Febr. 21-én tartották Marosvásárhelyen a nyárádszentimrei Szabadi Ferenc, a megyei kórház sebesültszállítójának perét. A vád ellene: 1990. márc. 20-án két román beteget, egy hodákit és egy libánfalvit megvert. Egyikük azt vallotta, hogy a mentőautóban ütlegelte a vádlott, holott Szabadi nem is ült mentőkocsiban. Tanút sem tudtak hozni erre a vádra. Az elsőfokú tárgyaláson Corina Jeflea és Veress Lajos László bírók /1990. okt. 16., határozatszám: 659./ közbotrány, hivatali visszaélés és ütlegelés vádjával öt évre ítélték. Az ügyvéd kérte, hogy semleges megyében tárgyalják a fellebbezést, de kérését nem teljesítették. Az utóbbi időben megszokottá vált magyarellenes légkörben zajlott a tárgyalás. Aurel Orza ügyész az egész magyarságot támadta, a három bíró román volt. Szabadi Ferencet négy évre ítélték. /Vajda György: Elfogult ítélet. = Népújság (Marosvásárhely), febr. 23./

"Dálnokot műemlék templomáért és Dózsa-emlékéért keresik fel a turisták. Ma sem önálló, ma is Maksa község népes faluja. 1976-ban a főtéren felállították Szobotka András monumentális Dózsa-szobrát. A közeli református templomban a Székelyföld egyik legutóbb feltárt rovásírásemlékét őrzik, harangtornyában műkincs értékű harang található. Más látnivalók: millecentanáriumi emléktábla és a negyvennyolcas dálnoki hősök emléktáblája a templom cintermében. A parkocskában áll a két világháború 86 dálnoki áldozatának emléktáblája. Idevaló családból származott az író és költő Gaál József (1811-1866), valamint a két magyar neves katonatiszt, a vezérezredes Dálnoki Veress Lajos (1889-1976), a II. Magyar Hadsereg parancsnoka, hadtörténeti író és Dálnoki Miklós Béla (1890-1948), az I. hadsereg parancsnoka, volt magyar miniszterelnök. Itt él ma is a nyugalmazott mezőgazdasági mérnök Beczásy István, aki Bekerített élet című könyvében (Nagyvárad, 1995) megírta családja múlt rezsimbéli meghurcoltatásának történetét. /Kisgyörgy Zoltán: Dózsa György faluja: Dálnok. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jún. 5./"

"Az Erdélyi Gyülekezetnek az lenne a legfontosabb célkitűzése, hogy megszűnjön, ne legyen többé szükség rá, tagjai pedig visszatérjenek szülőföldjükre, jelentette ki Zalatnay István, a budapesti Erdélyi Gyülekezet lelkipásztora a Zilahon tartott bemutatkozón. A gyülekezethez tartozó otthon, a Reménység Szigete fennállásának tizedik évfordulója alkalmából megtartott filmvetítésen és kiállításon Németh Zsolt, a gyülekezet tiszteletbeli főgondnoka, a magyar parlament külügyi bizottságának elnöke is részt vett. A zilahi Kalvineumban Fekete Károly alpolgármester ismertette a budapesti Erdélyi Gyülekezet munkáját és bemutatta a vendégeket: Zalatnay István lelkipásztort, Lovas Józsefné főgondnokot, Németh Zsolt tiszteletbeli főgondnokot, valamint Veress Lajos ügyvédet, az Új Kézfogás Alapítvány jogi tanácsadóját. Ezután levetítették Beke Mihály András és Farkas György A reménység szigete című filmjét, amely az Erdélyi Gyülekezet munkáját mutatja be. Az Erdélyi Gyülekezetet Németh Géza református lelkipásztor alapította, aki, miután az 1956-os forradalomban való részvétele miatt letartóztatták, majd 1971-ben elbocsátották a hivatalos egyházi életből, összegyűjtötte a kivándorolt erdélyieket, és gyülekezetet alapított számukra. 1995-ben bekövetkezett halála után fia, Németh Zsolt vette át a gyülekezet gondozását. Az Erdélyi Gyülekezet 1992-ben hozta létre a Reménység Szigete nevet viselő karitatív és kulturális központot, amely az évek során 276, erdélyi településről érkezett, magyarországi kezelésen részt vevő betegnek nyújtott otthont. A gyülekezet 1995-ben a Királyhágómelléki Református Egyházkerület részévé vált, azóta ennek keretében fejti ki tevékenységét. Célja, hogy elérje a Budapesten tartózkodó, Erdélyből és más határon túli régióból kitelepedett embereket, és lelki vigaszt nyújtson számukra. Zalatnay István lelkipásztor elmondta: a bemutatkozóra hat erdélyi városban kerül sor: ismertetik a gyülekezet munkáját, és kérik az egybegyűlteket, tudassák velük, ha vannak Magyarországon tartózkodó rokonaik. Németh Zsolt így nyilatkozott: "Az Erdélyi Gyülekezet az, amelyben én felnőttem, hiszen hétéves voltam, amikor édesapám létrehozta a házi gyülekezetet, és azóta vagyok a tagja, bár önálló egyházként csak 1990-ben jegyezték be hivatalosan. Ennek a gyülekezetnek a magja gyermekkoromtól végigkísért, azt jelenti nekem, amit egy hívő keresztény embernek, aki a vallásban nevelkedett föl, a templom jelentett". /Pap Melinda: Menedékhely kivándorolt erdélyiek számára. Zilahon mutatkozott be a hét végén a budapesti Erdélyi Gyülekezet. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 10./"

V. Erdős László honvédezredes a Nyugati Magyarság júniusi számában terjedelmes összeállításban emlékezett meg a méltatlanul megtagadott honvédtábornokokról, köztük Dálnoki Veress Lajos vezérezredesről, Dálnoki Miklós Béla vezérezredesről, Nagybaczoni Nagy Vilmos vezérezredesről, akiket a megszállók és a kommunista hatalom bosszúhadjárata elért, és koholt koncepciós perek alapján elítélt és bebörtönzött, egyeseket közülük emigrációba kényszerített. Erdős László történelmi panorámát rajzolt Dálnok históriai küldötteiről: ,,Ritka az a falu Háromszéken, amely annyi jelentős szülöttel és innen elszármazott személyiséggel büszkélkedhetne, mint éppen Dálnok. Soroljuk: Dálnoki Veress Demeter (XVIII. század) egyházi író, dálnoki Veress Gerzson, XVII. századi kuruc költő, történetíró, s. Nagy Mihály (1612–1648) és d. Nagy Lőrincz (1614–1661), kolozsvári unitárius gimnáziumi tanárok, előbbi teológiai író, utóbbi héber filológus. Itt született Földes Géza (1857–1937) pedagógus, újságíró, szerkesztő, Darkó Jenő (1880–1940) bizantinológus, szerkesztő, az MTA tagja, Kozma Dénes (1875–1925), a magyar mezőgazdasági irodalom úttörője, Hadnagy Albert (1901–1967) levéltári igazgató. Idevalósi családból származtak, és Dálnokhoz kötődtek az író és költő Gaál József (1811–1866), valamint két neves magyar hadtörténeti személyiség, két vezérezredes: dálnoki Veress Lajos (1889–1976), az 1944-ben Erdélyben harcoló 2. magyar hadsereg parancsnoka, hadtörténeti író és dálnoki Miklós Béla (1890–1948) 1944-ben a Kárpátokban harcoló I. magyar hadsereg parancsnoka, Magyarország ideiglenes miniszterelnöke 1944–45-ben. ” Erdős László a felsoroláshoz hozzátoldotta Veress Dánielt és Veress Gerzsont is. Dálnoki Veress Lajos vezérezredes /sz. Sepsiszentgyörgy, 1899. okt. 6./ elvégezte a Ludovika Akadémiát. 1942-ben a szovjet elleni nyári hadműveletekben a 2. magyar hadsereg páncélos hadosztályának parancsnoka. 1944. március 19-én, a német megszállás hírére mozgósított, majd Horthy Miklós csapdába csalását és a német túlerőt látva visszavonta a parancsot. 1944. augusztus 1-jével vezérezredessé léptették elő, és az Észak-Erdélyben állomásozó 2. magyar hadsereg parancsnoka. Horthy Miklós az október 15-i kiugrási kísérlet előtt akadályoztatása esetére a helyettesévé, ,,homo regiusszá” nevezte ki. A kormányzói proklamáció után kiadta a parancsot a visszavonulásra, de a németek letartóztatták, és átadták a nyilas hatóságoknak. A hadbíróság 15 évi fegyházra ítélte, Sopronkőhidán őrizték. 1945. március 28-án őreivel együtt megszökött, de a szovjetek elfogták, és 1946 januárjáig a kiskőrösi szovjet internálótáborban tartották fogva. Szabadulása után igazolták, de a Magyar Kommunista Párt megakadályozta kinevezését a Honvédelmi Minisztériumba, s 1946-ban nyugdíjazták. 1947-ben őrizetbe vették, és köztársaság-ellenes összeesküvés vádjával első fokon halálra, majd másodfokon kegyelemből életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. 1956. október 28-án a szabadságharcosok szabadították ki Márianosztráról. November 3-án elhagyta az országot, és Londonban telepedett le. 1976. március 29-én halt meg. Donáth György, félig erdélyi gyökerű, maga is híres katonacsalád sarja, a koncepciós perekben halálra ítélt konok székely a Horthy-rendszer visszaállításának megkísérlésével vádoltan az utolsó szó jogán, miután kijelentette, hogy semmiféle földi igazságszolgáltatási fórumhoz nem fog kegyelemért folyamodni, ezt mondta: ,,Dálnoki Veress Lajos vezérezredes volt az, aki 1944. márciusban hadtestét mozgósította, Veress vezérezredes volt az, aki kétszázezer embernek olyan intézkedést adott, amelynek következtében a németek súlyos vereséget szenvedtek. Ő volt az, aki a kormányzói hadparancsot végrehajtotta. ” – Donáth szerint az egész demokratikus rend jogforrásának egyik megalkotója mégsem lehetett ilyen vád fő hordozója. Dálnoki Veress Lajos vezérezredes elítélése példa arra, hogy a magyarországi kommunista rezsim miként ítélte halálra, záratta börtönbe és pusztította el, miként kényszerítette a magyarság legjobbjait emigrációba. /Sylvester Lajos: Méltatlanul megtagadott honvédtábornokok (Koholt koncepciós perek nyomában). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), júl. 14./

Magyarország 1944 őszén, ‘45 tavaszán történelmének egyik legnehezebb szakaszát élte meg. A nyilas uralom idején a magyarság kiválóságait internálták a sopronkőhidai börtönbe. Az ország legnépszerűbb férfi színészétől, Jávor Páltól öt magyarországi miniszterelnökig a nemzet színe-javát. 1945 elején az egyik internált magyar katonatiszt, Révay Kálmán huszár százados lerajzolta fogolytársait. Az egyik arckép alá a lerajzolt személy a következőt írta: ,,Ha beledöglik is, kibírja! Veress Lajos Veress Lajos” Ez a mondás felbukkan a vezérezredes nagybácsi unokaöccse, az író, irodalomtörténész, drámaíró Veress Dániel esetében is. Veress Dániel a Bolyai Tudományegyetem hallgatója volt, azonban 1951-ben eltávolították az egyetemről. A Sepsiszentgyörgyre hazatérő egyetemista Veress Dániel felkereste dr. Izsák József magyartanárt, aki később Illyés Gyuláról, Asztalos Istvánról írt monográfiát, s a tanár úr a következőket mondta: ,,Ne búsulj, Danikám, én kidolgozok neked egy hároméves olvasási programot, s ha te ezt végigolvasod, tízszer annyit fogsz tudni, mint akik most marxista módon értelmezve az irodalomtörténetet hallgatják az egyetemen. ” Így is lett. Később elnyerte az egyetemi diplomát. Megpróbálták Veress Dánielt a társadalmi élet széléről is kiszorítani, tizenöt esztendei küzdelmet vívott, de utána már ő vette számba az alkotókat. Az 1968-ban a Mikesről írt Négy tél, ‘70-ben a Báthori Zsigmond korát megjelenítő Véres farsang, egy évre rá a Grafenbergi éjszakák, öt évre rá az Örvényben, ‘82-ben az ünneprontók s 1991-ben A megtévesztett jelzi drámaírói munkásságának gazdagságát. Eközben szöveggyűjteményekkel szolgálta az erdélyi magyar öntudat megtartását A bölcsészet parancsai, A magyar elbeszélő költészet remekei és az Emlékezetül hagyott írások című köteteiben. Legkedvesebb témája Mikes Kelemen munkásságának feltárása volt. Az első a Négy tél című Mikes-dráma volt, majd 1972-ben a Rodostói csillagnéző, 1976-ban a Mikes és a szülőföld című kötet. Budapesten 1978-ban jelent meg az Így élt Mikes Kelemen című életrajzi regény és a Törökországi levelek 1974-ben. Utána 1988-ban Mikes Kelemen: Törökországi levelek és a kevésbé ismert Mikes-mű, a Mulatságos napok. A Sepsiszentgyörgy szülötteit ábrázoló szoborgalériában ott lesz Veress Dániel mellszobra is. /Kónya Ádám: Mélyen tisztelt emlékező közösség! = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), júl. 21./ Emlékeztető: Dr. Izsák József (Sepsiszentgyörgy, 1921. aug. 1. - Marosvásárhely, 2004. jún. 23.) irodalomkritikus, irodalomtörténész, a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskola magyar tanszékének tanszékvezető tanára volt 1980-ig, a főiskola megszüntetéséig.

