A Küküllő egyházköri unitáriusok harmadik találkozója
Közösségben erősödik az összetartozás érzése
Július 16-án, szombaton délelőtt 10 órakor kezdődött a Küküllő-köri unitáriusok harmadik találkozója. Múlt évben Magyarsároson, a Ravaszlyuk dombtetőn zajlott a második találkozó, idén a Bethlenszentmiklósi Unitárius Egyházközség vállalta a házigazda szerepet, a helyszín pedig az Érsek család (Lőrinc és felesége, Irma) tulajdonábanlevő Tekenyős-tanya volt.
A Kis-Küküllő jobb partján fekvő falu lakói mellett Ádámos, Désfalva, Magyarsáros, Küküllődombó, Dicsőszentmárton és Medgyes gyülekezeteiből érkeztek az összetartozás érzését ismét megízlelni akarók, természetesen nem csak unitárius vallásúak. A szabadtéri istentisztelet kezdete előtt Szentgyörgyi Sándor Küküllő-köri unitárius esperes köszöntötte a közel négyszáz lélek alkotta ökumenikus gyülekezetet, melyben a reformátusok, a görög és római katolikusok, valamint a román ajkú ortodoxok vallásos óhaja az Élő Isten, egybegyűltünk,/ Te előtted megjelentünk…, továbbá a Szívemet hozzád emelem,/ És benned bízom Uram kezdetű egyházi énekekkel fonódott egybe. A tűző napon a tanyabeli fák árnyékát választották a résztvevők.
A szolgálattevők és a szervezők a fedett színpadon foglaltak helyet. Villanyorgonán Jenei Ildikó magyarsárosi énekvezér játszott, a közösségi imádkozást Fülöp Dezső Alpár ádámosi lelkész vezette, aki a hordozható pulpitustól Lukács evangéliuma 24. része 17. verse alapján mondott alkalomra szabott, továbbgondolásra késztető prédikációt. A lelki táplálék a testi eledellel válhat teljessé, tudták ezt a szervezők: perceken belül megkezdődött a meghívóban jelzett gulyásfőző verseny. Eközben átrendezték a színpadot, és Veress Ferenc László házigazda lelkész a Csillagszeműek néptánccsoport szereplését jelentette be. A színpadi koreográfia Varga Attila és Bényi Delinke (mindketten a dicsőszentmártoni Kökényes néptáncegyüttes tagjai), valamint Miklós Judit és Miklós Erzsébet tanítónők hozzáállását tükrözte: a bethlenszentmiklósi és magyarbényei gyermekek felkészülten, örömmel ropták a táncot, teljesítményüket tapssal jutalmazta a közönség. Mindezt a helyi magyar iskola munkaközössége sikerének is nevezhetjük. Tánc után a gyermekek a szomjukat oltották a zöld lombok alatt, a minőségi kézműves-termékeket vásárolni vágyó felnőttek a nőszövetségi sátorban énekeskönyv- borítókat, varrottasokat és vésett-festett Házi áldást vehettek kézbe, a selfie-t készítő tizen- és huszonévesek képeket osztottak meg világhálós közösségi oldalakon.
A bográcsok alatt javában égett a tűz, a főzőcsapatok véleményvezérei omlós húsú gulyásról, laktató, finom ebédről beszéltek. A désfalviak szépen terített asztaláról falapítóról házi juhsajtot és szalonnát, ordát, főtt krumplit, kenyeret és vöröshagymát lehetett kérni és kapni. Egy vállalkozó kedvű férfi magához ragadta a mikrofont, majd nagy átéléssel szavalt (nem is egyszer!). A tanya tulajdonosa is színpadra lépett, és megmutatta, hogy nemcsak a közösség javára képes tenni, de szájharmonikázni is tud.
A kézmozdulatokban és a szavakban, a kínálásban és a mosolyban ott volt az emberi vallomás: örömmel vannak együtt, e közösségben jól érzik magukat. Ebben az érzésben még az sem tudta megzavarni, hogy a lemezlovasok időnként "száguldó" zenét szolgáltattak. A héttagú zsűri körútra indult, gulyáskóstolás után pontszámokat jegyeztek a papírra. A fiúgyermekek labdarúgó- edzőmérkőzése javában zajlott, amikor Szentgyörgyi Sándor esperes bejelentette, hogy eredményhirdetés következik.
A gulyásfőző vetélkedő harmadik díját Bethlenszentmiklós és Küküllő- dombó csapata kapta, a házigazdák emellett szervezői díjban részesültek. Ádámos második díjat kapott, míg Dicsőszentmárton és Magyarsáros egyaránt első díjnak örvendhetett. A désfalvi csapat a fődíjat vihette haza. Kiemelt különdíjat a medgyesi csapat kapott.
A zsűri elnöke Nagy Rozália dicsőszentmártoni énekvezér, lelkészfeleség volt.
Kőrösi Viktor Dávid Csíkszeredai magyar konzul magánszemélyként vett részt a találkozón (Bethlenszentmiklós a Kolozsvári Magyar Főkonzulátushoz tartozik), beszédében értékelte a szervezők munkáját, kiemelve a nemzeti összetartozás fontosságát. A konzul láthatóan jól érezte magát a rendezvényen, több emberrel is szóba elegyedett, és figyelemmel követte mondandójukat. A találkozó közös nótázással és tánccal zárult. A szervezők örömmel nyugtázták: megérte a fáradságot, az összetartozás érzését e rendezvény által is sikerült erősíteni. A hálaadás és köszönet mellett felmerül a kérdés: hol fogják megtartani a Küküllő-köri unitáriusok negyedik találkozóját?
(Megjegyzés: A beszámoló szerzője társadalmi kommunikáció és közkapcsolatok mesterképzéssel rendelkező unitárius lelkész.)
Pálffy Tamás Szabolcs
Népújság (Marosvásárhely)

Kalotaszeg / 2016. nyár
Hetvenedik születésnapján Szabó Zsolt irodalomtörténészt, a Kolozsvári Művelődés Egyesület alapítóját köszönti a Kalotaszeg nyári lapszámában Buzás Pál, a folyóirat főmunkatársa. Mint megjegyzi, „írói fogékonyságát alighanem a költő, prózaíró Szentimrei Jenő nagyapjától és a néprajzi szakíró Szentimrei Judit édesanyjától örökölte”. Guttman Mihály zenetanár-karnagyra, a Romániai Magyar Dalosszövetség örökös tiszteletbeli elnökére emlékezik születésének 90. évfordulója alkalmából Boldizsár Zeyk Imre, Eplényi Anna pedig Kalotaszeg és környéke tájkarakter-zónáit mutatja be. Sebestyén Kálmán a Sebes-patak völgyébe, Péter Mónika-Mária az Ördögmalom-vízeséshez kalauzolja az olvasót, Sas Péter pedig Ónodi Veress Ferenc fényképész-műterme Kolozsvárt című kötetét (Művelődés, 2014) ismerteti.
Szabadság (Kolozsvár)

Kiállnak magukért a kézművesek
A vásárokon kért horribilis asztaldíjakra és a bóvlit áruló kereskedők térhódítására panaszkodnak a hagyományos mesterségek űzői. Molnár Attila, az Erdélyi Kézmíves Céh vezetője a kézművesek támogatását és egy, a tevékenységüket szabályozó törvény elfogadását szorgalmazza, mely minőségbiztosító rendszerként szolgálná a tucatáru kiszűrését. Szerinte azonban az érintett tárcák olyan jogszabályokon dolgoznak, melyek segítség helyett tovább gátolnák a népi mesterek tevékenységét.
A kihalás veszélye fenyegeti a hazai hagyományos mesterségeket a vásárokon alkalmazott horribilis asztaldíjak miatt – hívta fel a figyelmet Ion Constantin, a Roma Hagyományos Mesteremberek Ligájának vezetője. Az illetékes a hétvégi Segesvári ProEtnica fesztiválon kifejtette, hogy az önkormányzatoknak támogatniuk kellene a népi mesterségek űzőit, de az általuk szervezett vásárokon kért hatalmas, több mint ezerlejes díjakkal inkább ellehetetlenítik a működésüket.
A fesztivál keretében a roma ezüstművesek felvonulással is felhívták a figyelmet a problémára. Mint rámutattak: a nemesfémek megmunkálása évszázados hagyomány a roma közösség körében, már az ötéves gyerek is meg tudja fogni a kalapácsot, de ennek jövője veszélybe került. Megélhetésüket a kereskedők veszélyeztetik leginkább, mutatott rá Ion Constantin, akik tucattermékeikkel megtévesztik a vásárlókat.
Törvény kell a kézműveseknek
A hazai kézművesek támogatását és egy, a tevékenységüket szabályozó törvény elfogadását szorgalmazza Molnár Attila, az Erdélyi Kézmíves Céh vezetője is. A Krónika kérdésére kifejtette: a kézművesek piaci körülmények között nem tudnak megélni, állami támogatásra van szükségük. De ehhez szerinte egy jogszabály kellene, amely szabályozza a tevékenységüket. Jelenleg abszurd módon az a veszély fenyegeti őket, hogy a hatalom a megkérdezésük nélkül olyan törvényt fogad el, amely gyakorlatilag ellehetetleníti a kézműves tevékenységet – magyarázta lapunknak kényes helyzetüket.
Az Erdélyi Kézmíves Céh a kézművesség világnapján petíciót tett közzé, amelyben a kézművességet szabályozó törvény módosítását kérte. Az aláírók elsősorban adókedvezményeket szeretnének, illetve azt, hogy az önkormányzatok ne kérhessenek el irreálisan magas összegeket az asztal bérléséért. Szerintük az is gondot okoz, hogy jelenleg szakmai szervezetek helyett az önkormányzatok adhatják ki a kézműveseket hitelesítő igazolványokat. Molnár Attila elmondta: egyelőre csak szerény mértékben gyűltek össze az aláírások a szakma képviselőitől. „Ugyan azt nyilatkozzák, hogy szükséges a kézműves tevékenységet szabályozó törvény, de aláírni csak 114-en írták alá a petíciót, ami édeskevés ahhoz, hogy elérjük bármelyik törvény módosítását, vagy bármilyen mértékű nyomást tudjunk gyakorolni” – magyarázta az illetékes.
Megalázó törvénykezdeményezés?
„Az igazsághoz hozzátartozik, hogy született már egy törvénytervezet, melyet szerencsére a kormány nem fogadott el, mert olyan badarságokat tartalmazott, hogy szentesítette volna a kézművesipar hátrányos helyzetét, ahelyett hogy segítette volna” – mutatott rá a további buktatókra Molnár Attila. Kifejtette: a tervezet megyénként központilag, az állam által irányított kézműveskamarákat hozott volna létre, míg a kézművesek inkább olyan szakmai szövetségek felállítását szeretnék, amelyekbe a civil szervezeteket, az állami hatóságokat és a hagyományőrző-központokat is bevonnák. Ráadásul a tervezet szerint megyénként legalább 500 aktív kézműves részvételére lenne szükség a kamarák létrehozáshoz, ami szerinte kivitelezhetetlen, hisz nincs ennyi kézműves. „Az a tagság, ami kötelez, nem megtisztel, hanem megaláz” – szögezte le a szakember.
Minőséget biztosító rendszer kell
Molnár Attila elmondta, szeretnék, ha lenne egy minőségbiztosító rendszer, egy elbíráló bizottság, amely magyarországi mintára garantálná az autentikus kézművestermékek védelmét. Ugyanakkor megalázónak tartják, hogy a támogatásokat szervezeti tagsághoz kötnék. „Egyelőre az a szerencsés állapot van, hogy a tervezet nem ment végig az eljárási procedúrán, mert tele van hibával. Lehet, hogy nem is ezt folytatják majd, mert tudomásunk szerint a gazdasági minisztérium is dolgozik egyen. A Bukaresti kollégák beszámolója szerint teljesen homályos számukra a kézművesség fogalma” – osztotta meg kételyeit lapunkkal Molnár Attila.
Elmondta, ez a tervezet három kategóriába osztaná a mesterembereket, és csak az első kategóriába sorolt, azaz kizárólag tradicionális termékeket reprodukáló kézművesek számára biztosítana adókedvezményeket. Molnár szerint ezzel az a gond, hogy a mesteremberek tevékenysége nem korlátozódik kizárólag a népművészeti tárgyak reprodukciójára, hanem a piaci igényeket kiszolgáló más, új technológiával készült, egyéni tervezésű tárgyakat is gyártanak. Ráadásul szinte lehetetlen egyik-másik autentikus népművészeti tárgyat legyártani, mert száz évvel ezelőtti lenvásznat már sehol nem lehet beszerezni. Így mindössze 8-10 személyre korlátozódna országszerte az adókedvezményeket kapó mesterek száma.
Partnerséget akarnak
„A szaktárcában legalább van annyi jóindulat, hogy közvitára bocsátja a tervezetet, és ez számunkra fontos, így ugyanis esély van arra, hogy a szakma szempontjai is érvényre jussanak” – jelentette ki Molnár Attila. Elmondta, érdekeik érvényesítésére létrehozták a kézműves civil szervezeteket tömörítő föderációt, amelynek végső elnevezése később dől el, ez lesz hivatott a szakmát képviselni a törvényalkotás folyamatában. „Az érdemi munka csak most kezdődik” – jelentette ki az illetékes, aki szerint fontos, hogy a minőségbiztosító rendszer úgy működjön, hogy ez a mesterembereknek ne jelentsen pluszköltséget. Molnár Attila szerint üdvözlendő lenne, ha két-három év múlva csak a minőségi elvárásoknak megfelelő mesteremberek részesülnének támogatásban, nem pedig a bóvlikat áruló kereskedők.
