Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Vida Géza
7 tétel
2007. június 2.
Vida György /sz. Nagybánya, 1946/ a Román Akadémia Művészettörténeti Intézetének aligazgatója. Édesapja Vida Géza szobrász. Vida György a bukaresti Képzőművészeti Főiskola után Bécsben, Herder-ösztöndíjasként tanult tovább művészettörténetet. Hazatérte után jelenlegi munkahelyére került tudományos kutatónak, 1995-től aligazgató, 2001-től a párizsi székhelyű Nemzetközi Művészettörténeti Bizottság (CIHA) romániai szekciójának elnöke. Kutatási területei közé tartozik Magyarország és Erdély művészete is, e téren tanulmányokat és monográfiákat közölt Munkácsy Mihályról (Debrecen, 1972 és 1994), Kádár Gézáról, a nagybányai művésztelepről, Barabás Miklósról, a határon túli magyarok művészetéről, a romániai köztéri szobrászatról, közben Látvány és gondolat cím alatt képzőművészeti antológiát szerkesztett (Kriterion, 1991). Eddigi életművét 2002-ben a Magyar Köztársaság érdemrendjének lovagkeresztje jutalmazta. Vida György Zöld Lajos, Gaál András és Márton Árpád közreműködésével segített megszervezni a szárhegyi gyűjtemény kiállítását Bukarestben, a Magyar Köztársaság Művelődési Központjában. /Barabás István: Az élet fonákja. = Hargita Népe (Csíkszereda), jún. 2./
2013. március 6.
Gheza vala…
Vida Géza szobrász román volt – derült ki múlt héten a születése 100. évfordulóján tartott ünnepségen. Nem is lehetett más, hisz csakis egy valódi román hazafi lehetett képes ilyen szépen „odaszoborni” Nagykároly központjába a helyiek által csak monumentként emlegetett román katona emlékművét.
Az alkotás felállítása óta zarándokhelye a népük múltbeli sanyarú sorsát krokodilkönnyekkel sirató, ugyanakkor mellüket döngető dákoromán leszármazottaknak, hisz ez jelzi a nagy nemzeti szent helyet: „az utolsó barázdáját az ősi román földnek, melyet felszabadítottak a horthysta-hitlerista megszállás alól”.
Az egészben csak az zavaró picit, hogy bár Ghezaként emlegetik, mégis túlságosan magyar hangzású a nagy művész neve.
Múlt héten azonban az egyik akadémikusnak sikerült végleg eloszlatnia a kételyt, rávilágítva a nemtelen találgatásokra okot adó magyaros név hátterére. Állítása szerint maga Vida Géza beszél egy helyen arról, hogy 7 idősebb testvérét vesztették el az ő világra jövetele előtt a szülei, ezért – élete megmentése érdekében – egy ősi varázslathoz folyamodtak. Elterelendő a családot kínzó gonosz lélek figyelmét, olyan nevet adtak neki, melyet soha senki nem viselt a családjukban. Azaz magyart. Ennyit a Ghezáról, mivel az, hogy a Vida román név, senki számára nem kétséges.
Ez a felfedezés egyébként nagyban hozzájárult az elhunyt alkotó túlvilági megnyugvásához is. Amint a Körösvidéki Múzeum igazgatója igen szemfüles módon észrevette: mialatt a hiányozhatatlan ortodox papok a monument előtt nyomták a liturgiát, egy galamb nézelődött elégedetten a szobor tetején, akiben ő Vida Géza lelkét fedezte fel minden kétséget kizáró módon.
Örülök, hogy a rejtélyt sikerült végre megoldani, és ezen felbuzdulva arra ösztönöznék minden illetékest, hogy ne hagyják homályba veszni más híres román emberek származását sem. Van, akikről ez eleve ordít. Nagy Sándor hadvezérnek például már a nézésén látszik, hogy nem egy hétköznapi nő, hanem maga az anyafarkas szoptatta. A gordiuszi csomó megoldásával pedig előzetest nyújtott abból a zsenialitásból, melyet tiszta formában azóta csak az évezredes erdélyi román kontinuitást bizonyító történészekben láthattunk viszont. Akik kizárólag a célt tartják szem előtt, az eszközök milyenségével nem bíbelődnek. Akárcsak a nagykárolyi megemlékezés szónokai.
Babos Krisztina
Krónika (Kolozsvár),
Vida Géza szobrász román volt – derült ki múlt héten a születése 100. évfordulóján tartott ünnepségen. Nem is lehetett más, hisz csakis egy valódi román hazafi lehetett képes ilyen szépen „odaszoborni” Nagykároly központjába a helyiek által csak monumentként emlegetett román katona emlékművét.
Az alkotás felállítása óta zarándokhelye a népük múltbeli sanyarú sorsát krokodilkönnyekkel sirató, ugyanakkor mellüket döngető dákoromán leszármazottaknak, hisz ez jelzi a nagy nemzeti szent helyet: „az utolsó barázdáját az ősi román földnek, melyet felszabadítottak a horthysta-hitlerista megszállás alól”.
Az egészben csak az zavaró picit, hogy bár Ghezaként emlegetik, mégis túlságosan magyar hangzású a nagy művész neve.
Múlt héten azonban az egyik akadémikusnak sikerült végleg eloszlatnia a kételyt, rávilágítva a nemtelen találgatásokra okot adó magyaros név hátterére. Állítása szerint maga Vida Géza beszél egy helyen arról, hogy 7 idősebb testvérét vesztették el az ő világra jövetele előtt a szülei, ezért – élete megmentése érdekében – egy ősi varázslathoz folyamodtak. Elterelendő a családot kínzó gonosz lélek figyelmét, olyan nevet adtak neki, melyet soha senki nem viselt a családjukban. Azaz magyart. Ennyit a Ghezáról, mivel az, hogy a Vida román név, senki számára nem kétséges.
Ez a felfedezés egyébként nagyban hozzájárult az elhunyt alkotó túlvilági megnyugvásához is. Amint a Körösvidéki Múzeum igazgatója igen szemfüles módon észrevette: mialatt a hiányozhatatlan ortodox papok a monument előtt nyomták a liturgiát, egy galamb nézelődött elégedetten a szobor tetején, akiben ő Vida Géza lelkét fedezte fel minden kétséget kizáró módon.
