Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Világi Oszkár
7 tétel
2007. április 2.
Csáky Pál eddigi alelnököt választotta a Magyar Koalíció Pártjának (MKP) új elnökévé március 31-én révkomáromi tisztújító közgyűlésén. A szlovákiai magyar politikai párt eddigi elnöke, Bugár Béla, a jövőben nem vállal politikai tisztséget, de parlamenti képviselői mandátumát megtartja. Csáky kezdetektől a három magyar párt egyesülése nyomán 1998-ban létrejött MKP alelnöke, a párt nyolcéves kormányzati szerepe alatt miniszterelnök-helyettes volt. Ugyanezen idő alatt, az MKP megalakulása óta Bugár volt az MKP elnöke. Tíz nappal a tisztújítás előtt Bugárnak még nem volt kihívója, akkor Csáky váratlanul bejelentette, hogy ő is indul. A tisztújítást megelőző héten a két jelölt között éles, eldurvult sajtóvita volt. Csáky azt állította, hogy Bugárt egy gazdasági lobbi irányítja a hátországból, amelynek megszemélyesítője a leggazdagabb szlovákiai magyar, Világi Oszkár, a Mol tulajdonában levő pozsonyi olajfinomító, a Slovnaft vezérigazgatója. Csáky átláthatóságot, stílusváltást, változást ígért. Csáky 14 szavazattal kapott többet Bugárnál, és pártelnöki megbízatása négy évre szól. A párt alapszabályának módosítása alapján megszűnt az ügyvezető alelnöki poszt, amelyet eddig Duray Miklós töltött be. Kérdéses volt, hogy mi lesz a sokak szemében radikálisnak számító, a lapok szerint Csákyt támogató Duray további sorsa a pártban. Székfoglalójában Csáky stratégiai alelnöknek javasolta Duray Miklóst, és emlékeztette a küldötteket arra, hogy „ő köztünk az egyetlen ember, aki a szocializmus legkeményebb éveiben aláírta az akkori rendszerrel ellenszegülő Charta 77-et, s ő az egyetlen, aki a szlovákiai magyar iskolák megmaradásáért folytatott küzdelme miatt kétszer ült börtönben”. A közgyűlés megválasztotta az MKP tíz új alelnökét, akik között Duray Miklós is ott van, s Csáky indítványának megfelelően ő lett a magyar párt stratégiai alelnöke. – Bugár Béla az egyik tévécsatornán kijelentette: a magyar párt új elnöke, Csáky Pál győzelmével „győzött a hazugság”. /Csáky Pál nyert Felvidéken. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 2./
2013. március 18.
Székely zöldenergia
Hamarosan tizenöt turbina fog áramot termelni a Csíki-havasokhoz tartozó Úz völgyében. A Hargita megyében felépült vízi erőmű egy zöldenergiás projekt keretében valósult meg egy esztendő leforgása alatt. Ráadásul a teljes vízierőmű-rendszer Kárpát-medencei magyar összefogással jön létre, és az érintettek szerint fontos állomása lehet Székelyföld saját energiatermelő hálózata kiépítésének. A zöldenergiás tervhez társtulajdonosként csatlakozott a Romániai Református Egyház Nyugdíjintézete, az Úz-völgyi beruházáshoz pedig Világi Oszkár dunaszerdahelyi nagyvállalkozó, Szlovákia egyik leggazdagabb embere.
„Az építkezésen háromszázan dolgoztak. Becslések szerint egy ekkora munkálathoz három évre van szükség, azonban a kivitelező cégünk mérnökgárdáját kiegészítettük, és alvállalkozókat vontunk be, így három esztendő helyett egy év alatt sikerül eljutni a próbaüzemmódig” – tudtuk meg a főberuházótól, Lénárd András csíkszeredai vállalkozótól. Egyébként az üzletember által kidolgozott zöldenergiás projekthez társtulajdonosként csatlakozott a Romániai Református Egyház Nyugdíjintézete, az Úz-völgyi beruházáshoz pedig Világi Oszkár dunaszerdahelyi nagyvállalkozó, Szlovákia egyik leggazdagabb embere.
Lénárd András a zöldenergiás projekttel kapcsolatban kifejtette: az erőmű egyelőre 7,4 megawatt teljesítményű, viszont egy éven belül kiegészül még egy 1,5 megawattos teljesítményű létesítménnyel, amelyet már az Úz völgye Bákó megyei részén építenek meg. A kivitelezés során megerősítették a meglévő villanyáram-vezetékeket – sok helyen új oszlopokat állítottak, a huzalokat mindenütt kicserélték –, valamint a földbe is fektettek kábeleket, így a megtermelt áram két párhuzamos vezetéken keresztül kerül majd az országos hálózatba Csíkszentmárton és Csíkkozmás határában. A munkálatok során mintegy hatvan kilométernyi vezetéket helyeztek el rendeltetésének megfelelően. Jelenleg a turbinák elektromos hálózathoz való csatlakozásán dolgoznak a szakemberek, ami közel három hónapos munkát igényel. „A vízi erőmű felépítése mindenféleképpen környezeti beavatkozással történik, de a beruházók és a kivitelezők arra ügyeltek, hogy a környezetet a lehető legjobban megóvják” – tájékoztatta lapunkat Lénárd. Hozzáfűzte: az energiatermelési módozatok közül az általuk használt a legkíméletesebb. A kis vízi erőművek által termelt energia megújuló energia, nem szennyezi a környezetet, és nem termel sem szén-dioxidot, sem más, üvegházhatást kiváltó gázt. A kivitelezés után a környezetet eredeti állapotába helyezik viszsza, a természet pedig rövid időn belül regenerálódik. A létesítmény működése ugyanakkor tizenöt állandó munkahelyet fog teremteni. Két turbinaházban lesz állandó felügyelet, a többit távrendszerben figyelik majd. Mint megtudtuk: az érintett települések és közbirtokosságok a beruházóval nagyon jól együtt tudtak és tudnak működni, hozzáállásuk pozitív. A közbirtokosságoknak – melyeknek területeit érintette a beruházás, például a vezetékek lefektetésével – bért fizetnek, melynek értéke megegyezik egy csíkszeredai központi ingatlan bérleti díjával. Ugyanakkor az érintett települések közösségeit különböző projektekkel támogatták.
Mint arról annak idején beszámoltunk, Lénárd András 2011 novemberében jelentette be, hogy a több millió eurós beruházás részeként a Székelyudvarhely közeli Szentegyháza felett elkészült az első erőmű. A létesítmény a vízszintkülönbségre épül, így a vizet egy magasabb szintről elvezetik a sokkal alacsonyabban elhelyezkedő turbinákig, amelyek áramot termelnek. A református egyház nyugdíjintézetének vezetősége 2010-ben döntött a közös vállalkozás létrehozásáról, amelyben az egyházi intézmény a többségi tulajdonos. Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke, a nyugdíjintézet vezetője korábban azzal indokolta a vállalkozásban való részvételt, hogy a piacgazdaság törvényeinek megfelelően megpróbálja megőrizni az intézet tagjai – a romániai református egyházban szolgáló lelkészek, valamint a világi személyzet – által befizetett járulékok értékét.
Létai Tibor
Krónika (Kolozsvár),
Hamarosan tizenöt turbina fog áramot termelni a Csíki-havasokhoz tartozó Úz völgyében. A Hargita megyében felépült vízi erőmű egy zöldenergiás projekt keretében valósult meg egy esztendő leforgása alatt. Ráadásul a teljes vízierőmű-rendszer Kárpát-medencei magyar összefogással jön létre, és az érintettek szerint fontos állomása lehet Székelyföld saját energiatermelő hálózata kiépítésének. A zöldenergiás tervhez társtulajdonosként csatlakozott a Romániai Református Egyház Nyugdíjintézete, az Úz-völgyi beruházáshoz pedig Világi Oszkár dunaszerdahelyi nagyvállalkozó, Szlovákia egyik leggazdagabb embere.
„Az építkezésen háromszázan dolgoztak. Becslések szerint egy ekkora munkálathoz három évre van szükség, azonban a kivitelező cégünk mérnökgárdáját kiegészítettük, és alvállalkozókat vontunk be, így három esztendő helyett egy év alatt sikerül eljutni a próbaüzemmódig” – tudtuk meg a főberuházótól, Lénárd András csíkszeredai vállalkozótól. Egyébként az üzletember által kidolgozott zöldenergiás projekthez társtulajdonosként csatlakozott a Romániai Református Egyház Nyugdíjintézete, az Úz-völgyi beruházáshoz pedig Világi Oszkár dunaszerdahelyi nagyvállalkozó, Szlovákia egyik leggazdagabb embere.
Lénárd András a zöldenergiás projekttel kapcsolatban kifejtette: az erőmű egyelőre 7,4 megawatt teljesítményű, viszont egy éven belül kiegészül még egy 1,5 megawattos teljesítményű létesítménnyel, amelyet már az Úz völgye Bákó megyei részén építenek meg. A kivitelezés során megerősítették a meglévő villanyáram-vezetékeket – sok helyen új oszlopokat állítottak, a huzalokat mindenütt kicserélték –, valamint a földbe is fektettek kábeleket, így a megtermelt áram két párhuzamos vezetéken keresztül kerül majd az országos hálózatba Csíkszentmárton és Csíkkozmás határában. A munkálatok során mintegy hatvan kilométernyi vezetéket helyeztek el rendeltetésének megfelelően. Jelenleg a turbinák elektromos hálózathoz való csatlakozásán dolgoznak a szakemberek, ami közel három hónapos munkát igényel. „A vízi erőmű felépítése mindenféleképpen környezeti beavatkozással történik, de a beruházók és a kivitelezők arra ügyeltek, hogy a környezetet a lehető legjobban megóvják” – tájékoztatta lapunkat Lénárd. Hozzáfűzte: az energiatermelési módozatok közül az általuk használt a legkíméletesebb. A kis vízi erőművek által termelt energia megújuló energia, nem szennyezi a környezetet, és nem termel sem szén-dioxidot, sem más, üvegházhatást kiváltó gázt. A kivitelezés után a környezetet eredeti állapotába helyezik viszsza, a természet pedig rövid időn belül regenerálódik. A létesítmény működése ugyanakkor tizenöt állandó munkahelyet fog teremteni. Két turbinaházban lesz állandó felügyelet, a többit távrendszerben figyelik majd. Mint megtudtuk: az érintett települések és közbirtokosságok a beruházóval nagyon jól együtt tudtak és tudnak működni, hozzáállásuk pozitív. A közbirtokosságoknak – melyeknek területeit érintette a beruházás, például a vezetékek lefektetésével – bért fizetnek, melynek értéke megegyezik egy csíkszeredai központi ingatlan bérleti díjával. Ugyanakkor az érintett települések közösségeit különböző projektekkel támogatták.
Mint arról annak idején beszámoltunk, Lénárd András 2011 novemberében jelentette be, hogy a több millió eurós beruházás részeként a Székelyudvarhely közeli Szentegyháza felett elkészült az első erőmű. A létesítmény a vízszintkülönbségre épül, így a vizet egy magasabb szintről elvezetik a sokkal alacsonyabban elhelyezkedő turbinákig, amelyek áramot termelnek. A református egyház nyugdíjintézetének vezetősége 2010-ben döntött a közös vállalkozás létrehozásáról, amelyben az egyházi intézmény a többségi tulajdonos. Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke, a nyugdíjintézet vezetője korábban azzal indokolta a vállalkozásban való részvételt, hogy a piacgazdaság törvényeinek megfelelően megpróbálja megőrizni az intézet tagjai – a romániai református egyházban szolgáló lelkészek, valamint a világi személyzet – által befizetett járulékok értékét.
Létai Tibor
Krónika (Kolozsvár),
2013. szeptember 2.
Tiszta beszéd
Tőkés László, az RMDSZ Európai Parlamenti képviselője részére, Borbély Zsolt Attila, az Erdélyi Magyar Néppárt és a Jobbik tagja részére
Tisztelt Uraim,
kedves László és Zsolt!
Ti mindketten gyakorló politikusok vagytok. Én – noha Fidesz-alapító vagyok – soha nem voltam politikus, újságíró vagyok. Hosszú ideig az értékközösségen nyugvó barátság kötött össze veletek. 2009-ig ott és akkor segítettem Nektek, amikor csak tudtam. Önzetlenül, barátságból, meggyőződésből. 2009-es pálfordulásotok óta bántani nem akartalak benneteket, ezért inkább nem írtam rólatok semmit. Hallgattam, bár a gombóc egyre nőtt a torkomban.