Az Erdélyi Kézmíves Céh elnöke nehezményezi ugyanakkor, hogy az illetékes – turisztikai, gazdasági és kulturális – minisztériumok amellett, hogy egymással sem egyeztetve dolgoznak különböző tervezeteken, a szakmai szervezetekkel sem kommunikálnak. „Azt kell elérnünk, hogy közviták legyenek, hogy ne szülessen olyan törvény, amelyik ötven évre megint megbénítja a kézművességet” – mutatott rá. Elmondása szerint legutóbb 1964-ben módosították a jogszabályt, amelyet a legfőbb ideje lenne korszerűsíteni, mert nem felel meg a kézművesek elvárásainak. Ugyanis van egy kereskedői réteg, melynek tagjai kézműveseknek adják ki magukat, de olcsó kínai bóvlikat vásárolnak fel a nagykereskedőktől, és minimális kézműves tevékenységgel megtévesztik a hatóságokat.
A szakmára bíznák a vásárok megszervezését
A szakmai szervezetekre kellene bízni a kézművesvásárok szervezését, hogy ki tudják szűrni a kereskedőket, a viszonteladókat – vallja Veres Ferenc, a Háromszéki Népművészeti és Kézműves Egyesület elnöke is. A szakembere szerint az nem lenne célravezető, ha ingyenes részvételt biztosítanának a kézműveseknek a különböző vásárokon, mert azzal sokat lazulna a fegyelem, a rendezvény látná a kárát, ha a kiállítók egy része félidőben összecsomagol, és továbbáll, hiszen úgysem fizetett asztaldíjat.
A Háromszéki egyesület már tizenegy éve szervezi a Szent György-napi kézművesvásárt, az önkormányzat épp azért bízta rájuk a városnapoknak ezt a meghatározó részét, hogy kiküszöböljék a kínálatból a bóvlit, a tucatárut. Az egyesület a Székely Vágta, a Kézdivásárhelyi Őszi Sokadalom szervezésébe is besegít.
Veres Ferenc hangsúlyozta, figyelnek, hogy az asztalfoglalási díjak a kiskézművesek számára is megfizethetők legyenek. De a hazai vásárokon az a tapasztalat, hogy épp a kereskedők, a viszonteladók licitálnak rá az árakra, hiszen 200-300 százalékos árréssel dolgoznak, és megengedhetik maguknak, hogy többet ígérjenek, a szervezők pedig örülnek, ha nagyobb a rendezvény bevétele és költségvetése. Az egyesületi elnök szerint könnyű kiszűrni a kereskedőket, hiszen gyanús, ha valaki túl sok áruval, túl nagy választékkal jelentkezik, amelyet egy kis műhelyben lehetetlen előállítani.
Az illetékes szerint ugyanakkor a szegénység fokmérője is a túl sok kézműves, hisz sokan a kis nyugdíj kiegészítéseként kötögetnek, horgolnak, gyöngyöt fűznek, és ők tényleg nem tudják kifizetni a vásárdíjat. Veres leginkább a népi mestereket támogatná, szerinte azoktól nem kellene egyáltalán pénzt elkérniük a szervezőknek, akik nemcsak a portékájukat kínálják, hanem bemutatót is tartanak egy-egy kihalóban levő népi mesterségből, például a kádároknak, kovácsoknak szállást, ellátást is felajánlhatnának. Másrészt, a vásárok minőségére is oda kell figyelni, ha teljesen ingyen beengedik a kézműveseket, előfordulhat, hogy ha nincs nagy kereslet, vagy éppen elered az eső, összecsomagolnak, és továbbállnak, a foghíjas vásár pedig a szervezőkre vet rossz fényt, mutatott rá az érem másik oldalára.
Kézművesház a váradi várban
Nagyváradon az önkormányzat partnerként tekint a kézművesekre, akik saját műhelyt kaptak a látogatók előtt nemrég megnyitott, megújult várban – mesélte a Krónikának Pázmán Ida kézműves. Az általa kezdeményezett Nagyváradi Kézművesház nyitott műhelyként működik, ahol a turisták a hivatalos program részeként naponta 10 és 16 óra között megtekinthetik az itt zajló munkát – szövést, gyöngyfűzést, hímzést, nemez- és kerámiakészítést –, és vásárolhatnak az itt készülő termékekből. A termet bérmentesen kapta az egyesület az önkormányzattól, csupán a működési költségeket kell állniuk, cserébe pedig részt vesznek a várban zajló különböző programok – várnapok, Nagyváradi Ősz rendezvénysorozat, karácsonyi vásár stb. – szervezésében, mesélte Pázmán Ida.
A kézműves még 2005-ben, a vár felújítása előtt kért egy műhelyt az erődítményben, melynek használatáról idén írhatta alá a szerződést az önkormányzattal. „Örülünk, hogy itt vagyunk, jól érezzük itt magunkat, jobb helyen nem is lehetnénk. Hiszen a vár tökéletes környezet annak, amit mi csinálunk” – fogalmazott, hozzátéve, hogy a várgondnokság és az önkormányzat turisztikai osztálya partnerként tekint a kézművesekre, hiszen az a céljuk, hogy minél több turistát vonzanak a műemlék épületbe.
Bár az uniós alapokból felújított erődítményt nemrég nyitották meg a nagyközönség előtt, szép számmal akad látogató, és abban bíznak, hogy az ide tervezett vendéglátóipari egységek megnyitásával ezek száma a jövőben tovább fog nőni. A Nagyváradi Kézművesház azonban nemcsak műhelyként, hanem kézművesiskolaként is működik, ahol szombatonként, illetve az Iskola másként program keretében számos gyermekfoglalkozást tartanak, felnőttek számára kézimunkaklubot működtetnek, szeptembertől pedig kézművestanfolyamokat is szerveznek.
Bíró Blanka, Kiss Előd-Gergely, Pap Melinda
Krónika (Kolozsvár)

A középkori Kolozsvár a régészet tükrében
Egy nemzetközi konferencia margójára
A hétvégén zajló nemzetközi történész-konferencia a 700 éve szabad királyi városi rangot kapott Kolozsvár múltjába tekintett vissza, bemutatva a kutatás legújabb eredményeit, érintve a várostörténet számos, eddig nem kutatott aspektusát.
Hasonlóan a 2000-ben megszervezett nagyszabású konferenciához, amely Kolozsvár 1000 éve címmel később kötetben is megjelent, ez a tudományos fórum is feltehetőleg majd egy tanulmánykötetben fogja közölni a négy ország 71 résztvevőjének előadását, amely fontos adaléka lesz a várossal eddig foglalkozó tudományos munkáknak. A nemzetközi konferencia számos új eredménye közül elsősorban a város középkori régészetével foglalkozó előadások érdemelnek nagyobb figyelmet, mivel a megszaporodó városi beruházások egyre nagyobb veszélyt jelentenek Kolozsvár amúgy sem nagy számú középkori emlékeire.
A konferencia pénteki előadásai közül egy teljes szekció foglalkozott Kolozsvár középkori emlékeivel és a kutatások új eredményeivel. Gáll Erwin, a bukaresti Vasile Parvan Régészettudományi Intézet munkatársa – Gergely Balázs és Nagy Szabolcs kolozsvári régészek közreműködésével készült előadásában – a kincses város úgynevezett „születésével” és legkorábbi, 11–14. századi emlékeivel foglalkozott. A témát monografikus formában is közölt szerzők kiemelték, hogy a jelenleg 30 helyszínen azonosított középkori lelőhelyek Kolozsváron és közvetlen környékén a nem megfelelő ásatási technikák, valamint az állandóan változó historiográfia nemegyszer torzító narratívái miatt alig ismertek vagy kevés információval szolgálnak. Bár a régészeti források összevetése a levéltári dokumentumokkal és kartográfiai ábrázolásokkal több részletre deríthet fényt, a 30 helyszín többségében máig közöletlen vagy félre- értelmezett régészeti anyag az immár kilenc éve haldokló Erdélyi Történeti Múzeum leltárában alussza álmát.
Gáll Erwin előadásában elmondta: mind a kolozsmonostori temető(k), mind a Főtéren a Szent Mihály templomban és környékén történt temetőásatások igen problematikusak mind azok kronológiáját, mind pedig a temetők fejlődésében és terjeszkedésében bekövetkezett változások tekintetében. Nem tudjuk biztosan, hogy Kolozsmonostoron tényleg létezhetett-e két templom, ahogy ezt nemrég Mordovin Maxim, az ELTE Régészeti Intézetének kutatója feltételezte. Ugyancsak problematikus a régi szakirodalom által 14. századinak datált kerámiaanyag pontos kora. Gáll Erwin kiemelte, hogy Kolozsvár kora középkori településtörténetének megértéséhez szükséges lesz nemcsak az utóbbi évek jól dokumentált ásatásainak részletes közlése, de a még kutatható és hozzáférhető régi ásatási anyag újraértelmezése is.
Feld István az ELTE egyetemi tanára a középkori Magyar Királyság városfalaival és azok kapuival foglalkozó előadásában kiemelte, hogy a témával – bár igen kecsegtető – sem a történeti, sem a régészeti kutatás nem foglalkozott mélyrehatóan. A történész felsorolta azokat a városfalakat, amelyeknek legkorábbi védművei viszonylag jól dokumentáltak régészetileg. Ezek közül Pest, Buda, Pécs városfalai a leginkább kutatottak, de viszonylag jól datálhatóak a nagyszebeni városfal fázisai is – elsősorban Radu Lupescu kolozsvári történész kutatásai révén. Érdekességként jegyezte meg, hogy Pest második, bővített városfala meglepően hasonlít a kolozsvári városfalhoz, amely a két erődítmény azonos korával – és akár tervezőivel – is magyarázható. Feld kiemelte, hogy a közeljövőben szükséges lesz a városkapuk fejlődésének részletesebb kutatására. A magyar történész megjegyezte: bár egyáltalán nem megnyugtató a hír, német nyelvterületen is csak nemrég jelent meg a középkori német városok városfalairól összefoglaló munka.
Különösen érdekes volt Lupescu Radu, a Sapientia EMTE történészének előadása Kolozsvár városfalairól. Az eddig ismert régészeti és levéltári forrásokat új, 19. századból származó kartográfiai és építészeti felmérések eredményeivel összevető kutatás számos pontban módosította a kincses város második középkori (a rómaival legalább a harmadik) városfaláról alkotott ismereteinket. Előadásában elmondta, hogy az 1366 óta ismert Óvár városfala már 1448-ban mint „Vetus castrum”, azaz régi vár, régi erődítés néven volt ismert és az új fal építése már 1404-ben megfogalmazódott. Az építés 1405 és 1500 között folyamatosan zajlott, a városfalat igen nagy számban megszakított városkapuk és tornyok nagy része már Mátyás király uralkodásának második felében állt (1460–1470-es évek). Ezek egy részét szerencsére évre pontosan lehet feliratokkal datálni.
Lupescu Radu a négy, legjobban dokumentálható városkaput elemezte előadásában. A Lakatosok céhe által fenntartott Híd utcai kaputornyot 1872-ben bontották le. Szerencsénkre, a városfal nagy részének lebontása előtt egy budapesti Régészeti Bizottság részletes jelentést és tervrajzot készített erről a kaputoronyról is. A Veress Ferenc fotóin és számos 18-19. századi festményen és metszeten is megjelenő háromszintes épület stílusában nagyban hasonlít a városfal többi kaputornyára és a vajdahunyadi vár egyik tornyára. Ez az 1477-ben épült kapu is a Mátyás korabeli építészet jegyeit viseli magán, bár a későbbi időkben többször módosítják.
A Monostor utcai Szűcsök kaputornyát 1843-ban bontották le, így ennek dokumentálása jóval szerényebb. Szerencsére nemrég került elő az az 1842-ből származó vázlat, amely a kapu lebontás előtti állapotát dokumentálja. Ugyancsak ismert Nagyajtai Kovács István és Jakab Elek 19. századi metszete a kapu címeréről, amely Lupescu Radu értelmezése szerint Mátyás király korára datálja a feltételezhetően 1476-ban befejezett kaput.
A Közép-utcai kaputorony, amelyet a Mészárosok céhe tartott fent, ugyancsak Jakab Elek munkája révén ismert. Ez volt a legnagyobb becsben tartott kaputornya a városnak, az óramester lakása, a város dobosának székhelye. Az ugyancsak a 15. században befejezett épületen állhatott a város első köztéri címere is, amelyet csak Nagyajtai Kovács István leírásából ismerünk. A városrendezés és a műemlékvédelem talán legkorábbi kolozsvári történeteként jelenik meg a Magyar utcai városkapu tragikus sorsa. Az 1872-ben lebontott kaput 1869-ben részletesen dokumentálják, de Veress Ferenc fotói is kiváló forrásként szolgálnak. A megmentésére indult kezdeményezés és városi civil mozgalom sajnos – ahogy számos mai műemlékvédelmi mozgalom esetében is – sikertelen volt, az épületet porig rombolják Kolozsvár gyors terjeszkedése és a bővülő forgalom miatt.
Rendkívül fontos előadás volt Csók Zsolt rövid beszámolója a jelenleg Kolozsváron folyó régészeti ásatásokról. Az Erdélyi Történeti Múzeum régésze hangsúlyozta, hogy a 2005 és 2015 között megtízszereződött ingatlan-beruházások és a nem megfelelő városrendészeti szabályzat miatt számos műemlék került veszélybe Kolozsváron. Külön problémaként emlegette a középkori régészek hiányát az átalakulás előtt álló múzeumban, valamint a középkori emlékek elhanyagolását az őskori és római emlékekkel szemben. Az elmúlt néhány hónapban 8 helyszínen zajló ásatások – többek között a Szent Mihály-templomban, a Petőfi utcában, a Református Kollégiumban, a Karolina téren és a Kinizsi Pál utcában – új adalékokkal szolgálhatnak a város középkori történetéhez és remélhetőleg felhívják a helyi intézmények és városvezetők figyelmét az egyre növekvő számú beruházásokra. Arra, hogy ezek nemegyszer olyan értékeket is veszélybe sodornak, mint legutóbb a Kinizsi Pál utcában történő bontás során a középkori városfalat is érintő építkezésnél megfigyelhető.
