Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2015. június 12.
Erdély – pergőtűzben (2.)
A kötet kéziratának végső formába öntése közben fogalmazódott meg bennem: egy ilyen kötetből nem hiányozhat az a két, 1990-ben és 1991-ben Sütő András Kossuth- és Herder-díjas íróval készített emlékezetes interjúm, amelyek mintegy keretet adnak a krónikási mivoltomnak.
Nemcsak azért, mert az Erdélyi Napló előfizetőinek száma – Stanik István akkori főszerkesztő vallomása szerint – egyik hónapról a másikra tízezerrel növekedett (hol vannak már azok a szép idők?), hanem azért, mert – Sütő András véleménye szerint is – az ellene folyó szakadatlan többségi támadásokban a két interjú egyfajta bűnjelként szerepelt.
A Hány fejű sárkány alszik velünk? sokat idézett interjú a sajátos románosítási projektet adatokkal, egyetemes összefüggésben taglalja, lenullázza az Európa Tanácshoz küldött ambivalens Marosvásárhelyi jelentést, amely a román és a magyar felet egyformán bűnösnek bélyegzi, és amelyik lényegesen különbözött a „hazai forgalmazásra” szánt jelentéstől. Sütő Andrásban a legigényesebb beszélgetőtársat ismerhettem meg: éjjel kettőkor szólt a telefon, hogy milyen mondatokat, szavakat fogalmazzunk újra és újra.
Gyanús plébánoshalál
Az ironikus felhanggal emlegetett „lázas” kilencvenes évek krónikájából két, a kötetben olvasható tanulmányt is külön kiemelek. A stockholmi Erdélyi Könyv-Egylet – EKE – kiadásában 1994-ben jelent meg a Gazda Józseffel közösen írt Kövek egy siratófalhoz című kötetünk. Ebben a Ceauşescu-diktatúra által kivégzett, halálba kergetett, „megöngyilkolt” erdélyi magyarokról írtunk. A tanulmányok itthon nem jelentek meg. Az egyik nagylélegzetű írásom Pálfi Géza székelyudvarhelyi római katolikus plébános – Karácsony mártírja – több mint gyanús haláláról szólt.
1983 karácsony estéjén azt kérte a Szent Miklós hegyén lévő római katolikus templomban összegyűlt hívektől: imádkozzanak azokért, akiknek a hatalom tiltása miatt most dolgozniuk kell, és nem lehetnek jelen a szentmisén. Paptársaival még megbeszélte a házszentelés menetrendjét, január 3-án kómába esett.
Fodor Ferenc szemészprofesszor segítségével a marosvásárhelyi Szent György utcai kórházba szállították, és ott rövid idő múlva, 1984. március 13-án nyirokcsomórákban – Hodgkin-kórban –, iszonyatos fájdalmak közepette elhunyt. Paptestvérei, hozzátartozói, barátai arról beszéltek, hogy a Szekuritátén nemcsak megverték, hanem besugarazták. Ez okozta, hogy a lépe másfél kilósra duzzadt, hogy a kór galoppmódon végzett vele. Hosszasan beszélgettem az őt megvizsgáló dr. Dóczy Pál belgyógyászprofesszorral, dr. Márta Ivor urológus egyetemi tanárral. Mindketten azt mondták: nem radioaktív sugárzás okozta a halálát.
Ezt követően elmentem a Szent György utcai kórházba, és kértem Pálfi Géza kórlapját. Óriási riadalom támadt: sehol nem találták a kórlapját. Dr. Magyaróssy József kezelőorvosa elmondta: a Szekuritáté már közvetlenül a halála után kilopta a plébános kórlapját. Ekkor határoztam el: a kutatást folytatom.
Megtaláltam az 1941. április 14-én a Hargita megyei Máréfalván született Pálfi Géza 121 oldalas naplóját, amely alátámasztotta a korábbi feltételezésemet: az édesanyja nem azért küldte előbb a székelyudvarhelyi gimnáziumba, majd a gyulafehérvári kántoriskolába és teológiára a fiát, mert balesetet szenvedett (a temetőben játszadozás közben ráesett egy sírkő), és emiatt fizikai munkára alkalmatlan volt, hanem azért, mert a családban ő volt az értelmiségi pályára predesztinált gyerek. A napló egy teológushallgató, egy gyerek kispap olyan őszinte kitárulkozása, drámai vívódása – megfelel-e a papi hivatásnak? –, hogy hozzá hasonlót nem olvastam. Ezért döntöttem úgy: a napló néhány fejezetét Pálfi Géza lelkészi és emberi arca jobb megformálása érdekében beemelem a kötet főszövegébe.
Nagyon tiszteltem Pálfi Gézát, két prédikációját is hallottam, 1983-ban ő temette egyik legjobb barátomat, az autóbalesetben elhunyt Bálint István székelyudvarhelyi főgyógyszerészt. A megtörhetetlen papot, az embert láttam benne. 2011-ben megtaláltam Pálfi Géza öt vaskos kötetből álló megfigyelési és követési dossziéját. Akkor még nem tudtam, hogy Denisa Bodeanu és Novák Csaba Zoltán Pálfi Géza megfigyeléséről Az elnémult harang. Egy megfigyelés története címmel önálló kötetet jelentetett meg.
A kötet 2011 legvégén a csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadó gondozásában látott nyomdafestéket. A kötet ismeretében is úgy határoztam: a teljes megfigyelési és követési dossziét, illetve az utólag előkerült dokumentumokat külön kötetben publikálom, mert olyan információk birtokába jutottam, amelyek – részben a terjedelmi korlátok miatt is – elkerülték a szerzőpáros figyelmét. Aki a diktatúrában edződött újságíróvá, az tudja, hogy Romániában mindenről kettős, sőt többes „könyvelés” készült.
Hiába lopta ki a Szekuritáté – természetesen orvosi segédlettel – Pálfi Géza kórlapját, boncolási jegyzőkönyvét, mert annak valahol meg kell lennie. Dr. Jung János patológusprofesszort – aki jelen volt Pálfi Géza boncolásánál – kértem meg, hogy a több ezer jegyzőkönyv között keresse meg Pálfi Gézáét is. Megtalálta! A kötetben először mutatjuk be ezt a boncolási jegyzőkönyvet, amely nem igazolja ugyan a sugarazást mint kiváltó okot, de nem is zárja ki.
A szerzőpáros kötetéből hiányzik, hogy a Szekuritáté Pálfi Géza halála után – egy nyugat-európai kirándulás fejében – egyik köztiszteletnek örvendő paptársát, ideig-óráig esperesét vette rá, hogy a Szabad Európa Rádióban, Olaszországban, a Vatikánban, a Német Szövetségi Köztársaságban részben a kilopott kórlappal, részben saját szövegével cáfolja meg azokat az állításokat, miszerint Pálfi Géza nem természetes halállal fejezte be papi pályáját. A „Béla” fedőnevű ügynököt azonosítottam, várom a Szekuritáté Irattárát Tanulmányozó Országos Tanács levéltára hivatalos dekonspirálását.
Az ötkötetes megfigyelési dosszié egyértelműen bizonyítja: a Szekuritáté is azonnal észrevette, „kiszúrta” a megtörhetetlen célszemélyeket. Semmilyen aljas eszköztől nem riadtak vissza, balesetet rendeztek meg, nőügyekkel vádolták a fiatal plébánost. Jellemző epizód: Marosvásárhelyen több százan jelentkeztek motorkerékpárra érvényes hajtási igazolványért szervezett vizsgára. A Szekuritáté már előre „fülest” kapott, hogy közöttük lesz Pálfi Géza is. Két operatív tiszt ment a vizsgára, „csak úgy körülnézni”.
A leghátsó sorban civilben, szerény öltözetben szorongott Pálfi Géza. Az egyik operatív tiszt ránézett, és odaszólt a másiknak: „Ez az!” A jelentés szerint olyan különös tűz volt a tekintetében, hogy a hatása alól nem lehetett menekülni. Ezt a konok, megtörhetetlen, a hitéért, egyházáért, az erdélyi magyarságért mártíromságot szenvedett Pálfi Gézát szeretném két kötetben az olvasóknak és a történész szakmának bemutatni. Hiteles levéltári dokumentumokat keresek: hátha valóban igaz, hogy a másik megtörhetetlen, Márton Áron püspök Pálfi Gézát jelölte ki utódjául.
Erdélyi ’56-osok börtönlátogatása
A kötet záróírása A halálmenet megismétlése címet viseli. 1996. szeptember közepén, egy héttel a román–magyar alapszerződés aláírása előtt – az időpontot tudatosan rögzítettem – megszerveztem az 1956-os erdélyi magyar politikai elítéltek egyhetes „börtönlátogatását”. Azokat a börtönöket kerestük fel, ahol egykor olyan sokat szenvedtek, ahol emberi mivoltukban és magyarságukban annyiszor megalázták. Tudatosan négyrészes dokumentumfilmet is forgattunk, amely 2007-ben elnyerte a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének nívódíját.
Két püspök, Csiha Kálmán református, Mózes Árpád evangélikus, Kiss Béla evangélikus segédpüspök, dr. Dobai István nemzetközi jogász, Varga László és Fülöp G. Dénes marosvásárhelyi református lelkész, a Szoboszlai-per, a Bolyai Egyetem perének, az Erdélyi Magyar Ifjak Szervezetének, a Székely Ifjak Társaságának, a csíkszeredai diák-tanár per, a gyulakúti szervezkedés több tagja velünk volt a kimerítő úton. Közülük szívszorítóan sokan már az égi hazából követik a mi küzdelmünket, meg-megbicsakló helytállásunkat.
Engedélyek sokaságát kellett beszereznem, hónapokkal azelőtt a teljes névsort közöltem az igazságügyi minisztérium, a Központi Büntetés-Végrehajtási Igazgatósággal. Nem velünk, velem történik, magam sem hiszem el, ami megesett. A marosvásárhelyi börtönben nem engedtek be azokba a cellákba, ahol egykor raboskodtak, ahonnan az ozsdolai Szígyártó Domokos molnárt 1959. április 19-én reggel Szamosújvárra vitték, hogy még aznap délben negyedóra alatt kivégezzék.
Nyitrai Levente cellatársa visszaemlékezése szerint egész éjszaka az Édesanyám, te jó asszony című műdalt énekelte. Semmit nem tudott arról, hogy özvegy édesanyja a nők részére fenntartott részen raboskodik és arról sem, hogy a fia várásába beleőrül. Az egykori foglyok reflexei újból működni kezdtek: miközben a folyosókon mentünk, belestek a kukucskálólyukon. Szörnyülködve mondták egymásnak: nagyobb a zsúfoltság, mint a mi rabságunk idején, akkor csak háromemeletes priccsek voltak.
Mindenre felkészülve elkértem a Központi Büntetés-végrehajtási Igazgatóság parancsnokának névjegykártyáját. Azzal engedett útnak: bármilyen gond van, azonnal telefonáljak, személyesen őt hívjam. Megérkeztünk Szamosújvárra, a hírhedt börtönhöz – a 40 politikai elítélt, néhányuknak a felesége, fia –, kértük a bebocsáttatást. A szolgálatos tiszt kijelentette: „Márpedig ide nem fognak bemenni, nincs itt a börtön parancsnoka!”
Meglobogtattam a főfoglár névjegykártyáját, kérem, hogy szolgálati telefonon azonnal hívják! Szézám kapujaként azonnal megnyílt a főbejárat, természetesen ott volt a parancsnok (azt követően korrupciós ügyek miatt leváltották), nagylelkűen végigkalauzolt a börtönön, a kazamatákon. Filmezhettünk az egykori kivégzőhelyen, amelyik ottjártunkkor a morbiditás csimborasszójaként zöldségraktár, húslerakat volt; térdig érő vízben készítettem interjút az áldott emlékű marosvásárhelyi Veress Sándorral, a sepsiszentgyörgyi biológus, egykori csíkszeredai tanár Puskás Attilával.
Egynapos út, két-három órás sepsiszentgyörgyi alvás után érkeztünk a föld alatt négy emeletes, hírhedt és rettegett jilavai börtön főbejáratához. A szamosújvári „fogadtatás” kísértetiesen megismétlődött. Nem volt parancsnok. Amikor meglobogtattam a főfoglár névjegykártyáját, az őr kacagni kezdett: nem működik a telefon! Erre megszólalt az asztalon a telefon. Szemrebbenés nélkül azonnal válaszolta: belső telefon!
Erre csak annyit mondtam: rendben van, egy hét múlva aláírják a román–magyar alapszerződést. Ha nemzetközi sajtóértekezletet tartok arról, hogy hivatalos engedély birtokában sem engedtek be a jilavai börtönbe, annak komoly visszhangja lesz, és beárnyékolja a román–magyar alapszerződés aláírását is. Ez hatott! Másfél óráig vitatkoztunk. Kint, az autóbuszban azt hitték, már le is tartóztattak. Ezredesek sorfala között vonultunk be a jilavai börtönbe. Aki nem járt ott, nem tudja elképzelni, hogy a törökellenes háborúk idején erődnek épített börtön milyen elképzelhetetlen emberi szenvedések színhelye volt.
Döbbenetes, a világot bejárt felvételeket készíthettünk. Innen indultunk a Duna-deltába, Peripravára. Az igazságügyi minisztériumban az engedély kiállításakor azt mondták nekem: ott már mindent belepett, elpusztított az enyészet, nem találnak semmit. Tulceán kiderült: csak magántulajdonban lévő hajóval tudunk eljutni. Hályogkovácsként kerestem egy hajóskapitányt. 2400 nyugatnémet márkát kért. Összedobtuk. Tizenkét órán át hajóztunk, kanyarogtunk a deltában. Délután négy óra körül érkeztünk meg Peripravára. A székelyudvarhelyi Páll László, a „Fekete Kéz” nevű szervezet egykori elítéltje kalauzolt. Halászként már járt arrafelé...
Félórai gyaloglás után a maga döbbenetes valóságában találtuk meg az egykori börtön téglaépületeit, a rabok alatt guanóként megkeményedett szalmát, az „átnevelés” kultúrházát. A brassói Lay Imre és Lay György elmondták: amikor Peripravára hozták őket, a kovácsműhelybe kerültek. Három lópatkót felszegeztek a műhely oldalára, mert egy kovácsműhelybe csak lópatkó illik. Megtaláltuk a három lópatkót, a gumibocskorokat, amelyekben a rabok vágták a száraz, borotvaéles nádat. Valójában félmeztelenül vágták a nádat, mert az cafatokra tépte a rabruhát. Akkor értettem meg: a Duna-deltából megszökni nem lehetett!
A végtelen mocsarakon átvergődni a lehetetlenséggel volt határos. Bíró Károly megpróbált megszökni, néhány nap múlva elkapták, agyonlőtték. A Duna egyik töltésén néma csenddel adóztunk az emlékének. Késő este lett, amire a filmezést befejeztük. Helybéli lipovánokat hívtam oda. Kérdeztem: miért nem lopták el a téglát, az ablakokat. Egy vallásos öreg lipován azt válaszolta: ezek a falak átkozottak...Az utóbbi időben felröppent a hír: egy leleményes francia vállalkozó ötcsillagos szállodakomplexumot akar teremteni az egykori megsemmisítő munkatáborból. Az itt elhunyt 103 politikai elítélt lelkével hogyan fog elszámolni? Akárcsak az 1958–1963 közötti parancsnok, a most 85 éves, Maros megyei születésű Ioan Ficior.
Vajon jó úton járunk-e?
Este kértem a hajó kapitányát: induljunk vissza Tulceába. A leghatározottabban kijelentette: hajnalig innen nem mozdul, mert megtámadnak az ukrán kalózok! Az ukrán partok csak egy hajításnyira vannak. Mindez történt 1996. szeptember közepén Európában, az emberi civilizáció egyik bölcsőhelyén. Szerencsére indulás előtt arra kértem: minél több bort, konyakot pakoljon fel a hajóra. Egy heti lelki feszültség után kiengedtek a zsilipek. Olyan magyar népdal- és énekórát tartottunk a hajón, amilyet az soha életében nem látott, hallott.
Senki még spicces sem lett. Egyszer csak azt láttam, hogy a galambszelíd Csiha Kálmán református püspök elnyúlik a padon, Varga László tiszteletes úr a pad alatt, Fülöp G. Dénes ráborult az asztalra... Jómagam, aki egy hét alatt mindössze hat órát aludtam, őriztem az álmukat, és lejegyeztem a deltában szerzett élményeket. Hajnalban indultunk. Olyan csodálatos látványban volt részünk, amilyet a játékfilmek nem tudnak bemutatni. Öt lejért a parton egy lipován halásztól vásároltam egy zsák halat, a tizenkét órás visszaút során a hajón szorgoskodó matrózok, az egykori elítéltek sütötték a halat, és sorjázták a drámaibbnál drámaibb emlékeket...
A négyrészes, háromórás dokumentumfilm narrátor szövegét, a mélyinterjúkat, a villanásnyi megszólalásokat írott formában is szeretném közkinccsé tenni. A román kommunista diktatúra olyan látlelete, amelyhez hasonlót nem tud tető alá hozni egy történészekből álló munkaközösség sem... Akkor, azon a szeptember 16-ai éjszakán úgy éreztem: a börtönlátogatáson részt vevő negyven erdélyi magyar elítélttel – ha ukrán kalózoktól, egykori smasszerektől körülvéve is – mégiscsak elindultunk az annyira áhított Európa felé. A kis ördög nem hagyott nyugton: vajon jó úton járunk-e? Miért kellett ilyen mérhetetlen szenvedéssel kikövezni az Európa felé vezető utat? Egyáltalán volt más alternatíva: ilyen sajátosra, egyedire, utánozhatatlanra kellett sikeredniük azoknak a „lázas” kilencvenes éveknek? A kötetben olvasható írások, tanulmányok erre keresik a választ...
A szerző Erdély – pergőtűzben című, a Mentor Könyvek sorozatban megjelent kötetének bevezető tanulmánya. A könyvet június 4-én mutatták be a 86. Ünnepi Könyvhéten, a budapesti Vörösmarty téren
Tófalvi Zoltán
Krónika (Kolozsvár)
A kötet kéziratának végső formába öntése közben fogalmazódott meg bennem: egy ilyen kötetből nem hiányozhat az a két, 1990-ben és 1991-ben Sütő András Kossuth- és Herder-díjas íróval készített emlékezetes interjúm, amelyek mintegy keretet adnak a krónikási mivoltomnak.
Nemcsak azért, mert az Erdélyi Napló előfizetőinek száma – Stanik István akkori főszerkesztő vallomása szerint – egyik hónapról a másikra tízezerrel növekedett (hol vannak már azok a szép idők?), hanem azért, mert – Sütő András véleménye szerint is – az ellene folyó szakadatlan többségi támadásokban a két interjú egyfajta bűnjelként szerepelt.
A Hány fejű sárkány alszik velünk? sokat idézett interjú a sajátos románosítási projektet adatokkal, egyetemes összefüggésben taglalja, lenullázza az Európa Tanácshoz küldött ambivalens Marosvásárhelyi jelentést, amely a román és a magyar felet egyformán bűnösnek bélyegzi, és amelyik lényegesen különbözött a „hazai forgalmazásra” szánt jelentéstől. Sütő Andrásban a legigényesebb beszélgetőtársat ismerhettem meg: éjjel kettőkor szólt a telefon, hogy milyen mondatokat, szavakat fogalmazzunk újra és újra.
Gyanús plébánoshalál
Az ironikus felhanggal emlegetett „lázas” kilencvenes évek krónikájából két, a kötetben olvasható tanulmányt is külön kiemelek. A stockholmi Erdélyi Könyv-Egylet – EKE – kiadásában 1994-ben jelent meg a Gazda Józseffel közösen írt Kövek egy siratófalhoz című kötetünk. Ebben a Ceauşescu-diktatúra által kivégzett, halálba kergetett, „megöngyilkolt” erdélyi magyarokról írtunk. A tanulmányok itthon nem jelentek meg. Az egyik nagylélegzetű írásom Pálfi Géza székelyudvarhelyi római katolikus plébános – Karácsony mártírja – több mint gyanús haláláról szólt.
1983 karácsony estéjén azt kérte a Szent Miklós hegyén lévő római katolikus templomban összegyűlt hívektől: imádkozzanak azokért, akiknek a hatalom tiltása miatt most dolgozniuk kell, és nem lehetnek jelen a szentmisén. Paptársaival még megbeszélte a házszentelés menetrendjét, január 3-án kómába esett.
Fodor Ferenc szemészprofesszor segítségével a marosvásárhelyi Szent György utcai kórházba szállították, és ott rövid idő múlva, 1984. március 13-án nyirokcsomórákban – Hodgkin-kórban –, iszonyatos fájdalmak közepette elhunyt. Paptestvérei, hozzátartozói, barátai arról beszéltek, hogy a Szekuritátén nemcsak megverték, hanem besugarazták. Ez okozta, hogy a lépe másfél kilósra duzzadt, hogy a kór galoppmódon végzett vele. Hosszasan beszélgettem az őt megvizsgáló dr. Dóczy Pál belgyógyászprofesszorral, dr. Márta Ivor urológus egyetemi tanárral. Mindketten azt mondták: nem radioaktív sugárzás okozta a halálát.
Ezt követően elmentem a Szent György utcai kórházba, és kértem Pálfi Géza kórlapját. Óriási riadalom támadt: sehol nem találták a kórlapját. Dr. Magyaróssy József kezelőorvosa elmondta: a Szekuritáté már közvetlenül a halála után kilopta a plébános kórlapját. Ekkor határoztam el: a kutatást folytatom.
Megtaláltam az 1941. április 14-én a Hargita megyei Máréfalván született Pálfi Géza 121 oldalas naplóját, amely alátámasztotta a korábbi feltételezésemet: az édesanyja nem azért küldte előbb a székelyudvarhelyi gimnáziumba, majd a gyulafehérvári kántoriskolába és teológiára a fiát, mert balesetet szenvedett (a temetőben játszadozás közben ráesett egy sírkő), és emiatt fizikai munkára alkalmatlan volt, hanem azért, mert a családban ő volt az értelmiségi pályára predesztinált gyerek. A napló egy teológushallgató, egy gyerek kispap olyan őszinte kitárulkozása, drámai vívódása – megfelel-e a papi hivatásnak? –, hogy hozzá hasonlót nem olvastam. Ezért döntöttem úgy: a napló néhány fejezetét Pálfi Géza lelkészi és emberi arca jobb megformálása érdekében beemelem a kötet főszövegébe.
Nagyon tiszteltem Pálfi Gézát, két prédikációját is hallottam, 1983-ban ő temette egyik legjobb barátomat, az autóbalesetben elhunyt Bálint István székelyudvarhelyi főgyógyszerészt. A megtörhetetlen papot, az embert láttam benne. 2011-ben megtaláltam Pálfi Géza öt vaskos kötetből álló megfigyelési és követési dossziéját. Akkor még nem tudtam, hogy Denisa Bodeanu és Novák Csaba Zoltán Pálfi Géza megfigyeléséről Az elnémult harang. Egy megfigyelés története címmel önálló kötetet jelentetett meg.
A kötet 2011 legvégén a csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadó gondozásában látott nyomdafestéket. A kötet ismeretében is úgy határoztam: a teljes megfigyelési és követési dossziét, illetve az utólag előkerült dokumentumokat külön kötetben publikálom, mert olyan információk birtokába jutottam, amelyek – részben a terjedelmi korlátok miatt is – elkerülték a szerzőpáros figyelmét. Aki a diktatúrában edződött újságíróvá, az tudja, hogy Romániában mindenről kettős, sőt többes „könyvelés” készült.
Hiába lopta ki a Szekuritáté – természetesen orvosi segédlettel – Pálfi Géza kórlapját, boncolási jegyzőkönyvét, mert annak valahol meg kell lennie. Dr. Jung János patológusprofesszort – aki jelen volt Pálfi Géza boncolásánál – kértem meg, hogy a több ezer jegyzőkönyv között keresse meg Pálfi Gézáét is. Megtalálta! A kötetben először mutatjuk be ezt a boncolási jegyzőkönyvet, amely nem igazolja ugyan a sugarazást mint kiváltó okot, de nem is zárja ki.
A szerzőpáros kötetéből hiányzik, hogy a Szekuritáté Pálfi Géza halála után – egy nyugat-európai kirándulás fejében – egyik köztiszteletnek örvendő paptársát, ideig-óráig esperesét vette rá, hogy a Szabad Európa Rádióban, Olaszországban, a Vatikánban, a Német Szövetségi Köztársaságban részben a kilopott kórlappal, részben saját szövegével cáfolja meg azokat az állításokat, miszerint Pálfi Géza nem természetes halállal fejezte be papi pályáját. A „Béla” fedőnevű ügynököt azonosítottam, várom a Szekuritáté Irattárát Tanulmányozó Országos Tanács levéltára hivatalos dekonspirálását.
Az ötkötetes megfigyelési dosszié egyértelműen bizonyítja: a Szekuritáté is azonnal észrevette, „kiszúrta” a megtörhetetlen célszemélyeket. Semmilyen aljas eszköztől nem riadtak vissza, balesetet rendeztek meg, nőügyekkel vádolták a fiatal plébánost. Jellemző epizód: Marosvásárhelyen több százan jelentkeztek motorkerékpárra érvényes hajtási igazolványért szervezett vizsgára. A Szekuritáté már előre „fülest” kapott, hogy közöttük lesz Pálfi Géza is. Két operatív tiszt ment a vizsgára, „csak úgy körülnézni”.
A leghátsó sorban civilben, szerény öltözetben szorongott Pálfi Géza. Az egyik operatív tiszt ránézett, és odaszólt a másiknak: „Ez az!” A jelentés szerint olyan különös tűz volt a tekintetében, hogy a hatása alól nem lehetett menekülni. Ezt a konok, megtörhetetlen, a hitéért, egyházáért, az erdélyi magyarságért mártíromságot szenvedett Pálfi Gézát szeretném két kötetben az olvasóknak és a történész szakmának bemutatni. Hiteles levéltári dokumentumokat keresek: hátha valóban igaz, hogy a másik megtörhetetlen, Márton Áron püspök Pálfi Gézát jelölte ki utódjául.
Erdélyi ’56-osok börtönlátogatása
A kötet záróírása A halálmenet megismétlése címet viseli. 1996. szeptember közepén, egy héttel a román–magyar alapszerződés aláírása előtt – az időpontot tudatosan rögzítettem – megszerveztem az 1956-os erdélyi magyar politikai elítéltek egyhetes „börtönlátogatását”. Azokat a börtönöket kerestük fel, ahol egykor olyan sokat szenvedtek, ahol emberi mivoltukban és magyarságukban annyiszor megalázták. Tudatosan négyrészes dokumentumfilmet is forgattunk, amely 2007-ben elnyerte a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének nívódíját.
Két püspök, Csiha Kálmán református, Mózes Árpád evangélikus, Kiss Béla evangélikus segédpüspök, dr. Dobai István nemzetközi jogász, Varga László és Fülöp G. Dénes marosvásárhelyi református lelkész, a Szoboszlai-per, a Bolyai Egyetem perének, az Erdélyi Magyar Ifjak Szervezetének, a Székely Ifjak Társaságának, a csíkszeredai diák-tanár per, a gyulakúti szervezkedés több tagja velünk volt a kimerítő úton. Közülük szívszorítóan sokan már az égi hazából követik a mi küzdelmünket, meg-megbicsakló helytállásunkat.
Engedélyek sokaságát kellett beszereznem, hónapokkal azelőtt a teljes névsort közöltem az igazságügyi minisztérium, a Központi Büntetés-Végrehajtási Igazgatósággal. Nem velünk, velem történik, magam sem hiszem el, ami megesett. A marosvásárhelyi börtönben nem engedtek be azokba a cellákba, ahol egykor raboskodtak, ahonnan az ozsdolai Szígyártó Domokos molnárt 1959. április 19-én reggel Szamosújvárra vitték, hogy még aznap délben negyedóra alatt kivégezzék.
Nyitrai Levente cellatársa visszaemlékezése szerint egész éjszaka az Édesanyám, te jó asszony című műdalt énekelte. Semmit nem tudott arról, hogy özvegy édesanyja a nők részére fenntartott részen raboskodik és arról sem, hogy a fia várásába beleőrül. Az egykori foglyok reflexei újból működni kezdtek: miközben a folyosókon mentünk, belestek a kukucskálólyukon. Szörnyülködve mondták egymásnak: nagyobb a zsúfoltság, mint a mi rabságunk idején, akkor csak háromemeletes priccsek voltak.
Mindenre felkészülve elkértem a Központi Büntetés-végrehajtási Igazgatóság parancsnokának névjegykártyáját. Azzal engedett útnak: bármilyen gond van, azonnal telefonáljak, személyesen őt hívjam. Megérkeztünk Szamosújvárra, a hírhedt börtönhöz – a 40 politikai elítélt, néhányuknak a felesége, fia –, kértük a bebocsáttatást. A szolgálatos tiszt kijelentette: „Márpedig ide nem fognak bemenni, nincs itt a börtön parancsnoka!”
Meglobogtattam a főfoglár névjegykártyáját, kérem, hogy szolgálati telefonon azonnal hívják! Szézám kapujaként azonnal megnyílt a főbejárat, természetesen ott volt a parancsnok (azt követően korrupciós ügyek miatt leváltották), nagylelkűen végigkalauzolt a börtönön, a kazamatákon. Filmezhettünk az egykori kivégzőhelyen, amelyik ottjártunkkor a morbiditás csimborasszójaként zöldségraktár, húslerakat volt; térdig érő vízben készítettem interjút az áldott emlékű marosvásárhelyi Veress Sándorral, a sepsiszentgyörgyi biológus, egykori csíkszeredai tanár Puskás Attilával.
Egynapos út, két-három órás sepsiszentgyörgyi alvás után érkeztünk a föld alatt négy emeletes, hírhedt és rettegett jilavai börtön főbejáratához. A szamosújvári „fogadtatás” kísértetiesen megismétlődött. Nem volt parancsnok. Amikor meglobogtattam a főfoglár névjegykártyáját, az őr kacagni kezdett: nem működik a telefon! Erre megszólalt az asztalon a telefon. Szemrebbenés nélkül azonnal válaszolta: belső telefon!
Erre csak annyit mondtam: rendben van, egy hét múlva aláírják a román–magyar alapszerződést. Ha nemzetközi sajtóértekezletet tartok arról, hogy hivatalos engedély birtokában sem engedtek be a jilavai börtönbe, annak komoly visszhangja lesz, és beárnyékolja a román–magyar alapszerződés aláírását is. Ez hatott! Másfél óráig vitatkoztunk. Kint, az autóbuszban azt hitték, már le is tartóztattak. Ezredesek sorfala között vonultunk be a jilavai börtönbe. Aki nem járt ott, nem tudja elképzelni, hogy a törökellenes háborúk idején erődnek épített börtön milyen elképzelhetetlen emberi szenvedések színhelye volt.
Döbbenetes, a világot bejárt felvételeket készíthettünk. Innen indultunk a Duna-deltába, Peripravára. Az igazságügyi minisztériumban az engedély kiállításakor azt mondták nekem: ott már mindent belepett, elpusztított az enyészet, nem találnak semmit. Tulceán kiderült: csak magántulajdonban lévő hajóval tudunk eljutni. Hályogkovácsként kerestem egy hajóskapitányt. 2400 nyugatnémet márkát kért. Összedobtuk. Tizenkét órán át hajóztunk, kanyarogtunk a deltában. Délután négy óra körül érkeztünk meg Peripravára. A székelyudvarhelyi Páll László, a „Fekete Kéz” nevű szervezet egykori elítéltje kalauzolt. Halászként már járt arrafelé...
Félórai gyaloglás után a maga döbbenetes valóságában találtuk meg az egykori börtön téglaépületeit, a rabok alatt guanóként megkeményedett szalmát, az „átnevelés” kultúrházát. A brassói Lay Imre és Lay György elmondták: amikor Peripravára hozták őket, a kovácsműhelybe kerültek. Három lópatkót felszegeztek a műhely oldalára, mert egy kovácsműhelybe csak lópatkó illik. Megtaláltuk a három lópatkót, a gumibocskorokat, amelyekben a rabok vágták a száraz, borotvaéles nádat. Valójában félmeztelenül vágták a nádat, mert az cafatokra tépte a rabruhát. Akkor értettem meg: a Duna-deltából megszökni nem lehetett!
A végtelen mocsarakon átvergődni a lehetetlenséggel volt határos. Bíró Károly megpróbált megszökni, néhány nap múlva elkapták, agyonlőtték. A Duna egyik töltésén néma csenddel adóztunk az emlékének. Késő este lett, amire a filmezést befejeztük. Helybéli lipovánokat hívtam oda. Kérdeztem: miért nem lopták el a téglát, az ablakokat. Egy vallásos öreg lipován azt válaszolta: ezek a falak átkozottak...Az utóbbi időben felröppent a hír: egy leleményes francia vállalkozó ötcsillagos szállodakomplexumot akar teremteni az egykori megsemmisítő munkatáborból. Az itt elhunyt 103 politikai elítélt lelkével hogyan fog elszámolni? Akárcsak az 1958–1963 közötti parancsnok, a most 85 éves, Maros megyei születésű Ioan Ficior.
