Okt. 3–10. között 11. alkalommal rendezték meg a Román Dráma Fesztiválját Temesváron. A Kolozsvári Állami Magyar Színház az Eugène Ionesco: Jacques vagy a behódolás című előadással vendégszerepelt az immár hagyományossá vált színházi találkozón, mely elnyerte a Legjobb rendezésért, valamint a Legjobb díszlet-jelmez-maszkért járó díjat (díszlettervező: Bartha József, jelmeztervező: Carmencita Brojboiu, maszkok: Venczel Attila). /Díjak a Román Dráma Fesztiváljáról. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 13./

Sikerrel mutatta be a Kolozsvári Magyar Opera Kálmán Imre operettjét, a Csárdáskirálynőt. A Csárdáskirálynő biztos sikert arat közel száz évvel az ősbemutató után is, Selmeczi György rendező, Venczel Attila díszlettervező és Szakács Ágnes jelmeztervező alkotóhármas munkája eredményeként. A sikerhez a balettkar is hozzájárult. /Nagy-Hintós Diana: Csárdáskirálynő – a biztos siker. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 22./

Évadzáró gálaest
Kolozsvári Magyar Opera 2010-2011 évadjának Évadzáró gálaestje sok tekintetből példaadó. Az újonnan kinevezett igazgató, Szép Gyula a médiának nyilatkozva, elmondta, ez volt az első olyan évad, melyet már előtte egy évvel, megterveztek és a terveket a lehetőségek szerint (betegségek, indiszpozíció ellenére) betartották. Visszatekintve az elmúlt évadra, a Kolozsvári Magyar Opera bizonyítottan jó évadot zárt. Köszönhetően annak a gárdának, amely az elmúlt húsz év tudatos építkezése következtében kiépült.
Ma már nemcsak az intézményen múlik a művészi teljesítmény megcsillantása. Ha az intézmény megkapja azokat a lehetőségeket, melyeket a világ valamennyi operaháza jobb helyeken megkap, akkor a teljesítményük felnőhet arra a színvonalra, mely méltán Kolozsvár hírnevének további növekedését eredményezheti.
 Az intézmény múltja becsülni való. Ezzel a múlttal sáfárkodni érdem. Ezt érezte meg az intézmény vezetősége, amikor lehetővé tette, hogy ennek az évadnak a záró előadása „Vissi d’arte- a művészetért éltem” címmel megvalósuljon. De ehhez sok mindennek össze kellett jönnie, amivel egyébként az operaház rendelkezett, rendelkezik.
Szükség volt egy olyan személyiségre, aki munkásságával bizonyította, mindazok a belső adottságok léteznek, és ennek következtében az intézményt, megfelelő formában, bárhova ahova meghívják, kellő módon helyt áll. Ez a művész Kirkósa Júlia volt.
 Akiről a hajdani korrepetitor Debreceni Éva (ma Tel-Avivban él) a következőket nyilatkozta:„A lélegzetem is elállt, amikor egy próbán, meghallottam Kirkósa Júlia gyönyörű drámai szoprán hangját, melyet egy csomó szabadon szárnyaló felhang díszített. Évek során ez a hang nemzetközi rangúvá fejlődött, megállta volna helyét bármely nagyvilági színpadon. Rendkívüli szorgalom, a szereptanulásban a legmélyebbre történő behatolás- úgy zeneileg, mint pszichológiailag- ezek jellemezték munkáját.”
Az elmondottakból kiderül, a tehetségen kívül nagyon komoly munka is szükséges ahhoz, hogy a benned levő értékek felszínre jöjjenek, és a szerencse is. A szerencséről talán annyit, Kirkósa Júlia nagyhírű komoly anyagiakkal rendelkező örmény családból származik. Ami abban az időben (1960-1980-as években) nem volt erény. Szerintem ennek is köszönhető, pályája nem volt mentes a zökkenőktől sem, de az a kivételes igyekezet, mely nélkül valódi művész nincs, minden alkalommal a színpadon, de az életben is, segítségére sietett. Ennek volt köszönhető, minden helyzetben meg tudta találni azt az utat, mely számára a helyzet megoldásában a legjobb volt.
A 1989-es események után kialakult helyzet nagy hozama volt az, hogy a Kolozsvári Állami Magyar Opera felfedezte Kürthy András Budapesten élő rendezőt, aki igényességéről is híres volt. Kolozsváron több darabot állított színpadra, melyeknek szoprán szólamát Kirkósa Júlia szólaltatta meg.