T. Szabó Csaba
Szabadság (Kolozsvár)

KISEBBSÉGBEN: Két új könyv a bukaresti magyarokról
A Magyar Napló Kiadó gondozásában jelent meg Hencz Hilda Magyar Bukarest c. könyve. A szerző, átdolgozott és kibővített Bucureștiul Maghiar c. könyvét, János András fordította magyarra.
Kutatásai során Hencz Hilda a bukaresti magyarokról nagy számú, eddig új és ismeretlen adatot tárt fel és más szerzők hibás adatait is kijavította. Egyúttal újabb képet festett a magyarokról, egy a köztudatban létező felfogással szemben, miszerint a bukaresti magyarok csak szolgálók és kisiparosok voltak. Rámutatott arra, hogy az ezernyolszázas években Bukarestben létezett egy orvosokból, állatorvosokból, gyógyszerészekből, mérnökökből, sőt bankárokból összeállt magyar elit. A kommunizmus idején pedig Bukarestben a magyar tudományos kutatók, egyetemi tanárok, kultúr emberek, újságírók, képzőművészek száma elérte a tetőfokát. Tehát a fővárosi magyarok tetemesen járultak hozzá úgy Bukarest, valamint Románia fejlődéséhez.
A harmincas években
Összegezve kutatásaink eredményeit megállapíthatjuk, hogy a harmincas években Bukarestben legalább 70 magyar orvos dolgozott, mindenféle szakterületen: gyermekorvos, belgyógyász, ideggyógyász, szemész, fül-orr-gégész, nőgyógyász, belgyógyász, fogorvos stb. Volt két sebész is, egy radiológus és egy bőrgyógyász professzor dr. Veress Ferenc személyében. Arról nincs adatunk, hogy dr. Veress tanított volna az orvosi karon. Őt a református közösség 1940-es választói listáján fedeztük föl. Egy másik orvos, Kovács F., aki Bécsben szakosodott, orvosi kozmetikai intézetet tartott fenn. Két másik orvosnak orvosi laboratóriuma volt.
Azonosítottunk 12 ügyvédet (köztük Tőkés Sándort, az esperes fiát), legalább öt műépítészt és mintegy 30 mérnököt, zömében építészeket. A legismertebbek: a műépítész Katona József, akihez több ízben fordult a református közösség, valamint Balla Pál vállalkozó, aki gyakran megvendégelte a diákokat. A mérnök Ráskai Béla a bélyeggyár alkalmazottja volt, de ugyanakkor műegyetemi adjunktus is. Majdnem mind erdélyiek voltak, de legalább egyikük bukaresti, Koncz Barna kémikus. 1935-ben mintegy 15 mérnök állt a Közmunkálatok Minisztériuma, a vízművek vagy az államvasutak szolgálatában. /…/
Bukarestben élt rövidebb ideig Sebestyén Artúr (1868—1946) budapesti műépítész is, aki Magyarországon és Románián kívül Oroszországban és Svédországban is dolgozott. Bukarestben megtervezte 1930-ban a Lido Hotel nagy népszerűségnek örvendő hullámmedencéjét, három évvel az ugyancsak általa tervezett budapesti után.
Hencz Hilda: Magyar Bukarest. Fokusz Egyesület, Magyar Napló, Hármas Alapítvány – Kaláka Könyvek, Budapest, Sepsiszentgyörgy, 2016; 194.
Az idők folyamán a bukaresti magyarok nagy számú épületet, templomokat, iskolákat hoztak létre közösségük számára. Az első világháború küszöbén mintegy harmincezer magyar élt ebben a sok nemzetiségű és multikulturális városban. Hencz Hilda könyvéről, referense, Dr. prof. Lucian Boia azt állapítja meg, hogy az történeti siker.
Változatos etnikai paletta
Románia nem kizárólag a román etnikumúak alkotása. A történelem során élt mellettük számos „idegen” és „kisebbségi”. A két világháború közti Nagy-Románia, bár „egységes nemzetállamnak” nevezi önmagát, egyike Európa legváltozatosabb etnikai palettájú országának. Kiváltképpen a városi kör volt kozmopolita, a burzsoázia pedig nagy mértékben „nem román” eredetű. Mélyreható kutatások szükségesek ezen etnikumok hozzájárulásáról a város történelméhez. Hencz Hilda jó példával jár elől ilyen szempontból a bukaresti magyarokról szóló könyvével. Románia fővárosa valóban „magyar” város volt, ahogy voltak időszakok, amikor görög, zsidó vagy éppen német volt. 1930-ban körülbelül 64o ezer lakosából 24 ezer volt magyar nemzetiségű, minden társadalmi és szakmai réteget képviselt. Alapos dokumentálással, figyelemreméltó alapossággal és szakmai szigorral rekonstruálja a szerző lépésről-lépésre a bukaresti magyar közösség alakulását. Vitathatatlan történetírási siker.
Lucian Boia,
Magyar Bukarest, a hátsó borítón
A román nyelvű, PERSONA NON GRATA c. könyvében Hencz Hilda végig vezeti az olvasót azon a tüskés úton, amelyet egy írónak napjainkban végig kell járnia, hogy írása nyomtatásban megjelenjék. A legértékesebb irodalmi művek szerzői is számtalanszor ütköznek a közömbösség, érdektelenség, szakmai féltékenység, sőt rosszakarat betonfalába. Hencz Hilda sikeresen vette fel a harcot a betonfal állítóival és vált nem óhajtott személyiséggé egyesek szemében. A Persona non grata az ötödik könyve a bukaresti magyarokról.
Nadia Comăneci - magyar volt és …
Romániában már sok magyarnak román neve van, és hallani sem akarnak elődjeikről, hogy ne akadályozzák az karrierjüket. Sok mást pedig nem is érdekli az eredete. Néhány személyiség származása kérdéseket vet fel, mint a Nadia Comăneci-é. Szökése a kommunista paradicsomból, 1989 novemberében, hatalmas visszhangot váltott ki a külföldi sajtóban. Először a svéd lapok és a svéd televízió mutatta be őt magyar származásúként, lévén, hogy az igazi neve Kemenes Ilona. Két, magyaroktól származó vallomás megerősíti ezt az információt. Így a Kossuth Rádió Károlyi Bélát, Nadia volt edzőjét idézte, aki azt állítja, hogy a tornásznő neve Nadia Kemenes. Ugyanez az adó párbeszédet sugárzott Csáki Zoltánnal, aki 18 évig a Román Televízió alkalmazottja volt, s az interjúban azt állítja Nadiáról: „Ő onești-i csángó. Azt mondják, hogy a nagyszülei magyarok voltak”. Én is hallottam a magyar elődjeiről még a kommunizmus idején, munkahelyemen a kolléganőmtől, aki megtartotta orosz állampolgárságát; akkoriban ez képtelenségnek tűnt, annál is inkább, mert Nadia Comăneci keresztneve és családneve inkább szláv eredetűnek tűnt, mintsem magyarnak.
Hencz Hilda: Persona non grata. Pro Universitaria, Bukarest, 2o16; 152—153.
Az Addenda c. fejezetben a szerző újabb adatokkal gyarapította a bukaresti magyarok történetét. Az utolsó fejezetben számba veszi a 2015-ben és 2016-ban elhunyt kiemelkedő bukaresti magyar személyeket, ugyankkor ismerteti azok tevékenységeit is.
Árvay Zsolt
maszol.ro

Műemléki világnap: jövőnk érdeke a múltunk megőrzése
Romániában még várat magára a műemlékek felleltározása
Műemléki világnapot ünnepeltünk tegnap, de a legfontosabb, hogy két világnap között se feledkezzünk meg műemlékeinkről, megőrzésükről. Műemlékek között élünk Kolozsváron is, példa erre a város főterének felújítása alkalmával végzett ásatás és kutatás, amely ismét „felszínre hozta” történelmünket. Ilyenkor is előtérbe kerül a műemlékvédelem fontossága, a műemlékek megismertetésének szükségessége a mai fiatalokkal és a jövő nemzedékeivel, hiszen a megőrzött, megmentett műemlék erőt ad és összetartja a közösséget.
A világnap alkalmából Guttmann Szabolcs és Maksai Ádám műemlékvédelmi szakembereket kérdeztük arról, hogyan állunk épített örökségünk megőrzése terén. Virgil Pop építész pedig beavatott elképzelésébe, hogyan lehetne a Főtéren most feltárt műemlékeket láttatni. Megismerhetik ugyanakkor civil szervezeteknek (Korzo Egyesület, Transylvania Trust Alapítvány) a világnap alkalmával szervezett programjait.
Múltunk, kulturális örökségünk érték és lehetőség, történelmi hagyományaink megőrzése nélkül nincs saját jövőnk – ez lehetne a fő gondolata a műemléki világnapnak, amelyet 1984 óta április 18-án ünnepelnek, illetve megemlékeznek róla. Az UNESCO nemzetközi műemlékvédelmi szervezete, az ICOMOS (International Council on Monuments and Sites, azaz a Műemlékek és Műemléki Együttesek Nemzetközi Tanácsa, a párizsi székhelyű Világörökség Bizottság állandó műemlékvédelmi szakértő intézménye, 1965-ben Varsóban alapították) 1983-ban határozta el, hogy meghirdeti a műemlékek világnapját, hogy ezáltal is felhívja a figyelmet a műemlékvédelem fontosságára, lehetőségeire, szükségességére. Majd a következő évtől, 1984-től emlékeznek meg, immár 29 éve erről a kezdeményezésről, amely mondhatni világméretűvé nőtte ki magát. A világ legtöbb országában az ICOMOS által évente meghirdetett, adott témára szerveznek eseményeket, de az is lehetséges, hogy a hazai programok a helyi sajátosságokhoz, valamint az adott település műemlékvédelmi problémáihoz kapcsolódjanak. Az idei központi tematika a kulturális örökséget és a fenntartható turizmust emeli ki.
Kolozsváron a műemléki világnap alkalmából a Kolozs megyei RMDSZ és a Járosi Andor Keresztyén Kulturális Műhely szervezett fotókiállítást tegnap délután Máthé János fényképeiből, amit kerekasztal-beszélgetés követett, amelyen szakemberek osztották meg véleményüket a kolozsvári műemlékek helyzetéről. A beszélgetés meghívottjai voltak: Gál Zsófia művészettörténész, Horváth Anna, az RMDSZ kolozsvári szervezetének elnöke, Furu Árpád műemlékvédelmi szakmérnök, Maksai Ádám műemlékvédelmi szakember, az Erdélyi Református Egyházkerület műszaki előadója.
Nyitott Kapuk Napja a bonchidai Bánffy-kastélyban
A Transylvania Trust Alapítvány a bonchidai Bánffy-kastélyban Nyitott Kapuk Napot szervez a műemléki világnap alkalmából április 30-án, vasárnap. Délelőtt kiállítás megnyitó lesz, amely egy, a kastély főépületének 21 ablakába helyezett installáció. A kiállítás 21 művet tartalmaz, amelyek közvetlen vagy metaforikus módon viszonyulnak az emberiség évszázadaihoz. A kolozsvári Képzőművészeti és Formatervezői Egyetem Fotó-, Videó- és Számítógépes Képfeldolgozás Kar diákjai Kalló Angéla egyetemi adjunktus koordinálásával alkotásaikkal kifordított múzeumot hoznak létre, hiszen a bent kint lesz, a múlt pedig az újraértelmezés által jelenné válik. Vezetett sétákon ismertetik a kastély történelmét, román és magyar nyelven. Megtekinthető a kőtár és a tavaly ősszel megnyitott Művészetek és Mesterségek Központ, értesülhetnek az alapítvány 2017-es tevékenységeiről is, vagy csak egyszerűen kikapcsolódhatnak az erdélyi Versailles varázslatos környezetében.
#loveheritage! a Korzo Egyesülettel
„Manapság elég sok világnap van: kiemelt időpontban ünnepeljük világszerte a csókot vagy a költészetet, a kutyakekszet vagy a parkettcsiszolást. Hamarosan viszont kedvenceinket fogjuk ünnepelni, a műemlékeket! Tehát úgy is mondhatnánk, hogy szülinapjuk van az épületeknek, szobroknak, tereknek. Így a kolozsváriaknak is. Hurrá!” – olvasható a Korzo Egyesület honlapján (korzo.org.ro).
A várostörténettel, tematikus városnézéssel, múzeumpedagógiával foglalkozó, de a műemlék épületeknek is kiemelt figyelmet szánó civil szervezet április 18-a, a műemléki világnap alkalmából idén is játékos ünneplési ötlettel szolgált: kedden reggeltől estig 8 feladványra lehetett válaszolni, amelyek Kolozsvár régi épületeiről, azok részletéről szóltak, a helyes megfejtők között pedig ajándékokat sorsoltak ki. Aki pedig ellátogat kedvenc épületéhez vagy szobrához és készít (szelfi) vele egy képet, továbbá a kép mellé leírja, mi látható és hol, valamint használja a #loveheritage és a #korzo hashtageket, hogy meg lehessen találni, a fotót pedig közzéteszi április 18. és 23. között, részt vesz 24-én, hétfőn, három ajándékcsomag kisorsolásán. (Részletek a egyesület honlapján.)
