"Gaál György folytatásokban közölt kronológiájában /Kolozsvári kronológia/ 1944 októberéig ért: 1944. október 12-től 1945. március 13-ig Kolozsvár - Észak-Erdéllyel együtt - szovjet fennhatóság alatt autonóm terület volt, március közepén kebelezte be a román közigazgatás. 1944 októberétől a szovjet parancsnokság Tudor Bugnariu tanárt Kolozsvár polgármesterévé, Demeter János ügyvédet pedig alpolgármesterré, Teofil Vescan tanárt a megye prefektusává, Csőgör Lajos fogorvost pedig alprefektussá nevezi ki. 1944 decembere és 1948 februárja között Erdély címmel szociáldemokrata napilap, 1944-1952 között Világosság, a Magyar Népi Szövetség napilapja /szerk.: Balogh Edgár/, 1945 márciusától az Erdélyi Szikra című hetilap /Kommunista Párt Kolozsvár Kerületi Bizottságának lapja/, mely rövidesen Igazság címen napilapként jelent meg 1989 decemberéig. /Gaal György: Kolozsvári kronológia. Kolozsvár kétezer esztendeje dátumokban. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 22./ Kolozsváron tehát 1944-1948 között három magyar napilap jelent meg. Azóta évtizedekig egy napilap volt /1989 december vége óta Szabadság néven/. Második magyar nyelvű napilappal Szőcs Géza akart indulni, azonban az Új Ezrednek csak négy száma jelent meg /1993. jan. 15-19./. A Krónika 1999. október 30-i indulása sikeres volt: azóta két magyar napilap létezik Erdély fővárosában. "

Az erdélyi magyarság (1918–2011) - 2.
1944 ősze
A szovjet hadsereg egységei 1944. augusztus 26-án lépték át a határt. Mivel Székelyföld zsákszerűen, hosszan nyúlt be Romániába, ezért katonai védelme lehetetlenné vált, a magyar hatóságok kénytelenek elrendelni kiürítését.
Észak-Erdélyből a szovjet és román hadsereg előnyomulása miatt mintegy 400 000 magyar menekült el. Így például Csík megyében 1945 decemberében a lakosság 57 százaléka nem tartózkodott otthon. Itt a népesség többsége az erdőrengetegekbe, az esztenákra húzódott. Október 10-én alakult meg a Felszabadított Erdélyi Területek Közigazgatását Irányító Kormánybiztosság. Megkezdődött a román adminisztráció újjászervezése. Egy marosvásárhelyi emlékirat (1944. november 11.) tükrözi a kialakult helyzetet: a "közigazgatás megszervezőinek nagy része a bosszú gondolatával jött ide". Szerencsére az orosz hadvezetés nem engedélyezte a román közigazgatás betelepedését a nagy magyar városokba. A berendezkedő hatalom, a Casbi-törvény (az Ellenséges Vagyonokat Kezelő és Ellenőrző Pénztár) által nagyszámú magyar és német nemzetiségűt fosztott meg vagyonától. Ennek jogi alapja csupán annyi volt, hogy háborús bűnösnek nyilvánították őket. A front elvonulása az észak-erdélyi magyarság számára nem hozott nyugalmat, csak szenvedések sorozatát. Târgu Jiuban, Focşani-ban és a földvári munkatáborokban (haláltáborokban) – az embertelen körülmények miatt – ártatlan magyarok ezrei haltak meg. A Maros-Torda megyéből internált négyezer magyar közt mintegy 450 kiskorú is volt. A Szovjetunióba hadifogolyként deportált erdélyi magyarok száma elérte a 40 000-et. A voluntároknak nevezett félkatonai csapatok, bandák szintén "bosszuló" hadjáratokat szerveztek. Különösen a Maniu-gárdák magyarellenes atrocitásai, gyilkosságai váltak hírhedtté. A legagresszívebb csoportot Gavrilă Olteanu vezette. Ahol elhaladtak, ott fosztogattak, raboltak, bántalmazták a lakosságot. Középkori módszereket, lefejezést vetettek be, tömeges kivégzéseket hajtottak végre Szárazajtán, Csíkszentdomokoson, Gyergyószentmiklóson, Egeresen és Bánffyhunyadon.
Észak-Erdélyi Köztársaság
A szovjet katonai parancsnokság a vérengzések leállítására – elsősorban a front hátországának nyugalmáért – 1944. november 14-én kiutasította Észak-Erdélyből az agresszív román közigazgatást. Az új helyzetben sokan kezdtek bizakodni abban, hogy Észak-Erdélyben etnikai szempontból demokratikus magyar–román önkormányzat alakulhat ki. Többen elképzelhetőnek vélték Erdély területi autonómiájának elnyerését, a csodavárók pedig egyenesen az Észak-Erdélyi Köztársaságról álmodoztak. Észak-Erdély irányítására 1944. december elsején szervezték meg a kolozsvári székhelyű Észak-Erdélyi Központi Tanácsadó Testületet, melynek tagjait a különböző politikai szervezetek képviselőiből választották. Sajátos helyzet alakult ki. Bevezették a szovjet katonai igazgatást, amely azt jelentette, hogy a közigazgatás újjászervezése során ki kellett kérni a szovjetek jóváhagyását. Bár magyar főispán intézkedett Háromszéken, Udvarhelyen, de román főispánok álltak magyar többségű vármegyék élén: Bihar (64%), Maros-Torda (61,5%), Szatmár (55%) és Kolozs (55%). Annak ellenére, hogy Észak-Erdély magyar többségű terület, a magyarság számarányához mérve visszaszorult a vezetésben. Még így is örömmel fogadták, hogy a Vörös Hadsereg helyi vezetői véget vetettek a magyarok elleni atrocitásoknak. A szenvedések azonban nem értek véget, mert 1945 januárjában a szovjet–román fegyverszüneti megegyezés alapján a román kormány háborús jóvátételként nagyszámú munkaerő küldését vállalta malenkij robotra. A román vezetés örömmel szabadult meg nemcsak a dél-erdélyi szászoktól, a bánsági németektől, hanem a szatmári sváb származású magyaroktól is.