Nos, a barátságnak, a tapintatnak és a kényszerű hallgatásnak is vannak azonban határai.
A magyar kormány elleni fellépésében, a gyűlöletkeltésben és alpári demagógiában a Jobbik versenyt fut a magyarországi balliberális bandával. Ennek ellenére az Erdélyi Magyar Néppárt vezető tisztségviselői szószéket biztosítanak a Jobbiknak az EMI-táborban. Lelkük rajta. Ám legutóbb az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke, Toró T. Tibor arról beszélt, hogy a Jobbik visszahozta a tiszta beszédet a magyar politikába. Elgondolkodtató. Különösen annak tükrében, hogy ezt megelőzően alig egy héttel Toró T. Tibor még Orbán Viktor mellett ült Tusnádon, a pulpituson, és úgy húzódott Orbán mellé, nehogy valahogy le találjon maradni egyetlen fényképről is. Akkor most hol a tiszta beszéd, Uraim?
Ha még emlékeztek, 2004-ben a Ti érdeketekben nyílt levéllel és tiszta beszéddel fordultam Markó Béla RMDSZ-elnökhöz. Oly annyira, hogy a román állam terroristának nyilvánított, és kitiltott Erdélyből. Toró T. Tibor eközben Markó Bélával fényképezkedett a tulipános kampányesernyő alatt. Akkor és ott „elfért”, „odafért” az alá az ernyő alá, demonstrálandó, hogy csak az RMDSZ-en belül van élet. Legitimizálta ezzel mindazt, ami ellen nagyon sokan küzdöttek azok közül, akik már 2002 után tudták, hogy az RMDSZ-en kívül is van élet. Sőt: becsületes politikai élet csak azon kívül van.
Nos, ez a Toró T. Tibor 2013-ban arról mesél az erdélyi magyar ifjaknak, hogy a Jobbik hozta vissza a tiszta beszédet a magyar politikába. Mondja ezt arról a Jobbikról, amelynek az elmúlt években a legfőbb nemzetpolitikusa Szegedi Csanád volt.
Apropó Toró T. Tibor: lehet, hogy – miként Borbély Zsolt Attila méltatja – Tibor rendes tömbházlakó, csak ahhoz, hogy jó politikus is legyen, kellene még néhány erény. Egyetlen példa hirtelen: a tragikus – és előre látható – december 5-i népszavazásos tudathasadás nem lett volna Patrubány nélkül, Patrubányból pedig Toró és barátai – többek között Te is, kedves Borbély Zsolt Attila – csináltak elnököt a Magyarok Világszövetségében. Toró T. Tibornak elévülhetetlen szerepe volt abban is, hogy Te, kedves László, 2009-ben paktumot kötöttél Markó Bélával, 2007-ben függetlenként elnyert európai parlamenti mandátumodat felcserélted az RMDSZ-lista első helyével, mosolyogtál Markóval az óriásplakátokon, kedélyes kampánysúlyemelést folytattál a neptunista Borbély Lászlóval, aztán elmentél RMDSZ-képviselőként Brüsszelbe, magad után hagyva az erdélyi nemzeti oldalon a megrökönyödést és tudathasadást. Képzeld el, László, mi lett volna, ha Márton Áron vagy Mindszenty József „plurális egységre” lépett volna Ceausescuval vagy Rákosival, vagy mi lett volna, ha 2008-ban például Orbán Viktor „nemzeti összefogásra” lépett volna Gyurcsánnyal.
Hasonló lett volna, mint amit Te okoztál 2009-ben Erdélyben.
Mert, kedves László, túl sok a véletlen. Markó 1993-ban úgy lesz RMDSZ- elnök, hogy te visszalépsz a javára.
Miközben az RMDSZ erdélyi magyar ellenzéke 2002 és 2010 között vért izzadt a változásért, Toró T. Tibor 2008-ig az RMDSZ-ben csücsült, majd utána – a Ti szerepvállalásotokkal – csinált egy törpepártot, meghasította az erdélyi ellenzéki szavazóbázist, és ezáltal megerősítette az RMDSZ-t, és nagyon várja, hogy az első kanyarban ismét „plurális egységre” lépjen vele. Nyilván ez is véletlen.
Egyébként valaki szóljon már Toró T. Tibornak, hogy az EMNP nevű törpepárt után ne térjenek át a törpeerőmű-bizniszre, mert az végleg tönkreteszi a székely tájakat. Az Erdélyi Magyar Néppárt egyik Kolozs megyei képviselője pesti barátaival együtt üzletileg érdekelt a Vargyas patakját megnyomorító törpevízerőműben, és hasonlóak készülnek a Homoród patakára meg a Tatros vizére is. Az Erdélyi Magyar Néppárt székelyudvarhelyi képviselői megszavazták, hogy a hírhedt RMDSZ-szenátor, Verestóy Attila sógora „biomassza”-erőművet építsen Szejkefürdőn, Orbán Balázs sírhelyétől alig ezer méternyire. Amúgy az erdélyi törpevízerőművek mögött Világi Oszkár vigyorog a Felvidékről. Bugár Béla háta mögül. Hát, tényleg minden mindennel összefügg? Tényleg nincs két magyar világ, csak egy magyar világ van. Mi ezt hirdetjük húsz éve – csak nem egészen így képzeltük el… S természetesen elmondhatjuk, hogy mindez szintúgy puszta véletlen.
Nos, kedves László és Zsolt, talán mindezek okán érthető, hogy miért fogalmaztam kissé indulatosabban Toró. T. Tibor kapcsán.
Ami pedig a védhatalom tusnádfürdői emlegetését illeti, kedves László, az bizony öncélú felelőtlenség volt a részedről. Én eddig azt hittem, a barátja akarsz lenni Orbán Viktornak, és nem az ellensége.
Te politikus vagy, pontosan tudod, milyen erők részéről milyen vesszőfutásnak van kitéve Magyarország, milyen célkereszteket rajzoltak már Orbán Viktor szívére és homlokára. Alig várják az ürügyet, hogy elmondhassák Orbán Viktorról, ő „a térség stabilitásának egyes számú veszélyeztetője” , hogy „szélsőséges nacionalista, pánhungarista” stb. Erre Te Tusnádfürdőn – kilenc hónappal a magyarországi választások előtt – kedélyesen hozzá fordulsz, és mintha egy pohár pálinkát kérnél, úgy kérsz tőle védhatalmat. Teszed mindezt úgy, hogy pontosan tudod, a védhatalomhoz gazdasági erő s egyéb erő is kell, és azt is pontosan tudod, a balliberális politika által súlyosan eladósított Magyarországnak jelenleg nincs megfelelő gazdasági ereje. S egyéb ereje sem. Tehát pontosan tudod, hogy amit kérsz, az teljesíthetetlen, azt is pontosan tudnod kell, hogy kéréseddel voltaképpen azok érdekét szolgálod, akik Orbán Viktor bukásában érdekeltek, de Te mégis megteszed. S nehogy azt gondold, László, hogy én valami szándékos rosszindulatot tételezek fel rólad. Szó sincs erről. Te nekem az a menyői hős maradsz, aki kihúzta Ceausescu lába alól a talajt. De értsétek meg, hogy kezdődik a kampány, kezdődik a harc, kezdődik az eddig talán soha nem látott aljasságok sorozata. Hát akkor legalább mi beszéljünk egyenesen és tisztán, egymás szemébe nézve, és ne tegyünk úgy, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.
Szóval, itt és most, erről ennyit, kedves László és Zsolt.
(P. S.: S te, kedves Zsolt, aki a Jobbik tagja vagy, olvasd már el egyszer, miket szoktak írni a Kurucinfón akár Tőkésről, akár Böjte Csabáról, s egyébként bárkiről. Az talán segít eligazodni a tiszta beszédek világában. S egymás tépése helyett ajánlok egy témát: Hargita és Kovászna megyében évente összesen ötszázezer tonna fát termelnek ki. A háromszéki osztrák üzem évi hatszázezer tonnát fog felvásárolni, miközben az RMDSZ-es Bunta-féle szejkei erőmű évi százezer tonnát fog a biomasszaüzemében elégetni. Ha mindez megvalósul, a székely háztartások a fa jelenlegi árának a három-négyszeresét fogják fizetni, és faipari kisvállalkozások százai fognak tönkremenni. A székelyföldi tájjal együtt. Ez ellen érdemes lenne fellépni. Lászlónak úgy, mint RMDSZ-képviselőnek, neked úgy, mint a tiszta beszédek apostolának.)
Bayer Zsolt
Magyar Hírlap
Tőkés László, az RMDSZ Európai Parlamenti képviselője részére, Borbély Zsolt Attila, az Erdélyi Magyar Néppárt és a Jobbik tagja részére
Tisztelt Uraim,
kedves László és Zsolt!
Ti mindketten gyakorló politikusok vagytok. Én – noha Fidesz-alapító vagyok – soha nem voltam politikus, újságíró vagyok. Hosszú ideig az értékközösségen nyugvó barátság kötött össze veletek. 2009-ig ott és akkor segítettem Nektek, amikor csak tudtam. Önzetlenül, barátságból, meggyőződésből. 2009-es pálfordulásotok óta bántani nem akartalak benneteket, ezért inkább nem írtam rólatok semmit. Hallgattam, bár a gombóc egyre nőtt a torkomban.
Nos, a barátságnak, a tapintatnak és a kényszerű hallgatásnak is vannak azonban határai.
A magyar kormány elleni fellépésében, a gyűlöletkeltésben és alpári demagógiában a Jobbik versenyt fut a magyarországi balliberális bandával. Ennek ellenére az Erdélyi Magyar Néppárt vezető tisztségviselői szószéket biztosítanak a Jobbiknak az EMI-táborban. Lelkük rajta. Ám legutóbb az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke, Toró T. Tibor arról beszélt, hogy a Jobbik visszahozta a tiszta beszédet a magyar politikába. Elgondolkodtató. Különösen annak tükrében, hogy ezt megelőzően alig egy héttel Toró T. Tibor még Orbán Viktor mellett ült Tusnádon, a pulpituson, és úgy húzódott Orbán mellé, nehogy valahogy le találjon maradni egyetlen fényképről is. Akkor most hol a tiszta beszéd, Uraim?
Ha még emlékeztek, 2004-ben a Ti érdeketekben nyílt levéllel és tiszta beszéddel fordultam Markó Béla RMDSZ-elnökhöz. Oly annyira, hogy a román állam terroristának nyilvánított, és kitiltott Erdélyből. Toró T. Tibor eközben Markó Bélával fényképezkedett a tulipános kampányesernyő alatt. Akkor és ott „elfért”, „odafért” az alá az ernyő alá, demonstrálandó, hogy csak az RMDSZ-en belül van élet. Legitimizálta ezzel mindazt, ami ellen nagyon sokan küzdöttek azok közül, akik már 2002 után tudták, hogy az RMDSZ-en kívül is van élet. Sőt: becsületes politikai élet csak azon kívül van.
Nos, ez a Toró T. Tibor 2013-ban arról mesél az erdélyi magyar ifjaknak, hogy a Jobbik hozta vissza a tiszta beszédet a magyar politikába. Mondja ezt arról a Jobbikról, amelynek az elmúlt években a legfőbb nemzetpolitikusa Szegedi Csanád volt.
Apropó Toró T. Tibor: lehet, hogy – miként Borbély Zsolt Attila méltatja – Tibor rendes tömbházlakó, csak ahhoz, hogy jó politikus is legyen, kellene még néhány erény. Egyetlen példa hirtelen: a tragikus – és előre látható – december 5-i népszavazásos tudathasadás nem lett volna Patrubány nélkül, Patrubányból pedig Toró és barátai – többek között Te is, kedves Borbély Zsolt Attila – csináltak elnököt a Magyarok Világszövetségében. Toró T. Tibornak elévülhetetlen szerepe volt abban is, hogy Te, kedves László, 2009-ben paktumot kötöttél Markó Bélával, 2007-ben függetlenként elnyert európai parlamenti mandátumodat felcserélted az RMDSZ-lista első helyével, mosolyogtál Markóval az óriásplakátokon, kedélyes kampánysúlyemelést folytattál a neptunista Borbély Lászlóval, aztán elmentél RMDSZ-képviselőként Brüsszelbe, magad után hagyva az erdélyi nemzeti oldalon a megrökönyödést és tudathasadást. Képzeld el, László, mi lett volna, ha Márton Áron vagy Mindszenty József „plurális egységre” lépett volna Ceausescuval vagy Rákosival, vagy mi lett volna, ha 2008-ban például Orbán Viktor „nemzeti összefogásra” lépett volna Gyurcsánnyal.