Vajon jó úton járunk-e?
Este kértem a hajó kapitányát: induljunk vissza Tulceába. A leghatározottabban kijelentette: hajnalig innen nem mozdul, mert megtámadnak az ukrán kalózok! Az ukrán partok csak egy hajításnyira vannak. Mindez történt 1996. szeptember közepén Európában, az emberi civilizáció egyik bölcsőhelyén. Szerencsére indulás előtt arra kértem: minél több bort, konyakot pakoljon fel a hajóra. Egy heti lelki feszültség után kiengedtek a zsilipek. Olyan magyar népdal- és énekórát tartottunk a hajón, amilyet az soha életében nem látott, hallott.
Senki még spicces sem lett. Egyszer csak azt láttam, hogy a galambszelíd Csiha Kálmán református püspök elnyúlik a padon, Varga László tiszteletes úr a pad alatt, Fülöp G. Dénes ráborult az asztalra... Jómagam, aki egy hét alatt mindössze hat órát aludtam, őriztem az álmukat, és lejegyeztem a deltában szerzett élményeket. Hajnalban indultunk. Olyan csodálatos látványban volt részünk, amilyet a játékfilmek nem tudnak bemutatni. Öt lejért a parton egy lipován halásztól vásároltam egy zsák halat, a tizenkét órás visszaút során a hajón szorgoskodó matrózok, az egykori elítéltek sütötték a halat, és sorjázták a drámaibbnál drámaibb emlékeket...
A négyrészes, háromórás dokumentumfilm narrátor szövegét, a mélyinterjúkat, a villanásnyi megszólalásokat írott formában is szeretném közkinccsé tenni. A román kommunista diktatúra olyan látlelete, amelyhez hasonlót nem tud tető alá hozni egy történészekből álló munkaközösség sem... Akkor, azon a szeptember 16-ai éjszakán úgy éreztem: a börtönlátogatáson részt vevő negyven erdélyi magyar elítélttel – ha ukrán kalózoktól, egykori smasszerektől körülvéve is – mégiscsak elindultunk az annyira áhított Európa felé. A kis ördög nem hagyott nyugton: vajon jó úton járunk-e? Miért kellett ilyen mérhetetlen szenvedéssel kikövezni az Európa felé vezető utat? Egyáltalán volt más alternatíva: ilyen sajátosra, egyedire, utánozhatatlanra kellett sikeredniük azoknak a „lázas” kilencvenes éveknek? A kötetben olvasható írások, tanulmányok erre keresik a választ...
A szerző Erdély – pergőtűzben című, a Mentor Könyvek sorozatban megjelent kötetének bevezető tanulmánya. A könyvet június 4-én mutatták be a 86. Ünnepi Könyvhéten, a budapesti Vörösmarty téren
Tófalvi Zoltán
Krónika (Kolozsvár)
2015. október 24.
A magyarországi forradalom és Románia
November 22-én szabad elvonulásukat garantálva Nagy Imrééket kicsalták a diplomáciai védettséget jelentő jugoszláv nagykövetségről – és Romániába szállították őket. Előzőleg
Emil Bodnăraş és Gh. Gheorghiu-Dej a magyarországi forradalom leverésére irányuló fegyveres beavatkozás támogatását is felajánlották (november elsején) Hruscsovnak, aki ezt visszautasította.
Az akkori román kommunista vezetők lelkesen üdvözölték Kádár János szovjet sugallatra létrehozott új kormányát, és aktívan támogatták a magyar titkosszolgálat újjászervezését is. Úgy féltek a forra
dalomtól, mint ördög a tömjénfüsttől. Gheorghiu-Dej kormánya a magyar tragédiát arra használta fel, hogy törvényes okokat találjon a nemzeti kisebbségek, a más nézeteket vallók, az „osztályidegen elemek” megfélemlítésére, eltávolítására.
Az 1956-os magyarországi szabadságharcnak Románia-szerte viselték a legdurvább megfélemlítéseit, üldözéseit. Több évtizedig az ezzel kapcsolatos adatok nem kerültek nyilvánosságra, igazi méreteikre nem derült fény.
Stefano Bottoni történész kutatásai nyomán kiderült: Romániában 1956–1962 között több mint 28 ezer letartóztatás történt, ebből csak 1957–59 között közel tízezer ítélet született.
Románia a magyar forradalom napjaiban
A lakosság első spontán megnyilvánulásait – nemcsak a magyarokét, hanem a románokét is – részben a tartományi székhelyekről a párt Központi Bizottságához mindjárt a magyar forradalom másnapjától befutott helyzetjelentésekből ismerhetjük meg. Az 1956. október 26-i, tartományonként összeírt jelentésből tudjuk hogy a brassói Ernst Thalmann művek munkásgyűlésén tendenciózus kérdések hangzottak el: honnan szereztek az „ellenforradalmárok” fegyvert, miért kellett a szovjet csapatoknak beavatkozniuk, s miért csatlakoztak a munkások az ellenforradalomhoz.
Lugoson szórólapokat találtak a következő felirattal: „Nem akarunk oroszul tanulni!”
Aradon, a TEBA üzemben a munkásnők az élelmiszerellátás helyzetét feszegették, mondván, hogy Magyarországon is bizonyára ezért tört ki a felkelés.
A magyar forradalom visszhangja a Kárpátokon túlra is eljutott. A Suceava tartományi pártbizottság beszámolója szerint egy kizárt párttag kijelentette: jobb, ha abbahagyják a kollektív gazdaságok és társulások szervezését, mert láthatták, mi lett a vége Magyarországon és Lengyelországban.
Bukarestben hat központi utcában és parkban találtak a magyar forradalommal való szolidarizálásra szólító röplapokat.
A Központi Bizottsághoz beküldött tartományi jelentések 1-2 nap múlva megritkultak, majd teljesen eltűntek az „ellenforradalmi megnyilvánulások” esetei, mert a helyi pártszervek rájöttek, hogy ezekkel saját maguk imázsát rontják, és elkezdődtek az elítélő nagygyűlésekről szóló jelentések.
A spontán megnyilvánulások mellett sokkal komolyabb szervezkedésekre is sor került, elsősorban az egyetemi központokban.
1956. október 24-én Kolozsváron a Képzőművészeti Főiskolán tartott diákgyűlésen három egyetemi hallgatót tartóztattak le, közülük a VI. éves Balázs Imrét és Tirnován Videt gyorsított eljárással el is ítélték.
Október 30-án a temesvári Műszaki Egyetemen tartott nagy diákgyűlésen nemcsak diákjóléti és egyetemi követelések hangzottak el, hanem társadalmi és politikai életet érintők is. Egy csoport diákot már a gyűlés után letartóztattak, másnap az érdekükben tüntető diákok ellen kivezényelt belügyi karhatalmi alakulatok több mint 3000 egyetemi hallgatót hurcoltak el a kisbecskereki szovjet laktanyába, ahonnan a csapatok az előző napon indultak el Magyarország második lerohanására. A december közepén megtartott temesvári diákperben aztán 31 diákot ítéltek el (köztük volt az Aradon 1989 után politikai szerepet is vállalt Romulus Taşcă és Teodor Stanca).
Kolozsváron a Babeş Egyetemen a forradalommal szolidarizáló röpcédulák jelentek meg. November elsején a Bolyai Tudományegyetem diákjai fekete szalaggal a ruhájukon vonultak a Házsongárdi temetőbe emlékezni a forradalom hősi halottaira. A szervezők és résztvevők letartóztatására és elítélésére 1957 májusában–szeptemberében, illetve 1959 februárjában került sor.
Bukarestben a diákok egy csoportja november 4-re tervezett utcai tüntetést, a szekuritáte azonban tudomást szerzett az előkészületekről és a kezdeményezőket, valamint az Egyetem téren gyülekezőket letartóztatták és elítélték. Hasonló, bár szerényebb méretű megmozdulásokra került sor Brassóban és Craiován is.
A magyarországi forradalom leverése után a Bolyai Tudományegyetemen a bölcsészkari diákszövetségi vezetőket (Várhegyi István, Nagy Benedek, Koczka György és Kelemen Kálmán) november 17-én letartóztatták és februárban el is ítélték. Nem sokkal később sor került egy második „Bolyai-perre”, vádlottjait, Dávid Gyula tanársegédet és Bartis Ferenc elsőéves magyar szakos hallgatót a Házsongárdi temetőben történtekért, Páskándi Gézát a Várhegyi-féle diákszövetségi program támogatásáért vonták felelősségre. A fő célpont azonban a Bolyai Tudományegyetem felszámolása volt, ezt készítette elő 1959 februárjában a harmadik Bolyai-per, amelyben két tanársegédet (Varró Jánost és Lakó Elemért), valamint három hallgatót (Péterfi Irént, Vastag Lajost és a képzőművészeti főiskolás Páll Lajost) ítéltek el. A Bolyai-perekhez számíthatjuk más egyetemi hallgatók: Jamandi Emil, Szilágyi Árpád és az akkor már végzett Kósa Bálint elítélését is.
Az „egyetemegyesítés” hangulati előkészítéséhez tartoznak a kolozsvári protestáns teológiai intézet református és evangélikus hallgatói, illetve unitárius tanárai elleni perek is. Ezekben 1959 tavaszán 26 hallgatót és már végzett fiatal lelkészt, illetve tanárt ítéltek el.
A megtorlás másik formája a megbízhatatlannak ítéltek egyetemekről való eltávolítása volt. A bukaresti egyetem irattárából előkerült egyetlen, 1957 őszéről való dosszié például 400 kizárási határozatot tartalmaz. A Szovjetunióban tanuló román diákok és doktorandusok közötti tisztogatások eredményeként 21 fiatalt rendeltek haza a magyar forradalom alatt tanúsított „meg nem felelő magatartásuk” miatt. Soós Ferenc teológust, Halmay Pál műegyetemi hallgatót és hat társukat „terrorista szervezkedés” vádjával állítottak bíróság elé 1958 novemberében. (A két említettet halálra, majd életfogytiglani börtönre ítélték.)
Az 1956-os erdélyi szervezkedések nem csak az egyetemi központokat érintették. Sok embert azért ítéltek el, mert a forradalmat rágalmazó propaganda ellen léptek fel. Ilyen volt például a gyulakutai Veress Sándor, aki társaival román és magyar nyelvű felvilágosító leveleket küldözgetett szerte az országba. Ötüket 1957 júniusában tartóztatták le, és összesen 73 évre ítélték el. 1957 őszén több olyan per indult, amelyben a szekuritáte szervezetként próbált beállítani embereket, s ennek megfelelően nem 3–10 év javítófogház, hanem 10–25 év szigorított börtön járt az elkövetőknek. Így került börtönbe a szilágysomlyói csoport (Mike András és társai), az erdőfülei Fosztó-csoport, a csíkmadarasi Mihálcz András-csoport, az érendrédi Bujdosó Géza csoportja, a csíkszeredai Puskás Attila, majd Kacsó Tibor csoportja stb. Tudunk olyanokról is, akiket a magyarországi fegyveres harcokban vagy a tüntetésekben való részvétel vádjával ítéltek el a román katonai bíróságok (Nagy Lakatos János, Salamon László, Szathmári Zoltán), olyan magyar nemzetiségű katonatisztekről is (Papp Géza), akiknek az volt a bűnük, hogy kollégáik előtt elítélték a szovjetek katonai beavatkozását.
Diákos kezdeményezésből született a röpcéző temesvári Bíbor-banda, amelynek kilenc tagja ügyében 1958. október 22-én hirdetett ítéletet a katonai bíróság. Hasonló az 1960-ban felderített sepsiszentgyörgyi diákszervezet, a Fehér Szarvasok, vagy a gyergyószentmiklósi Erszényi-csoport. 1956-os ösztönzésre több titkos ifjúsági szervezet is létrejött, amelyek ügyében súlyos (több mint 2000 év börtön) ítéletek születettek: a sepsiszentgyörgyi Székely Ifjak Társasága (9 elítélt), a brassói erdélyi magyar ifjak Szövetség (77 személy), a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szövetsége (63 elítélt), a gyergyói Fekete Kéz (24 elítélt).
Voltak olyan, 1956-tal kapcsolatba hozott perek, amelyek szenvedői egymástól függetlenül szőttek terveket „az erdélyi kérdés rendezésére”. Dobai István, a Bolyai Egyetem jogászprofesszora kilenctagú csoportjának perében 1957. november 5-én Dobait és Varga László abrudbányai református lelkészt életfogytiglani börtönre ítélték, Fodor Pál csíkszeredai vasúti mérnököt és négy társát 1958 februárjában 10–25 év közötti büntetésekre.
Az 1956 utáni megtorlás minden vonatkozásban legnagyobb pere Szoboszlay Aladár katolikus pap nevéhez fűződik. A perben 57 embert állítottak bíróság elé, 10 halálos (végrehajtott) ítélet született, a többiek több mint 1300 év börtönbüntetést kaptak.
1957 októberében került sor a negyedik nagy „hazaárulási perre”, amelynek fővádlottját, Sass Kálmán érmihályfalvi lelkészt és Hollós Istvánt december 2-án Szamosújváron kivégezték, Balaskó Vilmos érolaszi lelkész halálos ítéletét pedig életfogytiglanra változtatták. Ebben a perben még 31 személyt ítéltek el összesen 730 év börtönre.
Nyugati Jelen (Arad)
November 22-én szabad elvonulásukat garantálva Nagy Imrééket kicsalták a diplomáciai védettséget jelentő jugoszláv nagykövetségről – és Romániába szállították őket. Előzőleg
Emil Bodnăraş és Gh. Gheorghiu-Dej a magyarországi forradalom leverésére irányuló fegyveres beavatkozás támogatását is felajánlották (november elsején) Hruscsovnak, aki ezt visszautasította.
Az akkori román kommunista vezetők lelkesen üdvözölték Kádár János szovjet sugallatra létrehozott új kormányát, és aktívan támogatták a magyar titkosszolgálat újjászervezését is. Úgy féltek a forra
dalomtól, mint ördög a tömjénfüsttől. Gheorghiu-Dej kormánya a magyar tragédiát arra használta fel, hogy törvényes okokat találjon a nemzeti kisebbségek, a más nézeteket vallók, az „osztályidegen elemek” megfélemlítésére, eltávolítására.
Az 1956-os magyarországi szabadságharcnak Románia-szerte viselték a legdurvább megfélemlítéseit, üldözéseit. Több évtizedig az ezzel kapcsolatos adatok nem kerültek nyilvánosságra, igazi méreteikre nem derült fény.
Stefano Bottoni történész kutatásai nyomán kiderült: Romániában 1956–1962 között több mint 28 ezer letartóztatás történt, ebből csak 1957–59 között közel tízezer ítélet született.
Románia a magyar forradalom napjaiban
A lakosság első spontán megnyilvánulásait – nemcsak a magyarokét, hanem a románokét is – részben a tartományi székhelyekről a párt Központi Bizottságához mindjárt a magyar forradalom másnapjától befutott helyzetjelentésekből ismerhetjük meg. Az 1956. október 26-i, tartományonként összeírt jelentésből tudjuk hogy a brassói Ernst Thalmann művek munkásgyűlésén tendenciózus kérdések hangzottak el: honnan szereztek az „ellenforradalmárok” fegyvert, miért kellett a szovjet csapatoknak beavatkozniuk, s miért csatlakoztak a munkások az ellenforradalomhoz.
Lugoson szórólapokat találtak a következő felirattal: „Nem akarunk oroszul tanulni!”
Aradon, a TEBA üzemben a munkásnők az élelmiszerellátás helyzetét feszegették, mondván, hogy Magyarországon is bizonyára ezért tört ki a felkelés.
A magyar forradalom visszhangja a Kárpátokon túlra is eljutott. A Suceava tartományi pártbizottság beszámolója szerint egy kizárt párttag kijelentette: jobb, ha abbahagyják a kollektív gazdaságok és társulások szervezését, mert láthatták, mi lett a vége Magyarországon és Lengyelországban.
Bukarestben hat központi utcában és parkban találtak a magyar forradalommal való szolidarizálásra szólító röplapokat.
A Központi Bizottsághoz beküldött tartományi jelentések 1-2 nap múlva megritkultak, majd teljesen eltűntek az „ellenforradalmi megnyilvánulások” esetei, mert a helyi pártszervek rájöttek, hogy ezekkel saját maguk imázsát rontják, és elkezdődtek az elítélő nagygyűlésekről szóló jelentések.
A spontán megnyilvánulások mellett sokkal komolyabb szervezkedésekre is sor került, elsősorban az egyetemi központokban.
1956. október 24-én Kolozsváron a Képzőművészeti Főiskolán tartott diákgyűlésen három egyetemi hallgatót tartóztattak le, közülük a VI. éves Balázs Imrét és Tirnován Videt gyorsított eljárással el is ítélték.
Október 30-án a temesvári Műszaki Egyetemen tartott nagy diákgyűlésen nemcsak diákjóléti és egyetemi követelések hangzottak el, hanem társadalmi és politikai életet érintők is. Egy csoport diákot már a gyűlés után letartóztattak, másnap az érdekükben tüntető diákok ellen kivezényelt belügyi karhatalmi alakulatok több mint 3000 egyetemi hallgatót hurcoltak el a kisbecskereki szovjet laktanyába, ahonnan a csapatok az előző napon indultak el Magyarország második lerohanására. A december közepén megtartott temesvári diákperben aztán 31 diákot ítéltek el (köztük volt az Aradon 1989 után politikai szerepet is vállalt Romulus Taşcă és Teodor Stanca).
Kolozsváron a Babeş Egyetemen a forradalommal szolidarizáló röpcédulák jelentek meg. November elsején a Bolyai Tudományegyetem diákjai fekete szalaggal a ruhájukon vonultak a Házsongárdi temetőbe emlékezni a forradalom hősi halottaira. A szervezők és résztvevők letartóztatására és elítélésére 1957 májusában–szeptemberében, illetve 1959 februárjában került sor.
Bukarestben a diákok egy csoportja november 4-re tervezett utcai tüntetést, a szekuritáte azonban tudomást szerzett az előkészületekről és a kezdeményezőket, valamint az Egyetem téren gyülekezőket letartóztatták és elítélték. Hasonló, bár szerényebb méretű megmozdulásokra került sor Brassóban és Craiován is.
A magyarországi forradalom leverése után a Bolyai Tudományegyetemen a bölcsészkari diákszövetségi vezetőket (Várhegyi István, Nagy Benedek, Koczka György és Kelemen Kálmán) november 17-én letartóztatták és februárban el is ítélték. Nem sokkal később sor került egy második „Bolyai-perre”, vádlottjait, Dávid Gyula tanársegédet és Bartis Ferenc elsőéves magyar szakos hallgatót a Házsongárdi temetőben történtekért, Páskándi Gézát a Várhegyi-féle diákszövetségi program támogatásáért vonták felelősségre. A fő célpont azonban a Bolyai Tudományegyetem felszámolása volt, ezt készítette elő 1959 februárjában a harmadik Bolyai-per, amelyben két tanársegédet (Varró Jánost és Lakó Elemért), valamint három hallgatót (Péterfi Irént, Vastag Lajost és a képzőművészeti főiskolás Páll Lajost) ítéltek el. A Bolyai-perekhez számíthatjuk más egyetemi hallgatók: Jamandi Emil, Szilágyi Árpád és az akkor már végzett Kósa Bálint elítélését is.
Az „egyetemegyesítés” hangulati előkészítéséhez tartoznak a kolozsvári protestáns teológiai intézet református és evangélikus hallgatói, illetve unitárius tanárai elleni perek is. Ezekben 1959 tavaszán 26 hallgatót és már végzett fiatal lelkészt, illetve tanárt ítéltek el.
A megtorlás másik formája a megbízhatatlannak ítéltek egyetemekről való eltávolítása volt. A bukaresti egyetem irattárából előkerült egyetlen, 1957 őszéről való dosszié például 400 kizárási határozatot tartalmaz. A Szovjetunióban tanuló román diákok és doktorandusok közötti tisztogatások eredményeként 21 fiatalt rendeltek haza a magyar forradalom alatt tanúsított „meg nem felelő magatartásuk” miatt. Soós Ferenc teológust, Halmay Pál műegyetemi hallgatót és hat társukat „terrorista szervezkedés” vádjával állítottak bíróság elé 1958 novemberében. (A két említettet halálra, majd életfogytiglani börtönre ítélték.)
Az 1956-os erdélyi szervezkedések nem csak az egyetemi központokat érintették. Sok embert azért ítéltek el, mert a forradalmat rágalmazó propaganda ellen léptek fel. Ilyen volt például a gyulakutai Veress Sándor, aki társaival román és magyar nyelvű felvilágosító leveleket küldözgetett szerte az országba. Ötüket 1957 júniusában tartóztatták le, és összesen 73 évre ítélték el. 1957 őszén több olyan per indult, amelyben a szekuritáte szervezetként próbált beállítani embereket, s ennek megfelelően nem 3–10 év javítófogház, hanem 10–25 év szigorított börtön járt az elkövetőknek. Így került börtönbe a szilágysomlyói csoport (Mike András és társai), az erdőfülei Fosztó-csoport, a csíkmadarasi Mihálcz András-csoport, az érendrédi Bujdosó Géza csoportja, a csíkszeredai Puskás Attila, majd Kacsó Tibor csoportja stb. Tudunk olyanokról is, akiket a magyarországi fegyveres harcokban vagy a tüntetésekben való részvétel vádjával ítéltek el a román katonai bíróságok (Nagy Lakatos János, Salamon László, Szathmári Zoltán), olyan magyar nemzetiségű katonatisztekről is (Papp Géza), akiknek az volt a bűnük, hogy kollégáik előtt elítélték a szovjetek katonai beavatkozását.
Diákos kezdeményezésből született a röpcéző temesvári Bíbor-banda, amelynek kilenc tagja ügyében 1958. október 22-én hirdetett ítéletet a katonai bíróság. Hasonló az 1960-ban felderített sepsiszentgyörgyi diákszervezet, a Fehér Szarvasok, vagy a gyergyószentmiklósi Erszényi-csoport. 1956-os ösztönzésre több titkos ifjúsági szervezet is létrejött, amelyek ügyében súlyos (több mint 2000 év börtön) ítéletek születettek: a sepsiszentgyörgyi Székely Ifjak Társasága (9 elítélt), a brassói erdélyi magyar ifjak Szövetség (77 személy), a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szövetsége (63 elítélt), a gyergyói Fekete Kéz (24 elítélt).
Voltak olyan, 1956-tal kapcsolatba hozott perek, amelyek szenvedői egymástól függetlenül szőttek terveket „az erdélyi kérdés rendezésére”. Dobai István, a Bolyai Egyetem jogászprofesszora kilenctagú csoportjának perében 1957. november 5-én Dobait és Varga László abrudbányai református lelkészt életfogytiglani börtönre ítélték, Fodor Pál csíkszeredai vasúti mérnököt és négy társát 1958 februárjában 10–25 év közötti büntetésekre.
Az 1956 utáni megtorlás minden vonatkozásban legnagyobb pere Szoboszlay Aladár katolikus pap nevéhez fűződik. A perben 57 embert állítottak bíróság elé, 10 halálos (végrehajtott) ítélet született, a többiek több mint 1300 év börtönbüntetést kaptak.
1957 októberében került sor a negyedik nagy „hazaárulási perre”, amelynek fővádlottját, Sass Kálmán érmihályfalvi lelkészt és Hollós Istvánt december 2-án Szamosújváron kivégezték, Balaskó Vilmos érolaszi lelkész halálos ítéletét pedig életfogytiglanra változtatták. Ebben a perben még 31 személyt ítéltek el összesen 730 év börtönre.
Nyugati Jelen (Arad)
2016. március 19.
Hencz Hilda : Magyar Bukarest (Részletek 1.)
Mikor, hogyan kerültek a magyarok a román fővárosba? Hagytak-e százados nyomot maguk után, sikerült-e összetartó közösséggé verődniük? Az ott maradók számára létezett-e más út, mint a beolvadás? – ezekre a kérdésekre keresi a választ Hencz Hilda Magyar Bukarest című könyve, mely mindeddig csak románul jelent meg, Lucian Boia ajánlásával. Érdekes részletekben gazdag, sok dokumentumra alapozott munka, mely bemutatja, miként találtak otthont, megélhetést a levert szabadságharcok utáni megtorlások elől, illetve a gazdasági válságok szorításából menekülő székelyek, magyarok, hogyan próbálták megvetni lábukat, templomot, iskolát, közművelődési egyesületeket alapítva miként hagytak nyomot a főváros építészetében, iparában, tudományos, művészeti életében. Megtudhatjuk, hogyan alakult, fokozódott a magyarellenesség, miként kellett megküzdeniük a vezető szerepet vállalóknak minden tégláért, minden magyar betűért. Betekintést nyerünk a hajdani, soknemzetiségű, balkáni habzású Bukarest ellentmondásoktól terhes életébe magyar szemszögből, és az itt átmenetileg vagy végleg letelepedettek román megítélésébe. A nemzetiségi létünket hosszú időszakokon át, s így ma is meghatározó, a román főváros több évszázados történelmének magyar vonatkozásait számba vevő, júniusban végre magyar nyelven is napvilágot látó könyvből nyújtunk ízelítőt a következő hetekben.
Az 1848/49-es forradalmi megmozdulások majdnem egész Európát érintették. A magyar forradalom leverését követően indult el az egyik legnagyobb magyar kivándorlási hullám. A Törökországba menekülteknek az iszlámra való áttérés nyújtott volna nagyobb védelmet; ezt a tanácsot Bem tábornok is megfogadta. Mások inkább a Kárpátokon túli román vidékre vonultak vissza, elsősorban Erdély földrajzi közelsége miatt, stratégiai szempontból ezt a területet tartották legjobbnak a szabadságharc folytatása szempontjából. Az integráció a román társadalomba egyszerűbbnek tűnt, figyelembe véve a társadalom minden rétegében fellelhető nagyszámú külföldit és a vegyes házasságok gyakoriságát. Az osztrákellenes magyar emigráció, az oroszellenes lengyel emigráció, valamint Garibaldi és Mazzini aspirációi 1850–1860 között a Habsburg és az orosz birodalmak gyengítésében érdekelt Franciaország támogatását élvezték.
1850-ben, nem sokkal a forradalom leverése után, az erdélyi református konzisztórium Dimény Józsefet nevezte ki a bukaresti hitközséghez. Dimény nem vett részt a forradalomban, de szimpatizánsa volt, és menedéket nyújtott a megtorlások elől menekülő honfitársainak. Ez elég kockázatos volt, mivel az osztrák ügynökök szoros megfigyelés alatt tartották, még a presbiteri gyűléseken is részt vettek. Egyik ilyen menekültet, Váradi Józsefet, aki a bukaresti papi lakban rejtőzködött, el is fogták, Sepsiszentgyörgyre vitték és 1854-ben kivégezték. Dimény sem úszta meg büntetlenül; bebörtönözték, és rövidesen meghalt a gyulafehérvári börtönben, de halála előtt még sikerült Koós Ferencnek, utódjának megüzennie, hogy nagyon ügyeljen, mert saját hívei is elárulhatják. Dimény azt gyanította, hogy őt Szőllősy József, a hitközség pénztárosa jelentette föl, aki megtagadta az elszámolást az egyház pénzügyi helyzetéről, úgyhogy előbb az osztrák konzulátusnak, később a kolozsvári főkonzisztóriumnak is közbe kellett lépnie, hogy az 1000 piaszter visszaszolgáltatására kényszerítsék. A konfliktusnak csak 1857-ben, Koós idejében lett vége.
A bukaresti magyar bevándorlási hullám késve tetőzött, csak miután a forradalmárok visszatértek törökországi vagy európai vándorútjukról. Ekkor azonban olyan sokan találnak a helybeli lakosságnál menedékre, hogy 1852-ben a rendőrparancsnok kötelezővé teszi az itt tartózkodó idegenek bejelentését; ez a rendelet még 1856-ban is életben volt. Az újonnan bevándorló magyarok között meglehetősen sok az értelmiségi: papok, tanítók, orvosok, gyógyszerészek, mérnökök, műépítészek vagy újságírók, akik csatlakoztak a már itt élőkhöz, és alig pár év alatt virágzó kulturális és társasági életet hoztak létre, megteremtve egyúttal a magyar nyelvű sajtó létfeltételeit is. Sokan közülük közvetlenül is hozzájárultak Románia fejlődéséhez. Kirívó Udvarhelyi Karácsonyi Károly (Udvarhely, 1809–?) esete, aki bányamérnökként érkezett Bukarestbe 1852-ben, Barbu Ştirbei fejedelem osztrák udvarhoz intézett felkérésére. 19 évig dolgozott román állami alkalmazottként a slănici, telegai, Ocnele Mari-i stb. sóbánya megszervezésénél, üzemeltetésénél, és egyúttal földtani méréseket is végzett. Minderről könyve is megjelent (Carol Karatşioni, Istoricul salineloru din România, Bucuresci, 1870).
Neve gyakran előfordul korabeli román kiadványokban. Van, hogy magasztalják, például a Naţionalul, Ilustraţiunea vagy a Reforma, máshol egyenesen rágalmazzák. A Reforma folyóirat (1863. évf., 14. sz.) őt idézi: „Sokat szenvedtem, rágalmaztak, szidalmaztak, kitámadtak, számos nehézséggel kellett megküzdenem, számos akadályt legyőznöm, de célom sikerült elérnem; megtettem minden tőlem telhetőt fogadott testvéreimért, a románokért...”. Egy 1865-ös levelében Titu Maiorescu is megemlítette, hogy attól fél, a mérnök esetleg nem fizet vissza bizonyos kölcsönt a szüleinek. Itt nevét többféle helyesírással írta: Coraczony, Koratsoni, Coracioni, Koraczony. Karácsonyi, mivel nem jogosult állami nyugdíjra, 1871-ben életjáradékot kért, azzal érvelvén, hogy vagyontalan, beteg, és képtelen családját fenntartani (betegesen félt a szegénységtől). Végső érvként anyai ági román származását hozta fel: „bánsági román eredetű családba születtem...”. Ez a beadvány csak a támogatói által 1871-ben kiadott könyvben lelhető fel. Származására utaló kijelentése a körülmények nyomására születhetett, csakis az egyébként kiérdemelt román állami nyugdíj reményében. A Reforma folyóirat (1863. évf. 24. szám) is úgy véli, az idegen származású, de románbarát mérnök méltó a román állam hálájára: ,,Habár idegen származású, Caracioni úr filoromán érzelmeivel és pátriánknak nyújtott szolgálataival tagadhatatlanul méltóvá vált országunk hálájára, és teljességgel jogosult arra, hogy hazánk azon legyen, hogy román állampolgársággal ruházza őt fel.” A parlament mégis elutasította nyugdíjkérését, úgyhogy végül felszámolta több mint 30 ezer lejes befektetéseit, és 1873-ban elhagyta Romániát, annak ellenére, hogy egy évtizeddel korábban még úgy hagyatkozott, hogy a slănici sóbánya, „szellemem alkotása, életem fő műve” elé temessék.
Máskülönben egyáltalán nem volt szegény: mérnöki fizetése havi 2227 lej volt (egy állami alkalmazott orvos 800 lejt kapott), és elég sok pénzt fektetett ingatlanokba. A kertész Pákozdi János házát is megvette a Cişmigiu déli felén, a Schitu Măgureanu utca 20. szám alatt, ahol Ianoş magyar báljait tartották. 1867-ben a Hunnia Egyesület is tőle bérelte székházát egy évre. Mikor elhagyta az országot, házát honfitársainak adta el, így előbb egy szabó (Nagy József), később egy kőműves lett a tulajdonos. Karácsonyi életéről és tevékenységéről dr. Nicolae Leonăchescu mérnök, a termotechnika szakértője írt monográfiát, 2005-ben ő alapította meg a Carol Crăciun Sószövetséget; Slănic egyik utcája ma ezt a románosított nevet viseli. A Nagyrománia Párt képviselőjeként (három mandátumon keresztül), Leonăchescu Karácsonyit erőszakosan elmagyarosított románként állítja be, és mint megfogalmazza, célja helyreállítani az igazságot etnikai származásával kapcsolatban. Ennek érdekében fantaszta családnév-etimológiába bocsátkozik, önkényesen átkeresztelve őt Crăciunra, a Karácsonyi név román megfelelőjére, annak ellenére, hogy a mérnök román nevet soha nem használt, soha sem kért román állampolgárságot és románnak sem vallotta soha magát, a fent említett beadvány lenne az egyetlen kivétel. (...) 1854 és 1856 között a Román Fejedelemségek az osztrák monarchia protektorátusa alatt állottak, az itt szolgáló osztrák tiszteknek feladata volt a román közhangulat, valamint az osztrákokkal és oroszokkal szembeni magatartás megfigyelése is. Az egykori honvédeknek ez időben tanácsos volt az életüket is félteni. Feltehetően nagy számban tartózkodtak itt osztrák tisztek, hogyha a román fejedelem egy palotát is rendelkezésükre bocsátott, hogy tiszti kaszinót rendezhessenek be. Bukarest legérdekesebb leírásai – amelyek utalnak a magyarokra és a román arisztokrácia klubjának helyet adó Török házra – osztrák tisztek, Stefan Dietrich kapitány (1855), illetve Wilhelm Derblich katonai orvos (1857) tollából származnak. A magyarok nagy számát megemlíti az amerikai sebész, James Oscar Noyes is, aki szerint sok köztük a szolgaként vagy kocsisként alkalmazott egykori honvéd. Ezeket a megfigyeléseket kiegészítik olyan reprezentatív bevándorlók, akik 1855–1860 között érkeztek: Koós Ferenc lelkipásztor, Veress Sándor mérnök, Fialla Lajos és Oroszhegyi (Szabó) Józsa orvosok. A XIX. század vége felé és a XX. század elején Kertész József tanító gyűjtötte össze és egészítette ki a negyvennyolcasok bukaresti írásait, könyve Kolozsváron jelent meg 1913-ban Tíz év a romániai magyar misszióban címmel.