Erről maga Kürthy András a következőkben így emlékezik meg: „Az engem hosszú időre Kolozsvárhoz kötő találkozások között az egyik legmegragadóbb volt egy a hangjával, megjelenésével, szuggesztív színpadi személyiségével kitűnő szoprán. Noha egy operett előadásban találkoztam vele, rögtön nyilvánvalóvá vált számomra, hogy nem mindennapi talentumok birtokosa par excellence operai hősnő, született Verdi-heroina, akivel feltétlenül szeretnék együtt dolgozni.”
 A gondolatokat tett követte, és az események a Kolozsvári Magyar Opera aranykönyvében az utókor számára, rögzítődtek.
Ezek után érthető az, hogy a 2010-2011 évadjának Évadzáró gálaestjének megrendezésére Kürthy Adrást kérték fel. Kevés magyar operarendezőről-, menedzserről lehet elmondani, Kínától-Amerikáig minden jobb helyen megfordult. Akinek hatalmas tapasztalat áll ma a háta mögött. Egyike azoknak, aki nem engedheti meg magának az igénytelenséget. Ez alkalommal is a Kolozsvári Magyar Opera lehető legjavával dolgozott, bevonva olyanokat is, akik szívesen kollaborálnak az intézménnyel.
Így állt össze ez a zeneileg is jól átgondolt előadás, melynek karmesterei: Petre Sbârcea, Horváth József, Jankó Zsolt, Kulcsár Szabolcs. A nevek önmagukért beszélnek. Díszlettervező: Venczel Attila. Karigazgató Kulcsár Szabolcs.
Kirkósa Júlián kívül az előadók névsor szerinti felsorolása: Ádám János, Balla Sándor, Bardon Tony, Marius Budoiu, Covacinschi Yolanda, Egyed Apollónia, Florin Estefan, Fülöp Márton, Carmen Gurban, Hary Judit, Hercz Péter, Kele Brigitta, Kerekes Mária, Mányoki László, Mányoki Mária, Molnár Mária, Pataki Adorján, Rigmányi István, Sándor Árpád, Szeibert István, Székely Zsejke, Szilágyi János, Veress Orsolya és Vigh Ibolya.
 Közreműködött az operaház ének-, zene- és balettkara.
A műsorvezetői teendőket Salat Lehel látta el, aki valamikor állandó meghívottja volt az operaháznak.
Hangversenymesterek: Barabás Sándor, Ferenczi Endre. Korrepetitor: Nagy Ibolya. Koreográfus Adrian Mureşan. Ügyelő: Gálffy Erzsébet. Rendező munkatársa: Gombár Annamária.
 Kürthy András, de Szép Gyula is pontosan tudja, a produkciót, el kell adni. Ehhez föltétlenül szükséges a csomagolási technika minél magasabb szintű alkalmazása. Ennek volt köszönhető a műsor összeállításának minősége. Amit biztosítottak az örök ifjú Johann Strauss, Amilcare Ponchielli, U. Giordano, F. Cilea, valamint a legnagyobbak közé tartozó Giacomo Puccini és Giuseppe Verdi halhatatlan áriái.
A zenét fűszerezte a balettkar maximális teljesítménye, amit a vetített képes háttér jól meg választott képsora kellő képen fokozott. A hang és mozgás látvány keverése mesteri volt az est folyamán.
A förgeteges siker bizonyítja, a Kolozsvári Magyar Opera társulata jó úton halad, mert közönségét meg tudta tartani, sőt a sok fiatal a nézőtéren azt is jelzi, a jövő biztató.
De ehhez mindazok kellenek, melyek egy ilyen intézményt képesek anyagilag is életben tartani.
Az alapanyag megvan, de ezzel az anyaggal csínján kell bánni, mert érzékeny, és ha nincs kellő képen óvva- támogatva, akkor könnyen sérülékeny.
A Gálaest bizonyította, a közönség, ha megkapja azt, amit elvár egy ilyen intézménytől, akkor nagyon példásan hálás tud lenni.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro

A második honfoglalás, avagy Szervátiusz Jenő Hét vezér szobra
2011. augusztus 16-án – a II. Kolozsvári Magyar Napok keretében – újabb műalkotással gyarapodott a Szent Mihály Plébánia udvari traktusában helyet kapott Szervátiusz Múzeum. Amint arról a híradások is beszámoltak, Szervátiusz Jenő mészkőből készült szobrát a Gaál György elnök képviselte Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság adományozta, és az Egyházközség nevében Ft. Kovács Sándor főesperes-plébános vette át. A kompozíciót a Művész monográfusa, Banner Zoltán művészettörténész mutatta be. Két kérdés tisztázatlan maradt, pontosan mikor és hova készülhetett eredetileg a szobor?