Észak-Erdélyben mindenki szabadon használhatta szimbólumait és anyanyelvét. A feliratok kétnyelvűek voltak, magyar pengővel és román lejjel is lehetett fizetni. A legtöbb megyében törvényesítették a kétnyelvűséget. Idézem Kolozs vármegye főispánja, Vasile Pogăceanu február 10-én kiadott rendeletét: "Minden állami, megyei és városi hivatalban mindennemű felirat magyar és román, illetve román és magyar nyelven függesztendő ki aszerint, amint az illető város vagy község lakossága magyar vagy román többségű. Minden hivatalos rendeletet két nyelven kell kiadni a fenti elvek szellemében." Mindkét nyelv érvényes az utcanevek, a településnevek használatában is. Már decemberben beindították a magyar és a román tannyelvű iskolákat. A magyar tanügyi igazgatás irányítására létrehozták a kolozsvári székhelyű Magyar Tankerületi Főigazgatóságot. 1945. február 12–15-én Kolozsváron tanácskozott "Észak-Erdély parlamentje". Megszervezték az Észak-Erdélyi Központi Végrehajtó Bizottságot, amelynek regionális kormány szerepet szántak. Vezetőinek választották ifj. Teolfil Vescant elnökként és Jordáky Lajost társelnökként. A minisztériumok szerepét tizenegy szakosztály töltötte be.
Észak-Erdély "bukása"
Az első világháború végéhez hasonló helyzet alakult ki. Az etnikai kérdés tisztességes megoldása másodlagossá vált, most sem érdekelt senkit az igazságosság, a méltányosság és az etnikai elv. Senkinek nem fájt az, hogy Észak-Erdély lakosságának közel kétharmada magyar nemzetiségű, és román uralom alá kerül. Nem okozott gondot az sem, hogy az itt élő két nép egymással meg tud egyezni, olyan autonómiát tud létrehozni, amelyben valóban egyenlőek lehetnek. A nagypolitika ismét az itt élők feje felett döntött. Sztálin 1945. január elején ígéretet tett arra, hogy Észak-Erdélyt engedi Romániához csatolni, ha ott kommunista befolyású kormány kerül hatalomra. Miután március 6-án megalakult a dr. Petru Groza vezette kormány, Sztálin március 8-án közölte a román vezetéssel, hogy engedélyezi Észak-Erdély román uralom alá jutását. Ennek megünneplésére – március 13-án – Kolozsváron került sor. Ez alkalommal a Magyar Népi Szövetség Észak-Erdélyi Végrehajtó Bizottsága nevében memorandumot adtak át Grozának. Ebben kérték az Erdélyben élő két nép egyenjogúságának biztosítását, közösségi jogokat, a magyar nyelv hivatalossá nyilvánítását azokban a régiókban, ahol a népesség fele magyar. Kérték a nemzeti szimbólumok használatát, a magyar nyelvű katonai kiképzést és az internálótáborok felszámolását.
Az átmenet
A háborús "bűncselekmények" kivizsgálása diszkriminatív, ezt tükrözi az elítéltek etnikai aránya. A kolozsvári népbíróság 372 magyar, 83 német és csupán 26 román nemzetiségűt ítélt el. A kiutasítások, a harci események és más okok miatt 1946 decemberéig 98 000 magyar hagyta el Erdélyt. E szám akár öt-hatszoros is lehetett volna, ha 1946 áprilisában a Szovjetunió teljesíti a Román Kommunista Párt kérését, azaz 400–450 ezer erdélyi magyar kitelepítését.
A Groza-kormány – az 1947. február 10-én aláírt párizsi békeszerződésig – számtalan engedményt tett a magyarságnak. Ezekkel akarták befolyásolni a párizsi békeszerződés előírásait, hisz a határkérdés ekkor még nem tekinthető lezártnak. A román politikai elit tudatában volt annak, hogy a békekötés után az engedményeket fel lehet számolni. Groza a Kolozsvári ünnepségek idején – a március 13-án tartott minisztertanácsi ülésen – megkezdte a félrevezetést. Ámító szavakkal igyekezett a határkérdés fontosságát jelentéktelenné tenni. Arról beszélt, hogy a két nép és a Duna mente népei egységben és boldogságban fognak élni. Ő volt a határok légiesítésének egyik első népszerűsítője is. A kormány törvényrendelettel törölte el a kisebbségi kifejezés használatát, és bevezette a nemzetiségi fogalmát. A román államvezetés elhitette az erdélyi magyarság vezetőivel azt is, hogy a magyarság jogait a demokratikus Románia fogja szavatolni. 1945-ben visszaállították a magyar egyetemet Bolyai néven. Marosvásárhelyen orvosi és gyógyszerészeti egyetemet alapítottak.
1945 és 1948 között valóban működött magyar oktatási autonómia. Nem véletlen tehát az, hogy a Magyar Népi Szövetség a Groza-kormány támogatója lett. Jó kapcsolat alakult ki a kormány és a Magyar Népi Szövetség vezetői, Kurkó Gyárfás, Balogh Edgár és Bányai László között. Az MNSZ "százas" intézőbizottsága ezért mondott le a határváltoztatás követeléséről. Több jeles személyiség – köztük Márton Áron püspök – úgy vélte, hogy a magyar kérdés megoldása csak az igazságos etnikai határok kijelölésével lehetséges. Sajnos, az események őket igazolták. Már a Groza-kormány idején is hoztak magyarellenes, hátrányos intézkedéseket. Csupán két példát említek: az 55 százalékban magyarlakta Kolozs megyében az 1945-ös földreformkor az elkobzott területek 87 százaléka magyar tulajdon volt, de a földet kapó magyarok aránya csak 35 százalék; 1947 júliusában megtiltották az etnikai alapon szerveződő szövetkezetek működését, így a magyar szövetkezeteket bekényszeríttették a román állami szövetkezetbe.
Magyar autonómia
A Szovjetunió nyomására hozták létre a Magyar Autonóm Tartományt. Moszkvából 1951. szeptemberében két autonómiatervezetet küldtek Gheorghe Gheorghiu-Dej pártfőtitkárnak. A javaslatok egyike magában foglalta volna Székelyföldet, a Mezőséget Kolozsvár központtal, mintegy húszezer négyzetkilométeres területtel. A második változat csak Székelyföldet és néhány szomszédos vidéket tömörített. A román vezetés a kisebb változatot, a 13 500 négyzetkilométer kiterjedésű autonómia létrehozását karolta fel. A Magyar Autonóm Tartományban a magyarság számaránya elérte a 77,3 százalékot, a románságé a 20 százalékot. A román alkotmány 1952. szeptemberi hatállyal szentesítette az új közigazgatási egység létrehozását. A tartomány központjaként a 74 százalékos arányban magyar többségű Marosvásárhelyt jelölték ki. A MAT vezetésében a magyarok számaránya elérte a 80 százalékot. A Securitate főnöke Kovács Mihály, az első titkár Csupor Lajos és a néptanács elnöke Bugyi Pál lett.
