Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Verdery, Katherine
4 tétel
2013. január 9.
Magyari Nándor László
A SZŐCS ISTVÁN ÜGY
Szekus bűz és Stockholm-szindróma
(Az árulás olyan, mint egy vihar, archetipikus dimenziók – de van felelősség. Az áruló felelőssége, hogy vállalja az árulást. Apám nem vállalta. Esterházy Péter, Javított kiadás)
Fontosnak tartom az üldözöttek és üldözők megkülönböztetését még akkor is, ha jól tudom, egyesek felváltva (vagy akár párhuzamosan – igen, a besúgókat is besúgták, feljelentették) voltak üldözöttek és üldözők.
Talán éppen jókor robbant ki a legutóbbi “szekus-ügy” a rommagyar médiában, és aztán a Stefano Bottoni vitaindítója nyomán, az értelmiségi közokoskodásban is ahhoz, hogy közhaszna legyen, hiszen a politikában és a közéletben éppen egy “új kezdetnél” tartunk és jó lenne összegezni, értékelni és komolyan venni a “rendszerváltás bukását” és az értelmiség ebben viselt felelősségét. Márpedig egy ilyenfajta kijózanodás a szekusmúlthoz való viszonyunk tisztázása nélkül ismét tévútra vezethet, a sötét rengetegben való bolyongás egy újabb generációra is kiterjedhet, anélkül, hogy a miértekhez és a hogyanokhoz jottányit is közelebb kerülnénk.
Hozzászólásomban én a leginkább két dolgot követek, egyfelől, hogy a. megpróbálom a magam módján értelmezni a szekusmúlt egynéhány, mondjuk úgy értelmiségi, a közélettel kapcsolatos vonatkozását, és másfelől b. kitágítva a horizontot, összekapcsolni a jelenségnél szélesebb társadalmi-közéleti kontextussal, mely viszont – legalábbis olvasatomban – nagyon is kapcsolódik a szekus-ügyhöz és bűzhöz egyaránt. Ja, és el ne feledjem, a végére hagytam néhány provokatív kérdést és kommentárt, már csak azért is, hogy az elvontabb és távolságtartóbb felvetéseim ne keveredjenek a konkrét kritikai megjegyzésekkel, és persze azért is, hogy fejtegetéseim nehogy puszta monológgá legyenek. (Aki személyes vallomást szeretne olvasni „üldöztetésemről”, illetve a témában elkövetett gyér kutatásaim eredményeiről, annak most csalódást fogok okozni, nem fogok erről módszeresen vagy történetmondásszerűen semmit szólni – work in progress.)
Aktuális gondolatok a létezett szekuról és kiszolgálóiról
Nincs az a tapasztalat vagy elméleti tudás, mely egyszer s mindenkorra meghatározhatná a Romániában létezett, szovjet mintára alapított kommunista politikai rendőrség célját, jellegét, sőt végső értelmét. Lehetetlen kifürkészni egy olyan totalitarista intézmény árnyalt és eligazító raison d’etre-jét (ha értelmes dologról beszélünk egyáltalán), mely több évtizeden át termelte ugyan a félelmet, a kollektív rettegést, de amely a ’89-es gyors változásokat követően hirtelen megszűnt (illetve sokak szerint csak átalakult).
Mindenesetre a szekuritáté által épített piramis, hál’istennek torzóban maradt, végkifejlete nem ismeretes. A szekuritáté olyanfajta totális intézmény volt, annak mindenféle működési és hierarchizált intézményi kultúrájával együtt, melyről a legelfogulatlanabb elemzők is csak azt mondják, hogy ez volt a kommunista párt és rezsim “felfegyverzett karja”, a legfőbb erőszakszervezet, vagy legalábbis az első a sok között (rendőrség, munkásőrség, stb.).
Érdekes viták folynak arról, hogy például a párt parancsolt-e a szekunak vagy (legalábbis egyes helyzetekben) ez éppen fordítva történt, vagy hogy valójában a szervezetnek köszönhető-e, hogy a Ceausescu rendszer az utolsó volt Közép-Kelet-Európában, mely nem lépett a (mérsékelt vagy radikálisabb) szocialista reformok útjára, és bukásához véres harcok vezettek, vagy sem?
Az viszont világos – és én csak erről a legutolsó szakaszról, a Ceausescu-rezsim szekujáról szólok most -, hogy az intézmény mindenben követte a pártvezér utasításait, a “kondukátor” hatalmának, a nacionál-kommunista diktatúrának a legfontosabb eszköze volt. A szeku olyan elnyomó szerv volt, mely nemcsak a jelenleg érvényes nemzetközi emberjogi szabályozások és előírásoknak nem felelne meg, hanem a legtöbbször a létezett szocialista rendszerben érvényben levő alkotmányos és egyéb törvényes előírásoknak sem.
Aki a szekuval együttműködött – akár belsősként, akár külsősként, akár jól megfizetett pribékként, akár részmunkaidőben kis pénzért, jelentéktelen besúgóként, akár ingyenes, hazafias elkötelezettségből, meggyőződéses kommunistaként, vagy megzsaroltsága, megfenyegetettsége okán, stb. – az a rendszer kiszolgálója, fenntartója és újratermelője, az elnyomó hatalom cinkosa volt. Különbséget kell tenni a részvétel mélysége és praktikus vonatkozásai alapján a szekuval közreműködők között, hiszen nem mind voltak egyformák, sem morális, sem semmilyen más szempontból, de mindannyian láncszemek voltak, kisebb-nagyobb fontosabb vagy kevésbé fontos fogaskerekei, vagy transzmissziós szíjjai, a nacionál-kommunista rendszernek.
Ezért demarkációs vonalat kell(ene) húznunk köztük és az üldözöttek – legyenek azok egyszerű megfigyeltek, igazi disszidensek, el nem kötelezettek, ésatöbbi, ésatöbbi – között. Fontosnak tartom az üldözöttek és üldözők megkülönböztetését még akkor is, ha jól tudom, egyesek felváltva (vagy akár párhuzamosan – igen, a besúgókat is besúgták, feljelentették miegymás!) voltak üldözöttek és üldözők, vagy megfordítva, üldözöttekből lettek jelentők, stb.
Ha a különbségtételt elmulasztjuk, ha a demarkációs vonalat felfüggesztjük, értelmetlenné válik a szekuról való bármilyen fajta narratíva, felesleges időfecsérlés a besúgó-vita, de biztosan elmarad a “megtisztulás” is. Természetesen helye van és értelmes minden olyan elemzés, árnyalás, adat- és információgyűjtés-, és közlés, és végül nyilvános értelmezés, mely segít világosabbá tenni a jelenséget. De hangsúlyoznám, hogy csak akkor, ha az üldözötteket üldözötteknek, az üldözőket pedig akként nevezzük meg (és ez milyen jól klappol a formállogika arisztotelészi tételére, nemde?). Ugyanezen ráció révén különbséget kell(ene) tennünk a leleplezett együttműködők (ismét csak bármelyik intézményes részvételi formáról legyen szó) és az őket leleplező áldozatok között, minden összemosás nemcsak morálisan megengedhetetlen, de a formállogika szabályainak felfüggesztését eredményezi: téves ítélet.
Mielőtt kiterjeszteném a kontextust, hadd szóljak a rommagyarság és a szeku kapcsolatának felettébb speciális vagy legalábbis partikuláris voltáról. Úgy vélem, Katherin Verdery (Lásd. Katherine Verdery, National Ideology under Socialism: Idenity and Cultural Politics in Ceauşescu's Romania, University of California Press, 1991.) a cseusiszta rendszer leglényegesebb elemét, ha úgy tetszik központi magját (hard core) ragadta meg, bemutatván, hogy a már akkor is anakronisztikus kommunista és a nacionalista eszmék és indulatok hogyan, és mennyire sikeresen fonódtak össze a cseusizmusban. Ebből pedig egyenesen következett a nacionalizmus-ellenes, vagy nem román nacionalizmust fenntartó, stb. “elemek” kíméletlen üldözése, a “magyar anyanyelvű román állampolgárok”-kal szembeni alapvető bizalmatlanság, a rommagyar értelmiség fokozott üldöztetése és változatos eszközökkel való kivéreztetése.
Ez a szándék világosan megmutatkozott abban, hogy a szekun belül külön ügyosztály foglalkozott az ”irredenta, sovén és magyar nacionalista” kérdéskörrel, és az is logikusnak látszik, hogy szinte minden rommagyar értelmiségi “megfigyelt” vagy üldözött volt, vagy besúgó, vagy eltérő időpontokban, vagy párhuzamosan mindkettő. Rommagyarnak, meg pláne értelmiséginek lenni különösen nagy kitettséget jelentett a szekus-kapcsolatok létrejöttére, elsősorban az üldöztetésre, megfélemlítésre, rettegésben tartásra, stb., de persze az informátorrá válásra is, hogy cinikusan fogalmazzak, égető nagy igény volt ezen az oldalon is a “jó”, “megbízható”, hálózati emberekre.
b. Értelmiségi zombijaink
A tágabb összefüggéseket keresve, amelyekben a szekus-jelenség értelmezhető, sőt ami azzal kecsegtet, hogy megértsük, miért is fontos erről gondolkodni vagy vitázni manapság, abból érdemes kiindulni, hogy a létezett szocializmusok kudarcának társadalmi oka mindenekelőtt az volt, hogy bizalmatlanságra, félelemre és általános fenyegetettségre, és a legkevésbé sem a bizalomra épültek.
Ez a jelleg, nagyon rövid szakaszoktól eltekintve, végigkísérte a rendszer történelmét, és ebben az összefüggésben a szovjet típusú elnyomó szervek legfőbb hivatása a közbizalom, sőt a magánéleti bizalom minden áron és válogatatlan eszközökkel való felszámolása volt. Nem tudhatjuk, hogy a cseusiszta terror végül hová vezetett volna, szerencsénkre a végkifejlet előtt kimúlt, ezért a szeku intézményi története is egy vége nincs történet. Azt hiszem, hogy a legtöbb megfigyelési és üldözési dosszié végül sehova nem vezetett, viszonylag keveseket hurcoltak meg, a kiterjedt besúgói, informátori, tartótiszti hálózat kiterjedtségéhez képest, mint ahogy az “igazi” disszidens is kevés volt. Társadalmi léptékben viszont a szeku áldatlan tevékenységének köszönhetően példátlanul elmélyült és kiterjedt a személyes, és különösképpen a közéleti bizalmatlanság.
Csak sejtéseink és esetleg vitáink vannak arról, hogy a volt szeku tényleg felszámolódott, vagy “tovább él”, intézményileg átalakulva, de mentalitásában ugyanúgy, vagy esetleg hálózatai a jelenleg működő gazdasági és politikai korrupciós hálózatokká metamorfozálódtak, stb. Ez utóbbi jelenség részben megmagyarázza, hogy milyen óriási ellenállás alakult ki a szeku és szekusok leleplezésével szemben, hogy mennyire elhúzódott a lusztrációs szabályozás, hogy későn indult az átvilágító bizottság, és továbbra is átláthatatlanok az adatlehívási eljárások, hiányosak a mappák, kampányszerűek és célzatosak a leleplezések, hallatlanul nehézkesek és hosszantartók az “igazolási” procedúrák, stb., stb. És igaz lehet az is, hogy a leleplezést az önmagát túlélt szekus struktúrákkal, az átvett (resapált) szekustisztekkel és a hivatásos besúgókkal kellett volna kezdeni, de persze a védettséget éppen ők élvezik, ha másként nem, hát gazdasági hatalmuknál fogva.
Az viszont meglehetősen világos, hogy a közbizalom szintje társadalmunkban hallatlanul alacsony, a bonyolult és sokszintű bizalmatlanság a posztszocialista társadalom, azaz a rendszerváltás bukásának egyik központi előidézője, másfelől pedig a kudarc biztos markere. A szekusok (ide értek ismét minden rendű és rangút) leleplezése, módszereik feltárása pedig éppen azért korparancs, mert enélkül egy helyben topogunk a közbizalom visszaépítésével.
Van a kérdésnek újfent egy rommagyar értelmiségi vonatkozása. Úgy tűnik, hogy a leleplezésekkel szembeni ellenállás és a leleplezők időről-időre való aposztrofálása (üldözött és üldöző összetévesztése), csak szűkebb, pszichológiai értelemben kollektív Stockholm-szindróma. Ha csak a túszejtővel való nehezen magyarázható szolidaritási pszichózisról lenne szó, ezt poszttraumatikus kezeléssel már kezelni lehetett volna.
De van itt egy másik vonatkozás is, a jelenség szociológiai értelemben azzal függ össze, hogy társadalmunk megmaradt úgynevezett “státus társadalomnak”, különösen az értelmiségi osztályunk hordozza és őrzi ezt a jelleget. Teszi ezt azon az áron is, hogy minduntalan elvtelen szerecsenmosdatásra kényszerül, amikor “köztiszteletnek örvendő” volt besúgókat védelmez. Erre utal – meglátásom szerint – Könczei Csongor cikkében, amikor a “senkik” és “valakik” metaforával illeti az értelmiségi szcéna résztvevőit, de ezt próbálja leírni a “fent” és “lent” jelzővel illethető társadalomra tett javaslat, melyet még a nyolcvanas években alkalmazott az akkori csíkszeredai “antropológus csoport” és amelyet Bíró A. Zoltán máig hangsúlyoz (Lásd. KAM, Közösség és társadalmi környezet, Janus, 1990, VII.).