A kérdések megoldás-kísérletéhez térben és időben sétáljunk el az 1941-től 1945-ig újra a honfoglaló magyarok vezére nevét viselő Árpád, mai nevén a rossz emlékű Traian utcába. A 27. szám alatt a második bécsi döntés időszakáig egy be nem fejezett középiskola építőtelepe csúfította az utcát. Az oromzatos-oszloprendes tagozásaival a kései olasz reneszánsz hangulatát megidézni kívánt, félbe maradt épület befejezése a magyar Honvédelmi Minisztérium építési osztályának lett a feladata. A háromszintes épület áttervezésének 1941 márciusában látott neki Ormay János mérnök-főhadnagy, építészmérnök. Az utca felőli, eredetileg Cour d’Honneur (díszudvar) elrendezésnek, az U betűt formáló alaprajznak csak az egyik szára valósult meg, a felhúzott falak is vakolatlanok maradtak. A kolozsvári IX. Honvéd Hadtestparancsnokságnak otthont adó, részben átalakított épület a hun és ősmagyar eszmeiség művészileg megtervezett visszaálmodása lett, melyet a bejáratok díszei is visszatükröztek: a bácstoroki mészkőből faragott kopjapillérekkel és tojástagos ívkövekkel szegélyezett félköríves falnyílások, s abban dús faragású tölgyfa szárnyak. A főbejárat két oldalán „Hun” (Hunor) és „Magyar” (Magor) kopjapillérekkel szegélyezett, dunaharaszti mészkőbe vésett, több mint három méteres alakjai magasodtak. A homlokzat sárga homokkövét a Kolozs megyei Alsótök (Tiocu de Jos) helységben fejtették. A napfényt a modern Teschauer rendszerű (egyesített szárnyú) ablakok árasztották a helyiségekbe. A kődíszeket, a fa applikációkat, az épület külső részét ékítő falképeket, sgrafitókat a vakítóan fehér nemes vakolat hatásosan kiemelte.
Az iparművészeti munkák is hasonlóan látványosak voltak: a főbejáratot kopjamintás kovácsoltvas rácsos kapu jelezte, a mennyezetekről ötlángú kovácsoltvas csillárok függtek, a szobákból faragott tölgyfaajtók nyíltak, az emeletekre tölgyfa burkolatú lépcsőkarok vezettek. A lépcsőkorlátok, a deszkamellvédek, a kopjacölöpök, a faburkolatok és a padlózat mind-mind fényezett tölgyfából készült. Az előcsarnok és a díszlépcső ólombetétes üvegablakain címerek, várképek, fejedelmi arcképek és az ősmagyar legendárium jelenetei pompáztak. A székely háziipart a rackagyapjú alapanyagú háziszőttes szőnyegek és terítők képviselték.
A 10 hónap alatt megvalósított, Kolozsvár városrendezési tervének keretébe tagozott épületet 1942. január 18-án Bárdossy László miniszterelnök és báró Bánffy Dániel földművelésügyi miniszter jelenlétében adták át rendeltetésének.
A díszítő munkálatokba a korszak elismert művészeit is bevonták. Az iparművészetben is jeleskedő Haranghy Jenő(1894–1951) festőművész nevéhez kötődtek az elpusztult homlokzati és lépcsőházi falfestmények, sgrafitók, valamint az üvegablakok képei.
Az üvegfestmények Palka József díszüveg festő kivitelezései voltak. Hat freskó a Corvin koszorúval akkor frissen kitüntetett csíkszeredai születésű Szopos Sándor (1881–1954) festőművész alkotásai közé tartozik.
Az épület külső és belső szobrainak elkészítésére nem pályázatot írhattak ki, hihetőbb, hogy meghívásos alapon kérték fel a közreműködő művészeket és szakembereket. Ennek alátámasztásául Rátz Mihálynak, a kolozsvári római katolikus egyházközség képviselőtestületi tagjának, az építkezés ellenőrének egyik levelére hivatkozom. Kolozsvárt, 1941. november 4-én keltezett levelével Köpeczi Sebestyén József heraldikust, címerszakértőt és festőművészt kereste fel, arra kérve, hogy „szíveskedjék soraim vétele után Ormay mérnök-főhadnagy urat felkeresni, hogy a heraldikus feladat megoldásáról és megbízásáról tárgyaljanak”.
