Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Veér Győző
3 tétel
2009. február 5.
A szovátai Bernády Közművelődési Egylet elmúlt évi tevékenysége változatos volt. Januárban Dzsingisz kán és a mongol birodalom című előadás hangzott el, majd dr. Veér Győző beszélt az ujgurokról. Februárban jótékonysági estet szerveztek a Mezőhavas népi zenekar, a Szent Ferenc Alapítvány és a szovátai Szent József Otthon javára. A műsor bevezetőjét Mester Zoltán tartotta. Márciusban, Wass Albertre emlékeztek. A március 15-i megemlékezésen a kulturális műsorok szervezését ezúttal is az egylet vállalta fel. Áprilisban együtt ünnepelték az EMKE megyei szervezetével a magyar közművelődés napját Marosvásárhelyen. Az egylet Intermezzo kamarakórusa Fülöp Judit vezetésével fellépett. Júniusban a nagybányai művésztelep tárlatát nézték meg. Szeptemberben Beder Tibor, a Julianus Alapítvány, a Magyarok Székelyföldi Társaságának elnöke volt az egylet vendége. Október 6-án a református egyházzal közösen emlékeztek meg az aradi vértanúkról. Az egylet emlékezett a 70 éve elhunyt dr. Bernády Györgyre. Mester Zoltán előadásában kirajzolódott Bernády kevéssé ismert profilja: az Erdély magyarsága iránt aggódó ember arca, akinek városvezetése idején a városnak – a huszonötezer lakosú Marosvásárhelynek – tizennégy (!) közkönyvtára volt, és öt magyar napilapja. Váradi Péter Pál és Lőwey Lilla Felső-Nyárád menti fotóalbumát mutatta be novemberben Józsa András tanár, helytörténész. Nagy Lajos székelykeresztúri tanító néprajzos könyvét mutatták be: Katonadalok a siklódiak emlékezetében. Decemberben az egylet szervezésében mutatták föl a szovátaiaknak a Bocskay Vince szobrászművész munkásságát méltató albumot. Még ebben a hónapban Kovács Mózes ny. agrármérnök harmadik könyvével ismerkedtek a városka emberei. Kovács Mózes kutatja s papírra teszi a szűkebb pátria, a Sóvidék és környéke közelmúltját. Az Intermezzo mellett a 15. Mátyás Huszárezred és a Mátyás Vilmos vezette Mezőhavas népi zenekar elmaradhatatlan tényezői a városkultúrának, jelezte a rendíthetetlen hitű Mester Zoltán. Ebben az ében volt már elődadás, melyet Magyar himnuszok az évszázadok folyamán címmel dr. Orosz-Pál József és Józsa András tartott. /Bölöni Domokos: Mester Zoltán, a reménymagyar. = Népújság (Marosvásárhely), febr. 5./
2016. július 18.
Lélekrombolás
„Akik a hablatyot nyomják politikai szinten, azok uralják a kultúrát is.” (Pozsonyi Ádám)
Annak érdekében, hogy a balliberális eszmerendszer segítségével maga alá gyűrje a népeket, a világuralmi terveket szövögető pénzügyi-gazdasági túlhatalom megkezdte a történelmileg kialakult kultúrközösségek felszámolását Európában. Előbb nekiesett a nemzet vezető erejét megtestesítő nemesség megsemmisítésének, a „felvilágosodás" óta pedig a keresztény hit és az egyház szétverésének fogott hozzá, majd a hagyományőrző falusi parasztság kisemmizésének, valamint a tanulásra, művelődésre fogékony városi polgárság ellehetetlenítésének állt neki. De legnagyobb kártétele az összetartó, sokgyermekes családok szétzüllesztése volt, végül pedig eljutott odáig, hogy a homoszexuális párok pátyolgatásával magának a családnak a fogalmát is megkérdőjelezte.
A mostani – az Egyesült Államok által irányított – migránsáradattal pedig megkezdődött a legnagyobb és legszínesebb kultúrközösségeknek: az európai nemzetállamoknak egy jellegtelen, gyökértelen, kulturálatlan és önazonosság nélküli, piszkosszürke katyvasszá való összekeverése. Ez valójában nem más, mint Európa multikulturalizmusának a megszüntetése.
Megbélyegzés véleménydiktatúrával
A kultúrközösségek szétrobbantása után a pusztító erők most már az egyes emberek lelkének a megrontására törtek, hiszen a lélek szépsége, tisztasága a kulturáltság lelke. Ezt szüntelen félrevezetéssel, a szavak és kifejezések értelmének a kiforgatásával, az őszinteség és egyenesség „politikailag korrekt" (PC) tiltásával és megbélyegzésével, azaz véleménydiktatúrával valósították meg. Félrevezetni azonban csak kulturálatlan tömegeket (a csőcseléket) lehet. Ezért a kulturáltság szétzüllesztésére az anyagiasságot helyezi előtérbe, a tudás és a hit iránti őszinte vágyat kihasználva pedig az áltudományokat és álvallásokat terjeszti.