A Dálnoki Napok öt fordulója alatt három hely- és irodalomtörténeti kiadvány jelent meg. A helyi önkormányzat és olykor jóakaró támogatók révén születnek itt a könyvek. Kicsi Sándor (1919–2004) két munkáját szerkesztette sajtó alá dr. Zsigmond Győző, a Bukaresti Egyetem hungarológiai tanszékének tanára, akit a hely históriai értékei kötnek ehhez a faluhoz. A nagy múltú Dálnoki Veres családról szóló, 190 oldalnyi antológiát dr. Molnár Szabolcs bukaresti egyetemi tanár, irodalomtörténész mutatta be. A Szülőfalum, Dálnok (Sepsiszentgyörgy, 2005) és a Dálnoki történetek (Sepsiszentgyörgy, 2006) után került az idei falunap standjára a Dálnoki Veres(s) antológia (Médium Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 2009). Először olvashat részletet a helybeli Dálnoki Veres Gerzson 1722-béli Kuruc krónikájából, hadtörténeti írást Dálnoki Veress Lajos (1889–1976) vezérezredes tollából. Emléket állít a könyv az író, irodalomtörténész, dramaturg és közíró Veress Dánielnek (1929–2002) és korán elhalt költő fiának, Veress Gerzsonnak (1956–1998). Egyfajta emlékállítás az is, hogy olvasható Kónya Ádámnak (1935–2008) az a beszéde, melyet a 2007-es falunapon, a Veress Dániel-emlékkiállítás megnyitóján mondott. Nóvum a kortárs Veress Emőd jogász-szakíró kisebbségpolitikai és a rokon Polgár Erzsébetnek a falu Veress-temetőjéről szóló írása. Az ünnepségen fellépett a sepsiszentgyörgyi Mukkk Ifjúsági és Kulturális Egyesület is. /Kisgyörgy Zoltán: Ahol ma is írják a történelmet (Dálnoki napok). = Krónika (Kolozsvár), júl. 21./

In memoriam Dálnoki Veress Lajos
Vitéz Dálnoki Veress Lajos (1889–1976) vezérezredesnek állított emléktáblát a Kárpát-medendei Történelmi Vitézi Rend erdélyi főkapitánysága tegnap Sepsiszentgyörgyön, a Kónya Ádám Művelődési Ház városközpont felőli falán.
Dálnoki Veress Lajos Sepsiszentgyörgyön született, 1938–40-ben a 15. gyalogdandár parancsnoka, 1940-ben vezérőrnagy és a 2. lovasdandár parancsnoka. 1942-ben az 1. páncéloshadosztály parancsnoka a doni arcvonalon, altábornagy. 1942–44-ben a IX. hadtest parancsnoka, 1944 augusztusától vezérezredes, a 2. hadsereg parancsnoka. 1947. április 16-án kötél általi halálra ítélték, de büntetését életfogytiglani börtönbüntetésre változtatták. 1956-ban szabadult. Londonban hunyt el, az Amerikai Egyesült Államokban temették el. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Frigyre lépni a szülőfölddel – Az ország peremén – a nemzet közepén
Húsvét előtt két vidéki rendezvény vendége voltam Szarvason, illetve Hódmezővásárhelyen és Földeákon. Szarvason, a Kárpát-medence mértani közepén a vidéki, illetve a kisebbségi sajtó és az anyaország kapcsolatrendszerét jártuk körbe, Hódmezővásárhelyen és Földeákon is a „vidék” volt a téma, a Magyar Mentálhigiénés Szövetség és a Földeáki Mentálhigiénés Egyesület A vidék megtartó ereje címmel szervezett kétnapos konferenciát. A két rendezvény több ponton is érintkezett vagy kiegészítette egymást. Mindkettő a vidékiség háztáján vert tanyát vagy keresett és talált menedékre, egyik is meg a másik is olyan településeken zajlott, amelyek a történelmi Magyarország centrumában voltak valaha, de Trianonban a politikai mészárlás olyan ország darabokat metszett le az egykori magyar földről, hogy az említett városok a Magyar Alföldön peremhelyzetbe kerültek. A „nemzet közepén” és az „ország peremén” voltunk, amint Grezsa Ferenc előadásának címéül kiemelve megjegyezte.
Az utóbbi években, az uniós csatlakozások következményeként mi, a Kárpát-medencében szétszabdalt és szétszórt magyarok inkább kedveljük „a nemzet közepe” formulát. Ezen a konferencián is ez az elv érvényesült. Az előadók és a szervezők zöme budapesti volt, de a földrajzi reprezentáció átölelte a mai csonka ország több tájegységét, Andrásfalvy Bertalan professzor, az Antall-kormány volt kulturális minisztere Pécsről érkezett, hogy Hagyomány és önazonosság címen ragyogó előadást tartson, Grezsa Ferenc Budapestet és Hódmezővásárhelyet is képviselte, jómagam a Falurombolás Romániában témát próbáltam kifejteni oly módon, hogy a romániai vidékfelforgatásnál és vidékpusztításnál is alattomosabb magyarországi folyamatokat is érzékeltessem. Dr. Grezsa István a konferenciát levezető elnök másnapra Földeákra invitálta a résztvevőket, ahol Győry Márta (Kárpátalja, Nagydobrony), Smidt Veronika Szőgyén (Felvidék), Somogyi Győző (Salföld), és Zaja Péter (Visnyeszéplak) földrajzi értelemben is átfogták és beterítették a Kárpát-medencét. Persze egy publicisztikai írásban nem közölhetek regisztrációs névsort, a mindkét napon zsúfoltházas rendezvényt sokan tisztelték meg részvételükkel. Amire viszont nyomatékkal kell felhívnom a figyelmet, az magyar vidék megtartó erejének a meggyőző demonstrálása volt. Ebben kapott szerepet a hódmezővásárhelyi és földeáki helyszín, amely egyben azt is bizonyította, hogy mit tehet a „vidék” saját értékeinek felmutatása és megőrzése, továbbfejlesztése vonatkozásában, olyan körülmények között is, amikor a fővárosba centralizált politikai és gazdasági nyomás a vidék ellehetetlenítése irányában hat.
Az sem véletlen, hogy a vidék témát vidéken kell és lehet kibontani. Budapest erre – tudjuk miért – alkalmatlan. A vidék egyébként a modern kommunikációs lehetőségeket figyelembe véve új minőségű szerepkörök betöltésére is alkalmassá válik. Megismétlődik – természetesen más szinten és más körülmények között -, ami a reformkorban történt. A magyar vidék Kazinczy, Kölcsey, Baróti Szabó Dávid korában a magyar kultúrát, a magyar nyelvet képviselte, és juttatta olyan szerephez, amely végül is Budapestet is magyar nagyvárossá változtatta. Erre a folyamatra az internetes kommunikáció korában azért kell odafigyelni, mert az elektronikus kapcsolatteremtés nem csupán a Kárpát-medencében élő magyarok rétegeit hozza –hozhatja – szellemi közelségbe, hanem a nagyvilágba szétszóródottakat is. A romániai falurombolásról legtöbbünknek a barbár, a buldózeres falurombolás jut eszébe. Ez valós helyzet volt ugyan, de, paradox módon ez a brutalitás hívta fel a világ figyelmét arra, ami Romániában történik, s végül is egyik kiváltó oka volt annak, hogy a közveszélyes diktátort eltakarítsák. A romániai falurombolás nem a buldózeres korszakban kezdődött. A magyar vidék elpusztításának szándéka tulajdonképpen Erdély bizonyos területein visszavezethető az 1921-es román „földreform” idejéig, amikor különösen a kompakt magyar lakosságú határ menti települések mellé „beültették” a román telepeseket. Évtizedek múltán, már a kommunista rezsim éveiben ezekből a telepekből alakították ki az új községközpontokat, s a több száz éves, már a 13. századtól írásosan is adatolt falvakat másodrendűvé degradálták. Az 1944 – 1953 közötti periódus Romániában is a legsötétebb időszak volt, ezekre az évekre datálható a sztálinista kommunista hatalomátvétel a népi demokratikus rendszer kiépítése ürügyén. A párton belül vagy ennek csatolt elemeinél ekkor zajlottak a nagy leszámolások, a koncepciós politikai kirakatperek, törvényszéki ítélet nélküli politikai gyilkosságok. A „Párt” – Román Kommunista Párt, Román Munkáspárt, mindegy minek nevezték – miközben a saját kebelébe befészkelődött „kígyókat” – a tegnapi elvtársait – a tisztogatás ürügyén pusztította, a párton kívüli társadalmi rétegek körében a legaljasabb galádsággal és vérengzéssel forgatta ki javaiból, toloncolta ki szülőföldjéről az élesedő osztályharc és az osztályellenséggel való lepaktálás, hazaárulás, a társadalmi rend felforgatása ürügyén a társadalom közép- és felső-közép rétegeit. 1946-ban „felszámolták” a nagybirtokot, kiosztották a háborús bűnökért „kijáró” büntetéseket, halmozták a távolléti halálos- és a vagyonelkobzással járó életfogytiglani ítéleteket, mindezt a következő években az államosítás, majd az erőszakos kollektivizálás követte. Romániáról lévén szó ezek az intézkedések tömegesen és a legkegyetlenebbül a magyar (és német) lakosságot sújtották, de az osztályharc jegyében a legpiszkosabb munkát a saját nemzetükhöz tartozó csoportokkal végeztették el. A magyar államvédelmisek, milicisták, hadbírók, törvénybírók, magyar börtönőrök kegyetlenkedései sok esetben felülmúlták a románokét. 1949-1950-re külön kategóriát képeztek a földbirtokosok és a kulákok, akik a háború utáni ingatlanelkobozások és kisajátítások után már legfeljebb 50 hektár földbirtokkal rendelkezhettek, ez azonban, különösen Székelyföldön, ahol a szó kárpát-medencei értelmében nagybirtok alig létezett, eléggé ritka volt, de az osztályharc leninista-sztálinista szellemében ők testesítették meg a burzsoá-földesúri rendszert, amelyet „végképp el kellett törülni” a múltjával együtt. Mivel az osztályharc nagy csatáinak megvívásához létszámuk kevésnek tűnt, ezért a birtoknagyság határát mind lejjebb szorították, s 1949-ben a kulákosításhoz elegendő volt három-négy hektár föld, és, mondjuk, egy cséplőgép garnitúra, amely mellé az őszi cséplési szezonban, aki két munkást (cséplőgép etetőt, eregetőt) alkalmazott, az már kizsákmányolónak minősült. A 20–50 holdas gazdák, akikre a székelyföldi falvak népe rendszerint modellként, mintagazdaként tekintett, s minden igyekezetével arra törekedett, hogy hozzájuk hasonlóvá válhasson, különösen irritálták a népi demokrácia elszánt harcosait, akik többnyire, a deklasszált lumpen rétegek közül kerültek ki.
Székelyföldön román földbirtokos gyakorlatilag nem is volt, ezért ebben a térségben az osztályharc a magyar gazdaembereket gyötörte és seperte el.
Háromszéknek természeti, társadalmi adottságaiból következően Székelyföldön belül is különleges helyzete volt, a földbirtokos réteg népesebb, jelenléte karakteresebb, mint más vidékeken. Emiatt az osztályharc csapásai is erőteljesebbek voltak. A háromszéki földbirtokosok külön utas történetéhez tartozik, hogy az 1949. június 3-án innen kényszerlakhelyre hurcolt 8o család állomáshelyéül előbb Sepsiszentgyörgyöt jelölték ki, ahol maguknak kellett munkát, szállást, megélhetést keresniük és hetente jelentkezniük kellett a rendőrségen, de másfél év múltán ismét összeszedték őket, és barmokként vagonokba zsúfolva általuk ismeretlen hely felé szállították a transzportot. A deportálás körülményei az irodalomból ismert szibériai utaztatási körülményekhez hasonlítottak, azért sokan azt hitték, hogy oda irányítják őket.
Ez nem következett be, Románia déli övezetében, a kietlen Dobrudzsában kötöttek ki, ahol Macin térségében kirakták őket, s ott kalyibákban, az állatok nyári szállásaként hevenyészett karámokban húzták meg magukat.
A háromszéki földbirtokosok kivételével a más vidéki sorstársaik Székelyföld és Erdély kényszerlakhelyként kijelölt városaiban maradhattak továbbra is. A háromszékieket annak ürügyén hurcolták el Dobrudzsába, hogy itthon kollektivizálás ellenes propagandát fejtenek ki, lázítják a „dolgozó népet” – amiből természetesen egyetlen szó sem volt igaz -, de néhány faluban a lakosság fellázadt (Gidófalván, Maksán) az erőszakos kollektivizálás ellen, a kivezényelt katonaság a tömegbe lőtt, halálos esetek is voltak, s „osztályellenségre” volt szükség, hogy a „balhét” ez vigye el.
A történteket falvakra lebontva kontrasztosan érdekes Dózsa szülőfalujának, a dálnokiaknak históriája. A legtöbb földbirtokost – hat család húsz tagját – innen telepítették ki és száműzték Dobrudzsába. Az elhurcoltak közül többen ma is élnek, vannak, akik 14 esztendő múltán kerültek haza, a száműzetésben gyermekeket szültek, halottaikat ott temették el.
Azon a szörnyűséges helyen, ahol fagytól, széltől, a rizsföldeken a piócáktól, rühtől, tetvesedéstől, mindenféle betegségtől és orvosi ellátás nélkül szenvedtek, a szó szoros értelmében éheztek, közösségi életet szerveztek, gyermekeiket ők tanították meg betűvetésre, hulladékanyagból, napraforgó szárból a kalyibák közé épített kerítéssor volt a „Váci utcájuk”, ahol a korzón szokásos élet zajlott.
A történetben külön szín, hogy a helyi, illetve a tőlük tisztes távolságban élő lakosság, akik a magyarokról vagy semmit, vagy csak rosszat hallott, segítette őket, ezért jegyzi meg keserűen az egyik deportált: „ A legnagyobb bűnnek azt tartom, hogy mindezt a sajátjaink tették. Dobrudzsa előtt mindenki, aki ellenünk vétkezett, magyar volt.”
A háromszéki földbirtokosok az eddigi történelmi visszapillantásokból többnyire kimaradtak. Zömük tulajdonképpen olyan gazdaember volt, aki a családtagjaival és szezonális napszámosokkal, esetleg néhány alkalmazottal munkálta meg a földjét. A fasizmus és a kommunizmus áldozatainak különböző kategóriáiról viszonylag sokat írtak, róluk dokumentum filmek, egyéb alkotások készültek, az erdélyi földművelő földbirtokosokról viszont alig esett szó.
Dálnok, Dózsa szülőfaluja eklatáns példája annak a pusztulásnak és pusztításnak, a település leépülésének, amelyet a Romániában dühöngő nacionál-kommunizmus véghez vitt. Dálnok a história folyamán neves értelmiségieket adott a magyarságnak, pedagógusokat, tudósokat, kiváló mezőgazdász szakembereket, jellemző, hogy a múlt század négy magyar hadügyminisztere vagy ezek felmenői is innen származtak (Bartha Károly, Dálnoki Miklós Béla, Dálnoki Veress Lajos), itt gyermekeskedett Barabás Miklós, innen került ki Bocskai István fejedelem testőrszázadának kapitánya is, Simon Péter.