A leleplezés ellenesek (már akiknek nincs félnivalója, vagy nem az utódhálózatok tagjai) valójában nem az egyes informátorokat, vagy más kollaboránsokat, vagy azok tetteit védik, hanem azt a feudális rendet, melyet egyedül elfogadhatónak tartanak, a társadalomnak a “valakikre” és a “senkikre” történő eredendő elosztását, annak újratermelését végzik. Jó húsz éve ezt Konrád és Szelényi tárgyilagosan úgy fogalmazták meg, hogy nálunk a mainstream “értelmiség társadalmi és politikai jellege ‘etatista’ vagy ‘káder’ maradt” (Konrád György-Szelényi Iván, Értelmiség és dominancia a posztkommunista társadalmakban, Politikatudományi Szemle 1992).
Azt hiszem, a további elemzést és a vita keretét ebben az irányban kellene és lehetséges bővíteni, az értelmiség és a rommagyar társadalom posztkolonialista típusú kölcsönös zombifikációját lenne célszerű megállítani. Mbembe az ilyen jellegű zombifikációval a posztkoloniális társadalmakat jellemzi, mondván, hogy a hatalmasok és a kiszolgáltatottak az állami kényszer folytán kénytelenek egyazon élettéren osztozni, egymást kölcsönösen elfogadni, mert nincs más választás.
Ebben a megkettőzöttségben és kényszerű összezártságban végül mind a felsőbbség (a „valakik” osztálya) mind az alattvalók (a „senkik”) kölcsönösen tehetetlenné válnak, zombifikálódnak, és hozzájárulnak az általános tehetetlenség és bizalmatlanság fenntartásához, illetve újratermeléséhez. Sem a főnökségnek, sem az alattvalóknak nincs önálló akarata, csak a kölcsönös zombifikáció aktorai (Mbembe Achille, On the Postcolony, Berkeley UP, 2001).
A mi kis rommgyar társadalmunk, a maga egyre fokozódó bezártságával és marginalizálódásával, ilyen kényszerű és kölcsönös zombifikáció szcénájává válhat. A leleplezésellenesség, illetve a szelektív leleplezés hívei, (már akiknek nincs félnivalója, vagy nem az utódhálózatok tagjai), az említett “káder” értelmiségi éthosz hordozói (a megszólalók közül Dávid Gyula, de ilyesmit olvasok ki a szép emlékű Gyimesi Éva vonatkozó könyvéből, és besúgók nevének nyilvánosságra nem hozatala gesztusából is) (Gyimesi Éva, Szem a láncban. Bevezetés a szekusdossziék hermeneutikájába, Komp-Press, Kvár, 2009.), státusvédők, (osztály)privilégiumaik védelmezői, csoda-e ha nem értenek szót a már úgy-ahogy polgárosult társadalmi közeggel, vagy különösen az új generációval?
(De)konstruktív provokációk
Ami a szekusmúlt feldolgozását és nyilvánosságra hozását illeti, messzemenően Könczei Csilla módszerével és szövegeivel értek egyet. Meglehet nincs itt az ideje (mert elhalasztottuk, elszalasztottuk a rendszerváltás pillanatában megtenni) a “hermeneutikai elemzésnek” és az ügy lezárásának, de az önmagunkkal való társadalmi léptékű szembenézésnek mindenkor ideje van. A jelenség bonyolultsága valóban elrettentheti az embert a róla való beszélésről, hiszen attól tarthat, hogy figyelmetlenségből, mert nincs elég adata, vagy mert olyan területre lép, mely leginkább mozgóhomokra emlékeztet, stb. esetleg jogos érzékenységeket sért. De azért az is világos kell(ene) legyen, hogy nincs morális felmentés azoknak, akik mások meghurcoltatásához, kiszolgáltatottságához, üldöztetéséhez, stb. hozzájárultak.
Akik azt mondják, hogy a leleplezők a szekus módszerek és célkitűzések “beteljesítői”, nemcsak tárgyi tévedésben vannak, hanem morális értelemben nullák (hogy erősebb, de indokolt kifejezést ne használjak), aki magánbeszélgetésben azt mondja “igen, besúgtam, jelentettem, de ezt nyilvánosan nem vállalom”, az hitvány, semmirekellő ember, és nem lehet ”egyébiránt köztiszteletnek örvendő” személy.
Az apja bűneit megváltani szándékozó Szőcs Géza cinikus megjegyzése apja jelentéseinek paródiába illő jellegéről és általában arrogáns és úrhatnám allűrjei az apai “káder” arisztokrata gesztusok és magatartás folytatása, kereshetnénk itt megbánást naphosszat.
Akik pedig a múltbeli státuszok, az értelmiségiek feudumának érdekében ellenzik a leleplezéseket és a pellengérre állítást, jól gondolják meg, mit tesznek. Mert egyébiránt ők is azt fájlalják, hogy nincsenek igazi pozitív példaképek társadalmunkban, vajon a volt ügynökök, minden rangú és rendű besúgók, jelentők, tisztek és szekus tevékenységben az üldözők kollaboránsaiként érintettek, lehetnek példaképek? A némelykor spontán, máskor céltudatos (ön)felmentő élettörténetekből nem áll össze történelem, a szekusmúlt történelme sem. Történelem csak történetírás útján keletkezik, történészre van szükség tehát, ki megírja a történelmet.
Természetes követelmény az árnyalt, mérlegelő, lehetőség szerint minden információt ellenőrző és körültekintő feldolgozása a közelmúltnak, és ezen belül a szekusmúltnak is, az erkölcsi értelemben is működő józan eszünket azért nem hagyhatjuk szunnyadni a dossziék fölött. Aki Stockholm-szindrómában szenved, azt kezelni kell, aki érdekelt, és azért ferdít, elhallgat és manipulál, azt pedig le kell leplezni, mi másra építhetnénk közbizalmat, még a teljes zombifikáció előtt? Kolozsvár, 2013. január 7.
Transindex.ro,
A SZŐCS ISTVÁN ÜGY
Szekus bűz és Stockholm-szindróma
(Az árulás olyan, mint egy vihar, archetipikus dimenziók – de van felelősség. Az áruló felelőssége, hogy vállalja az árulást. Apám nem vállalta. Esterházy Péter, Javított kiadás)
Fontosnak tartom az üldözöttek és üldözők megkülönböztetését még akkor is, ha jól tudom, egyesek felváltva (vagy akár párhuzamosan – igen, a besúgókat is besúgták, feljelentették) voltak üldözöttek és üldözők.
Talán éppen jókor robbant ki a legutóbbi “szekus-ügy” a rommagyar médiában, és aztán a Stefano Bottoni vitaindítója nyomán, az értelmiségi közokoskodásban is ahhoz, hogy közhaszna legyen, hiszen a politikában és a közéletben éppen egy “új kezdetnél” tartunk és jó lenne összegezni, értékelni és komolyan venni a “rendszerváltás bukását” és az értelmiség ebben viselt felelősségét. Márpedig egy ilyenfajta kijózanodás a szekusmúlthoz való viszonyunk tisztázása nélkül ismét tévútra vezethet, a sötét rengetegben való bolyongás egy újabb generációra is kiterjedhet, anélkül, hogy a miértekhez és a hogyanokhoz jottányit is közelebb kerülnénk.
Hozzászólásomban én a leginkább két dolgot követek, egyfelől, hogy a. megpróbálom a magam módján értelmezni a szekusmúlt egynéhány, mondjuk úgy értelmiségi, a közélettel kapcsolatos vonatkozását, és másfelől b. kitágítva a horizontot, összekapcsolni a jelenségnél szélesebb társadalmi-közéleti kontextussal, mely viszont – legalábbis olvasatomban – nagyon is kapcsolódik a szekus-ügyhöz és bűzhöz egyaránt. Ja, és el ne feledjem, a végére hagytam néhány provokatív kérdést és kommentárt, már csak azért is, hogy az elvontabb és távolságtartóbb felvetéseim ne keveredjenek a konkrét kritikai megjegyzésekkel, és persze azért is, hogy fejtegetéseim nehogy puszta monológgá legyenek. (Aki személyes vallomást szeretne olvasni „üldöztetésemről”, illetve a témában elkövetett gyér kutatásaim eredményeiről, annak most csalódást fogok okozni, nem fogok erről módszeresen vagy történetmondásszerűen semmit szólni – work in progress.)
Aktuális gondolatok a létezett szekuról és kiszolgálóiról
Nincs az a tapasztalat vagy elméleti tudás, mely egyszer s mindenkorra meghatározhatná a Romániában létezett, szovjet mintára alapított kommunista politikai rendőrség célját, jellegét, sőt végső értelmét. Lehetetlen kifürkészni egy olyan totalitarista intézmény árnyalt és eligazító raison d’etre-jét (ha értelmes dologról beszélünk egyáltalán), mely több évtizeden át termelte ugyan a félelmet, a kollektív rettegést, de amely a ’89-es gyors változásokat követően hirtelen megszűnt (illetve sokak szerint csak átalakult).
Mindenesetre a szekuritáté által épített piramis, hál’istennek torzóban maradt, végkifejlete nem ismeretes. A szekuritáté olyanfajta totális intézmény volt, annak mindenféle működési és hierarchizált intézményi kultúrájával együtt, melyről a legelfogulatlanabb elemzők is csak azt mondják, hogy ez volt a kommunista párt és rezsim “felfegyverzett karja”, a legfőbb erőszakszervezet, vagy legalábbis az első a sok között (rendőrség, munkásőrség, stb.).
Érdekes viták folynak arról, hogy például a párt parancsolt-e a szekunak vagy (legalábbis egyes helyzetekben) ez éppen fordítva történt, vagy hogy valójában a szervezetnek köszönhető-e, hogy a Ceausescu rendszer az utolsó volt Közép-Kelet-Európában, mely nem lépett a (mérsékelt vagy radikálisabb) szocialista reformok útjára, és bukásához véres harcok vezettek, vagy sem?
Az viszont világos – és én csak erről a legutolsó szakaszról, a Ceausescu-rezsim szekujáról szólok most -, hogy az intézmény mindenben követte a pártvezér utasításait, a “kondukátor” hatalmának, a nacionál-kommunista diktatúrának a legfontosabb eszköze volt. A szeku olyan elnyomó szerv volt, mely nemcsak a jelenleg érvényes nemzetközi emberjogi szabályozások és előírásoknak nem felelne meg, hanem a legtöbbször a létezett szocialista rendszerben érvényben levő alkotmányos és egyéb törvényes előírásoknak sem.
Aki a szekuval együttműködött – akár belsősként, akár külsősként, akár jól megfizetett pribékként, akár részmunkaidőben kis pénzért, jelentéktelen besúgóként, akár ingyenes, hazafias elkötelezettségből, meggyőződéses kommunistaként, vagy megzsaroltsága, megfenyegetettsége okán, stb. – az a rendszer kiszolgálója, fenntartója és újratermelője, az elnyomó hatalom cinkosa volt. Különbséget kell tenni a részvétel mélysége és praktikus vonatkozásai alapján a szekuval közreműködők között, hiszen nem mind voltak egyformák, sem morális, sem semmilyen más szempontból, de mindannyian láncszemek voltak, kisebb-nagyobb fontosabb vagy kevésbé fontos fogaskerekei, vagy transzmissziós szíjjai, a nacionál-kommunista rendszernek.
Ezért demarkációs vonalat kell(ene) húznunk köztük és az üldözöttek – legyenek azok egyszerű megfigyeltek, igazi disszidensek, el nem kötelezettek, ésatöbbi, ésatöbbi – között. Fontosnak tartom az üldözöttek és üldözők megkülönböztetését még akkor is, ha jól tudom, egyesek felváltva (vagy akár párhuzamosan – igen, a besúgókat is besúgták, feljelentették miegymás!) voltak üldözöttek és üldözők, vagy megfordítva, üldözöttekből lettek jelentők, stb.
Ha a különbségtételt elmulasztjuk, ha a demarkációs vonalat felfüggesztjük, értelmetlenné válik a szekuról való bármilyen fajta narratíva, felesleges időfecsérlés a besúgó-vita, de biztosan elmarad a “megtisztulás” is. Természetesen helye van és értelmes minden olyan elemzés, árnyalás, adat- és információgyűjtés-, és közlés, és végül nyilvános értelmezés, mely segít világosabbá tenni a jelenséget. De hangsúlyoznám, hogy csak akkor, ha az üldözötteket üldözötteknek, az üldözőket pedig akként nevezzük meg (és ez milyen jól klappol a formállogika arisztotelészi tételére, nemde?). Ugyanezen ráció révén különbséget kell(ene) tennünk a leleplezett együttműködők (ismét csak bármelyik intézményes részvételi formáról legyen szó) és az őket leleplező áldozatok között, minden összemosás nemcsak morálisan megengedhetetlen, de a formállogika szabályainak felfüggesztését eredményezi: téves ítélet.