Örülök, hogy a rejtélyt sikerült végre megoldani, és ezen felbuzdulva arra ösztönöznék minden illetékest, hogy ne hagyják homályba veszni más híres román emberek származását sem. Van, akikről ez eleve ordít. Nagy Sándor hadvezérnek például már a nézésén látszik, hogy nem egy hétköznapi nő, hanem maga az anyafarkas szoptatta. A gordiuszi csomó megoldásával pedig előzetest nyújtott abból a zsenialitásból, melyet tiszta formában azóta csak az évezredes erdélyi román kontinuitást bizonyító történészekben láthattunk viszont. Akik kizárólag a célt tartják szem előtt, az eszközök milyenségével nem bíbelődnek. Akárcsak a nagykárolyi megemlékezés szónokai.
Babos Krisztina
Krónika (Kolozsvár),
2013. április 8.
Egy szerecsenmosdatás apropóján...
Ha nem is mind, de a számomra (még) valamelyest hírértékű, úgymond művészetről, művészekről szóló tudósításokat általában el szoktam olvasni. A Bányavidéki Új Szó hetilap 2013. március 1-jei számában a www.kolozsvar.ro híradása alapján megjelent, Vida Géza-centenáriumot hirdettek Nagybányán című tudósítást is elolvastam.
Amint ebből kiderül, „A száz éve született Vida Géza szobrászművészre emlékeznek szülővárosában, Nagybányán, valamint Kolozsváron, Bukarestben és Rómában.” Az emlékév rendezvényei február 28-án kezdődtek Nagybányán.
Nos ez eddig rendben is van, örvendetes dolog, hogy nem feledkeznek meg róla – mint másokról például amúgy általában. A baj csupán az, hogy ez a megemlékezés – már ami a művész életét és életművét illeti –, legalábbis szerintem, igencsak egyoldalúra sikeredett. Pedig a rendezvényen rengeteg volt a hozzászólás, megbeszélés. Művészek, kritikusok, a román akadémia tagjai méltatták életművét. Azaz, életének pozitív szakaszait, mert például erősen balos politikai szerepléséről – hogy ne mondjam –, bolsevik szemléletéről, kommunista múltjáról, spanyolországi kiruccanásairól hallgattak, mint a sír. Pedig ez is igencsak fontos és meghatározó része volt az életének. Hiszen – bárhogyan is akarják most beállítani – annak idején, az átkosban igen magas politikai funkcióban volt, tagja volt a Központi Bizottságnak.
Érdekes, egyesek számára az ő esetében könnyen szétválasztható a politikai múlt a művészi karriertől, másoknál meg ugyanez hatalmas tiltakozást vált ki, teljesen elképzelhetetlen. Másokat nemhogy újrakeresztelni, de még újratemetni sem szabad. Ellenkezőleg! Le lehet őket horthystázni, nácizni, fasisztázni, antiszemitázni, pedig köztudott dolog róluk, hogy ez egyáltalán nem igaz... Ez aztán az igazi kettős mérce, mégpedig a javából!
Visszatérve azonban a rendezvényre, a sok jó dolog, értékelés mellett, mi tagadás, folyt a szerecsenmosdatás, átkeresztelés. Nagyon úgy tűnik, a szobrászművészből a mai világnézetnek is megfelelő, román nemzeti hőst akarnak kreálni, akire ezután semmi negatívumot nem szabad mondani... Ami pedig Vida Géza művészeti tanulmányait illeti, azzal kapcsolatban – az írott és hitelesnek mondható „dokumentumok” alapján – igencsak ellentmondásos a helyzet. A tudósítás szerint „Vida Géza a művésztelepen Ziffer Sándor tanítványaként kezdett alkotni az 1930-as években, a második világháború idején Budapesten végezte művészeti tanulmányait.” Tény, hogy Réti István A nagybányai művésztelep című, kiváló és igen tartalmas, dokumentumjellegű könyvében – az 1930–1940-es évek adatai szerint – a művésznövendékek névsorában Vida Géza neve sem a telepen, sem a telepen kívül dolgozók között nem szerepel. (Feljárt azonban a Munkaházba, ahova a mester (Ziffer S.) hetente kétszer ment korrigálni, Agricola Lídia 1993-as szóbeli közlése szerint: „Vida Géza, a szobrász is följárt hozzánk.”)
Ami pedig budapesti tanulmányait illeti, a Művészeti Lexikon adatai szerint Vida Géza „1941–42-ben egy ideig a budapesti képzőművészeti főiskolán tanult.” Tehát, hogy ott végzett volna, azt e lexikon szerzői egyáltalán nem állítják. Egyes művészettörténészek pedig ezzel ellentétben azt írják, hogy Vida Géza csak 1942 őszén, Ferenczy Béni biztatására iratkozott be a budapesti képzőművészeti főiskolára. Erről Vida Géza az 1970-es évek elején a fából készült szobrait végleges anyagba, kőbe faragó szobrászművésznek (mert ő kőbe faragni nem tudott, és nem is faragott soha) szóban a következőket nyilatkozta: „Amikor Budapesten a főiskolára jelentkeztem, egyszerűen eltanácsoltak, és a következő utasítással küldtek vissza: Maga egy népi fafaragó. Menjen szépen haza, és a továbbiakban is ezzel foglalkozzon.”
Persze Vida Gézának ezen a személyesen tett vallomásán is el lehet vitatkozni (akárcsak a lexikonok, művészeti kiadványok sokszor téves és elfogult adatain), az illetékesek – mondjuk – személyes érintettség okán, érzelmi vagy másmilyen érdekből mindezt megpróbálhatják akár cáfolni is. Azt azonban nehéz volna elképzelni és elvitatni, hogy ha Vida Géza valóban végzett, vagy akár csak folytatott volna művészeti tanulmányokat Budapesten, azt érdekében állt volna elhallgatni vagy letagadni. Ellenkezőleg! Hiszen ebben a doktori, azaz diplomakórságban szenvedő világunkban mégiscsak jobban hangzik, ha van valakinek diplomája, mint hogyha nincsen.
Mostanság el sem tudják képzelni, hogy egy valamikor sikeres, úgymond „befutott” művésznek ne lett volna főiskolai végzettsége, diplomája. Talán éppen ezért (is) próbálják az ilyeneket – így utólag – neves mesterek tanítványaként, különböző külföldi tanulmányutakkal, ilyen-olyan szabadiskolák és főiskolák látogatásával felruházni. Pedig az is tény és való, hogy lehet valaki kiváló művész – akár Vida Géza például – szabad tanulmányokat folytatva, főiskolai végzettség nélkül is. Akárcsak Ferenczy Károly (vagy mások is), aki – hivatalosan – szintén nem végzett sehol, nem volt főiskolai diplomája, mégis „a legnagyobb nagybányaiként” tartják számon...