A kulturálatlan ember könnyen feladja nyelvét, nemzetiségét, hazáját és közösségi szabadságjogait is, a megtévesztő politika pedig éppen a közösségi szabadságjogok helyébe helyezi a nehezen megvédhető egyéni szabadságjogokat, mert az egyedeire bomlasztott tömeggel már könnyebben lehet elbánni. Az egyéni szabadságjogok hangoztatásával tehát nem az egyént és az egyéniséget kívánja erősíteni, hanem ellenkezőleg, a közösség és az egyéniség elsorvasztásával egyneműsíteni (homogenizálni) igyekszik, és ezáltal álközösségeket (közösség helyett közönséget) hoz létre. Így hát az erős, kulturált, érzékeny közösségi emberből kultúrák közötti és alatti, eltömegesedett, sehová sem kötődő, csak magával törődő, érzéketlen, önző, hazátlan és ezért magára mAradt, gyenge és kiszolgáltatott világpolgár lesz.
Az álkultúrát terjesztik nagy erőkkel a nemzetközi nagyvállalatok, melyek számára gazdasági érdek a nemzeti kultúrák felszámolása, amelyek útjában állnak tömegfogyasztásra szánt egyhangú sorozattermékeiknek. Cinkosuk a nemzetközi finánctőke, mely sok pénzzel olyan politikusokat juttat hatalomhoz, akik azt sem tudják, mi az, hogy kultúra, így hát a gazdasági és társadalmi gondok megoldására is képtelenek. Emiatt – már csak saját hatalmon mAradásuk érdekében is – terjesztik az álkultúrát, mégpedig a tömeg-szórakoztatóipar segítségével. Az emberek szabad időtöltése kínálja ugyanis a politika számára a legjobb, legcsábítóbb befolyásolási lehetőséget.
A balliberális oldalon álló szórakoztatóipar kínálata a „kikapcsolódás" örve alatt elvonja figyelmünket, és olyan területek felé tereli érdeklődésünket, melyek távol állnak a döntő emberi, közösségi, gazdasági és politikai gondoktól, és így nem is segítheti azok megoldását. A gondtalanság illúzióját kelti, mákony, mely gátolja, hogy szembekerüljünk a társadalom és a lét nehézségeivel és bajaival, akadályozza, hogy szembenézzünk önmagunkkal, életünkkel és korunkkal. Ha netán mégis megtennénk, a kérdésekre közhelyszerű típusválaszokat ad, vagy álmegoldásokat kínál, és elcsábít a tetszetős, de hamis megoldások útvesztőjébe.
Mesterségesen irányított közvélemény
A kulturálatlanság térhódítása kineveli a politikai színjáték tapsoló közönségét is. Ez a színjáték tartalmatlanságát, felületességét rendszerint látványos külsőségekkel, túlméretezett megoldásokkal, csillogó formalizmussal leplezi, és harsogó hangulatkeltéssel, jelszavas izgatásokkal takarja. Ez a politika a szórakoztatóiparral karöltve a tömegbutításnak tökéletes eszközeit fejlesztette ki, rossz példát nyújt és rossz irányba befolyásolja életünket. A balliberális tömegtájékoztatás eszközei is a félretájékoztatás, a világhatalmi érdekek szolgálatába szegődtek. Így ahelyett, hogy segítenének bennünket, csak megzavarnak, bolondítanak, és közben a lejtőre vezetnek. Az emberi lélek és méltóság ezáltal megalázást szenved, az igazság pedig háttérbe szorul, s helyette a meggyőzés bűvészete kerül előtérbe.
Emiatt helytelen, hamis képünk alakul ki a világról, amely így egyre áttekinthetetlenebbé, és félelmetesebbé válik számunkra, melyben ellenségek vesznek körül. Ezért vannak, akik kegyetlen bandákba és erőszakszervezetekbe tömörülnek, melyek a „felsőbbrendűség" tévhitét és az erőszak dicsőítését terjesztik. Ebben fölhasználják a szórakoztatóipar, főképpen a filmipar nyújtotta lehetőségeket is, mely a durvaságot, kegyetlenséget népszerűsítő filmekkel fokozza a társadalmi érzéketlenséget, hogy megakadályozzák a közösségi összefogást a társadalmi jogtalanságok és igazságtalanságok ellen.