Mielőtt kiterjeszteném a kontextust, hadd szóljak a rommagyarság és a szeku kapcsolatának felettébb speciális vagy legalábbis partikuláris voltáról. Úgy vélem, Katherin Verdery (Lásd. Katherine Verdery, National Ideology under Socialism: Idenity and Cultural Politics in Ceauşescu's Romania, University of California Press, 1991.) a cseusiszta rendszer leglényegesebb elemét, ha úgy tetszik központi magját (hard core) ragadta meg, bemutatván, hogy a már akkor is anakronisztikus kommunista és a nacionalista eszmék és indulatok hogyan, és mennyire sikeresen fonódtak össze a cseusizmusban. Ebből pedig egyenesen következett a nacionalizmus-ellenes, vagy nem román nacionalizmust fenntartó, stb. “elemek” kíméletlen üldözése, a “magyar anyanyelvű román állampolgárok”-kal szembeni alapvető bizalmatlanság, a rommagyar értelmiség fokozott üldöztetése és változatos eszközökkel való kivéreztetése.
Ez a szándék világosan megmutatkozott abban, hogy a szekun belül külön ügyosztály foglalkozott az ”irredenta, sovén és magyar nacionalista” kérdéskörrel, és az is logikusnak látszik, hogy szinte minden rommagyar értelmiségi “megfigyelt” vagy üldözött volt, vagy besúgó, vagy eltérő időpontokban, vagy párhuzamosan mindkettő. Rommagyarnak, meg pláne értelmiséginek lenni különösen nagy kitettséget jelentett a szekus-kapcsolatok létrejöttére, elsősorban az üldöztetésre, megfélemlítésre, rettegésben tartásra, stb., de persze az informátorrá válásra is, hogy cinikusan fogalmazzak, égető nagy igény volt ezen az oldalon is a “jó”, “megbízható”, hálózati emberekre.
b. Értelmiségi zombijaink
A tágabb összefüggéseket keresve, amelyekben a szekus-jelenség értelmezhető, sőt ami azzal kecsegtet, hogy megértsük, miért is fontos erről gondolkodni vagy vitázni manapság, abból érdemes kiindulni, hogy a létezett szocializmusok kudarcának társadalmi oka mindenekelőtt az volt, hogy bizalmatlanságra, félelemre és általános fenyegetettségre, és a legkevésbé sem a bizalomra épültek.
Ez a jelleg, nagyon rövid szakaszoktól eltekintve, végigkísérte a rendszer történelmét, és ebben az összefüggésben a szovjet típusú elnyomó szervek legfőbb hivatása a közbizalom, sőt a magánéleti bizalom minden áron és válogatatlan eszközökkel való felszámolása volt. Nem tudhatjuk, hogy a cseusiszta terror végül hová vezetett volna, szerencsénkre a végkifejlet előtt kimúlt, ezért a szeku intézményi története is egy vége nincs történet. Azt hiszem, hogy a legtöbb megfigyelési és üldözési dosszié végül sehova nem vezetett, viszonylag keveseket hurcoltak meg, a kiterjedt besúgói, informátori, tartótiszti hálózat kiterjedtségéhez képest, mint ahogy az “igazi” disszidens is kevés volt. Társadalmi léptékben viszont a szeku áldatlan tevékenységének köszönhetően példátlanul elmélyült és kiterjedt a személyes, és különösképpen a közéleti bizalmatlanság.
Csak sejtéseink és esetleg vitáink vannak arról, hogy a volt szeku tényleg felszámolódott, vagy “tovább él”, intézményileg átalakulva, de mentalitásában ugyanúgy, vagy esetleg hálózatai a jelenleg működő gazdasági és politikai korrupciós hálózatokká metamorfozálódtak, stb. Ez utóbbi jelenség részben megmagyarázza, hogy milyen óriási ellenállás alakult ki a szeku és szekusok leleplezésével szemben, hogy mennyire elhúzódott a lusztrációs szabályozás, hogy későn indult az átvilágító bizottság, és továbbra is átláthatatlanok az adatlehívási eljárások, hiányosak a mappák, kampányszerűek és célzatosak a leleplezések, hallatlanul nehézkesek és hosszantartók az “igazolási” procedúrák, stb., stb. És igaz lehet az is, hogy a leleplezést az önmagát túlélt szekus struktúrákkal, az átvett (resapált) szekustisztekkel és a hivatásos besúgókkal kellett volna kezdeni, de persze a védettséget éppen ők élvezik, ha másként nem, hát gazdasági hatalmuknál fogva.
Az viszont meglehetősen világos, hogy a közbizalom szintje társadalmunkban hallatlanul alacsony, a bonyolult és sokszintű bizalmatlanság a posztszocialista társadalom, azaz a rendszerváltás bukásának egyik központi előidézője, másfelől pedig a kudarc biztos markere. A szekusok (ide értek ismét minden rendű és rangút) leleplezése, módszereik feltárása pedig éppen azért korparancs, mert enélkül egy helyben topogunk a közbizalom visszaépítésével.
Van a kérdésnek újfent egy rommagyar értelmiségi vonatkozása. Úgy tűnik, hogy a leleplezésekkel szembeni ellenállás és a leleplezők időről-időre való aposztrofálása (üldözött és üldöző összetévesztése), csak szűkebb, pszichológiai értelemben kollektív Stockholm-szindróma. Ha csak a túszejtővel való nehezen magyarázható szolidaritási pszichózisról lenne szó, ezt poszttraumatikus kezeléssel már kezelni lehetett volna.
De van itt egy másik vonatkozás is, a jelenség szociológiai értelemben azzal függ össze, hogy társadalmunk megmaradt úgynevezett “státus társadalomnak”, különösen az értelmiségi osztályunk hordozza és őrzi ezt a jelleget. Teszi ezt azon az áron is, hogy minduntalan elvtelen szerecsenmosdatásra kényszerül, amikor “köztiszteletnek örvendő” volt besúgókat védelmez. Erre utal – meglátásom szerint – Könczei Csongor cikkében, amikor a “senkik” és “valakik” metaforával illeti az értelmiségi szcéna résztvevőit, de ezt próbálja leírni a “fent” és “lent” jelzővel illethető társadalomra tett javaslat, melyet még a nyolcvanas években alkalmazott az akkori csíkszeredai “antropológus csoport” és amelyet Bíró A. Zoltán máig hangsúlyoz (Lásd. KAM, Közösség és társadalmi környezet, Janus, 1990, VII.).
A leleplezés ellenesek (már akiknek nincs félnivalója, vagy nem az utódhálózatok tagjai) valójában nem az egyes informátorokat, vagy más kollaboránsokat, vagy azok tetteit védik, hanem azt a feudális rendet, melyet egyedül elfogadhatónak tartanak, a társadalomnak a “valakikre” és a “senkikre” történő eredendő elosztását, annak újratermelését végzik. Jó húsz éve ezt Konrád és Szelényi tárgyilagosan úgy fogalmazták meg, hogy nálunk a mainstream “értelmiség társadalmi és politikai jellege ‘etatista’ vagy ‘káder’ maradt” (Konrád György-Szelényi Iván, Értelmiség és dominancia a posztkommunista társadalmakban, Politikatudományi Szemle 1992).
Azt hiszem, a további elemzést és a vita keretét ebben az irányban kellene és lehetséges bővíteni, az értelmiség és a rommagyar társadalom posztkolonialista típusú kölcsönös zombifikációját lenne célszerű megállítani. Mbembe az ilyen jellegű zombifikációval a posztkoloniális társadalmakat jellemzi, mondván, hogy a hatalmasok és a kiszolgáltatottak az állami kényszer folytán kénytelenek egyazon élettéren osztozni, egymást kölcsönösen elfogadni, mert nincs más választás.
Ebben a megkettőzöttségben és kényszerű összezártságban végül mind a felsőbbség (a „valakik” osztálya) mind az alattvalók (a „senkik”) kölcsönösen tehetetlenné válnak, zombifikálódnak, és hozzájárulnak az általános tehetetlenség és bizalmatlanság fenntartásához, illetve újratermeléséhez. Sem a főnökségnek, sem az alattvalóknak nincs önálló akarata, csak a kölcsönös zombifikáció aktorai (Mbembe Achille, On the Postcolony, Berkeley UP, 2001).
A mi kis rommgyar társadalmunk, a maga egyre fokozódó bezártságával és marginalizálódásával, ilyen kényszerű és kölcsönös zombifikáció szcénájává válhat. A leleplezésellenesség, illetve a szelektív leleplezés hívei, (már akiknek nincs félnivalója, vagy nem az utódhálózatok tagjai), az említett “káder” értelmiségi éthosz hordozói (a megszólalók közül Dávid Gyula, de ilyesmit olvasok ki a szép emlékű Gyimesi Éva vonatkozó könyvéből, és besúgók nevének nyilvánosságra nem hozatala gesztusából is) (Gyimesi Éva, Szem a láncban. Bevezetés a szekusdossziék hermeneutikájába, Komp-Press, Kvár, 2009.), státusvédők, (osztály)privilégiumaik védelmezői, csoda-e ha nem értenek szót a már úgy-ahogy polgárosult társadalmi közeggel, vagy különösen az új generációval?
(De)konstruktív provokációk
Ami a szekusmúlt feldolgozását és nyilvánosságra hozását illeti, messzemenően Könczei Csilla módszerével és szövegeivel értek egyet. Meglehet nincs itt az ideje (mert elhalasztottuk, elszalasztottuk a rendszerváltás pillanatában megtenni) a “hermeneutikai elemzésnek” és az ügy lezárásának, de az önmagunkkal való társadalmi léptékű szembenézésnek mindenkor ideje van. A jelenség bonyolultsága valóban elrettentheti az embert a róla való beszélésről, hiszen attól tarthat, hogy figyelmetlenségből, mert nincs elég adata, vagy mert olyan területre lép, mely leginkább mozgóhomokra emlékeztet, stb. esetleg jogos érzékenységeket sért. De azért az is világos kell(ene) legyen, hogy nincs morális felmentés azoknak, akik mások meghurcoltatásához, kiszolgáltatottságához, üldöztetéséhez, stb. hozzájárultak.
Akik azt mondják, hogy a leleplezők a szekus módszerek és célkitűzések “beteljesítői”, nemcsak tárgyi tévedésben vannak, hanem morális értelemben nullák (hogy erősebb, de indokolt kifejezést ne használjak), aki magánbeszélgetésben azt mondja “igen, besúgtam, jelentettem, de ezt nyilvánosan nem vállalom”, az hitvány, semmirekellő ember, és nem lehet ”egyébiránt köztiszteletnek örvendő” személy.
Az apja bűneit megváltani szándékozó Szőcs Géza cinikus megjegyzése apja jelentéseinek paródiába illő jellegéről és általában arrogáns és úrhatnám allűrjei az apai “káder” arisztokrata gesztusok és magatartás folytatása, kereshetnénk itt megbánást naphosszat.
Akik pedig a múltbeli státuszok, az értelmiségiek feudumának érdekében ellenzik a leleplezéseket és a pellengérre állítást, jól gondolják meg, mit tesznek. Mert egyébiránt ők is azt fájlalják, hogy nincsenek igazi pozitív példaképek társadalmunkban, vajon a volt ügynökök, minden rangú és rendű besúgók, jelentők, tisztek és szekus tevékenységben az üldözők kollaboránsaiként érintettek, lehetnek példaképek? A némelykor spontán, máskor céltudatos (ön)felmentő élettörténetekből nem áll össze történelem, a szekusmúlt történelme sem. Történelem csak történetírás útján keletkezik, történészre van szükség tehát, ki megírja a történelmet.
Természetes követelmény az árnyalt, mérlegelő, lehetőség szerint minden információt ellenőrző és körültekintő feldolgozása a közelmúltnak, és ezen belül a szekusmúltnak is, az erkölcsi értelemben is működő józan eszünket azért nem hagyhatjuk szunnyadni a dossziék fölött. Aki Stockholm-szindrómában szenved, azt kezelni kell, aki érdekelt, és azért ferdít, elhallgat és manipulál, azt pedig le kell leplezni, mi másra építhetnénk közbizalmat, még a teljes zombifikáció előtt? Kolozsvár, 2013. január 7.
Transindex.ro,
2013. január 14.
Kuti Csongor
RE: MÉG EGY ÜGYNÖK
Tükör által homályosan
Nem politikai, vagy más versenyhelyzetekben előnyt jelentő leleplezésekre van szükség, hanem a múlttal való elszámolásra, a sok eseti, személyes igazságból felépülő narratívára.
Lectori benevolo
Jelen írás nem tudományos cikk, vagy annak vázlata, mindössze néhány felvetéssel kíván hozzájárulni Könczei Csilla szekusblogja kapcsán kialakulóban lévő közvitához. Írásom nagy mértékben támaszkodik Katherine Verdery: Postsocialist Cleansing in Eastern Europe című közlésére, melynek következtetésével bizonyos fokig egyetértek.