Kása Dávid
A szerző nagybányai szobrászművész.
Krónika (Kolozsvár).
Ha nem is mind, de a számomra (még) valamelyest hírértékű, úgymond művészetről, művészekről szóló tudósításokat általában el szoktam olvasni. A Bányavidéki Új Szó hetilap 2013. március 1-jei számában a www.kolozsvar.ro híradása alapján megjelent, Vida Géza-centenáriumot hirdettek Nagybányán című tudósítást is elolvastam.
Amint ebből kiderül, „A száz éve született Vida Géza szobrászművészre emlékeznek szülővárosában, Nagybányán, valamint Kolozsváron, Bukarestben és Rómában.” Az emlékév rendezvényei február 28-án kezdődtek Nagybányán.
Nos ez eddig rendben is van, örvendetes dolog, hogy nem feledkeznek meg róla – mint másokról például amúgy általában. A baj csupán az, hogy ez a megemlékezés – már ami a művész életét és életművét illeti –, legalábbis szerintem, igencsak egyoldalúra sikeredett. Pedig a rendezvényen rengeteg volt a hozzászólás, megbeszélés. Művészek, kritikusok, a román akadémia tagjai méltatták életművét. Azaz, életének pozitív szakaszait, mert például erősen balos politikai szerepléséről – hogy ne mondjam –, bolsevik szemléletéről, kommunista múltjáról, spanyolországi kiruccanásairól hallgattak, mint a sír. Pedig ez is igencsak fontos és meghatározó része volt az életének. Hiszen – bárhogyan is akarják most beállítani – annak idején, az átkosban igen magas politikai funkcióban volt, tagja volt a Központi Bizottságnak.
Érdekes, egyesek számára az ő esetében könnyen szétválasztható a politikai múlt a művészi karriertől, másoknál meg ugyanez hatalmas tiltakozást vált ki, teljesen elképzelhetetlen. Másokat nemhogy újrakeresztelni, de még újratemetni sem szabad. Ellenkezőleg! Le lehet őket horthystázni, nácizni, fasisztázni, antiszemitázni, pedig köztudott dolog róluk, hogy ez egyáltalán nem igaz... Ez aztán az igazi kettős mérce, mégpedig a javából!
Visszatérve azonban a rendezvényre, a sok jó dolog, értékelés mellett, mi tagadás, folyt a szerecsenmosdatás, átkeresztelés. Nagyon úgy tűnik, a szobrászművészből a mai világnézetnek is megfelelő, román nemzeti hőst akarnak kreálni, akire ezután semmi negatívumot nem szabad mondani... Ami pedig Vida Géza művészeti tanulmányait illeti, azzal kapcsolatban – az írott és hitelesnek mondható „dokumentumok” alapján – igencsak ellentmondásos a helyzet. A tudósítás szerint „Vida Géza a művésztelepen Ziffer Sándor tanítványaként kezdett alkotni az 1930-as években, a második világháború idején Budapesten végezte művészeti tanulmányait.” Tény, hogy Réti István A nagybányai művésztelep című, kiváló és igen tartalmas, dokumentumjellegű könyvében – az 1930–1940-es évek adatai szerint – a művésznövendékek névsorában Vida Géza neve sem a telepen, sem a telepen kívül dolgozók között nem szerepel. (Feljárt azonban a Munkaházba, ahova a mester (Ziffer S.) hetente kétszer ment korrigálni, Agricola Lídia 1993-as szóbeli közlése szerint: „Vida Géza, a szobrász is följárt hozzánk.”)
Ami pedig budapesti tanulmányait illeti, a Művészeti Lexikon adatai szerint Vida Géza „1941–42-ben egy ideig a budapesti képzőművészeti főiskolán tanult.” Tehát, hogy ott végzett volna, azt e lexikon szerzői egyáltalán nem állítják. Egyes művészettörténészek pedig ezzel ellentétben azt írják, hogy Vida Géza csak 1942 őszén, Ferenczy Béni biztatására iratkozott be a budapesti képzőművészeti főiskolára. Erről Vida Géza az 1970-es évek elején a fából készült szobrait végleges anyagba, kőbe faragó szobrászművésznek (mert ő kőbe faragni nem tudott, és nem is faragott soha) szóban a következőket nyilatkozta: „Amikor Budapesten a főiskolára jelentkeztem, egyszerűen eltanácsoltak, és a következő utasítással küldtek vissza: Maga egy népi fafaragó. Menjen szépen haza, és a továbbiakban is ezzel foglalkozzon.”
Persze Vida Gézának ezen a személyesen tett vallomásán is el lehet vitatkozni (akárcsak a lexikonok, művészeti kiadványok sokszor téves és elfogult adatain), az illetékesek – mondjuk – személyes érintettség okán, érzelmi vagy másmilyen érdekből mindezt megpróbálhatják akár cáfolni is. Azt azonban nehéz volna elképzelni és elvitatni, hogy ha Vida Géza valóban végzett, vagy akár csak folytatott volna művészeti tanulmányokat Budapesten, azt érdekében állt volna elhallgatni vagy letagadni. Ellenkezőleg! Hiszen ebben a doktori, azaz diplomakórságban szenvedő világunkban mégiscsak jobban hangzik, ha van valakinek diplomája, mint hogyha nincsen.
Mostanság el sem tudják képzelni, hogy egy valamikor sikeres, úgymond „befutott” művésznek ne lett volna főiskolai végzettsége, diplomája. Talán éppen ezért (is) próbálják az ilyeneket – így utólag – neves mesterek tanítványaként, különböző külföldi tanulmányutakkal, ilyen-olyan szabadiskolák és főiskolák látogatásával felruházni. Pedig az is tény és való, hogy lehet valaki kiváló művész – akár Vida Géza például – szabad tanulmányokat folytatva, főiskolai végzettség nélkül is. Akárcsak Ferenczy Károly (vagy mások is), aki – hivatalosan – szintén nem végzett sehol, nem volt főiskolai diplomája, mégis „a legnagyobb nagybányaiként” tartják számon...
Kása Dávid
A szerző nagybányai szobrászművész.
Krónika (Kolozsvár).
2014. június 26.
