Június 5-én volt huszonhárom éve, hogy az akkori hatalom össztüzet indított Háromszék zömében magyar vezetői ellen. 1982 augusztusában a bukaresti Sport-Turisztikai Könyvkiadó megjelentette Ion Lancranjan Cuvant despre Transilvania /Beszéd Erdélyről/ című könyvét, melyben a szerző nyílt támadást intézett az erdélyi magyarság kultúrája, múltja, intézményei és személyiségei ellen. Pár hónappal később a Románia Szocialista Köztársaságban ,,működő” Magyar és Német Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa 1983. március 30–31-i együttes ülésén mondta Ceausescu főtitkár: ,,Nemzetiségre való tekintet nélkül a dolgozók egysége jelentette mindig – s jelenti most is – az elnyomás elleni, a társadalmi és nemzeti felszabadításért, egy új, elnyomók nélküli, a hazájuk kincseit birtokló, saját sorsukat irányító, szabad embereket tömörítő rendszerért folyó forradalmi harc győzelmét. ” Király Károly lemondása (1972) nagyarányú fejlesztési terv kezdetét jelentette Székelyföldön. Az újonnan épülő üzemekbe jelentős arányban megyén kívüli román munkaerőt toboroztak. Az egyetemek, főiskolák csak úgy ontották ide zömmel román ajkú növendékeiket. Sepsiszentgyörgyön a Gábor Áron téren rövidesen felavatták a hős román katona szobrát, amelyet a helybeliek máig ,,Bronz Béla” néven emlegetnek. A városban hatalmas tömbházépítkezés kezdődött a betelepülők számára: így épült fel az állomás szomszédságában egy új lakónegyed, ezt követte az Olt völgyében a Lenin negyed. A lebontott Gábor Áron-szobor helyére Vitéz Mihály vajda öt alakkal körülvett szoborcsoportja került a mesterségesen kiképzett márvány- és betontér közepére. 1982. szeptemberi látogatása alkalmával avatta fel a ,,Kondukátor” a nemsokára távozó Nagy Ferdinánd akkori első titkár asszisztálásával a szobrot. 1984. június 5-én óriási robbanás történt. Minderről huszonhárom év elteltével is mélyen hallgatnak az illetékesek, mert tudják, az egész térség ellen tudatosan előkészített cselekedet történt. A merénylet látszólag a Mihai Viteazul-szoborcsoport ellen irányult, de célt tévesztett, és csak jelentéktelen kárt okozott az objektumban. Kioltotta viszont egy ott tartózkodó tizenegy éves kisfiú, Vaszi Jánoska életét. Mindez alapot szolgáltatott a helyi etnikai tisztogatásra, a rendszerhez hű román személyek kinevezésére. Rövidesen nem marad egyetlen magyar vezető rendőri, katonai, titkosszolgálati vagy stratégiai szempontból fontos tisztségben. Röviddel a robbantás után maga Tudor Postelnicu belügyminiszter érkezett helikopterrel Mihaela Velicu tábornok, a milícia főfelügyelőségi vezetőjének helyettese, valamint Gheorghe Anghelescu tábornok kíséretében. A térségben soha nem tapasztalt kihallgatások sorozata kezdődött: felnőtteket, gyermekeket vallattak heteken át, de a robbantó(k) személye azóta is ismeretlen. Most, évek teltével tudatosodik, hogy éppen e kivizsgálásokra hivatkozva hány tucat embert sikerült megfélemlíteni és ,,beszervezni”. Leváltották Ioan Hanches megyei belügyi felügyelőt, Harmati Béla megyei milíciavezetőt, valamint Aulich Sándor megyei Szekuritate parancsnokot. /Orbán Barra Gábor: Huszonhárom év után a Vitéz Mihály térről... = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jún. 22./