Hasonló lett volna, mint amit Te okoztál 2009-ben Erdélyben.
Mert, kedves László, túl sok a véletlen. Markó 1993-ban úgy lesz RMDSZ- elnök, hogy te visszalépsz a javára.
Miközben az RMDSZ erdélyi magyar ellenzéke 2002 és 2010 között vért izzadt a változásért, Toró T. Tibor 2008-ig az RMDSZ-ben csücsült, majd utána – a Ti szerepvállalásotokkal – csinált egy törpepártot, meghasította az erdélyi ellenzéki szavazóbázist, és ezáltal megerősítette az RMDSZ-t, és nagyon várja, hogy az első kanyarban ismét „plurális egységre” lépjen vele. Nyilván ez is véletlen.
Egyébként valaki szóljon már Toró T. Tibornak, hogy az EMNP nevű törpepárt után ne térjenek át a törpeerőmű-bizniszre, mert az végleg tönkreteszi a székely tájakat. Az Erdélyi Magyar Néppárt egyik Kolozs megyei képviselője pesti barátaival együtt üzletileg érdekelt a Vargyas patakját megnyomorító törpevízerőműben, és hasonlóak készülnek a Homoród patakára meg a Tatros vizére is. Az Erdélyi Magyar Néppárt székelyudvarhelyi képviselői megszavazták, hogy a hírhedt RMDSZ-szenátor, Verestóy Attila sógora „biomassza”-erőművet építsen Szejkefürdőn, Orbán Balázs sírhelyétől alig ezer méternyire. Amúgy az erdélyi törpevízerőművek mögött Világi Oszkár vigyorog a Felvidékről. Bugár Béla háta mögül. Hát, tényleg minden mindennel összefügg? Tényleg nincs két magyar világ, csak egy magyar világ van. Mi ezt hirdetjük húsz éve – csak nem egészen így képzeltük el… S természetesen elmondhatjuk, hogy mindez szintúgy puszta véletlen.
Nos, kedves László és Zsolt, talán mindezek okán érthető, hogy miért fogalmaztam kissé indulatosabban Toró. T. Tibor kapcsán.
Ami pedig a védhatalom tusnádfürdői emlegetését illeti, kedves László, az bizony öncélú felelőtlenség volt a részedről. Én eddig azt hittem, a barátja akarsz lenni Orbán Viktornak, és nem az ellensége.
Te politikus vagy, pontosan tudod, milyen erők részéről milyen vesszőfutásnak van kitéve Magyarország, milyen célkereszteket rajzoltak már Orbán Viktor szívére és homlokára. Alig várják az ürügyet, hogy elmondhassák Orbán Viktorról, ő „a térség stabilitásának egyes számú veszélyeztetője” , hogy „szélsőséges nacionalista, pánhungarista” stb. Erre Te Tusnádfürdőn – kilenc hónappal a magyarországi választások előtt – kedélyesen hozzá fordulsz, és mintha egy pohár pálinkát kérnél, úgy kérsz tőle védhatalmat. Teszed mindezt úgy, hogy pontosan tudod, a védhatalomhoz gazdasági erő s egyéb erő is kell, és azt is pontosan tudod, a balliberális politika által súlyosan eladósított Magyarországnak jelenleg nincs megfelelő gazdasági ereje. S egyéb ereje sem. Tehát pontosan tudod, hogy amit kérsz, az teljesíthetetlen, azt is pontosan tudnod kell, hogy kéréseddel voltaképpen azok érdekét szolgálod, akik Orbán Viktor bukásában érdekeltek, de Te mégis megteszed. S nehogy azt gondold, László, hogy én valami szándékos rosszindulatot tételezek fel rólad. Szó sincs erről. Te nekem az a menyői hős maradsz, aki kihúzta Ceausescu lába alól a talajt. De értsétek meg, hogy kezdődik a kampány, kezdődik a harc, kezdődik az eddig talán soha nem látott aljasságok sorozata. Hát akkor legalább mi beszéljünk egyenesen és tisztán, egymás szemébe nézve, és ne tegyünk úgy, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.
Szóval, itt és most, erről ennyit, kedves László és Zsolt.
(P. S.: S te, kedves Zsolt, aki a Jobbik tagja vagy, olvasd már el egyszer, miket szoktak írni a Kurucinfón akár Tőkésről, akár Böjte Csabáról, s egyébként bárkiről. Az talán segít eligazodni a tiszta beszédek világában. S egymás tépése helyett ajánlok egy témát: Hargita és Kovászna megyében évente összesen ötszázezer tonna fát termelnek ki. A háromszéki osztrák üzem évi hatszázezer tonnát fog felvásárolni, miközben az RMDSZ-es Bunta-féle szejkei erőmű évi százezer tonnát fog a biomasszaüzemében elégetni. Ha mindez megvalósul, a székely háztartások a fa jelenlegi árának a három-négyszeresét fogják fizetni, és faipari kisvállalkozások százai fognak tönkremenni. A székelyföldi tájjal együtt. Ez ellen érdemes lenne fellépni. Lászlónak úgy, mint RMDSZ-képviselőnek, neked úgy, mint a tiszta beszédek apostolának.)
Bayer Zsolt
Magyar Hírlap
2015. február 26.
„Magyar” áramot termelnek az Úz völgyében
Megvásárolta az MVM Magyar Villamos Művek Zrt. az Úz völgyében működő vízerőművet. A székelyföldi akvizíció a magyar energetikai vállalat romániai leányvállalata első hazai beruházásának számít.
A nemzeti energetikai társaságcsoport felvásárolta a részben Lénárd András csíkszeredai üzletember által birtokolt Hivatalos Kft. részvényeinek kilencven százalékát. A vízerőmű kisebbségi tulajdonosa a romániai magyar református egyház nyugdíjpénztára maradt. A Krónika megbízható forrásból származó információi szerint a tranzakció értéke mintegy 30 millió euró.
„Regionális és fenntartható stratégiai irányelveihez illeszkedően” a budapesti társaság közgyűlése még tavaly októberben döntött a 7,48 megawattórás Hargita megyei létesítményt tulajdonló és üzemeltető romániai vállalkozás 90 százalékos részesedésének megvételéről. Az MVM akkor közölte, a tranzakcióval tovább kívánja erősíteni megújuló termelői portfólióját.
A Krónika úgy tudja, a magyar állam tulajdonában lévő energetikai társaság romániai leányvállalata, az MVM Partner Románia idén január elején kötötte meg az adásvételi szerződést. A Hivatalos Kft.-től megvásárolt Úz-völgyi vízerőmű kapacitása 7,48 megawattóra, hét gátból és 15 turbinából áll. Az objektum teljes hossza több mint 20 kilométer az első gáttól az utolsó befogóig.
A Csíki-havasokhoz tartozó Úz völgyében, zöld energiás projekt keretében megépített törpevízerőmű-rendszert 2013-ban helyezték próbaüzemmódba. Az akkoriban Kárpát-medencei magyar összefogásként ismertetett projekt kivitelezése civil és környezetvédelmi szervezetek tiltakozását váltotta ki, az ellenzők szerint ugyanis az áramtermelő – és maga az iparág – káros hatást gyakorol a környezetre.
Az MVM által eszközölt felvásárlás előtt az Úz-völgyi beruházás tulajdonosa a Hivatalos Kft. volt, amelynek részvényeit 50 százalékos arányban a Cipruson bejegyzett Winsland Holdings, 40 százalékban a budapesti Hydroenergy Zrt., tíz százalékban pedig a romániai magyar református egyház nyugdíjpénztára birtokolta. A Winsland Holdings Világi Oszkár felvidéki nagyvállalkozóhoz köthető.
A Hydroenergy Zrt. tulajdonosa a korábban az építőiparban érdekelt, az ingatlanpiaci beruházások visszaesése után azonban az energetikai beruházásokra szakosodott Lénárd András. A cég vezérigazgatója Simon László, aki Bajnai Gordon volt kormányfővel együtt az ellenzéki Haza és Haladás Egyesület alapítója, s aki a második Gyurcsány-kormány idején betöltötte a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség integrációs elnökhelyettesi tisztségét.
Más erdélyi energetikai vállalkozásokhoz hasonlóan különben a Hydroenergy is összefüggésbe hozható a romániai és magyarországi pártokkal. Simon előtt például egy ideig a cég vezérigazgatója Hajdu Gábor volt, aki 2012-ig az RMDSZ Hargita megyei tanácsosaként, valamint a szövetség csíkszeredai szervezetének elnökeként tevékenykedett. A Transindex korábban arról cikkezett, hogy a Homoródfürdőre tervezett vízi erőmű kiépítése iránt a hírportál által Fidesz-közeliként emlegetett Nagy Szabolcs magyarországi vállalkozó cégei érdeklődtek, ám elálltak a beruházástól.
Miközben az Úz-völgyi létesítmény élére az új tulajdonos által kinevezett ügyvezető egyelőre nem kívánt nyilatkozni az adásvétel ügyében, Lénárd András lapunk érdeklődésére megerősítette, hogy eladta az erőműveket. A vállalkozó hozzátette, a zöldenergia-üzletágból is kilép, de más ágazatokban a sörgyár mellett további székelyföldi beruházásokat tervez.
Mint ismeretes, Lénárd tavaly megalapította a Csíki Sör Manufaktúrát, amely nagy sikerrel indult ugyan, de konfliktusba keveredett a multinacionális Heinekennel, amely szellemi tulajdon megsértése, illojális konkurencia és tisztességtelen kereskedelmi tevékenység vádjával pereli a sörgyárat az Igazi Csíki Sör miatt.
A szintén Lénárd érdekeltségébe tartozó homoródfürdői törpe-vízerőmű építését a tiltakozó akciók és feljelentések nyomán leállították, a Hargita megyei prefektúra pedig a törvényszéken kérte a H2O Energy Kft. építkezési engedélyének megsemmisítését.
Lénárd cége alapfokon, nemrég pedig jogerősen is megnyerte a pert a Marosvásárhelyi Táblabíróságon, ennek ellenére a vízi erőmű kivitelezése – melybe a vállalkozó eddig közel egymillió eurót fektetett – teljesen leállt. Ennek oka, hogy a létesítményt már nem lehetne átadni 2015. december 31-e előtt, emiatt a hatályos törvények alapján nem részesülne zöldbizonylat-támogatásban, így most már veszteséges lenne kiépíteni.
Rostás Szabolcs
Székelyhon.ro
Megvásárolta az MVM Magyar Villamos Művek Zrt. az Úz völgyében működő vízerőművet. A székelyföldi akvizíció a magyar energetikai vállalat romániai leányvállalata első hazai beruházásának számít.
A nemzeti energetikai társaságcsoport felvásárolta a részben Lénárd András csíkszeredai üzletember által birtokolt Hivatalos Kft. részvényeinek kilencven százalékát. A vízerőmű kisebbségi tulajdonosa a romániai magyar református egyház nyugdíjpénztára maradt. A Krónika megbízható forrásból származó információi szerint a tranzakció értéke mintegy 30 millió euró.
„Regionális és fenntartható stratégiai irányelveihez illeszkedően” a budapesti társaság közgyűlése még tavaly októberben döntött a 7,48 megawattórás Hargita megyei létesítményt tulajdonló és üzemeltető romániai vállalkozás 90 százalékos részesedésének megvételéről. Az MVM akkor közölte, a tranzakcióval tovább kívánja erősíteni megújuló termelői portfólióját.
A Krónika úgy tudja, a magyar állam tulajdonában lévő energetikai társaság romániai leányvállalata, az MVM Partner Románia idén január elején kötötte meg az adásvételi szerződést. A Hivatalos Kft.-től megvásárolt Úz-völgyi vízerőmű kapacitása 7,48 megawattóra, hét gátból és 15 turbinából áll. Az objektum teljes hossza több mint 20 kilométer az első gáttól az utolsó befogóig.