E sorok írója 1989 tavaszán, nem sokkal 14. életévének betöltése után, néhány vele egykorú osztálytársával együtt, mintegy születésnapi ajándékként, megkapta KISZ tagkönyvét. Egyikünknek sem jutott eszébe tiltakozni. Majd decemberben, a csíkszeredai télben felbuzgó forradalmi hangulatban, öcsém közreműködésével, azonmód megcsonkítottam, majd elégettem és szétszórtam, mint Adolf Eichmann hamvait a Földközi tenger felett.
Szeku Tizenkét évvel később, kötelező sorkatonai szolgálat címén Csíkszeredából Slatinára teleportáltak, egy olyan belügyminisztériumi egységhez, ahol meglepetéssel tapasztalhattuk: javarészt a közalkalmazotti elit soraiból származó csemeték társaságába keveredtünk, akik egy szépreményű belügyi vagy SRI-s karrier irányába igyekeztek innen dobbantani, okosan lerövidítve a tiszti karhoz az akadémián át vezető lényegesen tekervényesebb utat.
Így alkalmam akadt találkozni a Gagyi József által felelevenített CI-tiszt 2001-es változatával. Hat hónap slatinai tartózkodás alatt kiderült: mindent tudnak, amit egy huszonéves kezdő jogász kapcsolatairól tudni érdemes. Besúgókat ugyan már nem toboroztak, de bő évtizednyire a diktatúra bukása után, igencsak kényelmetlenül merült fel a gyanú: talán mégsem úsztuk meg.
A társasági kapcsolatokban rejlő erőtől (l.: a társasági oldalak szerepe az arab „forradalmakban”) tartott a diktatúra is, így a szeku kiemelkedő feladata volt a kapcsolati hálók feltérképezése, azok ellenőrzése a kollaboránsok által. E logika mentén azon személyek lettek kiszemelve beszervezés céljából, akik nagy mozgástérrel, jó kapcsolatrendszerrel rendelkeztek. Verdery szerint éppen ez okból exponáltak is voltak, hiszen sok esetben családtagjaik, barátaik oltalmazásának szándékával, vagy kiterjedt ismeretségi körükben észlelt „gyanús” tevékenységgel kapcsolatban kerültek beszervezésre (Verdery 2012). Általánosítani azonban fölösleges: minden egyes történet egy külön dráma, és a szereplők motivációinak magyarázatát csak esetenként lehet értelmezni.
A szeku érdeklődése tehát nem csak az egyénre, hanem annak szociális kapcsolataira is kiterjedt, és sikerének kulcsa részben abban rejlett, hogy a rendszer maga az autonóm egyén helyett az arctalan tömegre épült: a diktatúrában nem voltak egyéniségek. Ilyetén a kollaboráció sem egyéni, hanem hálózati tevékenység volt, ami természetesen igen nagy kiterjedésű apparátust, és számos besúgót igényelt. (A besúgókat más besúgók figyelték, így többségük egyszerre volt „bűnös” és „áldozat”.)
Kételkedem azonban Stefano Bottoni kijelentésében, mely szerint az együttműködők jelentették a többséget. A keletnémet titkosszolgálat archívumának adatai alapján mintegy 178 ezer besúgóból és 93 ezer ügynökből állhatott az apparátus, eszerint nagyjából 35 keletnémet állampolgárra jutott egy szekus. A Stasi pedig – elméletileg – lényegesen aktívabb volt, mint a Securitate (180 km dosszié 35 km-rel szemben ), nincs okunk hát feltételezni, még a magyar kisebbség tekintetében sem, hogy nálunk rosszabb volt az ártatlan-kollaboráns arány (Verdery 2012).
Lusztráció A hálózat a személytelenségre, a kapcsolatai, semmint önálló cselekedetei által meghatározott egyénekre épült. Ezzel viszont a jogállamiság elvei szerint működő igazságszolgáltatás nem tud mit kezdeni. Az alkotmányos jogok védelme megköveteli, hogy a bíróság a kollaboránsokat egyénként kezelje, ez viszont a történelmi realitások torzult percepciójához vezetne (Verdery 2012).
A bíróság egyének és azok cselekedetei felett ítélkezve tud jogorvoslatot nyújtani, azonban nem ülhet törvényt a történelem, egyes rendszerek vagy ideológiák felett: a történelmi jóvátétel nem tartozik hatáskörébe.
Midőn hamvai szétszórattak a Földközi tenger felett, Adolf Eichmann elnyerte méltó büntetését a náci gyilkológép működésében betöltött szerepéért. A halálos ítélettel végződő per azonban nem tartozik a nemzetközi büntetőjog történetének mérföldkövei közé. Az igyekezet, amellyel a jeruzsálemi bíróság megpróbálta az Eichmann pert a nácizmus és az antiszemitizmus perévé átlényegíteni, míg történelmileg és emberileg is érthető, jogi szempontból helytelen. Bár metafizikai szőrszálhasogatásnak tűnhet (Aschheim 2001), de nem elhanyagolható különbség Eichmann cselekedetei és a zsidóság szenvedései között az a tény, hogy csakis az előbbi kategória képezheti büntetőjogi per tárgyát (Arendt 1963).
A jogelméleti részleteken túlmenően azonban az Eichman sztori jól illusztrálja, miként válhat szörnyeteg bármelyik átlagemberből. A Securitate irattáraiban is csontvázak lapulnak.
A demokratikus fordulat után a hálózat léte maga tette szükségessé a tisztogatási folyamatot: a nómenklatúra tagjaiból, ügynökökből és besúgókból álló hálót szét kellett (volna) szabdalni, hogy annak tagjai ne akadályozhassák a demokratikus átmenetet. Ebben a kontextusban figyelemre méltó adalék lehet, hogy éppen a hatalomátadó kommunista vezetők szorgalmazták rendkívüli elkötelezettséggel egy erős igazságszolgáltatási rendszer és alkotmánybíróság felállítását, abban a reményben, hogy a kommunista bírói elit lecserélésére nem lesz elegendő egyetlen parlamenti ciklus. (Verdery 2012)
A „lusztráció” kifejezés maga a Csehszlovák titkosrendőrség szakzsargonjából ered, ahol a párttagok lojalitásának megállapításáért (a kevésbé megbízható káderek eltávolításának céljával) lefolytatott vizsgálatot jelölte.
Mára kellő történelmi távlattal és adatokkal rendelkezünk ahhoz, hogy kijelenthessük: a lusztrációt egyetlen posztkommunista államban sem lehetett jogorvoslatként vagy igazságtételként értelmezni. A lusztrációs törekvések leginkább a posztkommunista politikai verseny és a parlamenti koalíciók történetei, amelyekben a lusztrációs jogszabályok nem az adott állam politikai történetének, hanem az aktuálpolitika függvényében alakultak. Általában pedig a kommunista utódpártok és politikai ellenfeleik erőviszonyait tükrözik.
A végletekig átpolitizált lusztrációs törekvések ezért képtelenek voltak megfelelni a valós, igazsággal, jogorvoslattal, jóvátétellel vagy megbékéléssel kapcsolatos társadalmi elvárásoknak. Ez azonban paradox módon oda vezetett, hogy a néhai besúgók és ügynökök kilétére gyakran némiképp a múlt rendszerre emlékeztető be(és ugyanakkor mintegy: fel)jelentéssel derül fény: valakiről kiderül, hogy kollaboráns volt.
A lusztráció valahogyan „elszabadult” a hivatalos – politikai – ellenőrzés alól, és egy tágabb értelemben vett verseny fegyverévé vált (Verdery 2012).
Értelmezésként ide kívánkozik egy Michnik – Havel párbeszéd részlet:
„Michnik: Van egy további probléma is. Hallottam, hogy egy szlovák politikai vezető, Jan Carnogursky azzal vádolt meg egy másikat, Vladimír Meciart, hogy együttműködött a titkosrendőrséggel. Meciar ugyanezzel vádolta meg Carnogurskyt. Az egyetlen hiteles döntőbíró ebben az esetben csakis egy titkosrendőrségi tiszt lehetne. Azt hiszem, elég abszurd lenne az a helyzet, amikor a titkosrendőrség ezredesei adnak ki erkölcsi bizonyítványokat.
Havel: Ez igaz. Erre én is felhívtam a parlament figyelmét. Valóban abszurd, hogy egy demokratikus államban egy ember valamely posztra való alkalmasságának abszolút és végső kritériuma a titkosrendőrség belső aktáiból származzon.” (Michnik és Havel 1993)
Igazság Térjünk vissza a Securitate irattárához. Miféle igazságot szeretnénk felfedezni, és miféle igazság rejtőzhet a több kilométernyi dossziékban?
Kiolvasható-e belőlük egy „abszolút” igazság, vagy csak eseti, szubjektív, személyes igazságok léteznek? Fennáll-e annak veszélye, hogy az „abszolút” igazság ürügyén mintegy einstandoljuk a közösségi emlékezetet?
A szeku igyekezett leleplezni a rendszer ellenségeit. Fölfedni a látszat mögött létezni vélt igazságot, a személyes igazságokat. Az archívum ezen igazságok tárháza. A rendszer saját népességéről felhalmozott tudásának emlékműve (Verdery 2012).
Az archívum igazsága azonban számtalan tekintetben kérdéses. Sok aláírást erőszakkal, fenyegetéssel, zsarolással csikartak ki. Másokat egyszerűen átvertek, azt sem tudták mit írnak alá. Ugyanakkor az ügynökök motiválva voltak a minél több aláírás beszerzésére, ezért alkalomadtán „gyártották” a kollaboránsokat.
Az archívum, az egyes dossziék korántsem hiánytalanok. A volt csehszlovák StB dossziéinak mintegy 90%-át megsemmisítették vagy eltüntették, hasonló eljárás a Securitatetól sem lehetett idegen. Azt hiszem, hogy Katherine Verdery romániai származású antropológus javaslatával kell egyetértenem, aki jelenleg saját megfigyelési dossziéját dolgozza fel: tekintsük a szeku irattárát kiváló terepfeljegyzéseknek a legobskúrusabb kommunista intézmény működésének tanulmányozásában. A lusztráció zsákutcának bizonyult, a bírósági jogorvoslat nem járható út, az Igazság és Megbékélés Bizottságok, több mint 20 évvel a rendszerváltás után, már nem időszerűek.
A jóvátétel egyetlen megvalósítható formája a kommunista múlt, és annak részeként a szeku működésének feldolgozása. Hogy minden ügynökről, minden kollaboránsról kiderülhessen, milyen szerepet játszott a diktatúra fenntartásában. Nem politikai, vagy más versenyhelyzetekben előnyt jelentő leleplezésekre van szükség, hanem a múlttal való elszámolásra, a sok eseti, személyes igazságból felépülő narratívára. Különben utódaink majd szekusoknak fognak remek újrahantolásokat szervezni.
A keletnémet lusztrációról megjegyezték, hogy míg Csehszlovákia és Lengyelország bíróságai, postahivatalai és iskolái személyzet nélkül maradtak volna, ha komolyan átvilágítják a közalkalmazottakat, addig Németország újraegyesítése során épp az ellenkező probléma merült fel: felesleg mutatkozott bürokratákból, a lusztráció pedig megoldotta ezt a foglalkoztatáspolitikai dilemmát. A romániai magyar közösség szerencsés helyzetben van: a fenti problémák egyike sem fenyegeti. A kérdés mindössze annyi: van-e annyira erős civil társadalmunk, hogy megteremtse a szembenézéshez és megbékéléshez szükséges kontextust?
Felhasznált irodalom:
Arendt, Hanna: Eichmann in Jerusalem. A report on the banality of evil, Penguin books, 1963 Aschheim, Steven E. (ed.): Hannah Arendt in Jerusalem, Berkeley: Univ. of California Press, 2001 Michnik, Adam és Havel, Vacláv: Igazságtétel vagy bosszú? Közzétéve a Beszélő oldalon (http://beszelo.c3.hu) Verdery, Katherine: Postsocialist Cleansing in Eastern Europe: Purity and Danger in Transitional Justice (Socialism Vanquished, Socialism Challenged: Eastern Europe and China, 1989-2009, ed. Nina Bandelj and Dorothy J. Solinger, Oxford Univ. Press, 2012)
A szerzőről: Kuti Csongor LLM, SJD, alkotmányjogász, tudományos fokozatait a budapesti Közép-Európai Egyetemen szerezte, jelenleg gyakorló jogász és a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem oktatója
Transindex.ro,
RE: MÉG EGY ÜGYNÖK
Tükör által homályosan
Nem politikai, vagy más versenyhelyzetekben előnyt jelentő leleplezésekre van szükség, hanem a múlttal való elszámolásra, a sok eseti, személyes igazságból felépülő narratívára.
Lectori benevolo
Jelen írás nem tudományos cikk, vagy annak vázlata, mindössze néhány felvetéssel kíván hozzájárulni Könczei Csilla szekusblogja kapcsán kialakulóban lévő közvitához. Írásom nagy mértékben támaszkodik Katherine Verdery: Postsocialist Cleansing in Eastern Europe című közlésére, melynek következtetésével bizonyos fokig egyetértek.