Az 1984-es sepsiszentgyörgyi szoborrobbantás ügyében interpellál Petre Strachinaru demokrata képviselő. Cristian David belügyminisztertől kéri, vizsgálják ki újra Mihai Viteazul főtéri szobra robbantásának körülményeit. A robbanás során életét vesztette a 12 éves Vaszi Jánoska. Strachinaru szerint hozzáférhetővé váltak a Szekuritáté iratcsomói, nyomára lehetne bukkanni a tettesnek vagy tetteseknek.,,Az RMDSZ-es képviselők és a magyarok ma is azt állítják, a Szekuritáté provokációja volt a robbantás, szerintem azonban magyar szélsőségesek tették oda a bombát. Itt az ideje, hogy megtudjuk az igazat, s bárki volt a tettes, meg kell büntetni. Ennyivel tartozunk az elhunyt kisfiúnak is" – nyilatkozta a képviselő. Eddig nem tudták kideríteni, mi történt 1984. június 5-én. 1999-ben, 15 évvel a robbanás után elévültnek nyilvánította a brassói ügyészség az esetet. A szülők is kérték dossziéikat az átvilágítóktól, de eddig nem kaptak választ. /Farkas Réka: Ki robbantott? (Magyar tettest keres Strachinaru). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), febr. 28./

Petre Strachinaru demokrata-liberális képviselő felhozta az 1984-es sepsiszentgyörgyi szoborrobbantás ügyét, azt állítva, hogy netán ,,magyar szélsőségesek” tették volna. A román civil szféra és a politikum 1990 óta hallgatott erről a magyar kisgyereket a halálba vitt cselekedetről. Simó Erzsébet és Puskás Attila megpróbálták kideríteni, mi történt. Nem kevésszer járták meg Brassót, a táblabíróságot, a megyei törvényszéket. Az azóta hivatali visszaélések miatt leváltott ügyész végül a Volt Politikai Foglyok Szövetsége országos elnökének határozott kérésére megkapta a mintegy nyolc-tíz dossziéból álló aktacsomót. Simó Erzsébet és Puskás Attila azonban nem tekinthetett bele. Azután ezt a végzést kapták: mivel a Vaszi Jánoska halálát okozó cselekedet óta (1999. augusztus 18., az átirat kelte) eltelt a ,,törvényes” elévülés tizenöt éve, megszüntetik a nyomozást. Ezt Nicolae Vasilescu főügyész írta alá. Ennél embertelenebb, arcátlanabb indoklást még nem olvasott, írta Puskás Attila. Eddig a dátumig húzták az időt. Vannak információk arról, hogy ki volt a robbanóanyagot elhelyező szekus tiszt. Azonban az információt közlő sohasem állna ki tanúskodni, nem vállalhatja a név kimondását. /Puskás Attila: Sokadszor a szoborrobbantásról. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), márc. 5./

A huszonöt esztendővel ezelőtti szoborrobbantási kísérletben életét vesztett Vaszi Jánosról kellene elnevezni a sepsiszentgyörgyi Mihai Viteazul teret, javasolta Édler András RMDSZ-es képviselő. Édler szerint helyi referendumot kell szervezni a tér nevének megváltoztatására. A képviselő írásban nyújtotta be javaslatát Antal Árpád polgármesternek. A tér jelenlegi névadójának kevés köze van a város 75 százalékos magyarságának történelméhez, érvelt Édler András. A téren valamikor Gábor Áron szobra állt, azt bontották le, és építették fel bukaresti utasításra a Mihai Viteazul-szoborcsoportot. A 12 éves Vaszi János 1984-ben feltehetően azért veszítette életét, mert az akkori állambiztonsági szervek bombát helyeztek a szoborcsoport talapzatára, azzal a céllal, hogy a magyar vezetőket eltávolíthassák. A kisfiú életét kioltó robbantás körülményeire azóta sem derült fény. Édesanyja Petre Strachinaru, a Demokrata-Liberális Párt (PDL) helyi politikusa tavaly parlamenti interpellációjában arra hívta fel a figyelmet, tisztázni kell, hogy a szoborrobbantást nem a magyar szélsőségesek követték-e el. /Bíró Blanka: Sepsiszentgyörgy: átneveznék a Mihai Viteazul teret. = Krónika (Kolozsvár), máj. 28./

Gyertyák Vaszi Jánoskáért, a szoborrobbantás áldozatáért
Égő gyertyákkal emlékeztek csütörtökön Sepsiszentgyörgyön a harminc évvel ezelőtti szoborrobbantási kísérletben életét vesztő Vaszi Jánoskára.
1984. június 5-én délben, a Mihai Viteazul téren robbant a bomba, a szoborcsoport alig károsodott, viszont az akkor 12 éves Vaszi Jánoska életét veszítette. A robbantás körülményeire azóta sem derült fény, ám feltehetően az akkori állambiztonsági szervek diverziója volt, hogy bombát helyeztek a szoborcsoport talapzatára, azzal a céllal, hogy a Bukarest szerint nem elég hatékony magyar vezetőket eltávolíthassák.
