Székelyföldi vásárok: előítéletek és kitörési lehetőségek
A 25 éves évfordulók évében a székelyföldi vásárok egy része is negyedszázados jubileumhoz érkezett. Az új idény kezdete előtt Csipor Attila, az öt székelyföldi rendezvény építője, illetve részszervezője, a csíkszeredai Expo-Har Kft. tulajdonos-ügyvezetője segített felrajzolni az elmúlt évtizedek vásártérképét.
A Szent György Napok keretében április 30-án megnyitandó Szentgyörgy Expóval kezdődik az idei vásárszezon. A háromszéki expó az első erdélyi vásár, amely sokáig a legnagyobb is volt, kiállítói között elsősorban magyar állami támogatással érkező anyaországi cégek szerepeltek. Sokáig ez jellemezte a több helyszín végigjárása után tavalyra a Székely Mikó Kollégiumba visszahúzódó, wellnesskiállításra szűkülő vásárt, amelynek voltak kiemelkedő és sürgős elfelejtésre váró epizódjai is. Idén a „sokadalom” kellős közepén felállítandó, 360 négyzetméter beépített felületű expósátorba várják az érdeklődőket – miközben megmarad a Kovászna megyei Kereskedelmi és Iparkamara wellnesskiállítása is.
A szentgyörgyivel párhuzamosan Csíkszeredában is hamar elkezdődött a vásározás, ott a Szakszervezetek Művelődési Házának folyosóin. „Az első években mindkét helyszínen az élelmiszer alapú és alapvető fogyasztási cikkekre nyilvánult meg hatalmas kereslet. Érthető módon, hiszen a kommunizmus éveinek korlátozásai nyomán az emberekben olyan áruéhség alakult ki, hogy szinte bármit el lehetett adni” – idézi fel a kezdeteket Csipor Attila. Az érdeklődés aztán folyamatosan átalakult, jó néhány trendhullámot lehetett azonosítani az elektronikai cikkektől a nyílászárókig vagy a minőségi építőanyagokig. Az igazgató a vásárlói viszonyulás igen érdekes vonzatait is említi. „Elsősorban a hazai termékek lebecsülése volt megdöbbentő, még akkor is, ha a minőség valóban sokszor hagyott maga után kívánni valót. Minőségtől szinte függetlenül azonban minden jobb volt, ami külföldről érkezett, főleg a magyar termékek – mondja. – Pedig egy idő után a fatermékek tekintetében egészen remek termékeket produkált Székelyföld, a hazai ember azonban nem becsülte a hazai termelőt.”
A Csík-Expo mintegy 15 év után változtatott helyszínt és időpontot. Miután egyre kevesebb kiállítási felület jutott a művelődési házban, a pünkösdi emberözönre alapozó stratégia is változtatásra szorult. „Be kellett látnunk, hogy pünkösdkor egészen másra kíváncsiak az emberek. Viszont azokban az években arra is ráébredhettünk, milyen sok román látogató vagy lakos fordul meg a városban” – indokolja Csipor. A Vákár Lajos-jégcsarnok azonban jó – főleg a létesítmény korszerűsítése után – és stabil választásnak bizonyult. Ott 1200 beépített négyzetméter felületen mutathatják be termékeiket a kiállítók. A vásározók megszűrésére nem nagyon nyílik lehetőség, Csipor Attila ma is beleborzongva idézi fel, amikor egy marosludasi olasz vállalkozó koporsói fogadták a marosvásárhelyi kiállításra érkezőket. A kiállítók legnagyobb részét továbbra is azok a kerekedők képezik, akiknek a termékeit feltétlenül meg kell mutatni. „A legnagyobb tömörülés rendszerint azok előtt a standok előtt alakul ki, ahol termékbemutatás zajlik, a többiek előtt rendre csak elsétálnak az emberek” – mondja a szakember. Csipor azt is nehezményezi, hogy a székelyföldi látogatók többnyire előítéletekkel, kész verdiktummal érkeznek a vásárba, amit menet közben is csak nagyon nehezen tudnak levetkőzni. Pozitív példaként a székelyudvarhelyi vásárt említi, ahol a társszervező Príma Rádió által az expó köré szervezett rendezvények rendre családi programokká avatják a kiállítást.
Az április végi Szentgyörgy-expót május 14–17. között a Csík Expó követi, a Marosvásárhelyi Általános Tavaszi Vásárt pedig május 28-i kezdettel rendezik. Az udvarhelyiek október elsejétől mehetnek vásárba, a székelyföldi vásáridényt pedig a Gyergyó Expó zárja december 4–6. között. „Én soha nem ígérek eladásokat a vásározóknak – mondja Csipor –, annyit szoktam mondani, hogy a termék beszél, mi csak a kereteket biztosítjuk. Azokból viszont jó minőséget, így semmi sem múlik a körülményeken.” Idén nem lesz különösebb slágertémája a vásároknak, az előzetes jelentkezések alapján elsősorban a fogyasztási cikkek viszik majd a prímet. No meg a látogatók, akik Sepsiszentgyörgyön például a városnapok forgatagából és hangulatából egyetlen pillanatra sem kiszakadva nézhetik meg, van-e valami új a nap alatt.
Csinta Samu 
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A Száztagú Székely Férfikórus Sepsiszentgyörgyön (III. magyar kóruszene napja )
Igen, létezik, és 2014 júniusában Csíkszépvízen, Csíkszeredában be is mutatkozott a Száztagú Székely Férfikórus. Története 2013 májusában kezdődött, amikor a székelyudvarhelyi Székely Dalegylet Férfikórusának 145. évfordulójára hívták Gyergyószentmiklós Ipartestületi Férfikarát és a sepsiszentgyörgyi Kónya Ádám Művelődési Ház Magyar Férfidalárdáját.
Együtt a három férfikar igazi dalos ünneppé varázsolta a jubileumi találkozót. A hangverseny sikerén felbuzdulva vetődött fel a gondolat: miért ne énekelhetnénk máskor is együtt? Így jött létre a csíkszépvízi dalostalálkozó, amelyen a csíkborzsovai római katolikus templom férfikórusának bevonásával, felemelő hangulatban megszületett a Száztagú Székely Férfikórus. A csíkszépvízi, csíkszeredai bemutatkozás után a sepsiszentgyörgyi Magyar Férfidalárda vállalta magára a következő találkozó megszervezését, erre hívjuk most a közönséget. A május 7–10. közötti dalos táborozás során a négy kórus közös próbákon, kirándulásokon és hangversenyeken vesz részt. Sepsiszentgyörgy kóruszenét kedvelő közönsége a Száztagú Székely Férfikórust a Krisztus Király római katolikus templomban május 9-én 19 órától hallgathatja meg: előbb külön-külön, majd együtt énekel a székelyudvarhelyi, csíkborzsovai, gyergyószentmiklósi és sepsiszentgyörgyi férfikar. A műsoron Schubert-, Erkel-, Liszt-, Verdi-, Kodály-, Bárdos Lajos, Gebhardi-, Zsasskovszky-, Gárdonyi Zoltán-, Vásárhelyi Zoltán-, Karai József-dalok, operarészletek mellett népdalok, katona- és legénynóták, valamint egy megzenésített Farkas Árpád-vers is szerepel. Karnagyok: Kovács László, Bíró Zsolt-Imre, Molnár Katalin, Jakab Árpád, zongorán közreműködik Filtner Tünde.
László Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Száztagú Székely Férfikórus
A sepsiszentgyörgyi Krisztus Király római katolikus templomban május 9-én este megtartották a Száztagú Székely Férfikórus hangversenyét a 3. Magyar Kóruszene Nap alkalmából, a Kónya Ádám Művelődési Ház és a Pro Cultura Alapítvány szervezésében. Az ünnepi hangversenyen fellépett a csík-borzsovai férfikórus, a gyergyószentmiklósi Ipartestület Férfikara, a székelyudvarhelyi Székely Dalegylet férfikórusa, valamint a házigazda szerepét is betöltő, a Kónya Ádám Művelődési Ház Magyar Férfidalárdája. A műsoron Schubert-, Erkel-, Liszt-, Verdi-, Kodály-, Bárdos Lajos-, Gebhardi-, Zasskovszky-, Gárdonyi Zoltán-, Vásárhelyi Zoltán-, Karai József-dalok, -operarészletek mellett népdalok, katona- és legénynóták, s egy megzenésített Farkas Árpád-vers is szerepelt. A karnagyok Kovács László, Bíró Zsolt-Imre, Molnár Katalin, Jakab Árpád voltak, zongorán közreműködött Filtner Tünde. A Száztagú Székely Férfikórust alkotó kórusok vasárnap dalos szolgálattal vettek részt a sepsiszentgyörgyi egyházak istentiszteletein, szentmiséin.
László Attila sepsiszentgyörgyi karnagy így emlékezik vissza a Száztagú Székely Kórus születésére: „Története 2013 májusában kezdődött, amikor a székelyudvarhelyi Székely Dalegylet Férfikórusának 145. évfordulójára hívták Gyergyószentmiklós Ipartestületi Férfikarát és a sepsiszentgyörgyi Kónya Ádám művelődési ház Magyar Férfidalárdáját. Együtt a három férfikar igazi dalos ünneppé varázsolta a jubileumi találkozót. A hangverseny sikerén felbuzdulva vetődött fel a gondolat: miért ne énekelhetnénk máskor is együtt? Így jött létre a csíkszépvízi dalostalálkozó, amelyen a csíkborzsovai római katolikus templom férfikórusának bevonásával, felemelő hangulatban megszületett a Száztagú Székely Férfikórus.”
Józsa Zsuzsa
Vasárnap (Kolozsvár)

A román nép, akár egy juhnyáj (Remus Florescu)
A verdiktumot Constantin Rădulescu-Motru pszichológus mondta ki közel 80 évvel ezelőtt. A helyzet ma is változatlan, legalábbis részben. A birkaélet, a nyájszellem a román nép fő jellemvonása – ez volt Constantin Rădulescu-Motru (sz. 1868. február 15., Butoieşti, Mehedinţi – mh. 1957. március 6., Bukarest) 1937-ben megjelentetett, A román nép pszichológiája (Psihologia poporului român) című könyvének következtetése. A szerző a XX. század első felében Románia meghatározó személyisége, enciklopédista kultúrember, filozófus, pszichológus, pedagógus, politikus, dramaturg, román színházigazgató, akadémikus, 1938 és 1941 között a Román Akadémia elnöke.
Milyen a román?
„Mindig az foglalkoztatja, hogy mit mondanak mások; könnyelmű, amikor a tömeg hatására kell döntést hoznia; a látszat kedvéért vallásos és nacionalista, és általában véve mindig azt lesi, mit tesznek majd a többiek. Úgy tűnik, a románnak lelkileg inkább tömegtudata van, mint éntudata. A csoporttudatban készen megtalálja mindennapi életének akár legbensőségesebb mozgatórugóit is. Háza román szokás szerint készül, és nem a személyes ízlésének megfelelően; az ételei szintén; ruházata hasonlóképpen; még szülei sírja is. A román nem azért igyekszik közel hozni magához a külső környezetet, hogy megváltoztassa és a saját jellemére faragja, személyisége nem igényel különleges differenciálásokat, hanem megelégszik azzal, amit nemzete szokása révén magáévá tett. Olyan házat akar, „mint mindenki”, azt eszik, „amit mindenki”, úgy öltözik, „ahogy mindenki” – ahogy a „fehér mindenki” (Nana! – a szerk.) – és úgy temetteti el magát, „ahogy mindenki”. Aki másképp cselekedne, az úgy tenne, „ahogy nem mindenki”, és „ez lenne a legnagyobb bűn”, állítja a pszichológus. A román és a szolidaritás
Ezek a jellemvonások a románt, elméletileg, a XX. század elején hirdetett egyik ideálhoz, a társadalmi szolidaritáshoz való közeledésre készítik fel. „Valóban, mire törekszik a társadalmi szolidaritás ideálja? Az egyéni lelkek egyetlen, egy egész társadalmat átfogó lélekké hangolására; a csoportérdekeknek a tisztán személyes érdekek fölé emelésére… De a románnál, mint már láttuk, az egyén lelke szinte teljesen feloldódik a csoport lelkében. Így tehát, nem ő testesíti meg a szolidaritás ideálját? Távolról sem. A román ugyanolyan rossz a szolidaritásban, mint ahogy egy primitív kommunista társadalom tagja is rossz szocialista. A románnak ahhoz, hogy megfeleljen a társadalmi szolidaritás ideáljának, fel kellene tudnia áldoznia magát, aztán az akaratnak is meg kellene lennie benne ehhez az áldozathoz; márpedig ez sincs, az sincs meg. Nyájszellem van benne, és kész.”
A román és a nyájszellem
Motru arra hívja fel a figyelmet, hogy a „nyájszellem” nem egyenlő a szolidaritással: „A nyájszellem a lelkek passzívan, szinte gépiesen elért harmóniája; a szolidaritás olyan harmónia, melyet az ember önmagát legyőzve, mások elismerésével vívott ki, miután mindenki megismerte önmagát. Nagy különbség van a nyájszellem és a szolidaritás között.” A pszichológus a továbbiakban rámutat arra, hogy miben nyilvánul meg a románok nyájszelleme: „Birkákként utánozzuk a körülöttünk zajló tetteket és csak akkor mutatunk erőt, ha csoportban vagyunk. Háborúban derekasan harcolunk, mert ott vállvetve küzdünk, de a szakmai munkában hanyagok vagyunk, mert itt mindenki a saját kötelességérzetére hagyatkozhat csak. Nincs merszünk saját véleményt alkotni, amikor egyenként kell annak hangot adnunk, de mi vagyunk a legsértődékenyebb nép, amikor csoportban és csoportként kell megszólalnunk. Gyorsan fellobbanunk, mint a szalmaláng, ám ez hamar el is múlik, ugyanúgy, mint a szalmaláng, mert a lelkeink külön-külön véve túlságosan is kevéssé egyéniek, hogy ellenállást fejtsenek ki, lángra lobbanva pedig túlságosan kevés saját alapjuk van ahhoz, hogy ne lobbanjanak el szintén könnyen. Ezért esünk át nagyon gyakran igazi lelki válságokon.”
Motru a végén némileg tompítja elemzése élét: „De mindezekkel nem azt akarjuk állítani, hogy a nyájszellem olyan állapot, mely csak bűnökkel van tele, és amiért egy népnek szégyenkeznie kellene. A nyájszellem szokásos állapot minden fiatal népnél, melynek fiatalsága miatt nem volt ideje mélyrehatóbban megformálnia magát; márpedig a fiatalságot senkinek sem kell szégyellnie. Az lenne szégyenletes, ha népünk még azután is megőrizné ezt a nyájszellemet, amikor már nem számít fiatalnak.” Másrészről elismeri, hogy ez a jellemvonás segítette túlélni a románokat. „De a múltban a lelki nyájszellem a legmegfelelőbb fegyver volt a román nemzet számára! Nélküle nem lehetett volna megőrizni a nyelv és az egyház egységét. Nélküle a politikai rendszer még a mostaninál is megosztottabb lett volna. Az utánzás erejével tartottunk össze és tudtunk ellenállni azoknak, akik minden irányból fenyegettek minket. Ám érvényes lehet-e mindez a jövőre is?”, kérdezi a pszichológus. Mit mondanak a szakértők?
„A régi, 1918-as Egyesülés (így! – a szerk.) után írt könyvet a szerző egy egységes országra vonatkozó projekt kidolgozásához nyújtott hozzájárulásnak tekintette”, jegyezte meg Daniel David, az a pszichológus, aki csaknem száz évvel Rădulescu-Motru tanulmánya után újra megírta A román nép pszichológiáját. A két könyv között az a különbség, hogy Rădulescu-Motru főleg intuícióra, közvetlen megfigyelésére alapozta a következtetéseit, és kisebb mértékben statisztikákra és pszichológiai tesztekre, melyek akkor nem voltak annyira kézenfekvőek, mint most. Daniel David dolgozata szigorú pszichológiai teszteken alapul, melyeket a nagy nemzetközi pszichológiai tanulmányok is használnak, ezeket szabták rá a román népre. „Rădulescu-Motru egyes következtetéseit mi is igazoltuk, mások esetében eltérő eredményre jutottunk”, mutatott rá David.
forrás: adevărul.ro/Főtér
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Justizmord és kései igazságtétel
Volt romániai magyar politikai elítéltek megkésett igazságtételnek, szemfényvesztésnek tartják, hogy a hatóságok csak huszonöt évvel a rendszerváltás után állítják bíróság elé a még életben lévő volt kommunista börtönparancsnokokat. Miközben egyiküket nemrég húsz év letöltendő szabadságvesztéssel sújtották emberiesség elleni bűncselekményekért, az 1956-os forradalommal való szolidaritás miatt börtönt járt áldozatok szerint elsősorban a terror eszmei kezdeményezőit, a rendszer működtetőit kellett volna felelősségre vonni.
„Semmiféle elégtétel érzését nem keltette bennem a parancsnok elítélésére vonatkozó hír. Ő csak egyik sakkfigurája volt annak a szervezetnek, amelynek az volt a feladata, hogy likvidálja a kommunista rendszer minden »ellenségét«, legyen az az egykori történelmi pártokhoz tartozó vagy azokkal rokonszenvező, az 1956-os magyar forradalommal együtt érző másként gondolkodó, vagy az eseményektől felbátorított egyszerű közember, esetleg valamely szektához tartozó hívő" – kommentálta lapunknak Dávid Gyula kolozsvári irodalomtörténész a bukaresti ítélőtábla nemrég alapfokon hozott verdiktjét.
A táblabíróság emberiesség ellen elkövetett bűncselekmények miatt húsz év letöltendő szabadságvesztéssel sújtotta a kommunista rendszer egyik legkegyetlenebb politikai büntetés-végrehajtási intézeteként elhíresült börtönt 1956 és 1963 között irányító Alexandru Vişinescut. A 90 éves, nyugállományú alezredes – akit katonai rangjától is megfosztottak – az első kommunista börtönparancsnok, akinek ügyében ítélet született Romániában a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és a Román Emigráció Emlékét Ápoló Intézet (IICCMER) feljelentése nyomán; két másik volt intézetvezető esetében vádemelésig jutott az ügyészség.
Pribékekből a demokrácia élharcosai
Anélkül, hogy Vişinescu személyes felelősségét kisebbíteni akarná, Dávid Gyula úgy véli, a politikai elítéltek és a társadalom számára egyaránt az jelentené az igazi elégtételt, ha a felelősségre vonást a „csúcson" kezdték volna. Ott, ahol kidolgozták a kommunista rendszer ellenségei elleni megtorláskoncepciót, és ahol megteremtették az iszonyú börtönkörülményeket.
„Az 1989-es változások után azonban erről szó sem volt. Átépülve az új rendszer pártjaiba, a szervezet embereinek egy része a sajátos romániai demokrácia élharcosa lett, másokból, az elkótyavetyélt állami vagyonból részesedve, sikeres vállalkozó. Sokan busás nyugdíjjal tengették tovább életüket vagy politikai menekültstátusban ma is vígan élnek valamelyik tőlünk nyugatabbra lévő államban. Tiszta lappal talán a bukaresti Egyetem téri megmozdulás és a Demokratikus Konvenció választási győzelme révén indulhatott volna el ez az ország, de a valódi hatalom akkori birtokosai gondoskodtak arról, hogy erre ne kerülhessen sor" – illusztrálta a helyzetet a 87 éves szerkesztő, műfordító, akit hét év börtönbüntetésre ítéltek az 1956-os magyarországi forradalom nyomán indult romániai koncepciós perek egyikében.
Páskándi Géza költővel és másokkal együtt megjárta a kommunista titkosszolgálat, a Szekuritáte fogdáit, a szamosújvári börtönt, a Duna-delta munkatáborait. Köztük a peripravait, amelynek egykori parancsnoka, Ion Ficior ellen száz politikai fogoly halála miatt tavaly emeltek vádat.
Dávid Gyula úgy véli, bár a foglyok számára akkor egyáltalán nem volt mindegy, ma már részletkérdés, hogy az '56 utáni, egyre elviselhetetlenebbé vált börtönlét – amikor megtízszereződött a bebörtönzöttek száma – közepette egy-egy börtönparancsnokból vagy beosztottból az állat jött-e elő vagy meg tudott maradni „csak a kötelességét teljesítő" börtönőrnek. Ma is tisztán emlékszik például arra, amikor az 1958-as szamosújvári börtönlázadás leverésekor a közismerten emberséges őröktől a legfélelmetesebb verekedőkig a fegyház egész személyzete gumibottal és cseberrudakkal ütlegelte agyba-főbe az ablakokra szereltetett zsalugátereket ledobáló kétségbeesett rabokat, az emeletről le a földszinti nagycsarnokig.
De elmesélt egy másik példát is. A brăilai nagyszigeti Stoeneşti táborában 1961 nyarán egy nap eltűnt a hírhedt verekedő Grecu őrmester. Amikor két hét múlva visszatért, az esti számláláskor előadta annak a káderiskolai tanításnak a lényegét, amelyen részt vett: „Ide figyeljetek, banditák! Tudjátok meg, hogy a legsúlyosabb büntetés, amit egy elítélt kaphat, az az, hogy nyilvános dorgálásban részesítik az egész tábor előtt." És többet soha egy ujjal nem nyúlt a foglyokhoz.
Hogy mit ér és meddig terjed a romániai igazságszolgáltatás, arról az erdélyi magyar politikai elítélt szerint hűen árulkodik annak az 1956 utáni egyik leghírhedtebb koncepciós pernek a végkimenetele, amelyben Szoboszlai Aladár római katolikus papot és 56 társát ítélték el, közülük tízet halálra. Az ügyben néhány éve perújrafelvételt kezdeményezett a bukaresti legfelsőbb bíróság, majd az összes vádlottat felmentették a vádak alól.
„Nem hallottam róla, hogy ennek az ítéletnek a nyomán gyilkosság alapján vádat emeltek volna a per alapját képező koncepció kidolgozói, a vádakat „igazoló" vallomásokat a letartóztatottakból veréssel kipréselő szekusok, valamint az ítéletet meghozó ügyészek és bírák ellen. Pedig Szoboszlai és tíz társa kivégzése a felmentő ítélet alapján közönséges gyilkosság volt, vagy ha elegánsan akarjuk kifejezni magunkat: justizmord" – véli Dávid Gyula, aki szerint néhány egykori pribék kipécézése csupán „maszlag azoknak, akik még beveszik". (Justizmord jelentése: halálbüntetés súlyos bírói tévedés alapján a vádlott rovására; égbekiáltó igazságtalanság – szerk. megj.)
A neves irodalomtörténész emlékeztetett, hogy a kommunizmus bűneit néhány éve a Tismăneanu-jelentés alaposan feltárta, de annak nyomán sem történt semmi. „Nem hiszem, hogy a mostani számonkéréseket kezdeményezők is jutnának valamire a lényeget illetően, azon kívül, hogy ehhez a maszlagoláshoz asszisztálnak" – fogalmazott a Krónikának Dávid Gyula.
Nagy Benedek fél veséje
Nagy Benedek is szégyenteljesnek tartja, hogy a kommunista börtönparancsnokok elszámoltatására negyed évszádot kellett várni a romániai rendszerváltozást követően, ami szerinte szándékos halogatásra utal. „Addig odázták az igazságtételt, amíg ezeknek a gyilkosoknak a 99 százaléka természetes halállal, ágyban, párnák között kimúlt, most meg példát statuálnak néhánnyal, aki még életben van" – sorolta kifogását a Krónikának a Csíkszeredában élő helytörténész, író, nyugdíjas pedagógus, aki '56 után, kolozsvári egyetemistaként öt év letöltendőt kapott, amiért részt vett a diáktanács programjának megfogalmazásában.
Constantin Istrate, a szamosújvári börtön tavaly meghalt volt parancsnokhelyettese 1958-ban – mert nappal fekve találta az őr az ágyon – úgy megverte Nagy Benedeket, hogy elveszítette az egyik veséjét. „A hozzá hasonló félművelt, szadista hajlamú emberek végrehajtották a kapott parancsot, de poszt mortem feltétlenül el kellene ítélni az eszmei kezdeményezőket is, akik az egész rendszert felépítették és működtették: pártaktivistákat, ügyészeket, bírákat, kihallgatótiszteket" – szögezte le kérdésünkre a kilencvenes években parlamenti képviselőként, államtitkárként is tevékenykedő Nagy Benedek, akit a peripravai munkatáborban Vişinescuval is összehozott a sors.
A kommunista rezsim módszereit illusztrálva feltárta, hogy amikor 1956 novemberében bevitték a Szekuritáte kolozsvári székhelyére, egy büntetése kilencedik évét töltő vasgárdistát „állítottak" rá. A hatalom ugyanis a Vasgárda számos tagját informátorként, cellabesúgóként használta fel, hogy minél többet megtudjon a többi fogolyról. Nagy a duna-deltai lágerben élte át az egyik legkeményebb időszakot, amikor elmondása szerint a vérhas következtében úgy hulltak a megfeszített munkára fogott rabok, mint ősszel a legyek. Szerinte a kegyetlenség különböző formáit tekintve a kommunista börtönök semmiben sem különböznek például az auschwitzi haláltábortól, hiszen a lényeg emezekben is ugyanaz volt: likvidálni a rendszer ellenségeit.
„Kezdetben egyszerűen agyonverték az elítélteket, később, a hatvanas években más módszerhez, például a káros röntgensugarak alkalmazásához folyamodtak. Akkoriban nem létezett erkölcs, törvény és tisztesség, minden eszköz szent és felhasználható volt a cél érdekében" – állapította meg lapunknak a volt elítélt, hozzátéve: a mostani ítélet a közvéleménynek szánt szépségtapasz, formális dolog csupán, amely főleg azért paradox, mert iszonyúan megkésett.
Nagy Benedek szerint a kommunista rendszer idején meghurcoltak az évtizedes megfélemlítés miatt „zsibbadtan" élték át az 1989-es rendszerváltást, ezzel magyarázható, hogy a kilencvenes években többségük nem követelte a szekusok, pribékek felelősségre vonását. „Mély barlangból érkeztünk, emiatt nem szóltunk" – magyarázta az egykori elítélt.
Krónika (Kolozsvár)

