Vígh Károly egykori marosvásárhelyi nyelvész és műfordító, könyvtáros gyűjtötte össze a város régi helységneveit, legkorábbi adata 1451-ből való, a legkésőbbi 1941-ből. 1987-ben bekövetkezett halála miatt munkáját nem fejezhette be. Pál Antal Sándor - aki korábban Csíkmadarasról és Búzásbesenyőről írt monográfiát - adatkiegészítő munkájával befejezte a művet, így nemsokára megjelenik Vígh Károly Marosvásárhely helynevei és földrajzi közszavai című hiánypótló könyve. /Nemsokára nyomdakész állapotban. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), júl. 22./

"Magyarellenes röplapokat dobáltak be okt. 13-án ismeretlen személyek Gyulafehérváron lakossági postaládákba. A röplap Göncz Árpád köztársasági elnök Erdéllyel kapcsolatos állítólagos nyilatkozatai címén támadja a magyarokat és az RMDSZ-t. Az utóbbi időben Gheorghe Funar, az RNEP elnöke követelte, hogy Göncz Árpád vonja vissza az Erdély múltjára vonatkozó kijelentéseit. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), okt. 16./ A röplap az alapszerződésben szereplő 1201-es ajánlásról azt sugallja, hogy a kisebbségi jogok veszélyeztetik az ország egységét. Az uszító röplap "Göncz Árpád és a magyar revizionizmus" címmel, forrás megjelölése nélkül, de oldalszámok bejelölésével mintegy húsz sort idézet olvasható arról, hogy Erdélyt "egyetlen megbonthatatlan egységként vissza kell helyezni a magyar Szent Korona uralma alá". Az okt. 13-án végrehajtott röpcédulázást megelőzően okt. 10-én Funar egy televíziós műsorban szóról szóra így fogalmazott. Borbély László nem tartotta kizártnak, hogy Funar tv-adásának és a röplapnak valami köze van egymáshoz. Tóth Csaba, a helyi RMDSZ-szervezet elnöke az Új Magyarország tudósítójának elmondta, hogy az RMDSZ feljelentést tett a megyei ügyészségen. Hitegea Fehér megyei főügyész ígéretet tett az ügy kivizsgálására. /Új Magyarország, okt. 16./ Bagi Gábor helyettes külügyi államtitkár okt. 15-én az MTI munkatársának elmondta, hogy minisztérium tájékozódik és - ha szükséges - megteszi a szükséges lépéseket azzal kapcsolatban, hogy Gyulafehérváron olyan röpcédulákat terjesztettek, amely Göncz Árpád köztársasági elnök állítólagos Erdéllyel kapcsolatos nyilatkozatai alapján támadta a magyarokat. Ebben az esetben úgy tűnik, hogy a romániai választási kampány részeként magyarellenes hangulatkeltés is megjelenik. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), okt. 17./ Bagi Gábor szerint ez nem lenne összhangban az alapszerződés aláírása utáni reménytkeltő légkörrel. /Népszabadság, okt. 16./ A röpcédulázásról beszámoló magyarországi lapok nem jelzik, hogy milyen könyvből valók az idézetek. Az idézetek Bajcsy-Zsilinszky Endre könyvében találhatók. Göncz Árpádot hamisítás szerzőnek tekinteni, ő csak fordító. Göncz Árpád fordításában jelent meg Bajcsy-Zsilinszky Endrének az eredetileg angolul írt, Svájcban kiadott könyve: Transsylvania Past and Future /Kundig, Geneve, 1944/. Magyar kiadása: Bajcsy-Zsilinszky Endre: Erdély múltja és jelene /Tinódi Könyvkiadó, Budapest, 1990/. Bajcsy-Zsilinszky valóban írt Erdélynek a magyar Szent Korona uralma alá való visszatéréséről. A könyv magyar kiadásának utószava és jegyzetei Vígh Károlytól valók."

Októberben megtartották Budapesten a Trianon Társaság alakuló közgyűlését, amint a sajtó hírül adta. Püski Sándor köszöntő szavai után Raffay Ernő és Kocsis István tartott előadást. Elfogadták az alapszabályt és meghatározták a társaság célját, amely a következő: a trianoni tragédia történelmi előzményeinek, illetve következményeinek elemzése, tudatosítása és méltó megoldáskeresés. A közgyűlésen megválasztották az elnökség tagjait: Püski Sándor, Raffay Ernő, Kocsis István, Kiss Dénes, Vígh Károly, Laki Károly, Döbrentei Kornél, Dunayné Döme Katalin, Beke György, Csapó Endre, Csete György, Zétényi Zsolt, Szervátiusz Tibor, Pongrácz Gergely, Stolmár G. Ilona és Bátonyi Sándor. Felolvasták Eva Maria Barki nemzetközi jogász Bécsből üdvözlő táviratát. Többen bejelentették, hogy lakhelyükön már szervezik a társaság helyi csoportjait. A társaság elnöksége okt. 29-én megtartotta első ülését. Püski Sándort megválasztották a Trianon Társaság tiszteletbeli elnökévé, Raffay Ernőt elnöknek, Kiss Dénest társelnöknek, Kocsis Istvánt alelnöknek. A közeljövőben megjelenik Kiss Dénes szerkesztésében a Trianon Kalendárium, ebben a társaságról minden tudnivalót közölnek. /Új Idők (Budapest), nov. 15./

"Gheorghe Funar máj. 15-re rendkívüli ülésre hívta össze a Kolozs megyei tanácsot, mellyel el akarja fogadtatni provokatív határozatát: Göncz Árpád csak akkor léphet be Kolozsvárra, ha elismeri az 1918-as egyesülést, ha elhatárolja magát Erdély múltja és jövője című könyvétől, valamint bocsánatot kér a román néptől a bécsi diktátum után Románia területén elkövetett atrocitásokért és elismeri, hogy Magyarország bűnös abban, hogy Észak-Erdélyben 1941 és 1944 között 152 ezer zsidót öltek meg. A tervezet szerint a városi tanács felhatalmazza Funart, hogy nyilvános gyűléseket és tiltakozó megmozdulásokat szervezzen azon szervezetekkel együtt, melyek védik a román nép érdekeit. - Funar ismételten Göncz Árpád könyvének mondja Bajcsy-Zsilinszky Endre munkáját, melyet Göncz Árpád fordított angolból magyarra. /Szabadság (Kolozsvár), máj. 12./ Bajcsy-Zsilinszky Endre munkája 1944-ben Genfben angolul jelent meg, 1990-ben magyarul /Erdély múltja és jövője, Tinódi Kiadó, Budapest/, Göncz Árpád fordította és Vígh Károly történész írt utószót a könyvhöz. /Szabadság (Kolozsvár), máj. 14./"

A kormány máj. 27-én hozott, 1074. számú határozatával több közalapítvány okiratát módosította, amint ez kiderült a Magyar Közlöny legújabb, 44. számából. A határozat szerint az Illyés Közalapítvány kuratóriumi tagsága alól - megbízása lejártával - felmentették Burgert Róbertet, Entz Gézát, Kardos Bélát, Tóth Istvánt és Vígh Károlyt. Egyidejűleg 1998. május 16-tól 1998. szeptember 30-ig Beke Katát, Gellért Kis Gábort, Illyés Mártát, Jászkúti Lászlót, Kávássy Sándort, Keresztes Sándort, Komlós Attilát, Laborczi Gézát, Németh Zsoltot, Pozsgay Imrét, Székelyhídi Ágostont és Szűrös Mátyást kéri fel a kurátori teendők ellátására. A kuratórium elnökének Szűrös Mátyást, a kuratóriumi titkári feladatok ellátására Beke Katát kérték fel. A határozatban a kormány a felügyelő bizottsági tagsága és elnöki tiszte alól felmentette Lábody Lászlót és a kuratóriummal megegyező időtartamra a tagsági teendők ellátására Donáth Lászlót, Papp Juliannát és Petróczi Sándort kéri fel. A kormány a felügyelő bizottság elnöki tisztének betöltésére Petróczi Sándort kérte fel. A Magyar Nemzet úgy értesült, hogy váratlanul történt a felmentés, mert azok, akiknek távozniuk kellett, nem akarták elfogadni a Tabajdi Csaba államtitkár által támogatott személyt. /Magyar Nemzet, jún. 5./

"Az Illyés Közalapítvány házatáján egyre zavarosabb helyzet alakult ki a leköszönő kormány végnapjaiban. A kormány máj. 27-i határozatával "megbízása lejártával" felmentette a konzervatív-polgári pártokhoz közel állók egy részét: Entz Gézát, a Határon Túli Magyarok Hivatala /HTMH/ volt elnökét, Kardos Bélát /a Magyarok Világszövetségében az ausztráliai magyarok egyik vezetőjét/, Tóth Istvánt, a Fidesz egyik kisebbségpolitikusát, Vígh Károly történészt és Burger Róbertet. A puccsszerű felmentések oka a Napi Magyarország információja szerint az, hogy szót emeltek az Komlós Attila kuratóriumi tagsága ellen. Tabajdi Csaba államtitkár az eltávolítás indokaként a kuratóriumi tagság lejártát említette. Azonban ezt megkérdőjelezi, hogy a Magyar Közlöny megjelenésekor Vígh Károly felmentéséről egy érdeklődő újságírótól értesült. A lap idézett Bátai Tibornak, az alapítvány irodavezetőjének egy Tabajdinak 1996. novemberében írt bizalmas leveléből: Jászkuti László kuratóriumi tag "nehezen kezelhető személyiség", Vígh Károly "jól kézben tartható volt, ez bizonyára most sem lenne másképp, hiszen szellemileg nem lett frissebb". /A Tabajdi-klientúra valós arca. Hatalmi játszmák az Illyés Közalapítványban. = Napi Magyarország, júl. 7./"