Szervátiusz Jenő Hét vezér szobrát az építmény központi részében, a kapualjban szándékozhatott elhelyeztetni, de a korabeli fényképek tanúsága szerint az épületbe lépőket az ötszínű kopja és karikó mintás terrazzó padló szélén Árpád vezér mellalakja fogadta. Úgy alakult, hogy az épület külső részén (lásd Hunor és Magor) és belső terében elhelyezett kőszobrokat a Bihar megyei Gálospetriben (Galoşpetreu) – Érmihályfalvától 10 kilométernyire – született Borsodi Bindász Dezső (1903–1979) formázhatta meg. Bár egyidős volt Szervátiusz Jenővel, többet bizonyíthatta rátermettségét. Korábban készült köztéri szobrai tették ismertté nevét: az alsózsolcai első világháborús és az ónodi hősi emlékmű, a miskolci Szent István szobor, valamint Csengey Gusztáv evangélikus teológus, költő és Lévay József költő, Borsod megyei alispán mellszobra. A Honvédelmi Minisztérium igényt tartott Szervátiusz Jenő közreműködésére is. Az életelemét jelentő fa művészi megmunkálására kérték fel, alkotásaival a hadtestparancsnok fogadó- és dolgozószobáit díszítették, berendezései adták meg a hely szellemét kiemelő méltó külsőségeket. Az általa fába álmodott figurális bútorok a székely népi és katonai élet tárgysorozatából merítették témáikat. A népies ihletésű lócák és székek mellett komoly iparművészeti remekek várták a parancsnokot és vendégeit: a Marosvásárhelyen oly sok épületet tervező Thoroczkay Wigand Ede (1870–1945) műépítész bútorainak stílusára emlékeztető, figurális faragásban végződő karosszékek. Az épületben székelő Dálnoki Miklós Béla (1890–1948) hadtestparancsnok mindennap elhaladt az előtt a történelmi tablófestmény előtt, mely Horthy Miklós kormányzót ábrázolta, amint a Főtér északi során az 1940. szeptember 11-én Kolozsvárra bevonult magyar katonák díszelgését fogadta. Dolgozószobájában a Szervátiusz Jenő megálmodta, a székely népéletből vett jelenetekkel és alakokkal díszített, diófából faragott hatalmas dolgozóasztal várta, melynek lapját négy bajuszos, székely harisnyás favágó meggörnyedt szobra tartotta. Egyedi vésőkezelését, formáinak ritmikáját, a székely lelkületet fafaragásban kifejezett beleérző képességét nem lehetett összetéveszteni a tiszti íróasztalok díszítésére szolgáló kis alakú, székely népi tárgyú faszobrok sorozatával, melyet Romulus Ladea szobrászművész egyik tanítványa, a szászrégeni születésű Csorvássy István (1912–1986) szobrász, fafaragó művész készített.
A témához kapcsolódik még egy érdekes adalék. A „kurta magyar világból”, 1941-ből származik Szervátiusz Jenőnek egy másik, ugyancsak a magyar honvédséghez kapcsolható, feledésbe merült munkája, a 21-es honvéd Bajtársi Szövetség emlékkelyhe. A kehely érdekessége, hogy a magyar heraldika legkiválóbb, korábban már említett mestere, Köpeczi Sebestyén József tervezte, melyet Szervátiusz Jenő a maga szakmájában ugyancsak művésznek tekinthető alkotótársával, Péterffy Lajos kolozsvári ékszerésszel formázott meg.
A magyar királyi kolozsvári IX. Honvéd Hadtestparancsnokság egykori épületének „magyaros” díszítőelemeire csak a korabeli fényképek, képeslapok emlékeztetnek. Az épület második világháború utáni sorsában bizonyára a magyar katonasághoz fűződő előélete is szerepet játszhatott abban, hogy az eredeti, román elképzeléseknek megfelelően nem oktatási célt szolgált. 1948-tól egészen az 1989-es romániai politikai átrendeződésig a hírhedt Securitate helyi központja volt. Az épület nyomasztó emlékét enyhítse az a tudat, hogy abban egykoron Szervátiusz Jenőnek és művésztársainak alkotásai próbálták feledtetni a világháború szörnyűségeit, a katonai drill merevségeit úgy, hogy a székely művészet derűre késztető játékosságát lopták a komor falak közé.
Szervátiusz Jenő Hét vezér szobra sokáig lappangott, a múlt rendszerben Kiss Jenő költő, egykori erdélyi helikonista kertjében, majd a Heltai Alapítványnak otthont nyújtó épület udvarában. Dési Károly és Venczel Attila szobrászoknak volt mit restaurálnia, főleg pótolnia, a szobor alakjai, a honfoglaló vezérek nem háborús sérüléseket szenvedtek, a károkat nem repeszgránátok, vagy eltévedt lövedékek okozták, a képzőművészet iránt fogékony vendégek célba dobással fejezték ki kritikájukat a nekik nem tetsző rész eltávolításának reményében. A szoborrongálások is a 20. századi erdélyi művészettörténet megíratlan fejezetei közé tartoznak.