Filharmonikusaink évadkezdő hangversenye. In memoriam Halmos György.
A hosszú, forró nyári vakáció után végre újraindul Kolozsvár megszokott komolyzenei élete. Új évadot kezd a fennálásának 60. évfordulóját ünneplő Transilvania Filharmónia zenekara, eddig ismeretlen Wagner-operával várja vissza közönségét a magyar opera, és fokozatosan újraélednek a román opera és a zeneakadémia zenés estéi is. Filharmonikusaink szeptember 18-i hangversenye – Marius Tabacu igazgató születésnapi köszöntője után – az ünneplés és az emlékezés emelkedett hangulatát hordozta.
Hatvan év hosszú idő egy zenekar életében. Az egykori művészekre, akik a zenekart alapították és hírnevét rövid idő alatt megalapozták, már csak mi, az idősebbek emlékezünk. A mostani, megfiatalodott zenekar nemes feladata, hogy – Reményik Sándor gondolatait idézve – ápolják és adják tovább az a lángot, amelyet egykoron elődeik városunk zenei életében fellobbantottak.
A péntek esti „visszatekintés” alkalmat adott a Halmos György (1915–1985) művészi egyéniségére való emlékezésre is, aki a kezdetektől fogva a filharmónia szólista-zongoraművész státusát töltötte be. A régi lapok krónikáit kutatva akadtam rá Balla Zsófiának a Halmos György 70. születésnapjára készített köszöntőjére, amelyből a II. világháború borzalmait túlélő, megpróbáltatott sorsú, mindig és minden időben helytálló, kissé befeleforduló, de annál érzőbb lelkű, hatalmas művész portréja tárul elénk. Balla Zsófia a zongoraművész életrajzi vallomásából egy nagyon jellemző részletet ragadott ki: „A háború után azt gondoltam, hogy hozzá kell járulnom a világ megjobbításához, mára ebből csupán egyetlen vágy maradt: nyugodtan muzsikálni.”
Mi, akik még hallhattuk, emlékezetünkben most is őrizzük gondosan kicsiszolt, fenséges nyugodtsággal, művészi alázattal és őszinteséggel megszólaltatott Beethoven-, Chopin-, Schumann-interpretációit.
Az est műsora Giuseppe Verdi (1813–1901) A végzet hatalma című operájának nyitányával kezdődött. A vészjósló fúvós akkordok előrevetítik a mű drámai alaphangulatát, ami Verdi nyitányában a lírai érzékenységgel alkot egészet. A lírai pillanatok szépsége nemcsak a szélesen éneklő dallamívekben rejlik, hanem abban is, ahogyan meghökkentő hirtelenséggel a legzaklatottabb zenekari tuttikat oldani tudják. A tömör zenekari hangzásban a fúvósok és ütősök a súlyos drámaiságot erősítették, míg a dallamhordozó, éneklő szerepet a vonósok és fafúvósok töltötték be. A végzet hatalma Vladimir Lungu fiatal karmester felpörgetett tempójú vezényletével színekben gazdagon csendült fel.
KULCSÁR GABRIELLA
Szabadság (Kolozsvár)

Hét bemutató és miniévad a magyar színházban
Silviu Purcărete rendező vezetésével már három hete zajlanak a Julius Caesar próbái, a Kolozsvári Állami Magyar Színház 223. évadának első bemutatóját október 9-én tartják a nagyteremben – jelentette be a sajtónak tegnap Tompa Gábor igazgató. Mint mondta, az utóbbi évek zsúfoltsága után, amikor jóformán egymást követték a bemutatók, ezúttal kicsit lassítanak, hogy lehetőségük legyen gyakrabban műsorra tűzni előadásokat, ezáltal művészi szempontból is megfelelő szinten tudják őket tartani. 2016 májusáig összesen hét új produkcióval készülnek, a shakespeare-i tragédia után Franz Kafka Amerika című regényének adaptációja következik, amelyet Michal Dočekal, a Prágai Nemzeti Színház dráma tagozatának művészeti vezetője visz színre. A gyerekeknek is kedveskednek: január közepére időzítették Békés Pál meseregénye nyomán, Béres László rendezésében A kétbalkezes varázsló országos bemutatóját.
Akárcsak Silviu Purcărete és Michal Dočekal, Felix Alexa is visszatérő vendég a Kolozsvári Állami Magyar Színházban, a Julie kisasszony után pedig ismét Strindberg-darabot rendez: mégpedig A pelikánt, amelynek premierjét 2016 februárjában tartják a stúdióteremben. Több klasszikus rekviemből (Mozart, Verdi, Brahms és mások műveiből) áll össze a Rekviem munkacímű előadás, amelyet a franciaországi származású, az Amerikai Egyesült Államokban élő Tony-díjas Dominique Serrand rendez.
Ősbemutatót is tartogat az évad, Dragomán György Kalucsni című drámáját Szász János, a Woyzeck, a Witman fiúk és A nagy füzet című filmek rendezője viszi színre. – Új filmjének forgatását márciusban fejezi be, majd áprilisban elkezdődnek a próbák – jegyezte meg Tompa Gábor. A színház honlapján közzétett műsor szerint hamarosan Dragomán Györggyel, A fehér király, a Máglya és a Kalucsni szerzőjével is találkozhatunk: október 8-án Visky András, az intézmény művészeti vezetője beszélget vele.
Jövő májusra egy másik produkcióval is készülnek, Szilágyi Domokos Öregek könyve című művét – kétszereplős formában – Mihaela Panainte állítja színpadra a stúdióban. Jurij Kordonszkij Amerikában élő orosz rendező az évad végén fog hozzá egy orosz dráma színreviteléhez, ennek bemutatóját a 2016/2017-es idény elején tartják majd.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)

Kiegészítés Gergely Balázsnak
Nagyon örülök, hogy Gergely Balázst írásra késztették soraim, és ezáltal bemutatásra kerül egy olyan, az enyémtől (és a velem egyetértő sokakétól) részben eltérő vélekedés, amely pontosan az általam kommenthuszároknak aposztrofált hőbörgők szélsőségességétől mentes mértékletességgel ismertet egy jogos viszonyulást a történtekkel szemben.
Mert természetesen nem tartom kizárólagosan helytállónak a saját vélekedésem. Ami nálam „kiverte a biztosítékot”, és a téma (a Gergely Balázséhoz hasonló okok miatt fontolgatott) ejtése helyett írásra késztetett, az a sokak álszenteskedése, az a felháborító viszonyulás, amely odáig jut, hogy „keresztre feszíti” a lelkészt, a püspököt.
Akinek nem inge, ne vegye magára. Nem állt szándékomban mindenkit egy kalap alá venni, cikkemben kifejtettem, hogyan értem a kommenthuszárkodást (akik nem is vettek részt az eseményen, nincsenek is tisztában a részletekkel, mégis lemondásért kiabálnak, akik úgy értelmezik a véleményszabadságot, hogy bármit mondhatnak bárkiről).
Még túl elegánsnak érzem a kommenthuszár megnevezést azon hozzászólók túl népes tömegének esetében, akik – sajnos most is és oly sokszor máskor – úgy osztják egyedüli üdvözítőként a válogatatlan hangvételű véleményüket a közösségi hálón, hogy csak egy mondatot olvastak a témáról, esetleg egy írásnak a címét, csak ontják a verdiktumokat, axiomatikus észrevételeket, még akkor is, ha a vádak egy részét az egyház cáfolta már. Ma, amikor a véleményformálás sokkal inkább a közösségi hálókon történik, a társadalmi élet oda költözött, a kommentelés hatalmas felelősség, amit sajnos, a tömegek nem éreznek át. Ha őket megsértettem, nem bánom. Bárcsak ettől cseppet megváltoznának. (Nem fognak.)
Tulajdonképpen részben örülök annak, hogy a téma ilyen port kavart. Hiszen ez azt jelezheti, hogy azok is, akik soha egyetlen istentiszteleten részt nem is vesznek, egyetlen orgonakoncertre el nem látogatnak, egyetlen lejt sem hagynak a perselyben, ha úgy érzik, hogy támadás éri templomukat, védelmükbe veszik. (Ne érjen az általánosítás vádja, itt is érvényes, hogy akinek nem inge, ne vegye magára). Bár, Balázs, sajnos akadnak olyanok, akiknek inkább csak az fáj, hogy ortodoxok, románok „az elkövetők” (ez egy hozzászóló szóhasználata, olvasható a kommentekben).
Hogy a határok hol vannak? Azt hiszem, Gergely Balázs is érzi, hogy vitatható helyen húzódnak. A határ rugalmas, képlékeny, nem rögzített. Tértől és időtől, világnézettől, vallási-politikai meggyőződéstől, kulturális közegtől, a szocializáció jellegétől, az adott emberek személyiségétől, sorsától stb. függ, hogy kinek hol húzódik a határ – és egyik sem jobb, jogosabb vagy értékesebb a másiknál, semmiképpen sem az egyedüli üdvözítő. És ez, mint korábban is írtam, így van jól. Így jó, ha többféle vélemény, viszonyulás van. Azt nem tudom elfogadni viszont, hogy egy ilyen ügy miatt akkora felháborodás gerjedjen, ami a püspök fejének követelésében kulminál. Egy templomi divatbemutató miatt (amelynek odavalósága vagy oda nem valósága is vitatható) felborítani egy jól működőnek bizonyuló egyházi struktúrát? Amely minden esetleges hibájával együtt olyan eredményekkel büszkélkedhet, mint egy széki, egy Farkas utcai templom restaurálása, a kolozsvári református kollégium folyamatos javítása, a magyar nyelvű szakiskola létrehozása, református sajtóközpont kialakítása, tekintélyes kolozsvári műemlék ingatlanok egész sorának felújítása, és még sok más – még ha mindez nem (is lehet) kizárólagosan egyházi teljesítmény. Mindez nem számít? Mindez mit sem ér? Menjen a püspök, vezekeljen a lelkész? Mert a templomba „engedett” egy nem szokványos divatbemutatót? Amelyet, már csak a korábbi reneszánsz ruhakiállítás kapcsán sem érzékelhettek oly egyértelműen „kiszámíthatóan kényes és megosztó kérdésnek”. De, mint az egyházközség jelezte, az engedélyezésre uniós támogatással kapcsolatos szerződésbeli vállalásai is kötelezték.
A mérlegelés teljes mellőzését jogtalannak, felháborítónak és egész közösségünkre nézve kifejezetten károsnak érzem, azt, hogy semmi ne számítson, sem korábbi megvalósítások, sem tervek, sem semmi, amit az ügyben elmarasztaltak valaha tettek, csak és kizárólag ez az egyetlen történés. Arról nem is szólva, mennyire keresztényi, felebaráti az a viszonyulás, amely nem bocsát meg, nem szeretettel bírál, nem ad második esélyt. De úgy látom, hogy tulajdonképpen ilyen értelemben (is) sokban egyezik a véleményünk a Gergely Balázséval. (Az erotika-nyilatkozatot a divattervező számlájára írom, azért legfeljebb ő maga marasztalható el, hiszen kijelentése az esemény után hangzott el, így hát nem róható fel az egyháznak, hogy lám, ennek ismeretében és ennek dacára beengedte a rendezvényt a templomba.)
Még egy szót a határokról, bármily képlékenyek is. Nemcsak azért vannak, hogy segítsenek az eligazodásban. Azért is vannak, hogy lehessen feszegetni őket, és ezáltal sokszor különleges, világraszóló dolgokat megvalósítani, a fejlődést, haladást szolgálni. Millió példa van rá, most csak egyet mondok: Kolozsvári Magyar Napok. Köszönöm, Gergely Balázs, hogy feszeget(t)ed a határokat!
Kerekes Edit
Szabadság (Kolozsvár)