"A kolozsvári Kiss András után második erdélyiként Pál-Antal Sándor marosvásárhelyi főlevéltáros vehette át a Pauler Gyula-díjat. Pál-Antal Sándor 1963 óta dolgozik a marosvásárhelyi levéltárban. Kutatómunkáját 1984-ben, a diktatúra nyomása fel kellett adnia. Több mint negyed évszázad alatt a kéttucatnyi tanulmánya közül mindössze három jelenhetett meg magyarul. Nem volt publikációs lehetőség. Pál-Antal Sándort elsősorban a középkor érdekli, levéltári kutatásai során inkább a történelem segédtudományaival: intézmény- és pecséttörténettel, illetve a levéltárosi tevékenységgel összefüggő dolgokkal foglalkozott. Társszerzője a Backamadaras 600 éve /1992/ című kötetnek, Csíkmadarasról szóló helytörténeti munkája követte 1995-ben, majd a legutóbbi, az idén megjelent Karcfalva múltjából című. Helytörténetnek számít a Marosvásárhely helynevei című kötete: Vígh Károly könyvtáros kutatásait neki kellett befejeznie, kiegészítenie. Megjelentek a gyűjteményes kötetek - A Maros megyei magyarság történetéből 1-2, valamint a Marosvásárhely múltjából címűek. - Manapság igen nehéz a pályakezdő történészek dolga, szinte lehetetlen szakintézménybe bekerülniük. A fiatal történészek a különböző pályázati lehetőségeket keresik. A kényszerűségből egyéni műhelyekben munkálkodó történészek számára szervezett tevékenységi keretet kellene létrehozni, a már működő kolozsvári, székelyudvarhelyi és sepsiszentgyörgyi kezdeményezések mintájára. Pál-Antal Sándor megjegyezte: levéltáros-utánpótlás sajnos nem létezik. Romániában, más európai államoktól eltérően, az állami levéltár a belügyi tárcához tartozik, a képzést is ők szervezik. A Bukarestben már több mint tíz esztendeje működő fakultáson egyetlen magyar anyanyelvű fiatalt sem képeztek még. Az állami levéltári hálózatban ő az egyetlen magyar nemzetiségű szakember, az utolsó mohikán, hisz nyugdíjasként egy évre szóló meghosszabbított munkaszerződéssel dolgozottam. Ki kellene harcolni, hogy a levéltári fakultáson bizonyos számú magyar nemzetiségű fiatalnak is helyet biztosítsanak. Az értékes anyagokat tartalmazó egyházi levéltárakból is hiányoznak a képzett szakemberek, bár Nagyváradon indult ilyen képzés. Pál-Antal Sándor kedvenc témája a székely önkormányzatok történetének kutatása, egy kötetnyi anyag az idén már meg is jelent. /Szentgyörgyi László: Aki eleget tesz a "társadalmi megrendelésnek". Interjú Pál-Antal Sándor marosvásárhelyi főlevéltárossal, a Pauler Gyula-díj idei kitüntetettjével. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), nov. 5./"

Az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár szerkesztő-munkatársai elhatározták: ezután nemcsak a Szabó T. Attila, a szótár anyaggyűjtőjének, első főszerkesztőjének sírját keresik fel legalább évi egy alkalommal – amely immár szokássá vált minden év március 3-án, halála napján –, hanem egy tavaszi séta alkalmával egy-egy szál virággal tisztelegnek elhunyt korábbi munkatársaik sírjánál is. Május 27-én a Házsongárdi temetőben egy szál virágot helyeztek el Kelemen Béla, Nagy Jenő, Szabó T. Attila, Vámszer Márta, W. Török Judit, Zsemlyei János, Zs. Maksay Mária sírjánál. Vígh Károlyról szóban emlékeztek meg, ő Marosvásárhelyen pihen. Az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár /Erdélyi Múzeum-Egyesület és a budapesti Akadémiai Kiadó/ XII. kötete a napokban jelent meg. /Tamásné Szabó Csilla, az EME tudományos főkutatója: Tisztelgés az elhunyt szerkesztők sírjainál. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 7./

Szabó T. Attila száz éve született. Ünnepel a nyelvészvilág, de nemcsak ők, hiszen Imre Samu szerint „büszkén vallhatja őt magáénak – s úgy gondolom, vallja is – az irodalom-, a néprajz-, a történettudomány és művelődéstörténet egyaránt”. Szabó T. Attila egyaránt foglalkozott nyelvtörténettel, nyelvjárás, hely- és személynévtörténet kutatásával. Ő az erdélyi nyelvészeti iskola megteremtője, személyisége, munkássága meghatározó a XX. század nyelvészeti kutatásaiban. Szabó T. Attila /Fehéregyháza, 1906. jan. 12. – Kolozsvár, 1987. márc. 3./ egyetemi tanulmányait a Református Teológián kezdte, 1927 októberében azonban eldöntötte, hogy nem lép papi pályára. 1926–1927-ben Skóciában az egyetemen hallgatott előadásokat. Hazatérve a kolozsvári egyetemen szerzett magyar–angol szakos tanári oklevelet. 1940 őszén kinevezték a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem nyilvános rendkívüli tanárává, s ugyanakkor a Magyar Nyelvtudományi Intézet igazgatójává. 1951–1953 között politikai okokból visszaminősítették, két évig akkordmunkásként dolgozott az Akadémia Nyelvtudományi Intézetében. 1953-1971 között ismét taníthatott az egyetemen. Foglalkozott a helynévgyűjtéssel is. 1970–1988 között hét kötet jelent meg válogatott tanulmányaiból. Fő művéhez, az Erdélyi magyar szótörténeti tár szerkesztéséhez 1966 januárjában egymaga fogott hozzá. Közel negyvenéves munkával kb. egymillió cédulát készített. Az első kötet szerkesztését 1973-ban fejezte be, s a kötet 1975-ben látott napvilágot. Szabó T. Attila az első kötet szerkesztésének magányos munkája után határozott úgy: ahhoz, hogy a szótár mielőbb elkészülhessen, szerkesztői munkaközösséget szervez maga köré. A második kötet anyagát így már kis csapattal szerkesztette (Nagy Jenő, Kósa Ferenc, Vámszer Márta, Zsemlyei János, Vigh Károly). Ez a közösség tagjait tekintve később változott, gyarapodott, vagy éppen fogyott. Szabó T. Attila életében négy kötet jelent meg, a negyedik 1984-ben. A kommunista diktatúra lehetetlenné tette a további kötetek megjelenését. Az V. kötet végül csak 1993-ban látott napvilágot a budapesti Akadémiai Kiadó és a bukaresti Kriterion közös kiadványaként, míg a VIII. 1996-ban. Végül ennek a kötetnek a főszerkesztését Vámszer Márta végezte el, aki átvette Szabó T. Attila halála után az egész munkálat felügyeletét. A IX. kötettől kezdve az Akadémiai Kiadó és az Erdélyi Múzeum-Egyesület közös kiadványaként jelenik meg a szótár. A XI. kötet 2002-es megjelenését már nem érhette meg Vámszer Márta sem. A főszerkesztés munkája Kósa Ferencre és Zsemlyei Jánosra hárult. Zsemlyei professzor halálát követően Fazakas Emese vette át a stafétabotot, 2005-ben megjelenhetett a XII. kötet. A Szótörténeti tár anyagának gyűjtése közben, levéltári búvárkodásai során Szabó T. Attila külön cédulákra jegyezte az erdélyi helyneveket is, jelentős helynévtörténeti gyűjteményt alakítva ki. Anyagát az Országos Széchényi Könyvtárban őrzik, feldolgozása Budapesten most van folyamatban, néhány kötet már megjelent. Balassa Iván 1996-ban monográfiában mutatta be Szabó T. Attila páratlanul gazdag munkásságát. 1996-ban, születésének 90. évfordulójára az EME emléktáblát állított a fehéregyházi református templomban. Néhány évvel ezelőtt a Kolozsváron alakult nyelvi intézet Szabó T. Attila nevét vette fel. /Tamásné Szabó Csilla, az Erdélyi Múzeum-Egyesület tudományos kutatója: Szabó T. Attila születésének 100. évfordulója. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 11./