A Csíki-havasokhoz tartozó Úz völgyében, zöld energiás projekt keretében megépített törpevízerőmű-rendszert 2013-ban helyezték próbaüzemmódba. Az akkoriban Kárpát-medencei magyar összefogásként ismertetett projekt kivitelezése civil és környezetvédelmi szervezetek tiltakozását váltotta ki, az ellenzők szerint ugyanis az áramtermelő – és maga az iparág – káros hatást gyakorol a környezetre.
Az MVM által eszközölt felvásárlás előtt az Úz-völgyi beruházás tulajdonosa a Hivatalos Kft. volt, amelynek részvényeit 50 százalékos arányban a Cipruson bejegyzett Winsland Holdings, 40 százalékban a budapesti Hydroenergy Zrt., tíz százalékban pedig a romániai magyar református egyház nyugdíjpénztára birtokolta. A Winsland Holdings Világi Oszkár felvidéki nagyvállalkozóhoz köthető.
A Hydroenergy Zrt. tulajdonosa a korábban az építőiparban érdekelt, az ingatlanpiaci beruházások visszaesése után azonban az energetikai beruházásokra szakosodott Lénárd András. A cég vezérigazgatója Simon László, aki Bajnai Gordon volt kormányfővel együtt az ellenzéki Haza és Haladás Egyesület alapítója, s aki a második Gyurcsány-kormány idején betöltötte a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség integrációs elnökhelyettesi tisztségét.
Más erdélyi energetikai vállalkozásokhoz hasonlóan különben a Hydroenergy is összefüggésbe hozható a romániai és magyarországi pártokkal. Simon előtt például egy ideig a cég vezérigazgatója Hajdu Gábor volt, aki 2012-ig az RMDSZ Hargita megyei tanácsosaként, valamint a szövetség csíkszeredai szervezetének elnökeként tevékenykedett. A Transindex korábban arról cikkezett, hogy a Homoródfürdőre tervezett vízi erőmű kiépítése iránt a hírportál által Fidesz-közeliként emlegetett Nagy Szabolcs magyarországi vállalkozó cégei érdeklődtek, ám elálltak a beruházástól.
Miközben az Úz-völgyi létesítmény élére az új tulajdonos által kinevezett ügyvezető egyelőre nem kívánt nyilatkozni az adásvétel ügyében, Lénárd András lapunk érdeklődésére megerősítette, hogy eladta az erőműveket. A vállalkozó hozzátette, a zöldenergia-üzletágból is kilép, de más ágazatokban a sörgyár mellett további székelyföldi beruházásokat tervez.
Mint ismeretes, Lénárd tavaly megalapította a Csíki Sör Manufaktúrát, amely nagy sikerrel indult ugyan, de konfliktusba keveredett a multinacionális Heinekennel, amely szellemi tulajdon megsértése, illojális konkurencia és tisztességtelen kereskedelmi tevékenység vádjával pereli a sörgyárat az Igazi Csíki Sör miatt.
A szintén Lénárd érdekeltségébe tartozó homoródfürdői törpe-vízerőmű építését a tiltakozó akciók és feljelentések nyomán leállították, a Hargita megyei prefektúra pedig a törvényszéken kérte a H2O Energy Kft. építkezési engedélyének megsemmisítését.
Lénárd cége alapfokon, nemrég pedig jogerősen is megnyerte a pert a Marosvásárhelyi Táblabíróságon, ennek ellenére a vízi erőmű kivitelezése – melybe a vállalkozó eddig közel egymillió eurót fektetett – teljesen leállt. Ennek oka, hogy a létesítményt már nem lehetne átadni 2015. december 31-e előtt, emiatt a hatályos törvények alapján nem részesülne zöldbizonylat-támogatásban, így most már veszteséges lenne kiépíteni.
Rostás Szabolcs
Székelyhon.ro
2015. augusztus 4.
Tusványos után
A múlt héten kedvező időjárás mellett bonyolították le a 26. Bálványosi Szabadegyetemet és Diáktábort. Több mint egy negyed évszázad... Csak értékelni lehet a magyar kormánypártok és egyes ellenzéki politikusok, kulcspozíciót betöltő szakemberek erőfeszítését, amiért évről évre eljönnek Tusnádfürdőre, hogy az itteni magyarokkal és románokkal érdemi párbeszédet folytassanak.
Teszik ezt egy jobb, hatékonyabb együttműködés érdekében, a békés rendezés elvét tartván szem előtt. Ezt tükrözi a románsághoz való partneri viszonyulásuk is, melynek jegyében minden évben több román politikust, képviselőt meghívnak, ám az ő székeik többnyire üresek maradnak. Idén is ez történt. Ezzel kapcsolatban Cristian Pârvulescu politológusnak elmondtam, hogy ideje az értelmetlen ellenségeskedéseknek véget vetni. Válasza sokatmondó hallgatás volt. Mi más is lehetett volna? Hiszen ő is látja, érti a román realitást. Ahol nincsenek érvek és a párbeszédre való készség hiányzik, nem csoda, ha a reálpartnerség helyét a kettős mérce és az önkény veszi át.
Román reakciók
Orbán Viktor miniszterelnök üzenete idén is sokakat érdekelt. Európa maradjon az európaiaké – mondta a magyar kormányfő, aki beszédében az aktuális problémákra – pl. újkori népvándorlás, ideológiává vált Európa – koncentrált, kevésbé érintve a „kényes” dolgokat. Ezért a transzszilván változásoktól rettegő bukaresti elit muszáj-megnyilvánulásai csak pár napos késéssel jelentek meg. Némiképp komikus, hogy azok, akiknek száz esztendő kevés volt, hogy magyarfóbiájukból kinőjenek, most még a problémakereső nagyítójukkal sem találtak semmit, amibe beleköthettek. Jól jött hát egy kreált ok, amiben kiélhették nyűgeiket, s fontosakká válhattak egy estére. Teátrális buzgólkodásukban egy olyan fotót nyilvánítottak bűnbaknak, melyet Orbán Viktor osztott meg a Facebookon, több más, Tusnádfürdőn készült életképpel együtt. A fotón egy szuvenírárus pultja volt látható, melyen egy sor magyar szimbólumot ábrázoló kitűző (pl. székely zászló, Székelyföld, történelmi Magyarország) volt kirakva. A román külügy ezekért a – semmilyen önkényuralmi jelképeket nem tartalmazó – szimbólumokért támadta meg kemény hangon a magyar kormányfőt. A válasz elegáns, úriemberhez méltó volt. Hiába, más klasszis... Pedig még a román miniszterelnök is háborgott. A román megnyilvánulások oly távol álltak attól a békés hangulattól, ami Tusványost jellemezte! És akkor felmerül egy kérdés: a Moldovai Köztársaság? Szúnyog megszűrve, teve lenyelve. Gátlástalan kettős mérce. Amiről a Szabad Európa Rádiónak sem volt más véleménye. Ezen a szinten állunk, sajnos – évtizedek óta.
A bukaresti hivatalosságok után a román média borult lángba. Ez ugye megszokott, mikor magyarügyről van szó. Nincs benne semmi különös, mivel ebben az országban állítólag a titkosszolgálat embereivel vannak átitatva a politikai-gazdasági és médiastruktúrák. Erről beszélt nemrég Cornel Nistorescu újságíró (is), felhívva a figyelmet, hogy mikor 3-4 csatorna egy napon ugyanazt a lejárató üzenetet sugározza, akkor a háttérből irányítják a dolgokat. A „tusványosi” bélyegzések is ebbe a kategóriába tartoznak. Undorító volt látni azt a rosszindulatot és könnyedséget, mellyel Rareş Bogdan műsorvezető és meghívottai a Realitatea hírtelevízió hétfő esti műsorában teleokádták a háromszínű levegőt. A színvonaltalanságot, ahogyan verbális pancsolásukkal szórták a gyűlöletet a tévénézőkre, magyarellenes impulzusméreggel töltve meg az országot. Bogdan szerint a magyar gazdaság csődöt mondott (holott még a legkritikusabb külföldi elemzők értékelése is pozitív róla), a munkanélküliek száma pedig félelmetessé vált az anyaországban (jelenleg 6,9 százalék, tíz éve nem volt ilyen alacsony). A meghívottak – Valeriu Turcan politikai elemző, Cristian Diaconescu volt külügyminiszter és Claudiu Săftoiu egykori kémfőnök (SIE) – vele együtt versengtek, ki mond sötétebbet a magyar kormányfőről. Az „agresszív Putyin”-nal való társítások, xenofób és Európa-ellenes (sic!) jelzők csak úgy repkedtek az éterben. Valószínűleg erre kaptak parancsot. Akárcsak a román külügy, mely Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere szerint Vlagyimir Putyint a magyar miniszterelnökkel és a székelyekkel igyekszik összemosni, s ezt bel- és külföldön promoválni, azt sugallva, hogy a magyarok Putyin emberei. Mit lehet ebből érteni? Hogy az amúgy is sokat szapult román intézmények a magyar adófizetők pénzét bármikor valótlanságok terjesztésére, magyarellenes propagandára használják, használhatják. Ami nem új, és rávilágít a hatalmi elit – és kollaboránsaik – megbízhatatlanságára, méltatlanságára a román címerhez és lobogóhoz. A kommunizmust is fölülíró soviniszta hagyományok folytatása ma már Románia számára igencsak káros. Az ország elemi érdeke lenne a történelmi struccpolitikájával való szakítás: a hipercentralizáltság feladása és a magyar/regionális problémával való szembenézés. Ideje nem Demszky-módra, döglött halként lógatott kézzel kezet fogni másokkal, hanem emberként viszonyulni a társnemzetekhez. És nem árt leszögezni: ezekért a kóros, agresszív kinövésekért nem a nemzetállami természetes keret a hibás (amint azt egyesek – köztük magyar politikusok is – tudni vélik), hanem az oly sokat hangoztatott egységes, homogén nemzetállam szelleme. A mindegymilyen lobogó alatt utazó önkény – a kettős mérce forrásából táplálkozó felületesség, önigazolás és hatalomittas vízió. Ez jelenti az igazi veszélyt Romániára és Európára nézve, nem a magyarok.
Tábori üzenetcseppek
És akkor most térjünk át néhány mondat erejéig a Tusnádfürdőn elhangzottakra. Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke azzal kezdte a megnyitót, hogy 1989-hez hasonlóan korszakhatárhoz érkeztünk. Lezárult a naiv békeidőszak kora, a tapintható feszültségek és a körülöttünk zajló háborús események önmagukért beszélnek. Magyarország továbbra is a stabilitás híve, ennek szellemében politizál, s reménykedik a mély válságba került Európai Unió megújulóképességében. Világi Oszkár, a Slovnaft vezérigazgatója az állam példamutató szerepének a fontosságát emelte ki, felhívva a figyelmet a minőségre, melyet időnként a mennyiség elve fölé szükséges emelni. Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter pedig a magyar mutatók biztató alakulásáról, a gazdaság pozitív teljesítéséről beszélt, elismerve ugyanakkor, hogy a bürokrácia leépítése az anyaországban is bürokratikusan halad. Az örökké elhúzódó észak-erdélyi autópálya kapcsán meg csak annyit mondott: „arra gondolni sem merek, hogy a kő elfogyott...” Martonyi János volt külügyminiszter Ukrajna kapcsán a megállapodás szükségességéről beszélt, kiemelve a több ezer halottal járó harcok teljes értelmetlenségét. Szapáry György volt washingtoni nagykövetet pedig az háborította fel, hogy az elmúlt öt évben a magyar baloldal a többi európai párttól eltérően – ahelyett, hogy otthon rendezte volna a vitáit – minduntalan külföldre megy, ahol abszolút túlzással mondja el a dolgokat1. Szapáry szerint ennek meg kell szűnnie. Ez a nemzetközi tapasztalatban párját ritkító viselkedés nagyon káros, negatív tulajdonság. Szilágyi Zsolt, az EMNP elnöke az autonómia térségstabilizáló szerepét méltatta. Majd hozzátette, hogy ha az Unió ezután is passzívan viszonyul az őshonos kisebbségek kérdéséhez, akkor mi sem viszonyulhatunk hozzá pozitívan. Martonyi Jánoshoz hasonlóan Gulyás Gergely, a Magyar Országgyűlés alelnöke is a nehéz helyzetbe jutott Ukrajna (nagyfokú rendszerbizonytalanság, egy év alatt 30 ezer forintról 8 ezer forintra csökkent a nyugdíjak reálértéke) stabilitása mellett tört lándzsát, emlékeztetve arra, hogy bár 2010-ben Magyarország egy kalapban volt Görögországgal, a magyaroknak sikerült teljesíteniük a házi feladatot, megbirkózván a gazdaságpolitikai nehézségekkel. Cristian Pârvulescu pedig egy nemzet feletti magyar–román összefogást szorgalmazott, Európa fő problémájaként a felvilágosodás előtti kereszténydemokráciák nemzetállamokká válását2 jelölve meg.