A közvélemény mesterségesen irányított helyeslése az igazság látszatát, az erőszak dicsőítése az erő káprázatát, az egyneműség pedig a közösség illúzióját kelti. Az eredeti, erős, eleven közösség azonban mégis hiányzik, és az egyén csak saját magának él. A tömeg-szórakoztatóipar irányítói mindent elkövetnek, hogy az alkotómunkát, az erkölcsöt, a hazát és a vallást ellényegtelenítsék, s az élet céljának és értelmének a kikapcsolódást, a szórakozást és az élvezetek halmozását tegyék. Az álkultúrát tehát nemcsak a diktatúrák sematizmusa terjeszti, hanem a demokráciák liberalizmusa is, amit a tőkés társadalom szemfényvesztése: a tudományok fejlődése, az életszínvonal növelése és a sok diploma még takar, de a szórakoztatóipar kínálatának silánysága már jelez.
Az iránytévesztett és megriadt ember azt követi a leginkább, aki a legerőszakosabban ellentmondó. A népbutítás kelepcéjébe került ember ezáltal könnyen a politikai kalandorok, önkényuralomra törő bűnözők és szélhámosok prédájává válik, akik hatalmukat és gazdagságukat mindenekelőtt a kulturális sajátosságok és igények szétzúzásával kívánják biztosítani. Az ízléstelenség és sekélyesség térhódítása a tömegszórakoztatási piacon ily módon a demokráciát is létében veszélyezteti.
A lélekromboló álkultúra végeredményben a társadalmi érintkezés, a közlés üresjárata, mely sem a személyiség fejlődését, sem a társadalom haladását nem szolgálja, hanem ellenkezőleg: a lét lényeges gondjainak megoldatlanságát okozza. Így bármennyire is meggyőzőnek, szemkápráztatónak, a hagyományos értékrend felborításával pedig újnak, forradalminak is tűnik, nem előre visz, hanem hátra.
Nemcsak önérdek az értékek tisztelete
A kulturálatlan, szabad időtöltés és az álkultúra tehát nem ártalmatlan kedvtelés, hanem csak hóbort, bolondéria. Az érzetek felfokozása, az érzéki öngerjesztés és az élvhajhászás még nem szerelem, és nem művészet, hiszen hiányzik belőle az eszmeiség. A kábítószeres látomások, hallucinációk sem a képzelet szárnyalásai, hanem csak rémálmok, és az indulatok felkorbácsolása sem érzelmi gazdagság, hanem csak a józan ész kirekesztése. Ha azonban az ember az értelmét és tudatát kikapcsolja, az egyben az ösztöneinek elfajulását is okozza, és így az emberből nem ösztönös lény lesz, hanem őrült. Az a lelkiállapot pedig, amelybe ily módon kerül az ember, nem lelkesültség, hanem megszállottság.
Vegyük észre, hogy a pusztító erők hamis értékrendjükkel, ferdeségeikkel és mértéktelenségeikkel elsősorban a lelkünket támadják meg, önös jellegükkel az érzékenységünket és érzelemvilágunkat rombolják, féktelenségükkel az akaratunkat és önfegyelmünket bomlasztják, művészietlenségükkel a képzelőtehetségünket rontják, kicsapongásainkkal a szervezetünket, az egészségünket is pusztítják. Vagyis valójában a személyiségünk egészét: a testünket, a lelkünket és a szellemünket is egyaránt károsítják, egyéniségünket pedig sorvasztják, illetve a maguk képére alakítják át.
Mindennek súlyos kihatásai vannak az emberi kapcsolatokra, a társadalmi és a családi életre, sőt magára a társadalmi haladásra is. Tehát az, hogy mivel töltjük az időnket, és mivel szórakozunk, nem teljesen magánügy, hanem közösségi ügy is, vagyis az értékek tisztelete nemcsak önérdek, hanem egyszersmind családi, nemzeti és össztársadalmi érdek is. Az olyan kulturális kezdeményezéseknek, mint például a Fölszállott a páva című televíziós vetélkedő, óriási lélekmentő és nemzetmegtartó ereje van.
Ahogy Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere köszöntőjében mondotta, amire Tímár Sándor néptáncoktató, majd Erdélyben Kallós Zoltán néprajzkutató is ráerősített: „a táncházmozgalom elindításával az alvó nemzeti lelket ébresztettük fel".
Becsüljük meg magunkat. Isten segítségével őrizzük meg lelkünket és értékeinket (melyek közül legfontosabb az anyanyelv), mert viszontagságos történelmünknek hihetetlen szenvedésein mentettük át, és óvott meg minket.
Veér Győző
A szerző szovátai orvos
Krónika (Kolozsvár)
„Akik a hablatyot nyomják politikai szinten, azok uralják a kultúrát is.” (Pozsonyi Ádám)
Annak érdekében, hogy a balliberális eszmerendszer segítségével maga alá gyűrje a népeket, a világuralmi terveket szövögető pénzügyi-gazdasági túlhatalom megkezdte a történelmileg kialakult kultúrközösségek felszámolását Európában. Előbb nekiesett a nemzet vezető erejét megtestesítő nemesség megsemmisítésének, a „felvilágosodás" óta pedig a keresztény hit és az egyház szétverésének fogott hozzá, majd a hagyományőrző falusi parasztság kisemmizésének, valamint a tanulásra, művelődésre fogékony városi polgárság ellehetetlenítésének állt neki. De legnagyobb kártétele az összetartó, sokgyermekes családok szétzüllesztése volt, végül pedig eljutott odáig, hogy a homoszexuális párok pátyolgatásával magának a családnak a fogalmát is megkérdőjelezte.