Dietrich kapitány feljegyezte, hogy a fejedelemségek feltűnően gazdagok természeti kincsekben, még a mezítlábas cigány lányok is aranypénzekből készült nyakláncot hordanak. „Az Édenkert darabjai” lehetnének egy olyan „szorgos és bölcs kultúra” számára, mint Ausztria, a főváros „nagy értékű gyémánt a legkezdetlegesebb foglalatban”.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk)
Hilda Hencz: Bucureştul maghiar /Editura Biblioteca Bucureştilor/ Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Mikor, hogyan kerültek a magyarok a román fővárosba? Hagytak-e százados nyomot maguk után, sikerült-e összetartó közösséggé verődniük? Az ott maradók számára létezett-e más út, mint a beolvadás? – ezekre a kérdésekre keresi a választ Hencz Hilda Magyar Bukarest című könyve, mely mindeddig csak románul jelent meg, Lucian Boia ajánlásával. Érdekes részletekben gazdag, sok dokumentumra alapozott munka, mely bemutatja, miként találtak otthont, megélhetést a levert szabadságharcok utáni megtorlások elől, illetve a gazdasági válságok szorításából menekülő székelyek, magyarok, hogyan próbálták megvetni lábukat, templomot, iskolát, közművelődési egyesületeket alapítva miként hagytak nyomot a főváros építészetében, iparában, tudományos, művészeti életében. Megtudhatjuk, hogyan alakult, fokozódott a magyarellenesség, miként kellett megküzdeniük a vezető szerepet vállalóknak minden tégláért, minden magyar betűért. Betekintést nyerünk a hajdani, soknemzetiségű, balkáni habzású Bukarest ellentmondásoktól terhes életébe magyar szemszögből, és az itt átmenetileg vagy végleg letelepedettek román megítélésébe. A nemzetiségi létünket hosszú időszakokon át, s így ma is meghatározó, a román főváros több évszázados történelmének magyar vonatkozásait számba vevő, júniusban végre magyar nyelven is napvilágot látó könyvből nyújtunk ízelítőt a következő hetekben.
Az 1848/49-es forradalmi megmozdulások majdnem egész Európát érintették. A magyar forradalom leverését követően indult el az egyik legnagyobb magyar kivándorlási hullám. A Törökországba menekülteknek az iszlámra való áttérés nyújtott volna nagyobb védelmet; ezt a tanácsot Bem tábornok is megfogadta. Mások inkább a Kárpátokon túli román vidékre vonultak vissza, elsősorban Erdély földrajzi közelsége miatt, stratégiai szempontból ezt a területet tartották legjobbnak a szabadságharc folytatása szempontjából. Az integráció a román társadalomba egyszerűbbnek tűnt, figyelembe véve a társadalom minden rétegében fellelhető nagyszámú külföldit és a vegyes házasságok gyakoriságát. Az osztrákellenes magyar emigráció, az oroszellenes lengyel emigráció, valamint Garibaldi és Mazzini aspirációi 1850–1860 között a Habsburg és az orosz birodalmak gyengítésében érdekelt Franciaország támogatását élvezték.
1850-ben, nem sokkal a forradalom leverése után, az erdélyi református konzisztórium Dimény Józsefet nevezte ki a bukaresti hitközséghez. Dimény nem vett részt a forradalomban, de szimpatizánsa volt, és menedéket nyújtott a megtorlások elől menekülő honfitársainak. Ez elég kockázatos volt, mivel az osztrák ügynökök szoros megfigyelés alatt tartották, még a presbiteri gyűléseken is részt vettek. Egyik ilyen menekültet, Váradi Józsefet, aki a bukaresti papi lakban rejtőzködött, el is fogták, Sepsiszentgyörgyre vitték és 1854-ben kivégezték. Dimény sem úszta meg büntetlenül; bebörtönözték, és rövidesen meghalt a gyulafehérvári börtönben, de halála előtt még sikerült Koós Ferencnek, utódjának megüzennie, hogy nagyon ügyeljen, mert saját hívei is elárulhatják. Dimény azt gyanította, hogy őt Szőllősy József, a hitközség pénztárosa jelentette föl, aki megtagadta az elszámolást az egyház pénzügyi helyzetéről, úgyhogy előbb az osztrák konzulátusnak, később a kolozsvári főkonzisztóriumnak is közbe kellett lépnie, hogy az 1000 piaszter visszaszolgáltatására kényszerítsék. A konfliktusnak csak 1857-ben, Koós idejében lett vége.
A bukaresti magyar bevándorlási hullám késve tetőzött, csak miután a forradalmárok visszatértek törökországi vagy európai vándorútjukról. Ekkor azonban olyan sokan találnak a helybeli lakosságnál menedékre, hogy 1852-ben a rendőrparancsnok kötelezővé teszi az itt tartózkodó idegenek bejelentését; ez a rendelet még 1856-ban is életben volt. Az újonnan bevándorló magyarok között meglehetősen sok az értelmiségi: papok, tanítók, orvosok, gyógyszerészek, mérnökök, műépítészek vagy újságírók, akik csatlakoztak a már itt élőkhöz, és alig pár év alatt virágzó kulturális és társasági életet hoztak létre, megteremtve egyúttal a magyar nyelvű sajtó létfeltételeit is. Sokan közülük közvetlenül is hozzájárultak Románia fejlődéséhez. Kirívó Udvarhelyi Karácsonyi Károly (Udvarhely, 1809–?) esete, aki bányamérnökként érkezett Bukarestbe 1852-ben, Barbu Ştirbei fejedelem osztrák udvarhoz intézett felkérésére. 19 évig dolgozott román állami alkalmazottként a slănici, telegai, Ocnele Mari-i stb. sóbánya megszervezésénél, üzemeltetésénél, és egyúttal földtani méréseket is végzett. Minderről könyve is megjelent (Carol Karatşioni, Istoricul salineloru din România, Bucuresci, 1870).
Neve gyakran előfordul korabeli román kiadványokban. Van, hogy magasztalják, például a Naţionalul, Ilustraţiunea vagy a Reforma, máshol egyenesen rágalmazzák. A Reforma folyóirat (1863. évf., 14. sz.) őt idézi: „Sokat szenvedtem, rágalmaztak, szidalmaztak, kitámadtak, számos nehézséggel kellett megküzdenem, számos akadályt legyőznöm, de célom sikerült elérnem; megtettem minden tőlem telhetőt fogadott testvéreimért, a románokért...”. Egy 1865-ös levelében Titu Maiorescu is megemlítette, hogy attól fél, a mérnök esetleg nem fizet vissza bizonyos kölcsönt a szüleinek. Itt nevét többféle helyesírással írta: Coraczony, Koratsoni, Coracioni, Koraczony. Karácsonyi, mivel nem jogosult állami nyugdíjra, 1871-ben életjáradékot kért, azzal érvelvén, hogy vagyontalan, beteg, és képtelen családját fenntartani (betegesen félt a szegénységtől). Végső érvként anyai ági román származását hozta fel: „bánsági román eredetű családba születtem...”. Ez a beadvány csak a támogatói által 1871-ben kiadott könyvben lelhető fel. Származására utaló kijelentése a körülmények nyomására születhetett, csakis az egyébként kiérdemelt román állami nyugdíj reményében. A Reforma folyóirat (1863. évf. 24. szám) is úgy véli, az idegen származású, de románbarát mérnök méltó a román állam hálájára: ,,Habár idegen származású, Caracioni úr filoromán érzelmeivel és pátriánknak nyújtott szolgálataival tagadhatatlanul méltóvá vált országunk hálájára, és teljességgel jogosult arra, hogy hazánk azon legyen, hogy román állampolgársággal ruházza őt fel.” A parlament mégis elutasította nyugdíjkérését, úgyhogy végül felszámolta több mint 30 ezer lejes befektetéseit, és 1873-ban elhagyta Romániát, annak ellenére, hogy egy évtizeddel korábban még úgy hagyatkozott, hogy a slănici sóbánya, „szellemem alkotása, életem fő műve” elé temessék.
Máskülönben egyáltalán nem volt szegény: mérnöki fizetése havi 2227 lej volt (egy állami alkalmazott orvos 800 lejt kapott), és elég sok pénzt fektetett ingatlanokba. A kertész Pákozdi János házát is megvette a Cişmigiu déli felén, a Schitu Măgureanu utca 20. szám alatt, ahol Ianoş magyar báljait tartották. 1867-ben a Hunnia Egyesület is tőle bérelte székházát egy évre. Mikor elhagyta az országot, házát honfitársainak adta el, így előbb egy szabó (Nagy József), később egy kőműves lett a tulajdonos. Karácsonyi életéről és tevékenységéről dr. Nicolae Leonăchescu mérnök, a termotechnika szakértője írt monográfiát, 2005-ben ő alapította meg a Carol Crăciun Sószövetséget; Slănic egyik utcája ma ezt a románosított nevet viseli. A Nagyrománia Párt képviselőjeként (három mandátumon keresztül), Leonăchescu Karácsonyit erőszakosan elmagyarosított románként állítja be, és mint megfogalmazza, célja helyreállítani az igazságot etnikai származásával kapcsolatban. Ennek érdekében fantaszta családnév-etimológiába bocsátkozik, önkényesen átkeresztelve őt Crăciunra, a Karácsonyi név román megfelelőjére, annak ellenére, hogy a mérnök román nevet soha nem használt, soha sem kért román állampolgárságot és románnak sem vallotta soha magát, a fent említett beadvány lenne az egyetlen kivétel. (...) 1854 és 1856 között a Román Fejedelemségek az osztrák monarchia protektorátusa alatt állottak, az itt szolgáló osztrák tiszteknek feladata volt a román közhangulat, valamint az osztrákokkal és oroszokkal szembeni magatartás megfigyelése is. Az egykori honvédeknek ez időben tanácsos volt az életüket is félteni. Feltehetően nagy számban tartózkodtak itt osztrák tisztek, hogyha a román fejedelem egy palotát is rendelkezésükre bocsátott, hogy tiszti kaszinót rendezhessenek be. Bukarest legérdekesebb leírásai – amelyek utalnak a magyarokra és a román arisztokrácia klubjának helyet adó Török házra – osztrák tisztek, Stefan Dietrich kapitány (1855), illetve Wilhelm Derblich katonai orvos (1857) tollából származnak. A magyarok nagy számát megemlíti az amerikai sebész, James Oscar Noyes is, aki szerint sok köztük a szolgaként vagy kocsisként alkalmazott egykori honvéd. Ezeket a megfigyeléseket kiegészítik olyan reprezentatív bevándorlók, akik 1855–1860 között érkeztek: Koós Ferenc lelkipásztor, Veress Sándor mérnök, Fialla Lajos és Oroszhegyi (Szabó) Józsa orvosok. A XIX. század vége felé és a XX. század elején Kertész József tanító gyűjtötte össze és egészítette ki a negyvennyolcasok bukaresti írásait, könyve Kolozsváron jelent meg 1913-ban Tíz év a romániai magyar misszióban címmel.
Dietrich kapitány feljegyezte, hogy a fejedelemségek feltűnően gazdagok természeti kincsekben, még a mezítlábas cigány lányok is aranypénzekből készült nyakláncot hordanak. „Az Édenkert darabjai” lehetnének egy olyan „szorgos és bölcs kultúra” számára, mint Ausztria, a főváros „nagy értékű gyémánt a legkezdetlegesebb foglalatban”.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk)
Hilda Hencz: Bucureştul maghiar /Editura Biblioteca Bucureştilor/ Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. április 2.
Hencz Hilda: Magyar Bukarest (3.)
Az ellentétek városa
A bukarestiekre a csillapíthatatlan szórakozási kedv volt jellemző, nációtól vagy társadalmi pozíciótól függetlenül. A kerthelyiségekkel kiegészített vendéglők, kiskocsmák, kávézók éjfél után is tömve voltak törzsvendégekkel, és a tulajdonosok közt magyar is akadt. Már Cuza idejében nagyra tartották például Raşca (Hrtschka) Ignác kerttel övezett vendéglőjét.
A körülbelül a mai Műépítészeti Egyetem helyén álló vendéglőt a város krémje látogatta: a német konyha remekeit és magyar borokat szolgáltak fel. Itt lépett fel évekig a híres Ludovic Wiest, de sok más neves külföldi zenész is. Habár Raşca 1880-ban meghalt, a Raşca-terem fennmaradt, csak a kerthelyiség tűnt el, helyét beépítették. A román források Raşcát neve után csehnek könyvelik el, de Veress Sándor, miképp Le Cler is, állítja, hogy magyar volt: „...ez a nagyszerű magyar, aki estéről estére ínycsiklandozó fogásokat és kitűnő zenét kínál a korzózóknak. Az úri közönség már kezd betérni.” Koós Ferenc is magyarnak tartotta, a nevét Ráskaynak írta, és megjegyezte róla, hogy itt gazdagodott meg. Az évtizedek során több magyar kocsma- és vendéglőtulajdonos nyitotta meg egységét a főváros központjában, beleértve a Román Passzázst (Pasajul Român) is. Az 1879-es telefonkönyvben szerepel egy Magyar Huszár (Hussard Unguresc) nevű kocsma a Szent Apostolok (Sf. Apostoli) utca 29. szám alatt, ennek tulajdonosa Ferentz Cish (Kiss Ferenc) volt, míg a Bálinth tisztelendő által szerkesztett 1901-es könyvben négy kocsmárost vagy vendéglőst említenek. A leggazdagabb, úgy tűnik, Ránzinger Ferdinánd volt, a magyar dalkör elnöke.
Délutánonként az úri társaság kikocsizott a Főútra; itt azonban szolidan öltözött utcalányokkal is szembeakadhatott az ember, a belezavarodott Veress szerint nem is lehet megkülönböztetni a „kéjhölgyeket a becsületestől”. A város könnyű erkölcsű nőit (12 éves kortól törvényes volt a prostitúció), több idegen utazó is megemlíti. Derblich följegyezte, hogy a nagyvilági férfiakat különösen vonzotta a kerthelyiségek léhasága, az utcalányok mindenütt, utcán, vendéglőkben, szállodákban árulták bájaikat, úgyhogy teljes volt az „erkölcsi fertő”. A század vége felé a „bukaresti társadalom riasztó erkölcstelenségének” híre Viktória angol királynőig is eljutott, aki emiatt nagyon is aggódott, amikor értesült unokája, Mária Ferdinánd román herceggel kötött eljegyzéséről. Estére a Cişmigiu-kert – amelyet Wilhelm Meyer német tájépítész csapolt le és alakított ki, és amelyet hivatalosan 1853-ban adtak át – a legtarkább népséget vonzotta, lehetett katonazenekart hallgatni, csónakázni, télen korcsolyázni. Az is igaz, hogy nyaranta a tó kiszáradt és „bűzlő pocsolyává” változott. A Cişmigiuba elsősorban a középosztály járt, nem is annyira a séta, mint inkább a magakelletés végett. Vasárnaponként a város iparosai és a cselédség gyűlt ott össze, ezért a tisztviselők és kereskedők ilyenkor kerülték a parkot. A magyar cselédek (ugyancsak vasárnaponként) a Szent György téren is össze szoktak gyűlni, pár lépésre a Bărăţia-templomtól.
Veress tudta a választ, miért annyira vonzó ez a város az idegenek számára: „A munkát pedig jobban megfizetik, mint másutt, bőven van olcsó bor, olcsó hölgyek, alkalom kalandokra, mulatóhelyek.”. Az idő múltával a város látképe is alaposan átalakult. Az átalakulás az osztrák megszállás alatt kezdődött és Károly király uralkodása alatt tetőzött. Papazoglu is hasznosnak tartotta az osztrák megszállást a városfejlesztés szempontjából: ,,a lakosság sok építészeti műfogást tanulhatott a mérnökeiktől; alattuk készült el a főváros első térképe, és az egész ország topográfiai és földrajzi térképén is dolgoztak...”
Az egyre nyugatiasabb városképet meghatározta a számtalan új palota és impozáns középület, új szállodák, vendéglők, kávézók, cukrászdák és üzletek, magánházak, többségük I. Károly idejéből. A buzgalmat, amivel a király építkezett, talán az a kiábrándultság és szégyenérzet is okozhatta, ami akkor fogta el, amikor először meglátta a bukaresti „fejedelmi palotát”, amit neki szántak lakóhelyül. A király ugyanis nem tudta beazonosítani a palotát, kínos helyzetbe került kísérője mutatta meg „az alacsony épületet, amely a testőrség szerény házára és egy cigánysátorra nézett, ami előtt disznók fetrengtek a sárban”.
Majdnem minden épületet külföldi tervezett, franciák, osztrákok, németek vagy olaszok, de volt néhány magyar is; a fő munkaerőt az építkezésekhez a sok, nagyon sok magyar biztosította. Az is igaz, hogy a paloták mellett még több évtizeden keresztül álltak a bojárok túlcicomázott, hatalmas kertekkel, istállókkal és cselédlakásokkal övezett kúriái; az eldolgozás is sok kivánnivalót hagyott maga után, a nyílászárók rosszul voltak beszerelve, a tetőket meg egyszerűen csak pléhvel fedték, ahogy azt Veress aprólékosan feljegyezte.
Az építkezés mint üzletág rendkívül jövedelmező, óriási volt a román munkaerőhiány, mind a szakképzett, mind a képzetlen, így a mesteremberek majdnem kizárólag jól fizetett külföldiek voltak. Nem csak a mesterek voltak jól megfizetve, az egyszerű munkások is.
A szép épületek ellenére a luxus és nyomor közti ellentét még évtizedekig égbekiáltó. A Cuza udvarába hivatali úton érkező francia Le Cler az ellentétek városa láttán így kiállt fel: „...mennyi luxus és mennyi nyomor... lélekszomorító”; az okokra is rámutatott: „zűrzavar, pocsékolás, lopás, sikkasztás, káosz mindenütt...” Az utak továbbra is porosak vagy sárosak. (...) Már a század elejétől hatalmas összegeket emésztett fel a város pénztárából az utak kövezése és javítása. A vállalkozóknak erre a nagy hasznot hozó, tulajdonképpen a mai napig tartó, szüntelen lázas tevékenységére tanú Bukarest Város Levéltára. Derblich megállapította, hogy „nincs sehol ilyen szánalmas kövezet, mint az örömök ezen városában”, ugyanakkor ez a kövezet Európa egyik legdrágábbika volt, az első járdát 1867-ben építették.
A sokezer fogat, kocsi, de akár szekér városában a vállalkozó külföldiek nem is gyanított lehetőséghez jutottak, ugyanis senkinek a világon a kocsikázás nem volt olyan szenvedélye, mint a románoknak, állapította meg Veress Sándor. Ugyanakkor a fogatok nélkülözhetetlenek voltak: nemcsak a szórakozást szolgálták, hanem segítettek a mellékutcák porán vagy sarán átevickélni, hosszabb távolságokat csak így lehetett megtenni, mivel más közszállítás abban az időben még nem volt. Ilyen körülmények között az egyik legjövedelmezőbb mesterség a kocsigyártóké; a kocsinak, szekérnek nemcsak Bukarestben volt piaca, és a vevők mind bojárok, mind parasztok. A bukaresti magyar bevándorló kocsigyártók jó híréről képet alkothatunk már Sükei lelkészsége idejéből, aki egy kocsigyártót hatalmazott fel, hogy elintézze a formaságokat egy, az eklézsia számára vásárolt telek ügyében. Veress szerint a magyar kocsigyártók, mint például Szőllősi József, a leggazdagabb bukaresti magyarok közé tartoztak, és ezt a mesterséget városszerte majdnem kizárólag magyarok űzték. Nevezetes személy volt valamivel később Nagy István is, több éven keresztül a Magyar Társulat elnöke: kezdetben egyszerű fuvarozóként és kereskedőként járta Törökországot, majd az angol hadsereg beszállítója lett az orosz–török háborúban; presztízse vagyonával arányosan gyarapodott. A román társadalomnak nagy szüksége volt kocsigyártókra. 1854 táján a román szekerek még kezdetlegesek, valóságos kínzóeszközök voltak, ahogy azt Marsillac írja: „egy trapéz alapú faláda, egy szeg, mindenféle vasalat nélkül, amit faékekkel helyettesítenek. Ezt a dobozt négy sokszögű kerékre rakják, és megtöltik szénával. A fényűzés a sok széna. A páciens leguggol a szénába és a láda szélébe kapaszkodik; ekkor négy apró, csúf de fáradhatatlan lovacska rándítja meg a könnyű szekérkét, átzötykölve az út kövein, gödrein, az erdők rönkjein, a fából és nádból tákolt hidakon. (...) Az első pillanatban elkábulsz, a fejed kóvályog, az egész tested egyensúly után kapkod; egy óra múlva rettenetes ágyékfájás ér utol, beleid kavarognak; két óra után az inkvizíció kínzókamrái járnak a fejedben... de nem halsz meg azonnal...” A Győzelem út (Calea Victoriei) is annyira rossz állapotban volt, hogy Fr. Daménak, habár a színházzal átellenben lakott, kocsit kellett hívnia, hogy el ne süllyedjen a Színház Tér kátyúiban.
(...) A század második felétől a városkép látványosan megváltozott.... a Calea Victoriei pezsgő életéhez több magyar sorsa is kötődött, üzleteket és műhelyeket, a XIX. század közepén egyenesen szállodát is nyitottak itt. A Stadt- Pesth (Pest Város) Hotel Wilczek (Vilcek) nevéhez kötődik, aki Gh. Crutzescu szerint magyar zsidó régiségkereskedő volt a Lipscani utca közelében, külföldi üzletekkel zsúfolt részen (ahol – már 1846-tól – egy pesti magyar ékszerkereskedő is ügyködött). A Stadt-Pesth Hotel kilenc emeleti szobából állt, kávézóval a földszinten, valamint egy kerthelyiséggel. A Mogoşoaia hídon épült hotelek közül ez volt az egyik első; fénykép sajnos nem maradt fenn róla. A több mint három évtizedes fennállása során nagy forgalmat lebonyolító lokál a magyarok és németek kedvence volt. 1856-ban egy másik magyar, Antalfy Alajos (Alois) emeletes házat épített a Capşa-ház mellett, a földszinten rendezve be üzletét. A Színház tér környékén nyitottak műhelyt más magyarok is, mint Szathmáry és később Mándy, mindketten fényképészek, ez utóbbi idővel háztulajdonos is lett. A Bossel-házba, ahol Szathmárynak is volt a műhelye, költözött Szilágyi Lajos Lipót ékszerész a Francia utcából.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Az ellentétek városa
A bukarestiekre a csillapíthatatlan szórakozási kedv volt jellemző, nációtól vagy társadalmi pozíciótól függetlenül. A kerthelyiségekkel kiegészített vendéglők, kiskocsmák, kávézók éjfél után is tömve voltak törzsvendégekkel, és a tulajdonosok közt magyar is akadt. Már Cuza idejében nagyra tartották például Raşca (Hrtschka) Ignác kerttel övezett vendéglőjét.
A körülbelül a mai Műépítészeti Egyetem helyén álló vendéglőt a város krémje látogatta: a német konyha remekeit és magyar borokat szolgáltak fel. Itt lépett fel évekig a híres Ludovic Wiest, de sok más neves külföldi zenész is. Habár Raşca 1880-ban meghalt, a Raşca-terem fennmaradt, csak a kerthelyiség tűnt el, helyét beépítették. A román források Raşcát neve után csehnek könyvelik el, de Veress Sándor, miképp Le Cler is, állítja, hogy magyar volt: „...ez a nagyszerű magyar, aki estéről estére ínycsiklandozó fogásokat és kitűnő zenét kínál a korzózóknak. Az úri közönség már kezd betérni.” Koós Ferenc is magyarnak tartotta, a nevét Ráskaynak írta, és megjegyezte róla, hogy itt gazdagodott meg. Az évtizedek során több magyar kocsma- és vendéglőtulajdonos nyitotta meg egységét a főváros központjában, beleértve a Román Passzázst (Pasajul Român) is. Az 1879-es telefonkönyvben szerepel egy Magyar Huszár (Hussard Unguresc) nevű kocsma a Szent Apostolok (Sf. Apostoli) utca 29. szám alatt, ennek tulajdonosa Ferentz Cish (Kiss Ferenc) volt, míg a Bálinth tisztelendő által szerkesztett 1901-es könyvben négy kocsmárost vagy vendéglőst említenek. A leggazdagabb, úgy tűnik, Ránzinger Ferdinánd volt, a magyar dalkör elnöke.
Délutánonként az úri társaság kikocsizott a Főútra; itt azonban szolidan öltözött utcalányokkal is szembeakadhatott az ember, a belezavarodott Veress szerint nem is lehet megkülönböztetni a „kéjhölgyeket a becsületestől”. A város könnyű erkölcsű nőit (12 éves kortól törvényes volt a prostitúció), több idegen utazó is megemlíti. Derblich följegyezte, hogy a nagyvilági férfiakat különösen vonzotta a kerthelyiségek léhasága, az utcalányok mindenütt, utcán, vendéglőkben, szállodákban árulták bájaikat, úgyhogy teljes volt az „erkölcsi fertő”. A század vége felé a „bukaresti társadalom riasztó erkölcstelenségének” híre Viktória angol királynőig is eljutott, aki emiatt nagyon is aggódott, amikor értesült unokája, Mária Ferdinánd román herceggel kötött eljegyzéséről. Estére a Cişmigiu-kert – amelyet Wilhelm Meyer német tájépítész csapolt le és alakított ki, és amelyet hivatalosan 1853-ban adtak át – a legtarkább népséget vonzotta, lehetett katonazenekart hallgatni, csónakázni, télen korcsolyázni. Az is igaz, hogy nyaranta a tó kiszáradt és „bűzlő pocsolyává” változott. A Cişmigiuba elsősorban a középosztály járt, nem is annyira a séta, mint inkább a magakelletés végett. Vasárnaponként a város iparosai és a cselédség gyűlt ott össze, ezért a tisztviselők és kereskedők ilyenkor kerülték a parkot. A magyar cselédek (ugyancsak vasárnaponként) a Szent György téren is össze szoktak gyűlni, pár lépésre a Bărăţia-templomtól.
Veress tudta a választ, miért annyira vonzó ez a város az idegenek számára: „A munkát pedig jobban megfizetik, mint másutt, bőven van olcsó bor, olcsó hölgyek, alkalom kalandokra, mulatóhelyek.”. Az idő múltával a város látképe is alaposan átalakult. Az átalakulás az osztrák megszállás alatt kezdődött és Károly király uralkodása alatt tetőzött. Papazoglu is hasznosnak tartotta az osztrák megszállást a városfejlesztés szempontjából: ,,a lakosság sok építészeti műfogást tanulhatott a mérnökeiktől; alattuk készült el a főváros első térképe, és az egész ország topográfiai és földrajzi térképén is dolgoztak...”
Az egyre nyugatiasabb városképet meghatározta a számtalan új palota és impozáns középület, új szállodák, vendéglők, kávézók, cukrászdák és üzletek, magánházak, többségük I. Károly idejéből. A buzgalmat, amivel a király építkezett, talán az a kiábrándultság és szégyenérzet is okozhatta, ami akkor fogta el, amikor először meglátta a bukaresti „fejedelmi palotát”, amit neki szántak lakóhelyül. A király ugyanis nem tudta beazonosítani a palotát, kínos helyzetbe került kísérője mutatta meg „az alacsony épületet, amely a testőrség szerény házára és egy cigánysátorra nézett, ami előtt disznók fetrengtek a sárban”.
Majdnem minden épületet külföldi tervezett, franciák, osztrákok, németek vagy olaszok, de volt néhány magyar is; a fő munkaerőt az építkezésekhez a sok, nagyon sok magyar biztosította. Az is igaz, hogy a paloták mellett még több évtizeden keresztül álltak a bojárok túlcicomázott, hatalmas kertekkel, istállókkal és cselédlakásokkal övezett kúriái; az eldolgozás is sok kivánnivalót hagyott maga után, a nyílászárók rosszul voltak beszerelve, a tetőket meg egyszerűen csak pléhvel fedték, ahogy azt Veress aprólékosan feljegyezte.
Az építkezés mint üzletág rendkívül jövedelmező, óriási volt a román munkaerőhiány, mind a szakképzett, mind a képzetlen, így a mesteremberek majdnem kizárólag jól fizetett külföldiek voltak. Nem csak a mesterek voltak jól megfizetve, az egyszerű munkások is.
A szép épületek ellenére a luxus és nyomor közti ellentét még évtizedekig égbekiáltó. A Cuza udvarába hivatali úton érkező francia Le Cler az ellentétek városa láttán így kiállt fel: „...mennyi luxus és mennyi nyomor... lélekszomorító”; az okokra is rámutatott: „zűrzavar, pocsékolás, lopás, sikkasztás, káosz mindenütt...” Az utak továbbra is porosak vagy sárosak. (...) Már a század elejétől hatalmas összegeket emésztett fel a város pénztárából az utak kövezése és javítása. A vállalkozóknak erre a nagy hasznot hozó, tulajdonképpen a mai napig tartó, szüntelen lázas tevékenységére tanú Bukarest Város Levéltára. Derblich megállapította, hogy „nincs sehol ilyen szánalmas kövezet, mint az örömök ezen városában”, ugyanakkor ez a kövezet Európa egyik legdrágábbika volt, az első járdát 1867-ben építették.
A sokezer fogat, kocsi, de akár szekér városában a vállalkozó külföldiek nem is gyanított lehetőséghez jutottak, ugyanis senkinek a világon a kocsikázás nem volt olyan szenvedélye, mint a románoknak, állapította meg Veress Sándor. Ugyanakkor a fogatok nélkülözhetetlenek voltak: nemcsak a szórakozást szolgálták, hanem segítettek a mellékutcák porán vagy sarán átevickélni, hosszabb távolságokat csak így lehetett megtenni, mivel más közszállítás abban az időben még nem volt. Ilyen körülmények között az egyik legjövedelmezőbb mesterség a kocsigyártóké; a kocsinak, szekérnek nemcsak Bukarestben volt piaca, és a vevők mind bojárok, mind parasztok. A bukaresti magyar bevándorló kocsigyártók jó híréről képet alkothatunk már Sükei lelkészsége idejéből, aki egy kocsigyártót hatalmazott fel, hogy elintézze a formaságokat egy, az eklézsia számára vásárolt telek ügyében. Veress szerint a magyar kocsigyártók, mint például Szőllősi József, a leggazdagabb bukaresti magyarok közé tartoztak, és ezt a mesterséget városszerte majdnem kizárólag magyarok űzték. Nevezetes személy volt valamivel később Nagy István is, több éven keresztül a Magyar Társulat elnöke: kezdetben egyszerű fuvarozóként és kereskedőként járta Törökországot, majd az angol hadsereg beszállítója lett az orosz–török háborúban; presztízse vagyonával arányosan gyarapodott. A román társadalomnak nagy szüksége volt kocsigyártókra. 1854 táján a román szekerek még kezdetlegesek, valóságos kínzóeszközök voltak, ahogy azt Marsillac írja: „egy trapéz alapú faláda, egy szeg, mindenféle vasalat nélkül, amit faékekkel helyettesítenek. Ezt a dobozt négy sokszögű kerékre rakják, és megtöltik szénával. A fényűzés a sok széna. A páciens leguggol a szénába és a láda szélébe kapaszkodik; ekkor négy apró, csúf de fáradhatatlan lovacska rándítja meg a könnyű szekérkét, átzötykölve az út kövein, gödrein, az erdők rönkjein, a fából és nádból tákolt hidakon. (...) Az első pillanatban elkábulsz, a fejed kóvályog, az egész tested egyensúly után kapkod; egy óra múlva rettenetes ágyékfájás ér utol, beleid kavarognak; két óra után az inkvizíció kínzókamrái járnak a fejedben... de nem halsz meg azonnal...” A Győzelem út (Calea Victoriei) is annyira rossz állapotban volt, hogy Fr. Daménak, habár a színházzal átellenben lakott, kocsit kellett hívnia, hogy el ne süllyedjen a Színház Tér kátyúiban.