Feladott hídfőállás
Nincs szükség választási lecsóra Marosvásárhelyen – nyilatkozta Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke a közös önkormányzati lista kapcsán, és ezzel a kijelentéssel tulajdonképpen szét is verte az alig körvonalazódó, igen sérülékeny magyar–magyar együttműködés lehetőségét. Érvelése, miszerint egyetlen polgármesterjelölt kell, ám a tanácstagoknak nincs, amiért egyetlen névsorban közösködniük, felülírja a helyi igényt, veszélyezteti azt is, amit a helyi politikusoknak sok egyeztetéssel, tárgyalással sikerült tető alá hozniuk.
Pedig a marosvásárhelyi előválasztás legfeljebb csak azért nevezhető sikernek, mert megszületett az együttműködés a három magyar párt között, és túlélte az RMDSZ-es jelölt győzelmét is. Viszonylag kevesen nyilvánítottak véleményt, és ez jól jelzi a székely főváros magyarjainak körében eluralkodott kiábrándultságot, közönyt, no meg azt, hogy ennél jóval többre van szükség a közösség felrázásához. A hátralévő bő fél évnek a továbbépítkezésről kellett volna szólnia, a képlékeny összefogás hitelessé tételéről, arról, hogy mindenki lássa, valóban egy irányba húzzák a szekeret. Hitet, reményt, valós közösségi megmozdulást eredményezhetett volna, és esélyt arra, hogy újra magyar polgármestere legyen Marosvásárhelynek, a helyi tanácsban pedig erős képviselet, amely akár többségi szavazattal is bír, nemcsak zsarolással tudja kicsikarni az ígéretet, hogy lesznek majd magyar utcanévtáblák. Nem így történt, minden helyi igyekezetet felülírt a legnagyobb magyar szervezet, az RMDSZ elnökének cinikus verdiktje: az EMNP-vel nincs, amiért közösködniük, támogassák polgármesterjelöltjüket, de elvárásaik ne legyenek.
Ismét belebüdösít a „nagypolitika” egy helyi, de az erdélyi magyarság egészére kisugárzó ügybe. Pedig ezúttal az RMDSZ marosvásárhelyi, megyei vezetői is úgy látják, folytatni kellene a hárompárti együttműködést, ezt kéri az EMNP országos elnöke, és ennek igényét, szükségszerűségét jelzik a közvélemény-kutatások is. Az autonómiáért oly keményen harcoló RMDSZ legfőbb vezetője azonban felülírja a helyi akaratot. Akárcsak nyolc vagy négy évvel ezelőtt, ismét olyan lépést tesz a szövetség, amely minimálisnál is kisebbre csökkenti a győzelem esélyét. Akkor utolsó pillanatban cserélték le a jelölteket az RMDSZ nagyágyúira – Borbély Lászlóra, majd Frunda Györgyre –, akik annak rendje és módja szerint el is veszítették a megmérettetést. Sokan emlegettek akkoriban tudatos szabotázsakciót, hogy háttéregyezségek, alkuk miatt adták el a polgármesteri széket. Mit kaptak cserébe? Ők ha tudják, mert Marosvásárhely magyarjai semmit nem nyertek, térvesztésük évről évre látványosabb. Marosvásárhely, az egyszer elveszített és talán soha vissza nem szerezhető hídfőállás politikusi játszmák, gőgök, érdekek és árulások áldozata. Székelyföld egykori fővárosát eladták, eladják, és az így beindult folyamat visszafordíthatatlan lehet. Ez vár húsz év múlva Sepsiszentgyörgyre, negyven év múlva Székelyudvarhelyre is?
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bolhacirkusz és szabadság (Beszélgetés Csíky Boldizsár zeneszerzővel)
„Szeretem ahogy lát, ahogy hall, ahogy beszél, ahogy láttat, ahogy hallgattat, ahogy beszéltet” – fogalmazott Kincses Margit zongoraművész Csíky Boldizsár 75. születésnapi köszöntőjében. A kortárs magyar zeneszerzés egyik legelismertebb személyiségével többek között arra kerestük a választ: mi viszi fel az embert a hegy tetejére?
– Szokott fütyörészni, dúdolgatni, ha magában van?
– Nem nagyon, viszont – és ezzel valószínűleg így van a zeneszerzők többsége – majdnem mindig hallok magamban valami zenét. Most, miközben beszélgetünk, éppen a Mozart hegedűre és brácsára írt Simfonia Concertantéjának második tételét. Ha egy képzett muzsikus ránéz egy kottára, azonnal felcsendül benne a zene. Szinte főbe kólintott, amikor egyszer a könyvtárban kezembe adták a Haydn Búcsúszimfóniájának kéziratát, és azt láttam, hogy a mester két vízszintesen elhelyezett kottapapíroldalon szinte fel sem vette a tollát például a brácsaszólam leírása közben. Ami azt jelenti, hogy közben hallotta a többi szólamot. Ez nekem magas, szinte demoralizáló volt. A belső hallás talán részben magyarázza, hogy nem dúdolok vagy fütyörészek, hiszen az a bennem szóló zenével együtt valami zavaros, elviselhetetlen polifóniát gerjesztene. Hacsak nem a saját ötleteimet próbálgatom…
– Milyen partitúra szólal meg önben legkönnyebben?
– Ez jelentős mértékben technikai probléma. Nem vagyok annyira virtuóz kottaolvasó, hogy mondjuk egy óriási zenekart felvonultató Richard Strauss-partitúrát azonnal halljak: azzal kínlódom, baktatok vele. Egy Mozart-szimfóniával vagy Bach-művel könnyebben boldogulok. Ismerek azonban kollégákat, akik harmincsoros partitúrákat olvasnak minden gond nélkül. Éveken át rendeztek például Budapesten egy igen rangos karmesterversenyt, én is zsűriztem ott. A remek ifjú karmesterek között szinte lehetetlen volt különbséget tenni, ezért aztán a legvégén már direkt hibákat írtunk a partitúrába, mondjuk olyan jellegűeket, hogy egy melódiarészletet nem az oboa játszott, hanem a fuvola, és lestük, észreveszik-e? Beismerem, gonosz dolgok voltak ezek, de egy osztrák karmester például mind a tizenkét hibát kiszúrta. A gyakorló karmesterek többnyire jobbak ezekben a dolgokban, mint a zeneszerzők, akik munka közben legfeljebb zongorakontrollt használhatnak.
– A könnyebben megszülető művei egyben a kedvencei is? Évtizedek múltán is éppúgy vállalja az alkotásait, vagy folyamatosan csiszolgatná őket?
– Minden a megszólalás, a visszaigazolás pillanatában dől el. Az ember ideális hangzatokat és hangszerszíneket hall, vet papírra, ám a felcsendülés pillanatában kiderülhet róla: bizony nem szól a legjobban. Ez alól csak a legnagyobbak kivételek, mi, az „alsóbb regiszter” sokszor kínlódunk vele. A műfaji besoroláson túl műveimet stiláris szempontból is elég pontosan lehet csoportosítani. Van egy határozottan népzenei ihletésű csoport, ahová nem csak vokális művek tartoznak – ami pedig logikus volna a magyar nyelv vonzó sajátosságaiból fakadóan. Egy másik csoport annak a huszadik századi, tizenkét fokú szeriális iskolának hatására született, amit az új bécsi iskola képviselői hagytak ránk, de bennem korántsem a rájuk jellemző doktriner formában él. Ezek a műveim sokkal érzelmesebbek és szűkszavúbbak, mint amit ez a zeneszerzési technika feltételezne, mivel mindig féltem tőle, hogy az előadó vagy a közönség egyszer csak arra gondol: ejnye, miért nincs már vége? Aztán vannak olyan műveim, amelyeket egyszerűbb hangvételben írtam, ezek többnyire egyházzenei darabok, kisebb kórusoknak szánva, ahol a technikai szint már-már meghatározza a stílust, hiszen miközben nem lehet túllépni egy bizonyos szintet, nem szabad leereszkedni a tömegdalok nívójára sem. És van a legutóbb születettek kategóriája. Több mint tizenöt éve – amikor a Magyar Rádió kórusa elénekelte egy Balassi-versre írt művemet – éreztem először, hogy na, ez olyan egyéni hang, ami csak én vagyok.
– Inspirálja vagy inkább bénítja az alkotásban, ha felkérésre, határidőre kell zenét írnia?
– A zenei lapzárta is olyan, hogy akkorra valamit meg kell csinálni. Miközben a végterméken nem szabad látszania, hogy bizonyos kényszerítő körülmények között született. A hasonló helyzetek, a fokozott összpontosítás más forrásokat is mozgósít, mint amihez az ember szokványos helyzetekben nyúl. Különleges politikai, társadalmi, családi, érzelmi viszonyok is inspirálóan képesek hatni. Írtam például ’89-ben dühömben, csak azért is egy divertimentót, ami, ugyebár, szórakoztató, könnyed műfaj. Akkoriban óriási nyomás alatt voltam, borotvaélen táncolt a további karrierem, a feszültség ezt hozta ki belőlem. Egy öreg, sokat tapasztalt református lelkész barátom mondta, amikor megszűnt a kommunista világ, hogy most arra kíváncsi, mi következik: bolhacirkusz vagy alkotói szabadság? A bolhaidomítás ugyanis úgy zajlik, hogy az üvegkalitkát egy üveglappal lefedik, hogy a bolhák ne tudjanak kiugrálni belőle. Aztán egy idő után már le is vehetik a lapot, mivel a bolhák időközben megszokják, hogy csak bizonyos magasságig ugorhatnak, másképp beverik a fejüket. És valóban, sok alkotó esetében a rendszerváltozás után a szimbolikus üveglap levétele hihetetlen bénaságokat okozott. – Van kedvenc „megrendelője”? A Maros Népi Együttesnek például sokáig rendszeres szerzője volt.
– Nem az egyetlen, de mindenképpen említenem kell a budapesti Angelica kórust, amelynek a karmestere azt mondta, írhatok nekik, amit akarok. Ettől egy szerző természetesen vérszemet kap, de valóban írhattam bármit, s az Angelica nemegyszer szebben adta elő, mint amilyennek eredetileg képzeltem. Azóta is nagy kedvvel és késztetéssel írok nekik. A visszaigazolás ténye természetesen lehet inspiráló, de hervasztó is. Néha viszont a megrendelőtől függetlenül úgy mélyedtem el a zenei anyagban, hogy gyakorlatilag megszűnt az alkotás megrendelésjellege.
– Általában érdekli az embereket egy-egy mű keletkezéstörténete. Csíky Boldizsár művei – például A Hegy, a Gulág vagy a csellóra írt mise – rendelkezik valami hasonlóval?
– Picit elcsúsztatottnak tartom azt a képet, amely úgy próbálja vonzóvá tenni egy művész pályáját vagy műveit, hogy az életrajzában nagy, a műveket előidéző megrázkódtatásokat keres.
Természetesen van ilyen – gondoljunk csak Verdi Requiemjére –, de nem ez a jellemző. Ha a fentiekre kérdezett, ezeknek éppen van ilyen hátterük. Apám a marosvásárhelyi vártemplom papja volt, ’53-ban halt meg, valószínűleg a stressz következtében, hiszen egy ideig úgy éltünk, hogy sose tudhattuk, hol és mikor áll meg az a bizonyos fekete autó. Ez a hangulat, fenyegetettség végigkísérte az életemet, de nem gondoltam rá, hogy ebből valaha is zenemű születik. Néhány évvel ezelőtt viszont találkoztam egy idős emberrel, aki elkezdte mesélni, hogy a Szovjetunióban az Usszuri folyó mentén lévő uránbányában dolgozott, meg hogy miként sikerült életben maradnia, aztán 11 ezer kilométeren át hazajutnia. Elkezdtem győzködni őt, írja le az emlékeit, de ez csak úgy sikerült, hogy „ráuszítottam” egy újságíró ismerősömet, Máthé Évát. Az ily módon megszületett könyv nyomán sűrűsödött bennem ez a történet zenei élménnyé, született meg a Gulág.
– Milyen hangszeren szólalt meg először ez a dráma?
– Természetesen nagyzenekaron. Írás közben jöttem rá, hogy fel kell oldanom a történetet, nem szabad abban a rettenetes sötét hangulatban hagynom a közönséget, és egy férfikórusra írt egyszerűbb dallammal, egy férfikaron megszólaló De profundisszal zártam, amely – lévén egy Dávid-zsoltár – mondhatni szakralizálta a darabot. A Hegy eredeténél viszont egészen közvetlen élmény áll: egy öreg vadőr hurcolt fel a Kelemen-havasok tetejére. Előzetesen meghallotta, hogy kétségbe vonom, képes-e egyáltalán hatvanévesen felmenni a hegyre. Mit mondjak, úgy meghordozott, hogy alig tudtam felcipelni magamat. A csúcsról szétnézve kezdtem el gondolkodni: mi viszi fel az embert a hegy tetejére? Miért ült bele Kolumbusz azokba a rozoga hajókba? Miért nyúlt bele Fermi a láncreakcióba? A magyarázat: a megismerés kényszere. Ez áll a darab természetleíró, deskriptív álcája mögött. A Hegy tételeinek címei – Körvonalak ködben, Mélységiszony, A csúcs vonzása, Nosztalgia – ezt próbálják érzékeltetni.
– És a csellóra írt mise?
– A Misa Instrumentalisnak nincs különösebb története. Korábban senki sem írt szólócsellóra misét. Engem a liturgikus szöveg hullámverése ragadott meg. A Credóhoz vagy a Dies iraehez, vagy akármelyik miserészhez óriási zenei háttér tapad a nagyszerű művek jóvoltából. Az irodalmat ismerő szerzőre nagy hatást gyakorol a szavak előélete. E gordonkadarab a liturgikus szöveg prozódiáját követi, a hangszer ez alapján szövi a gondolatot. Nagyon nehéz csellóra jó polifóniát írni, bár nagyon igyekeztem, nekem csak egy fugatóra futotta.
– A hatvanas években avantgárd zeneszerzőnek titulálták, mostanában meg konzervatív avantgárdnak. Segítene értelmezni ezt a folyamatot?
– Selmeczi Györgyöt, a kolozsvári operához Budapestről gyakran hazajáró karnagyot, kiváló zeneszerző barátomat idézném, aki nagyon érzékeny a stiláris dolgokra, műveli is az óriási repertoárt a kuplétól a legnehezebb zenekari művekig. Szerinte a hatvanas évek végére kialakult bennem egy Bartókból, dodekafóniából, népzenei háttérből összeállt összegző reflex. Megvolt ez itt nekünk Kelet-Közép-Európában, ebből kiindulva jött egy nagy elrugaszkodás, amely aztán mindenféle kísérletezések és kanyarok után gyakorlatilag ugyanoda tért vissza. Én nem tettem meg ezeket a kanyarokat, jártam a magam útját, s egyszer csak újra találkoztunk a nagyon radikálisokkal is, akik időközben valahol kitombolták magukat. Részemről nem volt ez tudatos, legerőteljesebben talán a gyakorlati zenével való folytonos kapcsolatom alakította így. A zeneakadémia elvégzése után ugyanis a marosvásárhelyi filharmónia művészeti titkárává neveztek ki. Bár ez a munkakör a bőgőhúrok beszerzését vagy a zenészek szállásgondjainak rendezését is jelentette, de állandó kapcsolatot is egy zenekarral. Élőben tapasztalhattam meg, mi az a stiláris határ, amit egy jó zenekar képes elviselni, közben pedig a hangszerek képességeit és korlátait is megismerhettem, és ennek zeneszerzőként ugyancsak nagy hasznát vettem.
Csíky Boldizsár
Zeneszerző, tanár, muzikológus, 1937. október 3-án született Marosvásárhelyen. A Bolyai Gimnázium, majd a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémia végzettje. 1961 és 1990 között a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia művészeti titkára, majd 1997-ig igazgatója. Fontosabb művei: Concertatio nagyzenekarra, Erdélyi Rapszódia szimfonikus zenekarra, Gulag – symphonic memorial, Divertimento fúvósoktettre, Prelúdium, Fúga és Posztlúdium szimfonikus zenekarra, La quiete di Piazza Dante, szimfonikus kép, Missa Instrumentalis gordonkára, Passacaglia egy Bolyai-képletre, szólóhegedűre, Szillogizmus zongorára, Barcsai-kantáta kórusra és zenekarra, A Hegy – nagyzenekarra. Kitüntetések: a budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémia Bartók–Pásztory-díja (1986), A Román Akadémia George Enescu-díja (1980), a Magyar Kulturális Kormányzat Erkel Ferenc-díja (2002), a Magyar Berzsenyi Társaság Berzsenyi Dániel-díja (1999), Marosvásárhely díszpolgára (2003), a Magyar Érdemrend tisztikeresztje (2013), a KÓTA (Magyar Kórusok és Zenekarok Szövetsége) életműdíja (2015). Közéleti tevékenység: a Kemény Zsigmond Társaság elnöke, a Pro Európa Liga társelnöke, a dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány és a Teleki Téka kuratóriumának tagja, marosvásárhelyi önkormányzati képviselő (1990–1998). Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