Szóval Dálnok birtokos családjainak köszönhetően ma is sok műemlék- és műemlékjellegű kúriával, dendrológiai parkkal, híres templommal, szobrokkal és emlékművekkel rendelkezik, s ezek fizikai állagán is le lehet mérni, micsoda pusztítást vitt véghez a romániai kommunista rezsim. Bíztató jelzés, hogy ebből az állapotból most kezd újra feltápászkodni a település. Az 1968-ban a romániai falurombolás első rohamában a híres-neves községet – Dózsa szülőhelyét – faluvá degradálta. A parasztkirály osztályharcos emléke sem volt elegendő ahhoz, hogy a község elsorvasztását megakadályozzák. Két évvel ezelőtt Dálnok visszaszerezte községi rangját, s a helyi közösség önösszeszedésének példájává vált.
A romániai falurombolás tehát nem szűkíthető le ennek a buldózeres periódusára. Ez a szakasz jelentette a Ceauşescu-rendszer végét, de ezt megelőzően már lelkileg, erkölcsileg lezüllesztették az erdélyi vidéket, megalapozták a belső rombolást, amire a külső pusztítás ráépülhet. Megbomlott a falvak régi rendje, a lopás, rablás, tolvajlás mindennapos jelenséggé vált, s az egykori rendtartó székely falu, az önkormányzatiság megannyi telephelye züllésnek indult, s megkezdődött a vidéki tömegek városra áramlása, rossz minőségű ipari munkára fogása.
A falurombolás nemzetközi tiltakozási hullámot kiváltó zajos szakasza véget ért. A jelenlegi törvények lehetővé teszik, hogy az egykori községközpontok, amelyeket 1968-ban falvakká degradáltak visszaszerezhessék régi státusukat. Ez jó pár település esetében reménykeltő sikerrel járt, élénkült a közösségi élet. A romániai falvak leépülését jelenleg a tömeges elvándorlás, a lakosság elöregedése okozza. A vidéki intézményeket viszont az állam nem szorongatja olyan mértékben, mint Magyarországon, bár a közlekedés a magánvállalkozók kénye-kedvének kiszolgáltatott, az osztályonkénti gyereklétszám tekintetében is toleránsabb az állam, a posta is, úgy, ahogy működik.
Reményt keltőnek mondható az is, hogy elkezdődött és bizonyos övezetekben folyamattá erősödött a hétvégi házak felvásárlása, s a faluturizmus is életet képes lehelni a vidéki településekbe.
2007. április 13.
Sylvester Lajos
Írás a szerző Frigyre lépni a szülőfölddel – Az összetartozás tudati rezdülései című könyvéből  
Erdély.ma

A Kalandosok hősi emlékműve
Az első világháború utáni években természetes gesztusnak számított egy-egy település, felekezet, intézmény hősi halottjainak az összeszámlálása, nevük megörökítése valamilyen táblán, oszlopon. Számos falu, kisváros templomában, templomkertjében, temetőjében, néhol a központi téren állnak ilyen emlékművek. A köztéren vagy hivatali épületekben emeltek jó részét a kommunizmus éveiben eltüntették, vagy feliratától megfosztották. Erdély központi városa, Kolozsvár – úgy tűnik – túl sok fiát vesztette el ahhoz, hogy számba lehessen őket venni. Legalábbis ilyen névsorról nincsen tudomásunk. A hősök emlékét kisebb közösségek, felekezetek azért számon tartották, de emlékművön nem örökítették meg. Köztéren a román hatóságok erre nem is adtak volna engedélyt. A környéken elesett hősi halottak a Hősök temetőjében nyugodtak, róluk sincs kimutatásunk, mert 1939–1940-ben a városi hatóságok feltúrták ezt a sírkertet, „átrendezték”, úgyhogy az addigi feliratos fejfák nagy része elpusztult. Jelenleg a Hősök temetőjében semmilyen felirat sem tudatja azt, hogy ott első világháborús hősök is nyugodnának.
Az 1940-es bécsi döntés nyomán újra Magyarország részévé lett Észak-Erdélyben – miközben már dúlt a második világégés – néhány intézmény, egyesület felismerte, hogy erkölcsi kötelesség az első világháborús hősök emlékének megörökítése. Központi emlékmű ekkor sem készült. Elsőként 1940. október 31-én a Református Kollégium régi épületének udvarán, a kapuval szemben lepleztek le egy három tanár és tíz diák nevét megörökítő táblát. Bár csak a „Pro patria 1914–1918” felirat állott a névsor fölött, mégis 1980-ban az akkori román igazgató összetörette a táblát. Újrafaragott mását 2010-ben sikerült visszahelyezni. Az egyetem hősi halottjainak emléktábláját (névsorral) 1941. május 29-én leplezték le a központi épület aulájában. Május utolsó vasárnapja a magyar törvények szerint „hősök napja”-ként került megünneplésre, de május 29. az egyetemalapítási ünnepnap is volt. Ennek az emléktáblának az 1940-es évek végén nyoma veszett.
Több emléktáblát állítottak az egykor Kolozsvárt állomásozó katonai egységek és hősi halottjaik emlékére a kaszárnyák épületében, udvarán. Így 1940. november 3-án a Honvéd utcai laktanyában a 38. honvéd hadosztály hőseinek emlékét örökítették meg. 1943. május 23-án a Hunyadi téri nagykaszárnya falán az 51-es császári és királyi gyalogezred emléktábláját leplezték le. Az 1702-ben megalapított „hajdúezred”-nek 1742-ben jelölték ki Kolozsvárt fő székhelyéül, s a következő évtől Erdélyi nemzeti gyalogezred lett az elnevezése. Az első világháborúban Galíciában és lengyel földön, 1917-től a francia hadszíntéren teljesített szolgálatot. 1918 decemberében Kolozsvárt oszlott fel az ezred. 1940. augusztus 20-án a Fellegvár egyik kaszárnyaépületén a Székely Hadosztály 1920-as ottani fogságának emlékére avattak fel Keöpeczi Sebestyén József tervezte táblát. Ezeket az emlékeztető feliratokat az 1940-es évek második felében nyomtalanul eltávolították, többnyire csak a napilapok híradásából ismerjük szövegüket.
Az egyetlen fennmaradt első világháborús emlékmű
Az egyetlen fennmaradt első világháborús emlékmű a Kismező utcai ún. Kalandos temetőben áll, s az idén június 4-ig alig tudott róla a város magyarsága, hiszen kevesen járnak ebbe a temetőbe, s azok sem állnak meg a kopott feliratot olvasgatni. Most azonban a trianoni döntés évfordulóját megelőző éjszakán „ismeretlen tettesek” piros festékkel öntötték le az oszlopot, s ez, meg az összefogással történt letakarítás ráirányította a figyelmet. Egyszeriben felmerült a kérdés, hogy kik és mikor is állították. Pedig a választ az oszlop felirata megadja, s a leleplezési ünnepségről részletesen beszámol a két nagy korabeli napilap, az Ellenzék és a Keleti Újság.
Az emlékművet a „Hídelvei Földész Kalandos Társulat” 1943-ban emelte 25 hősi halottja emlékére.
A „calendis”-ből alakult a kalandos elnevezés
A Kalandos társulatok a kolozsvári hóstátiak jellegzetes szervezkedési formája volt. A szervezkedés gyökere a középkorig nyúlik vissza, akkoriban egy-egy templom oltárát gondozták, s minden hónap első napján gyűléseztek. Mivel latinul e nap neve a „Calendis”, ebből alakult ki a magyaros hangzású „kalandos” elnevezés. Úgyhogy a társaságoknak nincs köze a „kaland, kalandozás” szavunkhoz. Később a társulatok a céhek keretében működtek, a céhtagok életét szabályozták. Valószínűleg innen vették át a kolozsvári hóstátiak szervezési formaként. Míg e társulatok Európa-szerte a XIX. században kihaltak, a hóstátiak társulatai még a XX. század közepén is működtek. Ekkor tevékenységük már inkább a temetések megszervezésére irányult, korábban erkölcsi szabályozó, békebírói szerep is hárult rájuk.
A múlt századfordulón Kolozsvárt öt kalandos társulat működött: Kétvízközi 53, Öregebb Hídelvi 220, Ifjabb Hídelvi 280, Kül-Közép utcai 300, Kül-Magyar utcai 86 taggal. A tagság négy csoportra oszlott: a fiak a 12–16 év közöttiek voltak, temetéskor ők a sírásók szerszámait vitték; a 15–20 év közötti ifjak feladata volt a sírásás és a halott vitele a sírig; a 20 év felettiek „öregnek” számítottak, közülük választották évenként a társulat vezetőségét: kalandos atyát, két dékánt, nyolc-tíz öreget (tanács) és a deákot vagy nótáriust. A megválasztottak esküt tettek. Külön csoportot képeztek a kalandos tagok özvegyei. A halálesetet az atyánál kellett bejelenteni, aki utasította a dékánokat a temetés megrendezésére, illetve a sír kijelölésére és kiásatására. A halálesetet és a temetés időpontját körbeküldött táblán tudatták a társulat tagjaival. A temetkezési vállalatok megjelenése előtt a társulatok a tagságon kívüli személyek eltemetését is megrendezték illő fizetségért.
Külön helyen temetkeztek a kalandosok
A kalandosoknak külön temetkezési helye is volt. Az 1585-ben megnyitott Házsongárdi temető keleti részén a Kül-Közép és Kül-Magyar utcai hóstátiak temetkeztek. Máig az itteni sírok jó részén látható a kalászos-szőlőfürtös hóstáti jelvény. Régebb felírták a sírra a név alá: „földész és városi polgár”. A kétvízközieknek 1587-ben Paul Fleyscher kismezői 4 hold 134 négyszögölnyi szőlőjét adományozta a temető céljaira. Ezt nevezték később Kalandos temetőnek is. Ide a kétvízközieken kívül a régebbi (öregebb) és újabb (ifjabb) hídelvi kalandosok is temetkeztek. A vasút 1870-es kiépítése, majd az oda vezető főutca (Ferenc József/Horea út) korszerűsítése után a hídelvi hóstátiak megfogyatkoztak, úgyhogy két társulatuk egyesült. Ők emeltették világháborús halottjaiknak az emlékművet.
A szürke gránitoszlopon a kardos-katonasisakos jelvény alatt a névsort megelőzően e szöveg olvasható: „Az 1914–1918-ig világháborúban elesett hősök mint társulati tagok”.
Ezt követi a hősök katonai egységenkénti felsorolása. A Magyar Királyi 21-es Honvéd Gyalogezredből 9 személy, a Császári és Királyi 51-es Gyalogezredből 11, a császári és királyi 2-es, 23-as és 82-es gyalogezredekből 4 hős neve és egyetlen tengerészé. Az összesen 25 hősi halottból a legidősebb 38, a legfiatalabb 20 éves volt. Legtöbben csak egyszerű honvédként szolgáltak, akadt közöttük egy-egy zászlós, tizedes, szakaszvezető, őrvezető. A felirat egykor ki volt aranyozva.
A honvéd nap előtt leplezték le az oszlopot
Az oszlop leleplezését a május végi hősök napjára tervezték, de végül csak a június 28-i honvédnap előtt, június 27-én, vasárnap került rá sor. A társulat tagsága reggel fél kilenckor gyülekezett a Zsigmond király (ma Máramaros) út 58. sz. alatti székházban. A Földész Énekkar nyitószámai után hazafias verseket szavaltak, majd Bíró Mózes lelkész tartott Biblia-magyarázatot és mondott imát, vitéz Köblös István ördögkeresztúri lelkész pedig a világháborús hősökről emlékezett meg. Utána a Honvédzenekar és a díszszázad mögé felsorakozva átvonultak a hídelvi református templomba. Mivel a templom beltere szűknek bizonyult, a kint rekedteknek hangszóró közvetítette a beszédeket. Természetesen itt is istentisztelethez kötődött a megemlékezés. Az igét vitéz Huszár Endre tábori főesperes hirdette. A Földész Énekkar is énekelt, a Himnuszt a Honvédzenekar kísérte. A templom előtt újra felsorakozott a menet, s kivonult a Kismezői temetőbe, melynek kapuját virágokkal díszítették s e felirattal: „Harcok oltárán ellobogtatok – a hős halottak halhatatlanok”. Az emlékművet hóstáti népviseletbe öltözött lányok vették körül, a társulati tagság is sajátos viseletét hordta. Díszsisakos rendőrök biztosították az őrséget. A Földész Énekkar száma után Bíró Mózes imádkozott, Huszár Endre mondta az avatóbeszédet. Gyulai Pál-, Petőfi- és Arany-versek elhangzását követően Botos János, a Tűzharcos Szövetség társelnöke szólt a jelenlevőkhöz, végül Adorján János, a Kalandos Társulat elnök-atyja köszönte meg a közreműködők szolgálatát, külön kiemelve a dálnoki Veress Lajos altábornagy-hadtestparancsnokot képviselő Bartha Zoltán ezredest és a felsorakozott díszszázadot. Koszorúzás és a Katonazenekar Rákóczi-indulója zárta az ünnepséget.
A Kismezői temető ma az egykori kalandos társulatok és az első világháborús hősök emlékét őrzi. Őrházán még most is olvasható a felirat: „Isten segedelméből építtet[t]e a két szeretett Társaság a Vári Mózes és Gyulai József Apaságokban, Nagy Ferencz és Török Mihály Jegyzőségökben, 1903-ik évben.” Vajon nem állhatna-e itt egy második világháborús emlékoszlop is?
A Kismező utcai első világháborús emlékművet június 4-én „ismeretlen tettesek” piros festékkel leöntötték.
Az emlékmű letisztítására összefogtak a város magyar elöljárói, Horváth Anna alpolgármester kezdeményezésére.
GAAL GYÖRGY
Szabadság (Kolozsvár)

„Tiszta” Romániát! (15.)
Gyilkosságok Erdély-szerte
A kivégzések módja, brutalitása Erdély-szerte hasonló a korábban bemutatott szárazajtaihoz. A Maniu-gárdák és az önkéntesek a kivégzésekre rendszerint mondvacsinált kibúvót keresnek és találnak. Az atrocitásokra az ürügy gyakran a helyi magyar és román közösségek közti gazdasági érdekellentét. Mindezek mellett a nemzetiségi sérelmek teljesen eltörpülnek.
A kutatások nyomán egyértelmű, hogy az Észak-Erdélyben berendezkedő román hatalom árnyékában tevékenykedő önkénteseknek, voluntároknak nevezett félkatonai szervezetek garázdálkodásának legfőbb célja a magyarság megfélemlítése.