A magyar többségű vezetés azonban nem jelentett nemzeti szempontú irányítást, szó sincs magyar önrendelkezésről. A MAT egyike volt a többi tartománynak. Végrehajtotta a párt és a kormány utasításait, azonban a nyelvhasználat és a kultúra terén tagadhatatlan az előrelépés. A közigazgatásban használhatták a magyar nyelvet. Magyar kulturális intézményeket alapítottak. Marosvásárhelyen a Szentgyörgyi István Színművészeti Akadémia mellett megszervezték a Székely Színházat. Megjelentették az Igaz Szó irodalmi folyóiratot, az Új Élet kulturális lapot, 1958-tól beindították a román rádió magyarul sugárzó területi stúdióját.
Az engedményeket az 1956-os magyar forradalom utáni években megszorítások követték. A "magyar nacionalizmust" elnéző helyi vezetést bírálták, majd 1960. december 24-én a Nagy Nemzetgyűlés megváltoztatta a tartomány határait, kiterjedését, nevét és nemzetiségi arányait. Az új megnevezés: Maros-Magyar Autonóm Tartomány. Háromszék nagyobb részét Brassó tartományhoz csatolták, míg a román többségű Marosludas és Dicsőszentmárton térségét a MMAT részévé nyilvánították. Ebben a magyarok nemzetiségi aránya 61,1 százalékra esett vissza.
Tény, hogy míg az autonóm tartományon kívüli térségekben teljes gőzzel indult be a románosítás, a magyar nagyvárosok etnikai arányainak erőszakos megváltoztatása, addig ez itt visszafogottabbá vált. Bár e tartomány nem rendelkezett statútummal, így az autonómia is formális volt, mégis megőrizhette magyar jellegét.
Kádár Gyula
(folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Tiszta” Romániát! (16.)
A magyarellenesség nem szűnik
A korábbiakban nem mutattam be a román hadsereg, a csendőrség, a voluntárok atrocitásainak teljes leltárát, nem írtam a dél-erdélyi magyarságot ért atrocitásokról sem. Csak példaként említem, hogy a 3. román hegyivadász-alakulat és a vele együtt érkező Someşul batalion fix katonai egységei Gyantán, Kishalmágyon és Magyarremetén, a Fekete-Körös völgyében mintegy 88 magyart gyilkoltak le.
A szárazajtai vérengzésről és a Maniu-gárdáról azért szóltam bővebben, hogy érzékeltessem, milyen szörnyűségekhez vezethet a hazugságra épített történelmi tudat alapján gerjesztett idegengyűlölet. A szovjet katonai parancsnokság 1944. november 14-én a front hátországának nyugalmáért és politikai megfontolásból utasítja ki Észak-Erdélyből az agresszív román közigazgatást. Az új helyzetben sokan reménykednek, hogy a régióban kialakul egy olyan demokratikus önkormányzat, amely biztosítja az itt élő 62 százalékarányú magyar többség és a 34 százaléknyi román kisebbség egyenjogúságát. A szovjet ellenőrzés alatt álló területeken valóban mérséklődnek az etnikai jellegű atrocitások, de nem érnek véget. Észak-Erdély több, vegyes lakosságú településén a román csendőrség civil ruhába öltözve helyben marad, és tovább terrorizálja a magyar lakosságot. Ahol nincs szovjet helyőrség, ott a rekvirálás, a közmunka elsősorban a magyarokat érinti, a nyílt gyűlölködés is tetten érhető. Így például Maroshévízen a korábban elhelyezett Vorbiţi romăneşte! táblákat nem veszik le. Besztercén, ahol négyezer román mellett 1200 magyar is él, még december közepén is kizárják a magyarokat a népőrségből, a város vezetéséből. Mindezek ellenére – mivel a tömeges terrorizálás megszűnt – a magyarság örömmel fogadja a változásokat, de szenvedései nem érnek véget. 1945 januárjában a szovjet–román fegyverszüneti egyezmény értelmében Románia 70 ezer ember küldését vállalja málenkij robotra. A román kormányzat e kötelezettségét etnikai tisztogatásra használja fel. Az egyezség előírása szerint német nemzetiségűeket kell Oroszországba deportálnia, mondván, annak újjáépítésében nekik kell nagyobb részt vállalniuk, mert a legnagyobb rombolást a hitleri német hadsereg okozta. Románia a dél-erdélyi szászoktól, a bánsági németektől és a szatmári sváboktól szeretne szabadulni, ez utóbbiak közt ötezer magyar identitású lakostól is. Boros Ernőt a szatmári svábok kálváriájának monográfusát idézem: „a szatmári svábok nagy része nem németül, hanem magyarul beszélt, és nem németnek, hanem magyarnak tartotta magát”. A kutatások bizonyítják, hogy a szatmári magyarság Szovjetunióba deportálásának hátterében olyan sovén-nacionalista románok álltak, akik elhitették a szovjetekkel, hogy aki katolikus, az egyúttal sváb nemzetiségű is.
Illúziók és csalódások kora
Az 1944. őszi román adminisztráció magyarellenessége, az észak-erdélyi vérengzések, a haláltáborok fenntartása, és a szovjet katonai érdek találkozása tette lehetővé, hogy Észak-Erdélyben szovjet katonai ellenőrzés mellett kialakuljon egy olyan adminisztráció, amely (többnyire) kétnyelvű. Észak-Erdély jogállását az 1945. február 13-i jelentés alapján határozhatjuk meg. Ekkor az Országos Demokrata Arcvonal Észak-Erdélyi Konferenciáján a jogügyi bizottság megállapítja, hogy e régió státusának jogi forrása az 1944. szeptember 12-i szovjet–román fegyverszüneti egyezmény. Eszerint a főhatalmat a Szövetségközi Ellenőrző Bizottság (a Szovjetunó, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Románia) megbízásából a szovjet katonai vezetés gyakorolja. Beindul egy olyan önszerveződés, amely a területi autonómia kiépítése irányába mutat. Ekkor ereszt gyökeret az a remény, hogy a nagyhatalmak lehetővé teszik Észak-Erdély területi autonómiájának elnyerését, a csodavárók pedig Észak-Erdélyi Köztársaságról álmodoznak. Azonban, ahogy Vincze Gábor történész írja, e korszak az illúziók és csalódások kora volt. A négy hónap folyamán kialakuló önszerveződés valóban arra mutat, hogy ha Sztálint a méltányosság érdekelte volna, akkor e tartományban valóban léteztek feltételek egy olyan autonóm igazgatás kialakulására, amely az itt élő népek érdekeit szolgálja. 1944. december elsején Észak-Erdély irányítására szerveződik a kolozsvári székhelyű Észak-Erdélyi Központi Tanácsadó Testület, amelynek tagjai a különböző politikai szervezeteket képviselik. Bár a 46 fős testületben a magyarság alulképviselt, és e szervezet hatásköre is bizonytalan, mégis örömmel fogadják, mert abban az önkormányzat megteremtésének lehetőségét látják. Észak-Erdély parlamentjének összehívására – 1945. február 12–15. között – Kolozsváron kerül sor. A tizenegy közigazgatási egységből kilenc megye képviselteti magát. Hiányzik Máramaros megye, amelyet a szovjet–ukrán katonai egységek tartanak megszállva. Szilágy megye mint mánista-fészek a Román Demokrata Szövetség irányítása alatt áll, ezért távol tartja magát minden olyan megnyilvánulástól, amely a területi autonómia irányába mutat. A tanácskozáson létrehozzák az Országos Demokrata Arcvonal Észak-Erdélyi Központi Végrehajtó Bizottságát, amelynek regionális kormányszerepet szánnak. Vezetőinek választják ifj. Teolfil Vescant elnöki és Jordáky Lajost társelnöki minőségben. Megszervezik a minisztériumok szerepét betöltő tizenegy szakosztályt. Azonban ezek működésére már nem kerül sor, ugyanis mire a tényleges munka március 12-én megkezdődne, a történelem kereke elsodorja Észak-Erdély önállóságának, az itt élők egyenlőségének lehetőségét, mert az ismét Románia uralma alá kerül.