(...) A század második felétől a városkép látványosan megváltozott.... a Calea Victoriei pezsgő életéhez több magyar sorsa is kötődött, üzleteket és műhelyeket, a XIX. század közepén egyenesen szállodát is nyitottak itt. A Stadt- Pesth (Pest Város) Hotel Wilczek (Vilcek) nevéhez kötődik, aki Gh. Crutzescu szerint magyar zsidó régiségkereskedő volt a Lipscani utca közelében, külföldi üzletekkel zsúfolt részen (ahol – már 1846-tól – egy pesti magyar ékszerkereskedő is ügyködött). A Stadt-Pesth Hotel kilenc emeleti szobából állt, kávézóval a földszinten, valamint egy kerthelyiséggel. A Mogoşoaia hídon épült hotelek közül ez volt az egyik első; fénykép sajnos nem maradt fenn róla. A több mint három évtizedes fennállása során nagy forgalmat lebonyolító lokál a magyarok és németek kedvence volt. 1856-ban egy másik magyar, Antalfy Alajos (Alois) emeletes házat épített a Capşa-ház mellett, a földszinten rendezve be üzletét. A Színház tér környékén nyitottak műhelyt más magyarok is, mint Szathmáry és később Mándy, mindketten fényképészek, ez utóbbi idővel háztulajdonos is lett. A Bossel-házba, ahol Szathmárynak is volt a műhelye, költözött Szilágyi Lajos Lipót ékszerész a Francia utcából.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. április 23.
Magyar Bukarest (6.) (Hencz Hilda )
Szórakozó szórvány
A románságot egyre jobban vonzották az addig ismeretlen, külföldiek behozta szórakozási lehetőségek: a cirkuszi előadások, kabarék, a színház, az opera és az operett. Kezdetben, 1812–1816 között a Bródy Mátyás (Mathias) által a Slătineanu-házak környékén felállított körképet bámulhatta a közönség, 1828-ban az olasz Momolo színházat épített, ahol különféle külföldi társulatok léptek fel.
Több mint helyénvalónak bizonyult az orvos Vásárhelyi Károly Mózes kezdeményezése, aki kihasználva a nyári szünetet, Bukarestbe hozta Pály Elek énekest, a magyar opera alapítóját. Pály 22 tagú társulata 1840 nyarán kelt útra, és szörnyű körülmények között utazott: födetlen szekereken, a kellékeket és kosztümöket ládákba zsúfolva.
A színházterem szánalmasan nézett ki, de ez volt az egyetlen operaelőadásra is alkalmas: falait deszkák borították és facölöpök tartották az egyetlen sor páholyt. 300 férőhelyes volt, 15 padsorral, de állóhelyek is voltak. A világítást olajlámpákkal oldották meg. Ez volt az első alkalom, amikor egy bukaresti színpadon magyar szavak hangzottak el, az operatársulat előadásait ugyanis magyar, német és román nyelven tartotta. Bemutatták többek közt a Normát és a Sevillai borbélyt, de rövid román darabokat is. A havasalföldi uralkodónak ajánlották román táncokból és énekekből álló külön előadásukat, ebből az alkalomból írta meg Ion Heliade-Rădulescu Mezei ünnep (Serbare câmpenească) című színdarabját.
Néhány év múlva, 1846-ban, ugyancsak a Momolo Teremben tartotta három fellépését Liszt Ferenc. Bevonulása diadalmenethez hasonlított, négy gyönyörű hintóval és két párizsi koncertzongorával érkezett. Hatalmas sikert aratott; a lapok ódákat zengtek róla, Iancu Văcărescu pedig verset ír hozzá. Az utolsó hangversenyt az uralkodó, Bibescu palotájában tartották. Liszt, akit Szathmáry is elkísért, Jászvásáron is tartott három koncertet, ahol már állt az új színház. Romániai látogatása után írta meg a Román rapszódiát egy hóra ihletésére. 1930-ban Bartók Béla fedezte fel a rapszódia kéziratát a weimari Liszt-múzeumban. (...)
A bukaresti magyarság életének legnagyobb kultúreseménye Havi Mihály kolozsvári színigazgató társulatának bukaresti turnéja volt, a Hunnia felkérésére. Havi Mihály 1848-ban az aradi társulat igazgatója volt, később Kolozsvárra nevezik ki direktornak. A kolozsvári színház ekkor már félévszázados múltra tekinthetett vissza, 1792-ben alapították, és 1821-től önálló épületben működött. Havi számos turnét szervezett az európai fővárosokba: kolozsvári és pesti magyar művészekből verbuvált társulata 14 énekesből, 34 fős kórusból és balettcsoportból állt. Az időjárás nem igazán kedvezett a hosszabb utazásnak, kezdődtek ugyanis a nyári fullasztó melegek. Az előadásokat a Podul Mogoşoaieien álló Nagyszínházban tartották, amelynek terme ezer férőhelyes volt, három sor páhollyal és karzattal. 1860-ban a Közlöny kinyomtatott egy mellékletet a színház képével, a rajzot Pernet József litográfus készítette. A lap ma is fellelhető a Nemzeti Színház archívumában. Két hónap alatt 32 előadást tartottak, amelyeket nemcsak a magyar kolónia, de számos román bojár és kereskedő is megnézett. Elsőnek a Hunyadi László operát játszották, a közönség nagy örömére a híres pesti énekesnő, Lonovics Hollósy Kornélia is fellépett. Ezúttal Donizetti, Rossini és Verdi részleteket énekelt. 1862-ben és 1863-ban ismét visszatért Bukarestbe. A Nagyszínházban más magyar énekesek is felléptek, egy tenort 1867-ben Le Cler is említ. Az opera- és balettelőadások hatalmas sikere büszkeséggel töltötte el Koóst, aki emlékirataiban följegyezte, hogy életében még csak egyszer volt ilyen boldog, a magyaroknak sikerült végre kivívniuk a tiszteletet. Még a cigánybandák is a Rákóczi-indulót és a Hunyadi dallamait játszották. A magyar lap zenei tudósítója ezt írta: ,,becsülés és szeretet tárgyai lettünk az idegenek előtt”. Anyagi szempontból azonban a turné teljes bukás volt Havi számára. Az útrakelés előtt Ion Mircea (Mircse János) ügyvédtől felvett kölcsön, a hatalmas terembér, a művészek honoráriuma, a hotelszámlák és végül a hitelező lelépése a teljes bevétellel Havit az adósok bukaresti börtönébe juttatta.
Az előadás-sorozattal a magyarság kedvet kapott az ilyen típusú művelődéshez, és ez előkészítette Kossuth kedvenc hegedűse, Reményi Ede 1867-es fellépését. Reményi alapítványt hozott létre a református iskola számára, és 470 aranyat adományozott, ennek kamatából adhattak könyvjutalmakat a gyermekeknek évtizedekig. A református hitközség egy 1934-es, az alapítvány anyagi helyzetére vonatkozó beszámolójából kitűnik, hogy ez az összeg még akkor is létezett. A hegedűművész Arany János köteteket is adományozott.
A zeneegyletek és kórusok, a diákok és felnőttek zenei nevelése évtizedekig fontos szerepet játszott a bukaresti magyarság életében.
Az egyházi vagy világi ünnepek alkalmából előadott daloknak, a báloknak és ünnepségeknek nemcsak az anyanyelv és a hazafias érzelmek ápolásában volt szerepük, de vonzották a magyar kolónia jelentős részét, gyermekeket és felnőtteket egyaránt, erősítették az együvé tartozás érzését, és derűt vittek mindannyiuk életébe. A repertoár nagyon változatos volt: egyházi énekek, kuruc- és népdalok egyaránt szerepeltek műsoron. Az iskolában Koós is zongorázott, de maga mellett tudhatta Kiss József kántortanítót, kitűnő orgonistát és gitárost, aki 1854-től 1863-ig, majdnem tíz évig élt Bukarestben. Az év végi vizsgák után Koós a Cotroceni-kolostor melletti rétre vitte a gyermekeket, ahol népdalokat énekeltek.
Külön említést érdemelnek a magyar bálok, mert azokról a román források is megemlékeznek, például a Ianoş báljairól. A legtöbb részlettel dr. N. Vătămanu Istorie bucureşteană című könyve szolgál. A tulajdonos egy nyolctagú zenekart biztosított, valamint ételt, italt, a bálozók az egyszerűbb emberek közül kerültek ki: bolti inasok, szolgálók, kocsisok és szegény lányok, úgyhogy nem kellett senkinek kiöltöznie: jöhettek az egyetlen szakadt vagy foltos ruhájukban, kalucsnival. Már Bukarestbe érkeztekor figyelmeztette pár híve Koóst, hogy kerülje el a János-bálokat, amelyeket a kertész Pákozdi János szervezett házánál, a Cişmigiu-kert déli felén, mivel azokon a magyarságnak csak a söpredéke vesz részt. Kezdetben az újonnan alapított Hunnia egylet báljait is hasonló formában szervezték. Amikor a pap is elment egy ilyen bálra, elhatározta, megtanítja honfitársait, hogy kell méltó módon mulatni, népviseletbe öltözve, evés-ivásbeli túlkapások nélkül. 1857-ben megalakult a művelődési egylet, a bukaresti magyarok egyik legfontosabb intézménye. A kezdeményező Nagy István katolikus kereskedő és kocsigyártó volt. Nemrég tért vissza Konstantinápolyból, még az ottani kaszinó működési szabályzatát is magával hozta. Saját székhellyel rendelkező egylet, klub lett volna, amely lehetőséget ad a különböző felekezetű magyaroknak a találkozásra, olvasásra, zenehallgatásra, biliárdozásra, művelődési és vallásos rendezvényekre. 140 támogatói aláírással 1857. október 26-án/november 7-én az olvasóegylet átalakult a Hunnia művelődési egyletté Koós Ferenc elnökletével. A Hunnia első székhelye a Püspökség téri (Piaţa Episcopiei, az Ateneul Român helyén) Gherasim-házban volt. Csak a középosztály, értelmiségiek vagy mesteremberek látogathatták, mivel évi két arany díjat kellett fizetni. A Hunnia egyletben Koós zenés és szavalóesteket szervezett, a magyar történelemről tartott konferenciákat, Veress Sándor mérnök meg külföldi vándoréveiről idézte fel emlékeit.
Koós továbbra is ápolta anyaországbeli, pesti és kolozsvári nagy személyiségekhez fűződő kapcsolatait. 1862-ben Pestre utazott, ahol ellátogatott azokba a szerkesztőségekbe, melyekkel már együttműködött az évek során. Alkalma volt megismerkedni Jókai Mórral, aki egy arcképét és saját könyveit adományozta a bukaresti magyar közösségnek. Nem ez volt az első alkalom, hogy Jókai a bukaresti magyarokról hallott. Sükei egyik fia, a korán elhunyt tehetséges költő, Sükei Károly (1824–1854) jó barátja volt. Ő volt az egyetlen magyar költő, aki Bukarestben született. Erdélyi tanulmányai után 1846-ban érkezett Pestre. Részt vett a forradalomban, ezért a hatóságok évekig vadásztak rá. Jókait lenyűgözték az ifjú Sükei történetei Oláhországról, annyira, hogy két Havasalföldön játszódó elbeszélést is írt; az egyik Bukarestben játszódik, a Tudor Vladimirescu-féle lázadás idején, és azt a pillanatot örökíti meg, amikor golyó érte Sükei Imre szószékét.
Koós figyelme a Bukarestben nagy számban élő inasokra is kiterjedt. Világossá vált számára, mennyire fontos szakmai képzésük, ezért vasárnapi tanítást szervezett nekik, amely azonban csak egy évig tartott. Az órákon mintegy száz fiatal vett részt, hat tanító, Veress mérnök és Nagy István kocsigyártó oktatta őket.
Az egyesületalapítás immár szokásává vált a Kárpátokon túli magyarságnak: az évtizedek során tizessével jöttek létre az egyletek Bukarestben, de a magyarok lakta vidéki városokban ( Giurgiu, Ploieşti, Piteşti, Brăila, Craiova stb.) is: dalárdák, olvasóegyletek, férfiak, nők, gyermekek hitegyletei, mesterek, legények egyesületei, segélyegyletek stb. alakultak. A Hunnia – mely később Bukaresti Magyar Társulattá alakult – volt az anyatársulat, amelybe időnként beolvadtak, máskor meg leszakadtak róla a különböző egyletek. Az egyik legfontosabb leváló egyesület a Magyar betegsegélyező és temetkezési egylet volt, amelyet 1864-ben hoztak létre, többek közt Fialla Lajos orvos és Nagy István kocsigyártó kezdeményezésére. Magyarország címere minden társulat zászlaján rajta volt, de a báli meghívókon, az iskolában és a templomban is ott volt.
(folytatjuk) János András fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Szórakozó szórvány
A románságot egyre jobban vonzották az addig ismeretlen, külföldiek behozta szórakozási lehetőségek: a cirkuszi előadások, kabarék, a színház, az opera és az operett. Kezdetben, 1812–1816 között a Bródy Mátyás (Mathias) által a Slătineanu-házak környékén felállított körképet bámulhatta a közönség, 1828-ban az olasz Momolo színházat épített, ahol különféle külföldi társulatok léptek fel.
Több mint helyénvalónak bizonyult az orvos Vásárhelyi Károly Mózes kezdeményezése, aki kihasználva a nyári szünetet, Bukarestbe hozta Pály Elek énekest, a magyar opera alapítóját. Pály 22 tagú társulata 1840 nyarán kelt útra, és szörnyű körülmények között utazott: födetlen szekereken, a kellékeket és kosztümöket ládákba zsúfolva.
A színházterem szánalmasan nézett ki, de ez volt az egyetlen operaelőadásra is alkalmas: falait deszkák borították és facölöpök tartották az egyetlen sor páholyt. 300 férőhelyes volt, 15 padsorral, de állóhelyek is voltak. A világítást olajlámpákkal oldották meg. Ez volt az első alkalom, amikor egy bukaresti színpadon magyar szavak hangzottak el, az operatársulat előadásait ugyanis magyar, német és román nyelven tartotta. Bemutatták többek közt a Normát és a Sevillai borbélyt, de rövid román darabokat is. A havasalföldi uralkodónak ajánlották román táncokból és énekekből álló külön előadásukat, ebből az alkalomból írta meg Ion Heliade-Rădulescu Mezei ünnep (Serbare câmpenească) című színdarabját.
Néhány év múlva, 1846-ban, ugyancsak a Momolo Teremben tartotta három fellépését Liszt Ferenc. Bevonulása diadalmenethez hasonlított, négy gyönyörű hintóval és két párizsi koncertzongorával érkezett. Hatalmas sikert aratott; a lapok ódákat zengtek róla, Iancu Văcărescu pedig verset ír hozzá. Az utolsó hangversenyt az uralkodó, Bibescu palotájában tartották. Liszt, akit Szathmáry is elkísért, Jászvásáron is tartott három koncertet, ahol már állt az új színház. Romániai látogatása után írta meg a Román rapszódiát egy hóra ihletésére. 1930-ban Bartók Béla fedezte fel a rapszódia kéziratát a weimari Liszt-múzeumban. (...)
A bukaresti magyarság életének legnagyobb kultúreseménye Havi Mihály kolozsvári színigazgató társulatának bukaresti turnéja volt, a Hunnia felkérésére. Havi Mihály 1848-ban az aradi társulat igazgatója volt, később Kolozsvárra nevezik ki direktornak. A kolozsvári színház ekkor már félévszázados múltra tekinthetett vissza, 1792-ben alapították, és 1821-től önálló épületben működött. Havi számos turnét szervezett az európai fővárosokba: kolozsvári és pesti magyar művészekből verbuvált társulata 14 énekesből, 34 fős kórusból és balettcsoportból állt. Az időjárás nem igazán kedvezett a hosszabb utazásnak, kezdődtek ugyanis a nyári fullasztó melegek. Az előadásokat a Podul Mogoşoaieien álló Nagyszínházban tartották, amelynek terme ezer férőhelyes volt, három sor páhollyal és karzattal. 1860-ban a Közlöny kinyomtatott egy mellékletet a színház képével, a rajzot Pernet József litográfus készítette. A lap ma is fellelhető a Nemzeti Színház archívumában. Két hónap alatt 32 előadást tartottak, amelyeket nemcsak a magyar kolónia, de számos román bojár és kereskedő is megnézett. Elsőnek a Hunyadi László operát játszották, a közönség nagy örömére a híres pesti énekesnő, Lonovics Hollósy Kornélia is fellépett. Ezúttal Donizetti, Rossini és Verdi részleteket énekelt. 1862-ben és 1863-ban ismét visszatért Bukarestbe. A Nagyszínházban más magyar énekesek is felléptek, egy tenort 1867-ben Le Cler is említ. Az opera- és balettelőadások hatalmas sikere büszkeséggel töltötte el Koóst, aki emlékirataiban följegyezte, hogy életében még csak egyszer volt ilyen boldog, a magyaroknak sikerült végre kivívniuk a tiszteletet. Még a cigánybandák is a Rákóczi-indulót és a Hunyadi dallamait játszották. A magyar lap zenei tudósítója ezt írta: ,,becsülés és szeretet tárgyai lettünk az idegenek előtt”. Anyagi szempontból azonban a turné teljes bukás volt Havi számára. Az útrakelés előtt Ion Mircea (Mircse János) ügyvédtől felvett kölcsön, a hatalmas terembér, a művészek honoráriuma, a hotelszámlák és végül a hitelező lelépése a teljes bevétellel Havit az adósok bukaresti börtönébe juttatta.
Az előadás-sorozattal a magyarság kedvet kapott az ilyen típusú művelődéshez, és ez előkészítette Kossuth kedvenc hegedűse, Reményi Ede 1867-es fellépését. Reményi alapítványt hozott létre a református iskola számára, és 470 aranyat adományozott, ennek kamatából adhattak könyvjutalmakat a gyermekeknek évtizedekig. A református hitközség egy 1934-es, az alapítvány anyagi helyzetére vonatkozó beszámolójából kitűnik, hogy ez az összeg még akkor is létezett. A hegedűművész Arany János köteteket is adományozott.
A zeneegyletek és kórusok, a diákok és felnőttek zenei nevelése évtizedekig fontos szerepet játszott a bukaresti magyarság életében.
Az egyházi vagy világi ünnepek alkalmából előadott daloknak, a báloknak és ünnepségeknek nemcsak az anyanyelv és a hazafias érzelmek ápolásában volt szerepük, de vonzották a magyar kolónia jelentős részét, gyermekeket és felnőtteket egyaránt, erősítették az együvé tartozás érzését, és derűt vittek mindannyiuk életébe. A repertoár nagyon változatos volt: egyházi énekek, kuruc- és népdalok egyaránt szerepeltek műsoron. Az iskolában Koós is zongorázott, de maga mellett tudhatta Kiss József kántortanítót, kitűnő orgonistát és gitárost, aki 1854-től 1863-ig, majdnem tíz évig élt Bukarestben. Az év végi vizsgák után Koós a Cotroceni-kolostor melletti rétre vitte a gyermekeket, ahol népdalokat énekeltek.
Külön említést érdemelnek a magyar bálok, mert azokról a román források is megemlékeznek, például a Ianoş báljairól. A legtöbb részlettel dr. N. Vătămanu Istorie bucureşteană című könyve szolgál. A tulajdonos egy nyolctagú zenekart biztosított, valamint ételt, italt, a bálozók az egyszerűbb emberek közül kerültek ki: bolti inasok, szolgálók, kocsisok és szegény lányok, úgyhogy nem kellett senkinek kiöltöznie: jöhettek az egyetlen szakadt vagy foltos ruhájukban, kalucsnival. Már Bukarestbe érkeztekor figyelmeztette pár híve Koóst, hogy kerülje el a János-bálokat, amelyeket a kertész Pákozdi János szervezett házánál, a Cişmigiu-kert déli felén, mivel azokon a magyarságnak csak a söpredéke vesz részt. Kezdetben az újonnan alapított Hunnia egylet báljait is hasonló formában szervezték. Amikor a pap is elment egy ilyen bálra, elhatározta, megtanítja honfitársait, hogy kell méltó módon mulatni, népviseletbe öltözve, evés-ivásbeli túlkapások nélkül. 1857-ben megalakult a művelődési egylet, a bukaresti magyarok egyik legfontosabb intézménye. A kezdeményező Nagy István katolikus kereskedő és kocsigyártó volt. Nemrég tért vissza Konstantinápolyból, még az ottani kaszinó működési szabályzatát is magával hozta. Saját székhellyel rendelkező egylet, klub lett volna, amely lehetőséget ad a különböző felekezetű magyaroknak a találkozásra, olvasásra, zenehallgatásra, biliárdozásra, művelődési és vallásos rendezvényekre. 140 támogatói aláírással 1857. október 26-án/november 7-én az olvasóegylet átalakult a Hunnia művelődési egyletté Koós Ferenc elnökletével. A Hunnia első székhelye a Püspökség téri (Piaţa Episcopiei, az Ateneul Român helyén) Gherasim-házban volt. Csak a középosztály, értelmiségiek vagy mesteremberek látogathatták, mivel évi két arany díjat kellett fizetni. A Hunnia egyletben Koós zenés és szavalóesteket szervezett, a magyar történelemről tartott konferenciákat, Veress Sándor mérnök meg külföldi vándoréveiről idézte fel emlékeit.
Koós továbbra is ápolta anyaországbeli, pesti és kolozsvári nagy személyiségekhez fűződő kapcsolatait. 1862-ben Pestre utazott, ahol ellátogatott azokba a szerkesztőségekbe, melyekkel már együttműködött az évek során. Alkalma volt megismerkedni Jókai Mórral, aki egy arcképét és saját könyveit adományozta a bukaresti magyar közösségnek. Nem ez volt az első alkalom, hogy Jókai a bukaresti magyarokról hallott. Sükei egyik fia, a korán elhunyt tehetséges költő, Sükei Károly (1824–1854) jó barátja volt. Ő volt az egyetlen magyar költő, aki Bukarestben született. Erdélyi tanulmányai után 1846-ban érkezett Pestre. Részt vett a forradalomban, ezért a hatóságok évekig vadásztak rá. Jókait lenyűgözték az ifjú Sükei történetei Oláhországról, annyira, hogy két Havasalföldön játszódó elbeszélést is írt; az egyik Bukarestben játszódik, a Tudor Vladimirescu-féle lázadás idején, és azt a pillanatot örökíti meg, amikor golyó érte Sükei Imre szószékét.
Koós figyelme a Bukarestben nagy számban élő inasokra is kiterjedt. Világossá vált számára, mennyire fontos szakmai képzésük, ezért vasárnapi tanítást szervezett nekik, amely azonban csak egy évig tartott. Az órákon mintegy száz fiatal vett részt, hat tanító, Veress mérnök és Nagy István kocsigyártó oktatta őket.
Az egyesületalapítás immár szokásává vált a Kárpátokon túli magyarságnak: az évtizedek során tizessével jöttek létre az egyletek Bukarestben, de a magyarok lakta vidéki városokban ( Giurgiu, Ploieşti, Piteşti, Brăila, Craiova stb.) is: dalárdák, olvasóegyletek, férfiak, nők, gyermekek hitegyletei, mesterek, legények egyesületei, segélyegyletek stb. alakultak. A Hunnia – mely később Bukaresti Magyar Társulattá alakult – volt az anyatársulat, amelybe időnként beolvadtak, máskor meg leszakadtak róla a különböző egyletek. Az egyik legfontosabb leváló egyesület a Magyar betegsegélyező és temetkezési egylet volt, amelyet 1864-ben hoztak létre, többek közt Fialla Lajos orvos és Nagy István kocsigyártó kezdeményezésére. Magyarország címere minden társulat zászlaján rajta volt, de a báli meghívókon, az iskolában és a templomban is ott volt.
(folytatjuk) János András fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. április 30.
Hencz Hilda : Magyar Bukarest, 7. (Zavaros évek)
A sebek, melyeket az 1848-as forradalom okozott a két nemzet közötti viszonyban, amikor a barikádok más-más oldalán álltak, nem gyógyultak még be. A frusztráció kölcsönös vádaskodásban és támadásokban nyilvánult meg. Habár több mint tíz év telt el a forradalom óta, az Itáliában élő Kossuth nem mondott le még arról, hogy zászlóaljakat szervezzen a román területeken munkát kereső, vagy az éppen ilyen szándékkal a határon átszökő magyarok között.
Az írásos adatok alapján 1860-ban Moldvában mintegy 4000 magyar tartózkodott, nagy részük Bákóban, Románvásáron és Galacon, az olasz fegyverszállítmányokra várva. A fegyverek egy része meg is érkezett Galacra, de az osztrák konzulátus nyomására a szállítmányt megállították és elkobozták. Maga Klapka tábornok, Kossuth bizalmi embere is Galacon tartózkodott 1860 decemberében. A fejedelemségek egyesülése után történtek puhatolózások Magyarország és a román fejedelemségek között egy osztrákellenes dunai konföderáció létrehozására. Mihail Kogălniceanu, akit 1860 májusában Moldva miniszterelnökének neveztek ki, támogatta is a konföderáció ötletét, de nagyon óvatos maradt a magyar forradalmárokkal szemben; befolyására az uralkodó, Al. I. Cuza 1861. január 8-án aláírt egy egyezményt Klapka Györggyel, amelyben feltételként kötötték ki, hogy a magyarok biztosítsanak egyenlő jogokat az erdélyi románoknak is. Rövidesen Kogălniceanut lemondatták, így a magyarok román támogató nélkül maradtak.
A román fejedelemségekbe menekült magyarok közül sok átlagembernek Cuzában volt minden reménysége. A Cuza iránti vonzalom Ács Károlynak, a román népköltészet első magyar fordítójának gesztusában is megmutatkozott, aki az uralkodónak ajándékozta 1858-ban kiadott könyvének egy dedikált példányát. A könyvet maga Koós vitte el az uralkodói palotába 1865-ben, és Dimitrie Bolintineanunak adta át; a kötet sajnos, elkallódott.
A magyarországi történész, Borsi-Kálmán Béla hozott nyilvánosságra olyan dokumentumokat, amelyek fölfedik, miért is vonta meg Cuza támogatását a magyar forradalmároktól: a fejedelem Ausztria jóindulatát kereste a magyar és olasz összeesküvők 1864-es letartóztatásával és kiutasításával, s ezzel egyúttal az oroszok kegyét is szerette volna elnyerni. Ugyanakkor Cuza kijelentette, hogy Erdély kérdésében Románia sohasem a magyarok, hanem csakis Ausztria oldalán állhat. Koós tovább munkálkodott hívei és a bukaresti magyarok érdekében. Igaz, hálájukra nem számíthatott, ellenkezőleg. Az első nézeteltérések amiatt robbantak ki, mert Koós ellenezte az emberkereskedést. Honfitársai 12–15 éves székely kamaszokat csempésztek az országba, 10–15 gyermeket szekerenként egy fuvarral. A lányokat cselédként alkalmazták (a közvetítők visszatartották az első fizetésüket), a fiúkat inasként; a mesterek csak az embercsempésznek fizettek, úgyhogy majdnem ingyen jutottak inashoz. Egy közvetítőt az osztrák hatóságok elítéltek és be is zártak, megtiltva az ilyen jellegű tevékenységet. A pap azonban magára vonta a mesterek haragját, akiknek elrontotta az üzletét. A kivándorlás kérdése egész életében foglalkoztatta, valóságos sorscsapásnak, a magyarság pusztulása fő okának tartotta.
Másféle gondok merültek fel, amikor a hívők elégedetlenekké váltak amiatt, hogy a buzgó Czelder Márton lelkipásztor tevékenysége révén, akit 1861-ben küldött a református magyar misszió a román fejedelemségekbe, a vidéki református közösségek gyorsabban és látványosabban fejlődnek, mint a bukarestiek (…), s habár kezdetben szívélyes volt köztük a viszony, Czelder egy idő után kezdte aláásni Koós tekintélyét.
A bukaresti magyarok szerettek volna már egy nagyobb templomot, a régi szűknek bizonyult, és évente szorult nem is olcsó javításokra. Koós inkább egy lányiskolát és tanítói lakásokat épített volna, de hogy elejét vegye a pletykának, egy téglatemplom építésére határozta el magát; a terveket ingyen bocsátotta rendelkezésére Enderle Károly műépítész.
1863. március 25-én Elena Cuza fejedelemasszony letette az új templom alapkövét. Ez alkalommal így nyilatkozott: „Boldognak érzem magamat, hogy a református egyház által Isten dicsőségére építendő templom alapjába én tehetem le az első követ.” (...)
Végre elkészült a szép, neogótikus új templom.
Koós azonban most sem szabadult meg Czelder Márton mesterkedéseitől, aki püspök szeretett volna lenni, és el akart szakadni az erdélyi püspökségtől. Célja eléréséért semmitől sem rettent vissza: feljelentette Koóst, mint összeesküvőt a konzulátuson, de a református főkonzisztóriumnál is, mint osztrák kémet. Annak ellenére, hogy nem volt joga a bukaresti eklézsia belügyeibe beleavatkozni, a maga pártjára állította a presbiterek egy részét, és elérte, hogy Koóst 1868. november 3-ai hatállyal felfüggesszék, aki így már a templomba sem léphetett be, és a papi lakot is el kellett hagynia. Koós sem viszonyult keresztényi módon az árulókhoz; a felek súlyos szavakat vágtak egymás fejéhez, össze is verekedtek.
Czelder intrikái majdnem sikerrel jártak, rávett két mestert, a templom főkurátorát és annak helyettesét, hogy vádolják meg Koóst azzal, hogy sikkasztott az egyház pénztárából. Az erdélyi református püspökség ellenőrző bizottsága késlekedett a kivizsgálással és a konfliktus kezelésével, 1869. január 25-én csak egy körlevelet küldött a híveknek, amelyben megfontolásra és türelemre intette őket. Így hát Koós arra kényszerült, hogy március végén megjelenjen a román bíróság előtt. A román bíró neki adott igazat, és elkergette a két felperest, mondván: „Hát ti emberek vagytok? Hát kutyák vagytok, takarodjatok ki!” (...) 1869. július 28-án emlékirataiban keserűen jegyezte föl, hogy mindazért, amit véghezvitt, fizetsége csak „töviskoszorú és koldusbot” volt.
Ugyancsak emlékirataiban Koós azt állította, hogy C. A. Rosetti enyhe cinizmussal azt mondta neki: „Uraságod, nem tagadom, jó magyar hazafi; de tudnia kellene, hogy nekünk ez nem áll érdekünkben”, és felajánlotta, hogy szakadjanak le az erdélyi egyháztól; fizetségképpen püspöki rangot kínált fel neki, ezt a rangot Czelder elfogadta volna, de Koós megtagadta.
A sors iróniája, hogy majdnem tíz év múlva Koós még egy pofont kap, ezúttal Mihai Eminescutól egy, a Timpulban megjelent cikkben (1878, 93. szám). A cikk Vasile Petri új ábécéskönyvéről szólt. Abban az időben Koós tanfelügyelő volt Beszterce vármegyében, és rendkívül kedvezően véleményezte az ábécéskönyvet. Eminescu rosszindulatúan azzal vádolta, hogy a közte és bukaresti honfitársai közt kirobbant konfliktus oka: „túlfütött nacionalizmusa, amely felkavarta a kis magyar kolónia békés életét”.
Koós Ferenc élettörténete példaértékű. 1828-ban született Szászrégenben, szegény jobbágycsaládban, már kisgyermek korában elveszítette édesanyját, kollégista korában édesapját is. Tanulmányait csak egy tiszt fiainak szolgadiákjaként tudta befejezni. Részt vett az 1848-as forradalomban, később a sors Bukarestbe vetette. Az emberi szolidaritás, a hazaszeretet és a nemzeti büszkeség érzései vezérelték, és mindezt honfitársainak is át akarta adni. Kellőképpen tisztánlátó volt, hogy kiválassza a gyakran széthúzó és közömbös honfitársai ötletei közül a jókat, ugyanakkor volt benne hozzáértés és kitartás ezek kivitelezéséhez. Tehetséges újságíró volt, több száz cikket közölt erdélyi, bécsi és pesti lapokban; ezekből 1870-ben sikerült kiadnia egy kötetnyit, később emlékiratai is megjelentek. Írt továbbá egy földrajz tankönyvet, ez volt a második, Bukarestben írt magyar nyelvű tankönyv, melyet azonban Pesten nyomtattak ki 1869-ben.
Nem keresett egy vasat sem a cikkeivel és emlékirataival, sőt! Amikor Bethlen András grófnak küldött egy dedikált példányt, még csak válaszra sem méltatták. Brassóban halt meg 1905-ben.
Elsőként Nagy Sándor lelkipásztor ismerte fel Koós bukaresti magyarság életére gyakorolt rendkívüli hatását, úgy vélte, hogy elődje ,,az itteni magyar társadalom arculatát gyökeresen megváltoztatta, életének egész nívóját emelte s nemzeti öntudattal töltötte be”, és a Kárpátokon kívüli magyarság valóságos szimbólumává vált.
Abban reménykedett, hogy az iskola és a templom segítségével honfitársait megmentheti az asszimilációtól. Neveket is felsorolva, nemegyszer kitért rá, hogy a bukaresti magyarok második nemzedéke már nem beszéli anyanyelvét, egyetlen színmagyar család sem tudta megőrizni identitását.