Valaki pedig odaküldte a közelben futballozó kisfiút, hogy megmozdítsa a bottal kitámasztott csomagot, ami után a bomba felrobbant, s miközben a szoborban alig keletkezett kár, a gyerek meghalt.
A merénylet után 15 esztendővel a nyomozást lezárták arra hivatkozva, hogy az ügy elévült. A szülők által fogadott ügyvéd, a Volt Politikai Foglyok Szövetsége, a helyi Háromszék napilap újságírói mindhiába próbálták kideríteni az igazságot, falakba ütköztek. Édesanyja 30 éve feketében gyászolja egyetlen gyermeke elvesztését.
A csütörtöki megemlékezésen a Plugor Sándor Művészeti Gimnázium ötödikes-hatodikos kisdiákjai is kivonultak a térre, és gyertyát gyújtottak Vaszi Jánoska emlékére. „Ők is ötödikesek, mint Jánoska volt, amikor életét veszítette. Ő is a Művészeti Líceumba járt, csellózni tanult. Az iskola udvarán futballozott, mielőtt meghalt. Most kell erről beszélni a gyerekeknek, ha most nem értik meg, akkor később sem fogják” – fogalmazta meg Kerezsi Iringó tanárnő.
Mint mondta, a diákokkal megbeszélték a 30 évvel ezelőtti tragédiát, a detektívfilmeken felnőtt gyerekek azonban nem értik, ennyi év alatt, hogy nem derült fény az igazságra. Az emlékezők csütörtökön felidézték, hogy 30 évvel ezelőtt rengeteg embert kihallgattak, ám – mint most is elhangzott – soha nem a robbantás körülményeire voltak valójában kíváncsiak, hanem a politikai nézeteiket firtatták, és hogy milyen könyveket olvasnak.
Hat évvel ezelőtt Petre Stachinaru, a PD-L azóta nyugalomba vonult politikusa parlamenti interpellációjában azt állította, tisztázni kell a szoborrobbantást, mert azt magyar szélsőségesek követték el. Édler András RMDSZ-es képviselő pedig öt éve javasolta, hogy a teret nevezzék el az ártatlanul meghalt kisfiúról. Egyik kezdeményezésnek sem volt semmilyen következménye.
Bíró Blanka. Krónika (Kolozsvár)

Orbán Viktor „illiberális” demokráciája Tusványoson
Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke a világhatalmi pozíciók elmozdulásának tekintetében a liberális államforma feladásának fontosságát és a rendszerváltás folyamatának lezárását hangsúlyozta, míg Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke utóbbi kijelentéssel vitába szállva úgy vélekedett, még nem tekinthető lezártnak a rendszerváltás.
Orbán Viktor: a versenyképes modern állam megteremtéséért el kell szakadni a nyugat-európai dogmáktól és ideológiáktól
A magyar nemzet két legmeghatározóbb politikai személyiségét Tusnádfürdőn, a 25. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor szombati hagyományos zárófórumán Németh Zsolt, a magyar Országgyűlés Külügyi Bizottságának elnöke üdvözölte.
Történetekből történelem: erre a címre fűzte fel a beszélgetést „a nemzet miniszterelnöke” és „a huszonöt éve kirobbant temesvári forradalom szikrája”. Milyen történetek következnek a harmadik Orbán-kormány, illetve az egész Kárpát-medencei magyarság számára? – indította kérdéssel a vitafórumot Németh Zsolt.
Köszönet a külhoniaknak
„Egy éve azzal kezdtem a beszédem, hogy a Magyarországon esedékes választások előtti utolsó tusnádfürdői találkozón vagyunk – most azt mondhatom, hogy a megnyert választásokat követő elsőn” – szólt a tapsviharral üdvözlő közönséghez Orbán Viktor. A miniszterelnök a legutóbbi parlamenti választások után „méltatlanul kevés figyelmet kapott mozzanatát” idézte fel, miszerint a Magyarországon kormányzó polgári keresztény és nemzeti erők a parlamenti helyek kétharmadát úgy szerezték meg, hogy abban kiemelt szerepe volt az anyaországon kívül szakadt magyaroknak is.