BANÁLIS TÖRTÉNET. HELYSZÍN: MAROSVÁSÁRHELY
Valójában nem érdekes, hogy Soós Zoltán kemény jelölt vagy krumplipüré, a választásokat nem ez dönti el, hanem a magyarok közhangulata.
És az jelenleg úgy áll, hogy a marosvásárhelyiek nem akarnak változtatni, mert nem hisznek a változásban.  A fenti verdikt nem sajátom, hanem többeké, akik benne voltak, vagy közel vannak a politikához. És a gondolat úgy megy körbe, hogy lassan általánosan elfogadottá válik. 
Mi a teendő a nagy letargiával? Először is azonosítani kellene a speciálisan marosvásárhelyi mizéria okait. Ez egy olyan szüzsé, amiről beszélni aztán lehet. Amikor az ember problémalistákat ír, adott pillanatban annyira belejön, hogy nem bírja abbahagyni (értelmiségi betegség). És ha már megvan az alapos, jól kidolgozott, sőt, imponáló problémalistánk, már szinte be is bizonyítottuk, hogy a helyzet teljesen reménytelen, kár a gőzért. 
***  Mégis, úgy gondolom, a szétbeszélt problémalista, ami egyébként szintén helyi specifikum, csalóka. Mert a sok probléma redukálható egyetlen eggyé. Többször próbáltam megfogalmazni, de csak elég hozzávetőlegesen sikerült. Aztán a napokban hallottam egy történetet, amivel talán szemléltetni tudom azt, hogy szerintem mi az oka annak, hogy a vásárhelyiek nem hisznek saját politikai eszközeikben.  A csalódások elkerülése végett szólok előre, ez nem valami nagy sztori. És természetesen nem azért osztom meg, hogy moralizáljak. Struktúrájában jó sztori és tipikus, egyre tipikusabb sztori. Íme: 
Marosvásárhelyen évek óta szokás rendezvényeket szervezni a Magyar Kultúra Napján, azaz január 22-én. Az egyik klasszikus rendezvény a 24 órás felolvasó maraton. Tavalyelőtt a szervezők gondoltak egy vakmerőt, és már január 15-én is szerveztek felolvasó maratont. Miért? Mert aznap van a Román Kultúra Napja. Minthogy Marosvásárhelyen a közös buszozáson és a hajnali részegedésen kívül nem sok interetnikus program van, az esemény, vagyis a román és magyar kultúra napjának külön és mégis együttes megünneplése egészen eredeti. Nekem specc nagyon tetszik. 
A felolvasómaratonok hagyományosan a Zanza nevű középkategóriás bisztróban zajlottak. A Zanza be is társult a rendezvénybe némi szubvencionált kávéval. Jófejek voltak. És ez az idén is így lett volna. Ha nem lett volna másképp. A Zanza részben új tulajdonosa tudniillik aggódik a pénteki bevételkiesésért, és amit fel tudott volna ajánlani, egy apró, a célra nyilvánvalóan alkalmatlan szoba. Minthogy a szervezők későn eszméltek arra, hogy idén a Zanza már nem eszmei és gyakorlati partner, úgy döntöttek, ha nem tudják jól megcsinálni, idén inkább nem lesz román-magyar 48 órás felolvasómaraton.  Tavaly óta a Zanza tulajdonosi köre megváltozott. És az új tulajdonos nem szeretne az esetleges nagyobb hétvégi profittól elesni a felolvasómaratonok miatt. És hát a szabályokat azok diktálják, akiké a hely, vagyis olyan rendezvényt engednek be, amilyet akarnak, akkor, amikor akarnak, és olyan profitreménnyel, amilyet csak remélnek. Ez nyilvánvaló. Sőt, így van jól. Nem hiszem, hogy a kultúra versus profit, vagy a közösségi gondolkodás versus profit vita egy értelmes vita lehetne. 
A magam részéről pedig semmi okot nem látok arra, hogy fájjon, hogy a Zanza tulajdonosainak jól megy. Nem is lenne a legkisebb fenntartásom sem. Hacsak nem fűszerezné a történetet egy tényező. Ez a tényező a Zanza tulajdonosának szerintem bizarr identitása. Tudniillik a Zanza új többségi tulajdonosa aktívan részt vesz a közösségi magyar politizálásban is. Úgy gondol magára, mint aki Borbély László elintéző emberére, mindeközben egy olyan szürke eminenciást is üdvözöl önmagában, aki nem akar jelöltként részt venni a politizálásban, de strómankákat küldözget be az RMDSZ helyi testületeibe, és mint valami grundi padre próbálja leosztani a helyi RMDSZ-es homokozóban a vedreket és lapátokat. Kibédi Zoltán – minthogy róla van szó – klasszikus gazdasági-politikai érdekcsoportot épít, részben a Borbély Lászlóét, részben sajátját, miközben csak rágalmazni lehetne azzal, hogy közösségi ügyek is foglalkoztatnák. A nyerészkedő új generációs RMDSZ-es prototípusa. 
A történtek után, a magam részéről csak nagyon indokolt esetben fogok pénzt költeni a Zanzában vagy más, a Kibédi Zoltán hálózatába tartozó helyeken. És jó ötletnek tartom azt is, hogy azok, akik számára fontos volt a felolvasómaraton, minden nap szavaznának Kibédi Zoltánra azzal, hogy nem neki fizetik a sört, a kávét, stb. hanem másoknak. Ott van a Mini, a Frei, a WokBox, az Emma és még számos remek magyar tulajdonban lévő hely, vagy, miért ne, egy csomó barátságos román vagy éppen olasz alternatíva. És persze várom, hogy Kibédi Zoltán megkeresse a felolvasómaraton szervezőit, és nagyvonalú felajánlást tegyen a jövő évi rendezvényekkel kapcsolatban.  ***  Igen, tudom, ez nem valami nagy sztori. Mert naés? Sakkor mi van? Akár úgy is értelmezhető, hogy valamilyen személyes konfliktusban lennék az illetővel (akivel amúgy soha egy mondatot nem váltottam). Miért írtam mégis le ezt a történetet? Válaszként arra a gyakran politikusoktól érkező vádra, hogy tudniillik a vásárhelyeik kiábrándultak. Hát igen. Miért is? 
Talán azért, mert azzal, hogy hagyjuk, hogy közösségi ösztön nélküli emberek politizálhatnak, már be is lőttük a magyar közösség bizalmi indexét. És Kibédi Zoltán csak egy közülük. De a gond nem a hozzá hasonlókkal van, hanem velünk, vagyis azokkal a többiekkel, akik pragmatizmusból, nagyvonalúságból, naívságból vagy éppen azért, mert nincs hozzá gyomrunk, hagytuk, hogy a hasonló ügyek a szóra sem érdemes kategóriába essenek. Mert nem elég dolgozni (ha tetszik, harcolni) nem elég gondolni vagy célokat kitűzni, hanem néha el kell mondani: ez nem szép, ezt nem illik, ez nem méltó, ez nem méltányos, vagy azt: ez sok. 
KELEMEN ATTILA ÁRMIN. Transindex.ro

Fiatal művészek operagálája
A Thurzó Zoltán által szervezett Múzeumi Hangversenyek sorozat keretében fiatal váradi művészek operagálája zajlott le vasárnap este a váradi Lorántffy-központban.
Ha nem is akkora mint legutóbb, de ismét igen nagy érdeklődés mellett zajlott le vasárnap este a nagyváradi Lorántffy-központban a Thurzó Zoltán zongoraművész által  szervezett Múzeum hangversenyek sorozat újabab komolyzenei koncertje. Felvezetőként maga a szervező mondott el néhány érdekességet az opera történetéből, majd az általa meghívott fiatal, tehetséges énekesek adtak elő ismert operaáriákat  zongorakíséret mellett. Antal Zsuzsanna, Cora Jecu Georgiana, Puşcaş Valentina (szopránok) és Florin Mircea Ganea (basszus) énekesek Mozart, Rossini, Puccini, Handel, Verdi, Mercadante, Paisiello operáiból vett részleteket tolmácsoltak a zenebarát hallgatóságnak. Az énekszámokat helyenként érdekes, hol sikerült, hol kevésbé sikerült közjátékokkal társították – szöktetés, rövid csevely a facebookról  – ezzel a műsor játékos show jellegét erősítve. A művészek előadása egyenletesen jó minőségű volt, és a Thurzó Zoltán biztosította zongorakíséret is az énekeskre odafigyelően rugalmas egyben pontos volt. A nagysikerű koncert végén az előadók közösen adták elő a közismert Verdi áriát, a Brindisit hangos sikert aratva a produkciót mindvégig élvezettel hallgató közönség körében.
Pap István. erdon.ro

Egy nemesasszony a haza szolgálatában
A Makk-Várady-féle összeesküvés és a sepsizoltáni Benkő-kúria 
Az Olt folyó völgyében, a Gidófalva és Sepsibodok között rejtőzködő kis székely falu, Sepsizoltán értékes műemléke a Benkő-kúria. Mai tulajdonosa, a Zágoni család az épületet helyre kívánja állítani, és múzeumot szeretne berendezni benne. Ugyanis a kúria fontos események színhelye volt az 1850-es évek elején, a Bach-korszakban. Úrnője, Benkő Rafaelné e házban rejtegette a Makk-féle összeesküvés háromszéki vezetőjét, Várady Józsefet, és támogatta őt hálózata kialakításában.
Az országos műemlékké nyilvánított, 1832-ben épült kétmenetes kúria arányaiban, formavilágában még jelenleg, kissé romos állapotában is legteljesebben képviseli a háromszéki udvarház-építkezés hagyományait a klasszicizmus korában. Építtetői – egy keresztgerendába vésett felirat alapján – nemes altorjai Benkő János, felesége, Bara Mária és fia, Benkő Rafael voltak.
Benkő Rafaelné, leánynevén dálnoki Lázár Rozália, Lázár Mihály huszárszázados húga, rajongott a 48–49-es eszmékért, Magyarország és Erdély szabadságáért. Az 1849-es háromszéki harcok idején zászlót hímzett a 85. székely zászlóaljnak – ezt ma a Hadtörténeti Múzeumban őrzik. 1852-től bátran vállalt szerepet a Makk-féle összeesküvésben is.
Rejtekhely a kúria a falában
Várady József 26 éves bánpataki, Hunyad megyei ügyvédet, huszárszázadost Kossuth Lajos megbízottja, Makk József volt honvéd ezredes küldte bukaresti székhelyéről Háromszékre, az osztrák uralom megdöntésére irányuló székelyföldi összeesküvés ottani hálózatának kialakítására. Tevékenységét Várady a marosvásárhelyi központi összeesküvés lebukása után, 1852-ben kezdte. Ehhez nagy vakmerőségre és makacsságra volt szükség, amivel ő rendelkezett is. Sepsizoltáni tevékenységéről a következőket írja Bálint Áron 48-as honvéd, akit Benkő Rafaelné adott Várady mellé segítőnek, szolgának:
1852 július utolsó napjainak egyikén… az öreg udvarbíró bejött hozzám, és így szólt: – Te Áron, én az éjszaka egy magyar tisztet vezettem be az udvarba, a kenderesen át. – Látta magukat valaki? –kérdeztem. – Senki sem. – Jól van – folytattam, nekem kend megmondhatja, hogy kit vezetett be, de másnak ki ne fecsegje, mert asszonyostól együtt felakasztják. Harmadnap Benkő Rafaelné hozzám jött az istállóba, és így szólott: Áron, a kapukat ezután este 9-kor magad zárd be, és a kulcsokat hozd fel hozzám, hogy hírem nélkül senkit be ne bocsássatok. Így is történt. Pár nap múlva felhívatott az asszony, és azt parancsolta, hogy csináljak egy jó rejtekhelyet. – Minek azt? – kérdezém kíváncsian. – A szegény Várady itt van – mondá az asszony –, mint emisszárius jött be Törökországból, és nekünk jutott a feladat, hogy gondját viseljük. – Hát kicsoda ez a Várady? – kérdezém. – Egy előkelő családból való fiú Hunyad megyéből, Bányapatakáról, aki mint huszárszázados szolgált a magyaroknál.
Ezt megtudva, többet nem kérdezősködtem, hanem hozzáfogtam a rejtekhely kialakításához, mégpedig kettőnek, melyeknek később hasznát is vettük. Az egyiket az árnyékszékbélés mögötti falba, jobb és bal felől, a másikat egy ágy alatti padló alá. A két rejtekhely elkészülvén, Várady elkezdte hálózatépítő tevékenységét. Mindenekelőtt egy biztos levélhordó embert kellett szereznünk, és bibarcfalvi Borbáth László úr közbenjárására nem egyet, hanem hármat is kaptunk, úgy mint bibarcfalvi Szabó Áront, Bartalis Ferencet (ez utóbbit később Váradyval együtt Sepsiszentgyörgyön végezték ki) és Bogyor Sámuelt, kiknek feladatuk volt a leveleket Bukarestbe Makk ezredeshez szállítani… Ezzel a levelezés Várady és Makk között megkezdődött. Makk arra buzdította Váradyt, hogy mindenáron pénzt teremtsen, és küldjön neki. Akkoriban azonban mindenhez lehetett jutni, csak pénzhez nem. Annyira, hogy Váradynak nem volt egyetlen krajcárja, hanem Benkőné asszony tartotta benne a lelket…”
Szabadcsapat szerveződik
Később Várady beteg lett, és Baróton gyógyították meg. Majd visszatért Sepsizoltánba, de addigra az egyik beszervezésre kiszemelt személy feljelentette. Egy nap, amikor Benkő Rafaelné éppen Dálnokra kocsizott, Kovács sepsiszentgyörgyi rendőrkapitány razziát tartott a kúriában. Bálint Áron így ír erről:
„A rejtekünkbe szépen becsúsztunk. Onnan hallottuk jól, hogy Kovács kapitány a törvény nevében az egész épületet felkutatni szándékozik. Össze is kutattak mindent, még a párnákat is egyenként kikutatták, de eredmény nélkül. Éppen közvetlen a rejtekünket takaró ajtó között megállván, Kovács kapitány így szólott: – Itt valahol rejteknek kell lenni! Igaza volt, mert ha hosszadalmasabban állott volna az ajtó között, még a szívünk veréséről is észrevehetett volna minket az ajtó bélése között. Kovács kapitány nem találván meg, akit keresett, a csendőrökkel eltávozott, és mi előjöttünk rejtekünkről. Azonban néhány óra múlva hallottuk, a szakácsné és a cselédek keservesen sírnak, hogy a nagyságos asszonyt a csendőrök elfogták, és Kézdivásárhelyre vitték, ami valószínűleg Dálnokról jőve, útközben történhetett”.
Így aztán Várady és Bálint Áron a továbbiak során még rejtekükben sem érezhették magukat többé biztonságban. Kénytelenek voltak távozni Sepsizoltánból. A szervezés Bibarcfalván folyt tovább. 1853. október 2-án Várady József ötvenfőnyi szabadcsapata élén Bibarcfalváról Csíkba indult. A terve az volt, hogy a csíkszentkirályi erdőben bevárja a reményei szerint Háromszékről és Csíkból érkező csatlakozókat, majd megtámadja a csíkszeredai és sepsiszentgyörgyi adóhivatalokat, a pénztárakból szerzett pénzzel növeli és erősíti az önkéntes alapon szerveződő székely haderőt, amit aztán egyesít a külföldről várt, Makk ezredes által vezetett sereggel.
Útban az Őrkő felé
Azonban mindez csak vágyálom volt. A csapat tagjai egy élelmezési célból történt ökör-rekvirálás miatt összetűzésbe keveredtek a csíkszentkirályiakkal, akik számára ismeretlenek voltak az ő céljaik, és közönséges rablóknak nézték őket. A csíkszentkirályi bíró jelentette az esetet, így a csíkszeredai katonai kerület parancsnoksága tudomást szerzett a portyázók jelenlétéről. 1853. október 6-án katonaság vonult fel a szabadcsapat ellen, amely a meglepetésszerű, nagy túlerejű támadás nyomán feloszlott. Várady és bajtársai fejére az osztrák hatóságok magas vérdíjat tűztek ki. Hamarosan kézre is kerültek.
Őt és elfogott társait több hónapos vizsgálat nyomán, 1854. április 6-án a marosszéki törvényszék halálra ítélte. Az elítéltek közül többnek –így az eseményeket később leíró Bálint Áronnak is – a bécsi udvar kegyelemből 18 év sáncfogságra változtatta az ítéletét, ezt a büntetést nehéz vasban kellett letölteniük. Négy halálos ítéletet végrehajtottak. Várady Józsefet 1854. április 29-én Sepsiszentgyörgyön végezték ki. Az őrkői vesztőhelyre vezető út során az egykori huszárkapitány vidáman beszélgetett a mellé adott pappal. Egy szemtanú szerint katonás léptekkel felment a bitófához vezető lépcsőn, és szorosan a faoszlop alá állva várta, hogy a hóhér a kötelet a nyakába tegye.
Benkő Rafaelné három év fogságot szenvedett. Várady és Bálint Áron elfogásukkor még idejében össze tudtak beszélni, és mindketten hallgattak róla a vizsgálat során. Ha nem így cselekszenek, az asszonyra sokkal súlyosabb büntetés várt volna. Akár veszélybe kerülhetett volna élete is, hiszen komoly szerepet vállalt az összeesküvésben.
Benkő Rafaelné a szabadulása után is mindvégig a magyar szabadság híve maradt. Élete vége felé bátyjával, dálnoki Lázár Mihály negyvennyolcas huszárszázadossal együtt Aldobolyba költözött, de halála után visszaszállították Sepsizoltánba, és a családi sírboltba, férje mellé temették.
---
Benkő Rafaelnéről, illetve a tragikus történetről, a huszárszázados és a szabadsághős nemesasszony kapcsolatáról a nép körében romantikus elképzelések is születtek, amelyek balladák formájában terjedtek. A székely lányok többek között a következő szomorú dalokat énekelték egymás között:
Rofajiné (Benkő Rafaelné)
„Várom, várom, addig várom,
Míg szememre jön az álom, 
Ha szememre jön az álom, 
Ajtóm-kapumat bezárom. 
Váradit is kieresztem, 
Széket adok, leültetem,
Míg panaszim elmesélem,
Jó hajnalban felserkentem,
S egy pár csókkal eleresztem.”
Ballada Várady József elfogásáról
Tüzet fúj a pejparipa,
Úgy vágtat egy tiszt úr rajta.
„Hová, hová, hadnagy uram?”
„Lovagolok, édes fiam!”
„Ez sem igaz, hadnagy uram,
Aki megyen lovagolni,
Egy-két legényt viszen az csak,
Itt pedig van tizenkettő.”
„Egy pajtásom bujdokol itt,
Azt indultam megkeresni. 
Nagyot vétett urak ellen, 
De én hozom a kegyelmet. 
Nem tudod-e, merre leve?
Váradi az igaz neve.”
„Hogyne tudnám, hogyne tudnám!
Ott, a falu felső végén,
Lakik az ő violája,
Leghamarabb ott találja.”
Hadnagy uram tovább halad, 
Pásztorlegény úton marad.
A kicsi ház ott fehérlik,
Abban lakik Rofajiné,
A Váradi szeretője,
Most is ott vagyon mellette.
„Szép jó estét, Rofajiné!”
„Adjon Isten, vitéz uram”!
„Udvarodon van-e vállú?
Ihatnék a kis pejlovam!”
„Ha ihatnék, megitatom, 
Ha ehetnék, megetetem.”
Megy a hadnagy a szobába,
A Váradit ott találja.
„Add meg magad, te gazember!”
A katonák megrohanják,
Kezét-lábát megvasalják.
Hát ez a fa miféle fa,
Hogy betűjel sincsen rajta?
Ez a fa bíz aféle fa,
Váradit akasztják rajta.
Fiúk, lányok, ügyeljetek,
A németnek ne higgyetek!
Mert a német csúffá teszen,
Akasztófa alá viszen.”
Benkő Mihály. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Kelemen Hunor: Marosvásárhely fekete márciusa kötelez
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség fontosnak tartja azt, hogy az igazság kiderüljön 1990 fekete márciusáról, hiszen erre a történelmi igazságra kell alapozni a magyarok és románok közötti tartós etnikai békét – írja a 26 évvel ezelőtti marosvásárhelyi eseményekről emlékező pénteki állásfoglalásában Kelemen Hunor.
Az RMDSZ elnöke felidézi, hogy 26 évvel ezelőtt a magyarság jogos kiállása vezetett etnikai összecsapásokhoz a városban.  Sütő András írónak, az RMDSZ Maros megyei elnökének felhívására százezer magyar ember válaszolt példátlan szolidaritással: Marosvásárhely utcáin gyertyával és könyvvel követelte a békésen felvonuló tömeg az önálló magyar iskolahálózatot, a magyar nyelv szabad használatát és jogvédelmet a romániai magyar közösségnek.
Kelemen Hunor szerint 1990 februárjának és márciusának követeléseiről egy 2016 márciusában készített leltár után kijelenthető: az önálló magyar iskolahálózat javarészt kiépült, bár Besztercén és Dicsőszentmártonban akadozik a magyar iskola létrehozása, a tanügyi törvényt pedig nem alkalmazzák a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen.
Törvény szabályozza a kisebbségek szabad nyelvhasználati jogát is, azonban ezt az utóbbi években egyre-másra igyekeznek korlátozni intézményi szinten. Az RMDSZ benyújtotta a parlamentbe a kisebbségi törvénytervezetet, amellyel azonban 2005 óta adós a romániai törvénykezés.
„Bőven van még teendőnk a magyar közösség jogbiztonsága megteremtésének terén és ebben még az sem tántoríthat el bennünket, hogy az 1990-es években tapasztaltakhoz hasonló ellenállásba ütközünk, hogy gyakorta a jogállamiságot számon kérve ingereljük a többségi politikumot. De nem engedhetünk az akkori követelésekből” – állapítja meg az RMDSZ elnöke.
A politikus szerint Marosvásárhely magas vérdíjat fizetett azért, hogy a romániai magyar közösség jogköveteléseinek súlyuk legyen az országos politikában. „Marosvásárhely hőseinek tartozunk azzal, hogy az akkor megfogalmazott közösségi célok mellett továbbra is konokul kiálljunk, ezredszer is megvédjük azt, ami a miénk. Marosvásárhelynek azonban legfőképpen az igazsággal, az akkori történések feltárásával, hiteles vizsgálatával tartozik a hazai igazságszolgáltatás” – zárul a közlemény. maszol.ro