Nagykárolyi vita Ferdinánd király szobráról
Heves, etnikai felhangoktól sem mentes vitába torkollt a nagykárolyi képviselő-testületben a Nemzeti Liberális Párt (PNL) helyi szervezetének arra vonatkozó javaslata, hogy Károlyi-kastély parkjában, a főbejárattal szemben állítsanak szobrot I. Ferdinánd román királynak.
A kezdeményezésre az RMDSZ-es többségű tanács – a szociáldemokraták tartózkodása mellett – végül rábólintott, azonban a kastélykert helyett a városközpontban levő román katona emlékműve körüli parkban jelölte ki a büszt helyét. A liberálisok azonban a monumentális Vida Géza-szobor melletti területet elfogadhatatlannak tartják.
Lapunk érdeklődésére Ilie Ciută pártelnök elmondta: úgy vélik, eltörpülne a király mellszobra a 18 méter hosszú és 6 méter magas alkotás közelében. „Gúnyt űznek belőlünk, úgy érzem, és nagyon sajnálom, hogy ilyen a városban a közvélekedés” – panaszolt a szoborállítás kezdeményezője, aki szerint létezett egy előzetes megállapodás ez ügyben, melyet felrúgtak a tárgyalópartnereik. Hozzátette: az emlékmű mellett nem hajlandók felállítani a büsztöt, melyet a megyei önkormányzat támogatásával már el is készíttettek.
„Nem vitatom, hogy helye van a román király szobrának a városban, de ezt nem a kastélykertben kell felállítani” – fejtette ki kérdésünkre Kovács Jenő polgármester, aki szerint a nagykárolyiak a mai napig nem felejtették el, hogy az első világháborút követően a városban felrobbantották Kossuth szobrát, a Kölcseyét pedig lebontották, ezért érzékenyek az ilyesmire.
Elismerte ugyanakkor, hogy a Károlyi-leszármazottak véleményének is szerepe volt a döntésben, akik azt kérték, hogy a kastély kertjébe, ha egy mód van rá, “ne vigyék be a politikát”. Az elöljáró elmondta: nem áll szándékukban eltitkolni a történelmet, hisz a Károlyi-kastélyban készülő panoptikumban helyet kap a Ferdinánd és Mária királyné 1919-es nagykárolyi fogadását megörökítő életkép is. Hozzátette: elkeseríti, hogy a városi tanácsban a liberálisok részéről egyre gyakoribbak a soviniszta kirohanások mind a magyarok, mind a svábok ellen.
Thoroczkay Sándor szatmárnémeti történész üdvözölte a nagykárolyi tanács döntését, mint kifejtette, a román katona emlékműve melletti tér megfelelőbb a szobor számára, mint a kastélykert. Elmondta: a románok I. Ferdinándban nemzetegyesítő királyukat, Nagyrománia megteremtőjét tisztelik, akinek szobra számára a Vida-emlékmű melletti tér nem méltatlan hely, és nem is sértő a tanács döntése, ha figyelembe vesszük, hogy a monumentális alkotás épp „az utolsó román barázdának a fasiszta iga alól való felszabadítását” jelképezi.
Babos Krisztina. Krónika (Kolozsvár)
Heves, etnikai felhangoktól sem mentes vitába torkollt a nagykárolyi képviselő-testületben a Nemzeti Liberális Párt (PNL) helyi szervezetének arra vonatkozó javaslata, hogy Károlyi-kastély parkjában, a főbejárattal szemben állítsanak szobrot I. Ferdinánd román királynak.
A kezdeményezésre az RMDSZ-es többségű tanács – a szociáldemokraták tartózkodása mellett – végül rábólintott, azonban a kastélykert helyett a városközpontban levő román katona emlékműve körüli parkban jelölte ki a büszt helyét. A liberálisok azonban a monumentális Vida Géza-szobor melletti területet elfogadhatatlannak tartják.
Lapunk érdeklődésére Ilie Ciută pártelnök elmondta: úgy vélik, eltörpülne a király mellszobra a 18 méter hosszú és 6 méter magas alkotás közelében. „Gúnyt űznek belőlünk, úgy érzem, és nagyon sajnálom, hogy ilyen a városban a közvélekedés” – panaszolt a szoborállítás kezdeményezője, aki szerint létezett egy előzetes megállapodás ez ügyben, melyet felrúgtak a tárgyalópartnereik. Hozzátette: az emlékmű mellett nem hajlandók felállítani a büsztöt, melyet a megyei önkormányzat támogatásával már el is készíttettek.
„Nem vitatom, hogy helye van a román király szobrának a városban, de ezt nem a kastélykertben kell felállítani” – fejtette ki kérdésünkre Kovács Jenő polgármester, aki szerint a nagykárolyiak a mai napig nem felejtették el, hogy az első világháborút követően a városban felrobbantották Kossuth szobrát, a Kölcseyét pedig lebontották, ezért érzékenyek az ilyesmire.
Elismerte ugyanakkor, hogy a Károlyi-leszármazottak véleményének is szerepe volt a döntésben, akik azt kérték, hogy a kastély kertjébe, ha egy mód van rá, “ne vigyék be a politikát”. Az elöljáró elmondta: nem áll szándékukban eltitkolni a történelmet, hisz a Károlyi-kastélyban készülő panoptikumban helyet kap a Ferdinánd és Mária királyné 1919-es nagykárolyi fogadását megörökítő életkép is. Hozzátette: elkeseríti, hogy a városi tanácsban a liberálisok részéről egyre gyakoribbak a soviniszta kirohanások mind a magyarok, mind a svábok ellen.
Thoroczkay Sándor szatmárnémeti történész üdvözölte a nagykárolyi tanács döntését, mint kifejtette, a román katona emlékműve melletti tér megfelelőbb a szobor számára, mint a kastélykert. Elmondta: a románok I. Ferdinándban nemzetegyesítő királyukat, Nagyrománia megteremtőjét tisztelik, akinek szobra számára a Vida-emlékmű melletti tér nem méltatlan hely, és nem is sértő a tanács döntése, ha figyelembe vesszük, hogy a monumentális alkotás épp „az utolsó román barázdának a fasiszta iga alól való felszabadítását” jelképezi.
Babos Krisztina. Krónika (Kolozsvár)
2014. szeptember 5.
Tovább dúl a szoborvita Nagykárolyban
Nem csitul az etnikai felhangoktól sem mentes szoborháború Nagykárolyban: I. Ferdinánd román király és I.C.Brătianu exminiszterelnök büsztje után most a második világháború alatt a magyar hatalom által állítólagosan elüldözött románok tervezett emlékműve borzolja a kedélyeket.