Június 9-én teszi le Budapesten az esküt az új kormány. Ezt követően derül ki, milyen konkrét változások következnek be a határon túli magyarok ügyeivel kapcsolatos feladatok ellátásában. Egyelőre csak annyi biztos, hogy a Határon Túli Magyarok Hivatala ismét a Miniszterelnöki Hivatal hatáskörébe kerül. Az anyaország és a határon kívülre szakadt magyarok kapcsolatát a rendszerváltás óta eltelt tizenhét évben folyamatos, zökkenőkkel teli metamorfózis jellemzi. A Kárpát-medencei magyarság vezető politikusai képtelenek voltak közös nemzetstratégiát kialakítani. Ennek egyik negatív hozadéka a 2004. december 5-i népszavazás, illetve hogy a magyar kormány azóta sem hívta össze a Magyar Állandó Értekezletet. Gyurcsány Ferenc miniszterelnök határozottan kijelentette többször is, hogy amíg nincs egyetértés, addig nincs MÁÉRT. A magyar-magyar kapcsolatok intézményesülésének első állomása az 1989. április 24-én minisztertanácsi határozattal létrehozott tanácsadói testület, a Nemzetiségi Kollégium volt, amely Pozsgay Imre államminiszter irányításával a magyarországi kisebbségek és a határon túli magyar közösségek ügyének felügyeletét látta el. A hatvan, mások szerint ennél sokkal több tagot számláló Kollégium tagjai között volt Antall József, Csepeli György, Csoóri Sándor, Hanák Péter, Hankiss Elemér, Herczegh Géza, Jeszenszky Géza, Konrád György, Pomogáts Béla, Pungor Ernő, Vásárhelyi Miklós és Vígh Károly. Ez a testület nem rendelkezett döntéshozói jogokkal, a Minisztertanács 1989 őszén létrehozta az elsősorban adminisztratív feladatokat ellátó Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Titkárságot, amelynek vezetésével miniszterhelyettesi rangban Tabajdi Csabát bízták meg. Ezzel Magyarország nyíltan és intézményesítetten felvállalta az anyaország szerepét. Külön intézményként létrehozták 1990 tavaszán a Miniszterelnöki Hivatalhoz tartozó Határon Túli Magyarok Titkárságát, címzetes államtitkári minőségben Entz Géza vezetésével, majd ősszel a Nemzeti és Etnikai Kisebbségek Hivatalát. Közben rendre alakultak meg a kisebbségi magyar érdekképviseleti szervezetek, pártok szerte a Kárpát-medencében. Az Antall-kormány az 1992. június 1-jén érvénybe lépett 90/1992. (V. 29.) számú rendelettel a Titkárságot megszüntette és önálló szervként létrehozta a Határon Túli Magyarok Hivatalát Entz Géza vezetésével, a Külügyminisztérium felügyelete alatt. Ezzel a szomszédos országokban élő magyar kisebbségek ügyeinek intézésére nemzetközi diplomáciai tevékenységre is alkalmas intézmény jött létre. A kormányváltásokkal a Határon Túli Magyarok Hivatalát is változott: csúcsvezetésében, szerkezetében és tevékenységében is. A Horn kormány idején (1994-1998) a HTMH élére elnökként Lábody László került, elnökhelyettesnek Törzsök Erika, felügyeletét Tabajdi Csaba látta el a Miniszterelnöki Hivatal politikai államtitkáraként. Az Orbán kormány idején (1998-2002) Szabó Tibor lett a HTMH elnöke, felügyeletét Németh Zsolt látta el a Külügyminisztérium politikai államtitkáraként. Ebben a ciklusban erősítették meg a különféle minisztériumokban az addig csak nyomokban jelen lévő határon túli magyarokkal kapcsolatos feladatokat, valamennyi miniszter feladat- és hatáskörében megjelenítve a határon túli magyarsággal kapcsolatos kormányprogram végrehajtásának kötelezettségét. A tárcáknál létrehozták ehhez a megfelelő szervezeti kereteket, a munka koordinálása pedig a HTMH-ra hárult. Ugyancsak az Orbán-kormány idején jött létre a magyar-magyar kapcsolatok újabb intézményi kerete, a nemzeti egyeztető tanácsként működő Magyar Állandó Értekezlet. És ebben a ciklusban alkották meg a kedvezménytörvényt, melynek nyomán közel egymillió határon túli magyar igényelt eddig magyarigazolványt. A Medgyessy-kormány (2002-2004) idején a HTMH ismét visszakerült a Miniszterelnöki Hivatalhoz, Szabó Vilmos politikai államtitkár irányítása alá. Elnöknek Bálint-Pataki Józsefet nevezték ki, aki addig a HTMH keretében a román területi főosztályt irányította. A Gyurcsány-kormány (2004-2006) idején a HTMH-t megint áttették ugyan a Külügyminisztérium hatáskörébe, de felügyeletét továbbra is Szabó Vilmos látta el. Bálint-Pataki lemondása után az elnöki teendőket ideiglenesen Szabó Béla, a jelenlegi csíkszeredai főkonzul végezte, 2006. január elsejétől pedig Komlós Attilát nevezték ki a HTMH élére. Az új Gyurcsány-kormány ismét a Miniszterelnöki Hivatal hatáskörébe vonja a határon túli magyarok ügyeivel kapcsolatos feladatok ellátását, illetve a HTMH felügyeletét. Külügyi bizottsági meghallgatásán Szilvásy György kancelláriaminiszter-jelölt kitérő választ adott Németh Zsolt fideszes politikus azon kérdésére: igaz-e, hogy a kormány megszünteti a Határon Túli Magyarok Hivatalát? Szilvásy annyit közölt: nem le, hanem felértékelése az ügynek, hogy a HTMH szakállamtitkársággá válik. A létszámcsökkentésről szóló híreket megerősítette, de azt nem közölte, hogy ez milyen mértékű lesz. A MÁÉRT-ről pedig Szilvásy úgy vélekedett, hogy nem az intézményrendszer, hanem a párbeszéd a fontos. Azt is kijelentette: nem szándékoznak állampolgárságot adni a határon túliaknak. Göncz Kinga külügyminiszter-jelölt elmondta, hogy a határon túli magyarság esetében a kishatárforgalom fejlesztésében, a vízumügyekben és stratégiai kérdésekben a külügynek is kiemelt feladatai lesznek. Sólyom László köztársasági elnök a határon túli magyarok ügyéről úgy nyilatkozott: a pártok politikája vakvágányra vitte ezt a kérdést, az eddigi nemzetpolitika pedig nem volt eredményes, inkább bajt okozott. /Guther M. Ilona, Budapest: Magyar-magyar metamorfózis. = Új Magyar Szó (Bukarest), jún. 9./

A lap részletet közölt Vígh Károly történész A lakosságcsere kikényszerítése és a reszlovakizáció című munkájából. Az 1945-ös kassai kormányprogram és az azt követő elnöki dekrétumok kihirdetése a magyar kisebbséget minden tekintetben jogfosztottá nyilvánította. Benes elnök a második világháború európai eseményeinek befejezésekor Pozsonyban 1945. május 9-én mondott beszédében kijelentette: ,,...a csehek és szlovákok visszavonhatatlanul elhatározták, és már el is határozták, hogy a németekkel és magyarokkal az eddigi körülmények között egy államban élni nem tudnak és nem is fognak. Ezen háború után már nem lesz az első világháború utáni értelemben vett kisebbségi jog. A bűnösök megbüntetése után a németek és magyarok legnagyobb részének ezt az országot el kell hagynia. (Taps a tömegből.) Ez a mi végleges álláspontunk, s ezt az álláspontunkat megvédjük, és a legapróbb részletekig végre is hajtjuk. Ezt a kérdést megtárgyaltam a Szovjetunióval, az amerikaiakkal és az angolokkal. A mi népünk már nem élhet a németekkel és magyarokkal közös hazában. Kérlek benneteket, hogy a kitelepítésre vonatkozó előkészületeket, amelyeket mi már Csehországban megtettünk, ti itt, Szlovákiában is tegyétek meg.” Benes kimondta: 400 000 magyart ki kell telepíteni, s a megmaradó 150-200 000-et pedig majd szétszórják Szlovákia területén. Magyar részről 1945 novemberében felkérték a szövetséges nagyhatalmakat, hogy a szlovákiai magyarok ügyét vonják ellenőrzésük alá. A kérést mind a Szovjetunió, mind az angolszász nagyhatalmak elutasították, a csehszlovák vezetésnek mégsem sikerült elképzeléseit teljes mértékben végrehajtania. A nagyhatalmak a Magyarországgal kapcsolatos csehszlovák követeléseket a potsdami tárgyalások során nem voltak hajlandók napirendre tűzni. Egészen a párizsi béketárgyalások megkezdéséig halogatták a nagyhatalmak a csehszlovák követelések megtárgyalását. Azonban a nagyhatalmak nem akadályozták meg a magyar lakosság csehországi deportálását. Ez a körülmény kényszerítette a magyar kormányt arra, hogy elfogadja a csehszlovák kormány ajánlatát a lakosságcseréről szóló tárgyalásokra. Budapest eredetileg ahhoz a feltételhez szerette volna kötni az egyezmény létrehozását, hogy a visszamaradó magyarok kisebbségi jogokat kapjanak. Csehszlovák részről azonban ezt nem fogadták el. Végül is Gyöngyösi János külügyminiszter 1946. február 27-én minden feltétel nélkül volt kénytelen a magyar-csehszlovák lakosságcsere-egyezményt aláírni. A legnagyobb megdöbbenést a VIII. cikkely okozta, amely szerint a magyar kormány kötelezettséget vállal arra, hogy azokat a személyeket, akik az 1945/33. számú, a népbíráskodást elrendelő szlovák nemzeti tanácsi rendelet értelmében meghatározott bűncselekményeket követtek el, paritáson felül átveszi. Csehszlovák részről tízezerszám vontak fe­lelősségre a háború alatti magatartásért a magyar nemzetiségű állampolgárokat. Így történhetett, hogy a szlovák kor­mányszervek utasítására a kerületi és járási népügyészségek mintegy 19 564 ún. ,,nagy háborús bűnös” magyart írtak össze, akik a családtagjaikkal együtt mintegy 73 187 főt tettek ki. Ilyen előzmények után kezdődött meg 1947. április 12-én a magyar-cseh­szlovák lakosságcsere. /A lakosságcsere kikényszerítése és a reszlovakizáció (Vígh Károly). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), 2006. aug. 3./