E sorok írója 1989 tavaszán, nem sokkal 14. életévének betöltése után, néhány vele egykorú osztálytársával együtt, mintegy születésnapi ajándékként, megkapta KISZ tagkönyvét. Egyikünknek sem jutott eszébe tiltakozni. Majd decemberben, a csíkszeredai télben felbuzgó forradalmi hangulatban, öcsém közreműködésével, azonmód megcsonkítottam, majd elégettem és szétszórtam, mint Adolf Eichmann hamvait a Földközi tenger felett.
Szeku Tizenkét évvel később, kötelező sorkatonai szolgálat címén Csíkszeredából Slatinára teleportáltak, egy olyan belügyminisztériumi egységhez, ahol meglepetéssel tapasztalhattuk: javarészt a közalkalmazotti elit soraiból származó csemeték társaságába keveredtünk, akik egy szépreményű belügyi vagy SRI-s karrier irányába igyekeztek innen dobbantani, okosan lerövidítve a tiszti karhoz az akadémián át vezető lényegesen tekervényesebb utat.
Így alkalmam akadt találkozni a Gagyi József által felelevenített CI-tiszt 2001-es változatával. Hat hónap slatinai tartózkodás alatt kiderült: mindent tudnak, amit egy huszonéves kezdő jogász kapcsolatairól tudni érdemes. Besúgókat ugyan már nem toboroztak, de bő évtizednyire a diktatúra bukása után, igencsak kényelmetlenül merült fel a gyanú: talán mégsem úsztuk meg.
A társasági kapcsolatokban rejlő erőtől (l.: a társasági oldalak szerepe az arab „forradalmakban”) tartott a diktatúra is, így a szeku kiemelkedő feladata volt a kapcsolati hálók feltérképezése, azok ellenőrzése a kollaboránsok által. E logika mentén azon személyek lettek kiszemelve beszervezés céljából, akik nagy mozgástérrel, jó kapcsolatrendszerrel rendelkeztek. Verdery szerint éppen ez okból exponáltak is voltak, hiszen sok esetben családtagjaik, barátaik oltalmazásának szándékával, vagy kiterjedt ismeretségi körükben észlelt „gyanús” tevékenységgel kapcsolatban kerültek beszervezésre (Verdery 2012). Általánosítani azonban fölösleges: minden egyes történet egy külön dráma, és a szereplők motivációinak magyarázatát csak esetenként lehet értelmezni.
A szeku érdeklődése tehát nem csak az egyénre, hanem annak szociális kapcsolataira is kiterjedt, és sikerének kulcsa részben abban rejlett, hogy a rendszer maga az autonóm egyén helyett az arctalan tömegre épült: a diktatúrában nem voltak egyéniségek. Ilyetén a kollaboráció sem egyéni, hanem hálózati tevékenység volt, ami természetesen igen nagy kiterjedésű apparátust, és számos besúgót igényelt. (A besúgókat más besúgók figyelték, így többségük egyszerre volt „bűnös” és „áldozat”.)
Kételkedem azonban Stefano Bottoni kijelentésében, mely szerint az együttműködők jelentették a többséget. A keletnémet titkosszolgálat archívumának adatai alapján mintegy 178 ezer besúgóból és 93 ezer ügynökből állhatott az apparátus, eszerint nagyjából 35 keletnémet állampolgárra jutott egy szekus. A Stasi pedig – elméletileg – lényegesen aktívabb volt, mint a Securitate (180 km dosszié 35 km-rel szemben ), nincs okunk hát feltételezni, még a magyar kisebbség tekintetében sem, hogy nálunk rosszabb volt az ártatlan-kollaboráns arány (Verdery 2012).
Lusztráció A hálózat a személytelenségre, a kapcsolatai, semmint önálló cselekedetei által meghatározott egyénekre épült. Ezzel viszont a jogállamiság elvei szerint működő igazságszolgáltatás nem tud mit kezdeni. Az alkotmányos jogok védelme megköveteli, hogy a bíróság a kollaboránsokat egyénként kezelje, ez viszont a történelmi realitások torzult percepciójához vezetne (Verdery 2012).
A bíróság egyének és azok cselekedetei felett ítélkezve tud jogorvoslatot nyújtani, azonban nem ülhet törvényt a történelem, egyes rendszerek vagy ideológiák felett: a történelmi jóvátétel nem tartozik hatáskörébe.
Midőn hamvai szétszórattak a Földközi tenger felett, Adolf Eichmann elnyerte méltó büntetését a náci gyilkológép működésében betöltött szerepéért. A halálos ítélettel végződő per azonban nem tartozik a nemzetközi büntetőjog történetének mérföldkövei közé. Az igyekezet, amellyel a jeruzsálemi bíróság megpróbálta az Eichmann pert a nácizmus és az antiszemitizmus perévé átlényegíteni, míg történelmileg és emberileg is érthető, jogi szempontból helytelen. Bár metafizikai szőrszálhasogatásnak tűnhet (Aschheim 2001), de nem elhanyagolható különbség Eichmann cselekedetei és a zsidóság szenvedései között az a tény, hogy csakis az előbbi kategória képezheti büntetőjogi per tárgyát (Arendt 1963).
A jogelméleti részleteken túlmenően azonban az Eichman sztori jól illusztrálja, miként válhat szörnyeteg bármelyik átlagemberből. A Securitate irattáraiban is csontvázak lapulnak.
A demokratikus fordulat után a hálózat léte maga tette szükségessé a tisztogatási folyamatot: a nómenklatúra tagjaiból, ügynökökből és besúgókból álló hálót szét kellett (volna) szabdalni, hogy annak tagjai ne akadályozhassák a demokratikus átmenetet. Ebben a kontextusban figyelemre méltó adalék lehet, hogy éppen a hatalomátadó kommunista vezetők szorgalmazták rendkívüli elkötelezettséggel egy erős igazságszolgáltatási rendszer és alkotmánybíróság felállítását, abban a reményben, hogy a kommunista bírói elit lecserélésére nem lesz elegendő egyetlen parlamenti ciklus. (Verdery 2012)
A „lusztráció” kifejezés maga a Csehszlovák titkosrendőrség szakzsargonjából ered, ahol a párttagok lojalitásának megállapításáért (a kevésbé megbízható káderek eltávolításának céljával) lefolytatott vizsgálatot jelölte.
Mára kellő történelmi távlattal és adatokkal rendelkezünk ahhoz, hogy kijelenthessük: a lusztrációt egyetlen posztkommunista államban sem lehetett jogorvoslatként vagy igazságtételként értelmezni. A lusztrációs törekvések leginkább a posztkommunista politikai verseny és a parlamenti koalíciók történetei, amelyekben a lusztrációs jogszabályok nem az adott állam politikai történetének, hanem az aktuálpolitika függvényében alakultak. Általában pedig a kommunista utódpártok és politikai ellenfeleik erőviszonyait tükrözik.
A végletekig átpolitizált lusztrációs törekvések ezért képtelenek voltak megfelelni a valós, igazsággal, jogorvoslattal, jóvátétellel vagy megbékéléssel kapcsolatos társadalmi elvárásoknak. Ez azonban paradox módon oda vezetett, hogy a néhai besúgók és ügynökök kilétére gyakran némiképp a múlt rendszerre emlékeztető be(és ugyanakkor mintegy: fel)jelentéssel derül fény: valakiről kiderül, hogy kollaboráns volt.
A lusztráció valahogyan „elszabadult” a hivatalos – politikai – ellenőrzés alól, és egy tágabb értelemben vett verseny fegyverévé vált (Verdery 2012).
Értelmezésként ide kívánkozik egy Michnik – Havel párbeszéd részlet:
„Michnik: Van egy további probléma is. Hallottam, hogy egy szlovák politikai vezető, Jan Carnogursky azzal vádolt meg egy másikat, Vladimír Meciart, hogy együttműködött a titkosrendőrséggel. Meciar ugyanezzel vádolta meg Carnogurskyt. Az egyetlen hiteles döntőbíró ebben az esetben csakis egy titkosrendőrségi tiszt lehetne. Azt hiszem, elég abszurd lenne az a helyzet, amikor a titkosrendőrség ezredesei adnak ki erkölcsi bizonyítványokat.
Havel: Ez igaz. Erre én is felhívtam a parlament figyelmét. Valóban abszurd, hogy egy demokratikus államban egy ember valamely posztra való alkalmasságának abszolút és végső kritériuma a titkosrendőrség belső aktáiból származzon.” (Michnik és Havel 1993)
Igazság Térjünk vissza a Securitate irattárához. Miféle igazságot szeretnénk felfedezni, és miféle igazság rejtőzhet a több kilométernyi dossziékban?
Kiolvasható-e belőlük egy „abszolút” igazság, vagy csak eseti, szubjektív, személyes igazságok léteznek? Fennáll-e annak veszélye, hogy az „abszolút” igazság ürügyén mintegy einstandoljuk a közösségi emlékezetet?
A szeku igyekezett leleplezni a rendszer ellenségeit. Fölfedni a látszat mögött létezni vélt igazságot, a személyes igazságokat. Az archívum ezen igazságok tárháza. A rendszer saját népességéről felhalmozott tudásának emlékműve (Verdery 2012).
Az archívum igazsága azonban számtalan tekintetben kérdéses. Sok aláírást erőszakkal, fenyegetéssel, zsarolással csikartak ki. Másokat egyszerűen átvertek, azt sem tudták mit írnak alá. Ugyanakkor az ügynökök motiválva voltak a minél több aláírás beszerzésére, ezért alkalomadtán „gyártották” a kollaboránsokat.
Az archívum, az egyes dossziék korántsem hiánytalanok. A volt csehszlovák StB dossziéinak mintegy 90%-át megsemmisítették vagy eltüntették, hasonló eljárás a Securitatetól sem lehetett idegen. Azt hiszem, hogy Katherine Verdery romániai származású antropológus javaslatával kell egyetértenem, aki jelenleg saját megfigyelési dossziéját dolgozza fel: tekintsük a szeku irattárát kiváló terepfeljegyzéseknek a legobskúrusabb kommunista intézmény működésének tanulmányozásában. A lusztráció zsákutcának bizonyult, a bírósági jogorvoslat nem járható út, az Igazság és Megbékélés Bizottságok, több mint 20 évvel a rendszerváltás után, már nem időszerűek.
A jóvátétel egyetlen megvalósítható formája a kommunista múlt, és annak részeként a szeku működésének feldolgozása. Hogy minden ügynökről, minden kollaboránsról kiderülhessen, milyen szerepet játszott a diktatúra fenntartásában. Nem politikai, vagy más versenyhelyzetekben előnyt jelentő leleplezésekre van szükség, hanem a múlttal való elszámolásra, a sok eseti, személyes igazságból felépülő narratívára. Különben utódaink majd szekusoknak fognak remek újrahantolásokat szervezni.
A keletnémet lusztrációról megjegyezték, hogy míg Csehszlovákia és Lengyelország bíróságai, postahivatalai és iskolái személyzet nélkül maradtak volna, ha komolyan átvilágítják a közalkalmazottakat, addig Németország újraegyesítése során épp az ellenkező probléma merült fel: felesleg mutatkozott bürokratákból, a lusztráció pedig megoldotta ezt a foglalkoztatáspolitikai dilemmát. A romániai magyar közösség szerencsés helyzetben van: a fenti problémák egyike sem fenyegeti. A kérdés mindössze annyi: van-e annyira erős civil társadalmunk, hogy megteremtse a szembenézéshez és megbékéléshez szükséges kontextust?
Felhasznált irodalom:
Arendt, Hanna: Eichmann in Jerusalem. A report on the banality of evil, Penguin books, 1963 Aschheim, Steven E. (ed.): Hannah Arendt in Jerusalem, Berkeley: Univ. of California Press, 2001 Michnik, Adam és Havel, Vacláv: Igazságtétel vagy bosszú? Közzétéve a Beszélő oldalon (http://beszelo.c3.hu) Verdery, Katherine: Postsocialist Cleansing in Eastern Europe: Purity and Danger in Transitional Justice (Socialism Vanquished, Socialism Challenged: Eastern Europe and China, 1989-2009, ed. Nina Bandelj and Dorothy J. Solinger, Oxford Univ. Press, 2012)
A szerzőről: Kuti Csongor LLM, SJD, alkotmányjogász, tudományos fokozatait a budapesti Közép-Európai Egyetemen szerezte, jelenleg gyakorló jogász és a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem oktatója
Transindex.ro,
2013. január 25.
Senkik és valakik szürke zónája
Stefano Bottoni történész szekusmúltról és a megtisztulás lehetőségéről
Olaszországban született, de kutatásai a romániai magyarsághoz vezették. Doktori disszertációját a Magyar Autonóm Tartományról írta, és kulcsszerepe volt Sütő András és Szilágyi Domokos ügynökmúltjának feltárásában is. A beszélgetés – amelynek apropóját az elmúlt időszak ügynökleleplezései szolgáltatták – talán a közelmúlt történelmének jobb megértéséhez is közelebb visz. – Külföldiként hogyan vette a bátorságot, hogy egy ilyen méhkasszerű történetbe nyúljon, mint amilyen a szekuritáté működése?