Jelentem, létezik a politikában a morális egyensúly. Évekkel ezelőtt arról beszélgettünk, a bosszúnak milyen nemes formája lenne, ha a 2004 decemberében az államhatárokon kívüli magyarok visszafogadása ellen szavazó politikai erők úgy nyernék el büntetésüket, hogy egy választáson éppen a külhoni magyarok voksaival jönne létre a többség vagy a kétharmad. Ebben sok mindenkinek – a gondviselésnek, a szavazóknak, a törvényalkotóknak és azoknak is, akik ellenünk fordultak, lehetőséget adva arra, hogy a jó felülkerekedjék – szerepük volt” – mondott köszönetet.
Válság mint kiindulópont
Orbán Viktor idei beszédének középpontjában azonban nem a választások, hanem a jövőről való gondolkodás lehetséges módjai álltak. „A mi nemzedékünk számára a '89-es rendszerváltás az az élmény, tapasztalat, amihez mindent mérünk, amiből kiindulhatunk – de ma inkább hátrányunkra van, mint segítségünkre. A fiataloknak már hosszú évek óta nehézséget okoz, hogy a rendszerváltást tekintsék referenciapontnak. Több haszna is lenne annak, ha a rendszerváltást egy lezárt történelmi folyamatnak vennénk, tapasztalatok tárházának, és nem a jövőről való gondolkodás kiindulópontjának” – alapozta meg a miniszterelnök a liberalizmussal való szakításról szóló gondolatmenetét.
„Állítom, hogy a rendszerváltáshoz hasonló értékű és súlyú változás zajlik ma a világban, ennek nyilvánvalóvá válását a 2008-as pénzügyi világválságként azonosíthatjuk. Ha alaposan elemezzük mindazt, ami körülöttünk zajlik, ez egy másik világ, mint amiben hat évvel ezelőtt éltünk. Ennek a változásnak az illusztrálására összegyűjtöttem néhány gondolatot a nyugati világból. Ha az ember a 2008 előtti – mondjuk úgy, hogy liberális világszemléletből – nézi ezeket a mondatokat, akkor megdöbben” – figyelmeztette a közönséget, átfogó tájékoztatást is nyújtva például az Amerikai Egyesült Államok jelenlegi helyzetére is.
„Az Államok elnöke többször is beszélt arról, hogy az egész társadalom – élén a kormánnyal – feladata harcot indítani a pénzügyi rendszerből származó cinizmussal szemben. Beszélt arról is, ha egy dolgozó amerikainak választania kell a család és karrier között, akkor le fognak maradni a világgazdaságban. Ugyanakkor nyíltan beszélt a gazdasági patriotizmusról, arról, hogy a külföldieket foglalkoztató nagyvállalatok fizessék meg méltányos részüket az adókból. 2008 előtt ilyet kijelenteni a nemzetközi diskurzusból való kirekesztettséget vonta volna maga után” – mondta Orbán.
Kitért egy neves intézet közelmúltban készítette elemzésre is – amely szerint a liberális érték ma a korrupció, a szex és az erőszak megtestesítője –, illetve a Nyílt Társadalom Alapítvány Nyugat-Európát górcső alá vevő tanulmányára. „Olyat ír, hogy Nyugat-Európát annyira lefoglalta a bevándorlók helyzetének megoldása, hogy megfeledkezett a fehér munkásosztályról. Vagy azt mondja a brit miniszerelnök, hogy az Európában bekövetkezett változások következtében sokan ingyenélők lettek a jóléti rendszerek hátán. A fentről lefelé építkező gazdasági modell helyett egy középről növekvő gazdasági modellre lenne szükség” – osztotta meg véleményét a miniszterelnök.
Globális versenyképesség működőképes államformával
„Manapság meg tudjuk mondani, hogy egy ország vagy gazdasági érdekcsoport mitől versenyképes a nemzetközi gazdaságban. Azonban sokak szerint – én ehhez a csoporthoz tartozom – nem ez a fő cél, hanem a versenyfutás annak az államnak a kitalálásáért, amely leginkább képes egy nemzetet sikeressé tenni. Ezzel magyarázható, hogy ma slágertéma azoknak a rendszereknek a megértése, amelyek nem nyugatiak, nem liberálisak, nem liberális demokráciák, talán még nem is demokráciák, és mégis sikeressé tesznek nemzeteket. Ma a sztárok a nemzetközi elemzésekben Szingapúr, Kína, India, Oroszország és Törökország. Mi is megpróbáljuk megtalálni a Nyugat-Európában elfogadott dogmáktól és ideológiáktól elszakadva azt a modern államot, amely képes arra, hogy a mi közösségünket versenyképessé tegye a világban” – részletezte.