A magyar közösség biztonsága elsőrendű célunk
Marosvásárhely fekete márciusa kötelez
A romániai magyar közösség történelmének sorsfordító pillanatai voltak azok, amelyeknek közvetlen tanúja és elszenvedője Marosvásárhely magyarsága volt 1990 márciusában, nemzeti ünnepünk után.
A közösség érdekvédelmi szervezete, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség számára ez a fordulópont egyben mércéje is annak, hogy mit sikerült megvalósítani az akkori követelésekből, és melyek azok a célok, amelyekért továbbra sem adhatjuk fel a küzdelmet, még akkor sem, ha a körülmények kedvezőtlenek, a támadások egyre több irányból jönnek.
Huszonhat évvel ezelőtt a magyarság jogos kiállása vezetett etnikai összecsapásokhoz.
Sütő András író, az RMDSZ Maros megyei elnökének felhívására százezer magyar ember válaszolt azóta is példátlan szolidaritással: Marosvásárhely utcáin gyertyával és könyvvel követelte a békésen felvonuló tömeg az önálló magyar iskolahálózatot, a magyar nyelv szabad használatát és jogvédelmet a romániai magyar közösségnek.
1990 februárjának és márciusának követeléseiről egy 2016 márciusában készített leltár után kijelenthetjük: az önálló magyar iskolahálózat javarészt kiépült, bár fájó pont, hogy Besztercén és Dicsőszentmártonban akadozik a magyar iskola létrehozása, a tanügyi törvényt pedig nem alkalmazzák a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen. Törvény szabályozza a kisebbségek szabad nyelvhasználati jogát is, azonban ezt az utóbbi években egyre-másra igyekeznek korlátozni intézményi szinten. Benyújtottuk a parlamentbe a kisebbségi törvénytervezetet, amellyel 2005 óta adósunk a romániai törvénykezés.
Bőven van még teendőnk a magyar közösség jogbiztonsága megteremtésének terén, és ettől még az sem tántoríthat el bennünket, hogy az 1990-es években tapasztaltakhoz hasonló ellenállásba ütközünk, hogy a jogállamiságot számon kérve gyakorta ingereljük a többségi politikumot. De nem engedhetünk az akkori követelésekből.
Marosvásárhely magas vérdíjat fizetett azért, hogy a romániai magyar közösség jogköveteléseinek súlyuk legyen az országos politikában.
Marosvásárhely hőseinek tartozunk azzal, hogy az akkor megfogalmazott közösségi célok mellett továbbra is konokul kiálljunk, ezredszer is megvédjük azt, ami a miénk.
Marosvásárhelynek azonban legfőképpen az igazsággal, az akkori történések feltárásával, hiteles vizsgálatával tartozik a hazai igazságszolgáltatás.
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség fontosnak tartja, hogy az igazság kiderüljön. Tudnunk kell, hogy valójában mi történt 1990 fekete márciusában Marosvásárhelyen.
Hiszen erre a történelmi igazságra kell alapoznunk a magyarok és románok közötti tartós etnikai békét mindannyiunk jóléte, biztonsága érdekében.
Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke. Népújság (Marosvásárhely)