Ami a régészeti ásatások után jön: műemlékeink bemutatása és megőrzése
Virgil Pop építész, a Kolozs Megyei Regionális Műemlékvédelmi Bizottság szakértője a főtéri ásatásokkal kapcsolatban lapunknak elmondta: bár a régészeti ásatások május végén véget érnek, Kolozsvár történetének most felfedezett új lapját illene valamilyen látható, műemléki formában is bemutatni.
A neves építész a nemrég feltárt barokk fogadalmi kapu alapjainak a vizsgálatakor érdekes felfedezésre tett szert. Megfigyelte, hogy a Főtér nyugati oldalán álló Plébániaház, Scheunig Géza címerével díszített főkapuja egyenes úttal összekötve kommunikál a barokk fogadalmi kapuval és a Szent Mihály-templom főbejáratával. Virgil Pop véleménye szerint, a Veress Ferenc fotóján is megfigyelhető összeköttetés a három kapu között egy olyan, vallási ünnepek alkalmával használt processzió útjára utalnak, amelyek összekötötték a Plébániaházat a Szent Mihály-templommal.
T. SZABÓ CSABA / Szabadság (Kolozsvár)

Dicsérjétek az Urat!
A IV. Küküllőköri Unitáriusok Találkozóját szervezte meg a magyarsárosi egyházközség, azt a találkozót, melynek megálmodója és első kivitelezője Kiss Sándor Loránd és neje, Zsuzsánna voltak ezelőtt négy évvel a szőkefalvi Tekenyősben.
Most a helyszín a Ravaszlyuk, mely szépségével és nevének titokzatosságával kelti fel a látogató figyelmét.
A találkozóra unitárius és más felekezetűek neveztek be lelkészeik és gondnokaik társaságában, Ádámos, Dicsőszentmárton, Szőkefalva, Désfalva, Medgyes egyházközségeiből, a vendéglátók nagy örömére.
Az ünnepi megnyitó 10 órakor kezdődött, mikor Jenei László Csaba helyi lelkész köszöntötte az egybegyűlteket és a meghívott vendégeket: Szentgyörgyi Sándor esperest, Kőrösi Viktor Dávid konzult és feleségét Csíkszeredából, Nagy Ferenc György köri felügyelő gondnokot. Köszöntőbeszédében a lelkész azt kívánta, hogy a találkozó lelki örömöt, felejthetetlen élményt, boldog perceket nyújtson kicsinyeknek és nagyoknak, vendégeknek és háziaknak egyaránt. Szívhez szóló szavakkal üdvözölte az egybegyűlteket a konzul és Czerán József helyi felügyelő gondnok is.
Szabadtéri istentisztelettel folytatódott az esemény. Szolgálatvégző Veress Ferenc László bethlenszentmiklósi lelkész volt. Dezső Margit Hajnalka énekvezér irányításával emelkedett közel 350 jelenlevő hangján a hála és a köszönet a magasba.
Az istentisztelet végén a dicsőszentmártoni Barta Sándor, valamint a magyarsárosi id. Székely Pál József Attila és Was Albert verseivel örvendeztette meg a hallgatóságot.
Ezután vette kezdetét a gulyásfőző verseny. Itt már a jó szakácsok vették kezükbe a fakanalat és keverőt. Nagyon ízletes gulyásokat főztek sajátos receptek alapján. Közben a hűsölni és pihenni vágyók a medgyesi, szőkefalvi és magyarsárosi sátrakban látható kézimunkákban gyönyörködtek. Akik pedig a széleken, az árnyas fák alatt érezték jól magukat, kürtőskalácsot, egyéb süteményeket kóstolhattak, viccelődéssel és meséléssel múlatták az időt.
Nem unatkoztak a gyerekek sem. Nekik foglalkozásokat szerveztek, gyermekjátékokkal és kézműves-foglalkozásokkal kedveskedett három lány: Szikszai Krisztina, az ODFIE köri elnöke, Pataki-Bandi Izabella és Jenei Kinga.
Az ilyen jellegű rendezvények meghozzák a gyümölcseiket – mondja Jenei Ildikó tiszteletes asszony –, lelki feltöltődést, aktív nőszövetségi életet, nyugodt lelkiismeretet, összetartozó közösséget és lendületet eredményeznek a további munkához.
Egyházközségünkben folyamatos építkezés és javítás zajlik – teszi hozzá Balázs József gondnok, amit a keblitanács és az egyháztagok teljes mozgósításával, bevonásával és odaadó munkával lehet végezni. Nem feledkezhetünk meg a lélek ápolásáról sem. A mai nap ezt a célt szolgálja. Van akit a hagyományok tisztelete, a baráti kapcsolatok ápolása, a kikapcsolódás vagy a tudatos egyházépítés vezérel, másokat a bizonyítási vágy vagy a hitbéli testvérekkel való találkozás hozott ide.
És vajon mi vonzotta a 150 kilométerről érkező vendéget? Bizonyára a legnemesebb emberi érzés: a tiszta szeretet és tisztelet e közösség iránt!
Mint minden verseny, ez is kiértékeléssel és eredményhirdetéssel végződött. Minden részt vevő csapat elismeréssel, emléklappal és jutalommal távozhatott a helyszínről.
A végén Szentgyörgyi Sándor esperes megköszönte a magyarsárosi közösségnek, hogy második alkalommal is megszervezte a találkozót, külön kiemelve a gondnok és családja támogatását.
Mi is köszönjük a megjelenteknek, hogy együtt lehettünk, amikor a lélek ápolása is központi téma volt, és ünnepi pillanatokat élhettünk át. Reméljük, hogy a rendezvény mindnyájunkat jobbá és szebbé tett, megnyíltak a kapuk lélektől lélekig, és kellemes emlékként őrizzük ezt a találkozást.
Estére már a tisztaság, a csend és nyugalom foglalta el a teret, és újból birtokba vehették a természet lakói.
Tóth Katalin, Magyarsáros / Népújság (Marosvásárhely)

Tíz esemény, amit nem hagynánk ki a Kolozsvári Magyar Napokon
Mi is úgy gondoljuk, hogy tíznél jóval több kihagyhatatlan esemény van a 8. Kolozsvári Magyar Napokon, szubjektív ajánlónkkal csak kiindulópontot szeretnénk nyújtani a válogatáshoz és felhívni a figyelmet néhány olyan programra, amiben az év többi napján kisebb valószínűséggel lehet részünk.
1. Balaton koncert
Az 1979-ben alakult Balaton underground klubegyüttes melankolikus sanzonjaival – és nem csak – hangolódhatunk rá az egyhetes rendezvénysorozatra vasárnap, 13-án 20 órakor Bartha Ernő magyarfenesi Arkhai Szoborparkjában, ahová legalább egyszer mindenkinek érdemes ellátogatni.
2. Szaxofon-orgona koncert a Szent Mihály-templomban
A Szent Mihály-templom orgonáján csendült már fel az utóbbi időben kortárs zene, most azonban olyan huszadik századi műveket hallhatunk, amelyekben a „hangszerek királynője”, a középkori eredetű orgona egy 19. századi, elsősorban a dzsesszből ismert hangszerrel, a szaxofonnal találkozik. Műsoron: Samuel Barber, Gabriel Fauré, Denis Bedard és Ad Wammes művei. Időpont: vasárnap, augusztus 13. 19:00.
3. Arany 200 busz
Hétfőn, 14-én 12 órakor megnyílik a Kolozsvári Állami Magyar Színház előtti térben a Petőfi Irodalmi Múzeum izgalmasnak és interaktívnak ígérkező, az iskolai oktatást kiegészítő mozgókiállítása, az Arany 200 busz, amely különböző dokumentumok, játékok és digitális eszközök segítségével igyekszik elmélyíteni tudásunkat a 200 évvel ezelőtt született költőről. A kiállítás csütörtökig látogatható, 10 és 20 óra között.
4. Spot – Kincsvadászat Kolozsváron
A kincskeresés általában a gyermekprogramok között szerepel, de ezúttal felnőttek is bátran résztvehetnek a Korzó Egyesület városfelfedező játékában. A programra 2-6 fős csapatok jelentkezhetnek hétfőtől szerdáig (aug. 14-16.) az office@korzo.org.ro e-mailcímen vagy a 0740-040-008-as telefonszámon, a kincskeresést pedig csütörtöktől vasárnapig lehet kipróbálni. Az egyesület egyébként két új várossétával is készül, ezek közül az egzotikusabbat emelnénk ki: A szocmodern szép?! A Mărăști és a Györgyfalvi negyedek építészeti öröksége
5. Irodalmi estek Magyarország Főkonzulátusán
Kár lenne kihagyni a Főkonzulátus rendezvénytermében szervezett irodalmi esteket is, Mile Lajos főkonzul a magyar kortárs irodalom olyan meghatározó gondolkodóival és alkotóival fog beszélgetni, mint Kukorelly Endre író, költő, újságíró (15-én 16 órakor), Bereményi Géza, aki többek közt Cseh Tamás dalainak szövegírója volt (17-én 16.30-kor), és Bartis Attila író (18-án 18 órakor).
6. Csoportos látogatás a Román Nemzeti Bank termébe a Róth Miksa festette üvegmennyezet, mozaikok, üvegbetétes ajtók, kályha megtekintésére
Róth Miksa a magyarországi szecesszió legjelentősebb üvegablak- és mozaikművésze, több világkiállításról hozott haza díjat. Amellett, hogy a munkáit a sétatéri Kaszinó épületében megrendezett Megszínesített napfény című fotókiállításon ismerhetjük meg, végre lehetőség nyílik arra, hogy élőben is megnézzük a főtéri Román Nemzeti Bank általa tervezett épületdíszeit. Regisztrációhoz kötött program! Időpontok: augusztus 16. 10-12, augusztus 17. 14-16, augusztus 18. 10-12.
7. Kolozsvár és lakói a 19-20. század fordulóján Veress Ferenc üveglemezein
Ha régi fényképet látunk Kolozsvárról, azt nagy valószínűséggel Veress Ferenc készítette, a város első műtermének tulajdonosa, kísérleti fotográfus. Az Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeum az üveglemezek digitalizált változatát mutatja be, külön érdekesség, hogy Török Károly muzeológus megpróbálta a korabeli kolozsvári viseletek színét is rekonstruálni a feldolgozás során. A kiállítás augusztus 16-án 12 órakor nyílik és szeptember 15-ig látogatható.
8. Boros Misi fellépése
A mindössze 14 éves Boros Misi zongoraművészt három évvel ezelőtt ismertük meg a Virtuózok című tehetségkutató műsor kis korcsoportjának versenyzőjeként, majd győzteseként, a ritka tehetség New Yorktól Stockholmig és Tokiótól Párizsig koncertezett már, 18-án 16 órakor pedig a BBTE és a Kolozsvári Filharmónia Auditorium Maximum dísztermében láthathatjuk egy jótékony célú koncert keretében.
9. Dalszöveg és vers Arany Jánostól Bob Dylanig - Dr. Balázs Imre József előadása
Az előadó – maga is költő és dalszövegíró – 50 percben tekinti át a két összefonódó műfaj kb. 200 éves irodalmi kontextusát. A 2016-os irodalmi Nobel-díj körüli viták fényében a BBTE Bölcsészettudományi Karán szervezett rendhagyó irodalomóra csakis érdekes lehet. Időpont: augusztus 19. 13:00.
10. Beszélgetés Szabó Kati többszörös olimpiai, világ- és Európa-bajnok tornásszal
Szabó Katival 19-én 17 órakor találkozhatunk a TIFF-házban, az erdélyi sportlegendát Bodor László, az RMDSZ programokért felelős ügyvezető alelnöke kérdezi majd életútjáról.
Tasi Annabella, Zsizsmann Erika / maszol.ro

Ismerjük meg Kolozsvár 19. századi lakóit
Kivételes alkalomban lehet részünk az Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeum tegnap megnyílt időszakos, szeptember 15-ig látogatható kiállításán: Mitu Melinda és Török Károly muzeológusok jóvoltából megismerhetjük a 19. századi kolozsvári lakosokat, híres személyiségeket, és láthatjuk, hová fejlődött azóta a kincses város.
Mindezt Veress Ferenc, az 1832-ben Kolozsvárott született (és 1916-ban ugyanitt elhunyt) fényképész, feltaláló munkássága révén, aki úttörőként honosította meg a kincses városban a fényképészetet – elsősorban neki köszönhetjük, hogy fényképeken ma is láthatjuk a korabeli Kolozsvárt és környékét, valamint a várost gazdagító és szépítő lakosait. A történeti múzeum gyűjteményében levő 1500 üveglemezről 300-at digitalizáltak majd nyomtattak ki papírra, ezek alkotják a kiállítás tárgyát, amelyet gazdagítottak, változatosabbá tettek korabeli tárgyakkal is.
A tárlatot vezető Mitu Melinda lelkesen avatta be a közönséget mind a képi feldolgozás folyamatába, mind pedig a fényképészet régmúltjába, Veress Ferenc életében és munkásságába. Elmagyarázta, hogyan dolgoztak a zselatin réteggel borított üvegnegatívokkal, hogy majd javított, szép fényképeket állíthassanak ki. Érdekessége vagy akár újdonsága a kiállításnak, hogy számos régi felvételt számítógépen, digitálisan színeztek, igyekezve arra, hogy a ruházatok színe, mintázata minél korhűbb legyen. Erre azért vállalkozott Török Károly, mivel Veress Ferenc hosszú éveken keresztül kísérletezett a színes fényképezéssel – magyarázta lapunknak Mitu Melinda.