Kolozsvár már az orosz bevonulás pillanatától kezdve Bukaresttől függetlenül intézi ügyeit, és Észak-Erdély fővárosaként tölt be jelentős szerepet. November 8-án – a teljes román közigazgatás kiutasítása előtt egy héttel – id. Teolfil Vescan, az oroszok által kinevezett Kolozs megyei főispán falragaszokon teszi közzé, hogy Kolozsvár és Kolozs megye Észak-Erdéllyel együtt szovjet ellenőrzés alá kerül. Elrendeli a munka felvételét, megtiltja az árucikkek Észak-Erdélyből való kivitelét. November derekán a tartomány egészében új adminisztráció alakul ki. A magyar településeken a Magyar Népi Szövetség, a románokban a Frontul Plugarilor által szervezett gyűléseken jelölik ki a települések vezetőit. Dr. Csillag András bihari alispán nyilatkozata szerint – megyéjében a nemzeti ellentétek semlegesítésére – a jegyzők és a főszolgabírók azt az utasítást kapták, hogy „a vegyes lakosságú falvakban a községi elöljáróságot a nemzetiségek számaránya szerint kell összeállítani”.
Az említett pár hónap alatt szovjet katonai ellenőrzés mellett megkezdik a közigazgatás újjászervezését. Magyar főispán (megyefőnök) intézkedik Háromszéken (Kerekes Béla), Udvarhelyen (Szilágyi Ignác), Csíkban (Rancz Károly). Bár román főispánok állnak az olyan magyar többségű vármegyék élén is, mint Bihar (64 százalék), Maros-Torda (61,5 százalék), Szatmár (55 százalék) és Kolozs (55 százalék), de az adott helyzetben ez részben érthető. Ne feledjük, hogy ekkor a szovjet és a román hadsereg még Magyarország ellen harcol. Az egyenlőség irányába előrelépést jelent azonban, hogy Észak-Erdély legtöbb megyéjében szabadon használhatók a magyarság szimbólumai és a magyar nyelv. A feliratok kétnyelvűek, magyar pengővel és román lejjel is lehet fizetni. A kétnyelvűséget néhány megyében törvényesítik. 1945. január 22-én Victor Groza Maros-Torda és február 10-én Vasile Pogăceanu Kolozs vármegye főispánja ezt nyelvrendelettel szabályozza. Pogăceanu úgy rendelkezik, hogy minden „állami, megyei és városi hivatalban mindennemű felirat magyar és román, illetve román és magyar nyelven függesztendő ki aszerint, amint az illető város vagy község lakossága magyar vagy román többségű. Minden hivatalos rendeletet két nyelven kell kiadni a fenti elvek szellemében”. Mindkét nyelv használata érvényes az utca- és településnevekre is. A marosvásárhelyi szabályozás szerint a tisztviselőket a nemzetiségek arányszáma alapján olyan erdélyiek közül kell kinevezni, akik ismerik a magyar és a román nyelvet. Gyárfás Albert, Háromszék alispánja az 1944. november 18-i gyűlésen kijelenti, hogy e vármegye, bár Románia része, de magyarlakta terület, ezért „hivatalos nyelve a magyar és a román egyenlő érvénnyel”.
1944. decemberben beindítják a magyar tannyelvű iskolákat. Kiépülőben a kulturális autonómia, mert a magyar iskolák igazgatására megalakul a kolozsvári központú Magyar Tankerületi Főigazgatóság. A Ferenc József Tudományegyetem Kolozsvári Magyar Egyetem néven indítja az 1944/45-ös tanévet. Jellemző azonban az is, hogy ugyanebben az időben, 1944. végén a magyar többségű Szatmár megyében Ştefan Anderco főispán csak román nyelvű kiadványokra hajlandó választ adni, a tisztviselők pedig parancsba kapják, hogy a vármegyeházban „magyar szónak többé elhangzania nem szabad”.
Megállapítható, hogy az Észak-Erdélyben kialakuló autonómia inkább rövid illúzió, rövid álom, olyan történelmi esély, melynek megvalósulása nem az itt élőkön múlt.
1945 márciusa
A szovjet külügyi népbiztoshelyettes, Visinszkij, 1945. február 27-én, amikor Bukarestben véres utcai tüntetésekbe torkolló kormányválság uralkodik, a fronton harcoló Vörös Hadsereg biztonságára hivatkozva követeli a Rădescu-kormány menesztését és dr. Petru Groza kinevezését miniszterelnökké. Mivel a király vonakodik ezt megtenni, március 5-én fenyegetve jelenti ki, hogy Románia nemcsak Észak-Erdélyt veszítheti el, de nem garantált független állami léte sem. Így kerül sor március 6-án a Groza-kormány kinevezésére. Ellenszolgáltatásként Sztálin március 8-án táviratban közli, hogy engedélyezi a román adminisztráció bevezetését Észak-Erdélyben. Egyértelmű, hogy e terület hovatartozásának kérdése hatalmi játszma része. Sztálin zsarolással szorítja Romániát arra, hogy baloldali kormányt fogadjon el.
Amikor 1945. március 13-án Kolozsváron nagygyűlés keretében megünneplik Észak-Erdély Romániához csatolását, Demeter János a Magyar Népi Szövetség Észak-Erdélyi Végrehajtó Bizottsága nevében Grozának memorandumot nyújt át. Ebben a két nép egyenjogúságát, a magyar nyelv hivatalossá nyilvánítását kérik egész Erdély területén, kiterjesztve azt a vasútra, a postára, a hadseregre is. Azokban a régiókban, ahol a népesség fele magyar, a közigazgatás vezetője legyen magyar. Kérik a nemzeti szimbólumok használatát, a magyar nyelvű katonai kiképzést és az internálótáborok felszámolását.