– A román kommunista hatalom és az erdélyi magyarság együttműködésének fokozataira a Sütő-ügy döbbentett rá 2005-ben, amikor még tapasztalatlanabb voltam és gyakorlatilag nem éreztem át a helyzet súlyát. Nem kértem ki Sütő András véleményét, mert úgy gondoltam, az iratok önmagukért beszélnek. Noha Sütő András nem volt képes önreflexív módon megszólalni – és a közéleti vita illetve az azóta nyilvánosságra került újabb iratok visszaigazolták tézisemet –, ma már úgy gondolom, hogy meg kellett volna tennem azt a gesztust. Kemény reakciók követték a tanulmányomat: hetven-nyolcvan cikkből álló közéleti vitát robbantott ki, engem pedig mindenfélének elmondtak.
– Mi motiválta abban, hogy megszólaljon egy ilyen kényes témával kapcsolatban?
– Talán természetes is, hogy kívülállóként szólaltam meg, mert – mondjuk ki – sokkal kevesebb veszélynek vagyok itt kitéve: nem veszíthetem el az állásomat, nincs rám túl nagy hatással, ha valamit állítanak rólam. Természetesen érzem annak a felelősségét, hogy nem mondhatok akármit. Egyrészt, azt hiszem, rá akartam valamire döbbenteni az erdélyi magyarokat a Sütő András és a későbbi Szilágyi Domokos-üggyel kapcsolatban. Másrészt a Ceausescu-rendszer természetrajzával kapcsolatos félreértéseket kívántam eloszlatni.
– Milyen félreértésre gondol?
– Valahogy meg kell tudnunk magyarázni, és meg kell értenünk, hogy a romániai társadalom jelentős részében miért él nosztalgia a Ceausescu-rendszerrel kapcsolatban. Ar omániai elit húsz éve nem tud mit kezdeni ezzel, a gazdasági világválság kitörése óta pedig minden mérés azt mutatja, hogy ez a nosztalgia folyamatosan erősödik. Ki gondolta volna ezt a kilencvenes években? Erre a nagy pálfordulásra a társadalomtudománynak reagálnia kell.
– Tudományos vagy inkább társadalmi szükségszerűségnek tartja?
– Inkább egyfajta kötelességnek, mert különben képtelenek vagyunk megérteni, hogy az emberek miként élték meg a múlt rendszert, az átmenetet, vagy, hogy miért ennyire népszerű vidéken az egyszerű emberek körében a rendszerváltás „veszteseit” oly látványosan pártoló posztkommunista formáció. Persze ez a nosztalgia gyakran tudatosan táplált, de azt is látni kell, hogy a rendszer két-három évtizede alatt képes volt biztosítani a számban növekvő romániai lakosság számára az élethez való legalapvetőbb feltételeket. Természetesen ez nem elég az emberi méltósághoz, de ne idealizáljuk az 1945 előtti közállapotokat sem, amikor gyakorlatilag – főleg a Regátban és Moldvában – nyomorban élt a falusi lakosság. Csak 1979-80-tól tört meg az életszínvonal emelkedése: a hetvenes évek végén a romániai lakosság nagy része többnyire elégedett volt a saját helyzetével a húsz-harminc évvel azelőtti korszakhoz képest. Ha ezt kimondjuk, még nem azt jelenti, hogy dicsőítjük a kommunizmust, hanem egyszerűen saját kontextusába helyezzük a történetet. Nem mondhatjuk ma az embereknek, hogy milyen rossz volt nekik a hetvenes években, mert nem így emlékeznek rá. Egyrészt, mert arra emlékeznek, hogy akkor fiatalok voltak, másrészt a nyolcvanas-kilencvenes évek általános mizériája felülírja az emlékezetben a hatvanas-hetvenes évekbeli nehézségeket. Engem pedig nagyon érdekelt a társadalmi átalakulás, amely szerintem továbbra is kevéssé kutatott. Pedig Románia a társadalomkutatók kiaknázatlan aranybányája. Jó példa erre Katherine Verdery, amerikai antropológus közeljövőben megjelenő kötete is, amely sokunk kutatását felülírja majd.
– Miről szól ez a könyv?
– A szekusdosszié-kutatás antropológiai módszertana lesz a témája: saját megfigyelési dossziéja szolgáltatja az alapot. Tizenöt éven keresztül megfigyelték a romániai tevékenységét, így több ezer oldalra rúgó iratcsomót gyártottak róla. Amerikaiként erdélyi falvakban kutatott, beszélgetett emberekkel, ezért CIA-ügynöknek nézték. Többször ki akarták utasítani, le akarták tartóztatni, de aztán mégsem tették, mert a politikai és diplomáciai racionalitás felülírta a belpolitikai nekibuzdulásokat. Azt kell mondanom, hogy olykor a kívülről jött emberek mondják meg a „tutit”. Ez hatványozottan igaz egy olyan országra, amely még mindig képtelen kitermelni egy olyan értelmiségi, szakmai közeget, amely a saját kérdéseit markánsan, világosan „nyugati nyelvhasználattal” lenne képes megfogalmazni.
– Milyen társadalmi vagy szakmai vitára lenne szükség ahhoz, hogy ne minden egyes eset generáljon újabb vitát? Vagy minden eset annyira egyedi, hogy indokolja az újabb párbeszédet? – Sokan naivan abban reménykednek, hogy egyszer csak magától felbukkan néhány volt hálózati személy, és mielőtt dekonspirálnák őket, maguk mondják el, mi és miért történt velük. Régóta él ez a frusztráció, mert minden egyes eset felbukkanása után azzal kell szembesülnünk, hogy ezt soha senki nem teszi meg. Pedig például a Szőcs Géza édesapjáról is többen tudtak már Kolozsváron, közkeletű információnak számított a városban, csak nem beszéltek róla. A közérdeklődés a társadalomnak csak egy nagyon kicsi, exponált szegmensére kíváncsi. Ebben nyilván az is szerepet játszik, hogy még mindig szeretjük azt gondolni: a szekusmúlt csak egy kisebbséget érint, ezért minden egyes esetnél azt tudjuk mondani, hogy „huh, ő az volt, de azért sokan mások nem”. Pedig még semmit sem tudunk a falvakban a szeku szerepét játszó milícia besúgóiról, nem tudunk a katonai hírszerzésről, a katonai elhárításról. Az „áldozat-tettes” és a „senkik-valakik” dichotómiája az ötvenes évek ellenálló közegét még talán meg tudja magyarázni, ám a hetvenes-nyolcvanas évekről ezek az ellentétpárok már valójában keveset árulnak el. Aki munkahelyet vállalt, kollégái voltak, egy bizonyos közegben mozgott, mindennapi kompromisszumokra kényszerült. A kompromisszum lehetett korrupció, a napi túlélés zálogát jelentő szívességrendszer, vagy besúgóvá válás: a hálózati szerep sok tekintetben túlélési stratégia volt. Nem mind, ezért fontos, hogy minden esetet egyedinek tekintsünk. A tortának csak egy nagyon kis szeletét aprítjuk tovább és morzsánként azt eszegetjük, bár valószínűleg ennek így nincs sok értelme.
– Akkor minek lehet értelme?
– Szerintem a közelmúlt önkritikus vagy legalábbis reflexív elemzése szükséges ahhoz, hogy a társadalom képes legyen megérteni jelenlegi állapotát. Ennek része annak a felismerése is, hogy ez a rendszer nem egy szűk kisebbségből álló együttműködőkből és egy ellenálló többségből állt, hanem egy nagyon széles szürke zónából, amiből kiemelkedhettek néha az éppen ellenállók vagy az éppen együttműködők. Gondoljunk csak a Szőcs családra: ott van az édesapa, aki harminc éven át nagy szorgalommal jelentett, és ott van a gyereke, aki a nyolcvanas évek valamennyi politikai botrányában benne volt. Hol van az ellenálló, illetve hol az együttműködő? Hol a határ akár csak egyetlen családon belül is? Arra is sok példa van, hogy valaki egy életúton belül egyszerre megfigyelt és megfigyelő. Lassan már Hajdu Győző is elmondhatja magáról, hogy megfigyelték. A vita végtelen, de le kell folytatni. Az érdemi vitát onnan kellene elkezdeni, hogy a még élő emberek, akik részt vettek, részt kellett venniük, felállnak, elmesélik, és így visszanyerik saját identitásukat.
– Mi a véleménye a lusztrációs törvényről?
– Sokan egyetértünk abban, hogy a lusztrációnak húsz év múltán már semmi értelme sincs. Az összes kelet-európai lusztráció, a cseh, a lengyel, a román, a bolgár azt mutatja, hogy politikai haszonszerzésre használták, nem volt objektív, nem volt képes megváltoztatni a politikai elitet, nem volt képes elkapni az igazán nagy halakat, gyakorlatilag csak növelte az igazságtalanság érzését, és nem növelte a megtisztulási folyamat esélyét. Ma Romániában teljesen járhatatlan ez az út, de itt is jogosult az, amit a kutatók úgy hívnak, hogy információs kárpótlás. Azoknak az embereknek, akiket Szőcs István, vagy „Kiss Pista”, vagy bárki besúgott, joguk lenne megtudni tőlük, hogy miért.
– A „kárpótlás” jelenlegi fázisában viszont egyelőre csak suttognak egyesekről, vagy nyilvánosan dekonspirálják őket valamilyen fórumon.
– Szlovákiában például az interneten tették közzé a hálózati személyek kartonjait fedőnévvel és valódi névvel egyaránt. Romániában ezzel a módszerrel kapcsolatban adódik egy kis technikai nehézség: a beszervezési kartonok sok esetben nem maradtak fenn, de olyan is akad, hogy idő közben fedőnevet változtattak, így különböző dossziékban más-más fedőnéven szerepel a besúgó. Nincs olyan szépen megmaradt központi nyilvántartás, mint a hajdani Csehszlovákiában. A régi CNSAS ugyan közzétett listákat, de akkor még nagyon kevés besúgót ismertek. Nem tudom, ez megoldást jelentene-e, de legalább nem néhány néven csámcsogna a társadalom, hanem látná, hogy benne volt a társadalmi szövetben. Sokan megtagadták a kompromisszumokat: ők soha nem jutottak pozícióba. Bizonyos értelemben nekem, mint kutatónak, a „senkik” pártján kell állnom, kiknek etikus magatartása bizonyítja, hogy igenis tiszta lehetett maradni. Megvetettek voltak, őrültnek, provokátornak vagy egyszerűen hülyének tartották őket. Ez a réteg jogosan érezte a mellőzöttséget, és érzi most is, hogy a magatartását nem ismerik el. A „fraier”-ek a „ºmecher”-ekkel szemben egy olyan rendszerben, ahol általában a ºmecher nyer. Az egykori „senkik” és „valakik” közötti feszültségek ma is élnek. Én ezt nem tudom feloldani, de legalább látnunk kell, hogy léteznek, és kifejezésre kell juttatni az álláspontjukat. Adjunk neki értelmiségi és racionális formát, ne csak hitvita folyjék a különböző meggyőződések között. Próbáljuk egymást nemcsak meggyőzni, hanem meghallgatni is. Ha ezt el lehetne érni, szerintem már óriási eredmény lenne.
Stefano Bottoni
Történész, 1977-ben született az olaszországi Bolognában. Édesapja olasz, édesanyja magyar. Szülővárosában végezte tanulmányait: 2001-ben diplomázott a Bolognai Egyetem történelem szakán, ugyanott szerezte meg doktori fokozatát is. 2002 óta főleg Budapesten él, 2005 óta a Bolognai Egyetemen óraadó tanár, 2009-től az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa. Nős, egy gyermek édesapja. Kutatási területei: nemzetiségi kérdések Közép-Kelet-Európában a 20. században, az 1945 utáni szovjet típusú rendszerek politika- és társadalomtörténete, magyar–román államközi és pártközi kapcsolatok, a magyar kisebbség története a 20. században, a magyar állambiztonság olaszországi tevékenysége.
Dénes Ida
Erdélyi Napló (Kolozsvár),
Stefano Bottoni történész szekusmúltról és a megtisztulás lehetőségéről
Olaszországban született, de kutatásai a romániai magyarsághoz vezették. Doktori disszertációját a Magyar Autonóm Tartományról írta, és kulcsszerepe volt Sütő András és Szilágyi Domokos ügynökmúltjának feltárásában is. A beszélgetés – amelynek apropóját az elmúlt időszak ügynökleleplezései szolgáltatták – talán a közelmúlt történelmének jobb megértéséhez is közelebb visz. – Külföldiként hogyan vette a bátorságot, hogy egy ilyen méhkasszerű történetbe nyúljon, mint amilyen a szekuritáté működése?