A kiállított felvételek nagy többségében a kor ismert személyiségei, díszes öltözékben, vagy éppenséggel népviseletben, egyedül pózolva vagy családtagjaik társaságában. De szép számmal fotózott gyerekeket is Veress Ferenc, vagy embereket valamely tevékenység végzése közben. Láthatjuk például Simon Elek polgármestert, Borbély bajnokot, Enders cirkuszigazgató lányát, Andrei Şaguna ortodox püspököt, Ioan Fechete-Negruţiu görögkatolikus kanonokot, báró Bánffy Ernő leányait, Béldi György gróf fiát, Kendeffy Klára és Tisza Jolán grófnőket, báró Kemény Gézánét, Melka Vince festőművészt Prágából, Barabás Miklós festőt, Szinnyei József nyelvészt – és még hosszan sorolhatnánk városunk értékes, ismert és ismeretlen lakosait. De az egykori Kolozsvár és környéke, a város számos épülete, műemléke szintén Veress Ferencnek köszönheti a „megmaradását”, ezekből a ritka, kevésbé ismert felvételekből is láthatunk a kiállításon.
Újvári Ildikó / Szabadság (Kolozsvár)

Átértelmezett portrék – amit Veress Ferenc nem láthatott
Veress Ferenc a 19. század második felének Kolozsvárját fotózta. Ő volt az egyik első, aki rájött a fotográfia társadalmi lehetőségeire. Eltűnő épületeket, korabeli embereket kapott lencsevégre. Gazdagokat és szegényeket egyaránt.
ni, hogy az évek óta állandó kiállítás nélküli Erdélyi Történeti Múzeum egyre több tárgyat hoz ki a raktárakból, hogy megmutassa, milyen értékek rejtőznek a szekrények mögötti szekrényekben. A múzeumi élet cseppet sem könnyű – ahogyan más területeken, itt is mindenkit betemet a papírmunka, nem hagyva időt és energiát arra, ami az intézmény lényege lenne (még törvényi szinten is): a tárgyak konzerválása és restaurálása mellett, ezek kutatása, kiállítása és bemutatása.
Amikor néhány éve ott jártam és azt próbáltam kideríteni, hogy Veress Ferenc fényképésztől miket is őriznek, homályos válaszokat kaptam. A városképekből sikerült néhányat megnézni, de akkor még szó sem volt 1500 üvegnegatívról. Úgy tűnik, az eltelt idő alatt sikerült ezeket megszámolni, sőt digitalizálni is. Ez azért nem volt kis munka. A technikai folyamat röviden vázolva a következő volt: mindegyik üveglemezt befotózták, utána jött a számítógépes utómunka, átfordították pozitív képpé, javítgatták, retusáltak, színeztek. A végeredményt - legalábbis hozzávetőleg 300 kiállított képet – szeptember 15-ig megnézhetik a múzeum legfelső emeleti termeiben.
De hogyan is kell nézni ezeket a képeket? A nosztalgia, a kíváncsiság, esetleg a kritika szemüvegein keresztül? A kurátorokat -Mitu Melindát és Török Károlyt is hasonló fogalmak vezethették, kritika helyett viszont át- és újragondolással közelítették meg az anyagot.
Veress Ferenc 19. századi fényképész volt, kísérletező feltaláló, aki a korszellemhez igazodva, nagy és nemes eszmékben hitt. De nem csak hitt, hanem tett is ezekért – 1859-60-ban fényképalbumot állított össze Kolozsvárról, fényképeken dokumentálva a tereket, utcákat, épületeket. Néhány évre rá újra összeállított egy ilyen albumot, különösen figyelve arra, hogy belefoglalja a lebontásra ítélt városkapukat, tornyokat is. A város fényképezésével később sem hagyott fel, a kiállítást nyitó fotók is ezt mutatják: megörökítette az építkezéseket és az ezzel járó bontásokat, Kolozsvár 1800-as évek legvégi átalakulását. Veresshez köthető az első rendszeresen megjelenő magyar fotográfiai szaklap kiadása is: az 1882 és 1888 között megjelenő Fényképészeti Lapokban nem csak technikai szempontból írtak a fényképezésről, hanem rengeteg cikk szólt az új találmány társadalmi hatásáról, cikkeztek a fényképek esztétikájáról, de a portrékészítésről is. Az első számában Veress Ferenc, aki egyébként elsőként nyitott fotóműtermet Erdélyben, ezt írta: “Egy fényképész a mai társadalom kebelében nagyon szép állást nyert, érintkezik mindenkivel, a fejedelmektől kezdve, le, az utolsó szegényig.” Ha végigsétálunk a múzeumi termeken, és az antik hatású, de jól mutató keretek mögé helyezett portrékra nézünk, mi is meggyőződhetünk erről. Bornemissza Károly főispán harisnyában, jelmezben, övében tőrrel látható, Teleky Leontina pedig olyan, mintha tavasztündérnek öltözött volna. A város korabeli lakói maskarában, ünnepi- és hétköznapi ruhákban fogadnak, de azt már nem árulják el, sem ők, sem a kiállítás, hogy miért épp így láthatjuk őket. Nevük legalább megőrződött: az üveglemezek szélére gondosan és, Veresst ismerve, pontosan feljegyezte a részleteket, hiszen egy magára valamit is adó műteremben évek múlva is visszakeresték a régi portrékat, ha újra papírképet szeretett volna a megrendelő.
A korabeli tárgyi kultúra, ruhák, játékok, napernyők és legyezők, kisebb-nagyobb kellékek, amelyeket a fotókon is felismerhetünk, szintén megjelennek a termekben. Az arcképekkel díszített legyezőt feltétlenül nézzük meg, hiszen ez egy kiváló példa arra, hogy a fényképeket milyen változatos módon használták fel, itt épp arra, hogy a meleg elviselhetőbb legyen, és a “legyezőnyelvet” használva titkosan üzenni lehessen (a legyező különböző tartása jelzésértékű volt). Az erszények, díszes és színes kis táskák kiállítása szintén jó ötlet volt, a formák, a használat jelei segítik a kapcsolódást a múlttal, és szerintem fura módon ez az a része a kiállításnak, amely összekapcsolja a nézőt a fényképekről visszanéző személyekkel. Belőlük ugyanis túl sok van: az egyforma méretben kinyomtatott képek a második terem után monotonná válnak, hiába színezték őket. Ez egyébként a korszakban is divat volt, már a dagerrotípiákat is színezték, élete utolsó szakaszában pedig Veress Ferenc is a színes fényképezéssel kísérletezett, de ez cseppet sem hasonlított arra, amit a kiállításon megtekinthetünk. A színezett portrék Török Károly digitális kísérletezései, amelyek egyszerű alapanyagként használják fel a több mint 100 éves képeket. Nem „az ilyen lehetett”, hanem „a photoshoppal ezt is lehet” érzetét keltve. Sajnos a nagyításokat nem ajánlott közelről megnézni: a képek sokszor homályosak, a pixelek pedig túl előretolakodtak. A 19. században sem volt egyszerű a fényérzékeny anyagokkal bánni, a vegyszerek arányait pontosan tudni kellett. Ez mára sem változott, sok odafigyelést igényel a kiterjesztések, a felbontás, a Dpi, a nyomtatók helyes kiválasztása. A kiállítótér berendezése hagyományos: falakon a képek, tárolókban, üveges szekrényekben a kiegészítő tárgyak. A Bécsi Múzeum két éve rendezett kiállítást Andreas Groll fényképeiből, az ő életpályája több tekintetben is hasonlít a Veress Ferencére. Kísérletezett, műemlékeket fotózott, bejárta a Monarchia több területét és albumokat állított össze képeiből. A kiállítás a fényképek történeti olvasatát helyezte előtérbe, azért is, mert a korabeli papírképeket állították ki. De a terekben Groll fotóiból részleteketet nagyítottak ki, azokkal vonták be az elválasztó falakat. A Bánságban megörökítette a vasút építését és a helyieket – az embernagyságúnál nagyobb méretű képről egy parasztcsalád nézett vissza. Előttük állva át lehetett érezni az Osztrák-Magyar Monarchiaként jellemzett időt.
De térjünk vissza Kolozsvárra: az üvegnegatívokból csak néhányat állított ki a múzeum, ami nem meglepő, hiszen ezek igen érzékenyek. De érdemes lett volna fóliára nyomtatni ezekből és például az ablakokra ragasztani, jobban érvényesítve így az itt őrzött 1500 munkát. Az arcképek és a korabeli fényképezkedés megértéséhez pedig néhány idézet is jól fogott volna, például amit Rupprecht Mihály írt: „Az olyan fényképész, kivel az a természetes hajlam ösztön, szépérzet s az igazi tapintat az izlésben, nem mindjárt vele született, jól fogja tenni, ha sok képet néz meg,(...) de leginkább hasznára fog válni az, mihez természetesen kitartás és türelem szükséges, de ha megszokja, második szokássá válhatik benne – t.i. mikor társaságokban, melyekben jelen lehet, figyel a különféle arczok ezer- meg ezerféle változatos kifejezéseire és abban a pillanatban felismert világításokra. Tanulgassa hová fekszik az árnyék az arcban, ha mosolyog, nevet, búsul, sír, haragszik, ásítozik, csodálkozik...” (Fényképészeti Lapok, 1882. 5. szám, 66-67. oldal)
Ha már tavaly, Veress Ferenc halálának 100. évfordulóján nem történet semmilyen megemlékezés rá, az idei kiállítás erre is kiváló: újraértelmezett portréin keresztül képzelhetjük el a 19. századi embereket. A Történeti Múzeum pedig halad afelé, hogy ne csak egy emlékekben létező intézmény legyen, hanem az örökség feldolgozója és bemutatója.
Újvári Dorottya / Transindex.ro

Képírás – képolvasás. Az erdélyi magyar művészetről
Banner Zoltán nyolcvanöt éves
Úgy érzem, ezúttal elmondhatom: könnyű helyzetben vagyok. Mármint könnyű helyzetben amiatt, hogy olyan személyiségről vallhatok színt a tisztelt olvasó előtt, akivel, mint kiváló műtörténésszel, műkritikussal, íróval, költővel, előadó- és szavalóművésszel, közéleti személyiséggel immár jó fél évszázada hozott össze a Sors Erdély, szűkebb értelemben véve Kolozsvár szellemi sugárútjain, és akinek a diktatúra horzsolásában megkopott sárga patinás szerkesztőségi íróasztala éveken át csupán alig karnyújtásnyira várta szebb idők eljövetelét a magamétól.
Nap, mint nap találkoztunk a főtéri Szent Mihály templom déli harangkondulásának aurájában az egykor Kós Károly tervezte fejléccel útjára indított Utunk irodalmi-művészeti és kritikai hetilap – talán nem túlzás ezt mondani –: mára legendássá átlényegült kiadói világában; ott, ahol a Forrás-nemzedék határozott szárnycsapásaitól minden politikai zimankó ellenére már érzékelhetően áramlott a lélegzéshez nélkülözhetetlen friss transzilván fuvallat. Banner Zoltán, a képzőművészeti, zenei, és színházi élet szakavatott krónikásaként és hetedhét (országot) megyét bejáró utazó nagyköveteként a művészeti rovatot vezette, szerkesztette és gondoskodott arról, hogy a mostoha kor zaklatásai és elvárásai dacára lehetőleg minden érdemleges művészeti esemény, figyelemre méltó műalkotás az akkori jelen és a még távolinak tűnő jövendő (itt van ma már!) prizmáin szemlélve, rangjához méltó helyet találjon a hétről hétre újraformálódó laptest hasábjain. Az ilyen, részleteiben igencsak sokrétű rovatszerkesztői tevékenység sikeres megvalósítása kellő hivatástudat, éberség és gyakorlat nélkül, majdhogynem eredménytelenségre van ítélve. Mert míg például a prózai rovat vezetője, ha közlésre szánt terjedelmesebb kéziratot (netán folytatásos regényrészletet) kap egy szerzőtől, amit továbbadva a főszerkesztőnek belátható ideig akár zavartalan „szabadságon” is érezheti magát, addig kollégámnak a lapkiadói ritmust, a nyomdai határidőket nemigen érzékelő külső szerzők néha igen alapos (át)szerkesztést igénylő anyagaiból kell húzva-alakítva mozaikszerűen fölépítenie a képekkel teletűzdelt oldalakat. Ma is szinte rejtély számomra, hogy effajta szellemi-lelki teljességet, szüntelen tájékozódási jelenlétet megkövetelő tevékenység mellett hogyan sorakozhat polcain három tucatnál több monográfia kötete Erdélyország jeles művészsorsairól, ami ennek tetejében még elenyésző szám is az ezret jóval meghaladó önálló írás, sőt több kötetnyi lírai szférákat megidéző szépirodalmi mű szerzőisége mellett.