Az ember egy erdélyi középnagy városban él, ahonnan osztálytársai, barátai, rokonai az évtizedek során kivándoroltak, elköltöztek, meghaltak, így alig marad olyan ember, akivel gyerekkoruk óta ismernék egymást, vallja Sebestyén Mihály. Elég ritka az olyan, aki már az ember gyermekkorában is ugyanabban, a városban lakott. Következésképpen ugyanazokat az utcaneveket kéne ismerniük. Azonban az újabb generáció a későbbi, hatóságilag nyilvánvaló rosszindulattal kieszelt neveken emlegetik az utcákat. Mi, kolozsvári magyarok több-kevesebb pontossággal ismerjük a város történeti magyar utcaneveit, olyanokat, hogy Farkas utca, Mátyás király tér, Petőfi utca, Jókai utca, Karolina tér, Szentlélek, Linczegh, Szentegyház, Unió, Kossuth Lajos, Deák Ferenc, Postakert stb., holott ezeket az utcákat már vagy két emberöltő óta nem így hívják. Valamilyen titkos hajszálereken át felszívódik belénk a névhálózat – mondta a cikkírónak valaki. Itt, Marosvásárhelyen mintha konformistábbak lennének, az emberek, a nevezetes dátumokból alkotott sáptye nojembriék és sásze mártyiék most is pattognak magyar ajkakon. Miként orvosolható a baj? A tanácsban szélmalomharcot folytatnak egy-egy régi magyar utca nevéért, a vásárhelyi lapok a mai aktuális név mellé zárójelben hozzátehetnék a régi elnevezést. Hátha megragad, visszahonosodik... Egyelőre olcsóbb megoldás, mint a táblacsere. Azoknak, akik ezt megszívlelnék, a cikkíró ajánlja a vonatkozó irodalom tételeit Vígh Károly, Pál-Antal Sándor, Horváth Szabolcs, Mátéfi Levente utcanévkönyvéből. /Sebestyén Mihály: Szívügy. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 15./ Például: Pál-Antal Sándor: A marosvásárhelyi utcák, közök és terek történeti névtára – Indicatorul al strazilor, pasajelor si pietelor din Targu Mures /Mentor, Marosvásárhely, 1997/

Elhunyt Vigh Károly, történész
A Rákóczi Szövetség mély fájdalommal tudatja, hogy a losonci születésű neves történész, Dr. Vigh Károly 95 éves korábban elhunyt. A Rákóczi Szövetségnek sok éven keresztül alelnöke volt, a szervezet saját halottjának tekinti. Temetése november 22-én lesz Budapesten a Farkasréti temetőben.
Az utóbbi években alig lehetett hallani róla, fokozatosan elmaradtak levelei, amelyben losonci és más barátainak küldte el, különböző lapokban megjelent írásait, azok másolatát. Budapesti házában csaknem teljes visszavonultságban élt.
Néhány hónappal jelent meg az alábbi rövid, vele kapcsolatos tudósítás: „Május 8-án, a MEASZ-Bajcsy-Zsilinszky Endre Emlékbizottság nevében Kerecsényi Zoltán ügyvezető otthonában köszöntötte a 95 esztendős Vigh Károlyt, a történettudományok doktorát, a kiváló történészt, Emlékbizottságunk elődjének, a néhai Bajcsy-Zsilinszky Endre Baráti Társaságnak vezetőjét. Vigh Károly felmérhetetlenül gazdag életművével, tudományos alkotó tevékenységével, Bajcsy-Zsilinszky Endre antifasiszta mártír, politikus emlékének fenntartásával több évtizeden keresztül maradandót alkotott, példát adott!
Hosszú időn át munkálkodó tudós személyiségnek életútja elismeréseként, s a Bajcsy-Zsilinszky-kultusz őrzéséért, a tisztelet és köszönet jeleként, emléklapot nyújtott át a Bajcsy-Zsilinszky Endre Emlékbizottság ügyvezetője a nemrég napvilágot látott Bajcsy-Zsilinszky-emlékkötet tiszteletpéldánya kíséretében, - egyben köszönetét kifejezve azért, hogy az elkészült kiadványhoz forrásként közreadhatott, idézhetett a neves történész, Vigh Károly munkáiból."
Vigh Károly Losoncon született 1918. június 28-án. Édesapját id. Vigh Károlyt a két világháború között a legismertebb nyomdászaként ismerték.
Tanulmányait szülővárosában kezdte el, 1928 és 1936 között itt végezte el a gimnáziumot, majd a pozsonyi Komensky Egyetem történelem-magyar szakán folytatta 1936-38 között. 1939-41 között már a budapesti Pázmány Péter Egyetem hallgatója, bölcsészdoktori oklevelét is ugyanitt szerezte meg 1945-ben. Közben 1942 és 1949 között a Magyar Történelemtudományi intézet szlovák referense volt. 1950-től a Magyar Országos Levéltár, 1952-téol a Pest Megyei Levéltár, 1958-tól az Országgyűlési Könyvtár munkatársa. 1963-tól a Legújabbkori Történeti Múzeum csoportvezetője, 1967-1985 között a Magyar Nemzeti Múzeum főmunkatársa volt.
1986-tól volt a Bajcsy-Zsilinszky Endre Társaság elnöke, 1991-től a Rákóczi Szövetség alelnöke. Pozsonyban egyik alapítója volt az egyetemisták Eötvös József-körének és a Forrás c. folyóiratnak. Írásai az irodalmi Szemlében is megjelentek.
Kutatómunkájában főleg a legújabb kori történelemmel foglalkozott, Kiemelten Bajcsy-Zsilinszky Endre életével és a szlovákiai magyar kisebbség életével. Számtalan publikációja és könyve jelent meg. A 19. század szlovák hírlaptörténete (1945), Bajcsy-Zsilinszky Endre külpolitikai nézeteinek alakulása (1979), Ugrás a sötétbe (1984), a szlovákiai magyarság sorsa (1993), A szlovákiai magyarság kálváriája 1945-1948 (1998).
Életét és életútját Ladislav Takáč: Traumák és mítoszok c. könyvében foglalta össze, amelyben magyar-szlovák és szlovák-magyar kapcsolatokról beszélgettek, bőven kitérve a losonci gyökerekre, az indulás éveire, a szlovákiai magyarság 20. századi megpróbáltatásaira.
A könyv magyar változatának bemutatóján, 2009. március 7-én járt utoljára szülővárosában Losoncon. Idézzünk ebből egy néhány gondolatát a szülővárosáról:
„Losonc lakosai, tehát földijeim, akikkel a mai napig nagyon szívesen találkozom, öntudatos polgárok, akik büszkék városukra és annak gazdag történelmére. Én se hagynék ki egyetlen alkalmat sem, hogy hirdessem a losonciak gazdasági, kulturális és művelődési eredményeit. A városnak valóban jelentős múltja van, amire méltán büszkék lehetünk."
Puntigán József
maszol/MTI
Felvidék.ma

Könyvtári centenáriumot ünnepeltek
"A közösség szolgálatában" – de hogy miért csak románul?!
A Kultúrpalota százéves fennállásának alkalmából szervezett ünnepségsorozat része volt a Megyei Könyvtárban és a Kultúrpalota nagytermében tegnap megtartott A Maros Megyei Könyvtár – száz év a közösség szolgálatában című rendezvény. A centenáriumi ünnepség a könyvtár igazgatóinak nevét tartalmazó emlékplakett felavatásával kezdődött, majd a meghívottak, résztvevők átvonultak a Kultúrpalota nagytermébe, meghallgatni a méltatóbeszédeket, jelen lenni az évfordulós emléklapok átadásán. Mindez kizárólag románul zajlott, amint az a szintén csak román nyelvű programban szerepelt.
Annak ellenére, hogy még nyáron, a Kultúrpalota ünneplésére szervezett rendezvénysorozat megkezdése előtt a sajtó már jelezte, hogy a megtervezett plakátok egynyelvűek, illetve kevés magyar vonatkozású rendezvényt tartalmaznak, az RMDSZ megyei képviselői sajtótájékoztatón nyugtatták meg a sajtót: nemzetiségi szempontból kiegyensúlyozott rendezvényekre kerül majd sor, illetve kétnyelvű programfüzeteket, plakátokat, egyéb népszerűsítő anyagokat adnak ki. A tegnapi tapasztalatok azonban ennek homlokegyenest ellentmondtak. A díszbeszédek kizárólag románul hangzottak el, még mutatóban sem hallottunk egy magyarul szóló üdvözlést, a programfüzet egynyelvű volt, a rendezvény szekcióülésein néhány kivétellel román előadók szerepeltek – mindez annak a marosvásárhelyi, ma megyei könyvtárnak az ünnepségén, abban a Kultúrpalotában, amelyet Bernády György építtetett. Annak a könyvtárnak az ünnepségén, amely egyaránt a magyar és román közösség szolgálatában állt mindvégig, amelynek 14 igazgatója közt ott volt Molnár Gábor, Vigh Károly, Rácz Béla, Bartók Ibolya, Halász Borbála (majd 1965 után román nemzetiségűek váltották őket), és amelynek korszerűsítését Lokodi Edit tanácselnökként kiemelten támogatta. A rendezvény a román himnusz eléneklésével kezdődött, ezt követően Monica Avram jelenlegi könyvtárigazgató ünnepi beszéde következett. Felszólalásában történelmi napnak nevezte a tegnapit, hangsúlyozva, hogy 100 év tevékenység, tapasztalat, nehézség áll az évforduló mögött. Méltatta a megyei könyvtárnak a városi közkönyvtárakkal való gyümölcsöző együttműködését, a különböző projekteket, amelyekben együttműködtek több állami intézménnyel.
Az igazgató emléklapot adott át a megyei könyvtárral "szorosan együttműködő" Szászrégen, Dicsőszentmárton, Marosludas, Nagysármás, Mezőtóhát (mind USL-s vezetésű – szerk. megj.) polgármestereinek, illetve a polgármesteri hivatal képviselőjének, majd a Vészhelyzeti Felügyelőség és a Marosvásárhelyi Börtön vezetőinek (a közös projektekben való együttműködés kapcsán). Emléklapot vett át az Amerikai Egyesült Államok bukaresti követségének sajtóattaséja, Kenneth Wetzel, aki felszólalásában hangsúlyozta: nem sok romániai közkönyvtár dicsekedhet százéves múlttal. "A könyvtárosok fontos szerepet töltenek be a közösség életében az oktatás fejlesztése, a kultúra terén, valódi értékek felé irányítva az embereket. A könyvtár nemcsak a tájékozódás, de a tanulás, a kommunikáció, a szocializálódás helyszíne is" – tette hozzá, köszönetet mondva a megyei könyvtárnak, az önkormányzatnak az American Corner program kapcsán a követséggel való együttműködésért. Emléklapot kapott többek közt Ciprian Dobre megyei tanácselnök is, aki a könyvet a "legjobb barátnak" nevezte. "Sem a számítógép, sem más kibernetikai módszerek nem helyettesíthetik a nyomtatott könyvet vagy akár a táblagépen olvasható könyvet. Egy könyv elolvasása után az ember úgy érzi: máris többet tud" – mondta a tanácselnök. A következő kitüntetett Corneliu Grosu prefektus volt, de más meghívottak is – leginkább szakmai szervezetek – lehetőséget kaptak a rendezvényen való felszólalásra, üzenet tolmácsolására. Az "időkapszula" lezárását követték a nap második részében a szekciónkénti ülések.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)