Kántor Lajos lelkipásztorsága alatt (1869–1873) történt egy fontos esemény a magyar közösség életében: megvásárolták a művelődési egyesület székhelyét; ez volt az első világi épület a magyar közösség tulajdonában, és a mai napig áll a Zalomit utca 6. szám alatt, a Cişmigiu kert szomszédságában. A Magyar Társulat bélyegzőjén a magyar címer és a magyar korona állt, és a felirat is magyar volt, de kétnyelvű volt a névtábla a társulat székházán is, annak dacára, hogy az idegennyelvű utcai feliratokért Bukarestben évi adót kellett fizetni, rendezvényeit és ünnepségeit rendőrségi engedéllyel tarthatták meg. (...)
1881-ben koronázták királlyá Károly fejedelmet és kiáltották ki a Román Királyságot, az ünnepi pillanatról Veress Sándor számolt be a Bukaresti Híradóban (1882, 12. szám). A magyar küldöttséget fogadták a királyi palotánál, és a király németül köszöntötte őket: ,,Kívánom, hogy a magyarok mindig békében éljenek közöttünk, és élvezzék azon szabadságokat, amelyek a román nép erejét képezik.” A magyarok fáklyásmenettel vonultak végig a Győzelem úton, a Rákóczi indulót énekelve, katonazenekar kíséretében.
Hosszú szünet után, 1876–1885 között ismét megjelent egy magyar lap, a Bukaresti Híradó; szerkesztője a magyarországi újságíró, Vándory Lajos (Beer Lajos) volt. A lap hivatkozik a C. A. Rosetti tulajdonában lévő és általa szerkesztett Românul lapban megjelent cikkekre, amelyek egyre nyilvánvalóbban tükrözik a román sajtó azon szándékát, hogy szörnyképet fessen Magyarországról és általában a magyarokról. Nyelvezete a Gazeta de Transilvaniáéra hasonlított, amely évtizedeken keresztül ellenséges volt a magyarokkal szemben, nem szalasztott el egyetlen alkalmat sem a megbélyegzésre. A diplomáciai látszatot mégis megőrizték, így volt lehetséges, hogy Vándory Lajos is egyike lehetett az I. Károly király koronázásakor kitüntetett magyaroknak.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A sebek, melyeket az 1848-as forradalom okozott a két nemzet közötti viszonyban, amikor a barikádok más-más oldalán álltak, nem gyógyultak még be. A frusztráció kölcsönös vádaskodásban és támadásokban nyilvánult meg. Habár több mint tíz év telt el a forradalom óta, az Itáliában élő Kossuth nem mondott le még arról, hogy zászlóaljakat szervezzen a román területeken munkát kereső, vagy az éppen ilyen szándékkal a határon átszökő magyarok között.
Az írásos adatok alapján 1860-ban Moldvában mintegy 4000 magyar tartózkodott, nagy részük Bákóban, Románvásáron és Galacon, az olasz fegyverszállítmányokra várva. A fegyverek egy része meg is érkezett Galacra, de az osztrák konzulátus nyomására a szállítmányt megállították és elkobozták. Maga Klapka tábornok, Kossuth bizalmi embere is Galacon tartózkodott 1860 decemberében. A fejedelemségek egyesülése után történtek puhatolózások Magyarország és a román fejedelemségek között egy osztrákellenes dunai konföderáció létrehozására. Mihail Kogălniceanu, akit 1860 májusában Moldva miniszterelnökének neveztek ki, támogatta is a konföderáció ötletét, de nagyon óvatos maradt a magyar forradalmárokkal szemben; befolyására az uralkodó, Al. I. Cuza 1861. január 8-án aláírt egy egyezményt Klapka Györggyel, amelyben feltételként kötötték ki, hogy a magyarok biztosítsanak egyenlő jogokat az erdélyi románoknak is. Rövidesen Kogălniceanut lemondatták, így a magyarok román támogató nélkül maradtak.
A román fejedelemségekbe menekült magyarok közül sok átlagembernek Cuzában volt minden reménysége. A Cuza iránti vonzalom Ács Károlynak, a román népköltészet első magyar fordítójának gesztusában is megmutatkozott, aki az uralkodónak ajándékozta 1858-ban kiadott könyvének egy dedikált példányát. A könyvet maga Koós vitte el az uralkodói palotába 1865-ben, és Dimitrie Bolintineanunak adta át; a kötet sajnos, elkallódott.
A magyarországi történész, Borsi-Kálmán Béla hozott nyilvánosságra olyan dokumentumokat, amelyek fölfedik, miért is vonta meg Cuza támogatását a magyar forradalmároktól: a fejedelem Ausztria jóindulatát kereste a magyar és olasz összeesküvők 1864-es letartóztatásával és kiutasításával, s ezzel egyúttal az oroszok kegyét is szerette volna elnyerni. Ugyanakkor Cuza kijelentette, hogy Erdély kérdésében Románia sohasem a magyarok, hanem csakis Ausztria oldalán állhat. Koós tovább munkálkodott hívei és a bukaresti magyarok érdekében. Igaz, hálájukra nem számíthatott, ellenkezőleg. Az első nézeteltérések amiatt robbantak ki, mert Koós ellenezte az emberkereskedést. Honfitársai 12–15 éves székely kamaszokat csempésztek az országba, 10–15 gyermeket szekerenként egy fuvarral. A lányokat cselédként alkalmazták (a közvetítők visszatartották az első fizetésüket), a fiúkat inasként; a mesterek csak az embercsempésznek fizettek, úgyhogy majdnem ingyen jutottak inashoz. Egy közvetítőt az osztrák hatóságok elítéltek és be is zártak, megtiltva az ilyen jellegű tevékenységet. A pap azonban magára vonta a mesterek haragját, akiknek elrontotta az üzletét. A kivándorlás kérdése egész életében foglalkoztatta, valóságos sorscsapásnak, a magyarság pusztulása fő okának tartotta.
Másféle gondok merültek fel, amikor a hívők elégedetlenekké váltak amiatt, hogy a buzgó Czelder Márton lelkipásztor tevékenysége révén, akit 1861-ben küldött a református magyar misszió a román fejedelemségekbe, a vidéki református közösségek gyorsabban és látványosabban fejlődnek, mint a bukarestiek (…), s habár kezdetben szívélyes volt köztük a viszony, Czelder egy idő után kezdte aláásni Koós tekintélyét.
A bukaresti magyarok szerettek volna már egy nagyobb templomot, a régi szűknek bizonyult, és évente szorult nem is olcsó javításokra. Koós inkább egy lányiskolát és tanítói lakásokat épített volna, de hogy elejét vegye a pletykának, egy téglatemplom építésére határozta el magát; a terveket ingyen bocsátotta rendelkezésére Enderle Károly műépítész.
1863. március 25-én Elena Cuza fejedelemasszony letette az új templom alapkövét. Ez alkalommal így nyilatkozott: „Boldognak érzem magamat, hogy a református egyház által Isten dicsőségére építendő templom alapjába én tehetem le az első követ.” (...)
Végre elkészült a szép, neogótikus új templom.
Koós azonban most sem szabadult meg Czelder Márton mesterkedéseitől, aki püspök szeretett volna lenni, és el akart szakadni az erdélyi püspökségtől. Célja eléréséért semmitől sem rettent vissza: feljelentette Koóst, mint összeesküvőt a konzulátuson, de a református főkonzisztóriumnál is, mint osztrák kémet. Annak ellenére, hogy nem volt joga a bukaresti eklézsia belügyeibe beleavatkozni, a maga pártjára állította a presbiterek egy részét, és elérte, hogy Koóst 1868. november 3-ai hatállyal felfüggesszék, aki így már a templomba sem léphetett be, és a papi lakot is el kellett hagynia. Koós sem viszonyult keresztényi módon az árulókhoz; a felek súlyos szavakat vágtak egymás fejéhez, össze is verekedtek.
Czelder intrikái majdnem sikerrel jártak, rávett két mestert, a templom főkurátorát és annak helyettesét, hogy vádolják meg Koóst azzal, hogy sikkasztott az egyház pénztárából. Az erdélyi református püspökség ellenőrző bizottsága késlekedett a kivizsgálással és a konfliktus kezelésével, 1869. január 25-én csak egy körlevelet küldött a híveknek, amelyben megfontolásra és türelemre intette őket. Így hát Koós arra kényszerült, hogy március végén megjelenjen a román bíróság előtt. A román bíró neki adott igazat, és elkergette a két felperest, mondván: „Hát ti emberek vagytok? Hát kutyák vagytok, takarodjatok ki!” (...) 1869. július 28-án emlékirataiban keserűen jegyezte föl, hogy mindazért, amit véghezvitt, fizetsége csak „töviskoszorú és koldusbot” volt.
Ugyancsak emlékirataiban Koós azt állította, hogy C. A. Rosetti enyhe cinizmussal azt mondta neki: „Uraságod, nem tagadom, jó magyar hazafi; de tudnia kellene, hogy nekünk ez nem áll érdekünkben”, és felajánlotta, hogy szakadjanak le az erdélyi egyháztól; fizetségképpen püspöki rangot kínált fel neki, ezt a rangot Czelder elfogadta volna, de Koós megtagadta.
A sors iróniája, hogy majdnem tíz év múlva Koós még egy pofont kap, ezúttal Mihai Eminescutól egy, a Timpulban megjelent cikkben (1878, 93. szám). A cikk Vasile Petri új ábécéskönyvéről szólt. Abban az időben Koós tanfelügyelő volt Beszterce vármegyében, és rendkívül kedvezően véleményezte az ábécéskönyvet. Eminescu rosszindulatúan azzal vádolta, hogy a közte és bukaresti honfitársai közt kirobbant konfliktus oka: „túlfütött nacionalizmusa, amely felkavarta a kis magyar kolónia békés életét”.
Koós Ferenc élettörténete példaértékű. 1828-ban született Szászrégenben, szegény jobbágycsaládban, már kisgyermek korában elveszítette édesanyját, kollégista korában édesapját is. Tanulmányait csak egy tiszt fiainak szolgadiákjaként tudta befejezni. Részt vett az 1848-as forradalomban, később a sors Bukarestbe vetette. Az emberi szolidaritás, a hazaszeretet és a nemzeti büszkeség érzései vezérelték, és mindezt honfitársainak is át akarta adni. Kellőképpen tisztánlátó volt, hogy kiválassza a gyakran széthúzó és közömbös honfitársai ötletei közül a jókat, ugyanakkor volt benne hozzáértés és kitartás ezek kivitelezéséhez. Tehetséges újságíró volt, több száz cikket közölt erdélyi, bécsi és pesti lapokban; ezekből 1870-ben sikerült kiadnia egy kötetnyit, később emlékiratai is megjelentek. Írt továbbá egy földrajz tankönyvet, ez volt a második, Bukarestben írt magyar nyelvű tankönyv, melyet azonban Pesten nyomtattak ki 1869-ben.
Nem keresett egy vasat sem a cikkeivel és emlékirataival, sőt! Amikor Bethlen András grófnak küldött egy dedikált példányt, még csak válaszra sem méltatták. Brassóban halt meg 1905-ben.
Elsőként Nagy Sándor lelkipásztor ismerte fel Koós bukaresti magyarság életére gyakorolt rendkívüli hatását, úgy vélte, hogy elődje ,,az itteni magyar társadalom arculatát gyökeresen megváltoztatta, életének egész nívóját emelte s nemzeti öntudattal töltötte be”, és a Kárpátokon kívüli magyarság valóságos szimbólumává vált.
Abban reménykedett, hogy az iskola és a templom segítségével honfitársait megmentheti az asszimilációtól. Neveket is felsorolva, nemegyszer kitért rá, hogy a bukaresti magyarok második nemzedéke már nem beszéli anyanyelvét, egyetlen színmagyar család sem tudta megőrizni identitását.
Kántor Lajos lelkipásztorsága alatt (1869–1873) történt egy fontos esemény a magyar közösség életében: megvásárolták a művelődési egyesület székhelyét; ez volt az első világi épület a magyar közösség tulajdonában, és a mai napig áll a Zalomit utca 6. szám alatt, a Cişmigiu kert szomszédságában. A Magyar Társulat bélyegzőjén a magyar címer és a magyar korona állt, és a felirat is magyar volt, de kétnyelvű volt a névtábla a társulat székházán is, annak dacára, hogy az idegennyelvű utcai feliratokért Bukarestben évi adót kellett fizetni, rendezvényeit és ünnepségeit rendőrségi engedéllyel tarthatták meg. (...)
1881-ben koronázták királlyá Károly fejedelmet és kiáltották ki a Román Királyságot, az ünnepi pillanatról Veress Sándor számolt be a Bukaresti Híradóban (1882, 12. szám). A magyar küldöttséget fogadták a királyi palotánál, és a király németül köszöntötte őket: ,,Kívánom, hogy a magyarok mindig békében éljenek közöttünk, és élvezzék azon szabadságokat, amelyek a román nép erejét képezik.” A magyarok fáklyásmenettel vonultak végig a Győzelem úton, a Rákóczi indulót énekelve, katonazenekar kíséretében.
Hosszú szünet után, 1876–1885 között ismét megjelent egy magyar lap, a Bukaresti Híradó; szerkesztője a magyarországi újságíró, Vándory Lajos (Beer Lajos) volt. A lap hivatkozik a C. A. Rosetti tulajdonában lévő és általa szerkesztett Românul lapban megjelent cikkekre, amelyek egyre nyilvánvalóbban tükrözik a román sajtó azon szándékát, hogy szörnyképet fessen Magyarországról és általában a magyarokról. Nyelvezete a Gazeta de Transilvaniáéra hasonlított, amely évtizedeken keresztül ellenséges volt a magyarokkal szemben, nem szalasztott el egyetlen alkalmat sem a megbélyegzésre. A diplomáciai látszatot mégis megőrizték, így volt lehetséges, hogy Vándory Lajos is egyike lehetett az I. Károly király koronázásakor kitüntetett magyaroknak.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. május 7.
Hencz Hilda: Magyar Bukarest (8.)
A kulturális élet veszített pezsgéséből Koós távozása után, minősége egyre inkább a kántortanítók szervezőkészségétől és képességeitől függött, akik közül Teleki Mózes és Kertész József tűnt ki a következő években. Talán nem érdektelen, Kertész beszámolójából kiderül, hogy mi volt egy református tanító társadalmi rangja, és milyen volt anyagi helyzete.
Kertész 1893-ban érkezett Bukarestbe, nem tudatták vele sem a vonatút hosszát, sem az állomástól mintegy két kilométerre lévő parókián rá váró körülményeket. Nem tudott románul, nem ismerte a román pénz értékét, és az állomáson sem várta senki. Megérkezésekor Kertészt lenyűgözte a fogatok sokasága, a bakon bársonyköpenyes parádés kocsisokkal. Mivel nem tudta, hogy a kocsisok nagy része magyar, szerencsétlenségére egy román kocsishoz fordult, aki három órán keresztül hordozta a városban. A hordárnak és a kocsisnak is megengedte, hogy annyit vegyenek el az átnyújtott pénzkötegből, amennyi szerintük nekik jár, és ezek jócskán ki is használták a helyzetet. Nagy későre megérkezett a református parókiára; nem tudta, hogy a paplak földszintjét bérbe adták, úgyhogy egy román újságírónál zörgetett, aki szembecsapta vele az ajtót, és a magyarokat sértő gúnynéven boanghennek nevezte. Az esperes egyetlen kis szobácskát bocsátott rendelkezésére, egy kis asztallal és egy ágynemű nélküli vasággyal. Ahogy azt más forrásból tudjuk, maga az érsek sem élt sokkal jobb anyagi körülmények között; az évi 2400 frankos fizetés csak arra volt elég, hogy „éhen ne haljon az ember”.
Kertész átvette a dal- és műkedvelő kör vezetését, és kibérelt egy próbatermet az Erzsébet sugárúton, később a próbákat már a református iskolában tartották. Habár a Magyar Társulat új épületében minden magyar művelődési rendezvénynek kellett volna hogy jusson hely, a művészeti körök és egyletek leggyakrabban arra kényszerültek, hogy nemcsak próbára, de az előadásra is termet béreljenek, mert a társulat a dísztermét mindig bérbe adta.
A magyarok mindig túl sok művelődési, zenei, színi- vagy szavalóegyletet, társulatot alapítottak, így szétforgácsolták energiájukat. Jobb lett volna, ha csökkentik számukat, a szervezést és a vezetést pedig értelmiségiek veszik át, akkor a társulat dísztermét is használhatták volna; ezt többször is javasolták az évtizedek során a magyar újságírók.
A legfontosabb zenei-művelődési együttes ebből az időszakból az 1882-ben alakult amatőr színjátszó csoport és a Magyar Társulat által 1887-ben alakított Magyar Dalárda. A színjátszó csoport fénykorát Bakai Antal, a budapesti Nemzeti Színház volt szabója idején élte. Négy éven keresztül egy magyar lap sem jelent meg, csak a Magyar Társulat és a református eklézsia értesítője. 1889-ben napvilágot látott a Bukaresti Magyar Képes Naptár Veress Endre szerkesztésében. Koós és Vándory lapjai után ez volt a legfontosabb magyar kiadvány. Veress hazafias kötelességének érezte egy kalendárium megjelentetését, hisz honfitársai szellemi táplálék nélkül maradtak. Máskülönben a magyarok száma annyira magas volt, hogy akár egy jómódú kisiparos is megengedhette volna magának egy lap kiadását, és egy kalendárium kiadásához pedig csak a jóindulat hiányzott, vélte Veress. Ezzel a kiadvánnyal vette kezdetét honfitársai történelmének kutatása. (...)
Veress naptára Sándor József üzenetével kezdődött; Sándor József – 1885-től az EMKE elnökeként – emblematikus figurája volt a magyarságnak. Bukarestben született 1853-ban a forradalmár Sándor Dénes fiaként, és Koós tanítványa volt a református elemi iskolában. Üzenetének mottója C. A. Rosetti nyilatkozata volt: ,,Szeretem nemzetemet, nem gyűlöltem senkit.” A bukaresti magyar lapokban megjelenő nyilatkozatokkal összhangban köszönetet mond a románoknak vendégszeretetükért és toleranciájukért: ,,Áldott a föld, mely elfogad, a nemzet, mely tűzhelyet ad, a felekezet, mely véd, a törvény, mely támogat, az idegen, a más ajkú, az úr, ki nemcsak saját hazájának és népének fia, de ember is.”
Sándor József előbb a román költészettel, később a román politikával foglalkozott. 1885. december 25-én ő közölte az első magyar nyelvű Eminescu-versfordítást Cseresznyefa fehér virága (Atât de fragedă) címmel a Kolozsvári Közlönyben. Fényes politikai karriert futott be, 1896–1905 között magyarországi országgyűlési képviselő volt, 1918–1922 között a Nemzeti Magyar Párt elnöke, képviselő a román parlamentben (1922–1926) és 1926-tól szenátor; ugyanakkor a román Ókirályság református egyházmegyéjének kurátora. Képviselőként sokszor támadta a román sajtó, például azt is be kellett bizonyítania, hogy nem bordélytulajdonos. Kolozsváron halt meg 1945-ben. Az ifjabb Veress érdeme, hogy ráérzett, kik voltak a XIX. század második felében a bukaresti magyarság nagy személyiségei: Koós Ferenc lelkipásztor, Fialla Lajos orvos és saját apja, a mérnök Veress Sándor.
Veress Sándor (1828–1884) Magyarországon született református pap fiaként. Tanulmányait félbeszakította, hogy részt vehessen az 1848-as forradalomban, majd hosszas törökországi, itáliai, franciaországi és angliai vándorlás után Londonban szerzett földmérnöki diplomát. Nem tudni, hogy miért döntött a bukaresti letelepedés mellett 1859-ben. Sok nyelven beszélt, mint a legtöbb magyar kivándorló: a román mellett tudott németül, angolul, franciául, olaszul és törökül is. A román arisztokráciával szakmája révén került kapcsolatba, olyan nagybojár családok fordultak hozzá birtokaik telekkönyvezésével, mint a Ştirbei, az Obrenovici és a Lahovari; a sinaiai királyi uradalmon is végzett földméréseket. Veress vezette be a háromszögeléses és telekegyesítési mérési módszereket; sok térképéről kőlenyomatos másolat készült, és stratégiai fontosságúnak tekintették ezeket, mert a pár évtizeddel korábban készíttetett térképek már nem feleltek meg a valóságnak, Románia pedig egy törökellenes háború küszöbén állt. Több éven keresztül dolgozott az 1875-ben használatba vett Piteşti–Târgovişte vasútvonal építésénél is. Elfogadta rövid időre a református egyház kurátori és a Magyar Társulat elnöki tisztjét. Nagyon elfoglalt ember lévén, szakmája miatt legtöbbször úton volt, jól ismerte a román vidékeket, életvitelüket, szokásaikat, megírta Románia történetét is, melyen húsz évig, 1871-ig dolgozott. A kéziratban maradt mű 214 ívet tesz ki, és Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárában található. Ez volt a románoknak az első magyar által írt története. Borsi-Kálmán Béla történész szerint Veress ,,a román világ egyik legavatottabb ismerőjének számít”. Habár a hatóságok által készített népszámlálások adataiból nem derül ki a havasalföldi bojárság eredete, Veress Sándor szerint csak alig 10 százalékuk volt román származású, a nagy többség görög felmenőkkel rendelkezett. A helyzet hasonló volt a bérlőknél is: négyötöd részük görög volt, továbbá szerbek és bolgárok, és csak elenyésző részük volt román. Szerinte a kereskedők, főleg a gabonakereskedők többsége görög volt, úgyhogy a Duna menti kikötőkben, Calafattól Galacig, majdnem kizárólag csak görögül beszéltek. Veressnek sikerült megragadnia azt a korszakot, amikor a külföldön taníttatott románok kezdték kiszorítani az idegeneket, ám még mindig magas maradt a külföldi szakemberek – orvosok, gyógyszerészek, építészmérnökök, művészek, fotográfusok stb. – aránya, köztük a magyaroké is.
A kézirat a románok történetének bemutatásával kezdődik – valószínű, román források alapján készült összeállítás –, folytatódik a politikai, társadalmi, gazdasági, kulturális és vallási élet leírásával, de kitér a románok viseletére, hagyományaira és hiedelmeire is. Nem hiányoznak a kritikus megjegyzések sem a korrupcióról és a felületes munkavégzésről, főleg, ami az utak és hidak tervezését és kivitelezését illeti. Két fejezetben vázolta a román idegengyűlöletet, hosszan idézett antiszemita és magyerellenes írásokat az 1869–1870-ben megjelenő Românul, Trompeta Carpaților, Presa, Terra lapokból. Károly király is felfigyelt erre a xenofób magatartásra, szokása is volt mondani: „Meine Landeslaute haben die Fremden nicht gern” (Honfitársaim nem szeretik az idegeneket), jegyzi fel Veress.
Aki azt reméli, hogy lényeges adatokra lel a korabeli magyar elit életéről, nagyot csalódik, annak ellenére, hogy Veress külön fejezetet szentelt a külföldi értelmiségieknek.
Veress Sándor a bukaresti kálvinista temetőben nyugszik. A temetésen az öreg Em. Lahovari az özvegyhez ezeket a szavakat intézte: ,,Én bejártam az egész művelt világot, de becsületesebb embert, mint Veress Sándor volt, soha nem láttam, soha nem ismertem”. (...) A gondolat, hogy lefordítsa Románia királynéja, Erzsébet (Carmen Sylva) írásait, már régóta foglalkoztatta az ifjabb Veresst, de kiadásukra tett próbálkozásai kudarcot vallottak. Most felkínálkozott az alkalom, úgyhogy közölte a Dâmbovița legendájának első magyar fordítását a királyné feldolgozásában. A királynőre felfigyeltek a magyarok is, a Magyarországról érkezett újságíróknak, Vándorynak, majd később pedig Poliány Zoltánnak köszönhetően. Vándory egyik versét ajánlja neki a Bukaresti Híradóban, mire a királyné köszönetképpen koszorút küld Petőfi szobrához. 1897-ben a Budapesti Egyetem díszdoktori címet adományozott a királynénak. 1907-ben Poliány Zoltán felesége egy könyvet szentelt neki, ez volt az első ilyen témájú magyar nyelvű könyv. A Petőfi-szobrot, amelyről szó van az 1882-es cikkben, nem sikerült azonosítani. Pár szobrot jóval később csakugyan állítottak a költőnek: egy mellszobrot, Balogh Péter művét a Petőfi-ház belső udvarán. Egy másik mellszobor, Szobodka András alkotása a Herăstrău Parkban áll (fotó; a szobrász nevét elírták: M. Sobotka).
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A kulturális élet veszített pezsgéséből Koós távozása után, minősége egyre inkább a kántortanítók szervezőkészségétől és képességeitől függött, akik közül Teleki Mózes és Kertész József tűnt ki a következő években. Talán nem érdektelen, Kertész beszámolójából kiderül, hogy mi volt egy református tanító társadalmi rangja, és milyen volt anyagi helyzete.
Kertész 1893-ban érkezett Bukarestbe, nem tudatták vele sem a vonatút hosszát, sem az állomástól mintegy két kilométerre lévő parókián rá váró körülményeket. Nem tudott románul, nem ismerte a román pénz értékét, és az állomáson sem várta senki. Megérkezésekor Kertészt lenyűgözte a fogatok sokasága, a bakon bársonyköpenyes parádés kocsisokkal. Mivel nem tudta, hogy a kocsisok nagy része magyar, szerencsétlenségére egy román kocsishoz fordult, aki három órán keresztül hordozta a városban. A hordárnak és a kocsisnak is megengedte, hogy annyit vegyenek el az átnyújtott pénzkötegből, amennyi szerintük nekik jár, és ezek jócskán ki is használták a helyzetet. Nagy későre megérkezett a református parókiára; nem tudta, hogy a paplak földszintjét bérbe adták, úgyhogy egy román újságírónál zörgetett, aki szembecsapta vele az ajtót, és a magyarokat sértő gúnynéven boanghennek nevezte. Az esperes egyetlen kis szobácskát bocsátott rendelkezésére, egy kis asztallal és egy ágynemű nélküli vasággyal. Ahogy azt más forrásból tudjuk, maga az érsek sem élt sokkal jobb anyagi körülmények között; az évi 2400 frankos fizetés csak arra volt elég, hogy „éhen ne haljon az ember”.
Kertész átvette a dal- és műkedvelő kör vezetését, és kibérelt egy próbatermet az Erzsébet sugárúton, később a próbákat már a református iskolában tartották. Habár a Magyar Társulat új épületében minden magyar művelődési rendezvénynek kellett volna hogy jusson hely, a művészeti körök és egyletek leggyakrabban arra kényszerültek, hogy nemcsak próbára, de az előadásra is termet béreljenek, mert a társulat a dísztermét mindig bérbe adta.
A magyarok mindig túl sok művelődési, zenei, színi- vagy szavalóegyletet, társulatot alapítottak, így szétforgácsolták energiájukat. Jobb lett volna, ha csökkentik számukat, a szervezést és a vezetést pedig értelmiségiek veszik át, akkor a társulat dísztermét is használhatták volna; ezt többször is javasolták az évtizedek során a magyar újságírók.
A legfontosabb zenei-művelődési együttes ebből az időszakból az 1882-ben alakult amatőr színjátszó csoport és a Magyar Társulat által 1887-ben alakított Magyar Dalárda. A színjátszó csoport fénykorát Bakai Antal, a budapesti Nemzeti Színház volt szabója idején élte. Négy éven keresztül egy magyar lap sem jelent meg, csak a Magyar Társulat és a református eklézsia értesítője. 1889-ben napvilágot látott a Bukaresti Magyar Képes Naptár Veress Endre szerkesztésében. Koós és Vándory lapjai után ez volt a legfontosabb magyar kiadvány. Veress hazafias kötelességének érezte egy kalendárium megjelentetését, hisz honfitársai szellemi táplálék nélkül maradtak. Máskülönben a magyarok száma annyira magas volt, hogy akár egy jómódú kisiparos is megengedhette volna magának egy lap kiadását, és egy kalendárium kiadásához pedig csak a jóindulat hiányzott, vélte Veress. Ezzel a kiadvánnyal vette kezdetét honfitársai történelmének kutatása. (...)
Veress naptára Sándor József üzenetével kezdődött; Sándor József – 1885-től az EMKE elnökeként – emblematikus figurája volt a magyarságnak. Bukarestben született 1853-ban a forradalmár Sándor Dénes fiaként, és Koós tanítványa volt a református elemi iskolában. Üzenetének mottója C. A. Rosetti nyilatkozata volt: ,,Szeretem nemzetemet, nem gyűlöltem senkit.” A bukaresti magyar lapokban megjelenő nyilatkozatokkal összhangban köszönetet mond a románoknak vendégszeretetükért és toleranciájukért: ,,Áldott a föld, mely elfogad, a nemzet, mely tűzhelyet ad, a felekezet, mely véd, a törvény, mely támogat, az idegen, a más ajkú, az úr, ki nemcsak saját hazájának és népének fia, de ember is.”
Sándor József előbb a román költészettel, később a román politikával foglalkozott. 1885. december 25-én ő közölte az első magyar nyelvű Eminescu-versfordítást Cseresznyefa fehér virága (Atât de fragedă) címmel a Kolozsvári Közlönyben. Fényes politikai karriert futott be, 1896–1905 között magyarországi országgyűlési képviselő volt, 1918–1922 között a Nemzeti Magyar Párt elnöke, képviselő a román parlamentben (1922–1926) és 1926-tól szenátor; ugyanakkor a román Ókirályság református egyházmegyéjének kurátora. Képviselőként sokszor támadta a román sajtó, például azt is be kellett bizonyítania, hogy nem bordélytulajdonos. Kolozsváron halt meg 1945-ben. Az ifjabb Veress érdeme, hogy ráérzett, kik voltak a XIX. század második felében a bukaresti magyarság nagy személyiségei: Koós Ferenc lelkipásztor, Fialla Lajos orvos és saját apja, a mérnök Veress Sándor.
Veress Sándor (1828–1884) Magyarországon született református pap fiaként. Tanulmányait félbeszakította, hogy részt vehessen az 1848-as forradalomban, majd hosszas törökországi, itáliai, franciaországi és angliai vándorlás után Londonban szerzett földmérnöki diplomát. Nem tudni, hogy miért döntött a bukaresti letelepedés mellett 1859-ben. Sok nyelven beszélt, mint a legtöbb magyar kivándorló: a román mellett tudott németül, angolul, franciául, olaszul és törökül is. A román arisztokráciával szakmája révén került kapcsolatba, olyan nagybojár családok fordultak hozzá birtokaik telekkönyvezésével, mint a Ştirbei, az Obrenovici és a Lahovari; a sinaiai királyi uradalmon is végzett földméréseket. Veress vezette be a háromszögeléses és telekegyesítési mérési módszereket; sok térképéről kőlenyomatos másolat készült, és stratégiai fontosságúnak tekintették ezeket, mert a pár évtizeddel korábban készíttetett térképek már nem feleltek meg a valóságnak, Románia pedig egy törökellenes háború küszöbén állt. Több éven keresztül dolgozott az 1875-ben használatba vett Piteşti–Târgovişte vasútvonal építésénél is. Elfogadta rövid időre a református egyház kurátori és a Magyar Társulat elnöki tisztjét. Nagyon elfoglalt ember lévén, szakmája miatt legtöbbször úton volt, jól ismerte a román vidékeket, életvitelüket, szokásaikat, megírta Románia történetét is, melyen húsz évig, 1871-ig dolgozott. A kéziratban maradt mű 214 ívet tesz ki, és Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárában található. Ez volt a románoknak az első magyar által írt története. Borsi-Kálmán Béla történész szerint Veress ,,a román világ egyik legavatottabb ismerőjének számít”. Habár a hatóságok által készített népszámlálások adataiból nem derül ki a havasalföldi bojárság eredete, Veress Sándor szerint csak alig 10 százalékuk volt román származású, a nagy többség görög felmenőkkel rendelkezett. A helyzet hasonló volt a bérlőknél is: négyötöd részük görög volt, továbbá szerbek és bolgárok, és csak elenyésző részük volt román. Szerinte a kereskedők, főleg a gabonakereskedők többsége görög volt, úgyhogy a Duna menti kikötőkben, Calafattól Galacig, majdnem kizárólag csak görögül beszéltek. Veressnek sikerült megragadnia azt a korszakot, amikor a külföldön taníttatott románok kezdték kiszorítani az idegeneket, ám még mindig magas maradt a külföldi szakemberek – orvosok, gyógyszerészek, építészmérnökök, művészek, fotográfusok stb. – aránya, köztük a magyaroké is.