Máma vagyunk, holnap nincsünk
Románia nemzetiségeket eltüntető (lásd a szintén ajándékba kapott Dobrudzsa sok nemzetiségének sorsát), azokat számba és tudomásul sem vevő, elnyomó politikáját már nincs is mihez hasonlítani. Olyan ez a politika, mint a filozófia alapvető kategóriái: csak önmagával mérhető. Ezért minden lelkiismereti, belső szaggatás nélkül idézhetem Marx Károlyt, a kommunista vérdiktatúrák szellemi megalapozóját: „Nem lehet szabad az a nép, mely más népeket elnyom.”
Nagy igazság, ugyanis az a nép, amelynek nevében más népet megnyomorítanak, maga is szolgája, rabja a maga urainak. Marx főként a kapitalizmus 19. századi gyarmataira vonatkoztatta a megfogalmazást. Jelzem, hogy főként.
A mostani, szegénységben és elmaradottságban feszengő román hatalom, az egymást sűrűn követő kormányok legfőbb eszmei irányulása a nemzetiségek, legfőképpen a magyar nemzetiség teljes fölszámolása. A magyarlakta vidékeken éjt nappá téve tüsténkedő prefektusok (kormánymegbízottak) legfőbb vadászterülete Székelyföld, Erdély.
Itt, nálunk a szivárványt is átfestenék a maguk kedvére. Említem Ilie Gabra megyei párt-másodtitkár nevét és intézkedését. Sepsiszentgyörgyön, a ’80-as évek elején egy éjszaka átrendeztette a park virágágyásait, a pirosakat egy helyre, fehérektől messzire, hogy ne lenne magyaros színharmónia a zöldekkel. Nem mese ez. Ezt a politikát folytatja, viszi mindmáig ez a hatalom, az „egységes, nemzeti” államiság megszállottja. Nem én fedezem fel, itt is mindenki tudja. És mindez Európa tudtával. Tehát rábólintásával.
A magyarok kiirtására a történelem során többször adtak parancsot e földrészen, és nem mondhatom azt, hogy hiába! Igenis sikerrel, végig a Habsburg-uralom idején és errébb, máig... Ne vigasztaljuk magunkat azzal, hogy lám, még mindig vagyunk. Ám hol is vannak azok, akiket kiirtottak, kikergettek, kényszerű módon románokká váltak? Láthatunk 90 éves dohányost. De hol van a sok százezer, akit elvitt a pusztító kórság?! 
A tóttá vagy románná lett magyar pap prédikálja: Máma vagyunk, holnap nincsünk. Ha ma nem vigyázunk, bizony nekünk kell megélnünk az utolsó magyar eltemetését, a román hurrá mellett.
Czegő Zoltán. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Magyar Bukarest (6.) (Hencz Hilda )
Szórakozó szórvány
A románságot egyre jobban vonzották az addig ismeretlen, külföldiek behozta szórakozási lehetőségek: a cirkuszi előadások, kabarék, a színház, az opera és az operett. Kezdetben, 1812–1816 között a Bródy Mátyás (Mathias) által a Slătineanu-házak környékén felállított körképet bámulhatta a közönség, 1828-ban az olasz Momolo színházat épített, ahol különféle külföldi társulatok léptek fel.
Több mint helyénvalónak bizonyult az orvos Vásárhelyi Károly Mózes kezdeményezése, aki kihasználva a nyári szünetet, Bukarestbe hozta Pály Elek énekest, a magyar opera alapítóját. Pály 22 tagú társulata 1840 nyarán kelt útra, és szörnyű körülmények között utazott: födetlen szekereken, a kellékeket és kosztümöket ládákba zsúfolva.
A színházterem szánalmasan nézett ki, de ez volt az egyetlen operaelőadásra is alkalmas: falait deszkák borították és facölöpök tartották az egyetlen sor páholyt. 300 férőhelyes volt, 15 padsorral, de állóhelyek is voltak. A világítást olajlámpákkal oldották meg. Ez volt az első alkalom, amikor egy bukaresti színpadon magyar szavak hangzottak el, az operatársulat előadásait ugyanis magyar, német és román nyelven tartotta. Bemutatták többek közt a Normát és a Sevillai borbélyt, de rövid román darabokat is. A havasalföldi uralkodónak ajánlották román táncokból és énekekből álló külön előadásukat, ebből az alkalomból írta meg Ion Heliade-Rădulescu Mezei ünnep (Serbare câmpenească) című színdarabját.
Néhány év múlva, 1846-ban, ugyancsak a Momolo Teremben tartotta három fellépését Liszt Ferenc. Bevonulása diadalmenethez hasonlított, négy gyönyörű hintóval és két párizsi koncertzongorával érkezett. Hatalmas sikert aratott; a lapok ódákat zengtek róla, Iancu Văcărescu pedig verset ír hozzá. Az utolsó hangversenyt az uralkodó, Bibescu palotájában tartották. Liszt, akit Szathmáry is elkísért, Jászvásáron is tartott három koncertet, ahol már állt az új színház. Romániai látogatása után írta meg a Román rapszódiát egy hóra ihletésére. 1930-ban Bartók Béla fedezte fel a rapszódia kéziratát a weimari Liszt-múzeumban. (...)
A bukaresti magyarság életének legnagyobb kultúreseménye Havi Mihály kolozsvári színigazgató társulatának bukaresti turnéja volt, a Hunnia felkérésére. Havi Mihály 1848-ban az aradi társulat igazgatója volt, később Kolozsvárra nevezik ki direktornak. A kolozsvári színház ekkor már félévszázados múltra tekinthetett vissza, 1792-ben alapították, és 1821-től önálló épületben működött. Havi számos turnét szervezett az európai fővárosokba: kolozsvári és pesti magyar művészekből verbuvált társulata 14 énekesből, 34 fős kórusból és balettcsoportból állt. Az időjárás nem igazán kedvezett a hosszabb utazásnak, kezdődtek ugyanis a nyári fullasztó melegek. Az előadásokat a Podul Mogoşoaieien álló Nagyszínházban tartották, amelynek terme ezer férőhelyes volt, három sor páhollyal és karzattal. 1860-ban a Közlöny kinyomtatott egy mellékletet a színház képével, a rajzot Pernet József litográfus készítette. A lap ma is fellelhető a Nemzeti Színház archívumában. Két hónap alatt 32 előadást tartottak, amelyeket nemcsak a magyar kolónia, de számos román bojár és kereskedő is megnézett. Elsőnek a Hunyadi László operát játszották, a közönség nagy örömére a híres pesti énekesnő, Lonovics Hollósy Kornélia is fellépett. Ezúttal Donizetti, Rossini és Verdi részleteket énekelt. 1862-ben és 1863-ban ismét visszatért Bukarestbe. A Nagyszínházban más magyar énekesek is felléptek, egy tenort 1867-ben Le Cler is említ. Az opera- és balettelőadások hatalmas sikere büszkeséggel töltötte el Koóst, aki emlékirataiban följegyezte, hogy életében még csak egyszer volt ilyen boldog, a magyaroknak sikerült végre kivívniuk a tiszteletet. Még a cigánybandák is a Rákóczi-indulót és a Hunyadi dallamait játszották. A magyar lap zenei tudósítója ezt írta: ,,becsülés és szeretet tárgyai lettünk az idegenek előtt”. Anyagi szempontból azonban a turné teljes bukás volt Havi számára. Az útrakelés előtt Ion Mircea (Mircse János) ügyvédtől felvett kölcsön, a hatalmas terembér, a művészek honoráriuma, a hotelszámlák és végül a hitelező lelépése a teljes bevétellel Havit az adósok bukaresti börtönébe juttatta.
Az előadás-sorozattal a magyarság kedvet kapott az ilyen típusú művelődéshez, és ez előkészítette Kossuth kedvenc hegedűse, Reményi Ede 1867-es fellépését. Reményi alapítványt hozott létre a református iskola számára, és 470 aranyat adományozott, ennek kamatából adhattak könyvjutalmakat a gyermekeknek évtizedekig. A református hitközség egy 1934-es, az alapítvány anyagi helyzetére vonatkozó beszámolójából kitűnik, hogy ez az összeg még akkor is létezett. A hegedűművész Arany János köteteket is adományozott.
A zeneegyletek és kórusok, a diákok és felnőttek zenei nevelése évtizedekig fontos szerepet játszott a bukaresti magyarság életében.
Az egyházi vagy világi ünnepek alkalmából előadott daloknak, a báloknak és ünnepségeknek nemcsak az anyanyelv és a hazafias érzelmek ápolásában volt szerepük, de vonzották a magyar kolónia jelentős részét, gyermekeket és felnőtteket egyaránt, erősítették az együvé tartozás érzését, és derűt vittek mindannyiuk életébe. A repertoár nagyon változatos volt: egyházi énekek, kuruc- és népdalok egyaránt szerepeltek műsoron. Az iskolában Koós is zongorázott, de maga mellett tudhatta Kiss József kántortanítót, kitűnő orgonistát és gitárost, aki 1854-től 1863-ig, majdnem tíz évig élt Bukarestben. Az év végi vizsgák után Koós a Cotroceni-kolostor melletti rétre vitte a gyermekeket, ahol népdalokat énekeltek.
Külön említést érdemelnek a magyar bálok, mert azokról a román források is megemlékeznek, például a Ianoş báljairól. A legtöbb részlettel dr. N. Vătămanu Istorie bucureşteană című könyve szolgál. A tulajdonos egy nyolctagú zenekart biztosított, valamint ételt, italt, a bálozók az egyszerűbb emberek közül kerültek ki: bolti inasok, szolgálók, kocsisok és szegény lányok, úgyhogy nem kellett senkinek kiöltöznie: jöhettek az egyetlen szakadt vagy foltos ruhájukban, kalucsnival. Már Bukarestbe érkeztekor figyelmeztette pár híve Koóst, hogy kerülje el a János-bálokat, amelyeket a kertész Pákozdi János szervezett házánál, a Cişmigiu-kert déli felén, mivel azokon a magyarságnak csak a söpredéke vesz részt. Kezdetben az újonnan alapított Hunnia egylet báljait is hasonló formában szervezték. Amikor a pap is elment egy ilyen bálra, elhatározta, megtanítja honfitársait, hogy kell méltó módon mulatni, népviseletbe öltözve, evés-ivásbeli túlkapások nélkül. 1857-ben megalakult a művelődési egylet, a bukaresti magyarok egyik legfontosabb intézménye. A kezdeményező Nagy István katolikus kereskedő és kocsigyártó volt. Nemrég tért vissza Konstantinápolyból, még az ottani kaszinó működési szabályzatát is magával hozta. Saját székhellyel rendelkező egylet, klub lett volna, amely lehetőséget ad a különböző felekezetű magyaroknak a találkozásra, olvasásra, zenehallgatásra, biliárdozásra, művelődési és vallásos rendezvényekre. 140 támogatói aláírással 1857. október 26-án/november 7-én az olvasóegylet átalakult a Hunnia művelődési egyletté Koós Ferenc elnökletével. A Hunnia első székhelye a Püspökség téri (Piaţa Episcopiei, az Ateneul Român helyén) Gherasim-házban volt. Csak a középosztály, értelmiségiek vagy mesteremberek látogathatták, mivel évi két arany díjat kellett fizetni. A Hunnia egyletben Koós zenés és szavalóesteket szervezett, a magyar történelemről tartott konferenciákat, Veress Sándor mérnök meg külföldi vándoréveiről idézte fel emlékeit.
Koós továbbra is ápolta anyaországbeli, pesti és kolozsvári nagy személyiségekhez fűződő kapcsolatait. 1862-ben Pestre utazott, ahol ellátogatott azokba a szerkesztőségekbe, melyekkel már együttműködött az évek során. Alkalma volt megismerkedni Jókai Mórral, aki egy arcképét és saját könyveit adományozta a bukaresti magyar közösségnek. Nem ez volt az első alkalom, hogy Jókai a bukaresti magyarokról hallott. Sükei egyik fia, a korán elhunyt tehetséges költő, Sükei Károly (1824–1854) jó barátja volt. Ő volt az egyetlen magyar költő, aki Bukarestben született. Erdélyi tanulmányai után 1846-ban érkezett Pestre. Részt vett a forradalomban, ezért a hatóságok évekig vadásztak rá. Jókait lenyűgözték az ifjú Sükei történetei Oláhországról, annyira, hogy két Havasalföldön játszódó elbeszélést is írt; az egyik Bukarestben játszódik, a Tudor Vladimirescu-féle lázadás idején, és azt a pillanatot örökíti meg, amikor golyó érte Sükei Imre szószékét.
Koós figyelme a Bukarestben nagy számban élő inasokra is kiterjedt. Világossá vált számára, mennyire fontos szakmai képzésük, ezért vasárnapi tanítást szervezett nekik, amely azonban csak egy évig tartott. Az órákon mintegy száz fiatal vett részt, hat tanító, Veress mérnök és Nagy István kocsigyártó oktatta őket.
Az egyesületalapítás immár szokásává vált a Kárpátokon túli magyarságnak: az évtizedek során tizessével jöttek létre az egyletek Bukarestben, de a magyarok lakta vidéki városokban ( Giurgiu, Ploieşti, Piteşti, Brăila, Craiova stb.) is: dalárdák, olvasóegyletek, férfiak, nők, gyermekek hitegyletei, mesterek, legények egyesületei, segélyegyletek stb. alakultak. A Hunnia – mely később Bukaresti Magyar Társulattá alakult – volt az anyatársulat, amelybe időnként beolvadtak, máskor meg leszakadtak róla a különböző egyletek. Az egyik legfontosabb leváló egyesület a Magyar betegsegélyező és temetkezési egylet volt, amelyet 1864-ben hoztak létre, többek közt Fialla Lajos orvos és Nagy István kocsigyártó kezdeményezésére. Magyarország címere minden társulat zászlaján rajta volt, de a báli meghívókon, az iskolában és a templomban is ott volt.
(folytatjuk) János András fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ave Maria belső húrokon (Beszélgetés a Pro Urbe-díjas Szilágyi Zsolttal)
Közel négy évvel ezelőtt agyérgörcs vetett véget szólóénekesi és karvezetői pályafutásának. A Vox Humana kamarakórus korábbi karnagyát idén Pro Urbe-díjban részesítette Sepsiszentgyörgy önkormányzata. Ünneplős-szomorkás beszélgetés Szilágyi Zsolttal.
– Lassan négy éve lesz, hogy betegsége okán nem hallhatjuk önt. Odabenn milyen dallamok szólnak mostanában? – Az Ave Mariák. Körülbelül négyszázötven műből álló Ave Maria-kottagyűjteménnyel büszkélkedhetem, nem sokaknak lehet a világon hasonló. A kollekció jelentős részét énekeltem is. A kedvencem Schubert Ave Mariája, talán azért is, mert már gyermekként – olyan tizenkét éves lehettem – elénekelhettem a gyulafehérvári székesegyházban. Édesanyám ott volt kántor és orgonista, mondhatni, a templomban nőttem fel. Örök emlék, hogy két nyáron át Márton Áron ministránsa lehettem. – Milyennek ismerte meg a legendás püspököt?
– Nagyon jó embernek, a reggeli mise után, amelyen ministráltam – s amelynek latin nyelvű szövegéből egyetlen szót sem értettem – reggelit kaptam a konyhán, és minden hónap végén száz lejt. Gyermekként nyilván nem foghattam fel, hogy ki is ő, mit is jelent a katolikusság a romániai magyarság számára. Később természetesen sokszor meglátogattam, ő meg idős korában sem engedett el ajándék nélkül. A hitemet soha nem tagadtam meg, egyetemista koromban Kolozsváron a Szent Mihály-templomba jártam, később sok alkalommal énekeltem is ott.
– A kor zeneakadémiai képzésébe még belefért a szakrális zene oktatása?
– Bőven, meghatározó szerepe volt. Az első év végére meg kellett tanulnunk például Mozart Requiemjét. Amikor megláttam a kottát, azt mondtam, ezt lehetetlen megtanulni. Aztán 1969-ben a zeneakadémia akkori dékánja, Dorin Pop egy lengyelországi koncertturnén rám bízta egy Mozart-mise tenorszólóját, ez volt az első szóló koncertfellépésem.
– Ígéretes magánénekesi karrierkilátások ellenére mégis Sepsiszentgyörgyre költözött. Mi vonzotta egy kisvárosba?
– Kezdjük onnan, hogy hiába rendelkeztem a legmagasabb tanulmányi átlaggal, Csucsára kaptam zenetanári kinevezést. Egyetlen alkalommal jelentem meg, akkor is csak azért, hogy bejelentsem: én oda nem megyek. Miután nem foglaltam el a munkahelyemet, meglehetősen kilátástalan lett a helyzetem, szerencsére Cecília nővérem egyik volt tanítványa révén Sepsiszentgyörgyre kerültem a népművészeti iskolába. A tanári állás aztán végig lehetővé tette, hogy felkészülhessek a koncertekre, fellépésekre. Bács Lajos karmestertől kaptam az első fontos felkérést 1970 szeptemberében, a rádiótelevízió zenekarával egy Monteverdi-opera tenorszerepét énekeltem Bukarestben.
– Soha nem csábította a kizárólagos szólókarrier?
– Nem, minden jól megfért egymás mellett. Aztán Szentgyörgyhöz kötött a kórusvezetés lehetősége is, ami már a főiskolán is nagyon érdekelt. Főleg, miután létrejött a Vox Humana kamarakórus. – Milyen szándékok, álmok, érdekek hozták létre anno a Vox Humanát?
– Mindenekelőtt a megyésítés. Az 1968-as intézkedés nemcsak az adminisztratív személyzet létszámát duzzasztotta fel Sepsiszentgyörgyön, hanem egy zenei elemi iskolát és egy népművészeti iskolát is eredményezett az új megyeközpontban. Szinte egyik napról a másikra közel harminc zenetanár jelent meg a városban, ahol a zenélés a békebeli idők során is a polgári lét szerves elemének számított. 1972 kora tavaszán ültünk össze először egy éneklésre mi, zenetanárok, hiszen egyetemi éveink alatt a karéneklés a képzés szerves része volt. Az első találkozáson talán húszan lehettünk, aztán újabbak követték, egy év múlva pedig már bemutatkozó koncertet tartottunk a Dózsa György Klubban. – A kommunizmus éveiben kevés együttesnek adatott meg a külföldi fesztiválokon való részvétel. A Vox Humanának igen...
– Először 1979 augusztusában jutottunk ki külföldi versenyre. A nagyon rangos goriziai versenyre való kiutazásunk engedélyezése és finanszírozása az akkor már kétszeres hazai fesztiválgyőztes Vox Humana legmagasabb szintű itthoni hivatalos elismerésének számított. Befutottunk, a megye- és városvezetés már büszkélkedett velünk.
– A következő kiszállás viszont hosszú ideig az utolsónak is bizonyult. Mit tettek? Fütyültek a templomban? – Azt azért nem, de templom kétségtelenül szerepelt a történetben. A világ egyik legrangosabb zenei megmérettetésére, az arezzói versenyre neveztünk be 1982-ben, én meg nagyon szerettem volna eljutni a pápához is. Utazásunk előtt elmentem Jakab Antal püspökhöz, a segítségét kértem szállásszerzésben, illetve a pápához való bejutásban. Az utóbbi sikerében nem nagyon hittem, már csak azért sem, mert alig egy évvel voltunk az Ali Agca-féle merénylet után. Következő gyulafehérvári utamkor azonban – hatalmas meglepetésemre – azzal fogadott a püspök, hogy minden rendben, bejutunk a pápához, szállásügyben pedig keressük az orvietói püspököt.
– Nem tartott tőle, hogy a küldöttséget kísérő „éber” elvtársak igyekeznek majd meghiúsítani a látogatást? – Óvatos voltam, „konspiratív” okokból csak Rómába érkezésünkkor értesítettem a társaságot a vatikáni látogatásról, a három „éber” nem is élt a kivételes lehetőséggel. Bánhatják, hiszen a Vox Humana kiemelt figyelmet kapott, az első sorokban foglalhattunk helyet a pápai audiencián. Őszentsége a következő, magyarul elmondott szavakkal is egyértelműsítette, hogy tud a kórus jelenlétéről: „Tanítsátok Isten népét szépen és ájtatosan énekelni! Apostoli áldásom reátok.” – Életre szóló élmény lehetett, de az azt követő tiltás is évekre szólt. Jóakarók „köpték be” a kórust? – Nem volt szükség rá, a vasfüggöny mögül érkezett, kiemelt pápai figyelmet kapó kórus jelenléte azonnal sajtóhír lett. A Vatikáni, majd a Római és a Szabad Európa Rádióban is „elhangoztunk”, a hírünk megelőzött bennünket. Az olaszországi turnét követően heteken át hívatták a kórustagokat a Securitatéra. A helyzet odáig fajult, hogy kénytelen voltam kihallgatásra jelentkezni az akkori első titkárnál, Rab elvtársnál. Azt mondtam neki: ha nem hagyják abba a zaklatást, a kórus feloszlik. A pártvezető nem ígért semmit, csak annyit, hogy utánanéz az ügynek. A hívogatások valóban megszűntek, viszont ötéves külföldre utazási tilalommal büntettek, ami gyakorlatilag nyolc évig, az 1989-es eseményekig tartott. Egy évvel korábban már becsomagoltunk egy csehszlovákiai fesztiválra, de indulás előtt két nappal lefújták.
– Szólóénekesként volt része visszautasításban?
– Soha, a különböző intézményigazgatók kézről kézre adtak. A sok emlékezetes fellépés közül az egyik legkedvesebb a strasbourgi volt, de hasonlóan meghatározó emlék a debreceni református templomban tartott koncert, amelyet a budapesti zeneakadémián is megismételtünk. Emlékezetes pillanatot éltem át Nagyszebenben is, de ellenkező előjellel. Mendelssohn Éliás című oratóriumában a próféta szerepét énekeltem, a karmester az evangélikus nagytemplom szószékébe ültetett, én meg elszunnyadtam. Egyszer csak arra ébredtem, hogy a karmester kiáltja: Élias! Én meg felugrottam, s pontosan ott léptem be, ahol kellett. Azóta is csodálkozik, hogyan voltam képes erre. Kicsit én is.
– Gyermekei zenei „fertőzése” természetes volt, vagy feladatként kezelte?
– Nem kellett erőltetni őket, mindketten zeneiskolába jártak, jó tanulók voltak. Hatalmas ajándék a sorstól, hogy láthatom Zsolt fiamat, amint a Vox Humanát vezényli, s hogy a közös produkció jó irányba halad. Büszke vagyok rájuk, és annak is örvendek, hogy a fiam megjelenése a kórust is felfrissítette. – Hogyan élte meg a négy évvel ezelőtti agyérgörcs utáni tudatra ébredést? Azt, hogy vége a korábbi életének? – Világvége hangulatban voltam, nagyon zavart, hogy a továbbiakban nincs éneklés, sem kórusvezetés, hogy vége a sportolásnak, a pingpongozásnak. Vagyis az egész addigi életemnek. Az is felmerült bennem, hogy így semmi értelme az életemnek. Amikor mentővel Kolozsvárra vittek, azért imádkoztam, hogy boruljon fel a mentőautó, legyen vége az egésznek. Mellém állt azonban Kölcze Ida, a lelki társam, aki segített feldolgozni ezt a traumát, és aki azóta is éjt nappá téve velem van. Végig éreztem ugyanakkor, hogy mellettem van a Fennvaló, rendszeresen Márton Áronhoz imádkozom, tőle tudom, hogy tovább kell élnem, mert Isten így akarja.
– Sepsiszentgyörgy önkormányzata önnek ítélte a 2016-os Pro Urbe-díjat. Számított rá?
– Nem számítottam, de nagyon örvendek neki, mert úgy gondolom, jól szolgáltam a várost, a közösséget, hiszen szinte nem akadt olyan eset, amikor ne tettem volna eleget az itthoni felkérésnek. Tanítványaim száma meghaladja az ezret, köztük a ma már világhírűnek számító tenor, Kiss B. Attila, én készítettem őt fel a zeneakadémiai felvételire. Köszönöm ezt a díjat a kórusnak, vezetőjének, a fiamnak, és a városi tanácsnak. Köszönöm Szentgyörgynek a megbecsülést.
Szilágyi Zsolt
Gyulafehérváron született 1946. április 8-án. Édesapja középiskolai tanár, édesanyja a gyulafehérvári érseki templom orgonistája. Iskoláit szülővárosában, később a dévai Decebal Líceum magyar tagozatán végezte. Főiskolai tanulmányok: marosvásárhelyi pedagógiai főiskola, zeneszak, majd a Kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémia, ahol 1970-ben államvizsgázott. 1969–70-ben a Kolozsvári Magyar Opera szólistája. 1970 szeptemberétől 2014 nyarán bekövetkezett betegségéig Sepsiszentgyörgyön dolgozott a művészeti népiskolában, amelyet több mint tíz éven át igazgatott, párhuzamosan pedig Románia egyik legtöbbet foglalkoztatott magánénekese. A sepsiszentgyörgyi Vox Humana kamarakórus alapító karnagya. Díjak, kitüntetések: EMKE-díj (1992), a barcelonai fesztivál karmesteri nagydíja (1999), Kriterion-koszorú (2003), a gyulafehérvári érsekség által adományozott egyházzenei kitüntetés (2010), Magyar Érdemrend tisztikeresztje (2013), Sepsiszentgyörgy Pro Urbe-díj (2016).
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Lovagkereszttel kitüntetettek
Példaértékű életművek
A március 15-i magyar állami ünnep alkalmából kilenc székelyföldi személy, köztük négy marosvásárhelyi vette át Magyarország csíkszeredai főkonzulátusán az Áder János köztársasági elnök adományozta kitüntetéseket. Példamutató tevékenységük méltatására március végén került sor a csíkszeredai Lázár-ház eskütermében tartott ünnepségen. A Magyar Érdemrend tisztikeresztje kitüntetésben részesült Dienes Sándor Lajos nyugalmazott tanszékvezető egyetemi tanár (MOGYE) laudációját közöltük az április 21-i, csütörtöki lapszámunkban. Ma a Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetést átvevő Biró Domokos egyetemi docens ( Sapientia EMTE), Hunyadi László szobrász- és ötvösművész, valamint Kincses Elemér író, rendező, drámaíró laudációjának közlésével tisztelgünk a példaértékű életművek előtt.
Dr. Biró Domokos
Dr. Biró Domokos 1948-ban született Felsőboldogfalván. 1971–75 között a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskola tanára, 1981-ig kutató, majd a Műszaki Főiskola munkatársa. Jelenleg a Sapientia EMTE Marosvásárhelyi Karának docense. Elsőként teremtette meg az anyagtudományban a nanotechnológiák közé sorolt nanoszerkezetű vékonyréteg kutatási infrastruktúrát.
Dr. Biró Domokos bekapcsolódott a hazai és nemzetközi szakmai közösségek keretében végzett kutatásokba, és ezekbe fiatal munkatársait is sikeresen bevezeti. Munkái szervesen kapcsolódnak a Magyar Tudományos Akadémia Műszaki Fizikai és Anyagtudományi Kutatóintézet Vékonyréteg Fizikai Osztálya tevékenységéhez, ahol több alkalommal is dolgozott. Kutatási együttműködési munkájának eredményeit számos szakdolgozatban és közleményben jelentette meg.
Eredményei elismeréseként a Tokyo Institute of Technology 1 millió USD összeget meghaladó beruházással kutatólaboratóriumot szerelt fel a Sapientia EMTE Marosvásárhelyi Karán. Ugyancsak itt hozta létre az általa készített anyagszerkezeteket vizsgáló elektronmikroszkópos laboratóriumot is.
Dr. Biró Domokos egyik jellemző példája a tudományban mélyen hívő, önzetlen tudósnemzedéknek, amely azt bizonyítja, hogy a szűkös finanszírozás ellenére még mindig lehet sokkal jobban is teljesíteni. Hiszi és vallja, hogy az értékteremtő tudományos tevékenység alapfeltétele a tehetség és a szakmai felkészültség mellett a becsülettel végzett tudományos munka. 2011-ben átvehette a Magyar Tudományos Akadémia Arany János-díját.
Munkatársai értékelése szerint dr. Biró Domokos emberi kvalitásai is kiválóak. A nehézségek ellenére is töretlen lelkesedéssel dolgozik a Sapientia EMTE népszerűsítéséért, az erdélyi magyar tudomány felvirágoztatásáért.
Dr. Bíró Domokos, a Sapientia EMTE Marosvásárhelyi Kara Gépészmérnöki Tanszékének egyetemi docense részére, az erdélyi magyar tudomány és oktatás terén nagyra értékelt oktatói munkája elismeréseképpen, Áder János, Magyarország köztársasági elnöke, a magyar nemzeti ünnep alkalmából a Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetést adományozza.
Hunyadi László
Hunyadi László 1933-ban született Küküllődombón. Marosvásárhelyen végezte el a Művészeti Középiskolát. Szobrászati tanulmányait 1959-ben a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán fejezte be. A marosvásárhelyi Állami Bábszínház tervezője volt, majd 1961-től a Művészeti Középiskola tanára lett. 1978 óta szabadfoglalkozású művész.
Hunyadi László a Magyar Művészeti Akadémia tagja, az erdélyi képzőművészet egyik legelismertebb, legrangosabb alkotója. Munkásságát nemcsak városában, Marosvásárhelyen tartják jelentősnek, az egész Kárpát-medencében is nagyra becsülik. Nyolcvan éven túl is példás odaadással, fiatalos energiával dolgozik. Közel hat évtizedes következetes és színvonalas alkotótevékenységgel és eredményes művészpedagógusi, nevelő munkával érdemelte ki ezt a nagyrabecsülést. Művészeti szervező munkájával is érdemeket szerzett, 1990–1994 között sikeresen irányította a Maros megyei képzőművészek közösségét.
Rendszeres kiállító-tevékenységet tudhat maga mögött – első egyéni tárlatát 1964-ben rendezte –, alkotásai múzeumokat, képtárakat, magángyűjteményeket gazdagítanak, ötvösmunkái ma is keresettek, és köztéri szobrainak, emlékműveinek a száma meghaladja az ötvenet.
Nemzetünk legfontosabb történelmi személyiségeit mind megmintázta, továbbadva a mai és az utánunk jövő nemzedékeknek az általuk képviselt eszmeiséget, tudatformáló örökséget. Valóságos nemzeti panteont tudhat a magáénak, királyok, fejedelmek, egyházi főméltóságok, írók, művészek, zeneszerzők, tudósok sokaságának plakettjeit valósította meg, a Helikoni arcképcsarnok című album két kötetében a két világháború közötti erdélyi irodalmi élet legjelesebb képviselőit ábrázoló domborműveit adta közre.
A művelődési rendezvények, alkotótáborok állandó résztvevője, előrehaladott életkorát meghazudtolva tesz eleget a meghívásoknak, alkotói felkéréseknek. Aktív, közösségformáló tevékenységére nem csupán a művészeti testületek számíthatnak, hanem a legeldugottabb településeken is tudják, Hunyadi László mindig kész a segítségre. 2009-ben Marosvásárhely díszpolgára lett és a Magyar Örökség díjban részesült.
Hunyadi László szobrász és ötvösművész, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja részére, a magyar kultúrát gazdagító sokoldalú alkotóművészete, valamint jelentős pedagógusi és művészeti szervező tevékenysége elismeréseként, Áder János, Magyarország köztársasági elnöke, a magyar nemzeti ünnep alkalmából a Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetést adományozza.
Kincses Elemér
Kincses Elemér 1946-ban született Marosvásárhelyen, mindössze egy nappal a Székely Színház létrehozása előtt. Tősgyökeres marosvásárhelyi, hiszen itt járt középiskolába, a Bolyaiba, majd 1968-ban a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán szerzett színészi képesítést. Ezt követően a Kolozsvári Állami Magyar Színház színésze volt, közben elvégezte a rendezői szakot. 1975-től 2011-es nyugdíjazásáig a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház rendezője. Két ízben a színház aligazgatója, vagyis a magyar részleg vezetője volt.
Már színi pályájának kezdetén egyre inkább magához vonzta a színház és a drámaírás. Első írását az Utunk közölte 1967-ben, Mondjátok, nem félünk c. darabjával pedig kiforrott drámaíróként jelentkezett. Katonák c. egyfelvonásosa az abszurd drámaírás eszközeivel fejezi ki az ember önpusztító ösztöneinek értelmetlenségét. Ugyanebben az évben jelent meg novelláinak, karcolatainak gyűjteménye: Bekötött szemmel c. forráskötetében nyomon követhetők íróvá formálódásának állomásai. A Szatmárnémeti Északi Színház magyar tagozata mutatta be Ég a nap Seneca felett c. drámáját, egy történelmi parabolát arról, hogy mit jelent a becsület a zsarnokság fojtogató légkörében. Az ugyancsak Szatmáron bemutatott Trójában hull a hó c. drámája a hatalom csábításáról, az árulás lélektanáról próbál látleletet felvenni. Az irodalmi közvélemény főleg a Marosvásárhelyen bemutatott Porond c. drámájára figyelt fel, egy jelképes cirkuszi tragikomédiára, amely már a korabeli időben játszódik le.
Többfelé is hívták rendezni, mintegy 180 darabot rendezett négy országban, és több rendezői díjat is nyert. A színházi rendezések mellett filmeket és operát is rendezett. 2006-ban Kolozsváron megrendezte első opera-előadását is, Giuseppe Verdi Falstaff című operáját. Az opera Budapesten is bemutatásra került a kolozsvári operaház vendégszereplése útján. Csatorna című drámája 2001-ben a legjobb romániai dráma díját nyerte el.
Kincses Elemér író, drámaíró, rendező részére a Kárpát-medence-szerte nagyra értékelt rendezői, valamint kivételesen gazdag és érdemdús drámaírói életútja elismeréseként Áder János, Magyarország köztársasági elnöke a magyar nemzeti ünnep alkalmából a Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetést adományozza.
Népújság (Marosvásárhely)