Kézzel írt történelem – Jókaitól a… jókedvig
Születésnapi beszélgetés a 75 éves Pál-Antal Sándor levéltáros-történésszel
– Kezdjük egy pontosítással: ön rendes tagja vagy külső tagja a Magyar Tudományos Akadémiának?
– Az MTA-nak a külföldön élő magyar tudósok csak külső tagjai lehetnek, a rendes tagok Magyarországon élő magyar állampolgárok. Az Akadémiába a határon túli tudósokat is választják, akárcsak a rendes és levelező tagokat. Sokan összetévesztik a köztestületi tagokat a külső tagokkal, és azt hiszik, hogy azok is akadémikusok. Köztestületi tag lehet bárki, aki doktori fokozattal rendelkezik, a magyar tudományosságot műveli, és hivatalosan kéri a köztestületbe való felvételét. Elméletileg minden tudományos doktori fokozattal rendelkező magyar az MTA köztestületi tagja lehet, de akadémikus csak megválasztott. Erdélyben jelenleg 17 akadémiai külső tag él, köztestületi mintegy 800, ha nem több.
– És ki lehet levelezőtag?
– Csak magyarországi tudós.
– Karcfalván született, mégis Nagybányán és Csíkszeredában járt középiskolába.
– Elég hányatott gyermekkorom volt. Hadiárvaként nőttem fel. Miután anyám újból férjhez ment egy színesfémérc-kutató bányamérnökhöz, elég sűrűn változtattuk lakhelyünket, oda költöztünk, ahova a munkája szólította. Elemibe Csíkmadarason és Karcfalván jártam, az V-VIII. osztályt már a Nagyvárad melletti Élesden végeztem. A középiskolát Nagybányán kezdtem a műszaki-vegyészeti középiskolában, amit nem fejeztem be. Mivel azt 1955 elején átalakították inasiskolává, és közben nevelőapám is meghalt, otthagytam, és visszaköltöztünk Csíkmadarasra, ahol gazdálkodásból éltünk. Így még gyerekfejjel gazdálkodó lettem. A középiskolát magánúton folytattam a mostani Márton Áron Líceumban, amely akkor tízosztályos volt.
– Milyen volt a nagy múltú alma mater szellemisége, milyen emlékei vannak az akkori Csíkszeredáról?
– Mivel az utolsó év második felében engedélyezték a magántanulók óralátogatását, anélkül, hogy feleltettek volna, kerékpárral bejárogattam Csíkszeredába, ahol egy befogadó osztályra találtam (megjegyzem, nem voltam egyedüli magántanuló). Mint magántanuló, eléggé szegényes tarsollyal ballagtam, úgyhogy volt, amit az egyetemen bepótoljak. Mégis szeredai gimnazistává váltam, és a rövid ideig tartó és rendellenes gimnazista státusom ellenére az iskola neveltjének éreztem magam. Azóta is rendszerint részt veszek az érettségi találkozókon. Csíkszereda kisváros volt nagy múltú iskolával, ma már virágzó város, ahová otthonosan térek vissza, elég sűrűn, hiszen az egyik lányom is ott él.
– Következtek az egyetemi évek; miért választotta pont a történelmet?
– Gyermekkoromban rengeteg Jókai-könyvet olvastam, otthon megvolt a százkötetes "Jókai összes". Élvezettel faltam a történelmi regényeit. Bizonyosan neki is köszönhetem az erős vonzódást a történelem iránt. A sors mégis úgy hozta, hogy az egyetemre nem a történelemre, hanem a közgazdasági szakra felvételiztem, ahol az első évet el is végeztem, de a másodévet már a történelmen folytattam.
– ’63-ban végzett, s első, de mondhatom azt is, hogy utolsó munkahely-állomása a marosvásárhelyi levéltár volt…
– Talán azzal kezdeném, hogy már másodéven ismeretséget kötöttem az oklevelekkel, és jó paleográfusnak (régiírás-kiolvasónak) bizonyultam. Harmadév után a nyári praktika idején a brassói levéltárban egyedüli diák voltam, aki régi iratokat elolvasott és cédulázott. Úgyhogy már akkor megbarátkoztam a levéltárral. Ötödév végén a bukaresti Állami Levéltár fiatal levéltárosokat verbuvált a történelem, jog és román nyelv szakot végzők soraiból. Ekkor többet is kiválasztottak a jelentkezők közül, majd jött a háttérkivizsgálás, és mivel a levéltár a Belügyminisztériumhoz tartozott, elég alapos átvilágításon estünk át. Nagyon megrostálták a jelentkezőket. A jelölt nem lehetett a volt kizsákmányoló osztályok sarja, nem lehetett külföldön élő vagy büntetett előéletű rokona, szülei nem lehettek volt történelmi pártok tagjai stb. Nekem nagy szerencsém volt, mivel a szülőfalumban lefolytatott helyszíni kutakodás során a káderes tolmácsa, a marosvásárhelyi levéltárban dolgozó egyik leendő kolléganő a védelmemre kelt. (Mikor azt mondták, hogy kizsákmányolók voltak a szüleim, ő kizsákmányoltakat közvetített, pedig akkor még nem is ismert. Az illető hölgy később átment a tanügybe, ma is Marosvásárhelyen él.)
– Egyedüli magyarként került a levéltárhoz?
– Az évfolyamunkról ketten lettünk levéltárosok, Molnár János a gyulafehérvári levéltárba került, én Marosvásárhelyre. A kollégám és akkor végzős román társaink többsége egypár év múlva otthagyta a levéltárat. Nagyon kevesen tudtak ebbe a szakmába beilleszkedni.
– Mi a véleménye, miért vettek fel akkor két magyar fiatalt a levéltárhoz?
– Ez országos szinten nem sok. Szükség volt a nagy mennyiségű magyar nyelvű levéltári anyagot feldolgozni tudó szakemberekre. Kézzelfogható, hogy erre a legmegfelelőbbek az iratok nyelvét ismerő magyar anyanyelvűek voltak. Amikor végeztem, éppen akkor nyitott Bukarest e téren. Később, a ’70-es években változott a káderpolitika, egy idő után már csak magyarul tudó vagy vegyes családból származókat vettek fel. Így az ezredfordulóra a levéltárakból "kifogytak" a magyar levéltárosok. Én voltam az utolsó. (Erről cikkezett is annak idején Bölöni Domokos.) A változás után, 2006–2008-tól egypár erdélyi levéltárban ismét dolgozik egy-egy magyar levéltáros.
– A ’89-es változás után egymás után jelentek meg az Ön művei. Ez azt jelenti, hogy a "nyersanyagot" már korábban kibányászta, csak a megfelelő pillanatra várt, amikor ez megjelenhet nyomtatásban?
– Nem mondom, hogy nem gyűjtögettem. Volt egypár témám, amihez anyagot jegyzetelgettem, hogy majd nyugdíjas koromban felhasználom kedvenc témáim megírásához, de az nem jelentett anyaghalmozást. Miután ’90-ben, 50 éves koromban elhárultak a szellemi kibontakozás előtti akadályok, ki is használtam a kínálkozó lehetőségeket. Addig is publikálgattam román nyelven (magyarul inkább rövid történelmi cikkeket közöltem a napilapokban, főként a Vörös Zászlóban), most viszont megadatott az anyanyelven való publikálás lehetősége, ami nagy könnyebbséget jelentett. De a lényeg nem az volt, hogy volt-e előre kijegyzetelt anyagom, hogy tele volt-e a fiókom? Hanem az, hogy tudtam, mit és hol keressek. Ezt a tapasztalatot kamatoztattam más levéltárakban is. Aki nem tudja, hogy a számára szükséges forrás hol található, az rengeteg időt elpazarol, amíg megtalálja. Mondjam úgy: én ezt az időt megspóroltam. És ez sokat segített abban, hogy többet szenteljek az írásra.
– Első kötete, ami megjelent ’90 után, Backamadaras falutörténete volt. Azelőtt nem nézték jó szemmel, ha ősi székely falvainkról, 600-700 éves településekről közöltek helytörténeti anyagot?
– Valójában nem ez volt az első terjedelmesebb írásom, hiszen a Politikai Könyvkiadó Testamentum sorozatában 1984-ben már kiadás előtt állt egy székely történelemmel kapcsolatos, Szabó Miklóssal közösen írt munkánk, de azt cenzúrai jóváhagyás után a nyomdából visszavonták. Úgy járt a mi munkánk is, mint az Erdélyi szótörténeti tár, a Romániai magyar irodalmi lexikon, a Népismereti dolgozatok és más magyar kiadványok. A Backamadaras ’92-ben jelent meg; egy gyorsmunkáról van szó, amely fél év alatt készült el a község okleveles említésének 650. évfordulójára. Egy lelkes munkacsoport munkája volt, amelyet én vezettem, a kötetet szerkesztettem, és a történelmi részt is én írtam. Falutörténetről lévén szó, adatokat elsősorban a helyszínen kellett összegyűjteni, amit a helyi szerzőtársak végeztek. A történeti részt viszont, amelyhez levéltári kutatás kellett, rám hárult. És hogy feleljek a kérdés második felére is, ’90 előtt nem az volt a gond, hogy az ilyen témájú írásokat nem nézték jó szemmel, hanem kicenzúrázták azokat, nem adtak kiadási engedélyt rájuk.
– 1997-ben jelent meg a Mentornál A marosvásárhelyi utcák, közök és terek történeti névtára, amit Vigh Károllyal közösen írtak.
– Tévedés, ezt egyedül írtam. Vigh Károly marosvásárhelyi származású kolozsvári könyvtároshoz annyiban kapcsolódik a kérdés, hogy én fejeztem be és adattam ki a Marosvásárhely helyneveit tartalmazó, még 1939-ben készült kéziratát, amelynek a kiegészítéséhez halála előtt hozzáfogott, de befejezni már nem tudta. Ezt a kiegészítést Marosvásárhelyen kezdte, és Svédországban, az egyik leányánál folytatta. Halála után a félbeszakadt munka az Országos Széchényi Könyvtárba került. Én, ismerve a fiát, megkérdeztem, tudja-e, hogy édesapja utolsó óhaja a kézirat véglegesítése és alkalomadtán való kiadása volt? Erre ő felkért a munka befejezésére, vállalva a kiadási költségeket. Ezután széles körű levéltári kutatást végeztem, és kiegészítettem a kéziratot, a kötet Csíkszeredában jelent meg. Ez alkalommal összegyűjtöttem Marosvásárhely régi utcaneveit is, és kiegészítve a 20. századi utcanévadatokkal, megszületett az önálló utcanév-történeti munka. Úgy érzem, hogy ezzel kielégítettem egy valós szükségletet, hiszen ma is kapok visszajelzéseket annak hasznosságáról.