Ifj. Teolfil Vescan – az Országos Demokrata Aracvonal (ODA) Észak-erdélyi Végrehajtó Bizottsága nevében – szintén memorandumot ad át. Legfőbb követelésük: az ODA VB nélkül a román kormány Erdély kérdésében ne hozzon lényegesebb döntéseket, ezért javasolják, hogy kolozsvári központtal – egy minisztérium mellett működő – államtitkárságot állítsanak fel. Javasolják, hogy a székely megyék magyar irányítás alá kerüljenek, más erdélyi régiókban biztosítsák a nemzetiségek arányos részvételét a vezetésben. A demokráciában reménykedő észak-erdélyi magyar és román politikusok hamar rádöbbennek arra, hogy a bukaresti baloldali kormányzat a korábbi reakciós politika folytatója, az „Erdély az erdélyieké” elv nem működik, „visszatért Bukarest mindenhatósága”.
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Tiszta” Romániát! (16.)
A magyarellenesség nem szűnik
A korábbiakban nem mutattam be a román hadsereg, a csendőrség, a voluntárok atrocitásainak teljes leltárát, nem írtam a dél-erdélyi magyarságot ért atrocitásokról sem. Csak példaként említem, hogy a 3. román hegyivadász-alakulat és a vele együtt érkező Someşul batalion fix katonai egységei Gyantán, Kishalmágyon és Magyarremetén, a Fekete-Körös völgyében mintegy 88 magyart gyilkoltak le.
A szárazajtai vérengzésről és a Maniu-gárdáról azért szóltam bővebben, hogy érzékeltessem, milyen szörnyűségekhez vezethet a hazugságra épített történelmi tudat alapján gerjesztett idegengyűlölet. A szovjet katonai parancsnokság 1944. november 14-én a front hátországának nyugalmáért és politikai megfontolásból utasítja ki Észak-Erdélyből az agresszív román közigazgatást. Az új helyzetben sokan reménykednek, hogy a régióban kialakul egy olyan demokratikus önkormányzat, amely biztosítja az itt élő 62 százalékarányú magyar többség és a 34 százaléknyi román kisebbség egyenjogúságát. A szovjet ellenőrzés alatt álló területeken valóban mérséklődnek az etnikai jellegű atrocitások, de nem érnek véget. Észak-Erdély több, vegyes lakosságú településén a román csendőrség civil ruhába öltözve helyben marad, és tovább terrorizálja a magyar lakosságot. Ahol nincs szovjet helyőrség, ott a rekvirálás, a közmunka elsősorban a magyarokat érinti, a nyílt gyűlölködés is tetten érhető. Így például Maroshévízen a korábban elhelyezett Vorbiţi romăneşte! táblákat nem veszik le. Besztercén, ahol négyezer román mellett 1200 magyar is él, még december közepén is kizárják a magyarokat a népőrségből, a város vezetéséből. Mindezek ellenére – mivel a tömeges terrorizálás megszűnt – a magyarság örömmel fogadja a változásokat, de szenvedései nem érnek véget. 1945 januárjában a szovjet–román fegyverszüneti egyezmény értelmében Románia 70 ezer ember küldését vállalja málenkij robotra. A román kormányzat e kötelezettségét etnikai tisztogatásra használja fel. Az egyezség előírása szerint német nemzetiségűeket kell Oroszországba deportálnia, mondván, annak újjáépítésében nekik kell nagyobb részt vállalniuk, mert a legnagyobb rombolást a hitleri német hadsereg okozta. Románia a dél-erdélyi szászoktól, a bánsági németektől és a szatmári sváboktól szeretne szabadulni, ez utóbbiak közt ötezer magyar identitású lakostól is. Boros Ernőt a szatmári svábok kálváriájának monográfusát idézem: „a szatmári svábok nagy része nem németül, hanem magyarul beszélt, és nem németnek, hanem magyarnak tartotta magát”. A kutatások bizonyítják, hogy a szatmári magyarság Szovjetunióba deportálásának hátterében olyan sovén-nacionalista románok álltak, akik elhitették a szovjetekkel, hogy aki katolikus, az egyúttal sváb nemzetiségű is.
Illúziók és csalódások kora
Az 1944. őszi román adminisztráció magyarellenessége, az észak-erdélyi vérengzések, a haláltáborok fenntartása, és a szovjet katonai érdek találkozása tette lehetővé, hogy Észak-Erdélyben szovjet katonai ellenőrzés mellett kialakuljon egy olyan adminisztráció, amely (többnyire) kétnyelvű. Észak-Erdély jogállását az 1945. február 13-i jelentés alapján határozhatjuk meg. Ekkor az Országos Demokrata Arcvonal Észak-Erdélyi Konferenciáján a jogügyi bizottság megállapítja, hogy e régió státusának jogi forrása az 1944. szeptember 12-i szovjet–román fegyverszüneti egyezmény. Eszerint a főhatalmat a Szövetségközi Ellenőrző Bizottság (a Szovjetunó, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Románia) megbízásából a szovjet katonai vezetés gyakorolja. Beindul egy olyan önszerveződés, amely a területi autonómia kiépítése irányába mutat. Ekkor ereszt gyökeret az a remény, hogy a nagyhatalmak lehetővé teszik Észak-Erdély területi autonómiájának elnyerését, a csodavárók pedig Észak-Erdélyi Köztársaságról álmodoznak. Azonban, ahogy Vincze Gábor történész írja, e korszak az illúziók és csalódások kora volt. A négy hónap folyamán kialakuló önszerveződés valóban arra mutat, hogy ha Sztálint a méltányosság érdekelte volna, akkor e tartományban valóban léteztek feltételek egy olyan autonóm igazgatás kialakulására, amely az itt élő népek érdekeit szolgálja.
1944. december elsején Észak-Erdély irányítására szerveződik a kolozsvári székhelyű Észak-Erdélyi Központi Tanácsadó Testület, amelynek tagjai a különböző politikai szervezeteket képviselik. Bár a 46 fős testületben a magyarság alulképviselt, és e szervezet hatásköre is bizonytalan, mégis örömmel fogadják, mert abban az önkormányzat megteremtésének lehetőségét látják. Észak-Erdély parlamentjének összehívására – 1945. február 12–15. között – Kolozsváron kerül sor. A tizenegy közigazgatási egységből kilenc megye képviselteti magát. Hiányzik Máramaros megye, amelyet a szovjet–ukrán katonai egységek tartanak megszállva. Szilágy megye mint mánista-fészek a Román Demokrata Szövetség irányítása alatt áll, ezért távol tartja magát minden olyan megnyilvánulástól, amely a területi autonómia irányába mutat. A tanácskozáson létrehozzák az Országos Demokrata Arcvonal Észak-Erdélyi Központi Végrehajtó Bizottságát, amelynek regionális kormányszerepet szánnak. Vezetőinek választják ifj. Teolfil Vescant elnöki és Jordáky Lajost társelnöki minőségben. Megszervezik a minisztériumok szerepét betöltő tizenegy szakosztályt. Azonban ezek működésére már nem kerül sor, ugyanis mire a tényleges munka március 12-én megkezdődne, a történelem kereke elsodorja Észak-Erdély önállóságának, az itt élők egyenlőségének lehetőségét, mert az ismét Románia uralma alá kerül.