A kolozsvári IX. Honvéd Hadtestparancsnokság Szervátiusz Jenő faragta egykori berendezési tárgyai – főként a dolgozóasztal – kapcsán egy nagyon izgalmas kérdés merül fel. Mi lehetett a sorsuk? A bútorzat nem pusztult el, Kiss András nyugalmazott főlevéltáros visszaemlékezése szerint 1946-ban a Bolyai Tudományegyetem kapta meg. Utána kellene járnia – valakinek –, hogy a korabeli bútorok a Babeş-Bolyai Tudományegyetem használatában vannak-e még, vagy esetleg leselejtezték őket. S ha tűzre vetésükkel nem emelték néhány fokkal az akkori időszak minden évszakban hűvös levegőjét, akkor kinek a szalonjában vagy dolgozószobájában lappanghatnak? Eredetüket illetően mostani gazdájuk valószínűleg teljes tájékozatlanságban él. Megeshet, hogy egy kis utánajárással, egy kis elengedhetetlen szerencsével, újabb tétellel bővülhetne Szervátiusz Jenő munkáinak szakirodalma, és egy kis égi pártfogással, újabb műalkotással gyarapodhatna a Szervátiusz Múzeum.
SAS PÉTER. Szabadság (Kolozsvár)

Kiosztották az EMKE-díjakat
Szombaton osztották ki az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) idei díjait. Dáné Tibor Kálmán, az EMKE újraválasztott elnöke elmondta: idén tizenhárom díj, egy életműdíj és két tiszteletbeli tagságot igazoló oklevél kiosztásáról döntött a vezetőség. A Poór Lili-díjat Alber Júlia kolozsvári színésznő kapta.
Az erdélyi magyar közművelődés napja apropóján szombaton osztották ki az EMKE (Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület) idei díjait a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet dísztermében. Dáné Tibor Kálmán, akit a díjátadót megelőző közgyűlésen ismét az EMKE országos elnökévé választottak, elmondta: idén tizenhárom díj, egy életműdíj és két tiszteletbeli tagságot igazoló oklevél kiosztásáról döntött a vezetőség.
Az életműdíjat Marosi Ildikó irodalomtörténész kapta idén, akinek munkásságát Horváth Andor méltatta. Mint elmondta, Marosi Ildikó évtizedeken át gyűjtötte, rendszerezte a közelmúlt erdélyi magyar irodalmának termékeit, majd az utóbbi 22 évben szinte folyamatosan jelentek meg az irodalomtörténeti munkák az ő gondozásában.
Lapunk vezető szerkesztője, Cseke Péter Tamás Spectator díjban részesült az erdélyi magyarság jövőjét szolgáló publicisztikai tevékenységéért. Kántor Lajos laudációját Kós Katalin, az EMKE szakreferense tolmácsolta. „Cseke Péter Tamás publicisztikáját a kiegyensúlyozottság, körültekintés, higgadtság jellemzi. Elemzései mértéktartóak, meghatározó szempontjai összehangzóak a romániai magyarság érdekeivel, egy reális jövő megépítésével” – írta méltatásában a Korunk szerkesztője.
Kolozsvár talán legismertebb néptáncos házaspárja, Both Zsuzsa és Both József Kacsó András-díjat vett át az erdélyi magyar néptáncművészet minőségi műveléséért és a népművészet értékeinek széles körű megismertetéséért. „Amikor ők ketten táncra összekapaszkodnak, abban nemcsak szépség van, hanem a tánc iránti mélységes tisztelet és alázat is” – mondta a néptáncoktatással, néptánctalálkozók szervezésével foglalkozó Both házaspárról Dáné Tibor Kálmán.
A Bányai János-díjjal kitüntetett Vajda András Sáromberkén élő néprajzkutató rendszeres terepkutatásaiért, módszeres forrásfeltáró és múzeumi intézményszervező munkásságáért kapta az elismerést. Winkler Gyula videoüzenetet küldött Brüsszelből, hogy a Kun Kocsárd-díjjal kitüntetett Fülöp Júlia közösségszervezői tevékenységét méltassa. A szászvárosi RMDSZ-elnök a Hunyad megyei szórványmagyar közösség felemeléséért végzett áldozatos munkájával érdemelte ki az EP-képviselő elismerő szavait. Három évtizedes kitartó szervező, irányító, hagyományápoló és kulturális értékmentő munkásságáért vehetett át Nagy István-díjat a sepsiszentgyörgyi Dulányi B. Aladár. Dukász Péter színész-rendező, aki a méltatás szerint „mindig megújulásra törekvő színészetével több mint három évtizede szolgálja a temesvári magyar színjátszást”, Bánffy Miklós-díjban részesült.