– És a Kádár Zsomborral írt közös kötet?…
– Kádár Zsombor erdőmérnök jó barátom volt, tizenvalahány könyve jelent meg, inkább szótárakkal foglalkozott. Egyszer elhozott hozzám egy 1100 oldalas erdészettörténeti kéziratot. Hónapokig olvastam, észrevételeztem. Abban a formában nem tudta kiadni, s akkor ajánlottam én is, más is, hogy bontsa bizonyos témákra. Lett is abból három kötet, de egy része még mindig értékesítetlen maradt. Amikor 75 éves volt, felkeresett, s azt mondta: te, Sanyi, én már letettem a plajbászt, megkérlek, ebből fabrikálj egy könyvet. Kivettem az egészből a még használható részeket, és kiegészítettem levéltári adatokkal. Így lett belőle a közös erdészettörténeti kronológia.
– 1995-ben új beosztást kap: levéltári szakértő. Mit jelent ez?
– Magas képzettségű levéltárost. Azelőtt főlevéltáros voltam.
– Nyilván régóta ismeri a VI-VII. osztályban használatos A romániai magyar nemzeti kisebbség történelme és hagyományai c. tankönyvet. Mi a véleménye, fontos az, ha már a gimnáziumban elkezdődik a magyarság múltjának ismerete és oktatása?
– Ismerem mind a két szerzőt. Rátermettségüket nem vonom kétségbe. Tankönyvükre nagy szükség volt, de úgy vagyunk vele, mint általában minden újdonsággal. Rendkívül jó, fontos, de nem szabad ezen a szinten megállni. Ezt jobbítani lehet, és kell! Közben, ugye, megjelent A székelység története. Ezt sikerültebbnek tartom. Nekünk, kisebbségieknek, akik szervezett körülmények között eddig nem tanultuk múltunk történetét, most már van lehetőség erre, és rendkívül nagy szükség is van, hiszen ha nem ismerjük múltunkat, gyökértelenekké válunk. Az ilyen tankönyvek ne csak az iskolásoknak készüljenek, hanem a szülőknek is. Hiszen ismerethiány-pótlóak. A múltismeret tanulását pedig minél korábban meg kell kezdeni. A kisebb iskolásoknál főként az eseményekre összpontosítva, mert arra fogékonyabbak, a nagyobbaknak, a középiskolásoknak már magyarázó szöveggel is ellátva. Fontos, hogy megértsük, mi miért történt. Ha nem ismered fel a hátteret, a kiváltó okokat, a levegőben tapogatózol. Ezért is szükséges a jó tankönyv.
– Lát-e esélyt arra, hogy egyszer a román és a magyar történészek leülnek egy asztalhoz, s ŐSZINTÉN, a tények tudatában írják meg Erdély történelmét, s azt tanítják majd mind a magyar, mind a román osztályokban?
– Jelen pillanatban erre nincs esély! Túl szerény és vékony az a román történészréteg, amely hajlandó lenne a múltra vonatkozólag, a magyar történészekkel karöltve, egy pártatlan Erdély-történetet írni. Például Kolozsváron és Bukarestben is van néhány történész, akik jól ismerik az erdélyi múltat, de az ő tevékenységük még nem hozott áttörést. Ehhez a politikum szemléletváltozása szükséges. De a kérdés megoldása azért is nehéz, mert mindenik népcsoportnak – egymás mellett élve is – megvan a maga történelme, amelynek a megírását szinte lehetetlen úgy összehangolni, hogy azzal mindkét fél elégedett legyen. Gondolok itt elsősorban a kontinuitáselméletre, az 1848-as forradalomra és egyéb eseményekre. Ebben a kérdésben valamelyes előrehaladást a közös kerekasztal-megbeszélések hozhatnak.
– Egy fiatal, jól képzett, aktív levéltárosnak, László Mártonnak adta át a széket, akinek külön erénye, hogy sokat publikál, kutatási területe a közelmúlt. Mire kellene fókuszáljon a következő időszakban, hogy apadjanak a "fehér foltok"?
– A levéltárost a kutatók a szó jóhiszemű értelmezésében szolgának tekintik. És valóban, egyik feladata a forrásanyaghoz való hozzáférés elősegítése. Ez azonban nem lehet azonos a kutató munkájának az elvégzésével, még a szükséges dokumentáció kikeresésével sem. A levéltáros feladata a levéltári anyagok rendezése, nyilvántartásba vétele, és – ha szükséges – a nyilvántartások használatához való tájékoztatás nyújtása. De a levéltáros ne elégedjen meg a hivatali feladatok elvégzésével, hanem legyen kutató is, ahogy teszi azt a fentebb említett utódom, és számos kollégája, Berekméri Róbert és Barabás Kisanna marosvásárhelyi egyházi levéltárosok, Bicsok Zoltán csíkszeredai kolléga és mások. Nagy szükség van a kutatómunkába való bekapcsolódásukra, hiszen rengeteg a feltárnivaló. Bármelyik korszakot vesszük, sok a fehér folt. És a levéltáros ott él a forrás tövében. Ajánlom, merítsen minél többet belőle.
– Min dolgozik jelenleg?
– Nemcsak kutatok, nemcsak írok, más teendőim is vannak. És ezek olyan vállalások, kötelezettségek, amelyeket nem illik visszautasítani. Jelenleg egy nagy kézirat lektorálását végzem, amelyet már egy hónapja nyaggatok, mert nehéz anyagnak bizonyult.
– Miről van szó?
– Benkő József 1778-ban kiadott Transilvania Generalisa, Erdély leírása. A latinul írt többkötetes mű fordítása már régebb elkészült, kiadását pedig a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum vállalta. Az ottani munkatársak alapos szerkesztői munkát végeztek, nagyon sok magyarázó szöveggel, és felkértek annak történelmi szempontból való lektorálására. Nem könnyű munka, mert a mai olvasó számára is jól érthetővé kell tenni.
– És mi következik ezután?
– Év végére be kell fejezzem a Magyar Országos Levéltár "fondjegyzéknek" hívott nyilvántartása román nyelvre fordítását. Ez egy kétkötetes munka, a román–magyar levéltári egyezmény része, s mivel kevés a két nyelvet egyaránt jól ismerő szakember, engem kértek fel erre. Nem utasíthattam vissza, hiszen eddig is jól együttműködtünk. Ugyancsak év végéig kell összeállítanom a Bernády György életéről és tevékenységéről szóló kéziratot, amelynek a szerkesztését elvállaltam. Ezután jönne – jövő tavaszra – a Bodor Péter életéről régebb beígért kötetem. A Román Televízió bukaresti magyar adásában Miholcsa Gyuláék egy 80 perces filmet készítettek róla, amelyhez a dokumentációt én nyújtottam. Miután nagyon sok időt áldoztam a székely ezermester életére vonatkozó, nehezen hozzáférhető, szétszórt források összegyűjtésére, ideje befejeznem ezt a témát. Végül – igaz, hogy ez már nem a jövőre vonatkozik, hanem a jelenre – most már biztosan közölhetem, hogy szeptember 26-án lesz a legújabb könyvem bemutatója a Bernády Házban (tegnap volt – sz.m.). Címe: Történelmi szimbólumaink. Székelyföldi pecsétek. A Mentor Kiadó adta ki, a nyomdai munkákat a csíkszeredai Gutenberg nyomda végezte.
– Mit tartalmaz a kötet?
– Amint a címből is kiderül, a székely történelmi szimbólumok egyik nagy családjának a történetét. A székelyföldi pecséthasználat történetét, a használt címerek és egyéb jelképek leírását, valamint egy nagy albumot színes fotókkal. Nagyon nehéz munka volt, az anyag összegyűjtése rengeteg időmbe került. De megérte. Egy évek óta tartó kutatómunka összefoglalója, egy átfogó szintézis.
– Nyilván ezt a nagy munkát el sem lehetne képzelni számítógép nélkül…
– 20 éve használom a számítógépet, enélkül nem tudnék élni. Úgy vágtam neki, hogy nem jártam kurzusra, hanem vettem egy oktatófüzetet, ennek segítségével összeállítottam a Vígh-féle kötetet. Rengeteget bosszankodtam, mert az elején sokat bakiztam, de sikerült "megszelídítenem" ezt a csodálatos találmányt. Nem egyedül, hanem harmadik osztályos unokám s egy ötödikes barátja segítségével. Azóta nélkülözhetetlen munkaeszközöm.
– Igaz az, hogy humor nélkül nem tudnánk legyőzni az élet szomorú oldalát?
– Ha magadra mosolyt erőltetsz, megváltozik a közérzeted. Légy jókedvű, ha nehezedre esik is, és mosolyogj! Könnyebben felvidulsz, tapasztalatból tudom. Rájöttem, hogy összejöveteleken, előadás közben a könnyed hangvétel feloldja a hangulatot. Egy könnyed bevezető után a hallgatóság is jobban odafigyel.
– Díjak, elismerések? Kérem, említsen meg néhányat!
– A kapott díjak két csoportra oszlanak, a levéltári szakmával kapcsolatosakra, és a tudományos munkámat méltatókra. A levéltárosi tevékenységemre vonatkozóak közül kiemelném a Pauler Gyula-díjat és a Széchényi Ferenc-díjat, a történészi munkásságomra vonatkozóak közül az akadémiai Arany János Érmet, de fontos számomra a Gr. Mikó Imre-emléklap és a Gábor Áron- díj is.
Székely Ferenc, Népújság (Marosvásárhely)