A szárazajtai mészárlások utáni napon, szeptember 27-én a Gavrilă Olteanu tartalékos kapitány vezette Maniu-gárdák folytatják véres menetelésüket Székelyföld belsejébe, Csíkszereda irányába. Útjukat rablás és fosztogatás jelzi. Erre ürügyként használják fel a partizánok és az elrejtett fegyverek kutatását. A gárda szeptember 29-én a jórészt elnéptelenedett Csíkszeredában több helybeli székely-magyart félholtra verve mutatkozott be. Október 4-én már három halálos áldozattal büszkélkedhetnek, majd október 6-tól kezdve közel egy hétig terrorizálják Gyergyószentmiklós népét. A szárazajtaihoz hasonló vérengzésre Csíkszentdomokoson került sor. Ezúttal Olteanu önkénteseihez – a fegyvertelen civil lakossággal, a csíkszentdomokosiakkal szemben – a békási, a dámuki és a tölgyesi románok csatlakoztak. Az ellenségeskedés forrása nem nemzetiségi jellegű, hanem a havasi legelők tulajdonjogáért folyó vita a székely faluközösség és a románok között. Miután Olteanuék október 27-én alaposan kirabolják a települést, a gárdisták október 8-án összeterelik a magyar lakosságot, és hidegvérrel tizenegy személyt, köztük egy 81 éves asszonyt gyilkolnak le. Hogy mennyire jogosan, mennyire alapos kivizsgálás után? Erre jó példa az egyik áldozat, akinek csupán annyi volt a vétke, hogy neve a kiszemelt személy nevével volt azonos. Ez mutatja, hogy itt is a szárazajtaihoz hasonló kivizsgálási módszereket alkalmazták. Szárazajtán is megesett, hogy olyan bűnért végeztek ki ártatlan embert, amelyet egyszerűen azért nem követhetett el, mert a frontról még nem ért haza.
A sikeres csíkszentdomokosi vitézkedés után Gavrilă Olteanu Gyergyószentmiklóson tervez nagyobb méretű rendteremtést, mészárlást. A szentmiklósiak szerencsések, mert a szovjet városparancsnokság értesül a partizánok elleni harcra szerveződött gárda magyarirtó tevékenységéről. A szovjeteket arról értesítik, hogy e fosztogató gyilkosokká süllyedt banda a téglagyár területén már három személyt megölt, és készül a másnapi tömeges kivégzésre, harminc ártatlan civil lemészárlására. A városparancsnok e félkatonai fegyveres alakulatot azonnal kiutasítja a város területéről. Az orosz fellépés annyira hatékonynak bizonyul, hogy a fegyvertelen lakossággal szemben oly harcias honfiak a Kelemen-havasokba menekülnek.
Az önkéntesek, a voluntárok más osztagai főképp Kolozs és Szolnok-Doboka vármegye vegyes lakosságú településein gyilkolnak, tartják rettegésben a magyar lakosságot. A Magyar Népi Szövetség által összeállított jegyzőkönyv szerint csak itt ötvennyolc gyilkosságra kerül sor. A csendőrök és a helybeli románok Egeresen tizenhat, Bánffyhunyadon tizenegy magyart ölnek meg. A levéltári források szerint az Erdély-szerte legyilkolt magyarok száma 100–150 főre becsülhető. A magyar lakosság terrorizálásának híre nemcsak Bukarestben és Magyarországon vált ismertté, de a nyugati országokban is. Időközben a román hadsereg és a román politikai élet néhány meghatározó személyisége rádöbben, hogy a magyar lakossággal szemben alkalmazott terror a közelgő béketárgyalásokon negatívan befolyásolhatja Észak-Erdély hovatartozásának kérdését, ezért leállítják a szabadcsapatok további vérengzéseit. A Szovjetunió október 24-én – politikai meggondolásból, biztonsági okokra hivatkozva – Kolozs, Szolnok-Doboka, Beszterce-Naszód megyében orosz katonai adminisztrációt vezet be, majd november elején Bihar, Szilágy és Szatmár megyében is. Végül november 12-én V. I. Vinogradov szovjet tábornok, a Romániai Szövetséges (Szovjet) Ellenőrző Bizottság helyettes alelnöke kiutasítja a román közigazgatást Észak-Erdély területéről. Visinszkij kiutasítási parancsa 1944. november 14-én lép érvénybe. E kiutasítás mögött elsősorban a szovjet nagyhatalmi érdek áll. Csak a posta és a vasút maradhat Bukarest ellenőrzése alatt. Internálások Észak-Erdélyből – a felszabadító szovjet és román hadsereg elől – 400 ezer magyar menekül el. Csík vármegye 140 ezer lakójából 1944 végén csupán 60 ezer személy marad otthon. Tömegesen menekülnek az anyaországba és a környező hegyekbe. Az internálások áldozatainak túlnyomó többsége a magyar hadseregből hazatért katona volt, és azok a fiatalok, akik még koruknál fogva nem vonultak be. Lényegében minden magyar ember nemre, korra való tekintet nélkül veszélyeztetetté vált. Kivizsgálatlan feljelentés alapján bárki az internálótáborba kerülhet. Csak Kolozsvárról ötezer magyart hurcolnak el, Maros-Torda megyéből négyezret, köztük 450 kiskorút. Ez utóbbiak hathatós közbenjárás után, csak decemberben mehetnek haza. A Szovjetunióba elvitt magyar munkaszolgálatosok száma 40 ezer főre becsülhető, közülük csak kevesen térnek haza.
A körülmények a harminchat romániai internáló fogolytáborban nem egyformák. A Magyar Népi Szövetség felmérése szerint a foglyok fele életét vesztette a földvári és más fogolytáborokban az éhínség és tífuszjárvány, az embertelen körülmények miatt. A Brassó melletti földvári tábor a legkegyetlenebb fogolytáborok egyike, utólag haláltáborként vonul be a köztudatba. Az itt elpusztultak száma 3500–4000 főre taksálható. A Târgu Jiuban kiépített barakktábor a körülményeket tekintve azon kevés kivételek közé tartozik, ahol kezdetben még az ellátás is tűrhető.
Észak-Erdély román uralom alá kerül
1944. augusztus 23-a után egyértelművé vált, hogy Észak-Erdély ismét román uralom alá kerül. Egyértelmű az is, hogy az égvilágon senkit nem érdekel az etnikai és a történelmi jog. Erdély etnikai helyzetét vizsgálva megállapítható, hogy 1940 és 1944 között a román többségű Dél-Erdély tovább románosodik, a magyar többségű Észak-Erdély magyarosodik. Észak-Erdélyben a népesség száma 3 011 000, ebből magyar nemzetiségűek száma 1 867 000 (62%) fő, míg a románoké 1 036 000 (34,4%). Egyértelmű az is, hogy nemcsak etnikai szempontból, de a történeti jog szerint is igazságtalan Észak-Erdély Romániához csatolása. A szeptember 12-én aláírt fegyverszüneti egyezmény azonban Románia számára lehetővé teszi Észak-Erdély nagyobb részének bekebelezését, megszerzését. Semmisnek nyilvánítja a bécsi döntést. A békeszerződésben olvasható, hogy „utólagosan történő jóváhagyástól föltételezetten Erdély (vagy annak nagyobb része) adassék vissza Romániának”. Sztálin Észak-Erdély hovatartozásának kérdését a szovjet politika céljainak rendeli alá. Zsarolással arra kényszeríti Mihály királyt, hogy Petru Grozát nevezze ki miniszterelnökké.
Párizsban Magyarországgal a trianoni békediktátumnál igazságtalanabb békeszerződést íratnak alá 1947. február 10-én. Ez alkalommal túlnyomó többségű magyarlakta területeket adnak a németeket kiszolgáló fasiszta Szlovákiának, a Tito partizánjai uralta Szerbiának, valamint a németeket a magyarokhoz mérve többszörös haderővel támogató Romániának. Akárcsak Trianonban, most sem kérdezik meg – népszavazás útján – a lakosságot arról, hogy melyik országban szeretne élni, feje fölött döntenek. Pedig megvolt a lehetőség, hogy az etnikai elv alapján érvényesítsék Magyarország és a szomszédos országok közt kialakult határokat, és arra is, hogy Észak- és Dél-Erdély területén a kölcsönösség elve alapján szervezzék meg e két régió románságának és magyarságának életét. A két nyelv hivatalossá tételével, a vezetésben való számarányok tiszteletben tartásával, kantonális autonómiával rendezni lehetett volna a nemzetiségi kérdést. Azonban Romániát és a nagyhatalmakat nem érdekli a kétmilliós magyar közösség sorsa. Ehhez hasonló a helyzet 2013 októberében is, amikor a székely nép, bár az általa lakott történelmi területen közel nyolcvan százalékarányt képez, kénytelen 120 ezer fős tömegben tüntetni megmaradásáért, mert a román nacionalizmus a nemzetállamot hirdető alkotmányra hivatkozva kisebbséggé akarja tenni. Ennek eszköze a székelység olyan régióba gyömöszölése, amelyben nem kerülheti el a szórványosodást, és teljesen kiszolgáltatott lesz.
Észak-Erdély 1944 őszén
Mihály király és a nagyvezérkar főnöke 1944. augusztus 23-án, a román kiugrás napján kiáltványban, illetve hadparancsban utasítja a román hadsereget Észak-Erdély elfoglalására, ahol a IX. kolozsvári hadtest és a Székely Határvédelmi Erők állomásoznak. Dálnoki Veres Lajos altábornagy – mint a 2. magyar hadsereg parancsnoka, vezérezredesi rangban – és Horváth Ferenc vezérőrnagy augusztus 30-tól kezdve szervezi a Keleti-Kárpátok szorosainak védelmét. Erre nagy szükség volt. A tordai csatában – a szeptember 13. és október 9. között folyó hősi harcokban – a magyar haderő egy bő hónapra megakadályozza az egyesült szovjet–román haderő Magyarország belső területeire való özönlését. Veress Lajos altábornagy, hogy megkímélje Kolozsvárt a rombolásoktól, 1944. október 8–9-én megkezdi a magyar csapatok visszavonását a térségből, Torda környékéről.
Az észak-erdélyi magyarság vezetői 1944 augusztusának végén, szeptember első felében több alkalommal tanácskoztak arról, hogy a szovjet és a román katonai előnyomulás időszakában hogyan lehetne fenntartani Észak-Erdélyben a közrendet, és miként akadályozható meg az intézmények leszerelése és elszállítása. Felkérik Horthy Miklóst, Magyarország kormányzóját, hogy kezdje meg a fegyverszüneti tárgyalásokat az oroszokkal, és szervezze meg Magyarország kiugrását a szovjetellenes háborúból, mert csak így gátolható meg Észak-Erdély hadszíntérré alakulása. Időközben az erdélyi magyar értelmiségiekből, egyházi vezetőkből és politikusokból megalakul az Erdélyi Magyar Tanács. Tevékenységük eredménye: sikerül Kolozsváron megszervezni az egyetem, a gyárak, a különböző intézmények helyben maradását.
Az idegen hadseregek előnyomulása, a voluntárok kegyetlenkedése Észak-Erdélyben pánikhoz vezet. Szerencsére az orosz hadvezetés nem engedélyezi a román közigazgatás bevezetését Észak-Erdély nagy magyar városaiban, így Kolozsváron és Szatmárnémetiben. A szovjet katonai parancsnok néhány napi működés után Nagyváradról is kiutasítja a román adminisztrációt. A városok és a falvak döntő többsége azonban nem ússza meg a román adminisztráció berendezkedését. Október 10-én megalakul az Erdélyi Területek Közigazgatását Irányító Kormánybiztosság, és azonnal hozzáfog a román adminisztráció észak-erdélyi újjászervezéséhez a restitutio in integrum elve alapján. Ez azt jelenti, hogy visszaállítják az 1940. augusztus 30-i, a bécsi döntés előtti állapotokat. Visszatérnek a korábbi, többnyire bosszúszomjas tisztviselők, a csendőrség és a rendőrség, visszaállítják a román tannyelvű iskolákat stb. Egyértelműen megállapítható, hogy a magyarság számára a háború vége, a front elvonulása nem hozott nyugalmat. (folytatjuk)
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hétköznapok a hátországban (Sepsiszentgyörgy az első világháború idején - 3.)
Bevezetik a sajtócenzúrát
Az egész ország területére kötelezően érvénybe lépett a sajtócenzúra, tilos volt minden olyan közlemény, amely kudarcokról, vereségekről és veszteségekről kívánt beszámolni. A sajtó figyelmébe ajánlották a román közvéleményt kedvezőtlenül befolyásoló írások közlésétől való eltekintést is.
1914. október elsején a belügyminisztérium a lakosság tudomására hozta, hogy szigorúan tilos az oly riasztó hírek koholása és terjesztése, melyek a nagyközönség körében nyugtalanságot és aggodalmat gerjeszthetnek. Akik ezt megszegték, azokat 15 napig terjedő elzárással és 200 korona bírsággal büntethették. Ezért, a kellemetlenségek elkerülése végett, mindjárt a háború kitörése után, 1914. július 31-én báró Szentkereszty Béla főispán utasításban jelzi elvárásait a helyi sajtó, jelesen a Székely Nép főszerkesztője számára: „Szíveskedjék igen szigorúan és komolyan figyelmeztetni az újság szerkesztőit, hogy hadi eseményekről kizárólag a sajtóirodától kapott közleményeket használják, ellenkező esetben a törvény által biztosított legszigorúbb rendszabályok alkalmazására adnak okot.”
1915-ben és 1916-ban a főispáni éberség továbbra is az újság háborúval kapcsolatos tudósításait tekintette különösen fontos és a közvéleményt befolyásoló tényezőnek. 1915. május 25-én a magyar miniszterelnök rendeletét továbbította a főispán: „A román király, a román kormány és pártvezérek érzékenységét érintő megjegyzésektől és egyáltalán olyan hírek közlésétől szigorúan tartózkodjék, amivel a román közvéleményt kedvezőtlenül befolyásolhatná, Románia jövőbeni magatartásával ne foglalkozzanak.” Más alkalommal a katonai parancsnokság részéről érkező felszólításra reagált, melynek értelmében a magas rangú katonai és polgári személyek utazásairól tilos volt hírlapi közléseket adni. 1915. július 3l-én egy újabb főispáni megkeresésben már érezhető az önbizalomvesztés, a biztos győzelembe vetett hit egyre inkább szertefoszlott. 1916-ban a hátországban uralkodó siralmas állapotokról, a munkaerőhiányról, a tavaszi és nyári mezőgazdasági munkálatokban tapasztalható fogyatékosságokról, a katonaságnak ideiglenesen átengedett lovakról, a parlagon maradt területekről, a gépek hiányáról szóló híreket sem volt szabad közzé- tenni, mert ezek külföldre kijutva az ország helyzetét a valóságosnál súlyosabbnak tüntették volna fel, a kedvező hírek viszont idehaza olyan indokolatlan reményeket kelthetnének, amelyek a későbbiekben csalódást okozhatnának. Más alkalommal arra figyelmezteti a főispán a Székely Nép főszerkesztőjét, hogy az olasz frontról érkező hivatalos jelentéseket, bármilyen vonatkozásúak is legyenek, tilos kommentálni.