Következtetések Korszakhatárhoz érkeztünk. A kényelmes álmodozások ideje lejárt. Pörögnek az események, s amint látjuk, stabilnak vélt „örök rendszerek” és térségek válhatnak pillanatok alatt instabilakká. Aki a trendek, okok és értékek (gyökerek) tisztázása helyett ma megelégszik a „megszokottal”, jó eséllyel elveszíthet egy komoly lehetőséget. Csak remélni tudom, hogy jövőre, a 27. alkalommal megrendezendő Tusványoson a „hol van Kelemen Hunor?”-t kiáltó nézőnek nem kell majd még egyszer vállvonogatással válaszolni, ahogyan történt ez idén is. Mert addig sok minden megváltozik. A döglött halak ideje lejárt. Az erdélyi magyarok (és románok) előtt meg ott van a lehetőség a megújulásra. Fejet tudunk-e hajtani? Jegyzetek: 1 Ezek a demokrata, baloldali vagy liberális címet használó politikusok a 2002-ben régióéllovas Magyarországot 2010-re sereghajtóvá tették, 2004-ben az erdélyi magyarok befogadása ellen kampányoltak, most meg a külföldi bevándorlók befogadása mellett ágálnak. 2 Pontosabb a nacionalista nemzetállamokká válás kifejezés.
Lőrinczi Lóránd
Krónika (Kolozsvár)
A múlt héten kedvező időjárás mellett bonyolították le a 26. Bálványosi Szabadegyetemet és Diáktábort. Több mint egy negyed évszázad... Csak értékelni lehet a magyar kormánypártok és egyes ellenzéki politikusok, kulcspozíciót betöltő szakemberek erőfeszítését, amiért évről évre eljönnek Tusnádfürdőre, hogy az itteni magyarokkal és románokkal érdemi párbeszédet folytassanak.
Teszik ezt egy jobb, hatékonyabb együttműködés érdekében, a békés rendezés elvét tartván szem előtt. Ezt tükrözi a románsághoz való partneri viszonyulásuk is, melynek jegyében minden évben több román politikust, képviselőt meghívnak, ám az ő székeik többnyire üresek maradnak. Idén is ez történt. Ezzel kapcsolatban Cristian Pârvulescu politológusnak elmondtam, hogy ideje az értelmetlen ellenségeskedéseknek véget vetni. Válasza sokatmondó hallgatás volt. Mi más is lehetett volna? Hiszen ő is látja, érti a román realitást. Ahol nincsenek érvek és a párbeszédre való készség hiányzik, nem csoda, ha a reálpartnerség helyét a kettős mérce és az önkény veszi át.
Román reakciók
Orbán Viktor miniszterelnök üzenete idén is sokakat érdekelt. Európa maradjon az európaiaké – mondta a magyar kormányfő, aki beszédében az aktuális problémákra – pl. újkori népvándorlás, ideológiává vált Európa – koncentrált, kevésbé érintve a „kényes” dolgokat. Ezért a transzszilván változásoktól rettegő bukaresti elit muszáj-megnyilvánulásai csak pár napos késéssel jelentek meg. Némiképp komikus, hogy azok, akiknek száz esztendő kevés volt, hogy magyarfóbiájukból kinőjenek, most még a problémakereső nagyítójukkal sem találtak semmit, amibe beleköthettek. Jól jött hát egy kreált ok, amiben kiélhették nyűgeiket, s fontosakká válhattak egy estére. Teátrális buzgólkodásukban egy olyan fotót nyilvánítottak bűnbaknak, melyet Orbán Viktor osztott meg a Facebookon, több más, Tusnádfürdőn készült életképpel együtt. A fotón egy szuvenírárus pultja volt látható, melyen egy sor magyar szimbólumot ábrázoló kitűző (pl. székely zászló, Székelyföld, történelmi Magyarország) volt kirakva. A román külügy ezekért a – semmilyen önkényuralmi jelképeket nem tartalmazó – szimbólumokért támadta meg kemény hangon a magyar kormányfőt. A válasz elegáns, úriemberhez méltó volt. Hiába, más klasszis... Pedig még a román miniszterelnök is háborgott. A román megnyilvánulások oly távol álltak attól a békés hangulattól, ami Tusványost jellemezte! És akkor felmerül egy kérdés: a Moldovai Köztársaság? Szúnyog megszűrve, teve lenyelve. Gátlástalan kettős mérce. Amiről a Szabad Európa Rádiónak sem volt más véleménye. Ezen a szinten állunk, sajnos – évtizedek óta.
A bukaresti hivatalosságok után a román média borult lángba. Ez ugye megszokott, mikor magyarügyről van szó. Nincs benne semmi különös, mivel ebben az országban állítólag a titkosszolgálat embereivel vannak átitatva a politikai-gazdasági és médiastruktúrák. Erről beszélt nemrég Cornel Nistorescu újságíró (is), felhívva a figyelmet, hogy mikor 3-4 csatorna egy napon ugyanazt a lejárató üzenetet sugározza, akkor a háttérből irányítják a dolgokat. A „tusványosi” bélyegzések is ebbe a kategóriába tartoznak. Undorító volt látni azt a rosszindulatot és könnyedséget, mellyel Rareş Bogdan műsorvezető és meghívottai a Realitatea hírtelevízió hétfő esti műsorában teleokádták a háromszínű levegőt. A színvonaltalanságot, ahogyan verbális pancsolásukkal szórták a gyűlöletet a tévénézőkre, magyarellenes impulzusméreggel töltve meg az országot. Bogdan szerint a magyar gazdaság csődöt mondott (holott még a legkritikusabb külföldi elemzők értékelése is pozitív róla), a munkanélküliek száma pedig félelmetessé vált az anyaországban (jelenleg 6,9 százalék, tíz éve nem volt ilyen alacsony). A meghívottak – Valeriu Turcan politikai elemző, Cristian Diaconescu volt külügyminiszter és Claudiu Săftoiu egykori kémfőnök (SIE) – vele együtt versengtek, ki mond sötétebbet a magyar kormányfőről. Az „agresszív Putyin”-nal való társítások, xenofób és Európa-ellenes (sic!) jelzők csak úgy repkedtek az éterben. Valószínűleg erre kaptak parancsot. Akárcsak a román külügy, mely Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere szerint Vlagyimir Putyint a magyar miniszterelnökkel és a székelyekkel igyekszik összemosni, s ezt bel- és külföldön promoválni, azt sugallva, hogy a magyarok Putyin emberei. Mit lehet ebből érteni? Hogy az amúgy is sokat szapult román intézmények a magyar adófizetők pénzét bármikor valótlanságok terjesztésére, magyarellenes propagandára használják, használhatják. Ami nem új, és rávilágít a hatalmi elit – és kollaboránsaik – megbízhatatlanságára, méltatlanságára a román címerhez és lobogóhoz. A kommunizmust is fölülíró soviniszta hagyományok folytatása ma már Románia számára igencsak káros. Az ország elemi érdeke lenne a történelmi struccpolitikájával való szakítás: a hipercentralizáltság feladása és a magyar/regionális problémával való szembenézés. Ideje nem Demszky-módra, döglött halként lógatott kézzel kezet fogni másokkal, hanem emberként viszonyulni a társnemzetekhez. És nem árt leszögezni: ezekért a kóros, agresszív kinövésekért nem a nemzetállami természetes keret a hibás (amint azt egyesek – köztük magyar politikusok is – tudni vélik), hanem az oly sokat hangoztatott egységes, homogén nemzetállam szelleme. A mindegymilyen lobogó alatt utazó önkény – a kettős mérce forrásából táplálkozó felületesség, önigazolás és hatalomittas vízió. Ez jelenti az igazi veszélyt Romániára és Európára nézve, nem a magyarok.
Tábori üzenetcseppek
És akkor most térjünk át néhány mondat erejéig a Tusnádfürdőn elhangzottakra. Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke azzal kezdte a megnyitót, hogy 1989-hez hasonlóan korszakhatárhoz érkeztünk. Lezárult a naiv békeidőszak kora, a tapintható feszültségek és a körülöttünk zajló háborús események önmagukért beszélnek. Magyarország továbbra is a stabilitás híve, ennek szellemében politizál, s reménykedik a mély válságba került Európai Unió megújulóképességében. Világi Oszkár, a Slovnaft vezérigazgatója az állam példamutató szerepének a fontosságát emelte ki, felhívva a figyelmet a minőségre, melyet időnként a mennyiség elve fölé szükséges emelni. Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter pedig a magyar mutatók biztató alakulásáról, a gazdaság pozitív teljesítéséről beszélt, elismerve ugyanakkor, hogy a bürokrácia leépítése az anyaországban is bürokratikusan halad. Az örökké elhúzódó észak-erdélyi autópálya kapcsán meg csak annyit mondott: „arra gondolni sem merek, hogy a kő elfogyott...” Martonyi János volt külügyminiszter Ukrajna kapcsán a megállapodás szükségességéről beszélt, kiemelve a több ezer halottal járó harcok teljes értelmetlenségét. Szapáry György volt washingtoni nagykövetet pedig az háborította fel, hogy az elmúlt öt évben a magyar baloldal a többi európai párttól eltérően – ahelyett, hogy otthon rendezte volna a vitáit – minduntalan külföldre megy, ahol abszolút túlzással mondja el a dolgokat1. Szapáry szerint ennek meg kell szűnnie. Ez a nemzetközi tapasztalatban párját ritkító viselkedés nagyon káros, negatív tulajdonság. Szilágyi Zsolt, az EMNP elnöke az autonómia térségstabilizáló szerepét méltatta. Majd hozzátette, hogy ha az Unió ezután is passzívan viszonyul az őshonos kisebbségek kérdéséhez, akkor mi sem viszonyulhatunk hozzá pozitívan. Martonyi Jánoshoz hasonlóan Gulyás Gergely, a Magyar Országgyűlés alelnöke is a nehéz helyzetbe jutott Ukrajna (nagyfokú rendszerbizonytalanság, egy év alatt 30 ezer forintról 8 ezer forintra csökkent a nyugdíjak reálértéke) stabilitása mellett tört lándzsát, emlékeztetve arra, hogy bár 2010-ben Magyarország egy kalapban volt Görögországgal, a magyaroknak sikerült teljesíteniük a házi feladatot, megbirkózván a gazdaságpolitikai nehézségekkel. Cristian Pârvulescu pedig egy nemzet feletti magyar–román összefogást szorgalmazott, Európa fő problémájaként a felvilágosodás előtti kereszténydemokráciák nemzetállamokká válását2 jelölve meg.
Következtetések Korszakhatárhoz érkeztünk. A kényelmes álmodozások ideje lejárt. Pörögnek az események, s amint látjuk, stabilnak vélt „örök rendszerek” és térségek válhatnak pillanatok alatt instabilakká. Aki a trendek, okok és értékek (gyökerek) tisztázása helyett ma megelégszik a „megszokottal”, jó eséllyel elveszíthet egy komoly lehetőséget. Csak remélni tudom, hogy jövőre, a 27. alkalommal megrendezendő Tusványoson a „hol van Kelemen Hunor?”-t kiáltó nézőnek nem kell majd még egyszer vállvonogatással válaszolni, ahogyan történt ez idén is. Mert addig sok minden megváltozik. A döglött halak ideje lejárt. Az erdélyi magyarok (és románok) előtt meg ott van a lehetőség a megújulásra. Fejet tudunk-e hajtani? Jegyzetek: 1 Ezek a demokrata, baloldali vagy liberális címet használó politikusok a 2002-ben régióéllovas Magyarországot 2010-re sereghajtóvá tették, 2004-ben az erdélyi magyarok befogadása ellen kampányoltak, most meg a külföldi bevándorlók befogadása mellett ágálnak. 2 Pontosabb a nacionalista nemzetállamokká válás kifejezés.
Lőrinczi Lóránd
Krónika (Kolozsvár)
2016. június 4.