A kézirat a románok történetének bemutatásával kezdődik – valószínű, román források alapján készült összeállítás –, folytatódik a politikai, társadalmi, gazdasági, kulturális és vallási élet leírásával, de kitér a románok viseletére, hagyományaira és hiedelmeire is. Nem hiányoznak a kritikus megjegyzések sem a korrupcióról és a felületes munkavégzésről, főleg, ami az utak és hidak tervezését és kivitelezését illeti. Két fejezetben vázolta a román idegengyűlöletet, hosszan idézett antiszemita és magyerellenes írásokat az 1869–1870-ben megjelenő Românul, Trompeta Carpaților, Presa, Terra lapokból. Károly király is felfigyelt erre a xenofób magatartásra, szokása is volt mondani: „Meine Landeslaute haben die Fremden nicht gern” (Honfitársaim nem szeretik az idegeneket), jegyzi fel Veress.
Aki azt reméli, hogy lényeges adatokra lel a korabeli magyar elit életéről, nagyot csalódik, annak ellenére, hogy Veress külön fejezetet szentelt a külföldi értelmiségieknek.
Veress Sándor a bukaresti kálvinista temetőben nyugszik. A temetésen az öreg Em. Lahovari az özvegyhez ezeket a szavakat intézte: ,,Én bejártam az egész művelt világot, de becsületesebb embert, mint Veress Sándor volt, soha nem láttam, soha nem ismertem”. (...) A gondolat, hogy lefordítsa Románia királynéja, Erzsébet (Carmen Sylva) írásait, már régóta foglalkoztatta az ifjabb Veresst, de kiadásukra tett próbálkozásai kudarcot vallottak. Most felkínálkozott az alkalom, úgyhogy közölte a Dâmbovița legendájának első magyar fordítását a királyné feldolgozásában. A királynőre felfigyeltek a magyarok is, a Magyarországról érkezett újságíróknak, Vándorynak, majd később pedig Poliány Zoltánnak köszönhetően. Vándory egyik versét ajánlja neki a Bukaresti Híradóban, mire a királyné köszönetképpen koszorút küld Petőfi szobrához. 1897-ben a Budapesti Egyetem díszdoktori címet adományozott a királynénak. 1907-ben Poliány Zoltán felesége egy könyvet szentelt neki, ez volt az első ilyen témájú magyar nyelvű könyv. A Petőfi-szobrot, amelyről szó van az 1882-es cikkben, nem sikerült azonosítani. Pár szobrot jóval később csakugyan állítottak a költőnek: egy mellszobrot, Balogh Péter művét a Petőfi-ház belső udvarán. Egy másik mellszobor, Szobodka András alkotása a Herăstrău Parkban áll (fotó; a szobrász nevét elírták: M. Sobotka).
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. május 14.
Hencz Hilda: Magyar Bukarest (9.)
A XIX. század második felétől a főváros kisipara és kereskedelme ugrásszerű fejlődésnek indult két olyan területen, ahol a külföldiek szerepe megkérdőjelezhetetlen. A külföldiek szerepét és súlyát Románia gazdasági fejlődésében a Románia Enciklopédiája is elismeri: „a gazdaság működése majdnem kizárólag idegen, a megváltozott, immár nyugati gazdasági orientáció miatt az országba sereglett külföldiek, az Ausztriából bevándorolt zsidók, németek és magyarok kezébe kerül”.
A kevés tősgyökeres román kisiparost és kereskedőt „elsöpörte az Ausztriából bevándorló mesteremberek, kereskedők és üzletemberek hulláma”. Bukarest város 1898-as és 1899-es statisztikai évkönyvei szerint a 101 793 aktív személyből megközelítőleg 20 ezer volt mesterember: 3830 szabó (533 osztrák–magyar), 3206 csizmadia és cipész (837 osztrák–magyar), 2681 kovács (876 osztrák–magyar), 2567 asztalos (183 osztrák–magyar), 1537 kőműves (203 osztrák–magyar), 1170 mázoló-szobafestő (263 osztrák–magyar), 978 pék és pereces (60 osztrák–magyar), 970 kocsis (302 osztrák–magyar), 952 bádogos (75 osztrák–magyar) stb.
Etnikai szempontból nagyon vegyes volt a főváros, és ez tükröződött a kiskereskedők világában is: a szerbek árulták a zöldségeket, a cigányok hordták a vizet, a törökök édességet és bozát (kölesből erjesztett, csekély alkoholtartalmú, savanykás ital) árusítottak, a görögök perecet, kiflit és sült magokat, az albánok pedig a joghurtokat hozták stb. A kocsmák és csárdák sokasága (szám szerint 1522), a 247 kávézó és 119 vendéglő életet és sajátos varázst adott a városnak. Sok kávézónak volt külföldi – német, osztrák vagy görög – tulajdonosa. A vendégek órákig is elüldögéltek az asztalok mellett, virslit ettek, sört ittak, fagyiztak, újságot olvastak és zenét hallgattak. A higiénia és a tisztaság továbbra is gyenge pontja maradt a Dâmboviţa menti kereskedelemnek. Bukarest hírhedt volt koszosságáról, a városban „patriarchális módon továbbéltek a régi konyhai szokások, nyüzsögtek a legyek és patkányok, a mindig mosatlan grillek, a födetlen és legyeknek kitett kolbászfélékkel, sajtokkal, halárukkal stb.” – írja Constantin Bacalbasa. 1904-ben Haralambie Boteanu orvos, liberális polgármester Vintilă Dobrescu politikai támogatásával igyekezett egy kis rendet teremteni, szigorú egészségügyi ellenőrzéseket tartott a kocsmákban, bodegákban és csárdákban. Ez azonban csak a tulajdonosok felháborodását vonta maga után, akik azzal fenyegetőztek, hogy nem szavaznak többet a liberális pártra. Ezután a dolgok visszatértek a „rendes” kerékvágásba, főleg a külvárosokban, ahová még 1933-ban „sem érkeztek meg Dobrescu polgármester előírásai”. A mészáros, senkitől sem zavartatva, az út menti akácra akasztotta föl a húst, a csárda mellett meg hemzsegtek a koldusok, prostituáltak és a kábítószerezők.
A bukaresti magyar mesterek előtérben voltak, és ez arra késztette Veress Sándort, hogy könyvében azt állítsa, a mesterek túlnyomó többsége magyar volt: a gépészek, kovácsok, kocsigyártók, lakatosok, de még az asztalosok, cipészek, szabók, szobafestők, ácsok, kőművesek, fogatosok is. Volt köztük órás, ékszerész, optikus és litográfus, és a puskaművesek nagy része is magyar volt. Ez utóbbiak egyike, Múzsa György egyenesen egy fegyvergyárat vezetett; nagy presztízsnek örvendhetett, hisz maga Koós lelkipásztor volt egyik gyermeke keresztapja. A magyar mestereket az Ókirályság városaiban mindenfelé megtalálhattuk; általában román inasaik voltak, akik így elsajátíthattak egy keresett mesterséget.
A magyarok Románia fejlődésében játszott szerepére utalva, Veress visszataszítónak találta, hogy a bukaresti lapok egy része állandóan támadta az idegeneket, elsősorban a magyarokat, barbároknak nevezve őket. Úgy vélte, valóságos szerencsétlenség lenne, ha az összes külföldi távozna, katasztrofális gazdasági pangáshoz vezetne. Voltak gyárakban dolgozó magyarok meg napszámosok is. A századvégi statisztika 1436 osztrák–magyar napszámost jegyzett.
A kis fényképész-, szabó-, csizmadia-, asztalos-, kárpitos-, kovács-, órás- vagy ékszerészműhelyek elég jól jövedelmeztek, sokuknak sikerült felkapaszkodni a kispolgárság osztályába. Még a cselédtartást is megengedhették maguknak – a magyar lányokat, becsületességük és tisztaságuk miatt előnyben részesítették, de az erdélyi román lányok sem voltak ritkák a cselédek között. Az egyik legjövedelmezőbb mesterség továbbra is a kocsigyártás maradt. A magyar kocsigyártók száma annyira megnőtt, hogy 1891. június 16-án megalapították Bukarest és az egész Kárpátokon kívüli román térség első magyar szakmai egyesületét (Bukaresti Magyar Kocsigyártó Társaság). Az alapító elnök Sántha András volt, egy meggazdagodott kovácsmester, háztulajdonos, aki kilenc évig maradt az egylet élén. Habár a Magyar Társaság épületében tartott alapító gyűlésen ,,majdnem az összes kocsigyártó iparosok megjelentek”, a számot nem pontosítja a forrás. Kövér Gyula kocsigyártó – Ştefănescu Magdának, A Hét laptervezőjének édesapja – a XIX. század vége felé született, és a Rostás Zoltán által 1986-ban meginterjúvolt emlékezők egyike volt. Akárcsak Veress, ő is úgy tartotta, hogy a kézművesek többsége magyar volt. A statisztikák csak részben igazolják őket.
Székelyföldi származású apja Bukarestben tanulta ki a szakmát. 1900 körül banki kölcsönt vett fel és házat vásárolt a mai Titulescu utcában, ahol négy műhelyt rendezett be: egy kovács-, egy bognár-, egy festő- és egy kárpitosműhelyt. Több inast és segédet alkalmazott, románokat, magyarokat, németeket, akik mind a mester házában laktak – a segédek az emeleten, az inasok pedig a bognárműhely fölötti hálóban. Jó koszton tartották őket, hogy legyen erejük a munkához. A család négy-öt disznót is levágott egy évben, és az Obor piacról vásárolták a krumplit és a káposztát. A tejet és a kenyeret házhoz hozták a görögök. A gyermek Kövér gyalog járt a Sf. Ştefan utcai, a Carol I. sugárút és a Moşilor út kereszteződésétől nem messze álló magyar református iskolába. Néha be-betért a Cantacuzino utcai katolikus magyar iskolába is, ahol tízórait is adtak neki: „volt egy hatalmas asztal, amire a tízórait tányéron hordták (az apácák), annyira szerettek minket” – emlékezett vissza nem kis nosztalgiával Kövér. Az öreg kocsigyártó elmondása szerint a család összes, több évtizeden át megőrzött fényképét a református templomnak adományozták. Néhány rokona, például Kövér György sebész, még most is Bukarestben él, fia ugyancsak orvos, menye, Orsolya pedig műépítész. A román államnak nagy szüksége volt az idegen mesterekre, és törvény szerint ezeknek jogukban állt hazavinni összegyűjtött vagyonukat. Kövér gyermekkorában egy kovácsmester, aki a Ştefan cel Mare úton lakott, bár kevesebbet kért a szekereiért, mégis jókora vagyont gyűjtött össze; mivel gyermekei nem voltak, eladott mindent és visszatért Sepsiszentgyörgyre.
Amikor Románia belépett a háborúba, a kocsisok lovait elrekvirálták; egyiküktől 24 lovat hajtottak el. A kocsisok nemcsak az ügyfelekért versengtek, de abban is, kinek a fogata a legtisztább, kinek a ruhája a legszebb, kinek a lószerszáma a legmutatósabb. A város támogatta ezt, három kategóriába sorolva őket. Volt, akinek állandó ügyfelei voltak azok, akik bolondultak a kocsikázásért a Herăstrău-tónál vagy a főúton. A főúton nagy volt a forgalom, és az útra kipakolt asztalok mindig megteltek a térzenét hallgató vendégekkel. Magát I. Károly királyt is lehetett látni itt napi sétája során, a királyi palotától a Kiseleff úti nyári lakosztályáig. Az omnibusz megjelenésével nem tűnt el azonnal a kocsismesterség, hisz még sok éven keresztül ló húzta ezeket, a Vasile Lascăr utcában, a Moşilor út közelében egy lóváltó helyet is létesítettek.
Amint az 1893-as, a szakmai oktatást szabályozó törvény előírásai is bizonyítják, különleges elbánásban részesültek azok a tanultabb magyar mesterek, akik a román szakiskolákhoz szerződtek; a törvényt 1901-ben módosították és 1902-ben megjelent a Bukaresti Magyar Újságban, ami bizonyítja a törvény magyar érdekeltségét. Egy ilyen, román iskolánál alkalmazott mester volt Sántha András kovácsmester. A külföldi mesterek azonban nem rendelkezhettek szakmai fokozatokkal. A külföldiek gyermekei járhattak román szakiskolákba, azonban a tanulók számának legfentebb egyötödét tehették ki, és tandíjat kellett fizetniük. A külföldi tanügyikáder-infúzióval és a gyárakban dolgozó külföldi szakképzett munkásokkal, köztük számos magyarral, a román ipar hamarosan felvirágzott. (...) A századfordulós bukaresti és az erdélyi román sajtóban, de a parlamenti viták során is egyre gyakrabban merült fel a külföldi állampolgárként itt élő magyarok lojalitásának kérdése. Voltak hangok, amelyek a magyarok kitoloncolását követelték még Apponyi tanügyi törvénye előtt, például az Epoca lap újságírói azt várták a román kormánytól, hogy űzzön ki minden magyart Romániából, hogy „meg se álljanak Amerikáig”. Az aradi Tribuna is gyakran támadta őket, többek között kétségbe vonta a román Ókirályságbeli magyarok jogát a felekezeti iskolákhoz és ahhoz, hogy Magyarországról hívjanak tanítókat. A bukaresti magyar sajtó, bár jelezte a támadásokat, általában nem bocsátkozott vitába.
A leghevesebb támadások Grădişteanu szenátor részéről érkeztek. Mint a Kulturális Liga jelentős tagja, egy időben elnöke, ő volt, aki egy konstancai vendéglőben sértegette az osztrák–magyar konzult, mivel az magyarul szólt a pincérhez. A vádjára, miszerint a magyar iskolákban románellenes agitáció folyna, Poliányi Zoltántól az alábbi választ kapta: ,,A bukaresti magyar iskolák nem zugiskolák, mert hiszen ezeket a román kultuszkormány engedélyezte, bizonyos kikötések mellett. A kormánynak módjában áll a magyar iskolák tevékenységét a legszigorúbban ellenőrizni s ügyelni afelett, hogy az iskolák működéséhez kötött feltételeket betartották-e... A bukaresti magyar igazgatóságok nem csak azokat a rendeleteket tartják be a legszigorúbb pontossággal, amelyeket a kultuszminiszter iskoláinkra vonatkozólag kiadott, sőt, minden törekvésünk odairányul, hogy a leglojálisabb módon juttassák kifejezésre azokat a sympathiákat, amelyeket a növendékeknek a kenyéradó állam iránt érezniök kell. ”
Tulajdonképpen a magyar bevándorlók mindig is elfogadták a román nyelv tanulásának szükségességét. ,,Szükség tudni annak az országnak nyelvét, ahol élünk, és tisztelni szokásait, törvényeit, ahol a kenyérre valót keresik honfitársaink”, olvashatjuk a Bukaresti Magyar Újság 1904. évi 28. számában. Hasonló kijelentések elég gyakran jelentek meg a bukaresti magyar lapokban.
János András fordítása
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A XIX. század második felétől a főváros kisipara és kereskedelme ugrásszerű fejlődésnek indult két olyan területen, ahol a külföldiek szerepe megkérdőjelezhetetlen. A külföldiek szerepét és súlyát Románia gazdasági fejlődésében a Románia Enciklopédiája is elismeri: „a gazdaság működése majdnem kizárólag idegen, a megváltozott, immár nyugati gazdasági orientáció miatt az országba sereglett külföldiek, az Ausztriából bevándorolt zsidók, németek és magyarok kezébe kerül”.
A kevés tősgyökeres román kisiparost és kereskedőt „elsöpörte az Ausztriából bevándorló mesteremberek, kereskedők és üzletemberek hulláma”. Bukarest város 1898-as és 1899-es statisztikai évkönyvei szerint a 101 793 aktív személyből megközelítőleg 20 ezer volt mesterember: 3830 szabó (533 osztrák–magyar), 3206 csizmadia és cipész (837 osztrák–magyar), 2681 kovács (876 osztrák–magyar), 2567 asztalos (183 osztrák–magyar), 1537 kőműves (203 osztrák–magyar), 1170 mázoló-szobafestő (263 osztrák–magyar), 978 pék és pereces (60 osztrák–magyar), 970 kocsis (302 osztrák–magyar), 952 bádogos (75 osztrák–magyar) stb.
Etnikai szempontból nagyon vegyes volt a főváros, és ez tükröződött a kiskereskedők világában is: a szerbek árulták a zöldségeket, a cigányok hordták a vizet, a törökök édességet és bozát (kölesből erjesztett, csekély alkoholtartalmú, savanykás ital) árusítottak, a görögök perecet, kiflit és sült magokat, az albánok pedig a joghurtokat hozták stb. A kocsmák és csárdák sokasága (szám szerint 1522), a 247 kávézó és 119 vendéglő életet és sajátos varázst adott a városnak. Sok kávézónak volt külföldi – német, osztrák vagy görög – tulajdonosa. A vendégek órákig is elüldögéltek az asztalok mellett, virslit ettek, sört ittak, fagyiztak, újságot olvastak és zenét hallgattak. A higiénia és a tisztaság továbbra is gyenge pontja maradt a Dâmboviţa menti kereskedelemnek. Bukarest hírhedt volt koszosságáról, a városban „patriarchális módon továbbéltek a régi konyhai szokások, nyüzsögtek a legyek és patkányok, a mindig mosatlan grillek, a födetlen és legyeknek kitett kolbászfélékkel, sajtokkal, halárukkal stb.” – írja Constantin Bacalbasa. 1904-ben Haralambie Boteanu orvos, liberális polgármester Vintilă Dobrescu politikai támogatásával igyekezett egy kis rendet teremteni, szigorú egészségügyi ellenőrzéseket tartott a kocsmákban, bodegákban és csárdákban. Ez azonban csak a tulajdonosok felháborodását vonta maga után, akik azzal fenyegetőztek, hogy nem szavaznak többet a liberális pártra. Ezután a dolgok visszatértek a „rendes” kerékvágásba, főleg a külvárosokban, ahová még 1933-ban „sem érkeztek meg Dobrescu polgármester előírásai”. A mészáros, senkitől sem zavartatva, az út menti akácra akasztotta föl a húst, a csárda mellett meg hemzsegtek a koldusok, prostituáltak és a kábítószerezők.
A bukaresti magyar mesterek előtérben voltak, és ez arra késztette Veress Sándort, hogy könyvében azt állítsa, a mesterek túlnyomó többsége magyar volt: a gépészek, kovácsok, kocsigyártók, lakatosok, de még az asztalosok, cipészek, szabók, szobafestők, ácsok, kőművesek, fogatosok is. Volt köztük órás, ékszerész, optikus és litográfus, és a puskaművesek nagy része is magyar volt. Ez utóbbiak egyike, Múzsa György egyenesen egy fegyvergyárat vezetett; nagy presztízsnek örvendhetett, hisz maga Koós lelkipásztor volt egyik gyermeke keresztapja. A magyar mestereket az Ókirályság városaiban mindenfelé megtalálhattuk; általában román inasaik voltak, akik így elsajátíthattak egy keresett mesterséget.
A magyarok Románia fejlődésében játszott szerepére utalva, Veress visszataszítónak találta, hogy a bukaresti lapok egy része állandóan támadta az idegeneket, elsősorban a magyarokat, barbároknak nevezve őket. Úgy vélte, valóságos szerencsétlenség lenne, ha az összes külföldi távozna, katasztrofális gazdasági pangáshoz vezetne. Voltak gyárakban dolgozó magyarok meg napszámosok is. A századvégi statisztika 1436 osztrák–magyar napszámost jegyzett.
A kis fényképész-, szabó-, csizmadia-, asztalos-, kárpitos-, kovács-, órás- vagy ékszerészműhelyek elég jól jövedelmeztek, sokuknak sikerült felkapaszkodni a kispolgárság osztályába. Még a cselédtartást is megengedhették maguknak – a magyar lányokat, becsületességük és tisztaságuk miatt előnyben részesítették, de az erdélyi román lányok sem voltak ritkák a cselédek között. Az egyik legjövedelmezőbb mesterség továbbra is a kocsigyártás maradt. A magyar kocsigyártók száma annyira megnőtt, hogy 1891. június 16-án megalapították Bukarest és az egész Kárpátokon kívüli román térség első magyar szakmai egyesületét (Bukaresti Magyar Kocsigyártó Társaság). Az alapító elnök Sántha András volt, egy meggazdagodott kovácsmester, háztulajdonos, aki kilenc évig maradt az egylet élén. Habár a Magyar Társaság épületében tartott alapító gyűlésen ,,majdnem az összes kocsigyártó iparosok megjelentek”, a számot nem pontosítja a forrás. Kövér Gyula kocsigyártó – Ştefănescu Magdának, A Hét laptervezőjének édesapja – a XIX. század vége felé született, és a Rostás Zoltán által 1986-ban meginterjúvolt emlékezők egyike volt. Akárcsak Veress, ő is úgy tartotta, hogy a kézművesek többsége magyar volt. A statisztikák csak részben igazolják őket.
Székelyföldi származású apja Bukarestben tanulta ki a szakmát. 1900 körül banki kölcsönt vett fel és házat vásárolt a mai Titulescu utcában, ahol négy műhelyt rendezett be: egy kovács-, egy bognár-, egy festő- és egy kárpitosműhelyt. Több inast és segédet alkalmazott, románokat, magyarokat, németeket, akik mind a mester házában laktak – a segédek az emeleten, az inasok pedig a bognárműhely fölötti hálóban. Jó koszton tartották őket, hogy legyen erejük a munkához. A család négy-öt disznót is levágott egy évben, és az Obor piacról vásárolták a krumplit és a káposztát. A tejet és a kenyeret házhoz hozták a görögök. A gyermek Kövér gyalog járt a Sf. Ştefan utcai, a Carol I. sugárút és a Moşilor út kereszteződésétől nem messze álló magyar református iskolába. Néha be-betért a Cantacuzino utcai katolikus magyar iskolába is, ahol tízórait is adtak neki: „volt egy hatalmas asztal, amire a tízórait tányéron hordták (az apácák), annyira szerettek minket” – emlékezett vissza nem kis nosztalgiával Kövér. Az öreg kocsigyártó elmondása szerint a család összes, több évtizeden át megőrzött fényképét a református templomnak adományozták. Néhány rokona, például Kövér György sebész, még most is Bukarestben él, fia ugyancsak orvos, menye, Orsolya pedig műépítész. A román államnak nagy szüksége volt az idegen mesterekre, és törvény szerint ezeknek jogukban állt hazavinni összegyűjtött vagyonukat. Kövér gyermekkorában egy kovácsmester, aki a Ştefan cel Mare úton lakott, bár kevesebbet kért a szekereiért, mégis jókora vagyont gyűjtött össze; mivel gyermekei nem voltak, eladott mindent és visszatért Sepsiszentgyörgyre.
Amikor Románia belépett a háborúba, a kocsisok lovait elrekvirálták; egyiküktől 24 lovat hajtottak el. A kocsisok nemcsak az ügyfelekért versengtek, de abban is, kinek a fogata a legtisztább, kinek a ruhája a legszebb, kinek a lószerszáma a legmutatósabb. A város támogatta ezt, három kategóriába sorolva őket. Volt, akinek állandó ügyfelei voltak azok, akik bolondultak a kocsikázásért a Herăstrău-tónál vagy a főúton. A főúton nagy volt a forgalom, és az útra kipakolt asztalok mindig megteltek a térzenét hallgató vendégekkel. Magát I. Károly királyt is lehetett látni itt napi sétája során, a királyi palotától a Kiseleff úti nyári lakosztályáig. Az omnibusz megjelenésével nem tűnt el azonnal a kocsismesterség, hisz még sok éven keresztül ló húzta ezeket, a Vasile Lascăr utcában, a Moşilor út közelében egy lóváltó helyet is létesítettek.
Amint az 1893-as, a szakmai oktatást szabályozó törvény előírásai is bizonyítják, különleges elbánásban részesültek azok a tanultabb magyar mesterek, akik a román szakiskolákhoz szerződtek; a törvényt 1901-ben módosították és 1902-ben megjelent a Bukaresti Magyar Újságban, ami bizonyítja a törvény magyar érdekeltségét. Egy ilyen, román iskolánál alkalmazott mester volt Sántha András kovácsmester. A külföldi mesterek azonban nem rendelkezhettek szakmai fokozatokkal. A külföldiek gyermekei járhattak román szakiskolákba, azonban a tanulók számának legfentebb egyötödét tehették ki, és tandíjat kellett fizetniük. A külföldi tanügyikáder-infúzióval és a gyárakban dolgozó külföldi szakképzett munkásokkal, köztük számos magyarral, a román ipar hamarosan felvirágzott. (...) A századfordulós bukaresti és az erdélyi román sajtóban, de a parlamenti viták során is egyre gyakrabban merült fel a külföldi állampolgárként itt élő magyarok lojalitásának kérdése. Voltak hangok, amelyek a magyarok kitoloncolását követelték még Apponyi tanügyi törvénye előtt, például az Epoca lap újságírói azt várták a román kormánytól, hogy űzzön ki minden magyart Romániából, hogy „meg se álljanak Amerikáig”. Az aradi Tribuna is gyakran támadta őket, többek között kétségbe vonta a román Ókirályságbeli magyarok jogát a felekezeti iskolákhoz és ahhoz, hogy Magyarországról hívjanak tanítókat. A bukaresti magyar sajtó, bár jelezte a támadásokat, általában nem bocsátkozott vitába.
A leghevesebb támadások Grădişteanu szenátor részéről érkeztek. Mint a Kulturális Liga jelentős tagja, egy időben elnöke, ő volt, aki egy konstancai vendéglőben sértegette az osztrák–magyar konzult, mivel az magyarul szólt a pincérhez. A vádjára, miszerint a magyar iskolákban románellenes agitáció folyna, Poliányi Zoltántól az alábbi választ kapta: ,,A bukaresti magyar iskolák nem zugiskolák, mert hiszen ezeket a román kultuszkormány engedélyezte, bizonyos kikötések mellett. A kormánynak módjában áll a magyar iskolák tevékenységét a legszigorúbban ellenőrizni s ügyelni afelett, hogy az iskolák működéséhez kötött feltételeket betartották-e... A bukaresti magyar igazgatóságok nem csak azokat a rendeleteket tartják be a legszigorúbb pontossággal, amelyeket a kultuszminiszter iskoláinkra vonatkozólag kiadott, sőt, minden törekvésünk odairányul, hogy a leglojálisabb módon juttassák kifejezésre azokat a sympathiákat, amelyeket a növendékeknek a kenyéradó állam iránt érezniök kell. ”
Tulajdonképpen a magyar bevándorlók mindig is elfogadták a román nyelv tanulásának szükségességét. ,,Szükség tudni annak az országnak nyelvét, ahol élünk, és tisztelni szokásait, törvényeit, ahol a kenyérre valót keresik honfitársaink”, olvashatjuk a Bukaresti Magyar Újság 1904. évi 28. számában. Hasonló kijelentések elég gyakran jelentek meg a bukaresti magyar lapokban.
János András fordítása
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. május 28.
Hencz Hilda : Magyar Bukarest - részletek (11.)
Az 1913/14-es tanévben az óromániai katolikus és református magyar iskoláknak 2382 tanulója volt, ebből 1682 Bukarestben; ezt a számot azóta sem sikerült túlszárnyalni.
Az első világháború kitöréséig évente mintegy húsz bukaresti, elemi iskolát végzett tanulót küldtek ösztöndíjjal a csíkszeredai vagy a gyulafehérvári gimnáziumba, vagy budapesti mesteriskolákba. 1907 után tíz ösztöndíjat ajánlottak fel a brassói, kolozsvári, marosvásárhelyi, zalatnai és udvarhelyi szakiskolákba, szülőföldjük iparának fejlesztése és munkahelyteremtés útján próbálták a székely kivándorlást megállítani.
Az, hogy valaki a diaszpórából magyar iskolába járt, még nem szavatolta nemzeti identitásának megőrzését. A tanulók túlnyomó többsége szerény agyagi körülmények között nevelkedett, mindenféle szellemi elfoglaltság nélkül, erőfeszítésük a túlélésre irányult; ezek az emberek csak egy kis jólétre vágytak, ami miatt a román serviciu (munkahely) vagy leafă (bér) szavak rögeszmésen visszatértek beszélgetéseikben. Jó részük anyanyelvét csak alkalomadtán beszélte, így született egy különleges román–magyar keveréknyelv, amelyet csak a mindkét nyelven tudók értettek. Ilyen tipikus asszimilációs eset a Giuglea, született Vígh Anetáé. Édesapja 1860 körül telepedett meg Ploieşti-en. Életrajza néhány fontos eleme ismeretlen, de tudjuk, hogy elismert fafaragó lett, az 1894-es művészeti kiállításon aranyérmet nyert. A királyi háznak és bukaresti nagybojári családoknak faragott bútort, de néhány erdélyi ortodox templom oltárképét is ő készítette. 1930-ban, amikor egy magyar lap meginterjúvolta, már nem beszélt magyarul.
A bukaresti magyarság erőtlenségének egyik oka az volt, hogy a soraiból származó, minden bizonnyal több száz főre tehető gazdagok és értelmiségiek nem vállaltak részt szerény származású honfitársaik kulturális és társasági életében. A magyar és osztrák elit exkluzív körben élt, saját zárt körű bálokat szervezett. Egy hivatkozást ezekre a bálokra a Romániai Magyar Újság egyik 1910-es számában is találhatunk, amely szerint a protestáns nőegylet kibérelte a Germania társaság Brezoianu utca 12. szám alatti előadótermét; a hivatkozás nem nevesít senkit.