Vastapsot kapott a Poór Lili-díjjal kitüntetett Albert Júlia. A kolozsvári színművészt Köllő Katalin, a Szabadság napilap szerkesztője méltatta. „Ő ugyanis tudja, hogy ha játszótársai felé nem fordul teljes lelkével, ha a színpad iránt nem érez lelki alázatot (is), akkor az általa megformált figura sem tud úgy megszületni, hogy aztán a közönség azt érezze: hiteles volt, amit látott” – mondta Köllő Katalin Albert Júliáról, aki gazdag színészi, előadóművészi és tanári munkásságáért kapta a díjat.
Kovács György-díjat vett át a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház ígéretes fiatal tehetsége, Bányai Kelemen Barna színművész, Uray Péter rendezőt pedig a mozgásszínház erdélyi meghonosításáért, az M Studio társulatának megalapításáért Tompa Miklós-díjjal tüntették ki. A hagyományt a legkorszerűbb törekvésekkel ötvöző művészi tevékenységéért, egyedi művészi világának megteremtéséért Szolnay Sándor-díjban részesült a marosvásárhelyi képzőművésznő, Köllő Margit. A Hargita Megyei Könyvtár munkatársa, Kosz Orsolya több évtizedes szakmai tevékenységét Monoki István-díjjal jutalmazta az EMKE. A Kolozsváros. Milyen város? műemlék-pedagógiai sorozat szerkesztőbizottsága, élén Zsigmond Ilkával, Kőváry László-díjat érdemelt ki, a kincses város történelmi értékeinek újszerű ismertetéséért, a kolozsvári Bartha Bálint pedig Gróf Mikó Imre-díjban részesült, egyházi és kulturális értékmentő, valamint szociális intézményeket támogató tevékenységéért. Az EMKE tiszteletbeli tagjai közé emelte Hajnal Jenőt, a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet igazgatóját és Kelemen Péter koncerttechnikust.
Az EMKE-díjként átadott szobrocskák Venczel Árpád szobrászművész, restaurátor Parasztmadonna című alkotásának kisebbített másolatai, a díszes okleveleket pedig Venczel Attila képzőművész készítette.
Tofán Koós Imola. Új Magyar Szó (Bukarest)

Kelemen Hunor: az erdélyi magyar közélet elképzelhetetlen az EMKE nélkül
Közgyűlés, tisztújítás és díjátadás a közművelődési egyesületnél
Évi közgyűlést, vezetőségválasztást és díjátadást szervezett szombaton az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet dísztermében. A köszöntő beszédek után a jelenlévő EMKE-tagok elfogadták Dáné Tibor Kálmán elnök beszámolóját, a pénzügyi és a cenzori jelentést. Dávid Gyula tiszteletbeli elnök bonyolította le rendkívül gyorsan az új elnökség megválasztási eljárását. Kevés kivételtől eltekintve az eddigi EMKE-elnökség tagjainak szavazott bizalmat a közgyűlés. Kora délután kezdődött a már szokásos díjosztási ünnepség, amelynek keretében 13 díjat és díszokleveleket adtak át.
Dáné Tibor Kálmán EMKE-elnök köszöntő szavai után Hegedüs Csilla, Kelemen Hunor művelődésügyi miniszter tanácsosa a tárcavezető üzenetét olvasta fel. A miniszteri beszéd alapgondolata az erdélyi magyar értelmiségnek a közös jövő kialakításában játszott szerepe volt. Hangsúlyozta: az erdélyi magyar közélet mindennapjai elképzelhetetlenek az 1885-ben létesült EMKE nélkül.
Répás Zsuzsanna helyettes államtitkár szavait Szilágyi Mátyás, Magyarország kolozsvári főkonzulja tolmácsolta. – Az EMKE alapítói 127 évvel ezelőtt az anyanyelvi oktatás és a műveltség, a magyar nyelv és öntudat erősítése, közös örökségünk iránti felelősség mellett tettek hitet. Ugyanezt valljuk ma is – hangzott az üzenet. A főkonzul arról is biztosította a jelenlevőket, hogy az EMKE, mint nemzeti jelentőségű intézmény, továbbra is számíthat a magyar kormány támogatására.