Stefano Bottoni a békeszerződésről, a közös magyar–román emlékezetről, a migrációról és a tíz-húsz évente bekövetkező „rendszerváltásokról”
A románokat nem érdekli Trianon
Június negyedike korántsem olyan fontos dátum a román történelemben, mint Magyarországon, mivel az ottani köztudatban a trianoni békeszerződés egy korábban kezdődött nemzetépítési folyamat „természetes betetőzése” volt. Az Erdéllyel és a térséggel foglalkozó olasz történész, Stefano Bottoni szerint illúzió, hogy a menekültválság összehozza a régió országait, az pedig, hogy még mindig a múlt kérdéseivel foglalkozunk, a rendszerváltás kudarcát is jelzi.
– Mennyire van jelen Trianon ma a román történészvitákban, a közbeszédben? – A román történészszakmának, ellentétben a szlovákkal, nem Trianon az alapvető élménye, ezért nem tartják különösebben fontos eseménynek. Romániában két, széles körben ünnepelt eseményhez kötődő dátum van, amely mindenki számára nagyon fontos. Az egyik az Erdély egyesülését kimondó december 1-jei gyulafehérvári országgyűlés: az unió kimondása Romániával. Ez politikai aktus volt, amely nem járt olyan jogkövetkezményekkel, mint a trianoni szerződés. A másik a március 27-én Chisinauban kinyilvánított egyesülés Besszarábiával, amely időben megelőzte a gyulafehérvári országgyűlést. Ezért ez a dátum amolyan harmadrangú kérdésnek tűnt a román nemzeti mozgalom számára, sokáig nem is ünnepelték, hiszen egyértelműen Erdély volt a fontosabb. De a rendszerváltás után és főleg az utóbbi években az egész besszarábkérdés ismét aktuálissá vált Románia számára, természetesen nem függetlenül attól, hogy Moldova – ha nem is lehet hivatalosan úgynevezett „failed state”-nek, vagyis államkudarcnak nevezni – egy nehéz geopolitikai helyzetben lévő, instabil államalakulat. Meggyőződésem, hogy bekebelezéséről máig nem tett le a román politika, a legfrissebb hír például, hogy több száz moldovai iskolába Romániából érkeznek majd tanárok.
– Vagyis Trianont szinte egy természetes geopolitikai folyamat részének tartják Romániában? – Szerintem igen, és ne feledkezzünk meg arról, hogy a románok már 1919-ben „birtokon belül voltak”, így részben joggal is gondolhatják így. 1920 közepéig működött az Erdélyi Kormányzótanács román vezetéssel előbb Szebenben, majd Kolozsváron, és innen intézte Erdély ügyeit egy félig-meddig autonóm román kormányzat, amely végül kénytelen volt beépülni a bukaresti adminisztrációba, ami nem is ment súrlódásmentesen. Vagyis számukra a trianoni békeszerződés idejére már gyakorlatilag lezárult a nemzetegyesítés. Ami a magyarok számára a vég kezdete, azaz 1918. december 1-je, az a románoknak a betetőzés. Biztos vagyok benne, hogy míg 2018. december 1-jén nagy ünnepségek lesznek Romániában, addig Trianon százéves évfordulójára különösebben senki nem fog emlékezni. December 1-jét még Nicolae Ceausescu is megünnepelte 1968-ban. Abban az évben maradt ki a prágai tavasz eltiprásából, ami komoly népszerűséget hozott számára, és ebben az időszakban kezdte el saját személyi kultuszát építeni. Korábban, 1948-ban vagy 1958-ban a kommunista pártvezetés még nem ünnepelt.
– Magyarországon a Trianonról való beszédet szokás sérelmi diskurzusként is jellemezni. Ha Romániában ennyire más alapról közelítik meg a kérdést, létezhet-e az erről szóló vitában olyan közös platform, amely esetleg esélyt adhat valamilyen konszenzusra? – Ezen én is sokat gondolkodom. Szerintem, ha őszinték vagyunk egymáshoz, ennek nincs esélye. A két nemzeti narratívában, amely jelen van a tankönyvekben, tévéműsorokban, közbeszédben, egyetértés alakult ki mindkét oldalon. Ezek pedig teljesen eltérőek: magyar oldalról Trianon nemzeti katasztrófa, ebben nehéz nem egyetérteni. Még akkor is, ha sokan vélik úgy, hogy az egészet mi okoztuk magunknak, vagy, épp ellenkezőleg, hogy mi mindent jól csináltunk, semmiről sem tehetünk. A románok számára viszont az első világháború utáni rendezés, benne Trianonnal, az egész legújabb kori román történelem legnagyobb teljesítménye. Erdély, ha más léptékben is, egy kicsit olyan, mint az olaszoknak és az osztrákoknak Dél-Tirol. Az olaszok persze már akkor tisztában voltak vele, hogy a tartomány lakosságának kétharmada német, így az elcsatolásnak nincs etnográfiai alapja, de kellett nekik a Brenner-hágó. Aztán a húszas-harmincas évek nagyon erős asszimilációs törekvései után mára már egyik fél sem akarja Dél-Tirolt Ausztriához visszacsatolni. De Dél-Tirolban sem megy könnyen egy közösnek érzett múltszemlélet kialakítása.
– Semmilyen közös platform nem mutatkozna ön szerint a történészszakma számára sem? – Egy ilyet tudnék mondani: a mikrotörténelem szintje. Trianon összehasonlítható, valóban nemzetek közötti kutatása még várat magára, holott nagyon izgalmas lenne megnézni, hogy a békeszerződés után Kassa, Pozsony, Arad, Temesvár, Szabadka és a többi, határ menti várossá változtatott település helyi társadalma hogyan reagált a helyzetre. Hiszen nem ők döntöttek, mi lesz velük, a fejük fölött történt minden. Hihetetlen gazdasági, urbanizációs visszaesés ment végbe ezekben a kettévágott vármegyékben, döntően az országhatárok megváltozása miatt. Megszűntek a régi piacok, a város és a vonzásköréhez tartozó falvak közötti természetes gazdasági kapcsolatok, minden állam protekcionista politikába fogott, még az új államokhoz lojális, többségivé vált csoportok tagjai is rosszul jártak.
– Érdekes, hogy a szlovák–magyar viszonyban ugyanúgy meglévő történelmi terheltségek ellenére 2010 óta pragmatikus és kifejezetten jó a politikai kapcsolat a két ország kormánya között, miközben a szlovákiai magyarok problémái megmaradtak, a helyzetük nem javult. Ez mennyire lehet működőképes modell? – Nem vagyok ugyan a téma kutatója, de sok ismerősöm foglalkozik ezzel a kérdéssel. Részben személyes tapasztalat, részben pedig a szociológiai kutatások is azt bizonyítják, hogy a szlovákiai magyar kisebbség egészen más önazonossági igényekkel rendelkezik, mint a romániai. A szlovákiai magyarság jellemzően kisebb településeken él, mégis polgárosultabb, nemcsak azért, mert Szlovákia ennyivel előrébb tart Romániánál, hanem azért, mert a két világháború között is egészen más politikai kultúra uralkodott a Masaryk fémjelezte Csehszlovákiában, mint a királyi Romániában. Szlovákia mára gazdaságilag sok tekintetben lehagyta Magyarországot, ami nyilván a szlovákiai magyarokra is hatott. Emellett hiába mert kimondottan konfrontatív szándékkal Robert Fico olyasmit megtenni 2006 után, amit egy román kormány sem mert volna – elég Sólyom László köztársasági elnök kitiltására, az állampolgársági törvényre vagy a dunaszerdahelyi futballszurkolók megverésére gondolni –, azt ő is tudta, hogy a 2010 utáni magyar kormánnyal ezt már nem teheti meg. Így valóban pragmatikus viszony jött létre, miközben a szlovákiai magyar kisebbség politikai képviselete komoly válságba került, annak ellenére is, hogy az Orbán-kormány mindent megtett az általa favorizált Magyar Koalíció Pártja (MKP) helyzetbe hozásáért. Az MKP ennek ellenére is marginális tényezővé vált a szlovák politikában. Mellette van a Híd–Most, amely, mondjuk ki, elsősorban egy szlovákiai magyar oligarchához, Világi Oszkárhoz köthető politikai-gazdasági projekt, és mint ilyen, természetes módon szlovák párt és nem magyar kisebbségi érdekszervezet. Bugár Béla pártelnök legitimációja a szlovákiai magyar választók körében csekély. Valami hasonló történt évekkel ezelőtt Frunda György volt RMDSZ-es szenátorral, aki sokkal népszerűbb volt jó néhány román szavazó körében, mint saját marosvásárhelyi magyar szavazói között. Ezzel együtt is kérdés, ha a szlovák törvények nem tiltanák a magyar állampolgárság felvételét, hányan élnének ott ezzel a lehetőséggel. Miközben elég megnézni a szlovákiai magyar iskolák beiratkozási adatait, hogy lássuk: nagyon erős, többnyire spontán és önkéntes asszimiláció zajlik az országban. Ez csak azért mehet ilyen simán, mert a legtöbb szlovákiai magyar számára praktikus okokból nem éri meg magyar intézménybe járatni a gyermekét, amit a szlovák állam ki is használ. Kelet-Szlovákiában például jellemzően a romák járatják magyar iskolába vagy tagozatba gyermekeiket, az ottani magyarok pedig a jobban felszerelt, jobb lehetőségekkel bíró szlovák intézményt választják.
– A kormánypárti politikusok körében most nagy az optimizmus valamiféle „közép-európai történelmi kiegyezést” illetően, aminek leginkább az adja az alapját, hogy a menekültkérdésben a térség államai többé-kevésbé egyetértenek. Mennyire illúzió azt gondolni, hogy valamilyen „új együttműködés” jöhet létre ebből? – Szerintem teljes mértékben, már csak azért is, mert a legfontosabb dologban valóban azonosak a térség országai: mindegyik gazdasága a német ipartól függ, a különbség csak annyi, hogy a helyi gazdaság ehhez mennyi hozzáadott értéket képes termelni. Lengyelországban, Csehországban többet, Magyarországon sokkal kevesebbet. Vagyis lehet „új centrumról” ábrándozni, valójában ugyanúgy periféria vagy félperiféria a térség, mint korábban. És ez Magyarországra még jobban érvényes. Úgy látom, ha létrejön – márpedig létre fog jönni – egy „mag-Európa”, annak Szlovákia például jó eséllyel tagja lehet, Magyarország pedig kimarad az átrendezésből. Ez nyilván megint alapvetően meghatározza majd az ottani magyarok hozzáállását az anyaországhoz. Ezért is tartom illúziónak, amikor arról lelkendezünk, hogy a V4-ekben vagy a régióban micsoda egység alakult ki menekültügyben. Ezeknek az országoknak nincs túl sok pozitív történelmi tapasztalatuk nagyszámú külföldi befogadásával kapcsolatban, a demográfiai kérdések sokszor jelentettek történelmi veszélyt vagy kockázatot – elég csak a szerbek példájára gondolni Koszovóval. A térség kormányait láthatóan kevésbé köti a politikailag korrekt beszéd kötelező használata, mint a nyugat-európaiakat, és szerintem joggal is inti őket óvatosságra több millió muszlim vallású menekült vagy gazdasági bevándorló feltételek nélküli befogadása. De mindössze ez a közös álláspont adja a mostani „egységet”, ezen kívül semmi pozitív töltete nincs jelenleg a kelet-közép-európai országok együttműködésének.
– A magyar kormány most a XIX. század második felétől az első világháborúig tartó időszakra, az akkori „nemzeti alapon történt modernizációra” alapozva próbál valamiféle új identitást építeni. Ez sikeres lehet?
– Az Osztrák–Magyar Monarchia a maga hatalmas szabadpiacával, az ipari és mezőgazdasági területek közötti regionális munkamegosztásával kétségkívül korábban soha nem látott gazdasági esélyt jelentett egyes területeknek. Olyanoknak is – ide sorolható Galícia, Románia egy része, Kárpátalja –, amelyek ma szinte fekete lyuknak számítanak Európa gazdasági térképén. Az első világháború ezt a modernizációs folyamatot megakasztotta, eltorzította vagy éppen megszüntette. Innen kezdődött a lecsúszás, majd a szocializmus idejében még jobban beszűkült gazdaságilag a kelet-európai régió, ezen belül a határ menti peremterületek. Ezt a rendszerváltás teljes mértékben nem tudta megfordítani, elég csak a legszembetűnőbbre, a régió közlekedési folyosóira tekinteni. Észak–déli irányban nincs autópálya, vasúton utazni rémes: sok vonatnak ugyanannyi a menetideje, mint a második világháború előtt. Emellett a belső integráció szinte teljesen elmaradt a térség országaiban. Ezt nem lehet pótolni politikai deklarációkkal.