In memoriam – dr. Hints Miklós emlékére
„Halnak, halnak, / Egyre halnak, / Színe, lángja a magyarnak. / Itt is egy név, / Ott is egy név, /
Hányat elvisz minden egy év.
S aki még él, / Minden névnél / Összerezzen, búsan, árván: / Mint a néma / Lomblevél, ha / Egy-egy társa hull le sárgán.” (Arany János: Néma bú)
Hetvenévesen távozott közülünk Hints Miklós marosvásárhelyi nyugalmazott vegyészmérnök /Marosvásárhely, 1945. máj. 16. - Marosvásárhely, 2015. dec. 18./
az Erdélyi Kárpát Egyesület tagja. Polihisztornak tartottam, minden érdekelte, mindennel foglalkozott. Iskoláskorában lencsét csiszolt távcsőhöz, nagy türelemmel, hosszú hónapokon át. Édesapjával motorbiciklin bebarangolta egész Erdélyt. Később a vegyészettel kötelezte el magát.
A változások után, a kétes módú privatizációt követően profilt kellett változtatnia; a világ végén, szeretett hegyei között oktatta a móc gyerekeket mindenre, ami a tantervben volt, de azon túl is. Ott, a hegy tetején szerény szobát bérelt, ahol télen megfagyott a víz a lavórban. Nyaranta helynévgyűjtő utakat tett biciklivel, gyalogosan, hogy megmentse a magyar falvak még ismert helyneveit az enyészettől. Az Erdélyi Kárpát Egyesület aktív tagja volt.
Az Erdélyi Gyopár hasábjain érdekfeszítő beszámolókat írt a Törökországban, Iránban, Indiában és más országokban megtett útjairól, ahol a helyi lakosság életmódját, kultúráját tanulmányozta, és ahová – akárcsak Kőrösi Csoma Sándor – alkalmi szállítóeszközökkel, szerény körülmények között utazott, példát mutatva, hogyan lehet kevés pénzzel, nyelvtudás nélkül is nagy távolságokat bejárni.
Természetet és kirándulásokat népszerűsítő előadásokat tartott többek között a Kolozsvári Rádióban – nagy érdeklődéstől övezve. Optimizmussal, bizakodva viselte alattomos betegségét. Azt hittük győztes lesz. Nem így történt. Végső akarata szerint szülei mellett, Marosvásárhelyen fogja égi turistaútjait járni. Volt osztálytársa és kiránduló cimborája búcsúzik tőle. Isten veled, Miki!
Fodor András
Emlékeztető:
Művelődés (Kolozsvár). 1995. 11. sz.
Hints Miklós: A romániai magyar helynévkutatás
1. Nem kell bizonygatnom, hogy a modern, korszerű magyar helynévkutatás bölcsője Kolozsvár. Kezdete Szabó T. Attila nevéhez fűződik, és az 1930-as évekre nyúlik vissza. Ezekben az években lát napvilágot Szabó T. Attila gyűjtésében és feldolgozásában néhány erdélyi kisváros: Nagyenyed (ETF. 58. sz.), Zilah (ETF. 86. sz.), Dés (ETF. 101. sz. ) helynévanyaga, valamint egy többnemzetiségű település, Szásznyíres helynévtörténeti adatainak a feldolgozása. Ebben az időben írja meg, dolgozza ki Szabó T. Attila a helynévkutatás módszerét a már klasszikussá vált tanulmányában: Miért és hogyan gyűjtsük a helyneveket? (Népművelési Füzetek 4. sz.). Az 1940-es években, részint az Erdélyi Tudományos Intézet keretében meginduló tervszerű gyűjtés eredményeként néhány olyan mintaszerű kiadvány látott napvilágot, mint a Szabó T. Attila szerkesztette Kalotaszeg helynevei (1942), Árvai Józsefnek A barcasági Hétfalu helynevei (1943) című könyve, ez talán mindmáig a legrészletesebb helynévgyűjtés, továbbá Gergely Béla és Szabó T. Attila három kiadványa a szolnokdobokai Tőki völgy (1945), a Dobokai völgy (1946) és a Kolozs megyei Borsa völgy (1945) helyneveiről. Néhány, csupán egy-egy falu helyneveit feldolgozó tanulmány is született. Gazda Ferenc Csomakőrös, Imreh Barna Mezőbánd, Márton Gyula Nagymon, Ördöngösfüzes és Árpástó helyneveit tette közzé. És ki kell emelnünk Benkő Lorándnak a későbbiekben több vonatkozásban is mintául szolgáló feldolgozását az Alsó-Nyárádmente földrajzi neveiről (1947), de ez már nem Erdélyben, hanem Magyarországon látott napvilágot.
2. S míg a háború utáni években, némi változtatással és finomítással, de lényegében a Szabó T. Attila kidolgozta módszer alapján Magyarországon a helynévkutatás lendületet vett — a megyei kiadványok sora látott napvilágot —, addig Erdélyben a helynévkutatás teljesen szünetelt. De nem azért, mintha a kolozsvári nyelvészek körében lanyhult volna a földrajzi nevek iránti érdeklődés, hanem mert az akkori hatalom és szerve: a cenzúra szemében a helynévkutatás a nacionalizmus gyanújába keveredett. Érthető: a helynév mint a népiségtörténet fontos forrása, nem azt a történelmi felfogást példázta, amely a korabeli román ideológiába beágyazható lett volna. Jóval később, két évtized elmúltával gondolt arra az 1957-ben meginduló Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények szerkesztősége, az öncenzúra feladásával is, hogy próbálkozzon helynévanyag közlésével. Így jelent meg a lapban 1967-ben elsőként Csák László, Bélfenyér jelenkori helynevei című közleménye. S minthogy a cenzúra a továbbiakban sem gördített akadályt — bár itt-ott, egy-egy helynév kapcsán akadékoskodott — a NyIrK. a további számaiban is helyt adott a helynévközléseknek, s 1967-től 1994-ig bezárólag 124 település helyneveit tette közzé. Itt jelentették meg dolgozataikat nemcsak az elkötelezett helynévgyűjtők (Janitsek Jenő, Csomortáni Magdolna, Burus János, Hints Miklós stb.), hanem az „egyfalus” gyűjtők is, azok a végzős egyetemi hallgatók meg vidékre kihelyezett tanárok, akik államvizsga- vagy szakdolgozatként szülőfalujuk helynévanyagát gyűjtötték össze és dogozták fel. A kolozsvári egyetem magyar nyelvészeti tanszékén ugyanis előbb Márton Gyula, majd B. Gergely Piroska mindig is ösztönözte e témaválasztást. Valamennyi ilyen dolgozat — ellenőrző gyűjtés után — máig sem kerülhetett kiadásra. Az erdélyi helynevek közzétételében időközben besegített a Sepsiszentgyörgyi Történelmi és Néprajzi Múzeum évkönyve, az Aluta is, hasábjain több háromszéki település — közöttük Sepsiszentgyörgy — helynévanyaga látott napvilágot. A továbbiakban spontánul, minden szervezeti keret nélkül — de talán a NyIrK. adta lehetőségek hatására — lendületet vett erdélyi helynévgyűjtés anyagának közlését, a kilencvenes évektől az ELTE kiadványa, a Magyar Névtani Dolgozatok szerkesztője, Hajdú Mihály is pártolta. A MND. egy-egy számaként több kiadvány is megjelenhetett: az erdélyi Sajó völgye (MND. 94. sz.), az erdélyi Melles-völgy (MND. 102. sz.), Torockó és Torockószentgyörgy (MND. 106. sz.), Közép-Mezőség (MND. 110. sz.), Bardocszék (MND. 118. sz.), továbbá Mezőségi magyar falvak (MND. 121. sz.) és a máramarosi Hosszumező helyneveiről.
3. A kilencvenes évektől az erdélyi helynévkutatás ösztönzésének halvány keretei is mutatkoznak. A kolozsvári egyetem magyar nyelvészeti tanszéke azon túl, hogy támogatja a helynévkutatással kapcsolatos témákat államvizsga- és szakdolgozatokként, helynévkutatást és -feldolgozást doktori értekezések témájául is felvett és felvesz. Ilyen volt Tibád Levente értekezése a Nyikó mente és Csomortáni Magdolna készülő disszertációja a csíki székelység földrajzi neveiről. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület anyagilag is támogatja — igaz szimbolikus összeggel — a csíki meg a gyergyói gyűjtést és Murádin László szervezésében a háromszéki és aranyosszéki gyűjtést. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület évi pályázataira is több, egy-egy falu helyneveit bemutató pályázat érkezik. Itt kell említenünk a budapesti Néprajzi Múzeum pályázataira beérkezett pályamunkákat is. A Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények továbbra is vállalja a lehetőségeihez mérten, ösztönzésül, főleg a még „ismeretlen” szerzők dolgozatainak közlését.