Kolozsvár már az orosz bevonulás pillanatától kezdve Bukaresttől függetlenül intézi ügyeit, és Észak-Erdély fővárosaként tölt be jelentős szerepet. November 8-án – a teljes román közigazgatás kiutasítása előtt egy héttel – id. Teolfil Vescan, az oroszok által kinevezett Kolozs megyei főispán falragaszokon teszi közzé, hogy Kolozsvár és Kolozs megye Észak-Erdéllyel együtt szovjet ellenőrzés alá kerül. Elrendeli a munka felvételét, megtiltja az árucikkek Észak-Erdélyből való kivitelét. November derekán a tartomány egészében új adminisztráció alakul ki. A magyar településeken a Magyar Népi Szövetség, a románokban a Frontul Plugarilor által szervezett gyűléseken jelölik ki a települések vezetőit. Dr. Csillag András bihari alispán nyilatkozata szerint – megyéjében a nemzeti ellentétek semlegesítésére – a jegyzők és a főszolgabírók azt az utasítást kapták, hogy „a vegyes lakosságú falvakban a községi elöljáróságot a nemzetiségek számaránya szerint kell összeállítani”. Az említett pár hónap alatt szovjet katonai ellenőrzés mellett megkezdik a közigazgatás újjászervezését. Magyar főispán (megyefőnök) intézkedik Háromszéken (Kerekes Béla), Udvarhelyen (Szilágyi Ignác), Csíkban (Rancz Károly). Bár román főispánok állnak az olyan magyar többségű vármegyék élén is, mint Bihar (64 százalék), Maros-Torda (61,5 százalék), Szatmár (55 százalék) és Kolozs (55 százalék), de az adott helyzetben ez részben érthető. Ne feledjük, hogy ekkor a szovjet és a román hadsereg még Magyarország ellen harcol. Az egyenlőség irányába előrelépést jelent azonban, hogy Észak-Erdély legtöbb megyéjében szabadon használhatók a magyarság szimbólumai és a magyar nyelv. A feliratok kétnyelvűek, magyar pengővel és román lejjel is lehet fizetni. A kétnyelvűséget néhány megyében törvényesítik. 1945. január 22-én Victor Groza Maros-Torda és február 10-én Vasile Pogăceanu Kolozs vármegye főispánja ezt nyelvrendelettel szabályozza. Pogăceanu úgy rendelkezik, hogy minden „állami, megyei és városi hivatalban mindennemű felirat magyar és román, illetve román és magyar nyelven függesztendő ki aszerint, amint az illető város vagy község lakossága magyar vagy román többségű. Minden hivatalos rendeletet két nyelven kell kiadni a fenti elvek szellemében”. Mindkét nyelv használata érvényes az utca- és településnevekre is. A marosvásárhelyi szabályozás szerint a tisztviselőket a nemzetiségek arányszáma alapján olyan erdélyiek közül kell kinevezni, akik ismerik a magyar és a román nyelvet. Gyárfás Albert, Háromszék alispánja az 1944. november 18-i gyűlésen kijelenti, hogy e vármegye, bár Románia része, de magyarlakta terület, ezért „hivatalos nyelve a magyar és a román egyenlő érvénnyel”.
1944. decemberben beindítják a magyar tannyelvű iskolákat. Kiépülőben a kulturális autonómia, mert a magyar iskolák igazgatására megalakul a kolozsvári központú Magyar Tankerületi Főigazgatóság. A Ferenc József Tudományegyetem Kolozsvári Magyar Egyetem néven indítja az 1944/45-ös tanévet. Jellemző azonban az is, hogy ugyanebben az időben, 1944. végén a magyar többségű Szatmár megyében Ştefan Anderco főispán csak román nyelvű kiadványokra hajlandó választ adni, a tisztviselők pedig parancsba kapják, hogy a vármegyeházban „magyar szónak többé elhangzania nem szabad”. Megállapítható, hogy az Észak-Erdélyben kialakuló autonómia inkább rövid illúzió, rövid álom, olyan történelmi esély, melynek megvalósulása nem az itt élőkön múlt.
1945 márciusa
A szovjet külügyi népbiztoshelyettes, Visinszkij, 1945. február 27-én, amikor Bukarestben véres utcai tüntetésekbe torkolló kormányválság uralkodik, a fronton harcoló Vörös Hadsereg biztonságára hivatkozva követeli a Rădescu-kormány menesztését és dr. Petru Groza kinevezését miniszterelnökké. Mivel a király vonakodik ezt megtenni, március 5-én fenyegetve jelenti ki, hogy Románia nemcsak Észak-Erdélyt veszítheti el, de nem garantált független állami léte sem. Így kerül sor március 6-án a Groza-kormány kinevezésére. Ellenszolgáltatásként Sztálin március 8-án táviratban közli, hogy engedélyezi a román adminisztráció bevezetését Észak-Erdélyben. Egyértelmű, hogy e terület hovatartozásának kérdése hatalmi játszma része. Sztálin zsarolással szorítja Romániát arra, hogy baloldali kormányt fogadjon el. Amikor 1945. március 13-án Kolozsváron nagygyűlés keretében megünneplik Észak-Erdély Romániához csatolását, Demeter János a Magyar Népi Szövetség Észak-Erdélyi Végrehajtó Bizottsága nevében Grozának memorandumot nyújt át. Ebben a két nép egyenjogúságát, a magyar nyelv hivatalossá nyilvánítását kérik egész Erdély területén, kiterjesztve azt a vasútra, a postára, a hadseregre is. Azokban a régiókban, ahol a népesség fele magyar, a közigazgatás vezetője legyen magyar. Kérik a nemzeti szimbólumok használatát, a magyar nyelvű katonai kiképzést és az internálótáborok felszámolását. Ifj. Teolfil Vescan – az Országos Demokrata Arcvonal (ODA) Észak-erdélyi Végrehajtó Bizottsága nevében – szintén memorandumot ad át. Legfőbb követelésük: az ODA VB nélkül a román kormány Erdély kérdésében ne hozzon lényegesebb döntéseket, ezért javasolják, hogy kolozsvári központtal – egy minisztérium mellett működő – államtitkárságot állítsanak fel. Javasolják, hogy a székely megyék magyar irányítás alá kerüljenek, más erdélyi régiókban biztosítsák a nemzetiségek arányos részvételét a vezetésben. A demokráciában reménykedő észak-erdélyi magyar és román politikusok hamar rádöbbennek arra, hogy a bukaresti baloldali kormányzat a korábbi reakciós politika folytatója, az „Erdély az erdélyieké” elv nem működik, „visszatért Bukarest mindenhatósága”.