– Pár éve azt mondta egy interjúban, hogy Trianon a rendszerváltás sikertelenségének is a szimbóluma. Mire gondolt?
– A magyar társadalom legnagyobb része egyértelműen kudarcként éli meg a rendszerváltást, az, hogy állandóan Trianonhoz nyúlunk vissza, számomra ennek egyik bizonyítéka. A magyar ügyektől igen távol álló, banktisztviselőként dolgozó apám mindig azt állítja – történész fiának! –, hogy a magyaroknak végre már egy kicsit előre kellene nézniük, nem csak hátrafelé, a történelmükbe. Ebben az országban tíz-, húsz-, huszonöt évente jön valamilyen durva beavatkozás az emberek életébe, ami eddig mindig jelentős mértékű veszteséggel és fájdalmas átalakulással járt, és mindenkit arra késztet, hogy kialakítsa a maga túlélési stratégiáját. „Kollaborálni vagy nem kollaborálni” – néhány kollégámmal ezt így szoktuk kissé túlzóan megfogalmazni. A magyar társadalmat és közbeszédet uraló ideológiai megosztottság ma is választásra kényszeríti a közszereplőket. Bemegyek-e valamelyik tévébe, elmegyek-e X. vagy Y. konferenciájára, írok-e ennek vagy annak a lapnak, vagy nem. Elfogadok-e pénzt ettől vagy attól az intézettől, vagy sem. Ez egyre élesebben felmerülő kérdés. És az, hogy szinte mélyebbre metszett mostanra, mint a rendszerváltást követően valaha, szerintem komoly kudarc a magyar társadalom azon tagjainak, akik valamikor elkötelezték magukat a méltóság és a demokratikus értékrend mellett.
Stefano Bottoni
1977-ben született Bolognában. A félig magyar, félig olasz, magyar anyanyelvű történész fő kutatási területe Kelet-Közép-Európa politikatörténete, azon belül is Erdély legújabb kori történelme.
Kósa András
Magyar Nemzet
A románokat nem érdekli Trianon
Június negyedike korántsem olyan fontos dátum a román történelemben, mint Magyarországon, mivel az ottani köztudatban a trianoni békeszerződés egy korábban kezdődött nemzetépítési folyamat „természetes betetőzése” volt. Az Erdéllyel és a térséggel foglalkozó olasz történész, Stefano Bottoni szerint illúzió, hogy a menekültválság összehozza a régió országait, az pedig, hogy még mindig a múlt kérdéseivel foglalkozunk, a rendszerváltás kudarcát is jelzi.
– Mennyire van jelen Trianon ma a román történészvitákban, a közbeszédben? – A román történészszakmának, ellentétben a szlovákkal, nem Trianon az alapvető élménye, ezért nem tartják különösebben fontos eseménynek. Romániában két, széles körben ünnepelt eseményhez kötődő dátum van, amely mindenki számára nagyon fontos. Az egyik az Erdély egyesülését kimondó december 1-jei gyulafehérvári országgyűlés: az unió kimondása Romániával. Ez politikai aktus volt, amely nem járt olyan jogkövetkezményekkel, mint a trianoni szerződés. A másik a március 27-én Chisinauban kinyilvánított egyesülés Besszarábiával, amely időben megelőzte a gyulafehérvári országgyűlést. Ezért ez a dátum amolyan harmadrangú kérdésnek tűnt a román nemzeti mozgalom számára, sokáig nem is ünnepelték, hiszen egyértelműen Erdély volt a fontosabb. De a rendszerváltás után és főleg az utóbbi években az egész besszarábkérdés ismét aktuálissá vált Románia számára, természetesen nem függetlenül attól, hogy Moldova – ha nem is lehet hivatalosan úgynevezett „failed state”-nek, vagyis államkudarcnak nevezni – egy nehéz geopolitikai helyzetben lévő, instabil államalakulat. Meggyőződésem, hogy bekebelezéséről máig nem tett le a román politika, a legfrissebb hír például, hogy több száz moldovai iskolába Romániából érkeznek majd tanárok.
– Vagyis Trianont szinte egy természetes geopolitikai folyamat részének tartják Romániában? – Szerintem igen, és ne feledkezzünk meg arról, hogy a románok már 1919-ben „birtokon belül voltak”, így részben joggal is gondolhatják így. 1920 közepéig működött az Erdélyi Kormányzótanács román vezetéssel előbb Szebenben, majd Kolozsváron, és innen intézte Erdély ügyeit egy félig-meddig autonóm román kormányzat, amely végül kénytelen volt beépülni a bukaresti adminisztrációba, ami nem is ment súrlódásmentesen. Vagyis számukra a trianoni békeszerződés idejére már gyakorlatilag lezárult a nemzetegyesítés. Ami a magyarok számára a vég kezdete, azaz 1918. december 1-je, az a románoknak a betetőzés. Biztos vagyok benne, hogy míg 2018. december 1-jén nagy ünnepségek lesznek Romániában, addig Trianon százéves évfordulójára különösebben senki nem fog emlékezni. December 1-jét még Nicolae Ceausescu is megünnepelte 1968-ban. Abban az évben maradt ki a prágai tavasz eltiprásából, ami komoly népszerűséget hozott számára, és ebben az időszakban kezdte el saját személyi kultuszát építeni. Korábban, 1948-ban vagy 1958-ban a kommunista pártvezetés még nem ünnepelt.
– Magyarországon a Trianonról való beszédet szokás sérelmi diskurzusként is jellemezni. Ha Romániában ennyire más alapról közelítik meg a kérdést, létezhet-e az erről szóló vitában olyan közös platform, amely esetleg esélyt adhat valamilyen konszenzusra? – Ezen én is sokat gondolkodom. Szerintem, ha őszinték vagyunk egymáshoz, ennek nincs esélye. A két nemzeti narratívában, amely jelen van a tankönyvekben, tévéműsorokban, közbeszédben, egyetértés alakult ki mindkét oldalon. Ezek pedig teljesen eltérőek: magyar oldalról Trianon nemzeti katasztrófa, ebben nehéz nem egyetérteni. Még akkor is, ha sokan vélik úgy, hogy az egészet mi okoztuk magunknak, vagy, épp ellenkezőleg, hogy mi mindent jól csináltunk, semmiről sem tehetünk. A románok számára viszont az első világháború utáni rendezés, benne Trianonnal, az egész legújabb kori román történelem legnagyobb teljesítménye. Erdély, ha más léptékben is, egy kicsit olyan, mint az olaszoknak és az osztrákoknak Dél-Tirol. Az olaszok persze már akkor tisztában voltak vele, hogy a tartomány lakosságának kétharmada német, így az elcsatolásnak nincs etnográfiai alapja, de kellett nekik a Brenner-hágó. Aztán a húszas-harmincas évek nagyon erős asszimilációs törekvései után mára már egyik fél sem akarja Dél-Tirolt Ausztriához visszacsatolni. De Dél-Tirolban sem megy könnyen egy közösnek érzett múltszemlélet kialakítása.
– Semmilyen közös platform nem mutatkozna ön szerint a történészszakma számára sem? – Egy ilyet tudnék mondani: a mikrotörténelem szintje. Trianon összehasonlítható, valóban nemzetek közötti kutatása még várat magára, holott nagyon izgalmas lenne megnézni, hogy a békeszerződés után Kassa, Pozsony, Arad, Temesvár, Szabadka és a többi, határ menti várossá változtatott település helyi társadalma hogyan reagált a helyzetre. Hiszen nem ők döntöttek, mi lesz velük, a fejük fölött történt minden. Hihetetlen gazdasági, urbanizációs visszaesés ment végbe ezekben a kettévágott vármegyékben, döntően az országhatárok megváltozása miatt. Megszűntek a régi piacok, a város és a vonzásköréhez tartozó falvak közötti természetes gazdasági kapcsolatok, minden állam protekcionista politikába fogott, még az új államokhoz lojális, többségivé vált csoportok tagjai is rosszul jártak.
– Érdekes, hogy a szlovák–magyar viszonyban ugyanúgy meglévő történelmi terheltségek ellenére 2010 óta pragmatikus és kifejezetten jó a politikai kapcsolat a két ország kormánya között, miközben a szlovákiai magyarok problémái megmaradtak, a helyzetük nem javult. Ez mennyire lehet működőképes modell? – Nem vagyok ugyan a téma kutatója, de sok ismerősöm foglalkozik ezzel a kérdéssel. Részben személyes tapasztalat, részben pedig a szociológiai kutatások is azt bizonyítják, hogy a szlovákiai magyar kisebbség egészen más önazonossági igényekkel rendelkezik, mint a romániai. A szlovákiai magyarság jellemzően kisebb településeken él, mégis polgárosultabb, nemcsak azért, mert Szlovákia ennyivel előrébb tart Romániánál, hanem azért, mert a két világháború között is egészen más politikai kultúra uralkodott a Masaryk fémjelezte Csehszlovákiában, mint a királyi Romániában. Szlovákia mára gazdaságilag sok tekintetben lehagyta Magyarországot, ami nyilván a szlovákiai magyarokra is hatott. Emellett hiába mert kimondottan konfrontatív szándékkal Robert Fico olyasmit megtenni 2006 után, amit egy román kormány sem mert volna – elég Sólyom László köztársasági elnök kitiltására, az állampolgársági törvényre vagy a dunaszerdahelyi futballszurkolók megverésére gondolni –, azt ő is tudta, hogy a 2010 utáni magyar kormánnyal ezt már nem teheti meg. Így valóban pragmatikus viszony jött létre, miközben a szlovákiai magyar kisebbség politikai képviselete komoly válságba került, annak ellenére is, hogy az Orbán-kormány mindent megtett az általa favorizált Magyar Koalíció Pártja (MKP) helyzetbe hozásáért. Az MKP ennek ellenére is marginális tényezővé vált a szlovák politikában. Mellette van a Híd–Most, amely, mondjuk ki, elsősorban egy szlovákiai magyar oligarchához, Világi Oszkárhoz köthető politikai-gazdasági projekt, és mint ilyen, természetes módon szlovák párt és nem magyar kisebbségi érdekszervezet. Bugár Béla pártelnök legitimációja a szlovákiai magyar választók körében csekély. Valami hasonló történt évekkel ezelőtt Frunda György volt RMDSZ-es szenátorral, aki sokkal népszerűbb volt jó néhány román szavazó körében, mint saját marosvásárhelyi magyar szavazói között. Ezzel együtt is kérdés, ha a szlovák törvények nem tiltanák a magyar állampolgárság felvételét, hányan élnének ott ezzel a lehetőséggel. Miközben elég megnézni a szlovákiai magyar iskolák beiratkozási adatait, hogy lássuk: nagyon erős, többnyire spontán és önkéntes asszimiláció zajlik az országban. Ez csak azért mehet ilyen simán, mert a legtöbb szlovákiai magyar számára praktikus okokból nem éri meg magyar intézménybe járatni a gyermekét, amit a szlovák állam ki is használ. Kelet-Szlovákiában például jellemzően a romák járatják magyar iskolába vagy tagozatba gyermekeiket, az ottani magyarok pedig a jobban felszerelt, jobb lehetőségekkel bíró szlovák intézményt választják.