Győzelmi ünnepek, kitüntetések
A háborús propaganda részének tudható be az is, hogy a győztes kimenetelű ütközeteket nagy felhajtással ünnepelték meg. 1914. december 2-án például, amikor a monarchia csapatai Belgrádot bevették, Sepsiszentgyörgy zászlódíszbe öltözött, estére pedig Bálint Dénes polgármester a ’48-as obeliszknél hazafias ünnepséget hirdetett.
A hősi halottak iránti tisztelettel és kegyelettel azt akarták kifejezni, hogy a közvélemény a legnagyobb elismeréssel és megbecsüléssel viszonyul nem csak a csatatéren harcoló katonák iránt, de az elesettek emlékét is hasonló módon ápolja. Sepsiszentgyörgy első hősi halottja, Jordáky József a 24. honvéd gyalogezredből 1914. szeptember végén esett el. Temetésén a város vezetői, lelkipásztorai mondtak búcsúbeszédet. A gyászmenet előtt katonai díszkíséret haladt, utána pedig a tűzoltózenekar és a református egyházi dalárda. A gyászkocsit báró Szentkereszty Marietta, Kelemen Lajosné, az összes önkéntes vöröskeresztes ápolónő és cserkészek kísérték. A lelkészi búcsúztatók mellett Bálint Dénes polgármester méltatta hősiességét, a katonaság díszsortüze mellett helyezték örök nyugalomra, a temetési ceremónia a himnusz eléneklésével végződött. A háború következő sepsiszentgyörgyi áldozata szintén a 24. honvédezredbeli őrvezető, Gyárfás Miklós, aki 1914. szeptember 29-én az ungvári kórházban halt bele súlyos sebeibe. 1915-ben a Központi Hatalmak és a monarchiával szövetségben álló, de magát semlegesnek tekintő Románia viszonya feszültebbé vált, de az erdélyi kérdés továbbra is alkudozások tárgya maradt. Német oldalról akkor is erős volt a nyomás, ha romlott a hadi helyzet, de akkor is, amikor sikereket értek el a keleti hadszíntéren, hiszen Románia hadi képességére igen nagy szükség lett volna. A gorlicei áttöréskor látták elérkezettnek az alkalmat, amikor Romániát aktív együttműködésre lehetett volna megnyerni. A németek román vezetőkkel tárgyaltak a monarchia föderatív átalakításáról. A háború állása és kilátásai nem sok jóval kecsegtették a Központi Hatalmakat, mindezek ellenére a vármegye és a város vezetése is rendületlen bizalmat igyekezett sugallni a lakosság felé. Szentkereszty főispán is az 1915. január 30-i vármegyei közgyűlésen beszédét a győzelembe vetett hite kinyilatkoztatásával kezdte: „A háború még nem ért véget, de annyit már megállapíthatunk, hogy a létért való jelenlegi óriási küzdelmünk másképpen nem végződhetik, mint a mi teljes győzelmünkkel.” A 24. honvéd gyalogezred, a 9. honvéd huszárezred, a 2. közös huszárezred és a 2. közös gyalogezred legénysége jórészt háromszéki ifjakból állt. A harctéren vitézséggel kitűnt katonák példáját népszerűsítik: Herszényi Ferenc sepsiszentgyörgyi közigazgatási gyakornok, tartalékos zászlós, Hamar Endre tartalékos, Kozma Lajos honvéd őrnagy elsőkként kapnak vitézségi érdemkeresztet, Nagy Elek tartalékos honvéd őrnagy legfelsőbb elismerést (signum laudist) nyert. A sepsiszentgyörgyi Dálnoki Veress Lajos főhadnagyot a 9. huszárezredből másodszor tüntették ki, a 24. honvéd gyalogezredet a hadvezetés kimagasló teljesítményéért „gárdaezred” elnevezéssel jutalmazta. Miután a vármegye vezetése gratulált, Hauser Sándor ezredparancsnok mondott köszönetet a lelkesítő szavakért: „Legyen meggyőződve a tekintetes törvényhatóság, hogy a Kárpátok zordon bércei között őrt álló 24-es honvédeknek ezen meleg szavak buzdítólag fognak hatni a további küzdelmekben.”
Az ezred a háború folyamán a galíciai ütközetekben, továbbá a Kárpátokban az ország határainak védelmében, végül a Németország ellen indított orosz offenzíva visszaverésében vitézségével szerzett babérokat, amit a császár is elismerésben részesített. A marosvásárhelyi 9. huszárezred parancsnoka, Eder alezredes válaszában szintén hangsúlyozta: „Vezetésem alatt álló ezred tisztikara és legénysége a hadjárat kezdete óta derekasan és vitézül kiveszi részét abból a gigászi küzdelemből, mely legszentebb javainkért, édes hazánkért és királyunkért folyik.” A messzi földön harcoló és elhulló katonák győzelmébe vetett hit, valamint a sajtócenzúra szigora is bizonyára oka lehetett, hogy Sepsiszentgyörgy polgárait meglepetésként, teljesen váratlanul érte az 1916. augusztus 28-án éjszaka történt román betörés.
Cserey Zoltán, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyar honvédek a közösségi emlékezetben
Mintegy 2500 hősi halott és több ezer sebesült a 70 éve lezajlott tordai csata magyar veszteségeinek mérlege. A második világháború legnagyobb magyar hadműveletének történései – képünkön a csatában odaveszett két erdélyi honvéd a frontra indulás előtt – ma is élénken élnek a környező falvak emlékezetében. Az újjáéledő erdélyi hadisír-gondozás felidézi a múltat.
Az Aranyosszékre vezető műúton közelítünk Boldizsár Zeyk Imre nyugalmazott tanárral, kalotaszegi helytörténésszel a Kisbányai szorosba. Hetven évvel ezelőtt, 1944. szeptember 5-én ezen az útvonalon hatolt be Dél-Erdélybe a 2. királyi honvéd hadsereg. A Kolozsvárról és Gyalu irányából érkező több tízezres had Magyarlónánál lépte át az Észak-Erdélyt Dél-Erdélytől elválasztó román–magyar határt. A II. bécsi döntés alkalmával Romániához csatolt négy legdélibb kalotaszegi magyar falut – Magyarfenest, Tordaszentlászlót, Magyarlétát és Alsójárát – felszabadítva, a honvédség az Aranyos völgyén ereszkedett le az aranyosszéki magyar falvakba, a Maros vonaláig. Ekkor került magyar fennhatóság alá Torda is.
Az 1944. szeptember 13. és október 8-a között lezajlott tordai csata első helyszínén, a Kisbányai szorosban állunk meg. A helytörténész nemcsak történelemkönyvekből és levéltári adatokból ismeri a 70 évvel ezelőtti eseményeket, hanem tizenéves fejjel maga is átélte azokat. Pontosít, amikor arról beszél, hogy a magyar honvédség első ütközetére, illetve emberveszteségeire nem a híressé vált tordai csata kitörésének dátumán, azaz szeptember közepén került sor, hanem legalább egy héttel korábban, szeptember 5-én, illetve 6-án, amikor báró Aczél Ede vezetésével magyar előcsapat érkezett Magyarfenesre és Tordaszentlászlóra. A magyar falvak lakossága kitörő örömmel fogadta őket, hiszen a Romániához csatolt, határ menti falvakban a román vasgárdistákból verbuválódott helyhatóság minden elképzelhető módon terrorizálta a magyarságot. Az 1940 és 1944 közötti négy év a dél-erdélyi magyarság legnehezebb időszaka volt Trianon után. Ezt változtatta pokollá az 1944. augusztus 23-i román átállás. Az aggastyánok kivételével minden férfit kényszermunkára hajtottak el Románia különböző vidékeire, az otthon maradt tizenéves gyerekeket erdőkitermelésre, és a fa elszállítására fogták a megmaradt családi fogatokkal. A határmenti falvakban igen szigorú kijárási tilalmat vezettek be, és aki ezt megszegte, az súlyos retorziókat szenvedett.
„Szeptember 4-én, éjszaka arra ébredtünk, hogy megbolydult az 1940-ben Tordaszentlászlóra telepített önkormányzat, határőrség, csendőrség és a posta román alkalmazotti gárdája. Ki biciklin, ki taligán, ki a magyar gazdáktól elkötött lovakkal, marhákkal és szekerekkel menekült, amikor hírét vették, hogy bejönnek a magyar csapatok. Pár óra alatt – igaz, csak rövid időre, de – vége lett a négy éves terrornak” – magyarázza Boldizsár Zeyk Imre.
Orvtámadás a szorosban
Később derült ki, hogy a magyar falvakból elfutott, zömében román vasgárdisták – családjaikat Tordára vagy más, biztonságosnak ítélt helyre menekítve – állig felfegyverkezett partizáncsoportokban, lesben várták a magyar csapatokat. A másnap délután megérkező előcsapat katonáinak többsége a Tordaszentlászlótól mintegy 10 km-re fekvő, szűk Kisbányai szorosban a rájuk zúduló golyózáportól esett el.
A szorosból kifele tartva, egy út menti kis tisztáson állunk meg. Boldizsár a főútról letérő mellékútra mutat, arra a kis útkereszteződésre, amely alatt tömegsír található: itt hantolták el a harcokban elesett magyar katonákat. Az egy hónapig tartó magyar felségterületet október derekán már szovjet csapatok vették uralmuk alá, a vidék mozgó front áldozata lett, a tömegsír jeltelen helyként maradt meg a közösségi emlékezetben.
A tordai csatában elesett honvédek sírjainak felkutatásával foglalkozó Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság elnöke, az idén januárban elhunyt Pataki József Boldizsár Zeyk Imrével többször is járt a helyszínen, de a román önkormányzattal nem sikerült megegyezni a tömegsír megjelölésében. Az itt nyugvó honvédek azonosítása, és esetleges exhumálása immár a közeljövő feladata.
Az előcsapat tragikus sorsa után a vidéket átfésülő magyar hadsereg a vasgárdisták kis részét tudta csak elfogni. Többségük a magyar csapatok egy hónap múlva történő visszavonulása után vette ismét birtokba a völgy magyar falvait, aminek kis híján tragikus vége lett. Boldizsár így emlékezik: „Két hétig tartott itt a front. A magyar falvakat elfoglaló román csapatok október 18-án kiparancsolták a pincékben megbúvó asszonyokat és gyerekeket, és egy átalvetőnyi holmival vagy jobb esetben egy-egy marhafogattal indították útnak őket Alsójára fele. Magyarfenes azért menekült meg, mert románul Vlahanak hívják, és a más vidékről érkezett román katonákat a név megtévesztette. Tordaszentlászló és Magyarléta megmaradt magyar lakossága hosszú sorokban elindult felfele a völgyön: Alsójárában a felfegyverkezett vasgárdista fészekalj várta őket. Tömegmészárlás lett volna, ha időközben nem érkezik meg egy szovjet járőr csapat. Mivel az orosz parancsnokság részéről semmilyen lakossági kiürítés nem volt elrendelve, az orosz katonák rögtön átlátták a helyzetet, és a vasgárdistákat a helyszínen letartóztatták. A falvakba visszaparancsolt magyarság így menekült meg.
A Kiserdő újratemetett katonái
Tordaszentlászlón meglátogatjuk a kiserdei honvédtemetőt, ahol a faluban 1944 őszén berendezett magyar hadikórház elhunyt sebesültjei nyugszanak. Tordaszentlászlóra kerültek a tordai csata különböző helyszínein – Csürülye, Kékbükk, Peterd, Tordai hasadék, illetve Hagymás – megsebesült magyar és német katonái, közülük 21 honvédet az egykori tüdőszanatórium parkjában temettek el. 1946-ban Boldizsár Zeyk Imrét más helybéli tizenévesekkel kivezényelték, hogy a két évvel azelőtt eltemetett katonák maradványait ássák ki. Egyházi szertartás szerint mind a 21 honvédet újratemették a szanatórium kiserdei temetőjében. Az erdélyi honvédtemetők ötvenes évekbeli közös sorsa következett Tordaszentlászlón is: a szomszédos román falu, Kisfenes erdésze buldózerrel egyengette el a sírhantokat, és helyükbe fenyőt ültetett. 2004-ben sikerült a tordaszentlászlói magyar önkormányzatnak az egykori honvédsírok helyét megtisztítani, és fekete márványtáblába vésetni minden elhantolt katona nevét. Alig egy kilométerrel odébb, Kisfenes bejáratánál tömegsírban fekszik több tíz magyar, román és szovjet katona. Az önkormányzat által emelt emlékoszlopra románul, magyarul, oroszul és németül vésették be az emléktáblákat, a többségi „tolerancia” azonban csak a románt tűrte meg: a felavatás után néhány héttel csak a román nyelvű tábla maradt, ismeretlen tettesek a többit lefeszítették.
Boldizsár szerint a román falvakban – ahol az önkormányzat, de gyakran a lakosság sem partner a számukra idegen, elhunyt katonák iránti kegyeletben –, nehéz megjelölni a jeltelen honvédsírokat. Példaként a színromán lakosságú Pusztaszentkirály esetét említi: itt 1944 októberében keresett menedéket a falu egyik gazdátlan szénapadlásán az a magyar katonaraj, amely a Tordai hasadék védelmével volt megbízva, de leszakadt a visszavonuló magyar hadseregtől. Reggelre vasgárdisták vették körbe a csűrt, a magyar katonákat lefegyverezték, és egy szalmakazal köré felsorakoztatva összekötötték a kezüket, majd rájuk gyújtották a szalmakazlat. A mintegy húsz honvéd megmaradt csontjait a falu hídja mellé földelték el jeltelen tömegsírban. A korabeli időkben is példátlan kegyetlenséggel elkövetett tömeggyilkosság híre a faluban dolgozó tordaszentlászlói építőmunkások révén derült ki. Boldizsár Zeyk Imre felkereste a helyszínt, és a budapesti Honvédelmi Minisztériummal folytatott levelezése során derült ki az eltűnt katonák kiléte. A Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság számára a pusztaszentkirályi tömegsír megjelölése is a következő időszak egyik nagy kihívása.