„A demokrácia nem szükségszerűen liberális”
„Bátor kijelentésként” tárta a hallgatóság elé a kormányfő abbeli meggyőződését, hogy egy demokrácia nem feltétlenül liberális – de attól, hogy valami nem liberális, még lehet demokrácia.
„Az államszerveződések három formáját ismerjük: a nemzetállamot, a liberális és a jóléti államot. Kérdés az, hogy most mi kell? A magyar válasz az az, hogy egy munkaalapú állam időszaka következik, amely vállalja, hogy karakterét tekintve nem liberális. A liberális társadalomszervezés kiindulópontja két ember közötti viszony tekintetében arra a gondolatra épül, hogy minden olyat meg szabad cselekednünk, ami a másik szabadságát nem sérti. De nem világos, hogy ki fogja megmondani, mikortól sérti valami az én szabadságomat. Miután senkit nem jelöltünk ki arra, hogy ezt eldöntse, ezért folyamatosan azt tapasztaltuk, hogy az erősebb döntötte el. Aki gyengébb, azt letaposták” – elemezte a liberális államforma hátrányaitVégezetül Orbán Viktor úgy nyilatkozott, „bár kevésnek tűnhet egy magas hivatalt betöltő embertől ilyet hallani, bármi megtörténhet”. „Megtörténhet az, hogy egy szomszédos állam légterében lelőnek egy utasszállító repülőgépet, és több százan meghalnak. Megtörténhet, hogy az Egyesült Államokban a szenátus és a képviselőház együtt beperli az elnököt folyamatos hatáskörtúllépésért, sőt el is ítélik ezért. De az is megtörténhet, hogy a magyarok több száz milliárd forint értékben visszakapnak olyan pénzeket a bankoktól, amit nem szabadott volna tőlük elvenni. Félelem, begubózás helyett bátorságot, előretekintő gondolkodást, ésszerű, de bátor cselekvést javaslok a Kárpát-medencei és a világban élő magyar közösségnek. Könnyen megtörténhet, hogy eljön a mi időnk” – zárta felszólalását.
Helyrehozott trianoni típusú kisiklás
Idén van a tizedik évfordulója a 2004. december 5-ei népszavazásnak, amellyel kapcsolatban Tőkés László úgy vélekedett, az idei választási győzelem és a mostani nemzetpolitika teljes mértékű korrekcióját jelenti annak a trianoni típusú kisiklásnak, melyre tíz esztendeje került sor.
„Tusnádfürdőn idén történetekből összeálló történelemről beszélünk. Egy ilyen történet az áldott emlékű Vaszi Jánoskáé, aki éppen harminc évvel ezelőtt esett áldozatul a Ceaușescu diktatúra provokációjának. A sepsiszentgyörgyi Mihai Viteazul szobornál elkövetett robbantás folytán megjegyzem, hogy a tettesek kilétére azóta sem derült fény. Egy másik időszerű történet Ioan Selejan, Székelyföldre kirendelt ortodox érsek kitüntetése a román hadsereg legmagasabb érdemrendjével, a román hadsereg imázsépítésének a támogatásaképpen. Emellett elárasztása után mintegy harminc évvel összedőlt Bözödújfalu római katolikus temploma – beszédes mementójaként a Ceaușescu-féle falurombolásnak” – emlékezett az EMNT elnöke a diktatúra legsúlyosabb tetteire.
„Lészen autonómia!”
Az elhangzott felsorolásban így találkozik emberi történet és nemzeti, erdélyi történelem, és állnak össze történelemmé az évfordulók, eseti történetek – emelte ki. „A napokban valaki azt mondta, hogy a következő huszonöt év elteltével már a sikeresen megvalósult erdélyi autonómiáról számolhatunk be. Sajnos nem sok okunk és alapunk van ilyen mértékű derűlátásra. Amint a tavalyi táborban megfogalmaztuk, a mi időnk most van, most kell cselekedjünk, most van itt az ideje az autonómiának” – emlékeztetett az önrendelkezés kivívásának halaszthatatlanságára.