Dáné Tibor beszámolt a kulturális autonómia-szigetként működő romániai Magyar Házak Hálózatának (MHH) kiépítéséről, amely 2009-ben kezdődött. A kezdeményezést mind az RMDSZ, mind a magyarországi Nemzeti Erőforrás Minisztériuma támogatta. Megtudtuk: Erdélyben az elmúlt években több mint harminc magyar házat hozott létre az EMKE. Példaként említette a Balázsfalva melletti Tűr településen a kö­zeljövőben létesítendő Magyar Házat, amely Kémenes Lóránt plébános lelkiismeretes munkájának köszönhető. A romániai MHH kialakításában 2010 óta szakmai segítséget kapnak a sárospataki művelődési szakemberektől, Csatlósné Komáromi Katalintól és Bordás Istvántól, a Sárospataki Képtár vezetőjétől. Az EMKE-elnök beszámolt arról is, hogy új, a Magyar Házak állapotára vonatkozó felmérést kezdeményeznének. Idén, szeptember végén pedig Kolozsváron rendeznék meg a Magyar Házak második találkozóját.
Dáné Tibor Kálmán beszámolt arról is, hogy EMKE-elnökként meghívták a Magyarországon a közelmúltban létesült Civil Egyeztető Tanács (CET) ülésére, amelynek keretében részt vett a kulturális és honismereti szekció programjának kidolgozásában. Zárszóként Dáné Tibor Kálmán megköszönte a bel- és külföldi támogatóknak az anyagi segítséget, a sajtónak – és ezen belül elsősorban lapunknak, a Szabadságnak – az EMKE-eseményeken való jelenlétet és érdeklődést. Ács Zsolt, az EMKE munkatársa a pénzügyi, míg László Edit a cenzori jelentést olvasta fel, amelyet a közgyűlés el is fogadott.
Egyed Péter egyetemi oktató, filozófus az Erdélyi Magyar Filozófiai Társaság és az EMKE közötti harmonikus együttműködésről, Guttman Mihály elnökségi tag a zenei anyanyelv fontosságáról értekezett. Csatlósné Komáromi Katalin, a sárospataki Művelődési Ház igazgatója az EMKÉ-vel közös programok fontosságát ecsetelte. Hadnagy Jolán, a farkaslaki Tamási-ház helyzetéről számolt be. Tamási Áron lánytestvérének, Ágnes asszonynak a háza eredetileg az EMKE tulajdonát képezte, ám tavaly átkerült az önkormányzat tulajdonába, így elkezdődhettek a leromlott állagú ingatlan felújítási munkálatai
Dávid Gyula tiszteletbeli elnök az elnökségi választás lebonyolítása előtt kifejtette: még ha a mostani romániai magyar politikai élet „szét is veri a magyarságot”, az új elnökségnek továbbra is a magyarság egységéért, a megmaradásért kell munkálkodnia.
Az EMKE új vezetősége: Dáné Tibor Kálmán (elnök), Kötő József (főtanácsos). Régiós alelnökök: Matekovits Mária (Bánság), Széman Péter (Partium), Ábrám Zoltán (Közép-Erdély). Társadalmi kapcsolatokért felelős alelnök: Szép Gyula. További elnökségi tagok: Guttman Mihály (Kolozsvár), Muzsnay Árpád (Szatmárnémeti), Házy Bakó Eszter (Brassó), Beder Tibor (Csíkszereda), Ferencz Angéla (Hargita megye), Imreh-Marton István (Kovászna megye).
A választásokat követően Bordás István, a sárospataki képtár vezetője, azaz az EMKE Észak-magyarországi Képviseletének vezetője elmondta: arra törekszik, hogy a magyarországi kulturális élet munkatársai közül minél többen megismerhessék az erdélyi kultúrát. Ezért kidolgozott egy továbbképzési programot, amely a magyar szaktárca által megtörtént akkreditálás után újabb lehetőséget biztosít a fentebbi célkitűzés eléréséhez. A további hozzászólók között volt Dumitriu Anna, aki az Aranyos-vidéki Népfőiskola tevékenységéről számolt be; Kerekes Hajnal, a nagyenyedi dr. Szász Pál Egyesület alelnökeként, illetve a Magyar Közösségi Ház vezetőjeként a Fehér megyei kulturális tevékenységeket ismertette. Ferencz Angéla a Hargita megyei, míg Imreh-Marton István a Kovászna megyei Kulturális Központ és az EMKE közötti lehetséges együttműködésről értekezett, megköszönve, hogy bekerültek az elnökség tagjai közé. Deák Gyula, a Romániai Magyar Néptánc Egyesület elnöke a közeljövőben a pedagógusok számára megszervezendő néptánctanfolyamra, Boldizsár Zeyk Imre, az RMDSZ tordaszentlászlói szervezetének elnöke pedig a június végi Szent László napi énektalálkozóra hívta fel a jelenlevők figyelmét.