A mostani – az Egyesült Államok által irányított – migránsáradattal pedig megkezdődött a legnagyobb és legszínesebb kultúrközösségeknek: az európai nemzetállamoknak egy jellegtelen, gyökértelen, kulturálatlan és önazonosság nélküli, piszkosszürke katyvasszá való összekeverése. Ez valójában nem más, mint Európa multikulturalizmusának a megszüntetése.
Megbélyegzés véleménydiktatúrával
A kultúrközösségek szétrobbantása után a pusztító erők most már az egyes emberek lelkének a megrontására törtek, hiszen a lélek szépsége, tisztasága a kulturáltság lelke. Ezt szüntelen félrevezetéssel, a szavak és kifejezések értelmének a kiforgatásával, az őszinteség és egyenesség „politikailag korrekt" (PC) tiltásával és megbélyegzésével, azaz véleménydiktatúrával valósították meg. Félrevezetni azonban csak kulturálatlan tömegeket (a csőcseléket) lehet. Ezért a kulturáltság szétzüllesztésére az anyagiasságot helyezi előtérbe, a tudás és a hit iránti őszinte vágyat kihasználva pedig az áltudományokat és álvallásokat terjeszti.
A kulturálatlan ember könnyen feladja nyelvét, nemzetiségét, hazáját és közösségi szabadságjogait is, a megtévesztő politika pedig éppen a közösségi szabadságjogok helyébe helyezi a nehezen megvédhető egyéni szabadságjogokat, mert az egyedeire bomlasztott tömeggel már könnyebben lehet elbánni. Az egyéni szabadságjogok hangoztatásával tehát nem az egyént és az egyéniséget kívánja erősíteni, hanem ellenkezőleg, a közösség és az egyéniség elsorvasztásával egyneműsíteni (homogenizálni) igyekszik, és ezáltal álközösségeket (közösség helyett közönséget) hoz létre. Így hát az erős, kulturált, érzékeny közösségi emberből kultúrák közötti és alatti, eltömegesedett, sehová sem kötődő, csak magával törődő, érzéketlen, önző, hazátlan és ezért magára mAradt, gyenge és kiszolgáltatott világpolgár lesz.
Az álkultúrát terjesztik nagy erőkkel a nemzetközi nagyvállalatok, melyek számára gazdasági érdek a nemzeti kultúrák felszámolása, amelyek útjában állnak tömegfogyasztásra szánt egyhangú sorozattermékeiknek. Cinkosuk a nemzetközi finánctőke, mely sok pénzzel olyan politikusokat juttat hatalomhoz, akik azt sem tudják, mi az, hogy kultúra, így hát a gazdasági és társadalmi gondok megoldására is képtelenek. Emiatt – már csak saját hatalmon mAradásuk érdekében is – terjesztik az álkultúrát, mégpedig a tömeg-szórakoztatóipar segítségével. Az emberek szabad időtöltése kínálja ugyanis a politika számára a legjobb, legcsábítóbb befolyásolási lehetőséget.
A balliberális oldalon álló szórakoztatóipar kínálata a „kikapcsolódás" örve alatt elvonja figyelmünket, és olyan területek felé tereli érdeklődésünket, melyek távol állnak a döntő emberi, közösségi, gazdasági és politikai gondoktól, és így nem is segítheti azok megoldását. A gondtalanság illúzióját kelti, mákony, mely gátolja, hogy szembekerüljünk a társadalom és a lét nehézségeivel és bajaival, akadályozza, hogy szembenézzünk önmagunkkal, életünkkel és korunkkal. Ha netán mégis megtennénk, a kérdésekre közhelyszerű típusválaszokat ad, vagy álmegoldásokat kínál, és elcsábít a tetszetős, de hamis megoldások útvesztőjébe.
Mesterségesen irányított közvélemény
A kulturálatlanság térhódítása kineveli a politikai színjáték tapsoló közönségét is. Ez a színjáték tartalmatlanságát, felületességét rendszerint látványos külsőségekkel, túlméretezett megoldásokkal, csillogó formalizmussal leplezi, és harsogó hangulatkeltéssel, jelszavas izgatásokkal takarja. Ez a politika a szórakoztatóiparral karöltve a tömegbutításnak tökéletes eszközeit fejlesztette ki, rossz példát nyújt és rossz irányba befolyásolja életünket. A balliberális tömegtájékoztatás eszközei is a félretájékoztatás, a világhatalmi érdekek szolgálatába szegődtek. Így ahelyett, hogy segítenének bennünket, csak megzavarnak, bolondítanak, és közben a lejtőre vezetnek. Az emberi lélek és méltóság ezáltal megalázást szenved, az igazság pedig háttérbe szorul, s helyette a meggyőzés bűvészete kerül előtérbe.