Tordán már hiába is keresném az erdélyi honvédsírok feltárásának és gondozásának nagy öregjét, a mindig életerősnek és fiatalnak látszó Pataki Józsefet. Az idén januárban 83 éves korában elhunyt, a magyar állam által többször kitüntetett aranyosszéki származású egyesületi elnök maga is olyan családból érkezett, ahol gyerekkorában megtapasztalta a poklok poklát: édesapját, a várfalvai unitárius lelkészt gyerekei és felesége szeme láttára lőtték agyon az orosz katonák, majd holttestét megcsúfolva, végighurcolták a falun, mintegy ízelítőt nyújtva abból a „felszabadításból”, amit a Szovjetunió hozott Erdélybe. Az üveggyári technikusként, atlétaedzőként és fafaragóként dolgozó tordai férfi a rendszerváltás után RMDSZ-elnök és önkormányzati képviselő volt a tordai helyi tanácsban. Ő akadt rá az unitárius egyházközség levéltárában a tordai csatában elesett katonák egy részének nevére és rangjára, akiket közvetlenül a front elvonulása után a város magyar lakossága ásott ki négy tömegsírból, és Torda magyar temetőjébe helyezte őket örök nyugalomra. A kommunizmus évtizedeiben csak sejtések voltak az egykori honvéd sírkert pontos helyéről. A rendszerváltás után – amint a temető visszakerült a három történelmi magyar egyház tulajdonába – letakarították a jeltelen honvédsírokat, és elkezdődhetett a tervezgetés.
Józsa Lajos tordai unitárius lelkésszel megyünk ki a belvároshoz közeli magyar temetőbe. Pataki József honvédsírgondozói öröksége most az ő vállán nyugszik. Ő ismerte legjobban az egykori elnök munkáját, törekvését, nyilvántartásait, így ennek folytatását rátestálták.
A kilencvenes évek elején rendbe tett sírkert mai formáját a kétezres évek elején nyerte el. „Pataki József kapcsolatba lépett a budapesti Honvédelmi Minisztérium hadisírgondozó irodájával, egyeztette a nyilvántartásunkban szereplő elhunyt katonák lajstromát, és ezzel kezdetét vette az a több, mint 15 éves erdélyi hadisírgondozó munkássága, amelynek során mintegy hatvan észak-erdélyi helyszínen sikerült megjelölni a magyar hősök sírját” – összegzi dióhéjban Pataki József kiemelkedő munkásságának történetét Józsa Lajos. A tordai honvéd sírkert mai kialakítása a támfalba bevésett 221 magyar, 15 szovjet és 14 német katona nevével és rangjával a tordai csata 60 éves évfordulójára, 2004-ben készült el. A gyászszertartással egybekötött eseményre számos magyarországi és a világ különböző részeire elszármazott hozzátartozó jött el, akik közül többen is pénzadománnyal támogatták a sírkert kialakítását. A front elvonulása után elhantolt 249 katona nyughelye nemrég egészült ki a 250. honvéddel, akinek maradványaira a szindi bányában bukkantak. Pataki József annak idején a Duna tévének adott interjúban mesélte el, hogy Bialkó János honvéd rokonai is eljöttek a tordai temetésre, többek között egykori menyasszonya, aki arról érdeklődött, nem találták-e meg volt vőlegénye személyes dolgai között pecsétgyűrűjét? A kolozsvári polgárőrség által feltárt és a temetésre átadott magyar katona sírjából előkerült személyes dolgait átadták a magyarországi hozzátartozóknak.
Málenkij robot: fele nem tért haza
A tordai papilakban vendéglátómmal számítógépen vesszük számba a mintegy 60 helyen kialakított honvéd sírkertek lajstromát. Van, ahol csupán néhány elesett katona hantjához kellett jelet tenni, de van, ahol tömegsírok márványlapjai hirdetik a mészárlás emlékeit. Nagyenyeden az oroszok 234 magyar hadifoglyot öltek meg: az áldozatok emlékére 2007-ben avattak emlékművet. Eddig összesen 2471 elhunyt magyar katonát sikerült azonosítani Kolozs, Fehér, Maros, Szilágy és Bihar megyében. Kolozsváron például 251 honvéd nyugszik a Házsongárdi temetőben, Aranyosegerbegyen 60, Alsó- és Felsőszentmihályon 70, Bonchidán 109, Detrehemtelepen 60, Gyulafehérváron 65, és a sort hosszan lehetne folytatni. Józsa Lajos arról is beszél, hogy színromán településen is sikerült emlékművet avatni. Az aranyosszéki Székelyhidason egyedi jelenségnek lehettek tanúi: egy idős román tanítónő hosszú évek óta gondozza 12 magyar honvéd sírját a falu temetőjében. Ő vezette oda a tordai hagyományőrzőket, és az elkészült emlékművet a helyi görög katolikus pappal közösen avatta fel a tordai unitárius lelkész. A kérdésre, hogy a román tanítónő miért gondozta magyar katonák sírját, azt válaszolta: bátyja román katonaként a Tátrában hunyt el, és abban reménykedett, hogy a messzi távolban valaki az ő sírját is gondozza.
A beazonosított Torda környéki sírokban a tordai csata különböző helyszínein történő hadműveletekben elhunyt honvédek nyugszanak, de a visszavonuló magyar hadsereg későbbi veszteségei is előkerülnek Erdély különböző helyszínein. A tordai csata vesztesége nagyobb volt, mint amennyi elhunyt katonát sikerült az elmúlt 15 évben a környéken beazonosítani. A 2008-ban megkötött magyar–román hadisír-gondozási egyezménynek meg kellett volna könnyítenie a folyamatot, valójában mégsem tapasztalható lényegi elmozdulás az egyezmény előtti időszakhoz képest. A román Honvédelmi Minisztérium hadisír-gondozással foglalkozó főosztályának honlapja számos orosz, német vagy más nemzetiségű, államilag fenntartott temetőről tájékoztat, de a felsorolásban egyetlen magyar temető sem szerepel. Többek között ezt is meg szerettük volna kérdezni a budapesti Honvédelmi Minisztérium Hadisír-gondozási Irodájának vezetőjétől, de az előzetes egyeztetés ellenére az interjútól mégis elzárkózott. Így a hivatalos magyarországi álláspont hiányában csak találgatni tudjuk, hogy milyen jövő vár az erdélyi magyar hadisír-gondozásra. A Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság lelkes önkénteseinek, illetve az Erdély-szerte fellelhető magyar önkéntesek munkájának köszönhetően további többszáz erdélyi honvédsír vár beazonosításra.
Tordán újabb nagyszabású megemlékezéssel készülnek október 4-én a tordai csata 70 éves évfordulójára. A malenkij robotra elhurcolt 417, és ebből 204 elhunyt tordai és Torda környéki magyar férfi emlékére avatnak önerőből egy új emlékművet a temető előterében.
A tordai csata története
„1944. augusztus 23-án Románia kivált a tengelyhatalmak közül, és megpróbált kapcsolatot teremteni a szovjet hadvezetéssel, aminek áldozata lett a hadszíntéren küzdő román haderő egy része. Magyarországon a kiválás nem merült fel olyan fajsúlyosan, mint Romániában, ezért a magyar politikai és katonai vezetés már augusztus végén Erdély katonai védelmének megszervezésében ügyködött. Tisztában voltak azzal, hogy a szovjet csapatok dél-erdélyi feltartóztatása nélkül Észak-Erdélyt lehetetlen megvédeni” – magyarázza Nagy József székelyföldi hadtörténész a tordai csata előzményeit.
Az Árpád-vonal kiépítése csak a Keleti Kárpátok területére vonatkozott, ezért a déli hágók védelmének szükségessége elengedhetetlenné vált. A németek többször is ígéretet tettek a haderő jelentős átcsoportosítására, de ez nem történt meg, ezért a magyar politikai vezetés elhatározta, hogy a honvédség önállóan valósítja meg. Az erdélyi 9. hadtestparancsnokság átszervezésével, és a 2. honvéd hadtest Erdélybe irányításával április 29-én Dálnoki Veress Lajos parancsnoksága alatt ismét létrehozták a 2. királyi honvéd hadsereget.
A szovjet vörös hadsereg szeptember 13-ra bevonul Dél-Erdélybe, és ez megpecsételi a dél-erdélyi magyar katonai tervek kivitelezését. A magyar hadsereg visszavonul a Maros, illetve az Aranyos vonalára. A szeptember 13-án harckocsikból álló orosz támadás Aranyos-parti, véres küzdelembe torkolt, a tordai csata három szakaszban október 8-ig tartott.
A harci események a Tordát övező régióban zajlottak, de Marosvásárhely irányában, a Maros vonalán és a Gyalui havasokban is harcok dúltak. „Először két hídfő volt: Tordánál a nagyváradi 25. gyalogezred és Aranyosegerbegynél a 26. kolozsvári gyalogezred. Szeptember 22-ig, a csata első szakaszában, a túlsúlyban levő szovjet haderő – a fokozatosan felzárkózó, újjászervezett román haderővel közösen – próbált teret nyerni. Ekkor még betöréseiket a magyar ellentámadás fel tudta számolni. Legtöbbször a 2. királyi páncélos hadosztály mentett magyar életet. Szeptember 19-én bontakozott ki a legjelentősebb magyar ellentámadás a Sósfürdő és a Szentjános völgyében. Böszörményi Géza ezredes, a 25. gyaloghadosztály 25. gyalogezredének és Torda városának katonai parancsnoka a tordai Sósfürdő temetőben, közel szülei sírjához esett el, mert egy tapodtat sem akart hátrálni szülővárosa védelmében” – fogalmaz Nagy József.
A 2. szakaszban, szeptember 22. és 30. között különböző völgyekben hullámzottak a harcok. Szeptember 23-án a 23. német páncélos hadosztály ellentámadása emelhető ki: ez felszabadítja Aranyosegerbegyet, majd 24-én a Gyalui havasokban is egy erősebb harc bontakozik ki. A harmadik szakasz szeptember 30-a után kezdődik, és lényegében az október 8-i teljes visszavonulásig tart. A magyar hadsereg október 4-én üríti ki Tordát. Sikák László, a 26. gyalogezred egyik parancsnoka felügyeli a kiürítést, és zászlóalja utolsóként, már túl későn hagyja el a várost: az orosz túlerővel szemben folytatott harcban a hátvéd magyar katonák kétharmada elesik. Az október 8-i visszavonulással kezdődik Észak-Erdély kiürítése. A hadtörténész szerint a sokszoros szovjet túlerő ellenére a tordai csata a magyar királyi honvédség legnagyobb önállóan tervezett és vezetett hadművelete volt a 2. világháborúban. A tordai csata akadályozta meg azt, hogy a szovjet csapatok előre törhessenek Nagyvárad-Debrecen irányba. A magyar hadsereg egy hónapig tartóztatta fel az orosz csapatokat, amíg a magyar haderő, és a teljes magyar közigazgatás elhagyhatta Észak-Erdélyt.
A Torda környéki harcok magyar veszteségeiről pontos kimutatások nincsenek: becslések szerint tízezerre tehető a sebesült, az eltűnt és a meghalt katonák száma, és összesen mintegy 2500 honvéd vesztette életét.
Makkay József , Erdélyi Napló (Kolozsvár)

"...állták Tordánál a csatát fejtetőig vérben..."
Hetvenegy éve annak, hogy a tordai csatában a magyar és német csapatok közel egy hónapra feltartóztatták a többszörös túlerőben lévő román és szovjet csapatokat, megakadályozva a Kárpátalja térségében harcoló 1. magyar hadsereg és a német csapatok szovjetek általi bekerítését, valamint az egyesült román-szovjet seregek áttörését Magyarország belső területei felé.
A magyar királyi honvédség egyik legszámottevőbb második világháborús hadművelete 1944. szeptember 5-én indult és a harcok október 8-ig húzódtak el. A Transindex Tordán járt, ahol az eseményeket serdülő fiúkként megélő Molnár Lajossal, a Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság tagjával és Halmágyi Bélával jártuk be az egykori hadszínteret. A szervezésben nyújtott segítséget köszönjük Józsa Lajos unitárius lelkésznek, a Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság elnökének.
Előzmények Románia 1944. augusztus 23-i átállása a tengelyhatalmak oldaláról a szövetségesek oldalára, alapjaiban változtatta meg a hadászati védelem tervezett elképzeléseit Dél- és Közép-Kelet-Európában. Augusztus 10-én még vitéz dálnoki Veress Lajos altábornagy, a kolozsvári IX. hadtest parancsnoka a Békási-szorosban tartott megbeszélést, ahol a német Dél-Ukrajna Hadseregcsoport vezérkari főnökével a Keleti-Kárpátok védelméről tárgyaltak. Részben az első világháborús tapasztalatok alapján úgy vélték, hogy hét-nyolc sorhadosztállyal, a székely határvédelmi erőkkel megvédhető az ezeréves határ. A vezérkar természetesen Romániával, mint szövetségessel számolt, és nem a szovjetekkel szövetségben lévő ellenséggel.
A román kiugrás következtében viszont a védelem déli szakasza összeomlott, a német Dél-Ukrajna Hadseregcsoport öt teljes hadtest-törzset és 18 hadosztályt veszített el. A megnyitott arcvonalon át a 2. Ukrán Front gyorskötelékei megközelítették a Keleti-Kárpátok déli szakaszának átjáróit, és a Déli-Kárpátok szorosait is igyekeztek mielőbb birtokba venni. Ezt megakadályozandó a honvédcsapatok a magyar-román határ teljes hosszát igyekeztek megszállni, ami távolról sem volt egyszerű feladat.
A hadvezetés elsősorban az ezeréves határra összpontosított, mivel Erdély román kézen maradt területein nem állomásoztak jelentős erők, és kelet felől a román 3. és 4. hadsereg, valamint az előrenyomuló 2. Ukrán Front harckocsi és gépesített egységei legelőször a Keleti-Kárpátokat érhették el. Székelyföld és az ezeréves határ védelme mellett foglalkozni kellett a Déli-Kárpátok jelentette természetes védővonallal is, hisz ezt is birtokolni kellett volna. A Minisztertanács ülésén így az a döntés született, hogy az átjárókat lehetőleg még a szovjetek megérkezése előtt birtokba kell venni. A feladat végrehajtásához csupán magyar erők álltak rendelkezésre, azok is igen korlátozott mértékben. Augusztus 25. és 30. között a IX. hadtest törzséből felállították az erdélyi 2. hadsereg-parancsnokságot, melynek élére Veress Lajos került, szeptember 1-jétől vezérezredesi rendfokozatban. Közvetlen harcvezetésre alárendeltségébe utalták a mozgósított székesfehérvári II. hadtestet. Ugyancsak mozgósítottak több pótseregtestet, amelyek közül a 7. és 9. tábori póthadosztályokat kijelölték a támadásban való részvételre. Hogy a gyengén felszerelt és kiképzett, alacsony létszámú pótezredek és tüzér pótosztályok mellett legyen olyan seregtest, amely ütőerőt is képvisel, szeptember 4-ére beérkezett felvonulási körletébe a magyar 1. hadseregtől, az Északkeleti-Kárpátokból átvezényelt 2. páncéloshadosztály.