Pro Cultura és díszpolgári címeket adtak át
Kiválóságok kitüntetése
A Marosvásárhelyi Napok nyitórendezvényén szerdán délután a Kultúrpalota Tükörtermében átadták a Pro Cultura díjakat. A marosvásárhelyi önkormányzat öt kategóriában kiválósági díjban részesített hét kulturális intézményt, előadó- és alkotóművészeket, illetve díszpolgári címet adományozott olyan szakembereknek, akik tudományos és kutatómunkájukkal szereztek elismerést.
Kiválósági díjra a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, a Művészeti Egyetem, az Állami Filharmónia, a Vatra és a Látó folyóiratok, a Harmonia Cordis Egyesület és a Scena Színház kapott jelölést.
A tavaly februárban jóváhagyott tanácsi határozat alapján minden év májusában Pro Cultura kiválósági díjakat adnak át a városnapok keretében. A színház, zene, tánc, képzőművészet és irodalom kategóriában két-két személy, kategóriánként egy-egy román és egy-egy magyar művész részesült elismerésben. Az elismerésre a civil szervezetek, illetve magánszemélyek is jelölhettek. A határidő többszöri meghosszabbítása után a szakbizottság elfogadta a jelöléseket, illetve a szakmai zsűri eldöntötte, hogy idén ki kapja a megtisztelő elismerést, végül öt magyar és négy román művészt díjaztak. A Pro Cultura díjat a város művelődési és művészeti életének kiemelkedő személyiségei vehették át. Színművészet kategóriában Farkas Ibolya (a díjat unokája vette át) és Roxana Simona Marian, irodalom kategóriában Szabó Róbert Csaba és Cornel Moraru, zene kategóriában Molnár Tibor, a Tiberius vonósnégyes elsőhegedűse, képzőművészet kategóriában Kákonyi Csilla és Chira Adrian festőművészek, míg táncművészet kategóriában András Lóránt ésKemendi Lia Elisabeta kapta. A díjazottak személyéről három szempont szerint döntöttek: a kiemelkedő életműért, a 2015- ös évi rendkívüli teljesítményükért, illetve fiatal, tehetséges alkotóművészek is elismerésben részesülhettek. Idén első ízben a művészeti ágak képviselői, öt magyar és öt román személyiségből álló Pro Cultura konzuli testület döntötte el a díjazottak kilétét, laudációt is ők mondtak, irodalom kategóriában Kovács András Ferenc, zeneművészet kategóriában Csíky Boldizsár, színházművészet kategóriában Kovács Levente, képzőművészet kategóriában Nagy Miklós Kund, táncművészet kategóriában Szőke István.
A gálaműsor keretében nyújtották át a Marosvásárhely díszpolgára címeket is, amelyeket öt év után adományoztak újra. Az idei év magyar kitüntetettje a Péter házaspár: prof. dr. Péter Mihály Heinrich akadémikus, orvos, mikrobiológus, illetve dr. Péter H. Máriany. gyógyszerészeti egyetemi oktató, szakíró – mindketten tudományos, oktatói és szakmai érdemeik elismeréséül, akik életművükkel hozzájárultak a marosvásárhelyi orvos- és gyógyszerészképzéshez –, valamint dr. Horatiu Suciu szívsebész professzor és Ion Eugen Man műépítész. A díjátadásokat követően marosvásárhelyi zeneművészek és előadók léptek fel. A marosvásárhelyi Állami Filharmónia Verdi Nabucco című operájából a Rabszolgák kórusát és Händel Messiás című művéből részletet adott elő.
Szer Pálosy Piroska
Népújság (Marosvásárhely)

45 éves a Bartók Béla Vegyeskar
„Kitartásból, magyarságtudatból, megmaradásból példát mutattak”
Fennállásának 45. évfordulóját ünnepelte június 6-án a temesvári Bartók Béla Vegyeskar. A Bartók Béla Elméleti Líceum dísztermében sorra került évfordulós rendezvény keretében Molnár Zsolt parlamenti képviselő emléklapokat adott át az ünnepelt kórus tagjainak. A Bartók Béla Vegyeskar tagjait dr. Erdei Ildikó, a kórusnak heti egy alkalommal próbahelyszínt biztosító iskola igazgatója köszöntötte, hangsúlyozva, hogy az idősödő korosztályhoz tartozó tagokból verbuválódott kulturális egyesület kitartásból, magyarságtudatból és megmaradásból példát mutat a fiatalabb generációknak.
A megye egyetlen, közel fél évszázada folyamatosan működő művelődési egyesületének történetét Tácsi Erika ny. magyartanár idézte fel. A Bartók Béla örökségét felvállaló kórus 1971-ben jött létre, a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának elnöke, dr. Sisak Ernő, a tanfelügyelőség képviselője, Tácsi László és a sajtó támogatásával, többségükben aktív pedagógusok részvételével, akik közül ketten, Halász Magdolna és Benkő József mai is a kórus aktív tagjai. A kórus működését a Temesvári Művelődési Ház anyagiakkal is támogatta. A kezdetekkor megfogalmazott célkitűzések között volt a hagyományok folytatása, a zenei értékek ápolása, klasszikusok, népdalfeldolgozások, bánsági zeneszerzők műveinek a bemutatása.
A kórust az első években Teleki László alapító karvezető irányította. 1973-tól Csizmarik László, a Megyei Művészeti Tanács felügyelője vette át a helyét, 16 éves munkásságának az 1989-es temesvári forradalmi események vetettek véget, amelynek az első áldozatai között volt a karvezető. 1990–2002 között Elekes András karnagy vezetésével működött a kórus, 2002-ben Gáspár Mária zenetanár vette át a karmesteri pálcát és ma is ő irányítja a vegyeskart. A kórus többször vendégszerepelt külföldön (Szentes, Makó, Öttömös, Bogárzó, Paks, Békéscsaba), idén, július 17-én Kiszomboron lépnek fel a Zombori Nyári Fesztivál keretében. Amegyében Zsombolya, Ótelek, Szapáryfalva, Csene, Bodó, Végvár vendége volt a Bartók Béla kórus, Nagyszentmiklóson több alkalommal is részt vettek az évfordulós Bartók megemlékezéseken, rendezvényeken. A Bokrétahagyományőrző együttessel is többször léptek fel, a Bokréta citeracsoportja az évfordulós ünnepségen is megajándékozta egy népdalcsokorral a kórus tagjait. A Bartók Béla Vegyeskarnak az idők folyamán 240 tagja, rövid ideig zenekara is volt – tudtuk meg Tácsi Erika tanárnő beszámolójából.
Az ünnepelt Bartók Béla Vegyeskar, Gáspár Mária karmester irányításával, ez alkalommal is szép műsorral örvendeztette meg a hallgatóságot. A műsorból nem hiányoztak Bartók Béla, Liszt Ferenc, Praetorius és Horazio Vecchi zeneművei, a szépen előadott madrigálok, Vasek Ferenc és Tárcza Bertalan feldolgozásai és végül felcsendült Verdi Nabucco című operájából a „rabszolgák kórusa”. A közönség nagy tapssal köszönte meg a jelenleg 32 aktív tagból álló Bartók kórus ünnepi műsorát.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Elkezdődött a szabadtéri színházi szezon
Gazdag programmal, széles műfaji kínálattal várják egész nyáron a közönséget a magyarországi szabadtéri színházak, amelyek műsorán többek között prózai és zenés színházi bemutatók, koncertek, táncelőadások, kiállítások szerepelnek.
A Szabadtéri Színházak Szövetségének kilenc tagja – az Agria Nyári Játékok, a Budapesti Nyári Fesztivál, az Esztergomi Várszínház, a Gyulai Várszínház, a Kisvárdai Várszínház, a Kőszegi Várszínház, a Szarvasi Vízi Színház, a Szentendrei Teátrum és Nyár és a Zsámbéki Nyári Színház – júniustól augusztus végéig várja a közönséget színvonalas programokkal – hangzott el a színházak közös budapesti sajtótájékoztatóján.
Pócza Zoltán, a szövetség alelnöke, a Kőszegi Várszínház igazgatója elmondta: céljuk, hogy a közönséget olyan érdekes helyszínekre, természeti vagy műemléki környezetbe vigyék el, amelynek különleges hangulata van, a fellépő művészeknek is inspirációt adhat.
Kelemen Csaba, az Agria Nyári Játékok ügyvezető igazgatója kiemelte: 38 előadást terveznek Egerben, köztük 4 új bemutatót és 8 vendégjátékot teljesítenek. Először szervezik meg az Országos Operett és Musical Fesztivált, idén is műsorra tűzik az Egri csillagok című musicalt és hat vendégjátékon mutatják be a Zrínyi 1566 című musicalt. A közönség Egerben táncjátékokat, koncerteket, vígjátékokat és 16 gyermekelőadást is láthat.
Az idei Budapesti Nyári Fesztivált a romantika jegyében rendezik meg június 10-től augusztus végéig több mint száz programmal, hangsúlyozta Bán Teodóra, a Szabad Tér Színház Nonprofit Kft. ügyvezető igazgatója. A fesztivál pénteken a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon a Nemzeti Filharmonikus Zenekar koncertjével kezdődik, Kocsis Zoltán vezényletével, Yuja Wang kínai zongoraművész fellépésével. A Margitszigeten Verdi Traviata és Otello című operáját is műsorra tűzik. A Shakespeare-évad alkalmából a londoni Globe Színház és a Monte Carlo Balett Shakespeare-előadása látható.
Fiatal énekesekkel megrendezik a Három tenor a Margitszigeten című operagálát, augusztus 20-án pedig a Virtuózok ünnepi koncertje szerepel a programban. Az Oscar-díjas alkotásokat felvonultató július 15-i szimfonikus koncerten népszerű filmzenékből adnak válogatást. Június 12-én Stacey Kent dzsesszénekes, július 3-án Stanley Jordan dzsesszgitáros lép fel.
A Városmajori Szabadtéri Színpadon többek között Bereményi Géza Shakespeare királynője című művét mutatják be. A színházi szemle versenyprogramjában hat előadás látható.
Horányi László, az Esztergomi Várszínház igazgatója elmondta, hogy a soproni színházzal közösen mutatják be Hedry Mária Kelj fel és járj! című darabját. Idén a bazilika előtt 3 előadás látható: műsorra tűzik a Drakula utolsó tánca, a Betyárjáték és a Monarchia című produkciót. Látható lesz a Nemzeti Színház több produkciója és A szarvassá változott fiú című film is.
A Gyulai Várszínházat képviselő Hargittai Éva művészeti titkár kiemelte: az összművészeti fesztivál július 1-től augusztus 14-ig, hat héten keresztül számos műfajban kínál programokat. Az idén öt fesztivált rendeznek, három bemutatót tartanak. A XII. Shakespeare Fesztiválon június 7. és 17. között napi 2-3 programmal várják a nézőket. A III. Richárd című darabot ifj. Vidnyánszky Attila állítja színpadra. A fesztivál külföldi előadásai közül Oskaras Korsunovas litván rendező Szeget szeggel című előadását emelte ki. Mint mondta, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházzal közös bemutatóként Sardar Tagirovsky rendezésében a Zongota című előadás, a székesfehérvári színházzal közös produkcióként az Anconai szerelmesek látható. A Gyulai Várszínház programja a Körös-völgyi sokadalommal indul, dzsessz, népzenei és világzenei, valamint blues fesztivál, továbbá gyerekprogramok is várják az érdeklődőket.
A Kisvárdai Várszínház programjáról Nyakó Béla igazgató nyilatkozott, elmondása szerint a XXVIII. Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján 25 társulat 26 előadása látható, a rendezvényen 3 színművészeti egyetem diákjai és a Magyar Képzőművészeti Egyetem látványtervező szakos hallgatói is bemutatkoznak. A Várszínházi Esték programján szórakoztató előadások, musicalek és meseelőadások szerepelnek. Saját produkcióként a Kék veréb látható.
Pócza Zoltán, a Kőszegi Várszínház igazgatója elmondta: a Jurisics-vár udvarában saját nagyszínpadi bemutatóként Carlo Goldoni Terecske című művét, a HOPPart társulattal közös produkcióként Spiró György Árpádház című darabját tűzik műsorra.
Vasvári Csaba, a Szentendrei Teátrum igazgatója a programok közül kiemelte a Klassz óra című eseményt, amelyen a Virtuózok három fiatal tehetsége lép fel. Szólt Kolonits Klára Bel Canto Reloaded című lemezének bemutatójáról, valamint aPárterápia és a Telitalálat! című színházi előadásról.
Árkosi Árpád, a Zsámbéki Színházi Bázis művészeti vezetője hangsúlyozta: a magyar és a cseh kultúra találkozásaként június 30. és július 3. között megszervezik az Y.EAST Fesztivált. Megrendezik a Családi Bábos Fesztivált, a határon túli magyar amatőr társulatok fesztiválját és az 1956-os emlékévhez kapcsolódó színházi előadások fesztiválját. Koprodukcióban készül előadás Szálinger Balázs Köztársaság című művéből és az Urbán András rendezte Magyar című produkciót is műsorra tűzik. (2)
(Forrás: MTI)
Szabadság (Kolozsvár)