Emiatt helytelen, hamis képünk alakul ki a világról, amely így egyre áttekinthetetlenebbé, és félelmetesebbé válik számunkra, melyben ellenségek vesznek körül. Ezért vannak, akik kegyetlen bandákba és erőszakszervezetekbe tömörülnek, melyek a „felsőbbrendűség" tévhitét és az erőszak dicsőítését terjesztik. Ebben fölhasználják a szórakoztatóipar, főképpen a filmipar nyújtotta lehetőségeket is, mely a durvaságot, kegyetlenséget népszerűsítő filmekkel fokozza a társadalmi érzéketlenséget, hogy megakadályozzák a közösségi összefogást a társadalmi jogtalanságok és igazságtalanságok ellen.
A közvélemény mesterségesen irányított helyeslése az igazság látszatát, az erőszak dicsőítése az erő káprázatát, az egyneműség pedig a közösség illúzióját kelti. Az eredeti, erős, eleven közösség azonban mégis hiányzik, és az egyén csak saját magának él. A tömeg-szórakoztatóipar irányítói mindent elkövetnek, hogy az alkotómunkát, az erkölcsöt, a hazát és a vallást ellényegtelenítsék, s az élet céljának és értelmének a kikapcsolódást, a szórakozást és az élvezetek halmozását tegyék. Az álkultúrát tehát nemcsak a diktatúrák sematizmusa terjeszti, hanem a demokráciák liberalizmusa is, amit a tőkés társadalom szemfényvesztése: a tudományok fejlődése, az életszínvonal növelése és a sok diploma még takar, de a szórakoztatóipar kínálatának silánysága már jelez.
Az iránytévesztett és megriadt ember azt követi a leginkább, aki a legerőszakosabban ellentmondó. A népbutítás kelepcéjébe került ember ezáltal könnyen a politikai kalandorok, önkényuralomra törő bűnözők és szélhámosok prédájává válik, akik hatalmukat és gazdagságukat mindenekelőtt a kulturális sajátosságok és igények szétzúzásával kívánják biztosítani. Az ízléstelenség és sekélyesség térhódítása a tömegszórakoztatási piacon ily módon a demokráciát is létében veszélyezteti.
A lélekromboló álkultúra végeredményben a társadalmi érintkezés, a közlés üresjárata, mely sem a személyiség fejlődését, sem a társadalom haladását nem szolgálja, hanem ellenkezőleg: a lét lényeges gondjainak megoldatlanságát okozza. Így bármennyire is meggyőzőnek, szemkápráztatónak, a hagyományos értékrend felborításával pedig újnak, forradalminak is tűnik, nem előre visz, hanem hátra.
Nemcsak önérdek az értékek tisztelete
A kulturálatlan, szabad időtöltés és az álkultúra tehát nem ártalmatlan kedvtelés, hanem csak hóbort, bolondéria. Az érzetek felfokozása, az érzéki öngerjesztés és az élvhajhászás még nem szerelem, és nem művészet, hiszen hiányzik belőle az eszmeiség. A kábítószeres látomások, hallucinációk sem a képzelet szárnyalásai, hanem csak rémálmok, és az indulatok felkorbácsolása sem érzelmi gazdagság, hanem csak a józan ész kirekesztése. Ha azonban az ember az értelmét és tudatát kikapcsolja, az egyben az ösztöneinek elfajulását is okozza, és így az emberből nem ösztönös lény lesz, hanem őrült. Az a lelkiállapot pedig, amelybe ily módon kerül az ember, nem lelkesültség, hanem megszállottság.
Vegyük észre, hogy a pusztító erők hamis értékrendjükkel, ferdeségeikkel és mértéktelenségeikkel elsősorban a lelkünket támadják meg, önös jellegükkel az érzékenységünket és érzelemvilágunkat rombolják, féktelenségükkel az akaratunkat és önfegyelmünket bomlasztják, művészietlenségükkel a képzelőtehetségünket rontják, kicsapongásainkkal a szervezetünket, az egészségünket is pusztítják. Vagyis valójában a személyiségünk egészét: a testünket, a lelkünket és a szellemünket is egyaránt károsítják, egyéniségünket pedig sorvasztják, illetve a maguk képére alakítják át.
Mindennek súlyos kihatásai vannak az emberi kapcsolatokra, a társadalmi és a családi életre, sőt magára a társadalmi haladásra is. Tehát az, hogy mivel töltjük az időnket, és mivel szórakozunk, nem teljesen magánügy, hanem közösségi ügy is, vagyis az értékek tisztelete nemcsak önérdek, hanem egyszersmind családi, nemzeti és össztársadalmi érdek is. Az olyan kulturális kezdeményezéseknek, mint például a Fölszállott a páva című televíziós vetélkedő, óriási lélekmentő és nemzetmegtartó ereje van.