A támadás szeptember 5-én hajnalban indult meg, és a legújabb kutatások azt mutatják, hogy a 2. hadsereg-parancsnokság végleg lemondott az eredetileg kitűzött célról, de az is kérdéses, hogy komolyan gondolták-e valaha.Veress Lajos valószínűleg látva, hogy milyen harcokra lehet számítani úgy tervezte, hogy egy minél jobban védhető terepszakaszt érdemes birtokba venni. A Maros-Aranyos vonal ideálisnak tetszett ebből a szempontból.
Középen, a Kolozsvárt Tordával összekötő műút vonalában a 9. tábori póthadosztály támadott. Tőle jobbra a Gyalui-havasok keleti előhegyei közt a 7. tábori póthadosztály alakulatai nyomultak előre a Magyarlóna-Borrév közötti úton az Aranyos folyó felé, míg a balszárnyon Vasasszentgotthárd térségéből a 2. páncéloshadosztály lendült mozgásba Nagysármás irányába. A támadás a románokat meglepte. A honvédek, pedig román 20. kiképző gyaloghadosztály parancsnokát, Constantin Visarion hadosztálytábornokot is fogságba ejtették. A 3. harckocsiezred páncélosai elérték Marosludast, a 9. tábori póthadosztály erői birtokba vették Tordát, a jobbszárny küzdői pedig Borrévnél kijutottak az Aranyoshoz. Itt csatlakoztak a nagyváradi 25. gyaloghadosztály első beérkezett osztályai. A harcedzett, jól felszerelt és kiképzett hadosztályt szintén az Északkeleti-Kárpátokból dobták át, s később a tordai csata fő súlya erre a seregtestre nehezedett.
Az ellenséges páncélosok már másnap, szeptember 6-án gyülekezni kezdtek Nagyszebennél, ami egyértelművé tette, hogy a hadművelet eredeti célját nem tudja elérni. A magyar hadvezetés ennek ellenére nem állította meg a csapatokat, mert a románokra mért vereség „jót tett” a harci morálnak. Így a csapatok elérték a Kis-Küküllő vonalát Dicsőszentmártonnál, birtokba vették Marosújvárt és Felvincet, míg a 7. tábori póthadosztály Nagyenyed előtt állt. A szovjet csapatok és a román páncélos hadtest ellentámadása miatt a magyar csapatok az Aranyos-Maros vonalára húzódtak vissza, a szakaszt különösen Torda és Aranyosegerbegy között műszakilag is megerősítették. Itt már részben felvonultak a 25. gyaloghadosztály csapatai, a terepszakasz pedig különösen jól védhető volt. Egyrészt a folyó, másrészt pedig a folyóvölgy északi partján húzódó 60-80 méter magas, meredek és kopár lejtőjű dombvonulat (rideau) miatt.
Erre a védelmi vonalra a szovjet 2. Ukrán Front román 4. és szovjet 27. hadsereg magasabb egységei zárkóztak fel. A szovjet legfelsőbb főparancsnokság azt tűzte ki célul, hogy Malinovszkij marsall szeptember 15-re érje el a Kolozsvár - Beszterce általános vonalat, zúzza szét az ellenség erdélyi csoportosításait, majd támadjon tovább északkeleti irányba és egyesüljön a Kárpátokból nyugat-délnyugati irányban előretörő 4. Ukrán Front főerőivel. Látható, hogy egy nagyszabású átkaroló hadműveletet terveztek a szovjetek, melynek harapófogójában a német 6. és 8., valamint a magyar 2. hadseregnek, egyszóval a teljes Dél-Ukrajna Hadseregcsoportnak meg kellett volna semmisülnie. Ennek megakadályozására fejlődött ki a tordai csata, mely a M. kir. Honvédség egyik legsikeresebb hadművelete volt a II. világháborúban.
Harcok kezdődnek Tordánál
A szovjet-román támadás fő irányában a 25. gyaloghadosztály védekezett, amelyik szeptember 12-én kapott parancsot a tordai védőállás elfoglalására, amely a Torda-nyugat 380-as magassági ponttól egészen Gerendkeresztúrig húzódott mintegy 25 km hosszan, súllyal Tordánál és Aranyosegerbegynél, ahol a visszavétel biztosítására hídfőket képeztek. A védelmet ugyanakkor szilárdabban is meg tudták volna szervezni, ha a 9. tábori póthadosztály ellenállása nem omlik össze. Szeptember 13-án este ugyanis Tordától nyugatra, Alsószentmihályfalvánál megjelentek a szovjet 5. gárda-harckocsihadtest páncélosai, pánikot idézve elő a visszavonulók között.
Az ad hoc jellegű védelmi harcot este és másnap Böszörményi Géza ezredes, a 25. gyalogezred parancsnokának irányításával a 25/III. gyalogzászlóalj, az 59. utászzászlóalj és a 25. ezredközvetlen nehézpáncéltörőágyús-század vívta meg, mely utóbbi egy nap alatt hét szovjet harckocsit lőtt ki.
A román kiképző 20. gyaloghadosztály Aranyospolyán területéről a várostól keletre húzódó Szent János-patak völgyében támadást kezdett az ún. Sósfürdő irányába. Az erőhiány miatt csak az 1/I. zászlóaljjal megszállt ridón az ellenség felsodrította a védelmet, s elérte Torda-keletet. A súlyos harcokban az 1/I. zászlóalj parancsnoka is elesett. A helyzetet végül a 25/I. gyalogzászlóalj ellenlökése tisztázta.
13-án és 14-én a szovjet 5. gárda-harckocsihadtest balszárnya a várost nemcsak arcban támadta, hanem nyugatról is megpróbálta megkerülni. Az addigra a 25. gyaloghadosztálytól jobbra felvonult 2. hegyi tábori pótdandár Szind községtől délre, nagy veszteségek árán csak úgy tudta megállítani a Tordatúr irányába indított szovjet támadást, hogy gyenge zászlóaljait a legkritikusabb pontokon a német „Kessel” zárócsoport kis létszámú, de igen nagy tűzerejű és mozgékony páncélozott gyalogsága alátámasztotta. Így a város lerohanása, bekerítése meghiúsult.
A szovjet páncéloserők lefékezésében Vértes Vilmos százados 7,5 cm-es gépvontatású páncéltörő ágyúkkal felszerelt 25/1. rohamtüzér-ütegének is komoly szerepe volt. A fent említett két napon igen erős aknavető- és tüzérségi tűzben három harckocsit, egy sorozatvetőt és néhány más nehézfegyvert lőtt ki, hét további harckocsit pedig harcképtelenné tett. A százados másnap egyik lövegszakasza élén egy közelharcban hősi halált halt, fegyvertényeiért megkapta a Magyar Tiszti Arany Vitézségi Érmet.
Szeptember 15-én aztán heves aknavető és tüzérségi támadással kezdetét vette az átfogó szovjet-román támadás.
Az összeállítás során a következő hadtörténeti munkákra támaszkodtunk:
Bús János (szerk.): ...állták Tordánál a csatát fejtetőig vérben... (Emlékkönyv a "Tordai csata" 60. évfordulója alkalmából), Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság, Torda, 2005
Illésfalvi Péter: A m. kir. Honvédség erdélyi harcai 1944-ben.
Hollósy-Kuthy László: Élményeim a második világháború alatt 1939-1945.
Ravasz István: Az erdélyi hadműveletek 1944 késő nyarán-kora őszén
Transindex.ro

Nemzeti rapszódia
Gerlóczy Mariette: 1923-2002.
Porszemek vagyunk a viharban. De hát ilyen viharhoz, mint ez a háború, még a sziklás hegyek sincsenek felkészülve. Ez nem mentegetőzés, tehetetlenségünkben aligha van mentségünk őrjöngő repülőgépek meg tankseregek háborújában. Annak is a vége felé. Ha nem éppen ez a nap vagy a holnap lesz az utolsónk… Apám, porszemek vagyunk Veled együtt ebben az iszonyú fergetegben. Hol vagy most?
1944. október 6-án a nyilasok már hatalmon, elhurcolják Gerlóczy Gábor vezérőrnagyot, Horthy Miklós volt első szárnysegédjét Tarnócapusztáról, a birtokáról. Akkor már Horthy Miklós is csak volt kormányzó. Pesten a Royal szállóban tartották fogva néhányukat. „Itt viszem ezt a levelet Apámnak. Benne élek magam is az omlásban, melyről beszámolnom már lehetetlen. Azt sem tudom, mit vihetek Apámnak… a szereteten kívül.”
A nemzeti vész haragja még nem ülhetett el. A nyilasok tobzódtak a halálban, noha közöttük is voltak már, akik tudták, ez már a vég.
Csatay Lajos honvédtábornok, hadseregparancsnok, volt honvédelmi miniszter és felesége, Gerlóczy Mariette jelenlétében ették meg a megengedett zsemlét, egyebet nem vihetett senki a foglyoknak. Az a zsemle mérgezett volt, ők tudták ezt, így kérték és kapták övéiktől – öngyilkosságot követett el a Csatay házaspár: ciánkáli volt az utolsó eledelük ’44. október 16-án.
„Édesapám, végeztem mindmáig a dolgom a Margitszigeten, ápoltam magam is a sebesülteket kórházakban, búvóhelyeken. Nem tehettem mást, ezt vállaltam, és többet nem is lettem volna képes végezni ebben a halálzivatarban. Hiszem, hogy Édesapám sokakkal együtt átvészeli a végzet innenső végét is. Úgy döntöttünk, hogy megyünk Apánkkal mi is az orosz fogságba. Nem válhatunk el Apámtól. Jöjjön, aminek jönni kell, ott, amott vagy itt! Szeretettel csókolja lánya, Mariette.”
Az orosz főtiszt két tolmácsot is kapott, amikor „beismerte” a történtek egy részét harsány hangon, már 1945. márciusában. Az egyik tolmács tudott németül, az orosz tiszt is.
„Be kell ismernünk, uraim és hölgyeim, tévedés volt a hosszú orosz védőőrizet. Önök szabadok, elmehetnek.”
Őrizetben volt a Háromszéki Uzonból a két Temesváry fivér. Ott vitéz Dálnoki Veress Lajos volt hadseregparancsnok is. Az élet, s azzal a szerelem is ott van mindörökké a halál vetésén, meglátni és megszeretni egy pillanat műve. A tarnócapusztai nagybirtokos Gerlóczy Gábor kormányzói első szárnysegéd lánya ott és akkor ismerkedett meg Temesváry Jánossal.
„Aki olvasod ezt a följegyzést, tudd meg tőlem, hogy a szerelem hatalmasabb még háborús időben is a halálnál. Ahol zúg égen s földön a halál, a szerelmet ott is meg kell művelni! Apám, édes jó Apám, hol vagy most? Megbocsátod-e, hogy Temesváry Jánossal elmegyek Székelyföldre…?
Lehet, hogy széthull ez a világ, amelyet meglaktunk. Én csillagként tudom mindig magam fölött, hogy velem és értem, értünk jöttél Uzonba, a szerelemért. El nem válhatunk. Temesváry János nem vár áldozatot, s amink megmAradt a vészkorszakból, az mind közös.”
Az esküvőre Uzonban került sor, az ifjú párt, Gerlóczy Mariettét és Temesváry Jánost Márton Áron katolikus püspök adta össze 1946. július 31-én, éppen 70 esztendővel ezelőtt.
„Nem tudom, lesz-e annyi béke, hogy megtaláljam a helyem a székelyek világában, magyar állampolgárként. Sosem adom fel sem a szerelmem, sem az állampolgárságom… Drága Júlia, valahogy eljut talán levelem Budapestre. Valami szép kezdődött velünk, Jánossal…”
És kezdetét vette valami barbár idő. 1949 márciusában fegyveres románok szedték össze a kelletlen egyéneket, mert kellett a birtok, az uzoni szeszgyár, és nem kellett a magyar. Temesváryné Gerlóczy Mariettét és férjét Sepsiszentgyörgyre ragadták, börtönbe vetették. A 26 éves, terhes ifjú asszony vérmérgezést kapott, orvosnak tilos volt bemenni hozzá, szülés után a baba meghalt. Fáskamrában laktak, napszámos munkát végeztek. És újabb román döntés érkezett: a kizsákmányolók 1950-ben Dobrudzsába mennek.
Ismeretlen nép, hely, fabarakkokban lakni, vízben, rizsföldön dolgozni, készülni a halálra vagy egy másmilyen életre. Nyolcvan ember, asszony együtt a nyomorban örök szövetségében, egymást éltetve és temetve.
„Soha, János, sosem, egyszer sem bántam meg, hogy eljöttem veled Uzonba, ide, Dobrudzsába, ahol azt sem tudjuk, hol vagyunk, s a román hatalom is eltagadja… Most telt el öt és fél év. Itt, Kolozsváron is dolgozunk… tovább.”
– Mi Urunk, teremtőnk, adj végre nyugalmat Temesváry Jánosnak, aki, akár a népe, megbűnhődte a nagy háború minden vétkét a maga védtelenségében Adj vigasztalódást érdemben hitves özvegyének… Mariettének…
Kik jelen valának a 35 évesen elhalt férj temetésén, följegyezték a szívek falára, hogy a pap is elcsuklott, sírt is… Az örök özvegy élte tovább az ítéletéletet, 2002-ig.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Kolozsváron is csodát művel
A ferences kolostorban a csíksomlyói kegyszobor-kiállítás
A Kolozsvári Magyar Napok idejére Kolozsvárra érkezett a Csíkszeredai Csíki Székely Múzeumban 2015-ben bemutatott Mária-kiállítás, amelyet a csíksomlyói kegyszobor 500. évfordulója alkalmából rendeztek. A kiállítás egy része néhány Kolozsvári vonatkozással kiegészítve nyílt meg a Kolozsvári ferences rendház refektóriumában. A Kolozsvári kiállítás aktualitását az adja, hogy 2016 szeptemberében lesz 100 éve annak, hogy az I. világháborús körülmények miatt a kegyszobrot Csíksomlyóról Kolozsvárra menekítették.