Jóllehet máshol is említettem már, de szeretném itt és most újra szóba hozni azt az analógiát sugalmazó benyomásomat, ami minduntalan reám köszön, amint Banner Zoltán neve feltűnik előttem. Ez pedig az ouvre összevethetőségének nem csak szimbolikusan, de valósan is értelmezhető tartalma miatt áll fenn Firenze egykori kiválóságáéval, a Giorgio Vasariéval. Banner életművének legfontosabb szegmensét – művészetelméleti irodalmát –, megítélésem szerint jelentőségét illetően magabiztosan állíthatjuk párhuzamba a műelemzés atyjának, a polihisztor és reneszánszkori manierista építész, valamint festő életművének máig egyedülállóként minősített, egyben a műfaj bölcsőjét is megtestesítő papírra nyomtatott hagyatékával, ami mintegy százötven fejezetével A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek élete című munkájában maradt az utókorra. Ám míg Vasari ezeroldalas gyűjteményében alapos dokumentáltsággal ugyan, de többnyire csupán néhány lapot szán egy-egy alkotóra, addig Banner Zoltán gazdagon árnyalt monográfiáiban tárja elénk a bemutatásra szánt mester művészetének átfogó érrendszerét, műveinek korrajzba ágyazott jelentőségét, közben láthatóvá varázsolva a stílusáramlatok sajátos tendenciáit is a reá jellemző emelkedett költői eszmék rajzolatában. De még további hasonlóságot jelenthet köztük annak megítélése, hogy a remekművek élete is véges, hogy az idő vasfoga és a barbárság gátlástalansága nem képes különbséget tenni érték és érték között. (Gondoljunk csak Leonardo da Vinci Francesco Sforzát ábrázoló lovas szobrának szánalmas végzetére). Minden alkotás ily módon véletlenszerű rosszsorsának akár áldozata is lehet, eszerint a hozzáértő írás igen sokat tehet egy-egy mű időbeli túléltetéséért. Hisz ismerős: hány mesterremek idézhető fel ma már kizárólag textusok rejtett sorai közül felbukkanva akár a görög idők kezdetétől fogva, mert a történelem nyugalmat nem ismerő csatazajában is léteztek olyan megszállottak, akik képesek voltak meghallani a szépségeket óvni szándékozó olimposzi Istenek magasból alászálló üzenetét. Néha nosztalgikus pillanataimban szívesen gondolok egy másik, ugyancsak jövendőlátó honfitársra is, Veress Ferenc hajdani fotográfusra, aki ugyan kezdetleges eljárással még, ámde magával ragadó képsorokban állította meg az Idő óriáskerekét, emígy rögzítve az 1850-es esztendőkben kincses Kolozsvárnak azt a szép arcát, amely mára szintén csupán a mementó egyre jobban foszladozó papírlapjain küszködik a mulandósággal. És ahogyan az itáliai reneszánsz körképe immár elképzelhetetlen Vasari akkurátusan egybe gyűjtött íráskoszorúja nélkül, vagy a messze tűnt Kolozsvár felidézése Veress nosztalgikus anzikszai hiányában, feltehetőleg ugyanúgy válik majdan nélkülözhetetlen forrásanyaggá Trianon villámcsapását és az „arany korszak” testet-lelket próbáló nyomását elviselni kénytelen Erdély művészeti életének kutatói számára Banner Zoltán papírra vetett műkrónikája.
Egykori grafikus kollégaként most is tisztán felidézem lendületesen hurkolt, már-már rajznak beillő vonalakkal jegyzett kéziratait, gyakorlott szerkesztői jelzésekkel „gazdagított” korrektúráját, mert Ő az, aki az írást mindmáig szó szerint isírásnak tekinti, ezt pedig számára nem a megabitoktól dagadó számítógép klaviatúráján lezongorázott betűk kopogása testesíti meg. Ilyen tehát Banner Zoltán történelemillatú scriptóriuma, ahol a szellem transzparens mesterműve és a kéz formateremtő nyoma, mint „opus manum” harmonikus egységgé idomul. (Hol van mára a kódexek egykori parádéja, ahol írás és rajz minden idők talán legbámulatosabb társkapcsolatában élt…).
Szerzőnk, a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó gondozásában napvilágot látott kötete szerkesztésekor (Képírás–képolvasás. Az erdélyi magyar művészetről. Csíkszereda, 2016) észrevehetően „szemelgetni” kényszerült a terjedelmes és sokszínű életmű gazdag választékából. Ez nem kis fejtörést jelenthetett neki, miként maga is utal erre könyve előszavában. Merthogy naptári pontossággal kereken hatvan esztendeje a Csíki Múzeum Közleményei I. félévi számában (1957) megjelent tanulmánya óta oly gazdag szakirodalom került ki tolla alól, amiből szerkesztő legyen ám a talpán (mégoly egykori Utunk szerkesztő is), aki könnyeden tudna akárcsak egyetlen szempont figyelembe vételével is írásbokrétát csokorba szedni. Ám mégis éppen attól válik a végeredmény szellemgyönyörködtetővé, mivel Erdély olyannyira sokszínű művészeti arcvonásait látjuk benne visszatükröződni. Az író, noha óvva-aggódva, de mégis büszkeséggel teli bizakodással bocsájtja útjára művét „Persze csak azoknak, akik velem együtt hiszik, hogy volt/van/lesz erdélyi magyar művészet, transzilvanista világszemlélet, erdélyi lélek és gondolat, ami huszadik századi művészetünkben formát öltött.”
Tallózásunkat az időzónákban már az első fejezetcím visszaigazolja: „Amikor még a középkorban utaztam”, ekként aposztrofálja pályára léptének induló korszakát (1955) a Kárpátok szegletében meghúzódó Csíkország műkincsvilágát feltérképező, akkoriban még kerékpáros művészettörténeti időutazó, Banner Zoltán. Mert ne feledjük, ha művészetről beszélünk, egyszersmind történelemről és idősíkokról is beszélünk. Hisz szülessen meg egy mű akár a jelenben, csupán rövid idő kérdése, hogy a jelennel együtt maga is a múlt részévé váljék. A kötet végén viszont, „Kétezertizenöt” fejezetcímmel időrendiségben és zárszóként azokat a gondolatokat tárja elénk, amelyeket voltaképpen már igen régen megálmodott: lényege egy széles körű, az erdélyi művészetet minél teljesebb spektrumában reprezentáló képzőművészeti seregszemle fölépítése és bemutatása az anyaországban. Reményektől áthatva fogott tehát hozzá még 2000-ben a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumától kapott nem mindennapi megbízatásnak, hogy készítse el a Modern Magyar Művészet Múzeuma tervezett erdélyi részlegének szinopszisát. Ez a korszakos jelentőségű elképzelés a szóban forgó kötetben is olvasható, ám a megvalósulás, sajnálatosan mindmáig elmaradt. Aztán az egykori vágyálom részben valósult meg, amikor Szücs György, a Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgató helyettese hozzáértő és hathatós kurátori munkájának köszönhetően, a Sors és jelkép / Erdélyi magyar képzőművészet 1920-1990 című átfogó, időszaki kiállítás létrejött a budai királyi várban, és amelynek impozáns album-katalógusának egyik fejezet szerzőjeként Banner Zoltán az 1950–1990 között megjelent kiadványok prizmáján keresztül szemléli a korabeli művészeti élet sajtóban tükröződő jelenlétét.
A Képírás–képolvasás című kötet többi anyaga értelemszerűen e két szélső időpólus közé feszülő térben nyer kifejezést; műfaji értelemben igencsak sokrétűen, hiszen lapozás közben találunk tanulmányt, esszét, művészportrét, előadást, köszöntőt, levelet, jegyzőkönyvet, búcsúztatót, kiállítás megnyitó beszédet stb. Mindahány dokumentáltan helyezi látótérbe azokat a művészeti eseményeket, amelyek Erdély két világháború közti időszakában, valamint az azt követő kényszer-rendszer idegbénító fogságában a szellemi fennmaradásért folytatott túlélésben nyilatkoztak meg. Képi aforizmaként úgy ölt formát mindez előttem, mint ahogy egy lombhullató erdőben a rothadó avarból felbukkanó zsenge hajtások törnek áporodottságuk fogságából a tavasz friss üzenetével áradó fény felé; hol kisebb, hol pedig nagyobb virágszigetek látványos terítékével gyönyörködtetve a szemet, mindenkori újjászületésük biztos és eltaposhatatlan zálogaként. Némileg ily módon bomlottak ki Erdély szellemi humuszából is az önazonosulásukat kereső, létükben eltérő tájegységekből megszülető művészeti áramlatok, iskolák, stílus-csoportosulások és persze az érdemlegeset hozó, magányosan alkotók is. A könyvben felsoroltakra mind kitérni képtelenség volna, ezért csupán néhány megkerülhetetlen gravitációs sarokpontról tennék említést. Ilyen a két Szervátiusz: Jenő és Tibor szobrász-legendája, amely a transzilván szellemiségtől átitatott lélek erejével életre keltett matéria igazzá vált balladájával regél, vagy a zsögödi Nagy Imre magával ragadó festői attitűdjének vonzásában kialakult népi-expresszív jelenség térnyerése. De ide kívánkozik a Nagyváradon született, majd Kolozsváron alkotó, kivételes zenei képességekkel megáldott Rudnay tanítvány Miklóssy Gábor neve is, miként a marosvásárhelyi ősgyökerekből táplálkozó Nagy Pálé, lévén mindketten köztisztelettel övezett oktatók, akiknek szellemi-művészi aurájuk érzékelhetően gyűrűzött tova az elkövetkező nemzedékek frissülő szemléletvilágában. Nagy Imre életművében külön hangsúlyt érdemel az az eltökélt ragaszkodás, ahogyan rokonságot vállalt mindazokkal, „akik – bármilyen művészeti ágban – a legszorosabban földhöz ragadt népi rétegek sorsának és akaratának megjelenítésére esküdtek fel”. Ez a szándéka irodalomhoz kapcsolódva a népi írók iránti szimpátiájában, konkrétan a Helikon írók portréit megörökítő mintegy 40 rajzában tetten is érhető. Miklóssy Gábor gondolatai viszont elsősorban a képiség letisztult szürrealista jegyeit viselik magukon (érthető hát diákjainak ragaszkodása), amint az az itt olvasható példából is tisztán következik: „Hullafekete pernye hull a fehérpapok templomára. Dermedten áll a két torony, ablakaik, mint halálra vert lovak szemei, az irgalmat kémlelik a hályogosított jövendőben. A piszok fagyott tenyerében, mint az elmerült múltra emlékeztető bóják, némán állnak, vagy mint az elmúlás vitrinjében a kitömött madarak, amelyek többé már nem dalolnak. Az emlékezés egy tenyérnyi helyen letörli a sarat az idő félszázados kalitkájáról, a sarat, amit az itt hagyott évtizedek freccsentettek rá. /…/ Minden az elmúlás permetében áll, mint befagyott tóban a dermedt gólyák, amelyek egy őszön nem tudnak elrepülni.” Nagy Pálról viszont, a „legkonokabb küzdelmet önmagával vívó” marosvásárhelyi grafikus-festőről Banner többek közt így vall: „Nagy Pál az 1956-ból kimaradt Erdély ’ötvenhatos’ művésze volt, az elkeseredett felelősségtudat keletibb Kondor Bélája.”
Aztán párhuzamos jellegű tanulmányt olvashatunk a Koszta József és Tornyai János nevéhez köthető Hódmezővásárhelyen működő alföldi iskola és Trianon drámája nyomán a transzilvanizmus jegyeiben életre kelt székely festőiskola szellemiségéről, mely utóbbi voltaképpen szerzőnk értelmezésében nem más, mint „az alföldi festészet határon túli, hegyvidéki szárnya”. Ez az áramlat, megítélése szerint, miként az irodalomban, úgy a képzőművészetben sem stíluskategóriát jelent, hanem mindenekelőtt kifejezés- és magatartásformát testesít meg; ami nemzedékeken átívelő identitásával a magyar művészet korszerűsödését gyarapította: „szemléletével pedig az európai művészet forradalmainak a hullámgyűrűit szélesítette Kelet felé”.
Majd egy újabb írásban találkozhatunk az egyre népszerűbbé váló művésztáborok valódi értelmével, ahol az önfeladás helyetti ellenállás szellemében születtek meg jelentős kortárs műgyűjtemények; ilyen lett mára a már „klasszikusnak” tekinthető gyergyószárhegyi, a homoródszentmártoni, a Kalotaszeg lágy dombjai között Kós Károly kőbe-fába álmodott Varjúvárától alig sóhajtásnyira megbúvó zsoboki, vagy a dálnoki, a nagyszalontai. Mindközül mégis az Arad megyei Zerindi Képtár vált igazán emblematikus jelentőségűvé, azzal, hogy „örök példa, örök mementó marad, mivel az erdélyi magyar művészet rejtőzködésének a feloldására tett első kísérletként írja be magát művészetünk történetébe”. Visszaemlékszem, nem egy alkalommal éltem át magam is e táborok, helyszíni találkozók áradó vendégszeretetét, ahol az alkotás jótékony pillanatai mellett megtapasztalhattam az „ősközösségi szellem” sajátos ízű újjáéledésének modern kori változatát, az együvé tartozást, az együtt gondolkozást némelykor hajnalpírt köszöntő momentumaival. És ma már örömmel nyugtázzuk, hogy azóta Erdélyben gombamód bukkannak fel az újabb és újabb alkotótáborok, amelyek egyre elismertebb rangot nyernek akár nemzetközi téren is.