(folytatjuk)
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Internálni! (Egy megfigyelt család (2.))
Kolozsvár megmenekült attól a pusztítástól, amelyet Budapestnek el kellett szenvednie. A szovjet–román hadtestekkel szemben több hétig tartó tordai ellenállás az Erdélyben maradt német–magyar csapatok gyorsított kivonását szolgálta a nyugat felől már-már záródó zsákból. Október 11-én „felszabadult” Kolozsvár. A város viszonylagos nyugalmát a végig működő Tízes Szervezet és a gyáraknál munkásőrségek biztosították.
A sebtiben megalakult Országos Demokrata Arcvonal (FDN) Észak-erdélyi Központi Tanácsadó Testülete Teofil Vescan egyetemi tanár elnökletével és Jordáky Lajos társelnökletével, valamint a szovjet városparancsnokkal ügyelte fel a törvényes rendet. Miután a bevonuló román katonai és félkatonai szervezetek Észak-Erdélyben ártatlan magyarokat öltek meg kegyetlen módon, a szovjetek kitiltották innen a román közigazgatást. Ennek titkolt célja az volt, hogy a történelmi pártok uralta román politikai paletta átváltson kommunista irányításúvá. Azaz egyfajta zsarolásként is szolgált. Nem sokat késett a Kolozsváron maradt értelmiségiek számonkérése. Édesapámra a Tízes Szervezet – amelynek elnöke volt – kapcsán került sor, valamint egy könyvének kitételét rótták fel neki. (Salazar portugál diktátort idézte.) Persze, ez kevés volt, s akkor jöttek a meredek hazugságok. Íme: „A Magyar Revíziós Liga Bizottságának, valamint a fasiszta partizánok Wesselényi Lövész Egyletének tagja volt. Kitüntették a Nemzetvédelmi Kereszttel soviniszta magatartása miatt és a Vitézi Szék tagjaként tevékenykedett.” (Ezt a hazugságáradatot a Tanügyi Tisztogató Bizottság állította.) Ezzel szemben az igazság: 1944. március 19-i német megszállás után az Estilap március 20-i számában így fejezi be írását: „A legszebb tizedesi feladat ezekben a hisztériás, gyávák részére félelmetes napokban az, hogy felkészítsük tizedünk magyarságát lelkileg arra az elszánt, komoly elhatározásra, a belső ellenálló erő kifejlesztésére, amely habozás nélkül szembeszáll azzal, aki a nemzet szabadsága és függetlensége ellen tör.” Továbbá, miután a háborús segélyakciók során begyűjtött javakból a zsidóknak és a románoknak is osztottak a tizedesek, a Magyar Megújulás Pártja kolozsvári szervezetének körlevelében ez (is) áll: „amennyiben a »magyar a magyarért« tiszta vonaláról letért Tízes Szervezet munkása maradsz, pártunk tagjai sorából kénytelenek vagyunk törölni”. Puskás Lajost internálásra ítélték „bűneiért”, de a Tisztogató Bizottságtól Teofil Vescan által aláírt levél kitöltöttnek ítélte az internálást (néhány napig volt a Sziguránca fogdájában, innen egyenesen a Mátyás Mátyás Kórházába vitték). Ellenfelei nem nyugodtak bele ebbe, amint azt az FND levele alatti bejegyzés bizonyítja (fotó). Végül 1947. május 5-én letartóztatták, és október 3-áig a szamosújvári börtön rabja volt sokakkal együtt. Itt megírt börtönnaplóját megjelentettem Más jövőt álmodtam címmel (Charta Kiadó, 2008).
Puskás Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Máig elhallgatott történelem: a Gulág-jelenség
Tudományos értekezlet a szovjet munkatáborokba hurcolásokról
A második világháború végén és utána a Szovjetunióba elhurcolt politikai foglyok és kényszermunkások éve az idei: ebből az alkalomból számos rendezvényen emlékeztek meg azokról a százezrekről, akik éveket töltöttek el szovjet munkatáborokban, és akik közül nagyon sokan odavesztek. A Gulág-emlékév keretében rendezték meg tegnap Kolozsváron a Minerva-házban azt a tudományos konferenciát, amelyen szakemberek megpróbáltak áttekintést nyújtani arról, hogyan alakultak ki már jóval korábban a történelemben a lágerrendszerek, mi vezetett el a szovjet munkatáborok létesítéséig, mennyire juthat a kutató számszerű adatokhoz az elhurcoltak pontos számát tekintve. Elhangzottak előadások: az erdélyi magyar civilek Szovjetunióba elhurcolásáról 1944 őszén, kolozsvári civilek emlékezéseiről, magyar zsidók a szovjet táborrendszerben, a Gulágra került erdélyi magyar zsidókról, továbbá a deportáltak felkutatásának módszertanáról.
A Gulág-jelenség címmel tartottak tegnap Kolozsváron a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termében a Gulág-emlékév keretében tudományos konferenciát, amelyen megemlékeztek a több mint 70 évvel ezelőtt a Szovjetunió munkatáboraiba elhurcolt civilekről. Csucsuja István történész megnyitó előadásában a Gulágot, mint fogalmat igyekezett felvázolni, és ismertetni általában a lágerrendszerek kialakulását a történelem folyamán. Először a britek állítottak fel koncentrációs táborokat az angol–búr háborúk idején, de korábban is szerveztek más államok is büntető táborokat az ellenségnek. A sztálini Szovjetunióban a lágerek borzalmas életkörülményeket jelentettek az oda elhurcoltaknak: egyrészt egyesek fizikai megsemmisítése volt a cél, másrészt büntető jelleget szántak neki. Ide hurcolták a kulákságot, a politikai ellenfeleket, vagy a veszélyesnek tartott nemzetiségeket – tehát népcsoportokat pusztán etnikai alapon vittek el. Az 1930-as évektől a politikai rendőrség egyre több embert – rendszerint a sztálini politika ellenzőit – vitt kényszermunkára Szibériába, majd a második világháborúban elfoglalt területek lakosságát is ide hurcolták: tudatosan vitték el az értelmiséget, vagy büntetésből saját katonáikat. Innen került ki az olcsó munkaerő a sztálini tervgazdaság végrehajtására. Egészen pontos adatokat a munkatáborok lakóiról, foglyairól nem lehet tudni, de feltételezhetően több millióra tehető az ott dolgozott foglyok száma. A Gulág-rendszer felbomlása 1953 után került szóba, Sztálin halálakor, majd 1960-ban szüntették meg az intézményt.