Orbán Viktornak a rendszerváltáson való túllépésről tett kijelentésével Tőkés vitába szállt, mivel szerinte a bálványosi műhely az 1989-ben elkezdődött rendszerváltozás folyamatát testesíti meg, ilyen szempontból pedig még nem tekinthető lezárt múltnak, mivel Romániában az utódkommunisták tértek vissza 2012-ben, „és azóta is nyögjük az uralmukat”.
Úgy értékelte, a ránk erőltetett kisebbségpolitika eredménytelennek bizonyult, az európai normák – miként a liberális állam modellje – nem vált be nemzetünk vonatkozásában és jövőnkre nézve. „Mondjuk hittel: lészen autonómia! Ez az a nemes szándék, mely teljes körű nemzeti összefogással kivezethet bennünket elesett állapotunkból, és Magyarország teljes önrendelkezése a mi erdélyi többszintű autonómiánkat, Székelyföld és Partium területi autonómiáját is biztosíthatja” – vélekedett.
Szükséges rendszerváltozás az EU-ban is
Aktuálpolitikai vizekre evezve Tőkés László hangsúlyozta: be kell fejeznünk a huszonöt évvel ezelőtt elkezdődött forradalmainkat. „Nevezhetjük úgy is, hogy ez a rendszerváltozás folytatása, de úgy is, hogy a második rendszerváltozásra van szükség itt Romániában. Nemcsak ideológiai rendszerváltozásra gondolok, hanem nemzetpolitikairól is beszélnünk kell. Az autonómiaharc a mi szabadságharcunk. A rendszerváltozásnak az Európai Unióban is tovább kell folytatódnia – gondolok itt az európai polgári kezdeményezések sorsára, az RMDSZ ezzel kapcsolatos kormányzati vesszőfutására, a Fidesz-KDNP nemzeti listájára, a választási győzelmére, mely egyesíti a külhoni magyar közösségeket képviselőik által” – fejtette ki Tőkés.
Igazolatlan hiányzás az RMDSZ-nek
A párbeszéd ügyére térve Tőkés sajnálattal említette meg a nagy hiányzó, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség nevét, akik Tusnádfürdőre meghívást kaptak, de szervezeti felső szinten távol maradtak. „Külön örvendünk, hogy vannak, akik eljöttek ide az RMDSZ képviselőiként” – utalt a fórumon hallgatóként jelen lévő Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármesterre, Tamás Sándor Kovászna megyei és Borboly Csaba Hargita megyei önkormányzati elnökre. „Szomorú dolog, hogy jobban szót ért az RMDSZ Victor Pontával, mint saját magyar atyafiaival. Ez a párbeszédre való alkalmatlanság oda vezetett, hogy nemzeti listán kellett helyet biztosítani egy erdélyi képviselő számára” – utalt az EP-választások meghiúsult közös listájára.
Tőkés László arra a „vádra” is reagált, miszerint itt hagyta Erdélyt azzal, hogy a Fidesz európai parlamenti listáján vállalt szerepet. „Erdélyi képviselő vagyok. A jövőben senki nem térhet ki a párbeszéd elől, még maga az RMDSZ sem. Felszólítom tehát ezen a helyen is őket, hogy vállalkozzanak, és legyenek készek a párbeszédre, ha tetszik a nemzeti együttműködés rendszere. Magyarország nagyon jó példát mutat, Orbán Viktor még Szatmárnémetibe is elment találkozni Kelemen Hunorral. Egységesen kell képviseljük a magyar ügyet, az autonómia ügyét Európában” – intézett felhívást az RMDSZ irányába.
Melyik erdélyi magyar pártot képviseli Orbán Viktor?