Ahogy Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere köszöntőjében mondotta, amire Tímár Sándor néptáncoktató, majd Erdélyben Kallós Zoltán néprajzkutató is ráerősített: „a táncházmozgalom elindításával az alvó nemzeti lelket ébresztettük fel".
Becsüljük meg magunkat. Isten segítségével őrizzük meg lelkünket és értékeinket (melyek közül legfontosabb az anyanyelv), mert viszontagságos történelmünknek hihetetlen szenvedésein mentettük át, és óvott meg minket.
Veér Győző
A szerző szovátai orvos
Krónika (Kolozsvár)
2017. július 7.
Brassai Sámuel polihisztor francia vendége
Már évekkel ezelőtt olvastam Lászlóffy Aladártól a Házsongárd című gazdag tartalmú könyvet, amely 1989-ben jelent meg a Helikon Kiadónál, készült Békéscsabán a Kner Nyomdában. A tehetséges, művelt szerző sorra bemutatja a Házsongárdban pihenő erdélyi tudósokat, írókat, képzőművészeket, színművészeket, zenészeket.
Brassai Sámuel (17979–1897) polihisztor értékeinek, érdemeinek olvasásakor figyeltem fel francia vendégének a fogtisztítási, fogkezelési módjára. Az alábbiakban főként ezt igyekszem kifejteni, de szót ejtek a kolozsvári tudós sokoldalú érdeklődéséről, rendkívül gazdag ismereteiről és társadalmi kapcsolatairól is. Brassai szellemi eredményeiről az alábbiakat olvashatjuk: „… elvitathatatlan, hogy az esztétika, a csillagászat, a pénzügy s a matézis, a zene s a logika, a történelem s a muzeológia egyaránt köszönhet neki valami gazdagítót. Bírálatai, polémiái eszmebőséget sugároznak. Európát járt világfi, aki a dámanemzedékek szemében, szalonjaiban ő volt az ellenállhatatlan agglegény”. Napirendje saját maga iránt szigorú és kitűnő beosztású. „Reggel hatkor már talpon volt, s legott a zongorához ült, voltak neki szerelmetesei: Beethoven, Muzio Clementi, Mozart, Chopin és mások. Aki muzsikus csak odavetődött, az mind elragadtatva távozott abból a kis kerti szállásból. De micsoda esték voltak azok, itthon, mikor egy-egy híresség remekül muzsikált, még trakta is volt a kis kerti lakban (a Monostori úti otthonában).” Jó barátja volt Brassainak Herman Ottó természettudós, így ő is gyakran jelen volt a külföldről érkezett hírességek fogadásán, szereplésén és a meghitt beszélgetéseken. Brassainak mindenese, inasa volt János, aki felszolgálta az ételeket, italokat. Egyik alkalommal János az alábbiakat mesélte el Herman Ottónak: „Hát kérem, tekintetes uram, mikor tegnap a pástétomot ették, az a francia háromszor is kiszaladt a konyhába, belenyúlt a szájába, és szemünk láttára kitette mind a harminckét fogát a tenyerére, megmosta kefével, visszatette, visszament és tovább evett. (Mindez 1865–1870 között történt.) Ha pedig magamfajta szegény embernek fájdul meg a foga, elmén Póka borbélyhoz, az meg a fájós fogánál fogva háromszor is körülhurcolja, hogy szikrát hány a szeme, a tetejébe pedig még ötven krajcárokat is megvesznek rajta… Miért nem jut a szegény székelynek is olyan kijáró fogazat!” Lászlóffy évet nem említ a francia vendég ottjártáról. De mi tudjuk Huszthy Sándor tanulmányából – Herman Ottó a kolozsvári múzeumban (1864–1871). A Herman Ottó Múzeum évkönyve XI. k. Miskolc, 1972 –, hogy az alcímben szereplő években kutatott a mezőségi tavaknál, a Székelyföldön, és megfigyeléseit, vizsgálatainak eredményeit közzétette Kolozsváron. Csak 1871-ben távozott Budapestre. Tehát amit János, az inas újdonságként elmondott Herman Ottónak, az ezelőtt 147-150 évvel történt. Az inas tájékoztatásából az is kiviláglik, hogy akkor még Kolozsváron is csak borbélyok foglalkoztak fogproblémákkal. Ezt az erdélyi orvostörténet is megerősíti. A francia vendég fogprotézise, annak kezelése-gondozása teljesen friss jelenség volt Erdély fővárosában. A XXI. század olvasója megtudhatta a fentiekből, hogy a fejlett nyugat-európai országokban (például Franciaországban) már ezelőtt 150 évvel, talán korábban is tudták pótolni a hiányzó fogakat, fogsorokat. Kelet-Európában, Erdélyben csak évtizedek múlva vált ismertté a fogtechnika. Dr. Veér Győző fogorvos tájékoztatásából tudom, hogy Magyarországon dr. Árkövy József általános orvos vállalt úttörő szerepet a fogorvoslás kidolgozásában. Az ő kísérletei nyomán vált külön tudományággá a sztomatológia, ennek fogalmát ő vezette be az orvosi szaknyelvbe. Miből lehetett a vendég fogprotézise? Erre a kultúrtörténeti, technikatörténeti kérdésre dr. Veér Győző fogorvossal együtt kerestük a választ. A tapasztalt fogorvos úgy véli, hogy a francia vendég protézise ezelőtt 150 évvel kaucsukból lehetett. Ennek a szerves anyagnak voltak olyan tulajdonságai, amelyek alkalmassá tették fogsor készítésére. Nyomban elővette a lexikont, és megnézte, mit mond a tudomány a kaucsukról. A szócikk részletesen tárgyalja a kérdést, itt most csak a minket érdeklő sajátosságokat emelem ki: – Európában az 1600-es évek közepétől ismerik; – fontos ipari szerves anyag, kb. 500-féle felhasználása ismert. Engem érdekelt a név eredete és jelentése, sorra megnéztem a szótáraimat.