Benkő Levente történész az erdélyi magyar civilek 1944 őszén történt elhurcolásáról tartott előadást, alapállását, miszerint nincs kollektív bűnösség, már az elején megfogalmazta. Romániában az 1944. augusztus 23-i átállás előtt is léteztek fogolytáborok, és ugyanebben az időszakban, tehát a romániai átálláskor magyarellenes hecckampány kezdődött a román sajtóban, a közhangulatot a magyar és német lakosság ellen szították. A történész egyetlen mérsékelt feljegyzést talált Teofil Vescan kolozsvári egyetemi tanártól, aki óva intett írásában, miszerint „bűnös soha nem egy nép, hanem egy rendszer”. A sajtóban arról cikkeztek, hogy „a magyarokat meg kell büntetni”, elterjedt a mentalitás, miszerint „ha a magyaroknak kell a magyarság, vigyék innen”, és ez a hangulat, hozzáállás meghatározta a későbbi eseményeket. A magyarság és németek elleni intézkedésekről jelentek meg határozatok, és tudatosan összemosták az állampolgárság és nemzetiség fogalmát, hogy az erdélyi őslakosokat is elhurcolhassák. Hazug indokokkal vitték el az embereket: csak egy kis munkára („málenkij robot”), csendőrőrsi papírokért, az ortodox hitre való áttérés megtagadásáért, vagy mert partizán, nő, idős, gyerek volt az illető. Benkő Levente beszélt a barcaföldvári haláltáborról is, ahol a kilencvenes években a helyi román hatóságok még megpróbálták megakadályozni a magyar áldozatokra emlékezést, majd kétezer után váltott rendre a közhangulat, annyira, hogy idén például a polgármesteri hivatal is koszorúzott az áldozatok emlékművénél.
Papp Annamária újságíró, történész kolozsvári civileknek a szovjet elhurcolásról elmesélt emlékeiről tartott vetítettképes előadást. Vass Károlyt Tordáról vitték el 1944 októberében, és nagyjából ugyanabban az időszakban Kolozsvárról Kelemen Istvánt, Tordai Árpádot, Mile Józsefet, Schneider Mihályt, Farkas Lajost, Varga Mártont, Mátyás Jenőt, Laczka Józsefet, Sáska Pál, Szőcs Balázst, Kolozsi Gergely Istvánt. Fiatalon, 16-18 évesen vitték el őket, sokukat édesapjukkal, a magyar elitet a román hatóságok által összeállított lista alapján gyűjtötték össze, a szovjet katonákat rendszerint román tolmácsok kísérték. A Kolozsvárról elhurcolt körülbelül ötezer magyar férfi 16 százaléka volt értelmiségi, Tordáról a 7300 magyar lakosból 700 civilt vittek el, gyakorlatilag megtizedelve az ottani magyarságot. A közelmúlt történéseit igazából a túlélők elbeszéléseiből lehet megismerni, ezért nagyon fontos feljegyezni az emlékeiket, összegyűjteni a tárgyi emlékeket, amelyek dokumentumértékkel bírnak. Mindezeket összevetve a levéltári forrásokkal, objektív képet kaphatunk az adott korról – véli Papp Annamária. A történelem tankönyvek nagy hiányosságának tartja, hogy továbbra sem tesznek említést erről a korszakról, a Gulág-jelenség még mindig elhallgatott történelemnek számít.
Botos János professzor az 1939–1956 között szovjet táborrendszerben raboskodó zsidókról szóló előadásában elmondta: az 1947-től kezdődő szabadulás nyomán alig 5-6 százaléka tért haza az elhurcoltaknak. Azok a zsidók, akiket különböző okok miatt 1941-ben „csak” három évre ítéltek el, végül ennek kétszeresét töltötték el a börtönben. Rehabilitálásuk 1953-ban kezdődött, és fél évszázadon át tartott. De hurcoltak el a Gulágra 1945 után olyan zsidókat is, akik a koncentrációs táborból hazafele menet szovjet hadifogságba kerültek, és a besúgók hamis vádjainak következtében éveken át raboskodtak tovább. A munkatáborokban a zsidó hadifoglyokkal ugyanolyan kegyetlenül bántak, mint a többivel. A korábbi rehabilitáció mellett – amely az illető személynek a bűnügyi nyilvántartásból való törlését jelentette – anyagi kárpótlásban csak 1990 után részesültek. Még ma sem lehet pontosan tudni, hány magyar zsidó lett szovjet hadifogoly, és közülük hány térhetett haza.
Haraszti György a Gulágra került magyarokról szóló előadásában kitért arra, hogy a szovjet kényszermunkatáborokba került magyarok számuk arányában a németek és a japánok után a harmadik helyet foglalták el.
„A Szovjetunió tudatosan készült a munkatáborok létrehozására, hiszen már 1939. szeptember 19-én, tehát pár nappal a második világháború kitörése után rendelet született arról, hogy a hadifoglyok és internáltak számára munkatáborokat létesítenek. Később Sztálin bejelentette, hogy a Szovjetunió erkölcsi, anyagi, tárgyi és személyi kárpótlásra tart igényt, pontosabban 5 millió német fogoly 10 éven át tartó kényszermunkájára. Közel 7000 tábor létezett, a magyarok pedig 700 táborban éltek szétszórva” – közölte a szakember.
A Gulágon 1942–1950 között raboskodó erdélyi magyar zsidókról értekezve Tibori Szabó Zoltán négy csoportot különített el: az észak-erdélyi, a máramarosi és szatmári, a munkaszolgálatos vagy a náci munkatáborokból hazatérő, majd szovjet fogságba kerülők csoportját.
„Az első és a második csoport sorsát nagyjából ismerjük, a többiekét viszont nem. A Kolozsváron megjelenő Egység magyar zsidó hetilap cikkeiben többször felvetette a Gulág-táborokban sínylődő zsidók hazatérésének kérdését” – hangoztatta az előadó.
A családtörténet-kutatással foglalkozó Eötvös György elmondta: a Gulágon raboskodók sorsát főleg genealógiai kutatás céljából, valamint a hagyatéki ügyek miatt vizsgálják azok leszármazottai. A tudományos kutatás az adatok szovjet titkosítása miatt szinte kivitelezhetetlen, az előadó ismertette viszont azokat a lehetséges forrásokat, amelyek segítségével esetleg rá lehet találni a keresett személyre.
N.-H. D., Ú. I.
Szabadság (Kolozsvár)