Kovács Jenő polgármestertől megtudtuk, a Nagykárolyi Menekültek Egyesülete engedélyt kért a napokban az önkormányzattól, hogy emlékművet állíthassanak a városból 1940 és 1945 között elüldözöttek emlékére a Mesterrészi temetőben, közvetlenül a deportált svábok emlékműve mellett.
Az elöljáró kifejtette: nem tud arról, hogy a magyar hatóságok bárkit is elüldöztek volna a településről és úgy véli, egy ilyen emlékhely számára semmiképp sem megfelelő helyszín a második világháború után ezrével kényszermunkára elhurcolt svábok tiszteletére emelt emlékmű környéke.
Kovács Jenő szerint az utóbbi időben elszaporodott soviniszta provokációk egyikének nevezte a kezdeményezést. Leszögezte továbbá: mivel a római katolikus egyház tulajdona az említett temető, a kezdeményezőknek a püspökségtől kell engedélyt szerezniük, nem az önkormányzattól.
Józsa János, a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye sajtószóvivője a Krónikának elmondta: a válaszadásra jogosult személyek közül – hivatali teendők, illetve szabadságolások miatt – épp senki sem elérhető, annyit viszont közölt, hogy tudomása szerint nem érkezett megkeresés hozzájuk a károlyi emlékmű ügyében.
Amint arról beszámoltunk, a nyár folyamán két alkalommal is komoly vitához vezetett a városi képviselőtestületben Nemzeti Liberális Párt (PNL) által kérvényezett szobrok ügye. A liberálisok először bejelentették, a Károlyi-kastély főbejáratával szembeni kis parkrészen Ferdinánd királynak állítanának szobrot, majd I.C. Brătianu volt miniszterelnök büsztjét próbálták volna elhelyezni a város történelmi főutcáján levő Deák téren.
Az RMDSZ-es és német fórumos képviselők alkotta többség azonban leszavazta indítványaikat, a szobrok számára a román katona emlékműve melletti részt jelölve ki, arra hivatkozva, hogy a Nagy-Románia megteremtőiként tisztelt figurák számára a legmegfelelőbb hely „az utolsó felszabadított román barázda” emlékét őrző Vida Géza-alkotás környéke.
A kezdeményezők kijelentették: ezt a lehetőséget nem hajlandóak elfogadni. Kovács Jenő kérdésünkre elmondta: mivel politikai indíttatású provokációnak tekinti mindhárom indítványt, nem hajlandó ezekkel foglalkozni.
Babos Krisztina, Krónika (Kolozsvár)
Nem csitul az etnikai felhangoktól sem mentes szoborháború Nagykárolyban: I. Ferdinánd román király és I.C.Brătianu exminiszterelnök büsztje után most a második világháború alatt a magyar hatalom által állítólagosan elüldözött románok tervezett emlékműve borzolja a kedélyeket.
Kovács Jenő polgármestertől megtudtuk, a Nagykárolyi Menekültek Egyesülete engedélyt kért a napokban az önkormányzattól, hogy emlékművet állíthassanak a városból 1940 és 1945 között elüldözöttek emlékére a Mesterrészi temetőben, közvetlenül a deportált svábok emlékműve mellett.
Az elöljáró kifejtette: nem tud arról, hogy a magyar hatóságok bárkit is elüldöztek volna a településről és úgy véli, egy ilyen emlékhely számára semmiképp sem megfelelő helyszín a második világháború után ezrével kényszermunkára elhurcolt svábok tiszteletére emelt emlékmű környéke.
Kovács Jenő szerint az utóbbi időben elszaporodott soviniszta provokációk egyikének nevezte a kezdeményezést. Leszögezte továbbá: mivel a római katolikus egyház tulajdona az említett temető, a kezdeményezőknek a püspökségtől kell engedélyt szerezniük, nem az önkormányzattól.
Józsa János, a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye sajtószóvivője a Krónikának elmondta: a válaszadásra jogosult személyek közül – hivatali teendők, illetve szabadságolások miatt – épp senki sem elérhető, annyit viszont közölt, hogy tudomása szerint nem érkezett megkeresés hozzájuk a károlyi emlékmű ügyében.
Amint arról beszámoltunk, a nyár folyamán két alkalommal is komoly vitához vezetett a városi képviselőtestületben Nemzeti Liberális Párt (PNL) által kérvényezett szobrok ügye. A liberálisok először bejelentették, a Károlyi-kastély főbejáratával szembeni kis parkrészen Ferdinánd királynak állítanának szobrot, majd I.C. Brătianu volt miniszterelnök büsztjét próbálták volna elhelyezni a város történelmi főutcáján levő Deák téren.
Az RMDSZ-es és német fórumos képviselők alkotta többség azonban leszavazta indítványaikat, a szobrok számára a román katona emlékműve melletti részt jelölve ki, arra hivatkozva, hogy a Nagy-Románia megteremtőiként tisztelt figurák számára a legmegfelelőbb hely „az utolsó felszabadított román barázda” emlékét őrző Vida Géza-alkotás környéke.
A kezdeményezők kijelentették: ezt a lehetőséget nem hajlandóak elfogadni. Kovács Jenő kérdésünkre elmondta: mivel politikai indíttatású provokációnak tekinti mindhárom indítványt, nem hajlandó ezekkel foglalkozni.
Babos Krisztina, Krónika (Kolozsvár)
2016. október 28.
A Quadro Galériában mutatták be Vetro Artur szobrászművész „jegyzet-könyvét”
Vetro Artur Jelzések a művészet útvesztőiben (egy szobrász jegyzetei művészetről, művészekről) című könyvét mutatták be csütörtök este a kolozsvári Qaudro Galériában, a szobrász kortársainak festményei között.
A művész özvegye, Vetro Mária idős kora ellenére erős jelenlétével, közvetlenségével megadta a kerekasztal-beszélgetés oldott alaphangulatát. Ő és fia, a könyv szerkesztője, Vetro András osztotta meg emlékeit a könyv elkészültének körülményeiről.