– A kormánypárti politikusok körében most nagy az optimizmus valamiféle „közép-európai történelmi kiegyezést” illetően, aminek leginkább az adja az alapját, hogy a menekültkérdésben a térség államai többé-kevésbé egyetértenek. Mennyire illúzió azt gondolni, hogy valamilyen „új együttműködés” jöhet létre ebből? – Szerintem teljes mértékben, már csak azért is, mert a legfontosabb dologban valóban azonosak a térség országai: mindegyik gazdasága a német ipartól függ, a különbség csak annyi, hogy a helyi gazdaság ehhez mennyi hozzáadott értéket képes termelni. Lengyelországban, Csehországban többet, Magyarországon sokkal kevesebbet. Vagyis lehet „új centrumról” ábrándozni, valójában ugyanúgy periféria vagy félperiféria a térség, mint korábban. És ez Magyarországra még jobban érvényes. Úgy látom, ha létrejön – márpedig létre fog jönni – egy „mag-Európa”, annak Szlovákia például jó eséllyel tagja lehet, Magyarország pedig kimarad az átrendezésből. Ez nyilván megint alapvetően meghatározza majd az ottani magyarok hozzáállását az anyaországhoz. Ezért is tartom illúziónak, amikor arról lelkendezünk, hogy a V4-ekben vagy a régióban micsoda egység alakult ki menekültügyben. Ezeknek az országoknak nincs túl sok pozitív történelmi tapasztalatuk nagyszámú külföldi befogadásával kapcsolatban, a demográfiai kérdések sokszor jelentettek történelmi veszélyt vagy kockázatot – elég csak a szerbek példájára gondolni Koszovóval. A térség kormányait láthatóan kevésbé köti a politikailag korrekt beszéd kötelező használata, mint a nyugat-európaiakat, és szerintem joggal is inti őket óvatosságra több millió muszlim vallású menekült vagy gazdasági bevándorló feltételek nélküli befogadása. De mindössze ez a közös álláspont adja a mostani „egységet”, ezen kívül semmi pozitív töltete nincs jelenleg a kelet-közép-európai országok együttműködésének.
– A magyar kormány most a XIX. század második felétől az első világháborúig tartó időszakra, az akkori „nemzeti alapon történt modernizációra” alapozva próbál valamiféle új identitást építeni. Ez sikeres lehet?
– Az Osztrák–Magyar Monarchia a maga hatalmas szabadpiacával, az ipari és mezőgazdasági területek közötti regionális munkamegosztásával kétségkívül korábban soha nem látott gazdasági esélyt jelentett egyes területeknek. Olyanoknak is – ide sorolható Galícia, Románia egy része, Kárpátalja –, amelyek ma szinte fekete lyuknak számítanak Európa gazdasági térképén. Az első világháború ezt a modernizációs folyamatot megakasztotta, eltorzította vagy éppen megszüntette. Innen kezdődött a lecsúszás, majd a szocializmus idejében még jobban beszűkült gazdaságilag a kelet-európai régió, ezen belül a határ menti peremterületek. Ezt a rendszerváltás teljes mértékben nem tudta megfordítani, elég csak a legszembetűnőbbre, a régió közlekedési folyosóira tekinteni. Észak–déli irányban nincs autópálya, vasúton utazni rémes: sok vonatnak ugyanannyi a menetideje, mint a második világháború előtt. Emellett a belső integráció szinte teljesen elmaradt a térség országaiban. Ezt nem lehet pótolni politikai deklarációkkal.
– Pár éve azt mondta egy interjúban, hogy Trianon a rendszerváltás sikertelenségének is a szimbóluma. Mire gondolt?
– A magyar társadalom legnagyobb része egyértelműen kudarcként éli meg a rendszerváltást, az, hogy állandóan Trianonhoz nyúlunk vissza, számomra ennek egyik bizonyítéka. A magyar ügyektől igen távol álló, banktisztviselőként dolgozó apám mindig azt állítja – történész fiának! –, hogy a magyaroknak végre már egy kicsit előre kellene nézniük, nem csak hátrafelé, a történelmükbe. Ebben az országban tíz-, húsz-, huszonöt évente jön valamilyen durva beavatkozás az emberek életébe, ami eddig mindig jelentős mértékű veszteséggel és fájdalmas átalakulással járt, és mindenkit arra késztet, hogy kialakítsa a maga túlélési stratégiáját. „Kollaborálni vagy nem kollaborálni” – néhány kollégámmal ezt így szoktuk kissé túlzóan megfogalmazni. A magyar társadalmat és közbeszédet uraló ideológiai megosztottság ma is választásra kényszeríti a közszereplőket. Bemegyek-e valamelyik tévébe, elmegyek-e X. vagy Y. konferenciájára, írok-e ennek vagy annak a lapnak, vagy nem. Elfogadok-e pénzt ettől vagy attól az intézettől, vagy sem. Ez egyre élesebben felmerülő kérdés. És az, hogy szinte mélyebbre metszett mostanra, mint a rendszerváltást követően valaha, szerintem komoly kudarc a magyar társadalom azon tagjainak, akik valamikor elkötelezték magukat a méltóság és a demokratikus értékrend mellett.
Stefano Bottoni
1977-ben született Bolognában. A félig magyar, félig olasz, magyar anyanyelvű történész fő kutatási területe Kelet-Közép-Európa politikatörténete, azon belül is Erdély legújabb kori történelme.
Kósa András
Magyar Nemzet
2016. június 8.
Bottoni: A Most-Híd egy szlovákiai magyar oligarchához köthető politikai-gazdasági projekt
A bolognai születésű, félig olasz, félig magyar származású történésszel, Kelet-Közép-Európa politikatörténetének szakértőjével jelent meg egy interjú a Magyar Nemzet hétvégi magazinjában. A beszélgetés apropója – természetesen – a trianoni diktátum 96. évfordulója volt, de szóba kerültek a szlovák–magyar viszonyban meglévő „történelmi terheltségek” is.
Stefano Bottoni nem túl derűlátó a felvidéki magyar közösség állapotát illetően: noha a két állam között pragmatikusnak tűnő viszony alakult ki, a felvidéki magyar kisebbség helyzete nemhogy javult volna, de politikai képviselete egyenesen válságba került. Már csak azért is, mert – törvényhozási szinten legalábbis – nincs politikai képviselete…
A két állam közötti bimbózó kapcsolatokhoz (avagy leánykori nevén: pozitív csendhez) – csak látszólag paradox módon – kellett egy erős ember magyar részről, aki világossá tette, hogy nem lehet vele úgy szórakozni a diplomáciában, ahogy az elődeivel. Bottoni szavaival: „hiába mert kimondottan konfrontatív szándékkal Robert Fico olyasmit megtenni 2006 után, amit egy román kormány sem mert volna – elég Sólyom László köztársasági elnök kitiltására, az állampolgársági törvényre vagy a dunaszerdahelyi futballszurkolók megverésére gondolni –, azt ő is tudta, hogy a 2010 utáni magyar kormánnyal ezt már nem teheti meg.”
No persze az állampolgársági ellentörvénnyel azért még Fico is megjelölte a maga területét, de azóta valóban kialakult ez a pragmatikus viszony, bármit is akarjon ez jelenteni. Csakhogy ami az államközi kapcsolatokban ideálisnak tűnik, az nem feltétlenül jelenik meg a közösség szintjén. Bottoni szerint (is) a felvidéki magyarság politikai képviselete komoly válságba került, s a magyarországi hátszél ellenére az MKP „marginális tényezővé vált a szlovák politikában.” A másik érintett versenyzőnek pedig nem sok, sőt egyre kevesebb köze van a magyarsághoz.
Ha Bugár Béla pártja „levegyesezésétől” is kapkodta a levegőt, akkor most készítheti a szívgyógyszert: a történész szerint ugyanis a Most-Hídnak több köze van a bizniszhez, mint a magyar érdekképviselethez:
„A HÍD–MOST, AMELY, MONDJUK KI, ELSŐSORBAN EGY SZLOVÁKIAI MAGYAR OLIGARCHÁHOZ, VILÁGI OSZKÁRHOZ KÖTHETŐ POLITIKAI-GAZDASÁGI PROJEKT, ÉS MINT ILYEN, TERMÉSZETES MÓDON SZLOVÁK PÁRT ÉS NEM MAGYAR KISEBBSÉGI ÉRDEKSZERVEZET.”
Ami pedig a párt elnökét illeti, Bottoni úgy látja: „Bugár Béla pártelnök legitimációja a szlovákiai magyar választók körében csekély.” Gondolom, ez akar a társasági életben elfogadott megfelelője lenni a „rühellik” kifejezésnek.
A hasonlat, amit Bugár Bélához talált, mindenesetre kitűnő: „Valami hasonló történt évekkel ezelőtt Frunda György volt RMDSZ-es szenátorral, aki sokkal népszerűbb volt jó néhány román szavazó körében, mint saját marosvásárhelyi magyar szavazói között.”
Mindazonáltal vegyes bizniszpárt ide, történelmi szintű baráti viszony oda, a kérdés – amit Bottoni is felvetett – ott lóg a levegőben: vajon „ha a szlovák törvények nem tiltanák a magyar állampolgárság felvételét, hányan élnének ott ezzel a lehetőséggel. Miközben elég megnézni a szlovákiai magyar iskolák beiratkozási adatait, hogy lássuk: nagyon erős, többnyire spontán és önkéntes asszimiláció zajlik az országban.”
Szűcs Dániel
Felvidék.ma
A bolognai születésű, félig olasz, félig magyar származású történésszel, Kelet-Közép-Európa politikatörténetének szakértőjével jelent meg egy interjú a Magyar Nemzet hétvégi magazinjában. A beszélgetés apropója – természetesen – a trianoni diktátum 96. évfordulója volt, de szóba kerültek a szlovák–magyar viszonyban meglévő „történelmi terheltségek” is.
Stefano Bottoni nem túl derűlátó a felvidéki magyar közösség állapotát illetően: noha a két állam között pragmatikusnak tűnő viszony alakult ki, a felvidéki magyar kisebbség helyzete nemhogy javult volna, de politikai képviselete egyenesen válságba került. Már csak azért is, mert – törvényhozási szinten legalábbis – nincs politikai képviselete…
A két állam közötti bimbózó kapcsolatokhoz (avagy leánykori nevén: pozitív csendhez) – csak látszólag paradox módon – kellett egy erős ember magyar részről, aki világossá tette, hogy nem lehet vele úgy szórakozni a diplomáciában, ahogy az elődeivel. Bottoni szavaival: „hiába mert kimondottan konfrontatív szándékkal Robert Fico olyasmit megtenni 2006 után, amit egy román kormány sem mert volna – elég Sólyom László köztársasági elnök kitiltására, az állampolgársági törvényre vagy a dunaszerdahelyi futballszurkolók megverésére gondolni –, azt ő is tudta, hogy a 2010 utáni magyar kormánnyal ezt már nem teheti meg.”
No persze az állampolgársági ellentörvénnyel azért még Fico is megjelölte a maga területét, de azóta valóban kialakult ez a pragmatikus viszony, bármit is akarjon ez jelenteni. Csakhogy ami az államközi kapcsolatokban ideálisnak tűnik, az nem feltétlenül jelenik meg a közösség szintjén. Bottoni szerint (is) a felvidéki magyarság politikai képviselete komoly válságba került, s a magyarországi hátszél ellenére az MKP „marginális tényezővé vált a szlovák politikában.” A másik érintett versenyzőnek pedig nem sok, sőt egyre kevesebb köze van a magyarsághoz.
Ha Bugár Béla pártja „levegyesezésétől” is kapkodta a levegőt, akkor most készítheti a szívgyógyszert: a történész szerint ugyanis a Most-Hídnak több köze van a bizniszhez, mint a magyar érdekképviselethez:
„A HÍD–MOST, AMELY, MONDJUK KI, ELSŐSORBAN EGY SZLOVÁKIAI MAGYAR OLIGARCHÁHOZ, VILÁGI OSZKÁRHOZ KÖTHETŐ POLITIKAI-GAZDASÁGI PROJEKT, ÉS MINT ILYEN, TERMÉSZETES MÓDON SZLOVÁK PÁRT ÉS NEM MAGYAR KISEBBSÉGI ÉRDEKSZERVEZET.”
Ami pedig a párt elnökét illeti, Bottoni úgy látja: „Bugár Béla pártelnök legitimációja a szlovákiai magyar választók körében csekély.” Gondolom, ez akar a társasági életben elfogadott megfelelője lenni a „rühellik” kifejezésnek.
A hasonlat, amit Bugár Bélához talált, mindenesetre kitűnő: „Valami hasonló történt évekkel ezelőtt Frunda György volt RMDSZ-es szenátorral, aki sokkal népszerűbb volt jó néhány román szavazó körében, mint saját marosvásárhelyi magyar szavazói között.”
Mindazonáltal vegyes bizniszpárt ide, történelmi szintű baráti viszony oda, a kérdés – amit Bottoni is felvetett – ott lóg a levegőben: vajon „ha a szlovák törvények nem tiltanák a magyar állampolgárság felvételét, hányan élnének ott ezzel a lehetőséggel. Miközben elég megnézni a szlovákiai magyar iskolák beiratkozási adatait, hogy lássuk: nagyon erős, többnyire spontán és önkéntes asszimiláció zajlik az országban.”
Szűcs Dániel
Felvidék.ma