A két felekezet papjai is tartózkodóan viselkedtek a gazdagokkal szemben. Bálinth János emlékkönyvében az osztrák–magyar társaságnak, amelyet az értelmiségi elit (orvosok, gyógyszerészek, műépítészek, mérnökök stb.) támogatott, csupán tíz sort szentel, anélkül hogy egy nevet vagy az alapítás évét megemlítené. Bálinth hozzáállása nem kivételes. A bukaresti magyar lapokban csak elvétve találunk az elitre vonatkozó utalásokat; innen erednek az azonosításukkal kapcsolatos nehézségek is, és ez nem csak a bukaresti magyarokra jellemző. Fenntartásokkal viszonyul az elithez a későbbiekben Nagy Sándor lelkipásztor is, aki az óromániai szórványról szóló tanulmányában csak pár értelmiségi nevét említi, pedig környezetéhez tartoztak, és néhányuk neve a felekezeti lapban is megjelent különféle kulturális-tudományos esemény kapcsán. Nagyon kevesen adományoztak jelentős összegeket iskola- vagy étkezdeépítésre, illetve az árva és szegény gyermekeknek. A legnagyobb adományokat a Szent Ilona-templom építésekor ajánlották föl. Az átlag magyar szemében az elit papjaiból és tanítóiból állt, akik azonban szintén elég szerényen éltek. Ugyanakkor a megosztottság és a két vallás, protestáns és katolikus közötti rivalizálás is rossz hatással volt a magyar diaszpóra életére. A megosztottság egyértelmű volt a tanárok közt, de a Magyar Társaságon belül is létezett. A XX. század elején történtek próbálkozások egy egységes tanítóegylet létrehozására, hosszan vitatták a lapokban, végül mégis zátonyra futott, mert a katolikusok csak a felekezeti egyesületeket voltak hajlandóak elfogadni. A két felekezet tantestülete közötti feszültség továbbra sem enyhült, végül az osztrák–magyar konzulátusnak kellett közbelépnie, amely megrótta a katolikus tanítókat. Nagy Sándor későbbi visszaemlékezése szerint Augustin Kuczka prelátus a két felekezet tanítói között még a magánjellegű kapcsolatokat sem tűrte el. A két felekezet közti vetélkedés és ellenszenv Nagy Sándor tanulmányából is kiérezhető, és bizonyos mértékben a mai napig létezik. A magyar szórvány megosztottsága, az összetartozás és a szolidaritás hiánya vezetett oda, hogy a románok által elismert szorgalmuk és becsületességük ellenére a magyarok a legszegényebbek maradtak a romániai külföldiek közül, ahogy azt a korabeli magyar sajtó, Koós Ferenctől Nagy Sándorig, évtizedeken keresztül hangoztatta. A legnagyobb felelős a magyar szórvány mostoha sorsáért mégiscsak az őket elhanyagoló magyar állam marad, írta a harmincas években Nagy Sándor. Paradox módon Magyarország majdnem semmit sem tett saját külföldre szakadt állampolgáraiért, főként a székelységért, sem a szórványban élőkért, de azokért sem, akik a szegénység vagy az osztrák, illetve magyar kizsákmányolóik miatt kényszerültek kivándorolni, és a szomszédos országok polgáraivá váltak. Még a pap, tanító vagy újságíró szerzők saját költségén megjelent, a magyar diaszpóráról szóló néhány könyvnek sem volt visszhangja a magyar hatóságoknál, nem voltak képesek egy koherens, szórványt védő és támogató politika kidolgozására. Később, 1903-tól, a magyar hatóságok a Román Királyságban csak a katolikusok védelmére szorítkoztak, teljesen megfeledkezve a reformátusokról – állapította meg keserűen Nagy Sándor. A polgárai megvédését elhanyagoló magyar államnál sokkal jobb politikai érzékről tettek bizonyságot a románok. Már a XIX. század derekától jól megszervezett harcot vívtak a magyarokkal egyenlő jogok eléréséért és a Romániával való egyesülésért. Ugyanakkor hatásos és következetes magyarellenes propagandát folytattak a sajtóban és a pesti Országgyűlésben egyaránt. Vezetőik olyan erdélyi román személyiségek voltak, mint Gheorghe Barițiu, az erdélyi román sajtó megalapítója, Andrei Șaguna püspök, Nicolae Cristea, Románia eljövendő pátriárkája vagy Ioan Slavici író, aki számára „a nap Bukarestben kel föl”. Az erdélyi lapok, a Gazeta de Transilvania, a Telegraful român, a Tribuna vagy a pestiek, kezdve a Federațiuneával (1868–1876), az Albinán és a Viitorulon át az Alexandru Vaida-Voievod vezette, és Nicolae Iorga személyes támogatását élvező Luptáig (1906–1910), az Osztrák-Magyar Monarchia alkotmányos alapjait támadták. Ezekhez a magyarellenes fellépésekhez kötődik a legnagyobb román költővé váló Mihai Eminescu neve is. Már fiatalkorában a magyarok ellenfeleként és osztrák–magyar monarchiabeli román jogvédőként lépett fel. Első verse Pesten jelent meg, 1866-ban a Iosif Vulcan vezette Familiában; a rákövetkező három év alatt még tizenkét versét közölték ugyanitt. 1870-ben álnéven politikai cikkeket is írt, amelyekkel a szerkesztőséget egy rágalmazási perbe keverte. A lap Nagyváradra költözése után, 1880-tól Eminescu utolsó versei ugyanitt jelennek meg. Az erdélyi románok magyarellenes tevékenységéhez társult több bukaresti személyiség is: C. A. Rosetti, B. P. Haşdeu és Nicolae Iorga. Az 1857-től megjelenő Românul, amelynek tulajdonosa a politikus C. A. Rosetti, a demokrata-liberális párt legolvasottabb napilapja 4–5000 előfizetővel. Veress Sándor véleménye szerint a románok ebből az újságból tanulták az idegengyűlöletet, minden számban közöltek valamit kedvenc célpontjuk, a magyarok ellen: ,,mi vagyunk a bünbak, kiken kifujja mérgét és gyakorolja nyelvét, hogy el ne találja feledni a kocsisos szép káromkodásokat”. A magyarellenes kampányban sajátos szerepe volt az Iredenta Română (Román Irredenta) társaságnak. 1882. január 24-én alakult Bukarestben, rövidesen Societatea Carpații, azaz Kárpátok Társaságára változtatta nevét. Fiatal erdélyi román egyetemisták alapították George Ocășanu és George Secășanu, a Românul munkatársai vezetésével, az éppen belügyminiszteri állást betöltő C. A. Rosetti hallgatólagos támogatásával. Az alapítótagok közt volt Slavici és Eminescu is, akinek felvételekor kivételt kellett tenniük, mivel nem volt erdélyi származású. A mai román szélsőjobboldal ki is használja Eminescu részvételét ebben a konspiratív jellegű társaságban, azt állítják, hogy a költőt megfigyelés alatt tartotta az osztrák-magyar rendőrség, és úgy tették el láb alól, hogy bolondokházába csukatták. A társaság részben az 1871-es putnai diákgyűlésen megfogalmazott követeléseket vette át. Akkoriban Putna még az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozott. Kezdetben nem kapcsolták össze a társaságot és a România iredentă név alatt kiadott röplapjait, amelyek szlogenje „A hazáért és szabadságért és halál a németekre” volt. Az első, Bukarestben titokban kinyomtatott röplapról a bécsi Neue Freie Presse 1882. május 21-ei száma értesít, a szöveg közreadása nélkül. A Românul május 20./június 1-ei száma kétségbe vonja a bécsi lap értesüléseinek hitelességét, visszautasítva azt, hogy „létezne minálunk egy ennyire őrült és a román állam létére veszélyes párt”. Azonban május 23-án a Le Stamboul közzétette a kiáltványt, amely a Hohenzollern dinasztia megbuktatására, Erdély, Bánság és Bukovina annektálására és a Dáko-Román Birodalom kikiáltására buzdított; ugyanakkor szerzői azzal vádolták C. A. Rosettit és V. A. Urechiat, hogy eladták az országot Ausztriának és Németországnak. A társaságnak több városban is volt fiókszervezete. Egy, Horia tiszteletére adott 1885-ös craiovai banketten, a társaság vezetősége a „egyetlen ellenségünk, a közös jövőnk útjában álló hun maradványok felszámolására” buzdított. A botrány a társaság körül az 1885. augusztus 18-ai România iredentă kiáltvánnyal tört ki; a trikolór keretben piros betűkkel százezer példányban megjelenő kiáltványt Erdély-szerte terjesztették, még Budapestre is eljutott. Augusztus 24-én Alexandru Ciurcu, a L’Indépendance roumaine lapigazgatója részleteket közölt belőle francia nyelven, majd másnap teljes egészében közzétette. A kiáltvány harcbahívás volt, golyóval és dinamittal, a „magyar hordák” és az osztrák-magyar császár ellen. Több házkutatásra is sor került ezután, barátja, Ocășanu kérésére a publiciszta Bacalbașa saját otthonában rejtegette a Bukarestben terjesztésre váró röplapokat. Az osztrák-magyar konzulátus követelésére a román hatóságok gyorsan intézkedtek: szeptember 2-án nem csak a társaság vezetőségét, de Al. Ciurcut is kiutasították az országból. (...) Magyarország ellen a fő rohamot a Liga Culturală pentru Unirea Tuturor Românilor (Minden Román Egyesüléséért Kulturális Liga) indította 1890-ben. A liga első elnöke a műépítész Al. Orăscu volt. Több mint 90 fiókszervezete volt, beleértve Berlint és Párizst is, akcióiban részt vett a Carpații Români (Román Kárpátok) társaság is, a Kárpátok Társaság utódja. A ligát nemcsak a Romániával szomszédos országokban élők, de minden külföldi román sorsa foglalkoztatta. A Román Akadémia égisze alatt megjelentette az erdélyi, magyarországi, bukovinai, boszniai, hercegovinai és albániai románok monográfiáját. A liga propagandaanyagát a Minerva könyvtár adta ki, többezres példányszámban, francia, német és olasz nyelven.
(folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Az 1913/14-es tanévben az óromániai katolikus és református magyar iskoláknak 2382 tanulója volt, ebből 1682 Bukarestben; ezt a számot azóta sem sikerült túlszárnyalni.
Az első világháború kitöréséig évente mintegy húsz bukaresti, elemi iskolát végzett tanulót küldtek ösztöndíjjal a csíkszeredai vagy a gyulafehérvári gimnáziumba, vagy budapesti mesteriskolákba. 1907 után tíz ösztöndíjat ajánlottak fel a brassói, kolozsvári, marosvásárhelyi, zalatnai és udvarhelyi szakiskolákba, szülőföldjük iparának fejlesztése és munkahelyteremtés útján próbálták a székely kivándorlást megállítani.
Az, hogy valaki a diaszpórából magyar iskolába járt, még nem szavatolta nemzeti identitásának megőrzését. A tanulók túlnyomó többsége szerény agyagi körülmények között nevelkedett, mindenféle szellemi elfoglaltság nélkül, erőfeszítésük a túlélésre irányult; ezek az emberek csak egy kis jólétre vágytak, ami miatt a román serviciu (munkahely) vagy leafă (bér) szavak rögeszmésen visszatértek beszélgetéseikben. Jó részük anyanyelvét csak alkalomadtán beszélte, így született egy különleges román–magyar keveréknyelv, amelyet csak a mindkét nyelven tudók értettek. Ilyen tipikus asszimilációs eset a Giuglea, született Vígh Anetáé. Édesapja 1860 körül telepedett meg Ploieşti-en. Életrajza néhány fontos eleme ismeretlen, de tudjuk, hogy elismert fafaragó lett, az 1894-es művészeti kiállításon aranyérmet nyert. A királyi háznak és bukaresti nagybojári családoknak faragott bútort, de néhány erdélyi ortodox templom oltárképét is ő készítette. 1930-ban, amikor egy magyar lap meginterjúvolta, már nem beszélt magyarul.
A bukaresti magyarság erőtlenségének egyik oka az volt, hogy a soraiból származó, minden bizonnyal több száz főre tehető gazdagok és értelmiségiek nem vállaltak részt szerény származású honfitársaik kulturális és társasági életében. A magyar és osztrák elit exkluzív körben élt, saját zárt körű bálokat szervezett. Egy hivatkozást ezekre a bálokra a Romániai Magyar Újság egyik 1910-es számában is találhatunk, amely szerint a protestáns nőegylet kibérelte a Germania társaság Brezoianu utca 12. szám alatti előadótermét; a hivatkozás nem nevesít senkit.
A két felekezet papjai is tartózkodóan viselkedtek a gazdagokkal szemben. Bálinth János emlékkönyvében az osztrák–magyar társaságnak, amelyet az értelmiségi elit (orvosok, gyógyszerészek, műépítészek, mérnökök stb.) támogatott, csupán tíz sort szentel, anélkül hogy egy nevet vagy az alapítás évét megemlítené. Bálinth hozzáállása nem kivételes. A bukaresti magyar lapokban csak elvétve találunk az elitre vonatkozó utalásokat; innen erednek az azonosításukkal kapcsolatos nehézségek is, és ez nem csak a bukaresti magyarokra jellemző. Fenntartásokkal viszonyul az elithez a későbbiekben Nagy Sándor lelkipásztor is, aki az óromániai szórványról szóló tanulmányában csak pár értelmiségi nevét említi, pedig környezetéhez tartoztak, és néhányuk neve a felekezeti lapban is megjelent különféle kulturális-tudományos esemény kapcsán. Nagyon kevesen adományoztak jelentős összegeket iskola- vagy étkezdeépítésre, illetve az árva és szegény gyermekeknek. A legnagyobb adományokat a Szent Ilona-templom építésekor ajánlották föl. Az átlag magyar szemében az elit papjaiból és tanítóiból állt, akik azonban szintén elég szerényen éltek. Ugyanakkor a megosztottság és a két vallás, protestáns és katolikus közötti rivalizálás is rossz hatással volt a magyar diaszpóra életére. A megosztottság egyértelmű volt a tanárok közt, de a Magyar Társaságon belül is létezett. A XX. század elején történtek próbálkozások egy egységes tanítóegylet létrehozására, hosszan vitatták a lapokban, végül mégis zátonyra futott, mert a katolikusok csak a felekezeti egyesületeket voltak hajlandóak elfogadni. A két felekezet tantestülete közötti feszültség továbbra sem enyhült, végül az osztrák–magyar konzulátusnak kellett közbelépnie, amely megrótta a katolikus tanítókat. Nagy Sándor későbbi visszaemlékezése szerint Augustin Kuczka prelátus a két felekezet tanítói között még a magánjellegű kapcsolatokat sem tűrte el. A két felekezet közti vetélkedés és ellenszenv Nagy Sándor tanulmányából is kiérezhető, és bizonyos mértékben a mai napig létezik. A magyar szórvány megosztottsága, az összetartozás és a szolidaritás hiánya vezetett oda, hogy a románok által elismert szorgalmuk és becsületességük ellenére a magyarok a legszegényebbek maradtak a romániai külföldiek közül, ahogy azt a korabeli magyar sajtó, Koós Ferenctől Nagy Sándorig, évtizedeken keresztül hangoztatta. A legnagyobb felelős a magyar szórvány mostoha sorsáért mégiscsak az őket elhanyagoló magyar állam marad, írta a harmincas években Nagy Sándor. Paradox módon Magyarország majdnem semmit sem tett saját külföldre szakadt állampolgáraiért, főként a székelységért, sem a szórványban élőkért, de azokért sem, akik a szegénység vagy az osztrák, illetve magyar kizsákmányolóik miatt kényszerültek kivándorolni, és a szomszédos országok polgáraivá váltak. Még a pap, tanító vagy újságíró szerzők saját költségén megjelent, a magyar diaszpóráról szóló néhány könyvnek sem volt visszhangja a magyar hatóságoknál, nem voltak képesek egy koherens, szórványt védő és támogató politika kidolgozására. Később, 1903-tól, a magyar hatóságok a Román Királyságban csak a katolikusok védelmére szorítkoztak, teljesen megfeledkezve a reformátusokról – állapította meg keserűen Nagy Sándor. A polgárai megvédését elhanyagoló magyar államnál sokkal jobb politikai érzékről tettek bizonyságot a románok. Már a XIX. század derekától jól megszervezett harcot vívtak a magyarokkal egyenlő jogok eléréséért és a Romániával való egyesülésért. Ugyanakkor hatásos és következetes magyarellenes propagandát folytattak a sajtóban és a pesti Országgyűlésben egyaránt. Vezetőik olyan erdélyi román személyiségek voltak, mint Gheorghe Barițiu, az erdélyi román sajtó megalapítója, Andrei Șaguna püspök, Nicolae Cristea, Románia eljövendő pátriárkája vagy Ioan Slavici író, aki számára „a nap Bukarestben kel föl”. Az erdélyi lapok, a Gazeta de Transilvania, a Telegraful român, a Tribuna vagy a pestiek, kezdve a Federațiuneával (1868–1876), az Albinán és a Viitorulon át az Alexandru Vaida-Voievod vezette, és Nicolae Iorga személyes támogatását élvező Luptáig (1906–1910), az Osztrák-Magyar Monarchia alkotmányos alapjait támadták. Ezekhez a magyarellenes fellépésekhez kötődik a legnagyobb román költővé váló Mihai Eminescu neve is. Már fiatalkorában a magyarok ellenfeleként és osztrák–magyar monarchiabeli román jogvédőként lépett fel. Első verse Pesten jelent meg, 1866-ban a Iosif Vulcan vezette Familiában; a rákövetkező három év alatt még tizenkét versét közölték ugyanitt. 1870-ben álnéven politikai cikkeket is írt, amelyekkel a szerkesztőséget egy rágalmazási perbe keverte. A lap Nagyváradra költözése után, 1880-tól Eminescu utolsó versei ugyanitt jelennek meg. Az erdélyi románok magyarellenes tevékenységéhez társult több bukaresti személyiség is: C. A. Rosetti, B. P. Haşdeu és Nicolae Iorga. Az 1857-től megjelenő Românul, amelynek tulajdonosa a politikus C. A. Rosetti, a demokrata-liberális párt legolvasottabb napilapja 4–5000 előfizetővel. Veress Sándor véleménye szerint a románok ebből az újságból tanulták az idegengyűlöletet, minden számban közöltek valamit kedvenc célpontjuk, a magyarok ellen: ,,mi vagyunk a bünbak, kiken kifujja mérgét és gyakorolja nyelvét, hogy el ne találja feledni a kocsisos szép káromkodásokat”. A magyarellenes kampányban sajátos szerepe volt az Iredenta Română (Román Irredenta) társaságnak. 1882. január 24-én alakult Bukarestben, rövidesen Societatea Carpații, azaz Kárpátok Társaságára változtatta nevét. Fiatal erdélyi román egyetemisták alapították George Ocășanu és George Secășanu, a Românul munkatársai vezetésével, az éppen belügyminiszteri állást betöltő C. A. Rosetti hallgatólagos támogatásával. Az alapítótagok közt volt Slavici és Eminescu is, akinek felvételekor kivételt kellett tenniük, mivel nem volt erdélyi származású. A mai román szélsőjobboldal ki is használja Eminescu részvételét ebben a konspiratív jellegű társaságban, azt állítják, hogy a költőt megfigyelés alatt tartotta az osztrák-magyar rendőrség, és úgy tették el láb alól, hogy bolondokházába csukatták. A társaság részben az 1871-es putnai diákgyűlésen megfogalmazott követeléseket vette át. Akkoriban Putna még az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozott. Kezdetben nem kapcsolták össze a társaságot és a România iredentă név alatt kiadott röplapjait, amelyek szlogenje „A hazáért és szabadságért és halál a németekre” volt. Az első, Bukarestben titokban kinyomtatott röplapról a bécsi Neue Freie Presse 1882. május 21-ei száma értesít, a szöveg közreadása nélkül. A Românul május 20./június 1-ei száma kétségbe vonja a bécsi lap értesüléseinek hitelességét, visszautasítva azt, hogy „létezne minálunk egy ennyire őrült és a román állam létére veszélyes párt”. Azonban május 23-án a Le Stamboul közzétette a kiáltványt, amely a Hohenzollern dinasztia megbuktatására, Erdély, Bánság és Bukovina annektálására és a Dáko-Román Birodalom kikiáltására buzdított; ugyanakkor szerzői azzal vádolták C. A. Rosettit és V. A. Urechiat, hogy eladták az országot Ausztriának és Németországnak. A társaságnak több városban is volt fiókszervezete. Egy, Horia tiszteletére adott 1885-ös craiovai banketten, a társaság vezetősége a „egyetlen ellenségünk, a közös jövőnk útjában álló hun maradványok felszámolására” buzdított. A botrány a társaság körül az 1885. augusztus 18-ai România iredentă kiáltvánnyal tört ki; a trikolór keretben piros betűkkel százezer példányban megjelenő kiáltványt Erdély-szerte terjesztették, még Budapestre is eljutott. Augusztus 24-én Alexandru Ciurcu, a L’Indépendance roumaine lapigazgatója részleteket közölt belőle francia nyelven, majd másnap teljes egészében közzétette. A kiáltvány harcbahívás volt, golyóval és dinamittal, a „magyar hordák” és az osztrák-magyar császár ellen. Több házkutatásra is sor került ezután, barátja, Ocășanu kérésére a publiciszta Bacalbașa saját otthonában rejtegette a Bukarestben terjesztésre váró röplapokat. Az osztrák-magyar konzulátus követelésére a román hatóságok gyorsan intézkedtek: szeptember 2-án nem csak a társaság vezetőségét, de Al. Ciurcut is kiutasították az országból. (...) Magyarország ellen a fő rohamot a Liga Culturală pentru Unirea Tuturor Românilor (Minden Román Egyesüléséért Kulturális Liga) indította 1890-ben. A liga első elnöke a műépítész Al. Orăscu volt. Több mint 90 fiókszervezete volt, beleértve Berlint és Párizst is, akcióiban részt vett a Carpații Români (Román Kárpátok) társaság is, a Kárpátok Társaság utódja. A ligát nemcsak a Romániával szomszédos országokban élők, de minden külföldi román sorsa foglalkoztatta. A Román Akadémia égisze alatt megjelentette az erdélyi, magyarországi, bukovinai, boszniai, hercegovinai és albániai románok monográfiáját. A liga propagandaanyagát a Minerva könyvtár adta ki, többezres példányszámban, francia, német és olasz nyelven.
(folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. február 17.
„Nem voltam csodagyerek”
Demény Balázs 1989-ben született Kolozsváron. Tanulmányait szülővárosában kezdte, 2004-től pedig a budapesti Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola és Gimnáziumban Eckhardt Gábor tanítványa volt. 2009-től a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem hallgatója, Erasmus-ösztöndíjjal pedig a berlini Hochschule für Musikban is tanult. Később párhuzamosan végezte a budapesti és a berlini egyetemek zongora-mesterszakát.
Demény Balázs rangos koncerttermek és fesztiválok meghívottja és számos nemzetközi verseny díjazottja volt már. A múlt csütörtöki szimfonikus hangversenyen a váradi közönség vastapssal fogadta, és búcsúztatta a zongoraművészt, és amint megtudtuk tőle, ő maga is szeret „hazajárni” Váradra koncertezni. A hangverseny előtt beszélgettünk vele életéről és szerelméről, a zenéről.
Koncertezik, versenyzik, tanít
Demény zenész családba született: édesapja zeneszerző, nagyanyja pedig népdalgyűjtő volt, aki Kodály Zoltánnal is dolgozott. Elmondása szerint nem volt rajta szülői nyomás, természetesen őt is irányítgatták tanulmányai megkezdésekor, mert – ahogy fogalmazott – nem volt „csodagyerek”. Úgy emlékszik, kamasz korában, 12–13 évesen döntötte el, hogy zenével szeretne foglalkozni hivatásszerűen. Bevallása szerint az ő életében a mai napig is vannak hullámvölgyek, kételyek szakmaválasztásával kapcsolatban, de ezeket az előadó a művészet természetes velejárójának tartja.
Elmondása szerint a művészszakmában teljesen normális, hogy az ember olyan mentorokat keres, akiktől a legtöbbet tanulhat, így került ő Berlinbe. Természetesen Budapesten és Kolozsváron is egy életre meghatározó zenei útravalót kapott. Demény Balázs minden évben szívesen hazajár, mint mondta, Váradon már sokadik alkalommal koncertezett múlt héten, Szebenben három héttel ezelőtt játszott, de tavasszal tervez egy lemezbemutató koncertkörutat Erdélyben. Egyébként mindenhol szívesen játszik, Európa-szerte gyakran fellép különböző műsorokkal.
Demény Balázs a koncertezés és versenyzés mellett a budapesti Zeneakadémián tanít is, egészen fiatalokkal is foglalkozott már, de most a doktorálás és témája, Veress Sándor, a kolozsvári zeneszerző, teljesen lekötik az idejét.
Nincs kedvenc közönsége
Demény Balázs szívesen játszik külföldön és otthoni közönség előtt egyaránt, de „kedvenc” közönsége nincsen, mint mondta, oda megy koncertezni, ahova hívják, ugyanakkor ő inkább az előadandó művekkel szeret foglalkozni. Természetesen nagyon szívesen játszott olyan külföldi, rangos eseményeken és helyszíneken, mint például a Gasteig München, a Budapesti Tavaszi Fesztivál, a Művészetek Palotája vagy a Berlini Filharmónia Nagyterme. Számára már önmagában élményt jelent egy ilyen helyen fellépni, „de ilyenkor is a mű a fontos, és nem a helyszín” – tette hozzá. Egyébként szerencsésnek tartja magát, novemberben például játszhatott Japánban az International Piano Concert Series-ben, ami az ország legrangosabb, fiatalokat bemutató sorozata, ahová a világ minden tájáról csupán négy zongoristát hívnak meg.
Kamarazenészként és szólistaként is szívesen játszik, legutóbb például Váradon Lászlóffy Zsolttal együtt tartottak egy Bartók–Mozart négykezes zongoraestet a Partiumi Keresztény Egyetem dísztermében a Mozart–Bartók-fesztivál keretében. Nem szereti szétválasztani a kamarazenét a szólózástól, számára egy zene létezik. Ebből következik, hogy a zenekari játékot is egyenrangú kamarazenének tartja.
Demény Balázst elmondása szerint a művek foglalkoztatják, és a horizontját is úgy próbálja tágítani 27 éves létére, hogy „minden beleférjen”: versenyezni szeretne, ameddig a korhatár megengedi, ugyanakkor érdekli a zenetudomány és a művészetek. Bár szerinte szubjektív szakma lévén megkérdőjelezhető a versenyek értéke, úgy gondolja, hogy egy versenyre való felkészülés művészi fejlődési lehetőségeket is magában hordoz.
A szív és a lélek összhangja
A zene miértjét pályára lépésétől kezdve próbálja magának megfogalmazni. A zenei gesztusok a legfontosobbak számára, ami – mint mondta – könnyen félreérthető szóhasználat, ugyanis nem a színpadi mozgásról van szó. Egy billentyűt akár egy kanállal is le lehet ütni, ez semmiféle előképzettséget nem igényel. De már mindenképpen nehezebb, komolyabb feladatot jelent két egymás utáni hang eljátszása. Természetesen nem azért, amiért fizikailag nagyobb erőfeszítés leütni két hangot, hanem azért, mert két hangot már csak eljátszani lehet: az első hanghoz képest rögtön létrejön egy viszonyítási pont és akarva-akaratlanul egyfajta viszonyrendszer jön létre. Ebben pedig számára az csodálatos, hogy amint megszületik a viszonyrendszer, úgy az ösztöneink és tudatunk működésbe lépnek, fontossági sorrendet állítanak fel, és kapcsolatokat teremtenek a hangok közötti űrben, miközben a szív és a lélek összhangban áll egymással. Ez az összhang határozza meg, hogy milyen lesz a két hang közti fizikai kapcsolat, ettől függ, hogy az előadás jó vagy rossz, hiteles, meggyőző vagy mű. Ennek a kutatását érzi Demény az előadó-művészet lényegének.
Kiss Erzsébet Janka
Reggeli Újság (Nagyvárad)
Demény Balázs 1989-ben született Kolozsváron. Tanulmányait szülővárosában kezdte, 2004-től pedig a budapesti Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola és Gimnáziumban Eckhardt Gábor tanítványa volt. 2009-től a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem hallgatója, Erasmus-ösztöndíjjal pedig a berlini Hochschule für Musikban is tanult. Később párhuzamosan végezte a budapesti és a berlini egyetemek zongora-mesterszakát.
Demény Balázs rangos koncerttermek és fesztiválok meghívottja és számos nemzetközi verseny díjazottja volt már. A múlt csütörtöki szimfonikus hangversenyen a váradi közönség vastapssal fogadta, és búcsúztatta a zongoraművészt, és amint megtudtuk tőle, ő maga is szeret „hazajárni” Váradra koncertezni. A hangverseny előtt beszélgettünk vele életéről és szerelméről, a zenéről.
Koncertezik, versenyzik, tanít
Demény zenész családba született: édesapja zeneszerző, nagyanyja pedig népdalgyűjtő volt, aki Kodály Zoltánnal is dolgozott. Elmondása szerint nem volt rajta szülői nyomás, természetesen őt is irányítgatták tanulmányai megkezdésekor, mert – ahogy fogalmazott – nem volt „csodagyerek”. Úgy emlékszik, kamasz korában, 12–13 évesen döntötte el, hogy zenével szeretne foglalkozni hivatásszerűen. Bevallása szerint az ő életében a mai napig is vannak hullámvölgyek, kételyek szakmaválasztásával kapcsolatban, de ezeket az előadó a művészet természetes velejárójának tartja.
Elmondása szerint a művészszakmában teljesen normális, hogy az ember olyan mentorokat keres, akiktől a legtöbbet tanulhat, így került ő Berlinbe. Természetesen Budapesten és Kolozsváron is egy életre meghatározó zenei útravalót kapott. Demény Balázs minden évben szívesen hazajár, mint mondta, Váradon már sokadik alkalommal koncertezett múlt héten, Szebenben három héttel ezelőtt játszott, de tavasszal tervez egy lemezbemutató koncertkörutat Erdélyben. Egyébként mindenhol szívesen játszik, Európa-szerte gyakran fellép különböző műsorokkal.
Demény Balázs a koncertezés és versenyzés mellett a budapesti Zeneakadémián tanít is, egészen fiatalokkal is foglalkozott már, de most a doktorálás és témája, Veress Sándor, a kolozsvári zeneszerző, teljesen lekötik az idejét.
Nincs kedvenc közönsége
Demény Balázs szívesen játszik külföldön és otthoni közönség előtt egyaránt, de „kedvenc” közönsége nincsen, mint mondta, oda megy koncertezni, ahova hívják, ugyanakkor ő inkább az előadandó művekkel szeret foglalkozni. Természetesen nagyon szívesen játszott olyan külföldi, rangos eseményeken és helyszíneken, mint például a Gasteig München, a Budapesti Tavaszi Fesztivál, a Művészetek Palotája vagy a Berlini Filharmónia Nagyterme. Számára már önmagában élményt jelent egy ilyen helyen fellépni, „de ilyenkor is a mű a fontos, és nem a helyszín” – tette hozzá. Egyébként szerencsésnek tartja magát, novemberben például játszhatott Japánban az International Piano Concert Series-ben, ami az ország legrangosabb, fiatalokat bemutató sorozata, ahová a világ minden tájáról csupán négy zongoristát hívnak meg.
Kamarazenészként és szólistaként is szívesen játszik, legutóbb például Váradon Lászlóffy Zsolttal együtt tartottak egy Bartók–Mozart négykezes zongoraestet a Partiumi Keresztény Egyetem dísztermében a Mozart–Bartók-fesztivál keretében. Nem szereti szétválasztani a kamarazenét a szólózástól, számára egy zene létezik. Ebből következik, hogy a zenekari játékot is egyenrangú kamarazenének tartja.
Demény Balázst elmondása szerint a művek foglalkoztatják, és a horizontját is úgy próbálja tágítani 27 éves létére, hogy „minden beleférjen”: versenyezni szeretne, ameddig a korhatár megengedi, ugyanakkor érdekli a zenetudomány és a művészetek. Bár szerinte szubjektív szakma lévén megkérdőjelezhető a versenyek értéke, úgy gondolja, hogy egy versenyre való felkészülés művészi fejlődési lehetőségeket is magában hordoz.
A szív és a lélek összhangja
A zene miértjét pályára lépésétől kezdve próbálja magának megfogalmazni. A zenei gesztusok a legfontosobbak számára, ami – mint mondta – könnyen félreérthető szóhasználat, ugyanis nem a színpadi mozgásról van szó. Egy billentyűt akár egy kanállal is le lehet ütni, ez semmiféle előképzettséget nem igényel. De már mindenképpen nehezebb, komolyabb feladatot jelent két egymás utáni hang eljátszása. Természetesen nem azért, amiért fizikailag nagyobb erőfeszítés leütni két hangot, hanem azért, mert két hangot már csak eljátszani lehet: az első hanghoz képest rögtön létrejön egy viszonyítási pont és akarva-akaratlanul egyfajta viszonyrendszer jön létre. Ebben pedig számára az csodálatos, hogy amint megszületik a viszonyrendszer, úgy az ösztöneink és tudatunk működésbe lépnek, fontossági sorrendet állítanak fel, és kapcsolatokat teremtenek a hangok közötti űrben, miközben a szív és a lélek összhangban áll egymással. Ez az összhang határozza meg, hogy milyen lesz a két hang közti fizikai kapcsolat, ettől függ, hogy az előadás jó vagy rossz, hiteles, meggyőző vagy mű. Ennek a kutatását érzi Demény az előadó-művészet lényegének.
Kiss Erzsébet Janka
Reggeli Újság (Nagyvárad)
2017. április 1.
MAKKAI BÉLA BUKAREST MAGYARSÁGÁRÓL, AZ IDEGENGYŰLÖLŐ KÖZEGRŐL ÉS A REGÁTI KENYÉRRŐL
MUNKÁS BARMOK
Hogyan kerültek Bukarestbe a magyarok? Hallgatott-e vészjósló híreikre a magyar kormányzat? Volt-e mozgásterük egy idegengyűlölettel teli környezetben? Makkai Béla történész, a Károli Gáspár Református Egyetem docense az első világháború előtti bukaresti magyar sajtót kutatta: Határon túli magyar sajtó – Trianon előtt című új kötetéből az egész közösség élete körvonalazódik.
– Mióta van számottevő magyar közösség Bukarestben?
– A Kárpátok vonulata nemcsak természetes határként, hanem áteresztő hártyaként is működött. Az évszázadokon át tartó román bevándorlás közben a magyar népesség kiáramlása is zajlott, a XIX. században főleg a Székelyföldről. Korábban vallási okokból, szabadságuk védelmében vagy a törvény szigora elől menekülve távoztak. A mai Berceni negyed (Bercsényi) is őrzi a kurucok emlékét. Bukarestben az első modern kori magyar közösség 1814-ben jött létre, ekkor Sükei Imre református gyülekezetet szervezett, és fatemplomot építtetett. Sokan az 1848–49-es politikai emigrációval érkeztek, és velük a románok is jól jártak, hiszen életerős nemzedék volt, elég csak Fialla Lajos szemészprofesszort, a román Vöröskereszt helyettes elnökét, a királyi kitüntetéssel honorált Veress Sándor mérnököt vagy az udvari festővé és fényképésszé váló Szathmáry Pap Károly és Mándly Ferenc nevét említeni.
– De zömük mégsem értelmiségi volt…
– Valóban. Az 1880-as években indult meg a tömeges kivándorlás. A közhiedelemmel ellentétben nemcsak a tengerentúlra tántorogtak ki tízezrek, hanem a szomszédos délszláv ,,Drávántúlra” és a román régióba is. Ezt a megélhetési válság okozta, hiszen az iparosodásunk nem tartott lépést a demográfiai robbanással, az itthoni idénymunkák csak ideiglenesen tudták felszívni a munkaerőt. A vámháború következtében főleg iparosok települtek ki, akiktől az agráriusok követelésére hermetikusan elzárták hagyományos román piacukat. Jellemző, hogy az 1878-as párizsi világkiállításon a féderes kocsit gyártó székely kocsikészítők Grand Prix-t nyertek az új hazának.
– Tárt karokkal várták őket? Mire számíthattak a Balkán feltörekvő fővárosában, amelyet sokan a második legnagyobb magyar városnak mondtak?