„A művész írásainak alapját azok a magnóra vételezett beszélgetések, gondolatok képezik, amelyeket Vetro rögzített műtermében, pályatársak látogatása alkalmával. Ezeket kísérik azok a műalkotásként is jelentős vázlatok, amelyeket a művész kollégáiról készített. Vetro Arturnak sikerült ,,kicsikarni'' egyfajta alkotói hitvallást Nagy Albert festőművészből, de a kötetben Mohy Sándor sajátos világába is betekintést nyerhetünk, ugyanakkor Nagy Imre munkásságáról, illetve Fülöp Antal Andor képi világáról is értékes részleteket tudhatunk meg. A könyvben Vetro elbúcsúzik pályatársától, Forró Antaltól, visszaemlékezik Gallasz Nándorra, és születésnapjuk alkalmával köszönti Romul Ladeát és Vida Gézát. Vetro Artur feljegyzései továbbá kitérnek Bene József, Medgyessy Ferenc, Constantin Brâncuși, Étienne Hajdu, illetve Szervátiusz Tibor munkásságára is. A kötetben helyet kaptak a szobrász jegyzetei a művészi tudatról, kritikáról, illetve az irodalom és a képzőművészet viszonyáról" - olvasható a könyv ajánlójában.
Vetro András elmondta, hogy gyermekként tanúja volt azoknak a beszélgetéseknek, amit édesapja kolozsvári, Bolyai utcai műtermében művésztársaival folytatott és inkább érezte, mint értette, hogy milyen jelentős pillanatok voltak ezek. Vetro Artur tudatos művész és a kolozsvári művésztársadalom aktív tagja volt, aki nem csak kiváltotta társaiból a művészetre való reflexiót, hanem képes volt lelket önteni azokba, akik épp elkeseredtek vagy alkotói válságban szenvedtek – idézte fel Vetro András. Az édesapja hivatását követő szobrászművész hozzátette, hogy sokat jelentenek neki azok a művészetre vonatkozó „apai intelmek” is, amelyek a hagyatékból nemrég előkerültek.
Vetro Artur (1919-1992) Temesváron született, 1945-ben fejezte be tanulmányait a budapesti Képzőművészeti Főiskolán. 1949-től 1982-ig Kolozsváron élt, a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola tanára volt és részt vett alkotásaival azokon a megyei tárlatokon, amelyekről a Quadro Galéria szombaton záruló kiállítása szól(Cluj70. Kolozsvári képzőművészet a megyei tárlatok szemszögéből 1968–1972). Köztéri szobrai több romániai városban megtalálhatóak. Megformálta például Ady Endre (1960, Nagyvárad, Ady-múzeum előtti téren), George Coşbuc (1960, Kolozsvár, Sétatér), Bolyai János (a Kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem udvara) szobrát, a kötet borítóján található Integető nő pedig 1968-ban készült és ma bronzba öntve Sepsiszentgyörgyön látható.
A beszélgetést moderáló Székely-Sebestyén György kiemelte a könyv művészettörténeti jelentőségét: Vetro Artur volt az egyik első, aki Constantin Brâncuși jelentőségét már akkor felismerte, amikor még nem kapták fel és rámutatott az akkoriban uralkodó Brâncuși-értelmezések tévedéseire.
„Vetro Artur az a fajta művész - és ez látszik az írásaiban is, akárcsak a rajzaiban -, aki a lényegre törekszik, jellemez" - mondta a művészettörténész, aki Vetro Artur még kiadatlan naplójegyzeteinek forrásértékét hangsúlyozta. „Naplójegyzeteiben nemcsak a kolozsvári művészeti életről van szó, bár nagyon fontos, hogy hogyan alakult ki a háború utáni művészeti élet. A ’40-es évek második felében a kolozsvári Magyar Művészeti Intézet megalakulása körül hatalmas izgalom volt, és ez mai napig egy feldolgozatlan történet. Vetro Artur írásai még sokban hozzájárulhatnak ahhoz, hogy ezt pontosabban megismerjük, a tágabb kép is láthatóvá válik a megrendelések körül, az, hogy hogyan alakult át az ország a szocializmusnak köszönhetően, amit kezdetben lelkesen fogadott, majd elég hamar belátta, hogy ez intézményi szinten abszolút nem úgy működik, ahogy azt sokan elképzelték."
Zs. E. maszol.ro
Vetro Artur Jelzések a művészet útvesztőiben (egy szobrász jegyzetei művészetről, művészekről) című könyvét mutatták be csütörtök este a kolozsvári Qaudro Galériában, a szobrász kortársainak festményei között.
A művész özvegye, Vetro Mária idős kora ellenére erős jelenlétével, közvetlenségével megadta a kerekasztal-beszélgetés oldott alaphangulatát. Ő és fia, a könyv szerkesztője, Vetro András osztotta meg emlékeit a könyv elkészültének körülményeiről.
„A művész írásainak alapját azok a magnóra vételezett beszélgetések, gondolatok képezik, amelyeket Vetro rögzített műtermében, pályatársak látogatása alkalmával. Ezeket kísérik azok a műalkotásként is jelentős vázlatok, amelyeket a művész kollégáiról készített. Vetro Arturnak sikerült ,,kicsikarni'' egyfajta alkotói hitvallást Nagy Albert festőművészből, de a kötetben Mohy Sándor sajátos világába is betekintést nyerhetünk, ugyanakkor Nagy Imre munkásságáról, illetve Fülöp Antal Andor képi világáról is értékes részleteket tudhatunk meg. A könyvben Vetro elbúcsúzik pályatársától, Forró Antaltól, visszaemlékezik Gallasz Nándorra, és születésnapjuk alkalmával köszönti Romul Ladeát és Vida Gézát. Vetro Artur feljegyzései továbbá kitérnek Bene József, Medgyessy Ferenc, Constantin Brâncuși, Étienne Hajdu, illetve Szervátiusz Tibor munkásságára is. A kötetben helyet kaptak a szobrász jegyzetei a művészi tudatról, kritikáról, illetve az irodalom és a képzőművészet viszonyáról" - olvasható a könyv ajánlójában.
Vetro András elmondta, hogy gyermekként tanúja volt azoknak a beszélgetéseknek, amit édesapja kolozsvári, Bolyai utcai műtermében művésztársaival folytatott és inkább érezte, mint értette, hogy milyen jelentős pillanatok voltak ezek. Vetro Artur tudatos művész és a kolozsvári művésztársadalom aktív tagja volt, aki nem csak kiváltotta társaiból a művészetre való reflexiót, hanem képes volt lelket önteni azokba, akik épp elkeseredtek vagy alkotói válságban szenvedtek – idézte fel Vetro András. Az édesapja hivatását követő szobrászművész hozzátette, hogy sokat jelentenek neki azok a művészetre vonatkozó „apai intelmek” is, amelyek a hagyatékból nemrég előkerültek.