Délután 2 órakor kezdődött az EMKE-díjak és díszoklevelek átadása. A 13 szobor Venczel Árpád, a díszoklevelek pedig Venczel Attila alkotása.
Életműdíjat kapott a marosvásárhelyi Marosi Ildikó irodalomtörténész, aki betegsége miatt nem lehetett jelen. Horváth Andor egyetemi oktató szerint Marosi Ildikó érdeme, hogy évtizedeken át gyűjtötte majdani köteteinek anyagát, hogy aztán az 1989-es rendszerváltás után megvalósíthassa álmait, és a „felkutatott kincsek jó gondozójává vált”. Spectator-díjban részesült Cseke Péter Tamás újságíró (Bukarest). Kós Katalin, a Györkös Mányi Albert Emlékház ügyvezetője olvasta fel Kántor Lajos laudációját, amelyben Cseke Péter Tamás publicisztikai tevékenységét kiegyensúlyozottnak, higgadtnak és körültekintőnek nevezte.
Kacsó András-díjat kapott Both Zsuzsa és Both József (Kolozsvár). Dáné Tibor Kálmán méltatásában kiemelte: a Both-házaspár a népi kultúra áthagyományozását jelentős empátiával végzi. Bányai János-díjban részesült Vajda András (Marosvásárhely) néprajzkutató, akit a laudáló Keszeg Vilmos egyetemi oktató elkötelezett, bölcs, megfontolt kutatónak nevezett. Kun Kocsárd-díjat adományoztak Fülöp Júliának (Szászváros). Winkler Gyula európai parlamenti képviselő videóüzenetben laudálta a közösségszervezés aktív résztvevőjét, aki sokat tett a szászvárosi magyarságért. Fülöp Júlia megjegyezte: Kun Kocsárd emléke még mindig elevenen él a szászvárosi magyarok között. Nagy István-díjat kapott Dulányi B. Aladár (Sepsiszentgyörgy). László Attila karnagy laudációjában arra összpontosított, hogy a díjazott három évtizeden át kitartó szervezője, irányítója volt a város művelődési életének.
Bánffy Miklós-díjban részesült Dukász Péter színész (Temesvár), aki egyéb elfoglaltsága miatt nem lehetett jelen az eseményen. Szekernyés János laudációja alapján gazdag színészi pálya bontakozott ki. A díjat Kövesdy István rendező vette át.
Poór Lili-díjat kapott Albert Júlia színművész (Kolozsvár). Laudált Köllő Katalin színikritikus, szerkesztő, aki szerint a sikeres művészi és oktatói pálya mögött lélek, tehetség és kitartás lakozik. Kovács György-díjban részesült Bányai Kelemen Barna (Marosvásárhely). Kövesdy István a fiatal, sokoldalú színész ötéves pályafutását értékelte. Tompa Miklós-díjjal tüntették ki Uray Pétert. (Sepsiszentgyörgy–Budapest). Kötő József színháztörténész laudációját Vincze László, az EMKE munkatársa olvasta fel. Megtudtuk: Uray honosította meg Erdélyben a mozgásszínházat, de ezt megelőzően több művészi ágban (például a zenében) is bizonyított. Szolnay Sándor-díjat kapott Köllő Margit (Marosvásárhely), aki egészségügyi okok miatt nem lehetett jelen. Laudált Németh Júlia műkritikus, aki a művész kitűnő rajzkészségét, színérzékét méltatta. A díjat Wiesler Zsuzsa vette át.
Monoki István-díjat adományoztak Kosz Orsolyának (Csíkszereda). Kopacz Katalin laudációjából lelkiismeretes, megalapozott szakmai tudással rendelkező több évtizedes könyvtárosi tevékenység rajzolódott ki. Kőváry László-díjban részesült Zsigmond Ilka középiskolai tanár és az általa irányított műemlékpedagógiai kiadványsorozat szerkesztőbizottsága. Vincze Zoltán nyugalmazott tanár laudációjában azt értékelte, hogy a fentebbi kiadványok épp a serdülő korosztály számára íródtak, akiktől „a Guttenberg-galaxis egyre jobban távolodik”. Gróf Mikó Imre-díjat adományoztak Bartha Bálint (Kolozsvár) vállalkozónak. Székely Tibor laudációjában a díjazott szerénységét és nagylelkűségét emelte ki.
Tiszteletbeli taggá nevezték ki Hajnal Jenőt, a vajdasági Magyar Művelődési Intézet igazgatóját és a kolozsvári származású, ám évek óta Németországban élő Kelemen Péter koncerttechnikust.
NAGY-HINTÓS DIANA. Szabadság (Kolozsvár)