A Magyar értelmező kéziszótárban ezt találtam: kaucsuk – 1.) (Trópusi) fák tejszerű nedvéből kivonható képlékeny szerves vegyület. Nyers kaucsuk. Ebből vulkanizálással készült rugalmas, kemény anyag. 2.) rég Gumi (jelentése is volt). Indián eredetű szó, a spanyol nyelv közvetítésével terjedt el az európai nyelvekben; kaucsukfa – sok kaucsukot szolgáltató, a kutyatejjel rokon forró égövi fa (Hevea brasiliensis) ültetvény. Kaucsukfából álló nyers kaucsukot termelő ültetvény. A magyar nyelv történeti-etimológiai szótárából megtudhatjuk, hogy a kaucsuk nemzetközi szó, végső forrása valamelyik dél-amerikai indián nyelv, a perui indián cauchuc ugyanazt jelenti. A spanyol nyelvben 1653 óta fordul elő. Szélesebb körben Ch.- M. de la Condamine (1701–1774) francia tudós dél-amerikai útja után terjedt el a 18. század derekán. A magyarba a németből kerülhetett át. Az Erdélyi magyar szótörténeti tár VI. kötetének 260. oldalán ezt találjuk: kaucsuk – kalosli ’sárcipő, kalucsni jelentésben fordul elő először 1866-ban; Két pár kaucsuk kaloschli szövegben. Úgy gondolom, hogy most már többet tudunk a szóban forgó szerves vegyület sajátosságairól és sokféle felhasználásáról.
Márton Béla / Népújság (Marosvásárhely)
Már évekkel ezelőtt olvastam Lászlóffy Aladártól a Házsongárd című gazdag tartalmú könyvet, amely 1989-ben jelent meg a Helikon Kiadónál, készült Békéscsabán a Kner Nyomdában. A tehetséges, művelt szerző sorra bemutatja a Házsongárdban pihenő erdélyi tudósokat, írókat, képzőművészeket, színművészeket, zenészeket.
Brassai Sámuel (17979–1897) polihisztor értékeinek, érdemeinek olvasásakor figyeltem fel francia vendégének a fogtisztítási, fogkezelési módjára. Az alábbiakban főként ezt igyekszem kifejteni, de szót ejtek a kolozsvári tudós sokoldalú érdeklődéséről, rendkívül gazdag ismereteiről és társadalmi kapcsolatairól is. Brassai szellemi eredményeiről az alábbiakat olvashatjuk: „… elvitathatatlan, hogy az esztétika, a csillagászat, a pénzügy s a matézis, a zene s a logika, a történelem s a muzeológia egyaránt köszönhet neki valami gazdagítót. Bírálatai, polémiái eszmebőséget sugároznak. Európát járt világfi, aki a dámanemzedékek szemében, szalonjaiban ő volt az ellenállhatatlan agglegény”. Napirendje saját maga iránt szigorú és kitűnő beosztású. „Reggel hatkor már talpon volt, s legott a zongorához ült, voltak neki szerelmetesei: Beethoven, Muzio Clementi, Mozart, Chopin és mások. Aki muzsikus csak odavetődött, az mind elragadtatva távozott abból a kis kerti szállásból. De micsoda esték voltak azok, itthon, mikor egy-egy híresség remekül muzsikált, még trakta is volt a kis kerti lakban (a Monostori úti otthonában).” Jó barátja volt Brassainak Herman Ottó természettudós, így ő is gyakran jelen volt a külföldről érkezett hírességek fogadásán, szereplésén és a meghitt beszélgetéseken. Brassainak mindenese, inasa volt János, aki felszolgálta az ételeket, italokat. Egyik alkalommal János az alábbiakat mesélte el Herman Ottónak: „Hát kérem, tekintetes uram, mikor tegnap a pástétomot ették, az a francia háromszor is kiszaladt a konyhába, belenyúlt a szájába, és szemünk láttára kitette mind a harminckét fogát a tenyerére, megmosta kefével, visszatette, visszament és tovább evett. (Mindez 1865–1870 között történt.) Ha pedig magamfajta szegény embernek fájdul meg a foga, elmén Póka borbélyhoz, az meg a fájós fogánál fogva háromszor is