A ferencrend Szent István királyról nevezett Erdélyi Rendtartománya által szervezett kiállítást Hegedűs Enikő, a Gyulafehérvári érsekség művészettörténésze nyitotta meg augusztus 13-án a ferences kolostor refektóriumában. A megnyitót könyvbemutató követte: fr. Urbán Erik csíksomlyói templomigazgató Mohay Tamásnak az erdélyi ferences rendtartomány kiadásában megjelent munkáját ismertette: Istennek kincses tárháza, mely a csíksomlyai csudálatos Szűz Mária szent képénél rég üdőtől fogva osztogattatik. Gyűjteménye P. Losteiner Leonárdnak.
A csíksomlyói kegyszobor mérete Mihály Ferenc restaurátor mérése alapján: korona nélkül 210 cm, a jelenlegi hármas koronával pedig 253 cm. Keletkezésének évéről írásos feljegyzés nem mAradt, sem származása, sem készíttetője és készítője nem ismert. Homály fedi, hogy elkészülte után mikor került a csíksomlyói ferences kolostor templomába. A régi csíksomlyói ferences könyvtár kutatója, Muckenhaupt Erzsébet talált az első írott adatra Losteiner Leonárd ferences rendtörténész tollából, aki az 1776–1777-ben Kolozsváron írt Kronológiájában az 1624. évnél a templom leltárában említ egy Szűz Mária-oltárt. Losteiner utal egy 1664. szeptember 26-án kelt szerződésre is, amely a csíksomlyói ferencesek és Nyerges János között jött létre, s amelyben a Brassói mester főoltár és két mellékoltár elkészítését vállalta. E szerződés értelmében a ferencesek azt kérték a mestertől, hogy a főoltárhoz használjon fel egy régebbi, a templomban levő Mária-szobrot, valamint két kisebb női szent, Szent Katalin és Szent Borbála-szobrát is. Ekkor kerülhetett a ma ismert Mária-szobor a régi templom főoltárára.
Hegedüs Enikő kiállításmegnyitó-ismertetéséből azt is megtudhattuk, hogy a csíksomlyói szoborról egy bécsi mester, Andreas Wisman által készített 18. század végi metszet-ábrázolás érdekes információkat örökített meg. Az eredeti rézmetszet lemez (393 x 295 mm) a Kolozsvári Történeti Múzeum tulajdonban van. A Szűzanya fémből készült hármas koronája (mag. 39 cm, átm. 19,5 cm): két pártasor felett egy zárt korona résszel egy ún. mitra-koronát képez. A kis Jézus számára készített boltozatos, zárt, aranyozott ezüst korona (mag. 12 cm, átm. 12 cm) szintén ekkor készült, valamint a Szűzanya kezébe helyezett ezüstjogar (h. 82 cm) is.
A közelmúltig a kis Jézus a jobb kezében tollból készült virágot is tartott. Ezt látták lángolni 1746. december 26-án és 1747. január 8-án a szentmise alatt.
A Mária-szobor mai helyét a 19. század közepén nyerte el, amikor csíksomlyói új templom építése kezdődött. Még előtte (1798-ban) lett a csíksomlyói Mária-szobor kegyszobor, valószínűleg ekkor már nagyszámú zarándok járt oda. Az 1840-es években a kegyszobrot átfestették, ruhája eredeti vörös (piros, bíbor) színére fehéret festettek a kopások miatt (Mihály Ferenc farestaurátor felhívta a figyelmet a Szűzanya lábánál megmAradt piros festéknyomra, ami az átfestés előtti színre utal). A palástot újraaranyozták, eltűnt a kihajlított bélésrészek kék színe.
A somlyói Mária-szobor művészi ábrázolása jól illeszkedik a közép-európai – főként az Alpoktól északra eső (leginkább a német és németalföldi) – területek oltárművészetének 15. század végi – 16. század eleji, késő gótikus, kora reneszánsz formavilágába.
A kiállításon szerepel Veress Lajos ferences latin nyelvű kézirata az erdélyi ferences provincia történetéről, amelybe belefoglalta a Mária-szobor leírását (1753-ban) is.
A kegyszoborral kapcsolatos csodás történetek között kiemelkedő megmenekülése: a háborús körülmények miatt a kegyszobrot 1916 szeptembere és 1920 tavasza, majd 1944 szeptembere és 1945 áprilisa között a Kolozsvári ferences templomban őrizték. Az 1916. évi menekítésről a Kolozsvári ferencrendi kolostor házfőnöke beszámolt a domus historiában, ezt később P. Boros Fortunát rendi történetíró publikálta.
A román hadüzenet hírére a kegyszobrot 1916. szeptember 15-én az éjféli vonattal menekítették Kolozsvárra, ahol ünnepélyesen helyezték el a ferences templom főoltárán. P. Trefán Leonárd tartományfőnök a templomban Assisi Szent Ferenc ünnepe előtt tartott triduum során külön kiemelte jelszerű jelenlétét, sokan jöttek a kitett szoborhoz. Az ünnepélyes hódolatot pünkösdkor megismételték, a somlyói búcsút mintegy távolról megülve. Az eseményről a korabeli Kolozsvári sajtó, az Ellenzék több száma (1916. szeptember 28., 30. és október 3.) hírt adott, és a Szent Ferenc Hírnöke (1916. novemberi szám).
Somlyón ez idő alatt a kegyszobrot ábrázoló festmény állt a templomban. 1920 pünkösdjén került vissza a kegytemplom főoltárára. A II. világháború alatti menekítésről is van bejegyzés a Kolozsvári domus historiában: 1944. szeptember elejétől 1945 áprilisáig volt ott a kegyszobor, ekkor nem csomagolták ki, így védték. Szerencsére Kolozsváron mAradt, mert eredetileg a Sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum tárgyaival együtt vonattal menekítették volna Magyarországra. Azt a vonatot 1945. március 29-én a zalaegerszegi vasútállomáson bombatalálat érte, a rajta levő tárgyak megsemmisültek. Az ismét megmenekült kegyszobrot 1945. április 14-én vitték vissza a csíksomlyói kegytemplomba. Kolozsvári őrzési helyén a hívek „hálából, hogy a háború borzalmas pusztításaitól Kolozsvár városát ittlétével megoltalmazta”, 1946 májusában a kegyszobor másának elkészítését kezdeményezték, és december 8-án fel is szentelték. Egy márványtábla tanúsága szerint itt is történnek imameghallgatások.
Bodó Márta
Vasárnap (Kolozsvár)

Magyar és román újságírók Dózsa falujáról
Azok számára, akik nem ismerik Dálnokot és a dálnokiakat, iránytű a falu felfedezéséhez, az ott élőknek pedig lehetőség arra, hogy újra felfedezzék a benne rejlő szépségeket, értékes kincseket – magyar és román újságírók kötetbe foglalt látleletet fogalmaztak meg a faluról. A Dálnok felfedezése című könyvet szombaton mutatták be a dálnoki Barabás Miklós Központban.
A kolozsvári Közösségért Alapítvány kuratóriuma újságíró és kommunikációs szakemberei, valamint temesvári és bukaresti kollégáik tavaly októberben az alapítvány által szervezett riporttáborban ismerkedtek Dálnokkal. Felfedezték maguk számára, és a magyarul, valamint románul megjelent (előkészületben az angol nyelvű változat – szerk. megj.) kötetek által minden bizonnyal a helyieknek is kínálnak rácsodálkoznivalót saját értékeikre – hangsúlyozta Gazda Árpád, a Közösségért Alapítvány kuratóriumának elnöke, a kötet egyik szerkesztője, aki András Imre, az alapítvány ügyvezetője és Bartók Ede Ottó polgármester köszöntője után ismertette a kötet megszületésének történetét és rövid tartalmát.
Brînduşa Armanca társszerkesztő tréfásan jegyezte meg, ha a könyvet sokan olvassák itthon és az angol változat segítségével a nagyvilágban, vége Dálnok nyugalmának, mert az emberek majd látni akarják ezt a falut és ideutaznak.
Ruxandra Hurezean A szabadság szele Dózsa falujában című írásában így fogalmaz: „A dálnokiak belevaló, egyenes embereknek tartják magukat, akik nem félnek a nehézségektől, s ha valamit a fejükbe vesznek, azt véghez is viszik.” A szerző ír a falu 2004-es önállósodásáról – amikor levált Maksáról –, a jelenlegi munkás hétköznapokról és a vasárnapi istentiszteletről, végül megjegyzi: „A lelkész tisztában van vele, hogy faluja egyetlen apró darabja a világ kirakójátékának, ahol úgy élnek, mint bárhol máshol. Háborúságban és békében, bőségben és szegénységben. Szeretetben és ellenségeskedésben egyaránt. De élnek.” Minden bizonnyal azzal a szándékkal indítanak a szerkesztők ezzel az írással, mert itt fogalmazódik meg leginkább Dálnok igazi vonzereje: az élni akarás. A kúriák földjét és a kúriák lakóinak meghurcoltatását Andreea Pora dolgozza fel, Veress Lajos és Miklós Béla, a második világháborúban a magyar hadsereg két dálnoki származású parancsnoka történetét Gazda Árpád tanulmányozza, Dózsa György történetét és kivégzésének körülményeit Marius Cosmeanu ismerteti A nap, amikor Isten szabadságra ment című írásában. Mona Dîrţu A másik Dózsa címmel a Dózsa György-kultusz történetét dolgozta fel, hogy a kommunista időkben miként próbálták kommunista hőssé, mintaképpé alakítani.
„Mint bármelyik régi erdélyi települést, Dálnokot a határain és híres szülöttein túl a legendái is jól azonosíthatóvá teszik. Ez nem is történhetett volna másként. Hogyne születtek volna mondák egy olyan településen, amelyet dombok, erdők és a földből minden »előzmény« nélkül előtörő források öveznek?” – fogalmazza meg Liviu Iolu jelenlegi kormányszóvivő a Kincsek, gyógyító források és egyéb csodák című írásában.
Brănduşa Armanca több dálnoki történetet gyűjt egybe Mesék a ház körül címmel, többek között annak az ágyúgolyónak a történetét is, amelyet a Barabás Miklós Központnak otthont adó Gál-kúria mellől ástak ki az épület felújítói, és amely bizonyítottan Gábor Áron ágyúiba találó golyó. A szerző egy interjúban Bánffy Farkast faggatja a kúria felújításáról, és Katica néni receptjeiből is közöl egy csokorra valót. A kötetből természetesen nem marradhat ki Barabás Miklós életútja, munkássága sem, amit Tofán Koós Imola ismertet. A Curtea Veche Kiadónál megjelent kiadvány román nyelven megírt szövegeit Csinta Samu fordította.
A tavalyi riporttábor egy másik termése a Dálnokot és a dálnoki emberek hétköznapjait megörökítő fotósorozat, amelyet Bíró István kolozsvári fotóművész készített, szombaton ezt is bemutatták. Az alkalomból Forró Ferenc, aki 1927-ben született a Gál-kúriában, üknagyapja (Gál Miklós, a kúria építtetője) Barabás Miklós által festett portréjának fotóreprodukcióját és a Gálok családfáját adományozta a kúria jelenlegi tulajdonosának, a Közösségért Alapítványnak.
Dálnokról és a dálnokiakról nem csak a messziről jött újságírók állítják, hogy életképes közösség, bizonyította ezt szombaton a Darkó Jenő Általános Iskola kisdiákjaiból álló Nefelejcs néptánccsoport is, a gyermekek rövid bemutatója pontosan illett mindahhoz, amiről szombaton szó volt a Barabás Miklós Központban.
Fekete Réka
Háromszék Erdély.ma

Román és magyar újságírók könyve népszerűsíti Dálnokot
Magyarul, románul már olvasható, és nemsokára angolul is megjelenik az a kötet, amely a háromszéki Dálnok kulturális és turisztikai értékeit, érdekességeit mutatja be riportok formájában – mondta el a Dálnok felfedezése – Román és magyar újságírók Dózsa falujáról című, nemrég bemutatott kiadványról szerkesztője, Gazda Árpád újságíró.
A kolozsvári székhelyű Közösségért Alapítvány kuratóriumának elnöke kifejtette, a kiadványnak köszönhetően nemcsak a hazai és külföldi turisták számára tűnhet vonzónak a település, de a helyiek is rácsodálkozhatnak a Dálnokhoz kötődő értékekre. A Közösségért Alapítvány két évvel ezelőtt megvásárolta a dálnoki Gál-kúriát, amelyben a magyar biedermeier festészet egyik legkiválóbb mestere, Barabás Miklós nevelkedett, a kiadványt az itt székelő Barabás Miklós Központban mutatták be nemrég a szerzők: az alapítvány újságíró és kommunikációs szakemberei.
„Miért kellene 2016-ban felfedezni egy olyan székelyföldi települést, amelynek első írásos említése 1334-ből való? Miért kellene felidézni a faluban született Dózsa György hadvezér alakját, az itt felnőtt Barabás Miklós festőművészét, a közelben eltemetett Gábor Áron ágyúöntőét, akinek az ágyújából Dálnokban is előkerült egy golyó? Miért is kellene beszélni a mondabeli Darius kincséről vagy a II. világháború két nehéz sorsú tábornokáról: Miklós Béláról és Veress Lajosról, akiknek felmenői e faluból származtak, és akik büszkén viselték a dálnoki előnevet; miért a kúriákról és lakóik deportálásáról vagy a község 21. századi önállósodásáról? A dálnokiak és talán még a háromszékiek, a székelyföldiek is úgy gondolhatják: ismerik e történeteket; tanulták az iskolában, hallották a szülői házban, magukba szívták az anyatejjel. Tévednek azonban, ha legyintenek. E kötet szerzői messziről jöttek Dálnokba, és olyan dolgokra is rácsodálkoztak, amelyek fel sem tűntek a helybéliek számára; olyan dolgoknak is utánanéztek, amelyek nem kerültek eddig a helyi érdeklődés homlokterébe” – írta Gazda Árpád a kötet előszavában.
A kötetben 9 szerző – két magyar és hét román újságíró – járja körül a településhez kötődő, figyelemfelkeltő témák különféle vonatkozásait, szó esik többek közt Barabás Miklósról, a biedermeier festészet székely mesteréről, Dózsa György kivégzéséről, a környékbeli mondákról, medvés történetekről és gyógyító forrásokról, de helyi receptekről is. A kiadvány szerzői: Brînduşa Armanca, Marius Cosmeanu, Mona Dîrţu, Gazda Árpád, Ruxandra Hurezean, Liviu Iolu, Andreea Pora, T. Koós Imola. A román és magyar nyelvű kötet a bukaresti Curtea Veche kiadónál jelent meg lapunk munkatársa, Biró István fotóival.
Kiss Judit Krónika (Kolozsvár)