A szerző, ámbár némi fanyar honpolgári melankóliával fűszerezetten, de mégis őszinte nosztalgiával pillant vissza abba az idősávba, amelyről ezt veti papírra: „csodálatos évek voltak a hetvenes évek, különösen az évtized első fele. Ekkor érik be az ötvenes évek második fele és a hatvanas évek viszonylagos gazdasági és szellemi fellendülésének átmeneti szabadságában, nyitottságában felnőtt nemzedékek honfoglalása irodalomban, művészetekben, közművelődésben, főként a még jelentős román polgári, főleg bukaresti alkotó értelmiség (ezen belül például a képzőművészek és építészek) küzdelme révén a nyugati, főleg francia irányzatok, egyáltalán a liberálisabb közgondolkodás meghonosításáért. Rövid és szélmalomharc-siker volt ez, mégis áttörésszerű minőségi váltás történik a kultúra minden területén, s noha a diktatúra már a nyolcvanas évek elején ellentámadásba megy át, a leépülés csak a nyolcvanas évek közepén gyorsul fel; ám azokat a nemzetiségi kezdeményezéseket, amelyeknek az idők során valamiképpen sikerült intézményesülniük, különös csoda s főleg a fenntartó személyiségek áldozatos kitartása folytán, nem temette maga alá az országos összeomlás”. Ekkor értékelődött igazán fel a művészettörténészeket és műkritikusokat kellő számban nélkülözni kénytelen sajtó szerepe az írók, szociográfusok, riporterek újszerű felelősségével, ahogy egyre többen vállalták fel sajtóbeli jelenlétükkel a közművelődési és képzőművészeti események dokumentálását, vagy az arra érdemes művészarcok olvasónak szánt bemutatását. Iskolák előcsarnokai, szerkesztőségi szobák, klubok, színházak közösségi terei, sőt magán lakosztályok nyitották meg ajtajukat alkalmi, vagy rendszeres kiállítások, kamaratárlatok bemutatásához, ahol képi szimbólumok és példabeszédek leple alól kelhettek szárnyra a rejtőzködni kényszerülő, ámde suhanni vágyó szabad gondolatok.
Persze, a politikai viharfelhők sötétjének árnyékában lezajlott „művész-exodus” bekövetkező időszaka láthatóan érzékeny változásokat hagyott maga után – utal is erre Banner az érintett nevek felsorolásával –, mivelhogy mind többen leltek új hazára külhonban, a szomszédos Magyarországon vagy a nyugati államok délibábos illúziókkal kecsegtető határsávjain túl. Az élni akarás egzisztenciális kényszerűségének mindennapokra nehezedő nyomása pedig azzal járt együtt, hogy az eltávozott művészek jelentős hányadának hajdanvolt karakteres önkifejező látványvilága átalakult, az „ellenállás” egykori színei veszítettek erejükből, netán teljesen el is haltak, más szóval: a tartalom és forma az érvényesülés reményében új környezetéhez idomult át.
A kötet nyolcadik fejezete személyes hangvételű vallomással indul: „Műtörténészi és művészetírói pályám alfája és ómegája, tulajdonképpeni értelme: a transzilvanista gondolkodás és világszemlélet folytonosságának és végtelen megnyilvánulási jeleinek a feltárása a 20. század legkiválóbb erdélyi művészeinek az életművében.” E véleményformálás nem más, mint a szerző ars poétikájának hangja, amivel egyszersmind a kötet tisztán értelmezhető üzenetét is aposztrofálja, szemlét tartva az említett elvek erőterei mentén megszületett értékek színes palettája fölött. Elsőként Szolnay Sándorról olvashatunk esszét, akinek tevékenysége, mint a huszadik századi erdélyi művészsors „ősmodellje” írta be nevét a transzilván szellemi élet aranykönyvébe a Kós Károlyéval egyetemben, mert „nélkülük sohasem lett volna Barabás Miklós Céh, Műcsarnok, s emlékezetes, kisebbségi öntudatserkentő kiállítások”. Aztán Balázs Imre absztrakt expresszionizmusa jön szóba; ezt követi a csíkszeredai Hargita-műhely megteremtőinek két emblematikus alakja, Márton Árpád és Gaál András művészportréja, akikről szerzőnk az elragadtatás ünnepélyes hangjain nyílik meg: „… szeretnék most magasra emelkedni, és nagyon magasból – ha szabad ezt mondani: a Teremtő szemével nézni és gyönyörködni, hogyan születik valóban újjá az emberiség művészettörténete itt, Csíkszeredában”. Zsigmond Attila festői-grafikusi munkásságát értékelve pedig megjegyzi: „egyetlen nagy és mindig azonos erősségű áramkör sugárzása volt”. Akit kiemelten két írásban is méltat, Kádár Tiborról ezt írja: „Munkáinak sajátosan drámai ereje a racionális és az indulati elemek szétválaszthatatlan egybeforrottságából származik”. Majd újabb esszé jelzi a kolozsvári grafikai iskola Feszt László művészetének technikai bravúrosságtól áthatott vonulatát; itt Bardócz Lajos mellett a vonal valódi poétájaként is számon tartott, a Kriterion könyvkiadó egykori arculattervező grafikusával, Deák Ferenccel találkozhatunk; végül pedig az „új hullám” tragikusan korán eltávozott állhatatos sepsiszentgyörgyi művész prófétájáról Baász Imréről következnek elismerő szavak.
Egyetlen kiadványban félszáz esztendő művészeti kardiogramját rögzíteni, egyenlő a lehetetlenséggel. Ámde az a félszáznyi kötet, amely Banner Zoltán avatott tolla nyomán látott napvilágot, immár ott olvasható Erdély művészetének viharokkal dacoló emlékművén.
ÁRKOSSY ISTVÁN
(Megjelent a Magyar Napló­2017. augusztusi számában, köszönjük a szerzőnek, hogy rendelkezésünkre bocsátotta). Szabadság (Kolozsvár)

Poraikból támasztották fel a szétzúzott Jósika-oroszlánokat
Fél évszázad múltán restaurálhatták a Jósika-palota összetört címerét
Szépre, múltra, belefektetett munkára való tekintet nélkül leverték, darabokra törték, eltüntették – több címernek juttatta ezt a sorsot osztályrészül a kommunista államhatalom. Ezt tették a főtéri Jósika-palota homlokzatát díszítő oroszlános családi címerrel is. A forgatókönyvben szerencsés módon változás történt: a hatalmas kőtömbökből kifaragott címer darabjait a romboló kezek feltehetőleg nem merték egyszerűen ledobálni, ezért a tetőtérbe húzták be; a faragott kövek összetörve is olyan súlyosak lehettek, hogy lehordásukra már nem vállalkoztak. A világ megfeledkezett a Jósika-oroszlánokról, így fél évszázadon át a palota tetőterében hevertek kisebb-nagyobb részekre törve… Az épületet tavasztól vehették gyakorlatilag birtokba jogos örökösei, és bukkantak rá a darabokra. Nemrég alkalmam nyílt megtekinteni a szó szoros értelmében poraiból újjáteremtett címert, amelynek visszaadták lenyűgöző monumentalitását.
A Jósikák oroszlános címere a hatvanas évekig díszíthette a Főtér 10. szám alatt álló, klasszicizáló stílusjegyeket hordozó palota homlokzatát, amely mindmáig egyike a belváros impozáns épületeinek. Főhomlokzati erkélyét tartó négy monumentális toszkán oszlop miatt Lábasházként is emlegetik a kolozsváriak. A Főtér nyugati oldala és a Kötő utca között húzódó, nyújtott négyszög alaprajzú parcellán álló épületegyüttes egy reprezentatív, U alaprajzú keleti épülettömbből, és egy hasonló fekvésű nyugati épülettestből áll, amely a déli oldalon kapcsolódik egy megszakítás nélküli épületszárnnyal a keleti tömbhöz.
Főnemesi paloták, amelyek meghatározzák a város arculatát
A palota fő épületének helyén a középkor és újkor folyamán polgárházak álltak. A főnemesség tagjai csak a 17. század második felétől kezdődően kezdtek el telket, ingatlant vásárolni a városban. A 18–19. század fordulóján már lendületes palotaépítési hullám indult meg, ugyanis a városba települt Főkormányszékkel, a Guberniummal a város politikai és társadalmi élete rendkívül megélénkült. Az erdélyi főnemesség tagjai közül többen köztisztségeket vállaltak, így huzamosabb ideig kellett a városban tartózkodniuk, és fontosnak tartották, hogy megfelelő városi rezidenciájuk is legyen. Ezeknek a családoknak a palotái máig meghatározzák a Főtér és a belváros arculatát. A 16. század közepéről származó adókönyvek szerint, 1557 és 1561 között a mai palota északi szárnyának helyén álló ház Ötvös Gábor aranyműves tulajdonában volt, déli szomszédját pedig ugyanebben az időszakban Georg Literatus özvegyének ingatlanaként jegyezték. 1564-ben az északi ház örököse Ötvös Gábor özvegye lett, a déli ház pedig egy Lakatos Kelemen nevű polgár tulajdonába került.
1565-ben az egykori Ötvös-házat északi házszomszédjuk, egy Kolozsvárra költözött magyarországi nemesember, Kakas András vásárolta meg, aki előző ingatlanát négy évvel korábban vette, bizonyos Szécsi Györgytől. Kakas András özvegye a két ház egy-egy részét már 1587. február 7-én fiára, Kakas Istvánra, és lányára, Kakas Katára testálta, aki Eötvös Andráshoz ment feleségül. A 16. században a Kakas-ház az erdélyi fejedelmek megszokott szálláshelye volt. Kakas András özvegyének 1600-ban, majd fiának, Kakas Istvánnak 1603-ban bekövetkezett halála után a házak az özvegy unokájára, Eötvös Katára és annak férjére, egy Johann Jacobinus nevezetű humanista jegyzőre maradtak (az adatok Mihály Melinda művészettörténésznek a kolozsvári adókönyveket illető kutatásaiból származnak). A 17. századra vonatkozóan egyelőre nincsenek a fenti ingatlanok további tulajdonosváltásaira vonatkozó információink.
Kovács Zsolt és Lupescu Radu művészettörténészek megállapítása szerint, utalások vannak arra, hogy a déli házat 1729-ben Kolozsvár egyik ismert építőmestere, Peter Grimmer vásárolta meg, 1738-ban pedig a jezsuita rend birtokában is volt. A 18. század közepe táján gróf Kornis Antal és felesége, gróf Petki Anna vették meg az ingatlant. A Kovács Zsolt és Lupescu Radu művészettörténészek által összegzett levéltári adatok szerint Kornis Antal 1765-ben bízta meg a „Jesuiták palléraként” ismert Franz Gindtnert városi lakóházának átépítésével.
Kiadós munka volt a szétzúzott kődaraboknak a leszállítása is
Petki Anna halálát követően, 1775-ben a Kornis család házát ifjabb Kornis Antaltól gróf Csáky Kata (1726–1794) vásárolta meg, majd 1780 nyarán a szomszédos telket s a rajta levő ingatlant is megvette egy Ábrahám Ábrahám nevezetű zsidó kereskedőtől. A 18. század végén többször is alakítgatták ezeket az épületeket, a század utolsó évtizedében Anton Türk építőmester is dolgozott rajta. 1794-ben az ingatlanokat Csáky Kata leánya, gróf Bethlen Rozália (1754–1826), majd unokája, Csáky Rozália (1784–1850) örökölte.
Az északi ház – egyelőre nem tudni pontosan mikor – a Jósika bárók tulajdonába került a 18. században. 1775-ben Jósika Mózes utódainak tulajdonaként említik, majd Jósika Antal Kolozs megyei főispán lesz a birtokosa. Számadások tanúsága szerint, 1795-ben Tóth Pál kolozsvári ács a Jósika család házának tetőzetén végzett munkálatokat.
A Jósika–Csáky házasság egyesítette a telkeket
A Jósika-házastelek mai formája 1802-ben alakult ki, amikor a déli ingatlan örököse, gróf Csáky Rozália és az északi ház birtokosának, Jósika Antalnak a fia, báró Jósika János (1788–1843) összeházasodtak. A pár feltehetőleg már az esküvőt követően megkezdte az újabb építkezéseket.
A házaspár a palotát eredetileg egyemeletesre építtette, homlokzatát valószínűleg háromszögű oromzat zárhatta le. A főhomlokzat második emeletét 1828-ban húzták fel, amint azt a homlokzaton látható, római számokkal jelölt, 1828-as évszám is jelzi. Fölötte helyezkedett el a Jósika-címer, amelyet az 1960-as években levertek.
A palotát építtető Jósika János főkormányszéki elnökségének idejétől haláláig (1822–1843) itt lakott feleségével. Apja halála után a palotát második fia, Jósika Lajos (1807–1891) főkormányszéki tanácsos, főispán örökölte, aki az udvari szárnyat 1864–1865-ben kétemeletesre építtette. Veress Ferenc 1859-ben készült, a főtér nyugati oldalát megörökítő fotóinak tanúsága szerint, ebben az időszakban a főbejárattól délre eső helyiségekben két porcelánbolt, attól északra pedig papírkereskedések működtek. Az 1860-as évektől a Kolozsvári Nemzeti Kaszinó bérelte a főszárny emeleti termeit, bálokat is szerveztek.
Az 1890-es évektől a Kolozsvári Királyi Ítélőtábla volt az épület főbérlője 1902-ig, amikor átköltözhettek az akkor újonnan épített Igazságügyi Palotába. A főbejárattól északra fekvő, utcára néző helyiséget a 19. század végétől kezdve gyógyszertárak részére bérelték a különböző tulajdonosok; a 20. század első évtizedében például Burger Frigyes patikája működött benne.
Államosítás, majd visszaszolgáltatás hosszas per után
Jósika Lajos halála után a palotát fia, Jósika Sámuel (1848–1923) örökölte, tőle pedig leánya, Jósika Paula Bethlen Györgyné (1889–1962), aki az ingatlant végrendeletében unokatestvérére, Bánffy Máriára hagyta. A palotát 1949-ben államosították. A Bánffy család tagjai törvényes örökösökként visszaigényelték az épületet. A restitúciós per hosszadalmas útja 2013-ban ért véget, a kolozsvári táblabíróság ugyanis ez év december 6-i ítéletében kimondta, a román állam törvénytelenül foglalta el az épületet, érvénytelenítette az ott működő cég tulajdonjogát és elrendelte az ingatlan visszaszolgáltatását. 2017 tavaszán vehették végre birtokba a Lábasházat jogos tulajdonosai.