Kórusvezetői képzés Sepsiszentgyörgyön
Első alkalommal tart kihelyezett kórusvezetői szemináriumot Székelyföldön a szegedi Kardos Pál Alapítvány és a Bartók Béla Női Kar. A Sepsiszentgyörgyön szervezett egyhetes képzés két rendkívüli hangversennyel zárul a Krisztus Király-templomban: szombaton Márton Áron emlékére koncertezik a budapesti Monteverdi Kórus, vasárnap a szegedi Bartók Béla Női Kar és a debreceni Bárdos Lajos Leánykar mutatja be műsorát.
A hazai karvezetői oktatás tulajdonképpen alapképzés, ezért van különös jelentősége annak, hogy a nemzetközi szinten is elismert szegedi szeminárium Sepsiszentgyörgyre érkezett – hangsúlyozza Lőfi Gellért, a Plugor Sándor Művészeti Líceum igazgatója, aki a Krisztus Király-templom mellett működő Vox Caelestis Orgona Egyesület képviseletében házigazdája és szervezője a karnagyképzésnek, társszervező a Románia Magyar Dalosszövetség. Lőfi lapunknak elmondta, a szép formavezetés elsajátításában, a magyar művek megszólaltatásában nyújt nagy segítséget Rozgonyi Éva Liszt- és Bartók–Pásztory-díjas karnagy, valamint Ordasi Péter, a Debreceni Zeneegyetem tanára, Liszt-díjas kórusvezető. A szemináriumon sepsiszentgyörgyi, Hargita megyei és kolozsvári zenetanárok, kántorok vesznek részt, egy japán résztvevője is van a képzésnek, a szegedi és a debreceni vendégkarok pedig kiszolgáló kórusként segítik a tanfolyamot. (fekete)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Operagálával zárja évadát a Kolozsvári Magyar Opera
Évadzáró operagálára várja az érdeklődőket június 30-án, csütörtökön este fél 7 órától a Kolozsvári Magyar Opera. Az ifjú művészek hangversenyének sztárvendége Szabó Bálint és Nagy Zoltán, vezényel: Horváth József és Jankó Zsolt. Az est folyamán első alkalommal lép fel önálló hangversennyel Kolozsvár Magyar Gyermekkórusa, amelyet Kovács Dalma vezényel. A Kolozsvári Magyar Opera örökös tagja címek mellett átadják az intézmény legendás szopránjának emlékére alapított Albert Annamária-emlékgyűrűt; az elismerést fiatal, tehetséges női énekművészek kapják meg évente.
Évadzáró operagálára várja az érdeklődőket június 30-án, csütörtökön este fél 7 órától a Kolozsvári Magyar Opera. Az ifjú művészek hangversenyének sztárvendége Szabó Bálint és Nagy Zoltán, vezényel: Horváth József és Jankó Zsolt. Az est folyamán első alkalommal lép fel önálló hangversennyel Kolozsvár Magyar Gyermekkórusa, amelyet Kovács Dalma vezényel. A Kolozsvári Magyar Opera örökös tagja címek mellett átadják az intézmény legendás szopránjának emlékére alapított Albert Annamária-emlékgyűrűt; az elismerést fiatal, tehetséges női énekművészek kapják meg évente.
A gyermekkórus műsora után a következő művek hangzanak el (vezényel: Horváth József): Di Provenza il mar il suol (Verdi:Traviata – Nagy Zoltán), Vien, diletto (Bellini: A puritánok – Gebe-Fügi Renáta), Son pochi fiori (Mascagni: Fritz barátunk – Chiuariu Lívia), Questa o quella (Verdi: Rigoletto – Barta Lóránt), Ah guarda sorella ( Mozart: Così fan tutte – Starmüller Hilda, Cormoş Viktória), Podrugi Milie (Csajkovszkij: A pikk dáma – Duffner Melinda), Se fiato in corpo avete (Cimarosa: A titkos házasság – Molnár Zoltán, Köpeczi Sándor). A szünet után Donizetti Szerelmi bájitalából hangzanak el részletek (Come Paride vezzoso – Peti Tamás Ottó; Quanto amore – Fülöp Tímea, Gergely Arnold), majd Az ezred lánya című vígoperából Marie áriája csendül fel (Csomai Cecília).
Szabadság (Kolozsvár)

Közös kincsünk, zenei anyanyelvünk Közös kincsünk, zenei anyanyelvünk
Erdély több településén lépett fel a napokban a Budapesti Monteverdi kórus.
A hangversenykörút célja Márton Áron római katolikus püspök életműve előtti tisztelgés a püspök születésének 120. évfordulója alkalmával. Első állomásuk július 1-jén, pénteken, a Kolozsvári Szent Mihály templomban volt. A kórus műsorán a cappella és orgonakíséretes művek szerepeltek a magyar és az egyetemes kórusirodalomból. Az énekkart az alapító karnagy, Kollár Éva vezényelte. Orgonán közreműködött: Krasznai Gáspár.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)

Falunapot tartottak Székelyvajában
Második alkalommal került sor a székelyvajai falunapra augusztus 7-én. Az elmúlt év sikerén felbuzdulva a Székelyvajáért Egyesület úgy döntött, hogy ezentúl rendszeresen megpróbál egy napot a falu ünnepévé tenni, amely nagy valószínűséggel augusztus első vasárnapja mArad továbbra is.
A falut, valamint a Vaja városból érkezett, a Vector hotelben elszállásolt vendégeket a székelyvajai fúvószenekar ébresztette, nem kis meglepetést okozván ezzel a szálló többi vendégének. Közben már kigyulladt a bográcsok alatt a tűz, lelkes csapatok készítették oda a gulyást, minden utca képviselői egy-egy bogrács körül sürögtek- forogtak.
Az ünnepi istentisztelet után, amelyen Pápai László tiszteletes prédikációja és Zöld György köszöntője között Csatlós Beáta és Antal Andi csodálatos fuvola- meg zongorajátékát hallgathattuk, a férfiak és a legények focizni vonultak, hogy azért a sport se mAradjon ki a programból, és mire mások megebédeltek, ők is a mérkőzések vége felé jártak. Délután 4 órától a helyi iskolások léptek színpadra, népdalokat énekeltek, furulyáztak, táncoltak, őket a felei néptáncosok követték. A fúvószenekar felemelő játéka után az ötvenéveseket köszöntötték, valamint oklevélben részesültek a focisták és a falu utcáinak szakácsai.
Buta Árpád Attila, a Bekecs néptáncegyüttes, a székelyvajai, göcsi, szövérdi kis néptáncosok, Szabadi Nóra és Ördög Miklós fellépése után a helyi és környékbeli zenészekből alakult Royal Band húzta a talpalávalót, amíg csak igény volt rá. Így volt, vége volt. Íme, hogy apró közösségek is képesek nagy dolgokra, csak akarat kell hozzá. Ahol pedig akarat van, ott minden van. A falunapok nemcsak a szórakozásról szólnak, hanem hagyományaink ápolásáról, emberek közti találkozásokról, és napjainkban, ebben a rohanó világban ez a legfontosabb. Az, hogy ne menjünk csak úgy el egymás mellett, hanem figyeljünk egymásra.
László-Fábián Júlia
Népújság (Marosvásárhely)

Esélyük sem volt a túlélésre Ficior peripravai áldozatainak
Ion Ficior tudatosan törekedett az általa irányított munkatábor foglyainak fizikai és pszichikai likvidálására, az általa elkövetett bűncselekmények méltó büntetése pedig az életfogytiglani börtön lenne.
Erre hivatkozva ítélte alapfokon emberiesség elleni bűncselekményekért húsz év börtönbüntetésre idén márciusban a Bukaresti táblabíróság a Duna-deltában létesített peripravai láger egykori parancsnokát, akit több mint száz politikai fogoly haláláért tartanak felelősnek.
A Mediafax hírügynökség csütörtökön ismertette a nem jogerős ítélet frissen közzétett indoklását. A Bukaresti bírák szerint nyilvánvaló bizonyítékok támasztják elő, hogy a Ion Ficior által meghonosított elnyomó rendszer közepette a fogva tartottak mocsokban, élelmiszerhiányban voltak kénytelenek dolgozni, és ez az egészségük megrendüléséhez vezetett.
„Az elhalálozottak életkoráról, valamint a haláluk okáról szóló okiratokat tanulmányozva nem kell különösebb szakmai hozzáértés ahhoz, hogy egyértelműen megállapítsuk, miszerint ezek a foglyok semmiféle orvosi kezelésben nem részesültek, és esélyük sem volt a túlélésre" – olvasható a bírói indoklásban. A verdikt megállapítja, hogy az elítélteket vagy Ficior utasítására, vagy a beleegyezésével bántalmazták, a betegeket és a munkára képteleneket pedig egyszerűen hagyták elpusztulni. A vádirat szerint az embertelen fogva tartási körülmények, rendszeres verések, az ivóvíz, az élelem és az orvosi ellátás hiánya miatt 103 fogoly halt meg Ficior parancsnoksága idején a peripravai munkatáborban.
Peripraván főleg a rendszer által ellenforradalmároknak tartott elítélteket, közöttük erdélyi ötvenhatosokat tartottak fogva, például Páskándi Géza írót, Páll Lajos festőművészt, Dávid Gyula irodalomtörténészt. A 88 éves Ficior a második kommunista börtönparancsnok, akit a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és a Román Száműzöttek Emlékét Ápoló Intézet (IICCMER) feljelentése nyomán elítéltek; a Râmnicu Sărat-i börtön egykori parancsnokát, Alexandru Vișinescut idén februárban jogerősen húsz év szabadságvesztéssel sújtották.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

A MegmAradás temploma (1.)
„A hagyomány nem a hamu őrzése, hanem a láng továbbadása!"
(Morus Tamás)
Csengersima térségében, a magyar–román határ közvetlen közelében húzza meg magát a valamikor volt Nagygéc község. 1280-ban említik elsőre, s azóta aktív részese a magyar történelemnek. A XIV. században még szolgabírót is adott a vármegyének, így a vármegye több alkalommal is itt tartotta gyűléseit. 1852-ben, a 200 ezer forintos Aradi vérdíjból a bresciai hiéna megvásárolta a 355 lakost számláló kisgéci, majd a 670 lelkes nagygéci pusztát is. Alig kétszáz kilométerre rémtettei színhelyétől, Aradtól, emeletes kúriát építtetett a Majláth-kastélyból, és rendre meginvitálta a környékbeli magyar urakat, de soha nem ment el hozzá senki. Aztán ő maga ment látogatóba, de sorra becsukódtak előtte a magyar kapuk. A nagygéciek legendákat terjesztettek róla, hogy a kastélya szobáit embervérrel festi ki, vérrel teli vályúban fürdik, mindennap egy embert a pincéjében ledarál élve. A lánya testét szőr fedi, kutya feje van, és sikító hangot ad ki éjjelente. Ezt az utálatot visszahallva a báró, visszaköltözik Grácz városába. Egy év múltán magára hagyatva ott éri a halál, a nagygéci magyar parasztemberek és a zsidók pedig békességben, szeretetben élhették tovább megszokott, háborítatlan közösségi életüket – nélküle.
Trianon idején is addig-addig ügyeskedtek a nagygéciek, mígnem az új országhatáron belül mAradhattak, de a Szamos védgátja végül a szomszédhoz került, mely a későbbiekben megpecsételte a falu sorsát.
Aztán jött a rettenet. A hatalom parancsára a csendőrök kiverték otthonaikból a zsidókat, és összeterelték őket a templom előtti térre. A Schwartz-kúria ura egy szenvedélyes szavalattal búcsúzott az összeverődött falunépétől: „Szülőföldem szép határa! / meglátlak-e valahára? / Ahol állok, ahol megyek, / Mindenkor csak feléd nézek…”– és sírt akkor mindenki, sírt az egész falu, de a zsidóknak menniük kellett. Az átélt borzalmak árán többen is hazakerültek, de Schwartz bácsi és családja soha többé nem tért haza…
A természet némi emberi segédlettel úgy döntött, hogy szellemfaluvá teszi a nagy múltú települést, ugyanis az 1970-es szamosi árvízben csaknem teljesen elpusztult a falu, s a hatalom az árvíz sújtotta települések közül egyedül csak Nagygéc újjáépítését nem engedélyezte. Az egykor ott élők visszaemlékezése szerint a katasztrófát a határ túloldalán még tetézték, amikor a szomszéd rést robbantott a védgáton, és ráengedte az áradó Szamost az öt határon túli falura.
Az árvíz után a falu lakosait a közeli településekre költöztették, több mint 20 évig tilos volt építkezni és oda visszaköltözni. A tiltás ellenére az egykori lakosok azonban visszajárnak, így a Csengerrel összevont, ma már a térképekről is törölt, két lakóval rendelkező kis település temetőiben mindig kerül friss virág a sírokra és sokan máig is végakaratukkal Nagygécet választják végső nyugvóhelyüknek...
A település jelképe a XIII. században épített, Szent Péter tiszteletére felszentelt templom, amelyet Mátyás uralkodása alatt kibővítettek, és az évszázadok folyamán többször is átépítettek. A XVII. században, a reformáció idején festették ki a templom belső terét, a téglából emelt szószékét és a famennyezetét 1765-ben kapta. A mai homlokzat előtti háromszintes, gúlasisakos tornyot, amelyben két harang lakott, 1896-ban emelték, a bejárat bővítésekor eltakarták a templom románkori kapuját. A templom külső falán jelzés emlékeztet az 1970-es tragikus árvíz szintjére.
A használaton kívüli örökség felújítását több alkalommal is megkísérelték, de forráshiány miatt ez mindig meghiúsult. A falu emlékének ápolására, újraélesztésére a hajdani lakosok és a településhez kötődő környékbeliek 2008-ban közhasznú egyesületet hoztak létre. Végre, 2012-ben az elszármazott géciek álma megvalósult: az Árpád-kori és Mátyás-korabeli falakat megerősítették, új tetőszerkezetre és vörösréz tetőre is tellett. Az üres gótikus ablakkeretekbe új ólomüvegablakok kerültek...
Murvai Miklós
o0o
Az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Arad megyei szervezete a Szeretőm, földem, Erdély közösségépítő program keretében 2016. szeptember 13-án, kedden 18 órától a Jelen Ház nagytermében Hagyományaink és nemzeti megmAradásunk címmel nemzeterősítő, tényfeltáró előadást tart. Meghívott előadó Harangozó Imre néprajzkutató, tanár, házigazda Borbély Zsolt Attila, az Arad megyei EMNT elnöke.
Nyugati Jelen (Arad)

Magyarok és galambok
Esettanulmányt lehetne írni arról, miként fejlődött ki és vált általános jelenséggé az elmúlt évtizedekben Romániában a felelősség áthárítása, de legalább is az azzal való próbálkozás.
A politikából jószerint teljesen kikopott a felelősségvállalás fogalma, egy-egy elveszített választás esetén például a politikai alakulatok és annak képviselői sohasem magukban keresik a hibát, hanem külső körülményekre fogják a kudarc okát: a választóik nem mentek el szavazni, mert esett, havazott, fagyott, kánikula volt, az ellentábor félrevezette, megvesztegette, megzsarolta a szavazópolgárokat, az emberek kiábrándultak a politikából stb.
De igazságtalanok lennénk, ha azt állítanánk, hogy a kifogáskeresés csak a politikusok sajátja, ez a tulajdonság ugyanis az egész társadalomra jellemző. A román köznyelvben immár szólásként meghonosodott „mortul e de vină" (a halott a hibás) típusú verdikt minden egyes esetben magyarázatként szolgál, amikor valaki ki akar bújni a felelősségre vonás alól, vagy az igazi vétkest nem lehet, nem szabad felelősségre vonni, emiatt olyasvalakinek kell elvinni a balhét, akinek már úgyis mindegy. Legyen az halálos áldozattal járó közúti baleset, gondatlanságból elkövetett emberölés, gazdasági bűncselekmény, pénzügyi panama vagy közpénzek elsikkasztása, bevett szokás hajmeresztő kifogásokkal takarózni.
A román és a montenegrói labdarúgó-válogatott vb-selejtezőjének otthont adó Kolozsvár Aréna játékterének silány minőségére például a honi labdarúgó-szövetség illetékesei azzal a „magyarázattal" szolgáltak, hogy az Untold fesztivál során megrongálódott gyepszőnyeget nem lehetett újrafüvesíteni, mert a galambok felcsipegették a magvakat. Ráadásul az indoklás szerint éjszaka támadtak a szárnyasok, amikor nem volt ki elkergesse őket. Az ornitológusok azóta is kutatnak az éjjel aktív galambfajta után...
Hasonló pengelogikával operál a Kolozsvári polgármesteri hivatal is, amikor arra hivatkozva érvel a kétnyelvű helységnévtáblák kihelyezésének elutasítása mellett, hogy a táblákat akkor sem rakta ki, amikor még elérte a törvényben szereplő húsz százalékot a kincses város magyarságának számaránya. Akkor meg minek helyezzék ki most, 16 százaléknyi magyarnak? Vessenek magukra a magyarok, hogy ennyire fogy a létszámuk! Lám, meg is találtuk az igazi felelősöket...
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Kikezdett jogvédelem
Egyre inkább sziszifuszi munkának tűnik a Kolozsvári többnyelvű helységnévtáblákért folytatott harc. Az évek óta tartó pereskedés mintapéldája annak, hogyan lehet törvényes keretek között elodázni, kijátszani az igazságszolgáltatást.
Bő két évvel ezelőtt Kolozsvár egyik legnevesebb bírája úgy döntött, az önkormányzatnak kötelessége kihelyezni a kincses város nevét magyarul is hirdető táblákat – az akkori ítélet indoklását olvasva egy röpke pillanat erejéig még ma is az az érzése támad az embernek, hogy van kiút, normalitás, igazság. Csakhogy szinte azonnal elűzi a kósza gondolatot a szomorú jelen, a valóság: most ott tartunk, hogy visszautalták első fokra az ügyet, és még azt sem tudjuk, hogy ez kinek jó.
A bizonytalanság, a szürkeség a zavarosban halászóknak kedvez, a verdikt kimondásának szüntelen halasztása pedig alaposan lefárasztja, megviseli a jó szándékú jogharcosokat is. Mással ugyanis nehezen magyarázható Szőcs Sándor ügyvéd minap tett kijelentése. „Nézzünk egy kicsit a tükörbe: mi sem követelhetjük, hogy a románok tapsoljanak nekünk a kétnyelvű táblákhoz, amíg nekünk is ilyen a hozzáállásunk például a homoszexuálisokhoz” – fogalmazott a felperes egyik jogi képviselője a Népszabadságnak adott nyilatkozatában, amelyben azt boncolgatta, hogy ha az erdélyi magyar egyházak „szégyenletes módon” elutasítják a melegek jogait, akkor hogyan várhatjuk el a románoktól, hogy teljesítsék a magyar kisebbség követeléseit.
Bár erős a késztetés, nem kívánunk vitába szállni az elmondottakkal, vagy amellett érvelni, miért nem szabad párhuzamot vonni az erdélyi magyarok és a melegek helyzete, illetve az önkormányzat és az egyház szerepe, feladata között. A kijelentés felemlegetésével csupán azt szeretnénk érzékeltetni, mennyire eredményes a hivatalok, hatóságok, intézmények, döntéshozók, egyszóval az államgépezet időhúzásra, elkenésre, lassú, de biztos halálra alapozó aknamunkája. Mert úgy tűnik, a Kolozsvári, erdélyi magyarok jogainak egyik élharcosa kezdi elveszíteni a hitét, hiszen a kudarcsorozat árnyékában gyakorlatilag arról akar meggyőzni, hogy mégiscsak velünk lehet a baj. No de bármikor ébresztőt lehet fújni, és abban reménykedni, hogy ha az idézett gondolatokkal a Kolozsvári önkormányzat ügyvédje hozakodna elő, akkor jogi képviselőink könnyedén leszerelnék az érvelést.
Páva Adorján
Krónika (Kolozsvár)