– A román kommunista hatalom és az erdélyi magyarság együttműködésének fokozataira a Sütő-ügy döbbentett rá 2005-ben, amikor még tapasztalatlanabb voltam és gyakorlatilag nem éreztem át a helyzet súlyát. Nem kértem ki Sütő András véleményét, mert úgy gondoltam, az iratok önmagukért beszélnek. Noha Sütő András nem volt képes önreflexív módon megszólalni – és a közéleti vita illetve az azóta nyilvánosságra került újabb iratok visszaigazolták tézisemet –, ma már úgy gondolom, hogy meg kellett volna tennem azt a gesztust. Kemény reakciók követték a tanulmányomat: hetven-nyolcvan cikkből álló közéleti vitát robbantott ki, engem pedig mindenfélének elmondtak.
– Mi motiválta abban, hogy megszólaljon egy ilyen kényes témával kapcsolatban?
– Talán természetes is, hogy kívülállóként szólaltam meg, mert – mondjuk ki – sokkal kevesebb veszélynek vagyok itt kitéve: nem veszíthetem el az állásomat, nincs rám túl nagy hatással, ha valamit állítanak rólam. Természetesen érzem annak a felelősségét, hogy nem mondhatok akármit. Egyrészt, azt hiszem, rá akartam valamire döbbenteni az erdélyi magyarokat a Sütő András és a későbbi Szilágyi Domokos-üggyel kapcsolatban. Másrészt a Ceausescu-rendszer természetrajzával kapcsolatos félreértéseket kívántam eloszlatni.
– Milyen félreértésre gondol?
– Valahogy meg kell tudnunk magyarázni, és meg kell értenünk, hogy a romániai társadalom jelentős részében miért él nosztalgia a Ceausescu-rendszerrel kapcsolatban. Ar omániai elit húsz éve nem tud mit kezdeni ezzel, a gazdasági világválság kitörése óta pedig minden mérés azt mutatja, hogy ez a nosztalgia folyamatosan erősödik. Ki gondolta volna ezt a kilencvenes években? Erre a nagy pálfordulásra a társadalomtudománynak reagálnia kell.
– Tudományos vagy inkább társadalmi szükségszerűségnek tartja?
– Inkább egyfajta kötelességnek, mert különben képtelenek vagyunk megérteni, hogy az emberek miként élték meg a múlt rendszert, az átmenetet, vagy, hogy miért ennyire népszerű vidéken az egyszerű emberek körében a rendszerváltás „veszteseit” oly látványosan pártoló posztkommunista formáció. Persze ez a nosztalgia gyakran tudatosan táplált, de azt is látni kell, hogy a rendszer két-három évtizede alatt képes volt biztosítani a számban növekvő romániai lakosság számára az élethez való legalapvetőbb feltételeket. Természetesen ez nem elég az emberi méltósághoz, de ne idealizáljuk az 1945 előtti közállapotokat sem, amikor gyakorlatilag – főleg a Regátban és Moldvában – nyomorban élt a falusi lakosság. Csak 1979-80-tól tört meg az életszínvonal emelkedése: a hetvenes évek végén a romániai lakosság nagy része többnyire elégedett volt a saját helyzetével a húsz-harminc évvel azelőtti korszakhoz képest. Ha ezt kimondjuk, még nem azt jelenti, hogy dicsőítjük a kommunizmust, hanem egyszerűen saját kontextusába helyezzük a történetet. Nem mondhatjuk ma az embereknek, hogy milyen rossz volt nekik a hetvenes években, mert nem így emlékeznek rá. Egyrészt, mert arra emlékeznek, hogy akkor fiatalok voltak, másrészt a nyolcvanas-kilencvenes évek általános mizériája felülírja az emlékezetben a hatvanas-hetvenes évekbeli nehézségeket. Engem pedig nagyon érdekelt a társadalmi átalakulás, amely szerintem továbbra is kevéssé kutatott. Pedig Románia a társadalomkutatók kiaknázatlan aranybányája. Jó példa erre Katherine Verdery, amerikai antropológus közeljövőben megjelenő kötete is, amely sokunk kutatását felülírja majd.
– Miről szól ez a könyv?
– A szekusdosszié-kutatás antropológiai módszertana lesz a témája: saját megfigyelési dossziéja szolgáltatja az alapot. Tizenöt éven keresztül megfigyelték a romániai tevékenységét, így több ezer oldalra rúgó iratcsomót gyártottak róla. Amerikaiként erdélyi falvakban kutatott, beszélgetett emberekkel, ezért CIA-ügynöknek nézték. Többször ki akarták utasítani, le akarták tartóztatni, de aztán mégsem tették, mert a politikai és diplomáciai racionalitás felülírta a belpolitikai nekibuzdulásokat. Azt kell mondanom, hogy olykor a kívülről jött emberek mondják meg a „tutit”. Ez hatványozottan igaz egy olyan országra, amely még mindig képtelen kitermelni egy olyan értelmiségi, szakmai közeget, amely a saját kérdéseit markánsan, világosan „nyugati nyelvhasználattal” lenne képes megfogalmazni.
– Milyen társadalmi vagy szakmai vitára lenne szükség ahhoz, hogy ne minden egyes eset generáljon újabb vitát? Vagy minden eset annyira egyedi, hogy indokolja az újabb párbeszédet? – Sokan naivan abban reménykednek, hogy egyszer csak magától felbukkan néhány volt hálózati személy, és mielőtt dekonspirálnák őket, maguk mondják el, mi és miért történt velük. Régóta él ez a frusztráció, mert minden egyes eset felbukkanása után azzal kell szembesülnünk, hogy ezt soha senki nem teszi meg. Pedig például a Szőcs Géza édesapjáról is többen tudtak már Kolozsváron, közkeletű információnak számított a városban, csak nem beszéltek róla. A közérdeklődés a társadalomnak csak egy nagyon kicsi, exponált szegmensére kíváncsi. Ebben nyilván az is szerepet játszik, hogy még mindig szeretjük azt gondolni: a szekusmúlt csak egy kisebbséget érint, ezért minden egyes esetnél azt tudjuk mondani, hogy „huh, ő az volt, de azért sokan mások nem”. Pedig még semmit sem tudunk a falvakban a szeku szerepét játszó milícia besúgóiról, nem tudunk a katonai hírszerzésről, a katonai elhárításról. Az „áldozat-tettes” és a „senkik-valakik” dichotómiája az ötvenes évek ellenálló közegét még talán meg tudja magyarázni, ám a hetvenes-nyolcvanas évekről ezek az ellentétpárok már valójában keveset árulnak el. Aki munkahelyet vállalt, kollégái voltak, egy bizonyos közegben mozgott, mindennapi kompromisszumokra kényszerült. A kompromisszum lehetett korrupció, a napi túlélés zálogát jelentő szívességrendszer, vagy besúgóvá válás: a hálózati szerep sok tekintetben túlélési stratégia volt. Nem mind, ezért fontos, hogy minden esetet egyedinek tekintsünk. A tortának csak egy nagyon kis szeletét aprítjuk tovább és morzsánként azt eszegetjük, bár valószínűleg ennek így nincs sok értelme.
– Akkor minek lehet értelme?
– Szerintem a közelmúlt önkritikus vagy legalábbis reflexív elemzése szükséges ahhoz, hogy a társadalom képes legyen megérteni jelenlegi állapotát. Ennek része annak a felismerése is, hogy ez a rendszer nem egy szűk kisebbségből álló együttműködőkből és egy ellenálló többségből állt, hanem egy nagyon széles szürke zónából, amiből kiemelkedhettek néha az éppen ellenállók vagy az éppen együttműködők. Gondoljunk csak a Szőcs családra: ott van az édesapa, aki harminc éven át nagy szorgalommal jelentett, és ott van a gyereke, aki a nyolcvanas évek valamennyi politikai botrányában benne volt. Hol van az ellenálló, illetve hol az együttműködő? Hol a határ akár csak egyetlen családon belül is? Arra is sok példa van, hogy valaki egy életúton belül egyszerre megfigyelt és megfigyelő. Lassan már Hajdu Győző is elmondhatja magáról, hogy megfigyelték. A vita végtelen, de le kell folytatni. Az érdemi vitát onnan kellene elkezdeni, hogy a még élő emberek, akik részt vettek, részt kellett venniük, felállnak, elmesélik, és így visszanyerik saját identitásukat.
– Mi a véleménye a lusztrációs törvényről?
– Sokan egyetértünk abban, hogy a lusztrációnak húsz év múltán már semmi értelme sincs. Az összes kelet-európai lusztráció, a cseh, a lengyel, a román, a bolgár azt mutatja, hogy politikai haszonszerzésre használták, nem volt objektív, nem volt képes megváltoztatni a politikai elitet, nem volt képes elkapni az igazán nagy halakat, gyakorlatilag csak növelte az igazságtalanság érzését, és nem növelte a megtisztulási folyamat esélyét. Ma Romániában teljesen járhatatlan ez az út, de itt is jogosult az, amit a kutatók úgy hívnak, hogy információs kárpótlás. Azoknak az embereknek, akiket Szőcs István, vagy „Kiss Pista”, vagy bárki besúgott, joguk lenne megtudni tőlük, hogy miért.
– A „kárpótlás” jelenlegi fázisában viszont egyelőre csak suttognak egyesekről, vagy nyilvánosan dekonspirálják őket valamilyen fórumon.
– Szlovákiában például az interneten tették közzé a hálózati személyek kartonjait fedőnévvel és valódi névvel egyaránt. Romániában ezzel a módszerrel kapcsolatban adódik egy kis technikai nehézség: a beszervezési kartonok sok esetben nem maradtak fenn, de olyan is akad, hogy idő közben fedőnevet változtattak, így különböző dossziékban más-más fedőnéven szerepel a besúgó. Nincs olyan szépen megmaradt központi nyilvántartás, mint a hajdani Csehszlovákiában. A régi CNSAS ugyan közzétett listákat, de akkor még nagyon kevés besúgót ismertek. Nem tudom, ez megoldást jelentene-e, de legalább nem néhány néven csámcsogna a társadalom, hanem látná, hogy benne volt a társadalmi szövetben. Sokan megtagadták a kompromisszumokat: ők soha nem jutottak pozícióba. Bizonyos értelemben nekem, mint kutatónak, a „senkik” pártján kell állnom, kiknek etikus magatartása bizonyítja, hogy igenis tiszta lehetett maradni. Megvetettek voltak, őrültnek, provokátornak vagy egyszerűen hülyének tartották őket. Ez a réteg jogosan érezte a mellőzöttséget, és érzi most is, hogy a magatartását nem ismerik el. A „fraier”-ek a „ºmecher”-ekkel szemben egy olyan rendszerben, ahol általában a ºmecher nyer. Az egykori „senkik” és „valakik” közötti feszültségek ma is élnek. Én ezt nem tudom feloldani, de legalább látnunk kell, hogy léteznek, és kifejezésre kell juttatni az álláspontjukat. Adjunk neki értelmiségi és racionális formát, ne csak hitvita folyjék a különböző meggyőződések között. Próbáljuk egymást nemcsak meggyőzni, hanem meghallgatni is. Ha ezt el lehetne érni, szerintem már óriási eredmény lenne.
Stefano Bottoni
Történész, 1977-ben született az olaszországi Bolognában. Édesapja olasz, édesanyja magyar. Szülővárosában végezte tanulmányait: 2001-ben diplomázott a Bolognai Egyetem történelem szakán, ugyanott szerezte meg doktori fokozatát is. 2002 óta főleg Budapesten él, 2005 óta a Bolognai Egyetemen óraadó tanár, 2009-től az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa. Nős, egy gyermek édesapja. Kutatási területei: nemzetiségi kérdések Közép-Kelet-Európában a 20. században, az 1945 utáni szovjet típusú rendszerek politika- és társadalomtörténete, magyar–román államközi és pártközi kapcsolatok, a magyar kisebbség története a 20. században, a magyar állambiztonság olaszországi tevékenysége.
Dénes Ida
Erdélyi Napló (Kolozsvár),
2017. október 14.
Katherine Verdery: nem volt könnyű a nacionalizmust kutatni a szocializmusban
Hogyan kerül egy amerikai antropológus Ceaușescu Romániájába kutatni a nemzeti ideológia torzulásait? A Doctor Honoris Causa díjat kapott Katherine Verdery életútjáról beszélt a Szociológia és Szociális Munka tanszéken.
Doctor Honoris Causa díjjal tüntették ki Katherine Verdery amerikai antropológust, aki azonban már 1973 óta Románia területén végez kutatásokat a társadalmi egyenlőtlenség politikai gazdaságtanáról, az etnikai viszonyokról, valamint a nacionalizmusok különböző formáiról. Ennek alkalmából tartott egy rövid előadást a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Szociológia és Szociális Munka karának Kulcsár Tibor amfiteátrumában. A rendszerváltás után a szocialistának mondott rendszerekről a maiakra való áttérés folyamatait kezdte kutatni, különösen a mezőgazdasági tulajdonviszonyok változásait. Előadása egészen gyerekkorától indult, ugyanis az antropológia iránti érdeklődése elmondása szerint nyolc éves koráig nyúlik vissza. Édesanya általános antropológiát hallgatott, amikor Verdery kisgyerek volt és mivel nagyon szerette, amit tanul, egyfolytában boldognak tűnt. Verdery felidézi, hogy az édesanyja folyamatosan az olvasmányairól beszélt, amiket a nyolc éves lánya nyilvánvalóan nem ismert és még kevésbé értett, de összekapcsolta az anyja boldogságát az antropológiával. Verdery erre ugyan külön nem tért ki, de ebből is látszik, hogy mennyire lényeges és nagy hatást képes kifejteni egy olvasmányélmény a való világban is, minden tudásellenes cinizmus ellenére is.