Vetro Artur (1919-1992) Temesváron született, 1945-ben fejezte be tanulmányait a budapesti Képzőművészeti Főiskolán. 1949-től 1982-ig Kolozsváron élt, a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola tanára volt és részt vett alkotásaival azokon a megyei tárlatokon, amelyekről a Quadro Galéria szombaton záruló kiállítása szól(Cluj70. Kolozsvári képzőművészet a megyei tárlatok szemszögéből 1968–1972). Köztéri szobrai több romániai városban megtalálhatóak. Megformálta például Ady Endre (1960, Nagyvárad, Ady-múzeum előtti téren), George Coşbuc (1960, Kolozsvár, Sétatér), Bolyai János (a Kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem udvara) szobrát, a kötet borítóján található Integető nő pedig 1968-ban készült és ma bronzba öntve Sepsiszentgyörgyön látható.
A beszélgetést moderáló Székely-Sebestyén György kiemelte a könyv művészettörténeti jelentőségét: Vetro Artur volt az egyik első, aki Constantin Brâncuși jelentőségét már akkor felismerte, amikor még nem kapták fel és rámutatott az akkoriban uralkodó Brâncuși-értelmezések tévedéseire.
„Vetro Artur az a fajta művész - és ez látszik az írásaiban is, akárcsak a rajzaiban -, aki a lényegre törekszik, jellemez" - mondta a művészettörténész, aki Vetro Artur még kiadatlan naplójegyzeteinek forrásértékét hangsúlyozta. „Naplójegyzeteiben nemcsak a kolozsvári művészeti életről van szó, bár nagyon fontos, hogy hogyan alakult ki a háború utáni művészeti élet. A ’40-es évek második felében a kolozsvári Magyar Művészeti Intézet megalakulása körül hatalmas izgalom volt, és ez mai napig egy feldolgozatlan történet. Vetro Artur írásai még sokban hozzájárulhatnak ahhoz, hogy ezt pontosabban megismerjük, a tágabb kép is láthatóvá válik a megrendelések körül, az, hogy hogyan alakult át az ország a szocializmusnak köszönhetően, amit kezdetben lelkesen fogadott, majd elég hamar belátta, hogy ez intézményi szinten abszolút nem úgy működik, ahogy azt sokan elképzelték."
Zs. E. maszol.ro
2016. december 19.
Székely Géza: Sztrájkőrségem napjai (IV.)
December 15., csütörtök. Megtörtént hát csütörtök délután a kolozsvári tévében azon mintegy negyedórás vita, melyen Török Zoltán főtanfelügyelő-helyettes telefonon ugyan, de elfogadott beszélgetőtársának, több mint kilenc hónapos hallgatása után.
Azt is mondhatnám, hogy talán megtört a jég, és ha megkésve is, némi jelét nyújtotta, hogy főtanfelügyelő-helyettesként a magyar tannyelvű oktatás ügyét köteles elsősorban képviselnie. Mondom mindezt azért is, mert köztudottan nemzetiségi oktatásügyünk képviseletét máshonnan nem várhatjuk.
És engedtessék megkérdeznem: vajon nem személyesen Török Zoltán főtanfelügyelő-helyettesnek lett volna a feladata, hogy már idén januárban, mielőtt a tanfelügyelőség összeállította és véglegesítette a beiskolázási tervet, konzultáljon az Apáczai-líceum vezetőségével és akár velem, mint a képzőművészeti tagozat felelősével? A számokra hivatkozva, a hallgatásával miért szentesítette ezen tizenhat éves hagyománnyal bíró és kiváló eredményeket felmutató, hiánypótló tagozat felszámolását? Vagy netán valamilyen hátsó szándékú, akár a mi közösségi köreinkből érkezett rosszindulatú sugalmazásoknak, netán feletteseinek akart ily módon a kedvében járni, megfelelni?
Mert igenis, hitelt érdemlő források szerint elmondható, hogy történtek hátmögötti, az Apáczai-líceum képzőművészeti tagozata létét felszámolni akaró jelentgetések. Ha pedig így állt a helyzet, miért nem méltatott bennünket a főtanfelügyelő-helyettes, illetve a tanfelügyelőség arra, hogy a helyszínen, az Apáczai-líceumban tájékozódjon a valós helyzetről?
Most, amikor írom a mai nappal kapcsolatos naplómat, hirtelen eszembe jut a régi polgármesteri hivatal előtt ma délelőtt folytatott sztrájkőrségi akcióm egyik önmagáért beszélő mozzanata, melynek során az egyik engem igazoltató rendőr, Victor Precup a nevét megmondva, elnézését kérte ezen hivatali kötelességéből adódó tolakodásáért. Beszélgettünk, és megtudtam, hogy a lánya képzőművészetit végzett, és jelenleg egy művészeti tárgyakat forgalmazó sikeres üzletet működtet. Mindeközben nagyfokú empátiával viszonyulva tiltakozásomhoz arra biztatott, hogy ne hagyjam annyiba a dolgot, mert szükség van a társadalom, a kolozsvári közvélemény ilyen irányú érzékenyítésére. Nem is beszélve arról, hogy amint kifejtette, minden bizonnyal – előbb vagy utóbb – eredményt fogok elérni. Miután átnyújtottam az immár közel három hete a tanfelügyelőségre benyújtott és megválaszolatlanul maradt tiltakozó nyilatkozatomat, megígérte, hogy amennyire lehet, másokhoz is eljuttatja azt.
Nemsokára Rus Rozalia és férje, Rus Valer nyugdíjasok közelednek felém, és kérik felvilágosításomat az ügyről. A lányuk is tanár a Gheorghe Barițiu Elméleti Líceumban. Tisztában vannak tehát azzal, hogy mennyi sebből vérzik a román oktatásügy. Beszélgetésünk közben kiderül, hogy nagybányaiak lévén, kedves szomszéd ismerősük volt Vida Géza, ezen kiváló máramarosi szobrászművész, akivel kapcsolatosan néhány közös élményük megosztását is érdemesnek vélték.
A jelenlegi átláthatatlan politikai helyzetről beszél Vlasiu úr, akinek a lánya az Emil Racovita Elméleti Líceumban tanít. Meglátása szerint az általam képviselt ügy jó kimenetelét illetően jelentős szerep jut majd annak, hogy milyen összetételű lesz a közeljövőben felálló kormány.
A nagy hideg ellenére időt szakít, és halaszthatatlan feladatának véli Sidor Alexandra közegészségügyi tudományos kutató, hogy felvételt készítsen rólam...