Bánffy Béla: a címer megmentését fontosnak tartottam
–Tudtam, hogy a Jósika-címert valamikor a hatvanas években ledöntötték a palotáról, de meg voltam győződve róla, hogy eltűnt, elpusztult – mondta el Bánffy Béla, aki a palotát öröklő család tagjaként foglalkozik a palota ügyeinek igazgatásával. – Tulajdonképpen idén májustól vehettük át az épületet, ekkor járhattam be magam is pincétől padlásig; a tetőtérben nagy kődarabokra bukkantam, amelyek nagy meglepetésemre, a darabokra tört Jósika-címer részei voltak – folytatta.
Az épület jövőjéről való gondolkodás első lépéseiben a család átfogó felméréseket, különböző szaktanulmányokat készíttetett az ingatlanról, a statikusok által javasolt helyeken régészeti szelvényeket is nyitottak.– A címer megmentését fontosnak tartottam, Kiss Zoltán kőfaragó-kőrestaurátorhoz és csapatához folyamodtam – magyarázta Bánffy Béla, hozzátéve, hogy a nagyobb darabokat testvéreivel maga szedte össze, és fektette a kötőgerendákra. A címer darabjait az erre a célra kijelölt földszinti helyiségekben restaurálták, lehordásuk is kiadós munkának bizonyult. A restaurátor csapat az ujjpercnyi nagyságú darabok után is végigkutatta a padlásteret, és a nagyobb részek összekapcsolása után a legkisebbeket is helyükre illesztették.
A Jósika-címer bizonyos részei a rombolás során megsemmisültek, így a címerpajzs negyedik mezejének nagy felülete, a pajzs kőkeretének egy része, a címer ellensúlyaként is szolgáló akantuszlevél-díszes faragvány nagy darabja, és nem találták a címer fölött elhelyezett nagyméretű rangjelző koronát sem. Mindemellett, Kiss Zoltánnak sikerült az impozáns alkotás lényegét újra láttatni, jellegét visszaadni. Ahhoz, hogy a konkrétan is „poraiból feltámasztott” Jósika-címer a ma látható formáját elnyerhesse, egy négytagú csapat dolgozott két hónapon át folyamatosan.
Összerakták, és a spiccvéső nyomait emlékeztetőül meghagyták
A restaurált alkotáson jól látszik, hogy a doborpajzs első és negyedik, vörös színű mezejét befele fordított, körben hajlott farkába harapó koronás kígyó, a második és harmadik, kék színű pajzsmezőt pedig befelé forduló, ágaskodó oroszlán díszíti. Az osztóvonalak találkozási pontjánál gyöngyökkel és stilizált virágokkal képzett, ötágú bárói korona emelkedik ki a felületből. A címerpajzs tojásléc-díszes kőkeretét kétoldalt egy-egy hatalmas, befele forduló, ágaskodó kőoroszlán tartja felső mancsaival. A család címerleírásában egyébként a pajzsmezők két ezüst oroszlánja gyökerestől kitépett, zöld lombos fát tart maga előtt, maga a pajzs pedig kerektalpú, jobb és bal oldalán homorított, felső részén szárnyasan domború.
– Nagyon örvendtünk, amikor már azt láttuk, hogy a címer kezd újra összeállni; rengeteg kis részlet került elő, a címerpajzs, a korona aprócska darabjai; voltak fotóink, de ahhoz, hogy összerakjuk, meg kellett értenünk a szerkezetét, és úgymond legóznunk kellett a kis darabkákkal – mondta el a kőfaragó-restaurátor. Elmondta, a címert a Bácsi-torokból származó, puha mészkőből faragták, a részeket kovácsoltvas kapcsokkal fogták össze, alja pedig be volt építve az oromfalba. Több ízben végzett javítások nyomait is felfedezték rajta; még cementes habarcsot is találtak a törött, sőt már algásodott kőfelületen, amely már jócskán 20. századbeli beavatkozást jelez, sőt, a címer 75 százalékát vörös bádogfesték fedte, amely a tető kicserélésekor kerülhetett rá.
Szép, barokkosan lendületes szerkezete van a címernek, látszik, hogy „megadták a módját” készítői – állapította meg a restaurátor. Elmondta, jól látható volt az is, ahogyan a nagyobb egységeket próbálták összetörni, a spiccvéső nyomai, a kőtömbök sugárirányú repedései. A restaurátor acélrudakkal, műgyantával fogta újra össze a darabokat, de oly módon, hogy a rombolás jelei is láthatóak maradjanak az utókor számára.
A felújított címer a Jósika-palotában marad, megfelelő helyet keresnek számára. Az oromzatra már nem kerül vissza, de nincs kizárva annak lehetősége, hogy a jövőben egy szép, hiteles másolata emlékeztessen majd a családra, amely a palotát építtette, és amelynek története szervesen összefügg Kolozsvárnak és közösségének történetével. Zay Éva / Szabadság (Kolozsvár)

Megragadta, a jövőnek is átadta a 19. századi Kolozsvárt
Veress Ferenc, a feltaláló, aki világszínvonalon „rajzolt a fénnyel”
Néha megpihen, néha átsiklik rajtuk tekintetünk, de a Kolozsvárról alkotott személyes, belső képünket mindenképpen befolyásolják azok a 19. század második felében és a századfordulón készült, a kincses várost ábrázoló fotók, amelyek manapság ott láthatók kávézók, galériák falain, kirakatok üvegein, felújítás alatt álló épületeket fedő burkolatokon. Jelentős részüket egy kolozsvári polgár, Veress Ferenc fényképezte, aki életének javarészét a „fénnyel való rajzolás” művészetének szentelte. Az új megismerésének lázától hajtva tanult, dolgozott, kutatott, hogy továbbfejlessze a valóság fényképi megörökítésének lehetőségeit. Fotói révén a mai mindennapokban is szembeötlenek az egykori Kolozsvár részletei, felmérhetjük a köztereken, épületeken történt változásokat. Neki köszönhető az is, hogy arcot, alakot köthetünk olyan személyiségek neveihez, akik a mi jelenünket is meghatározó módon alakították.
Veress Ferenc (1832–1916) munkával, kutatással töltött életútja kétségkívül tanúsítja azt, hogy mennyire meghatározhatják egy formálódó szellemű fiatal érdeklődési körét bizonyos benyomások, történések, a sokszor kiszámíthatatlan, váratlan módon szövődő emberi kapcsolatok. Autodidakta módon lett mestere művészetének, kutatója a fotokémiai eljárásoknak, és hangzatos címek és diplomák nélkül is világszínvonalú eredményeket ért el, mivel lelkesedése rendkívüli akaraterővel és munkamorállal társult.
Mindemellett, ha életének fontosabb állomásait végigkövetjük, újra beigazolódik az a tény, hogy a kutatáshoz és fejlesztéshez komoly anyagi források szükségesek, és hogy a nyitott szellemű, értékközpontú mecénások nagymértékben meghatározzák a fejlődést. Megfelelő keretek híján a kutatómunka lendülete mókuskerék-körforgásban rekedhet meg, mérföldkőnek számító megvalósítások érdemtelenül elsikkadnak.
Ilyenképpen történhetett meg az, hogy bár a heliochrómiának, az első direkt színes eljárásnak a továbbfejlesztésében Veress Ferenc érte el a legszámottevőbb eredményeket a 19. században, kísérleteit nem tudta hasznos időben folytatni, mert nem voltak meg hozzá az anyagi keretei
Az Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeumban 1500 üveglemezt őriznek munkáiból, ezeket digitalizálták, és a 8. Kolozsvári Magyar Napok alkalmából megnyitott időszakos tárlaton legalább háromszáz felvételt ki is állítottak. Kolozsvárról készített felvételeinek néhány érdekesebb tartalmi elemét emeljük ki a továbbiakban, előtérbe helyezve a fényképész-feltaláló úttörő megvalósításait, továbbá Mitu Melinda muzeológusnak, az Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeum munkatársának jóvoltából Veress Ferenc digitalizált kolozsvári felvételeiből jó néhányat közzé is teszünk összeállításunkban. Mitu Melindától megtudtuk, például a Rhédey-palota földszintjén működő kávéházban is a múzeum üveglemezeiről készült digitális felvételek láthatók.
Ahogyan az elhivatottság születik
Veress Ferenc 1832. szeptember elsején született Kolozsváron. Apját fiatalon elvesztette, ezt követően családja elég szűkös anyagi körülmények között élt. Tanulóéveiről ellentmondásos adatok vannak; az bizonyos, hogy aranyműves tanoncnak szegődött Budai Károly nagyenyedi műhelyébe. Első fényképezőgépét 18 éves korában, 1850-ben édesanyjától kapta ajándékba, és attól kezdve el is jegyezte magát a „fénnyel való rajzolás” művészetével.
Budai Károly műhelyében olyan egyéniségekkel ismerkedett meg, akik maguk is érdeklődtek a fotózás legújabb vívmányai iránt, mondhatni, hogy az erdélyi fényképezés úttörői voltak; köztük volt például Zeyk Miklós, aki az 1840-es évek elején az elsők között tanulmányozta Erdélyben a daguerrotípiát. A fotózáshoz akkoriban még hozzátartozott a képek előhívási eljárásainak, a megfelelő kémiai folyamatoknak, az anyagok tulajdonságainak alapos ismerete is. Mivel magyar nyelvű fényképészeti szakirodalom nemigen volt, Veress Ferenc autodidakta módon idegen nyelveket, mindenekelőtt franciát tanult, hogy a szakma publikációit elolvashassa.
Nagyenyeden kötött barátságot a fiatalon elhunyt Kornis Zsigmonddal (1824 k.–1854) is, aki maga is kedvteléssel fényképezett, és anyagi lehetőségei révén fedezni is tudta kettejük vizsgálódásait. A jód-bróm-ezüst eljárással kísérleteztek, és kevéssel Kornis halála előtt már közel álltak a szárazemulziós módszer kidolgozásához, amelyet végül az angol Richard Leach Maddoxnak csak két évtized múlva, 1871-ben sikerült megoldania. A zselatinos szárazlemez használata a nedves kollódiumos eljárást váltotta fel; technikája abban állt, hogy a finomított enyvet (zselatint) kálium-bromiddal és ezüst-nitráttal keverték, amellyel brómezüst zselatinos emulzió jött létre. Ez üveglapra öntve megszáradt és fényérzékenysége folytán alkalmassá vált kép rögzítésre. Nagy előnye volt az, a – nedves kollódiumos eljárással ellentétben – nem kellett azonnal felhasználni, később is érzékeny maradt a felület.
Feltehetőleg Apor Károly közvetítésével került kapcsolatba Veress Ferenc a reformkor vezéregyéniségével, az Erdélyi Múzeum-Egyletet alapító Mikó Imrével, akinek Bécsben vásárolt fényképezőgépével 1855-re elkészítette első albumát, amelyben számos erdélyi, köztük sok kolozsvári lakhellyel is rendelkező személyiséget megörökített. 1853 őszén nyitotta meg Kolozsvár és Erdély első fényképészeti műtermét; Mikóval való barátságának köszönhetően egyre nagyobb számban érkeztek a főúri megrendelők. Az emberek fokozódó érdeklődésétől buzdítva lelkesen fényképezett, forrásértékű portrékat készített az erdélyi országgyűlések, bálok alkalmából a városban összegyűlt notabilitásokról és családtagjaikról, de a társadalomnak más rétegeiből is voltak kliensei. 1855-ben kiadott albumának jövedelméből és Mikó Imre támogatásával ebben az évben eljutott Münchenbe és Párizsba.
A Magyar Nemzeti Múzeum munkatársa, Lengyel Beatrix a Veress Ferenc fotókerámiáival kapcsolatos tanulmányában felhívja a figyelmet arra, hogy a kolozsvári fényképész már 1856-ban elkészítette első, jó minőségű életnagyságú fényképnagyítását. 1858-ban nősült, az ismert kolozsvári nyomdatulajdonos leányát, Stein Jozefát vette feleségül. 1858 végéről ismertek első, vizitkártya nagyságú felvételei, 1859 végén közölte első cikkét a fényképezésről. 1859-ben – már száraz eljárással – fotósorozatot készített Kolozsvárról. A Kolozsvár képekben 1859 címmel közzétett albumában a város tereit, utcáit, épületeit fotózta. Kolozsvár különböző részleteinek fényképezésével a későbbiekben sem hagyott fel, megörökített lebontásra ítélt bástyákat, kapukat is. Az ő munkáinak köszönhető, hogy a 19. század végi Kolozsvárt illetően a kortársak elbeszéléseihez, építészeti leírásokhoz konkrét képi emlékeket, forrásértékű felvételeket is társíthatunk.
Veress Ferenc idejekorán felismerte a fényképnek, mint dokumentumnak az értékét, már 1862-ben közzétette ezzel kapcsolatos gondolatait. Nagyon fontosnak tartotta az építészeti emlékek, természeti kincsek, kiemelkedő személyiségek megörökítését. 1861-ben új, műteremmel bővített házat építtetett a Sétatér utcában, amelyet 1868-ban emeletessé bővíttetett. 1865-ben megválasztották az Erdélyi Múzeum hivatásos fényképészének. „Vendégszerető, pezsgő szellemiségű házában, műtermében gyakran fordultak meg nevezetes személyiségek” – írja Lengyel Beatrix.
Szakirodalmi források szerint Veress Ferenc már 1866-tól próbálkozott színes fénykép előállításával. 1867-ben tett párizsi utazása alkalmával megismerkedett Niepce de Saint Victorral (1804–1870), aki sokat foglalkozott a jelenséggel, amelynek során a vegyületek közvetlenül változtak el az eltérő színű fénysugarak hatására. Zay Éva / Szabadság (Kolozsvár)