– Idegengyűlölő közegbe kerültek. A hiányszakmákban végül is szívesen fogadott vendégként látták őket, de állampolgárságra tíz évet kellett várniuk, nem úgy, mint az Erdélyből áttelepült románoknak, akik automatikusan megkapták, s birtokot is csak ők szerezhettek. Aki Románia felemelkedését szolgáló valódi vagy szellemi tőkét hozott, annak esetében természetesen eltekintettek ettől. De a magyarok zöme mezőgazdasági idénymunkás vagy házi cseléd volt. Ijesztő mértéket öltött az emberkereskedelem is, a lányokat már 13 éves kortól csempészték a zöldhatáron, ezért nehéz a statisztikákra hagyatkozni. Hegedüs Lóránt közgazdász, későbbi pénzügyminiszter 1904-ben azt írta egy bukaresti útja során, hogy ,,manapság Bukarestben már alig látni szép arcú székely cselédlányokat, mert elragadta őket a prostitúció”. A Leonida Colescu-féle 1899-es népszámlálás 50 ezer magyart mutatott ki Romániában. Ez a létszám azonban legfeljebb a magyar ajkú csángókat fedte le, miközben Hegedüs Lóránt úgy vélte, hogy a román ókirályságban mintegy 150 ezer magyar él. Az viszont téves tétel, hogy Budapest után Bukarestben élt a legtöbb magyar a századfordulón, hiszen az alig háromszázezres román fővárosnak „csak” minden tizedik lakója lehetett magyar. Az erdélyi kivándorlók kétharmada román volt, ők foglalták el a bukaresti kulturális pozíciókat: újságírók, egyetemi tanárok, politikai vezetők lettek, akik frusztráltságukat magyarellenességként fecskendezték a túloldali román közvéleménybe.
– Mikortól és milyen újságaik voltak a bukaresti magyaroknak?
– Az első lapot, a Bukuresti Magyar Közlönyt 1860-ban azzal a szándékkal alapították, hogy ápolják a kinti magyarság nemzeti tudatát, és hidat verjenek a két egymásra utalt nemzet fiai között, ám gyakorlatias érzékkel foglalkoztak a magyarellenes hírverésekkel is, mert az 1849-es emigráns szerkesztő, Oroszhegyi Józsa meglátása szerint ellenkező esetben ragályszerűen elterjedtek volna, és bomlasztanak a közvéleményben. A hetvenes-nyolcvanas években az egyik leghosszabban fennálló lap a Bucuresti Híradó, amelynek egy időben román változata is volt. Megjelenését több esetben is hatalmi eszközökkel akadályozzák. A lap 1885-ös végleges elnémulása után megjelent alkalmi vállalkozások a magas írástudatlanság és a katolikus–református ellentétek miatt igen szűkös kulturális piacon életképtelennek bizonyultak. A legígéretesebb az 1900-ban megjelent Romániai Magyar Néplap volt, amelyet hazafias, közhasznú hetilapként a kétkezi kivándoroltak ízlése és igénye szerint szerkesztett a székely katolikus pap, Bálinth János. Ez annál is inkább örvendetes fejlemény volt, mivel Márffy-Mantuano Rezső kereskedelmi tudósító szerint Romániában nem volt olyan orgánum, amely elfogulatlanul írt volna a szomszédos Magyarországról
– A román sajtó képviselői mit gondoltak magyar kollégáikról?
– Az egyik román lap szerkesztője „báránybőrbe bújtatott farkasnak” nevezte magyar kollégáit, akik szándékosan akarják megzavarni a csángók tudatát. A román posta mint nemzeti intézmény vélhetően emiatt nem továbbította moldvai címekre a példásan tárgyilagos magyar hetilapot. Úgy tűnik, a magyarok már-már rögeszmés lojalitását is hódító szándékaik átlátszó álcájának ítélték. A magyarul jól tudó történész, Nicolae Iorga a sajtószabadsággal való visszaélésnek tartotta a bevándoroltak anyanyelvű lapjainak megjelenését. Ez a veszély már azért sem volt valós, mert a bukaresti sajtó berkeiben népes számú, több nyelven is értő erdélyi kivándorolt működött, és rendszeresen szemlézték a magyar újságokat.
– Megdöbbentő volt olvasni könyvében, hogy nemcsak a semleges, de még a jó hírek is bombaként robbanhattak Bukarestben…
– A Monarchia külügyminisztere, ifjabb Agenor Gołuchowski mindezek ismeretében arra intette Széll Kálmán miniszterelnököt, hogy a hazai sajtó még csak jó hírt se közöljön a romániai diaszpóra életéből, mert még annak is káros diplomáciai következményei lehetnek. Hát még ha konfliktusokról volt szó! A Pesti Hírlap egyik híradása például azzal tüzelte a hazai közvéleményt, hogy elrománosítják a diaszpóra magyar iskoláit, például növelik a kötelező román óraszámot, és Vlad Ţepeş, azaz Drakula képével kell díszíteni a tantermek falait, s a külképviselet mit sem tesz ez ellen. Az erdélyi és regáti román sajtó természetesen össztűzzel válaszolt minden ilyen esetben. Az 52 milliós Monarchia birodalmi méretétől és erejétől megittasult politikusok és sajtómunkások önhitt és felelőtlen szóvirágai kétségtelenül sokat ártottak a diaszpóramagyarságnak, de ugyanannyit a szomszédsági politikában a magyar érdekek képviseletének.
– Változtatott-e bármit a románok magyarságképén a kinti újságok működése?
– A regáti magyar sajtó pontosan tükrözte a románok magyarságról rajzolt aktuális képét, aminek egészséges visszahatásai voltak. A Bukaresti Magyar Társulat tiszteletbeli elnöke, Veress Sándor írta egyik publicisztikájában, hogy a bevándorló magyaroknak többet és jobban kell dolgozniuk, tisztességesebbnek kell lenniük, mint a befogadó új haza népének. De a gyakorlatban mit látunk? A magyar egyesületek a román bíróságra viszik peres ügyeiket. Vége sincs a korrupciós eseteknek. Számos közéleti fórumon kalandorok a hangadók. Az igazi szellemi vezetés és erkölcsi példamutatás égető hiányáról Barabás Endre írta, hogy kamaszkorában látott először lakkcsizmás, díszmagyarba öltözött tekintélyes férfit, s szinte sokkolta az élmény, hogy a magyar is lehet úr, nem csak a román. A tíz év távollét után állampolgárságukat vesztő hazátlan bozgorok a szabadabb élet illúziójával fokozatosan kivetkőztek hagyományos kötődéseikből, s a beolvadás útjára léptek.
– És a világháború közeledtével egyre romlott a magyarok helyzete…
– A románok nemzetközi tekintélye megnőtt a második Balkán-háborút lezáró bukaresti béke (1913) után, amikor Dél-Dobrudzsát is bekebelezték. Beszédes, hogy az eseményt a Romániai Magyar Újság „visszacsatolásként” ünnepelte! Miközben a háborús mozgósításhoz főként a magyar személyszállítók lovait rekvirálták, s szaporodtak a magyarellenes atrocitások. A győzelmi mámor túlkapásai jórészt az egyetemi ifjúsághoz, illetve a nyíltan irredenta egyesületekhez kötődtek. Összetépték az ellenzéki lapokat, megverték a rikkancsokat. Cselédlányokat pofoztak fel magyar beszédért a fővárosi kispiacon, de egy Konstancán üdülő magyar bárónőt is inzultált Gradisteanu szenátor, akivel az ottani pincér anyanyelvén merészelt beszélni.
– Tehát mégsem volt derült égből villámcsapás a román hadba lépés. A magyar vezetők pedig kételkedtek ebben.
– Az 1916-os román betörésre a bukaresti magyar sajtó jó előre figyelmeztetett. Például arra, hogy ezrével adnak el Erdélyről nagy felbontású katonai térképeket. Erről a románok cinikusan azt állították, hogy turisztikai célból nyomtatják. Döbbenetes módon ezeket a híreket nem vette komolyan a hazai titkosszolgálat. Magyarország még mindig nem értette, hogy a kis szomszéd nagy támogatók oldalán háborúra készült, és továbbra is csak csendőrök és szerény határvadász-alakulatok őrizték a kárpáti szorosokat… A magyar elit politikai tisztánlátásának hiányát jórészt a birodalmi léptékből eredő önelégültség magyarázza. Kevesen érezték, például Tisza István, az Erdélyre leselkedő veszélyt, de ő sem mérte fel a délszláv fenyegetés valódi súlyát. A románok mindig nemzetközi politikai kontextusban szemlélték a helyzetüket, a magyarok azt gondolták, hogy érdekeik biztos fedezete a birodalom és saját erejük.
– A világháború elvesztésével lezárult egy korszak a bukaresti magyar sajtó és közösség életében is. Sikerként vagy kudarcként fogták fel az elmúlt évek magatartásmintáit?
– Dél-Erdély románok általi elözönlésének napjára megszűnt a Romániai Magyar Újság, és minden ellenzéki hangot egy szempillantás alatt elfojtottak. Szerkesztőségeket dúltak fel, csak mert nem a román hadsereg elvárásai szerint áramoltatták a híreket. 1918-ban, amikor a Monarchia erői német támogatással elfoglalták Bukarestet, jelent meg háborús papíron a Feleky József szerkesztette Bukaresti Magyar Hírlap. A kormányzat közvetlen szócsövének tekinthető lapnak két szerkesztősége is volt: Bukarestben és Budapesten. Az újság mindenekelőtt a hazatelepedést, a vagyon és az élet mentését szorgalmazta. Ugyanakkor markáns nézőpontváltással megállapította, hogy megdőlt a román vendégszeretetről felállított tétel. Az új hazában „munkás barmokként”, jogfosztottan éltek mindig is. A józan önreflexió eredményeként levonták azt a következtetést, hogy nem feltétlenül ott a haza, ahol a kenyér, mert a Regátban csak két lehetőségük volt: a hazavándorlás vagy a beolvadás.
Pataki Tamás / Magyar Idők (Budapest)
MUNKÁS BARMOK
Hogyan kerültek Bukarestbe a magyarok? Hallgatott-e vészjósló híreikre a magyar kormányzat? Volt-e mozgásterük egy idegengyűlölettel teli környezetben? Makkai Béla történész, a Károli Gáspár Református Egyetem docense az első világháború előtti bukaresti magyar sajtót kutatta: Határon túli magyar sajtó – Trianon előtt című új kötetéből az egész közösség élete körvonalazódik.
– Mióta van számottevő magyar közösség Bukarestben?
– A Kárpátok vonulata nemcsak természetes határként, hanem áteresztő hártyaként is működött. Az évszázadokon át tartó román bevándorlás közben a magyar népesség kiáramlása is zajlott, a XIX. században főleg a Székelyföldről. Korábban vallási okokból, szabadságuk védelmében vagy a törvény szigora elől menekülve távoztak. A mai Berceni negyed (Bercsényi) is őrzi a kurucok emlékét. Bukarestben az első modern kori magyar közösség 1814-ben jött létre, ekkor Sükei Imre református gyülekezetet szervezett, és fatemplomot építtetett. Sokan az 1848–49-es politikai emigrációval érkeztek, és velük a románok is jól jártak, hiszen életerős nemzedék volt, elég csak Fialla Lajos szemészprofesszort, a román Vöröskereszt helyettes elnökét, a királyi kitüntetéssel honorált Veress Sándor mérnököt vagy az udvari festővé és fényképésszé váló Szathmáry Pap Károly és Mándly Ferenc nevét említeni.
– De zömük mégsem értelmiségi volt…
– Valóban. Az 1880-as években indult meg a tömeges kivándorlás. A közhiedelemmel ellentétben nemcsak a tengerentúlra tántorogtak ki tízezrek, hanem a szomszédos délszláv ,,Drávántúlra” és a román régióba is. Ezt a megélhetési válság okozta, hiszen az iparosodásunk nem tartott lépést a demográfiai robbanással, az itthoni idénymunkák csak ideiglenesen tudták felszívni a munkaerőt. A vámháború következtében főleg iparosok települtek ki, akiktől az agráriusok követelésére hermetikusan elzárták hagyományos román piacukat. Jellemző, hogy az 1878-as párizsi világkiállításon a féderes kocsit gyártó székely kocsikészítők Grand Prix-t nyertek az új hazának.
– Tárt karokkal várták őket? Mire számíthattak a Balkán feltörekvő fővárosában, amelyet sokan a második legnagyobb magyar városnak mondtak?
– Idegengyűlölő közegbe kerültek. A hiányszakmákban végül is szívesen fogadott vendégként látták őket, de állampolgárságra tíz évet kellett várniuk, nem úgy, mint az Erdélyből áttelepült románoknak, akik automatikusan megkapták, s birtokot is csak ők szerezhettek. Aki Románia felemelkedését szolgáló valódi vagy szellemi tőkét hozott, annak esetében természetesen eltekintettek ettől. De a magyarok zöme mezőgazdasági idénymunkás vagy házi cseléd volt. Ijesztő mértéket öltött az emberkereskedelem is, a lányokat már 13 éves kortól csempészték a zöldhatáron, ezért nehéz a statisztikákra hagyatkozni. Hegedüs Lóránt közgazdász, későbbi pénzügyminiszter 1904-ben azt írta egy bukaresti útja során, hogy ,,manapság Bukarestben már alig látni szép arcú székely cselédlányokat, mert elragadta őket a prostitúció”. A Leonida Colescu-féle 1899-es népszámlálás 50 ezer magyart mutatott ki Romániában. Ez a létszám azonban legfeljebb a magyar ajkú csángókat fedte le, miközben Hegedüs Lóránt úgy vélte, hogy a román ókirályságban mintegy 150 ezer magyar él. Az viszont téves tétel, hogy Budapest után Bukarestben élt a legtöbb magyar a századfordulón, hiszen az alig háromszázezres román fővárosnak „csak” minden tizedik lakója lehetett magyar. Az erdélyi kivándorlók kétharmada román volt, ők foglalták el a bukaresti kulturális pozíciókat: újságírók, egyetemi tanárok, politikai vezetők lettek, akik frusztráltságukat magyarellenességként fecskendezték a túloldali román közvéleménybe.
– Mikortól és milyen újságaik voltak a bukaresti magyaroknak?
– Az első lapot, a Bukuresti Magyar Közlönyt 1860-ban azzal a szándékkal alapították, hogy ápolják a kinti magyarság nemzeti tudatát, és hidat verjenek a két egymásra utalt nemzet fiai között, ám gyakorlatias érzékkel foglalkoztak a magyarellenes hírverésekkel is, mert az 1849-es emigráns szerkesztő, Oroszhegyi Józsa meglátása szerint ellenkező esetben ragályszerűen elterjedtek volna, és bomlasztanak a közvéleményben. A hetvenes-nyolcvanas években az egyik leghosszabban fennálló lap a Bucuresti Híradó, amelynek egy időben román változata is volt. Megjelenését több esetben is hatalmi eszközökkel akadályozzák. A lap 1885-ös végleges elnémulása után megjelent alkalmi vállalkozások a magas írástudatlanság és a katolikus–református ellentétek miatt igen szűkös kulturális piacon életképtelennek bizonyultak. A legígéretesebb az 1900-ban megjelent Romániai Magyar Néplap volt, amelyet hazafias, közhasznú hetilapként a kétkezi kivándoroltak ízlése és igénye szerint szerkesztett a székely katolikus pap, Bálinth János. Ez annál is inkább örvendetes fejlemény volt, mivel Márffy-Mantuano Rezső kereskedelmi tudósító szerint Romániában nem volt olyan orgánum, amely elfogulatlanul írt volna a szomszédos Magyarországról
– A román sajtó képviselői mit gondoltak magyar kollégáikról?
– Az egyik román lap szerkesztője „báránybőrbe bújtatott farkasnak” nevezte magyar kollégáit, akik szándékosan akarják megzavarni a csángók tudatát. A román posta mint nemzeti intézmény vélhetően emiatt nem továbbította moldvai címekre a példásan tárgyilagos magyar hetilapot. Úgy tűnik, a magyarok már-már rögeszmés lojalitását is hódító szándékaik átlátszó álcájának ítélték. A magyarul jól tudó történész, Nicolae Iorga a sajtószabadsággal való visszaélésnek tartotta a bevándoroltak anyanyelvű lapjainak megjelenését. Ez a veszély már azért sem volt valós, mert a bukaresti sajtó berkeiben népes számú, több nyelven is értő erdélyi kivándorolt működött, és rendszeresen szemlézték a magyar újságokat.
– Megdöbbentő volt olvasni könyvében, hogy nemcsak a semleges, de még a jó hírek is bombaként robbanhattak Bukarestben…
– A Monarchia külügyminisztere, ifjabb Agenor Gołuchowski mindezek ismeretében arra intette Széll Kálmán miniszterelnököt, hogy a hazai sajtó még csak jó hírt se közöljön a romániai diaszpóra életéből, mert még annak is káros diplomáciai következményei lehetnek. Hát még ha konfliktusokról volt szó! A Pesti Hírlap egyik híradása például azzal tüzelte a hazai közvéleményt, hogy elrománosítják a diaszpóra magyar iskoláit, például növelik a kötelező román óraszámot, és Vlad Ţepeş, azaz Drakula képével kell díszíteni a tantermek falait, s a külképviselet mit sem tesz ez ellen. Az erdélyi és regáti román sajtó természetesen össztűzzel válaszolt minden ilyen esetben. Az 52 milliós Monarchia birodalmi méretétől és erejétől megittasult politikusok és sajtómunkások önhitt és felelőtlen szóvirágai kétségtelenül sokat ártottak a diaszpóramagyarságnak, de ugyanannyit a szomszédsági politikában a magyar érdekek képviseletének.
– Változtatott-e bármit a románok magyarságképén a kinti újságok működése?
– A regáti magyar sajtó pontosan tükrözte a románok magyarságról rajzolt aktuális képét, aminek egészséges visszahatásai voltak. A Bukaresti Magyar Társulat tiszteletbeli elnöke, Veress Sándor írta egyik publicisztikájában, hogy a bevándorló magyaroknak többet és jobban kell dolgozniuk, tisztességesebbnek kell lenniük, mint a befogadó új haza népének. De a gyakorlatban mit látunk? A magyar egyesületek a román bíróságra viszik peres ügyeiket. Vége sincs a korrupciós eseteknek. Számos közéleti fórumon kalandorok a hangadók. Az igazi szellemi vezetés és erkölcsi példamutatás égető hiányáról Barabás Endre írta, hogy kamaszkorában látott először lakkcsizmás, díszmagyarba öltözött tekintélyes férfit, s szinte sokkolta az élmény, hogy a magyar is lehet úr, nem csak a román. A tíz év távollét után állampolgárságukat vesztő hazátlan bozgorok a szabadabb élet illúziójával fokozatosan kivetkőztek hagyományos kötődéseikből, s a beolvadás útjára léptek.
– És a világháború közeledtével egyre romlott a magyarok helyzete…
– A románok nemzetközi tekintélye megnőtt a második Balkán-háborút lezáró bukaresti béke (1913) után, amikor Dél-Dobrudzsát is bekebelezték. Beszédes, hogy az eseményt a Romániai Magyar Újság „visszacsatolásként” ünnepelte! Miközben a háborús mozgósításhoz főként a magyar személyszállítók lovait rekvirálták, s szaporodtak a magyarellenes atrocitások. A győzelmi mámor túlkapásai jórészt az egyetemi ifjúsághoz, illetve a nyíltan irredenta egyesületekhez kötődtek. Összetépték az ellenzéki lapokat, megverték a rikkancsokat. Cselédlányokat pofoztak fel magyar beszédért a fővárosi kispiacon, de egy Konstancán üdülő magyar bárónőt is inzultált Gradisteanu szenátor, akivel az ottani pincér anyanyelvén merészelt beszélni.
– Tehát mégsem volt derült égből villámcsapás a román hadba lépés. A magyar vezetők pedig kételkedtek ebben.
– Az 1916-os román betörésre a bukaresti magyar sajtó jó előre figyelmeztetett. Például arra, hogy ezrével adnak el Erdélyről nagy felbontású katonai térképeket. Erről a románok cinikusan azt állították, hogy turisztikai célból nyomtatják. Döbbenetes módon ezeket a híreket nem vette komolyan a hazai titkosszolgálat. Magyarország még mindig nem értette, hogy a kis szomszéd nagy támogatók oldalán háborúra készült, és továbbra is csak csendőrök és szerény határvadász-alakulatok őrizték a kárpáti szorosokat… A magyar elit politikai tisztánlátásának hiányát jórészt a birodalmi léptékből eredő önelégültség magyarázza. Kevesen érezték, például Tisza István, az Erdélyre leselkedő veszélyt, de ő sem mérte fel a délszláv fenyegetés valódi súlyát. A románok mindig nemzetközi politikai kontextusban szemlélték a helyzetüket, a magyarok azt gondolták, hogy érdekeik biztos fedezete a birodalom és saját erejük.
– A világháború elvesztésével lezárult egy korszak a bukaresti magyar sajtó és közösség életében is. Sikerként vagy kudarcként fogták fel az elmúlt évek magatartásmintáit?
– Dél-Erdély románok általi elözönlésének napjára megszűnt a Romániai Magyar Újság, és minden ellenzéki hangot egy szempillantás alatt elfojtottak. Szerkesztőségeket dúltak fel, csak mert nem a román hadsereg elvárásai szerint áramoltatták a híreket. 1918-ban, amikor a Monarchia erői német támogatással elfoglalták Bukarestet, jelent meg háborús papíron a Feleky József szerkesztette Bukaresti Magyar Hírlap. A kormányzat közvetlen szócsövének tekinthető lapnak két szerkesztősége is volt: Bukarestben és Budapesten. Az újság mindenekelőtt a hazatelepedést, a vagyon és az élet mentését szorgalmazta. Ugyanakkor markáns nézőpontváltással megállapította, hogy megdőlt a román vendégszeretetről felállított tétel. Az új hazában „munkás barmokként”, jogfosztottan éltek mindig is. A józan önreflexió eredményeként levonták azt a következtetést, hogy nem feltétlenül ott a haza, ahol a kenyér, mert a Regátban csak két lehetőségük volt: a hazavándorlás vagy a beolvadás.
Pataki Tamás / Magyar Idők (Budapest)
2017. július 31.
„Hazahozza” Veress Sándort a Segesvári Akadémia
Augusztus első két hetében 24. alkalommal szervezik meg a Segesvári Akadémia elnevezésű klasszikus zenei fesztivált, ahová 67 országból várnak zene szakos egyetemi hallgatókat. Ők Bázelből, Bécsből, Stuttgartból, Münchenből, Kolozsvárról és Bernből érkező előadóművészektől tanulhatnak.
A rendezvénysorozat ötletgazdája és főszervezője Alexandru Gavrilovici, Svájcban élő, romániai származású hegedűművész a Maros Megyei Néprajzi Múzeumban ismertette a kedden kezdődő programot.
Veress Sándor 1901. február 1-én született Kolozsváron, ahonnan 16 évesen költözött szüleivel Budapestre. Kodály Zoltán tanítványa volt a budapesti Zeneművészeti Főiskola zeneszerzés főtanszakán, majd a zongora főtanszakon tanult Hegyi Emánuelnél és Bartók Bélánál. A kommunista rendszerváltást követően 1949-ben Svájcba távozott, ahol kimagasló zenei karriert épített. Az ő művészete, illetve Dinu Lipatti állnak az augusztus 1-én kezdődő kéthetes rendezvénysorozat fókuszában.
Alexandru Gavrilovici a kolozsvári születésű zeneszerzőről elmondta, Romániában gyakorlatilag ismeretlen a neve, holott Nyugat-Európában és Amerikában nagy elismerésnek örvend, rendszeresen játsszák műveit. Most itt az alkalom, hogy az erdélyi közönség is megismerje Veress Sándor nevét és művészetét, amely Kodály Zoltán és Bartók Béla nyomdokait követi – hangsúlyozta Gavrilovici.
A két hetes sorozat keretében 67 diáknak tartanak mesterképzést és workshopokat. A romániai hallgatók mellett Németországból, Kanadából, az Amerikai Egyesült Államokból, Svájcból, Izraelből, Koszovóból várnak résztvevőket. Közösen dolgoznak, ötleteket cserélnek és a zene nyelvén beszélgetnek művészetről, előadásmódról, zenei stílusról, technikáról – mondta a szervező, hozzátéve, hogy mindez csak úgy jöhetett létre éveken át és valósulhat meg most is, hogy összefognak a művészek, együttműködnek, illetve nem utolsósorban támogatást kapnak a segesvári önkormányzattól is.
A rendezvény két hete alatt minden este hangversenyre várják a zenekedvelő közönséget. A belépés valamennyi koncertre ingyenes, a helyszín a legtöbb alkalommal a segesvári városháza díszterme, illetve augusztus 8-án a segesvári zsinagóga.
Antal Erika / maszol.ro
Augusztus első két hetében 24. alkalommal szervezik meg a Segesvári Akadémia elnevezésű klasszikus zenei fesztivált, ahová 67 országból várnak zene szakos egyetemi hallgatókat. Ők Bázelből, Bécsből, Stuttgartból, Münchenből, Kolozsvárról és Bernből érkező előadóművészektől tanulhatnak.
A rendezvénysorozat ötletgazdája és főszervezője Alexandru Gavrilovici, Svájcban élő, romániai származású hegedűművész a Maros Megyei Néprajzi Múzeumban ismertette a kedden kezdődő programot.
Veress Sándor 1901. február 1-én született Kolozsváron, ahonnan 16 évesen költözött szüleivel Budapestre. Kodály Zoltán tanítványa volt a budapesti Zeneművészeti Főiskola zeneszerzés főtanszakán, majd a zongora főtanszakon tanult Hegyi Emánuelnél és Bartók Bélánál. A kommunista rendszerváltást követően 1949-ben Svájcba távozott, ahol kimagasló zenei karriert épített. Az ő művészete, illetve Dinu Lipatti állnak az augusztus 1-én kezdődő kéthetes rendezvénysorozat fókuszában.
Alexandru Gavrilovici a kolozsvári születésű zeneszerzőről elmondta, Romániában gyakorlatilag ismeretlen a neve, holott Nyugat-Európában és Amerikában nagy elismerésnek örvend, rendszeresen játsszák műveit. Most itt az alkalom, hogy az erdélyi közönség is megismerje Veress Sándor nevét és művészetét, amely Kodály Zoltán és Bartók Béla nyomdokait követi – hangsúlyozta Gavrilovici.
A két hetes sorozat keretében 67 diáknak tartanak mesterképzést és workshopokat. A romániai hallgatók mellett Németországból, Kanadából, az Amerikai Egyesült Államokból, Svájcból, Izraelből, Koszovóból várnak résztvevőket. Közösen dolgoznak, ötleteket cserélnek és a zene nyelvén beszélgetnek művészetről, előadásmódról, zenei stílusról, technikáról – mondta a szervező, hozzátéve, hogy mindez csak úgy jöhetett létre éveken át és valósulhat meg most is, hogy összefognak a művészek, együttműködnek, illetve nem utolsósorban támogatást kapnak a segesvári önkormányzattól is.
A rendezvény két hete alatt minden este hangversenyre várják a zenekedvelő közönséget. A belépés valamennyi koncertre ingyenes, a helyszín a legtöbb alkalommal a segesvári városháza díszterme, illetve augusztus 8-án a segesvári zsinagóga.
Antal Erika / maszol.ro
2017. augusztus 10.
Visszatekintés a 24. Segesvári Akadémia első hetére
A Nagy-Küküllő középkori partján megrendezésre kerülő Segesvári Akadémia első hetét (2017. augusztus 1-től 7-ig) a nyári iskolákra jellemző legkülönfélébb tevékenységek jellemezték: hegedű, zongora, brácsa, cselló, bőgő, klarinét, hárfa, ének és kamarazenei mesterkurzusok, zeneszerzés és Alexander-technika workshopok, míg esténként a belföldről és külföldről érkező vendégtanárok és -művészek hangversenyein lehetett részt venni.
Az első három koncert Veress Sándor és Dinu Lipatti zeneszerzők emlékének állított emléket, akiknek 110., illetve 100. születési évfordulóját ünnepeljük idén.
A hangversenyek célja volt egyfelől megragadni a két zeneszerző művészi személyiségét a romániai születésük kontextusában (Veress Sándor Kolozsváron, Dinu Lipatti pedig Bukarestben született), másfelől a Svájccal való kapcsolódásukat is értelmezni, ugyanis ez az az ország, amely mindkettőjüket befogadta, és ahol művészetük kiteljesedett. A választott téma által is hangsúlyozni kívántuk a Segesvári Akadémia svájci-romániai kapcsolatait, egy olyan projektét, amely immár 24. kiadását éli, és amelyet 1993-ban a romániai származású svájci hegedűművész, Alexandru Gavrilovici alapított a svájci Heidi Indermühle fuvolistával.
A negyedik napon a Segesvári Polgármesteri Hivatal Barokk termében az Icoane román népzenei együttes lépett fel a Trio Transilvannal közösen.
Az Icoane együttest a Gheorghe Dima Zeneakadémia diákjai és végzősei alkotják, illetve más főiskolák hallgatói, akiket az autentikus népzene iránti szeretet köt össze.
2017. augusztus 5-e, szombat az éneké volt.
Az augusztus 6-i, vasárnap esti koncert, A 20. századi orosz zene címmel, a legkülönfélébb európai művészeket gyűjtötte össze zenélni Svájcból, Romániából, Spanyolországból, Ausztriából, Koszovóból és Finnországból.
Egy korszakalkotó hangszer, névszerint a fortepiano különös hangzásvilágát és az ahhoz kapcsolódó kivételes előadásmódot mutatta fel az augusztus 7-i hangverseny. forte+piano = Fortepiano címmel Tobias Schabenberger (fortepiano), Alexandru Gavrilovici (hegedű) és Alexandre Foster (cselló) Joseph Haydn és Franz Schubert munkásságából adtak elő fontosabb műveket a segesvári közönség számára.
A soron következő koncertek műsorai ugyancsak változatos témákat követnek: minden este más és más költői-filozofikus gondolat köré szerveződik, amely aztán a zeneművészet vonalrendszerében ölt testet. Az ingyenesen látogatható hangversenyek minden este 8 órakor kezdődnek. A projekt Segesvári Megyei Jogú Város és a Segesvári Helyi Tanács támogatásával jött létre. A projekt tartalma nem föltétlenül tükrözi a Város álláspontját, és a Város nem tartozik felelősséggel a projekt iránt.
(közlemény) Erdély.ma
A Nagy-Küküllő középkori partján megrendezésre kerülő Segesvári Akadémia első hetét (2017. augusztus 1-től 7-ig) a nyári iskolákra jellemző legkülönfélébb tevékenységek jellemezték: hegedű, zongora, brácsa, cselló, bőgő, klarinét, hárfa, ének és kamarazenei mesterkurzusok, zeneszerzés és Alexander-technika workshopok, míg esténként a belföldről és külföldről érkező vendégtanárok és -művészek hangversenyein lehetett részt venni.
Az első három koncert Veress Sándor és Dinu Lipatti zeneszerzők emlékének állított emléket, akiknek 110., illetve 100. születési évfordulóját ünnepeljük idén.
A hangversenyek célja volt egyfelől megragadni a két zeneszerző művészi személyiségét a romániai születésük kontextusában (Veress Sándor Kolozsváron, Dinu Lipatti pedig Bukarestben született), másfelől a Svájccal való kapcsolódásukat is értelmezni, ugyanis ez az az ország, amely mindkettőjüket befogadta, és ahol művészetük kiteljesedett. A választott téma által is hangsúlyozni kívántuk a Segesvári Akadémia svájci-romániai kapcsolatait, egy olyan projektét, amely immár 24. kiadását éli, és amelyet 1993-ban a romániai származású svájci hegedűművész, Alexandru Gavrilovici alapított a svájci Heidi Indermühle fuvolistával.
A negyedik napon a Segesvári Polgármesteri Hivatal Barokk termében az Icoane román népzenei együttes lépett fel a Trio Transilvannal közösen.
Az Icoane együttest a Gheorghe Dima Zeneakadémia diákjai és végzősei alkotják, illetve más főiskolák hallgatói, akiket az autentikus népzene iránti szeretet köt össze.
2017. augusztus 5-e, szombat az éneké volt.
Az augusztus 6-i, vasárnap esti koncert, A 20. századi orosz zene címmel, a legkülönfélébb európai művészeket gyűjtötte össze zenélni Svájcból, Romániából, Spanyolországból, Ausztriából, Koszovóból és Finnországból.
Egy korszakalkotó hangszer, névszerint a fortepiano különös hangzásvilágát és az ahhoz kapcsolódó kivételes előadásmódot mutatta fel az augusztus 7-i hangverseny. forte+piano = Fortepiano címmel Tobias Schabenberger (fortepiano), Alexandru Gavrilovici (hegedű) és Alexandre Foster (cselló) Joseph Haydn és Franz Schubert munkásságából adtak elő fontosabb műveket a segesvári közönség számára.
A soron következő koncertek műsorai ugyancsak változatos témákat követnek: minden este más és más költői-filozofikus gondolat köré szerveződik, amely aztán a zeneművészet vonalrendszerében ölt testet. Az ingyenesen látogatható hangversenyek minden este 8 órakor kezdődnek. A projekt Segesvári Megyei Jogú Város és a Segesvári Helyi Tanács támogatásával jött létre. A projekt tartalma nem föltétlenül tükrözi a Város álláspontját, és a Város nem tartozik felelősséggel a projekt iránt.
(közlemény) Erdély.ma