Visszaérkezve az iskolába, éppen szünet lévén, megakad a szemem azon V. osztályosokon, akik nemrég még a képzőművészeti tagozatot erősítették. Felidéződik bennem, hogy néhányuknak sikerült úgy ahogy befejezniük azon linóleummetszetet is, amelyet a budapesti Szenczi Molnár Albert Református Gimnázium által meghirdetett Jézus élete című pályázatra készítettek. Többen közülük éppen azon az utolsó (szomorú) órán véglegesítették a levonataikat, amikor megtudták, hogy felszámolódott a képzőművészeti osztály, amelybe felvételt nyertek. Most ismét látva őket, előtolakszik a kérdés: a mostani adventi várakozás idején, vajon reménykedhetünk-e egy olyan szemléletű hazai oktatáspolitikában, amely nemcsak propagandisztikusan, de tevőlegesen is igyekszik mindent megtenni egy hitelesen gyermekközpontú nevelésfelfogás megteremtéséért?
Még egyszer összeállhat-e vajon ezen felejthetetlen, jobb sorsra érdemes V. B osztály? Szabadság (Kolozsvár)
December 15., csütörtök. Megtörtént hát csütörtök délután a kolozsvári tévében azon mintegy negyedórás vita, melyen Török Zoltán főtanfelügyelő-helyettes telefonon ugyan, de elfogadott beszélgetőtársának, több mint kilenc hónapos hallgatása után.
Azt is mondhatnám, hogy talán megtört a jég, és ha megkésve is, némi jelét nyújtotta, hogy főtanfelügyelő-helyettesként a magyar tannyelvű oktatás ügyét köteles elsősorban képviselnie. Mondom mindezt azért is, mert köztudottan nemzetiségi oktatásügyünk képviseletét máshonnan nem várhatjuk.
És engedtessék megkérdeznem: vajon nem személyesen Török Zoltán főtanfelügyelő-helyettesnek lett volna a feladata, hogy már idén januárban, mielőtt a tanfelügyelőség összeállította és véglegesítette a beiskolázási tervet, konzultáljon az Apáczai-líceum vezetőségével és akár velem, mint a képzőművészeti tagozat felelősével? A számokra hivatkozva, a hallgatásával miért szentesítette ezen tizenhat éves hagyománnyal bíró és kiváló eredményeket felmutató, hiánypótló tagozat felszámolását? Vagy netán valamilyen hátsó szándékú, akár a mi közösségi köreinkből érkezett rosszindulatú sugalmazásoknak, netán feletteseinek akart ily módon a kedvében járni, megfelelni?
Mert igenis, hitelt érdemlő források szerint elmondható, hogy történtek hátmögötti, az Apáczai-líceum képzőművészeti tagozata létét felszámolni akaró jelentgetések. Ha pedig így állt a helyzet, miért nem méltatott bennünket a főtanfelügyelő-helyettes, illetve a tanfelügyelőség arra, hogy a helyszínen, az Apáczai-líceumban tájékozódjon a valós helyzetről?
Most, amikor írom a mai nappal kapcsolatos naplómat, hirtelen eszembe jut a régi polgármesteri hivatal előtt ma délelőtt folytatott sztrájkőrségi akcióm egyik önmagáért beszélő mozzanata, melynek során az egyik engem igazoltató rendőr, Victor Precup a nevét megmondva, elnézését kérte ezen hivatali kötelességéből adódó tolakodásáért. Beszélgettünk, és megtudtam, hogy a lánya képzőművészetit végzett, és jelenleg egy művészeti tárgyakat forgalmazó sikeres üzletet működtet. Mindeközben nagyfokú empátiával viszonyulva tiltakozásomhoz arra biztatott, hogy ne hagyjam annyiba a dolgot, mert szükség van a társadalom, a kolozsvári közvélemény ilyen irányú érzékenyítésére. Nem is beszélve arról, hogy amint kifejtette, minden bizonnyal – előbb vagy utóbb – eredményt fogok elérni. Miután átnyújtottam az immár közel három hete a tanfelügyelőségre benyújtott és megválaszolatlanul maradt tiltakozó nyilatkozatomat, megígérte, hogy amennyire lehet, másokhoz is eljuttatja azt.
Nemsokára Rus Rozalia és férje, Rus Valer nyugdíjasok közelednek felém, és kérik felvilágosításomat az ügyről. A lányuk is tanár a Gheorghe Barițiu Elméleti Líceumban. Tisztában vannak tehát azzal, hogy mennyi sebből vérzik a román oktatásügy. Beszélgetésünk közben kiderül, hogy nagybányaiak lévén, kedves szomszéd ismerősük volt Vida Géza, ezen kiváló máramarosi szobrászművész, akivel kapcsolatosan néhány közös élményük megosztását is érdemesnek vélték.
A jelenlegi átláthatatlan politikai helyzetről beszél Vlasiu úr, akinek a lánya az Emil Racovita Elméleti Líceumban tanít. Meglátása szerint az általam képviselt ügy jó kimenetelét illetően jelentős szerep jut majd annak, hogy milyen összetételű lesz a közeljövőben felálló kormány.
A nagy hideg ellenére időt szakít, és halaszthatatlan feladatának véli Sidor Alexandra közegészségügyi tudományos kutató, hogy felvételt készítsen rólam...
Visszaérkezve az iskolába, éppen szünet lévén, megakad a szemem azon V. osztályosokon, akik nemrég még a képzőművészeti tagozatot erősítették. Felidéződik bennem, hogy néhányuknak sikerült úgy ahogy befejezniük azon linóleummetszetet is, amelyet a budapesti Szenczi Molnár Albert Református Gimnázium által meghirdetett Jézus élete című pályázatra készítettek. Többen közülük éppen azon az utolsó (szomorú) órán véglegesítették a levonataikat, amikor megtudták, hogy felszámolódott a képzőművészeti osztály, amelybe felvételt nyertek. Most ismét látva őket, előtolakszik a kérdés: a mostani adventi várakozás idején, vajon reménykedhetünk-e egy olyan szemléletű hazai oktatáspolitikában, amely nemcsak propagandisztikusan, de tevőlegesen is igyekszik mindent megtenni egy hitelesen gyermekközpontú nevelésfelfogás megteremtéséért?
Még egyszer összeállhat-e vajon ezen felejthetetlen, jobb sorsra érdemes V. B osztály? Szabadság (Kolozsvár)