Miért éppen Románia?
Verdery elmondása szerint erre mindössze szakmai érdeklődése vezette, semmiféle különleges kötődése nincs sem az országhoz, sem az itt élőkhöz. Legelőször is azért, mert mindenképp Kelet-Európában szeretett volna kutatást végezni. Erre az volt az indítéka, hogy szakmai szempontból mindig is érdekelték a bármiféle perifériák és az ezek közötti liminalitási zónák, szakaszok. Ezen túlmenően pedig érdekelte a kommunizmus, mert semmit nem tudott róla, azonban az amerikai médiában még a csapból is az ezzel való riogatás folyt.
Mint mondta: a korabeli amerikai források túlnyomó része megbízhatatlan volt bármi tekintetében is, ami a kommunizmust illeti a korabeli hidegháborús ideológia, mccarthyizmus, jingoizmus és amerikai exceptionalism okán (tekintetbe véve a Kommunizmus Fekete Könyve típusú anyagokat, amelytől több szerzője is elhatárolódott, sok minden nem változott e téren). Mindennek ellenére mégis igencsak inkonzisztensen használta a kommunizmus fogalmát.
Érkezése után az első kutatása azzal foglalkozott, hogy miként lehetséges, hogy egy olyan kis területű országon belül is kialakulnak még kisebb mikroetnikai zónák? Ezt a témát Hunyad megyében és azon belül Bencenc (ma Aurel Vlaicu) faluban kezdte, amely Geoagiu város része. Különböző objektív nehézségek – adminisztratív problémák, együttműködés megtagadása stb. – kénytelen volt többször is kutatást változtatni. Először Bencenc társadalomtörténetét akarta feltárni, amely feladatra a helyi vezetéstől kapott három diáksegédet is. Később a falusiak ajánlották, hogy dolgozza fel a földhöz való viszonyukat antropológiai szempontból, ám ez sem bizonyult véglegesnek. Ekkor kezdett az értelmiség és a nacionalizmus kapcsolatának kutatásába, amely máig a leghosszabb kutatása.
Ennek egyik legfontosabb eredménye, mint mondta az, hogy téves csak úgy általában nacionalizmusról beszélni: sokkal inkább nemzeti ideológiáról van szó, amit az is mutat, hogy noha a Ceaușescu rendszerben nemcsak azt állították, hogy a nacionalizmus „épp eltűnőben van”, hanem gőzerővel gyakorolták is minden kisebbség ellen a román nacionalizmus minden eljárását (és már csak ezért sem nevezhető kommunistának az a rendszer). Ugyanakkor az is szembetűnő, hogy az ilyen állami alkalmazás mellett a nemzeti ideológiát lehetséges teljesen személyi szinten is gyakorolni és komoly hatalomgyakorlási ászt adhat még ilyen helyzetben is a használó kezébe.
Verdery Max Weber axiómáját említette, amely szerint a nacionalizmus egyszerre nő a gazdasági problémák súlyosbodásával. Mint mondta: a mai Romániában ez abban látszik, hogy minél válságosabb itt a kapitalizmus, annál nacionalistább lesz az ország specifikusan vezetői és általánosan népi szinten is. Ez könnyen ahhoz vezet, hogy egy, a régi helyzethez hasonló álljon elő: amikor a hetvenes években megkezdte Romániában a kutatásait, aktív öncenzúrát kellett gyakorolnia egyrészt az alanyai személyi és sokszor egészen konkrét védelme érdekében, másrészt pedig azért, mert abban a korban épp a fenti bő használat, de ideológiai elkendőzés okán nem volt könnyű a nemzeti ideológia kutatása.
Azonban legalább ilyen nehézségeket okozott az, hogy nőként fogott hozzá ezekhez a kutatásokhoz, ráadásul férjetlen nőként. Mint mondta, némely otthoni és itteni tanára is tett megjegyzést arra, hogy „nem ártana” ha férjes asszony volna. Ebből kifolyólag egy idő után azt kezdte mondani magáról, hogy férjes, épp csak kutatni jött egyedül. Azt figyelte meg, hogy különösen a hivatalokban dolgozó férfiak sokkal komolyabban kezdték venni akkor, amikor azt hitték, hogy férjnél van, mint korábban. Rávilágított, hogy e téren Románia is sokat fejlődött, mert a mai helyzethez képest az akkori férfi-nő viszonyok egészen pontosan a „predatory” szóval írhatóak le, ami angolban azt jelzi, hogy a férfiak nemes egyszerűséggel a prédáiknak tekintettek minden nőt.
Előadása a közönség kérdései nélkül körülbelül harmincöt percet tartott, azonban így is volt néhány érdekes meglátása, amelyekre érdemes figyelni, még akkor is, ha helyenként enyhe reflektálatlanság volt érzékelhető. A közönség nagyrészt a nemzeti ideológiát – amelyet ellenkezése ellenére is folyamatosan nacionalizmusnak mondtak –, érintő kutatásai, a neméből származó kutatási hátrányai, valamint az országban eltöltött évtizedek benyomásai érdekelték. Mindezekre készséggel válaszolt, azonban elmondta, hogy sok minden már neki is összefolyik, különösen a múlt rendszeri eseményekből.
Az összességében egyórás előadás és beszélgetés érdekes és meghallgatásra érdemes volt. Annál is inkább, hogy mindvégig románul beszélt, mindössze néhány szót kellett megkérdezzen, hogy mi a román megfelelőjük. Ivácson András Áron / Transindex.ro
Hogyan kerül egy amerikai antropológus Ceaușescu Romániájába kutatni a nemzeti ideológia torzulásait? A Doctor Honoris Causa díjat kapott Katherine Verdery életútjáról beszélt a Szociológia és Szociális Munka tanszéken.
Doctor Honoris Causa díjjal tüntették ki Katherine Verdery amerikai antropológust, aki azonban már 1973 óta Románia területén végez kutatásokat a társadalmi egyenlőtlenség politikai gazdaságtanáról, az etnikai viszonyokról, valamint a nacionalizmusok különböző formáiról. Ennek alkalmából tartott egy rövid előadást a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Szociológia és Szociális Munka karának Kulcsár Tibor amfiteátrumában. A rendszerváltás után a szocialistának mondott rendszerekről a maiakra való áttérés folyamatait kezdte kutatni, különösen a mezőgazdasági tulajdonviszonyok változásait. Előadása egészen gyerekkorától indult, ugyanis az antropológia iránti érdeklődése elmondása szerint nyolc éves koráig nyúlik vissza. Édesanya általános antropológiát hallgatott, amikor Verdery kisgyerek volt és mivel nagyon szerette, amit tanul, egyfolytában boldognak tűnt. Verdery felidézi, hogy az édesanyja folyamatosan az olvasmányairól beszélt, amiket a nyolc éves lánya nyilvánvalóan nem ismert és még kevésbé értett, de összekapcsolta az anyja boldogságát az antropológiával. Verdery erre ugyan külön nem tért ki, de ebből is látszik, hogy mennyire lényeges és nagy hatást képes kifejteni egy olvasmányélmény a való világban is, minden tudásellenes cinizmus ellenére is.
Miért éppen Románia?
Verdery elmondása szerint erre mindössze szakmai érdeklődése vezette, semmiféle különleges kötődése nincs sem az országhoz, sem az itt élőkhöz. Legelőször is azért, mert mindenképp Kelet-Európában szeretett volna kutatást végezni. Erre az volt az indítéka, hogy szakmai szempontból mindig is érdekelték a bármiféle perifériák és az ezek közötti liminalitási zónák, szakaszok. Ezen túlmenően pedig érdekelte a kommunizmus, mert semmit nem tudott róla, azonban az amerikai médiában még a csapból is az ezzel való riogatás folyt.
Mint mondta: a korabeli amerikai források túlnyomó része megbízhatatlan volt bármi tekintetében is, ami a kommunizmust illeti a korabeli hidegháborús ideológia, mccarthyizmus, jingoizmus és amerikai exceptionalism okán (tekintetbe véve a Kommunizmus Fekete Könyve típusú anyagokat, amelytől több szerzője is elhatárolódott, sok minden nem változott e téren). Mindennek ellenére mégis igencsak inkonzisztensen használta a kommunizmus fogalmát.
Érkezése után az első kutatása azzal foglalkozott, hogy miként lehetséges, hogy egy olyan kis területű országon belül is kialakulnak még kisebb mikroetnikai zónák? Ezt a témát Hunyad megyében és azon belül Bencenc (ma Aurel Vlaicu) faluban kezdte, amely Geoagiu város része. Különböző objektív nehézségek – adminisztratív problémák, együttműködés megtagadása stb. – kénytelen volt többször is kutatást változtatni. Először Bencenc társadalomtörténetét akarta feltárni, amely feladatra a helyi vezetéstől kapott három diáksegédet is. Később a falusiak ajánlották, hogy dolgozza fel a földhöz való viszonyukat antropológiai szempontból, ám ez sem bizonyult véglegesnek. Ekkor kezdett az értelmiség és a nacionalizmus kapcsolatának kutatásába, amely máig a leghosszabb kutatása.
Ennek egyik legfontosabb eredménye, mint mondta az, hogy téves csak úgy általában nacionalizmusról beszélni: sokkal inkább nemzeti ideológiáról van szó, amit az is mutat, hogy noha a Ceaușescu rendszerben nemcsak azt állították, hogy a nacionalizmus „épp eltűnőben van”, hanem gőzerővel gyakorolták is minden kisebbség ellen a román nacionalizmus minden eljárását (és már csak ezért sem nevezhető kommunistának az a rendszer). Ugyanakkor az is szembetűnő, hogy az ilyen állami alkalmazás mellett a nemzeti ideológiát lehetséges teljesen személyi szinten is gyakorolni és komoly hatalomgyakorlási ászt adhat még ilyen helyzetben is a használó kezébe.
Verdery Max Weber axiómáját említette, amely szerint a nacionalizmus egyszerre nő a gazdasági problémák súlyosbodásával. Mint mondta: a mai Romániában ez abban látszik, hogy minél válságosabb itt a kapitalizmus, annál nacionalistább lesz az ország specifikusan vezetői és általánosan népi szinten is. Ez könnyen ahhoz vezet, hogy egy, a régi helyzethez hasonló álljon elő: amikor a hetvenes években megkezdte Romániában a kutatásait, aktív öncenzúrát kellett gyakorolnia egyrészt az alanyai személyi és sokszor egészen konkrét védelme érdekében, másrészt pedig azért, mert abban a korban épp a fenti bő használat, de ideológiai elkendőzés okán nem volt könnyű a nemzeti ideológia kutatása.
Azonban legalább ilyen nehézségeket okozott az, hogy nőként fogott hozzá ezekhez a kutatásokhoz, ráadásul férjetlen nőként. Mint mondta, némely otthoni és itteni tanára is tett megjegyzést arra, hogy „nem ártana” ha férjes asszony volna. Ebből kifolyólag egy idő után azt kezdte mondani magáról, hogy férjes, épp csak kutatni jött egyedül. Azt figyelte meg, hogy különösen a hivatalokban dolgozó férfiak sokkal komolyabban kezdték venni akkor, amikor azt hitték, hogy férjnél van, mint korábban. Rávilágított, hogy e téren Románia is sokat fejlődött, mert a mai helyzethez képest az akkori férfi-nő viszonyok egészen pontosan a „predatory” szóval írhatóak le, ami angolban azt jelzi, hogy a férfiak nemes egyszerűséggel a prédáiknak tekintettek minden nőt.
Előadása a közönség kérdései nélkül körülbelül harmincöt percet tartott, azonban így is volt néhány érdekes meglátása, amelyekre érdemes figyelni, még akkor is, ha helyenként enyhe reflektálatlanság volt érzékelhető. A közönség nagyrészt a nemzeti ideológiát – amelyet ellenkezése ellenére is folyamatosan nacionalizmusnak mondtak –, érintő kutatásai, a neméből származó kutatási hátrányai, valamint az országban eltöltött évtizedek benyomásai érdekelték. Mindezekre készséggel válaszolt, azonban elmondta, hogy sok minden már neki is összefolyik, különösen a múlt rendszeri eseményekből.
Az összességében egyórás előadás és beszélgetés érdekes és meghallgatásra érdemes volt. Annál is inkább, hogy mindvégig románul beszélt, mindössze néhány szót kellett megkérdezzen, hogy mi a román megfelelőjük. Ivácson András Áron / Transindex.ro