4. Bízva a hallgatóság földrajzi ismereteiben, mielőtt röviden áttekintenők a közölt és még kéziratos anyag alapján az erdélyi helynévkutatás eredményeit és hiányait, előre kell bocsátanunk: nem lehet célunk valamennyi erdélyi település, Erdély egész területe földrajzi neveinek összegyűjtése — függetlenül a lakosság etnikai összetételétől. Gyakorlatilag pusztán rövidebb távú céljaink lehetnek: s ez a magyar vagy magyarok is lakta tájak és vidékek, jól körülhatárolható magyar etnikai csoportok földrajzi neveinek összegyűjtése és kiadványsorozatokban való közzététele. Nem lehet feladatunk a csak román lakosságú települések helynévanyagának a felmérése, annak ellenére, hogy bizonyos esetekben a román helynevek, például a Mezőség területén, a magyar népiségtörténet szempontjából is sokatmondóak. A feladat így sem kevés, Erdély mintegy 3 800 településéből legalább 1 500 magyarok is lakta helység földrajzinév-anyagára lenne szükségünk.
A moldovai csángó települések helynévanyagának gyűjtéséről már beszélt az előttem szóló előadó, Halász Péter. Mindenekelőtt a Székelyföld helynevei tarthatnak az érdeklődésre számot. E területet tájegységekre tagolva, Csík helyneveinek gyűjtése — Csomortáni Magdolna révén — befejezéséhez közeledik. Gyűjtőt igényel ugyanakkor a Gyimesi-szoros és a Kászoni-medence. A gyergyói települések helyneveit az EME megbízásából Janitsek Jenő gyűjti. Háromszék több mint 100 helységéből befejeződőtt a gyűjtés 54 faluban, még 48 település van hátra. Főleg Kézdiszék területe hiányos, innen csupán 3 falu anyaga gyűlt egybe. A megjelent Hétfalu mellett, kéziratos anyaggal rendelkezünk a Brassó melletti királyföld területéről. A régi Udvarhely vármegyét tekintve gyűjtés folyt az Erdővidék ideeső részén, a Nyikó mentén és a megye nyugati felében, a székely Párciumban. Egy-egy gyűjtőre lenne szükség a két Homoród vidékére és a Hargita-Hegyalja falvaira. Összegyűlt a Sóvidék helynévanyaga, de innen a Kis-Küküllő mentén egészen Balázsfalváig mindössze 6 falu anyagával rendelkezünk. A Felső-Maros mentén Magyarótól Székelykocsárdig mindössze 14 faluban folyt gyűjtés, de közzé kellene tenni a nemrég elhunyt Vígh Károly remek dolgozatát Marosvásárhely helyneveiről. Folytatni kellene Benkő Loránd Nyárád menti gyűjtését, Felső-Nyárádmente területéről mindössze 2 falu anyaga gyűlt egybe. Igen nagy terület az erdélyi Mezőség. E területről a már régebben közzétett Tőki-, Dobokai-völgy, Borsa völgye, továbbá egy tucatnyi településen végzett gyűjtésen túl, magam eddig 50 település helynévanyagát tettem közzé, s alighanem, magyar szempontból e szórványvidéken még 100 olyan magyarok is lakta település van, ahol szükségszerű gyűjtést végezni. Aranyosszék, továbbá Kolozsvár környéke helyneveinek gyűjtése befejeződött, s a már említett kalotaszegi gyűjtés vált közismertté.
A Királyhágótól nyugatra eső települések közül a Szilágyság mintegy 60 falujából csupán 12-ben folyt gyűjtés. Míg Máramarosban Janitsek Jenő munkájaként a gyűjtés befejeződött, Szatmár vidéke, Bihar és a Bánság területéről csupán szórványos gyűjtéseket említhetünk, ilyen falvakból, mint Mezőfény, Albis, Érbogyoszló, Berettyószéplak, Érmihályfalva, Ottomány, Bélfenyér, Köröstárkány, Kis- és Nagyiratos, Szentpál. Tudomásunk van Bura László és tanítványainak gyűjtőmunkájáról, de a pontos terület számomra ismeretlen.
5. E futólagos áttekintés után megállapítható, hogy Erdély területéről a kívánatos 1 500 településből mindössze kb. 400–450 helység földrajzinév-anyaga gyűlt egybe. Ezek egy része nyomtatásban is megjelent, más részük még kéziratos anyag. A fentiekből következően a még hosszú évekig, évtizedekig elnyúló gyűjtőmunka eredményessége érdekében néhány közvetlenül elvégzendő feladatunk lenne:
a) Bár készült már kimutatás a közzétett erdélyi helynevekről (vö. NyIrK. 36: 113), szükségünk lenne egy átfogóbb kimutatásra, amely tájegységenként számba venné a már publikált, de a kéziratos anyagot is, főleg a Néprajzi Múzeum, az EME, a kolozsvári magyar tanszék archívumaiból, valamint az iskolák és a különböző magánszemélyek birtokában lévőket. (Ezeket újsághirdetések révén kellene felkutatni.) Csak ez esetben lennének elkerülhetőek a gyűjtési átfedések. Kapott már gyűjtési pályázaton díjat olyan személy is, akinek beküldött anyagát más gyűjtő már rég publikálta, egy magyarországi főiskola diákjai e nyáron például olyan faluban is gyűjtöttek, ahonnan már két másik, alapos gyűjtésünk is van.
b) Szerveznünk kell önkéntes gyűjtőket a pedagógusok köréből, esetleg a megyei Tanfelügyelőségek segítségével. Munkájukat a történelmi helynevek és a szükséges térképek beszerzésével segíthetjük elő.
c) Meg kellene indítanunk egy kiadványsorozatot, folyamatosan egy-egy tájegység földrajzinév-anyagának a bemutatására.
Mindehhez, persze, anyagi támogatás szükségeltetik.
-
Kiegészítés
Hints Miklós gyűjtései:
Hints Miklós: Az erdélyi Sajó völgye nyolc településének helynevei
ELTE Magyar Nyelvészeti Tanszékcsoport Névkutató Munkaközössége (Budapest),1991
Hints Miklós: Közép-Mezőség hét településének helynevei
ELTE Magyar Nyelvészeti Tanszékcsoport Névkutató Munkaközössége (Budapest) ,1992
Hints Miklós: Mezőségi magyar falvak helynevei
ELTE Magyar Nyelvészeti Tanszékcsoport Névkutató Munkaközössége (Budapest) ,1993
HINTS Miklós: A mezőségi Lúc völgye helynevei.
ELTE Magyar Nyelvészeti Tanszékcsoport Névkutató Munkaközössége (Budapest) ,1995
HINTS Miklós: A Bodoki-hegység hét településének család- és helynevei. (Sepsibükszád, Mikóújfalu, Málnás, Málnásfürdő, Oltszem, torja, Futásfalva, Ikafalva.)
ELTE Magyar Nyelvészeti Tanszékcsoport Névkutató Munkaközössége (Budapest) ,1997
Hints MiklósA Maros-Küküllő köze tizenkét településének jelenkori és történeti helynevei
ELTE Magyar Nyelvészeti Tanszékcsoport Névkutató Munkaközössége (Budapest), 1999
Hints Miklós Kászon jelenkori és történeti család-és helynevei
ELTE Magyar Nyelvészeti Tanszékcsoport Névkutató Munkaközössége (Budapest), 2000
Hints Miklós: Gyimesi helynevek
ELTE Magyar Nyelvészeti Tanszékcsoport Névkutató Munkaközössége (Budapest), 2000
Hints Miklós: Marosvécs és környéke család-és helynevei
ELTE Magyar Nyelvészeti Tanszékcsoport Névkutató Munkaközössége (Budapest),2002
Hints Miklós: A Komlód völgye hét településének család- és helynevei ELTE Magyar Nyelvészeti Tanszékcsoport Névkutató Munkaközössége (Budapest), 2004
HINTS Miklós – JANITSEK Jenő: Aranyosgerend helynevei. Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények. XXXIV. évf. (1990) 1. sz. 84–90. 1990
HINTS Miklós – JANITSEK Jenő: Magyarpalatka és Visa helynevei. Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények. XXXIV. évf. (1990) 2. sz. 182–187. 1990
HINTS Miklós – JANITSEK Jenő: Székelykocsárd helynevei. Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények. XXXV. évf. (1991) 1. sz. 174–177 1991
Krónika (Kolozsvár)