körülhurcolja, hogy szikrát hány a szeme, a tetejébe pedig még ötven krajcárokat is megvesznek rajta… Miért nem jut a szegény székelynek is olyan kijáró fogazat!” Lászlóffy évet nem említ a francia vendég ottjártáról. De mi tudjuk Huszthy Sándor tanulmányából – Herman Ottó a kolozsvári múzeumban (1864–1871). A Herman Ottó Múzeum évkönyve XI. k. Miskolc, 1972 –, hogy az alcímben szereplő években kutatott a mezőségi tavaknál, a Székelyföldön, és megfigyeléseit, vizsgálatainak eredményeit közzétette Kolozsváron. Csak 1871-ben távozott Budapestre. Tehát amit János, az inas újdonságként elmondott Herman Ottónak, az ezelőtt 147-150 évvel történt. Az inas tájékoztatásából az is kiviláglik, hogy akkor még Kolozsváron is csak borbélyok foglalkoztak fogproblémákkal. Ezt az erdélyi orvostörténet is megerősíti. A francia vendég fogprotézise, annak kezelése-gondozása teljesen friss jelenség volt Erdély fővárosában. A XXI. század olvasója megtudhatta a fentiekből, hogy a fejlett nyugat-európai országokban (például Franciaországban) már ezelőtt 150 évvel, talán korábban is tudták pótolni a hiányzó fogakat, fogsorokat. Kelet-Európában, Erdélyben csak évtizedek múlva vált ismertté a fogtechnika. Dr. Veér Győző fogorvos tájékoztatásából tudom, hogy Magyarországon dr. Árkövy József általános orvos vállalt úttörő szerepet a fogorvoslás kidolgozásában. Az ő kísérletei nyomán vált külön tudományággá a sztomatológia, ennek fogalmát ő vezette be az orvosi szaknyelvbe. Miből lehetett a vendég fogprotézise? Erre a kultúrtörténeti, technikatörténeti kérdésre dr. Veér Győző fogorvossal együtt kerestük a választ. A tapasztalt fogorvos úgy véli, hogy a francia vendég protézise ezelőtt 150 évvel kaucsukból lehetett. Ennek a szerves anyagnak voltak olyan tulajdonságai, amelyek alkalmassá tették fogsor készítésére. Nyomban elővette a lexikont, és megnézte, mit mond a tudomány a kaucsukról. A szócikk részletesen tárgyalja a kérdést, itt most csak a minket érdeklő sajátosságokat emelem ki: – Európában az 1600-es évek közepétől ismerik; – fontos ipari szerves anyag, kb. 500-féle felhasználása ismert. Engem érdekelt a név eredete és jelentése, sorra megnéztem a szótáraimat.
A Magyar értelmező kéziszótárban ezt találtam: kaucsuk – 1.) (Trópusi) fák tejszerű nedvéből kivonható képlékeny szerves vegyület. Nyers kaucsuk. Ebből vulkanizálással készült rugalmas, kemény anyag. 2.) rég Gumi (jelentése is volt). Indián eredetű szó, a spanyol nyelv közvetítésével terjedt el az európai nyelvekben; kaucsukfa – sok kaucsukot szolgáltató, a kutyatejjel rokon forró égövi fa (Hevea brasiliensis) ültetvény. Kaucsukfából álló nyers kaucsukot termelő ültetvény. A magyar nyelv történeti-etimológiai szótárából megtudhatjuk, hogy a kaucsuk nemzetközi szó, végső forrása valamelyik dél-amerikai indián nyelv, a perui indián cauchuc ugyanazt jelenti. A spanyol nyelvben 1653 óta fordul elő. Szélesebb körben Ch.- M. de la Condamine (1701–1774) francia tudós dél-amerikai útja után terjedt el a 18. század derekán. A magyarba a németből kerülhetett át. Az Erdélyi magyar szótörténeti tár VI. kötetének 260. oldalán ezt találjuk: kaucsuk – kalosli ’sárcipő, kalucsni jelentésben fordul elő először 1866-ban; Két pár kaucsuk kaloschli szövegben. Úgy gondolom, hogy most már többet tudunk a szóban forgó szerves vegyület sajátosságairól és sokféle felhasználásáról.
Márton Béla / Népújság (Marosvásárhely)