A fórum utolsó blokkjában helyet kapott, közönség irányából érkezett észrevételek között felmerült „kit képvisel Orbán Viktor?” kérdésre a miniszerelnök határozott választ adott: az erdélyi magyar politikusokkal ápolt kapcsolatok barátiak is, és ezeket soha nem fogja politikai irányvonal meghatározni. „Kormányzó párt is vagyunk, tehát egyszerre kell figyelembe vennünk, hogy van egy Fidesz-KDNP, és van egy magyar kormány. Nem ugyanazt engedheti meg magának egy politikai párt, mint a kormány, sőt nem is tekintheti ugyanazt a feladatának. A magyar kormány dolga, hogy az egészet nézze. Ha belesodródik a részek közötti vitába, akkor ki fogja nézni az egészet? Nem engedheti meg magának a kormány azt sem, hogy nyakra-főre állást foglal olyan vitákban, amelyek az erdélyi magyar közösség belső vitái. Van véleményem, de ezt nem szabad politikai cselekvéssé átalakítani” – foglalt állást.
„Ellenzem a bevándorlást”
„Határozottan ellenzem azt az európai politikát, amely elfogadja, sőt támogatja a bevándorlást. Ha azt tapasztaljuk, hogy menekültek közelítenek Európa felé, akkor nem az a dolgunk, hogy befogadjuk őket, hanem az a dolgunk, hogy kidolgozzuk azokat a politikákat, amelyekkel pénzügyi segítséget tudunk nekik nyújtani, hogy a saját országukban úgy átalakíthassák a gazdasági rendszerüket, hogy ne kelljen onnan Európába elmenekülni. A bevándorlók gondjaira sem megoldás a bevándorlás, és a mi gondjainkra sem, sőt minket is bajba fog rántani, ahogy az már látszik is az európai országokban. Én szeretném, ha Magyarország világosan kimondaná: nem támogatunk semmilyen bevándorlást Európában. Tízmillió cigány van munka nélkül Európában. Ha van pénzünk arra, hogy befogadjunk másokat, akkor miért nem fordítjuk arra ezeket a forrásokat, hogy az Európában élő közösségeket oktassuk, neveljük és fogadjuk el besegíteni a munkaerőpiacra?” – válaszolt a bevándorlással kapcsolatos hallgatói kérdésre Orbán Viktor.
Pinti Attila, Székelyhon.ro

Félelmetes hasonlóság
Még nagyon keveset tudunk, tudok arról, hogy pontosan mi történt november 30-án és december elsején Kézdivásárhelyen. Ezt azért tartom szükségesnek előrebocsátani, mert komoly ember csak tények birtokában beszél, ír. Nem annyira a történteket próbálom megérteni és fejemben rendbe tenni, inkább össze szeretném hasonlítani azzal, amit mi, a kommunista rendszer börtönviseltjei átéltünk. Ezért a cím is.
Félelmetes hasonlóság? Igen. Minden parancsuralmi rendszer két módon alapozza meg létét: pozitív intézkedésekkel, amelyek a társadalom valós vagy látszólagos jólétét, biztonságát és haladását szolgálják, illetve negatív előjelű tettekkel, amelyek révén ki akarják zárni a rendszerből azokat, akik szavakban, írásban, tettekkel ellenzik az adott társadalmi rendszer meghatározó ideológiáját. A jelenlegi Románia nem jellemezhető parancsuralmi, diktatórikus vezetésű társadalomként. Keresztény-polgári alapokon nyugvó demokratikus állam, melyet az alkotmányos rend ural. De figyeljünk csak azokra a keretet alkotó jellemzőkre, amelyet az alkotmány első szakasza kinyilvánít, és amelyhez az alaphangot az első világháborút követően megalkotott alkotmány adta meg. Az akkor – nagyhatalmi érdekek szerint – összefércelt ország ugyanvalóst nem volt egységes nemzetállam: csak úgy tarkállott a majdnem ötvenszázaléknyi erdélyi magyarságtól, a tatároktól, szlávoktól, nem is beszélve a zsidókról és a jelentős számú szász, sváb lakosságtól. Ma már – majdnem százéves elüldözés, beolvasztás és meghamisított identitás következtében – jóval kedvezőbb Románia etnikai összetétele a románság szempontjából. De nem nemzetállam most sem!
Nos, ha a sokat emlegetett demokratikus államrendet veszély fenyegeti, azt csakis a még meglévő, immár jelentősen csökkent létszámú, más nemzetiségű állampolgárok jelentik, amelyek közössége nem átall a többségiekhez azonos jogokat követelni. Messze hangzó állami reklám: Románia a legszélesebb nemzetiségi jogokat biztosítja az örökösen lázadozó magyarságnak is. Ez a nyughatatlan népesség még autonómiát is követel. Ki hallott ilyent egy egységes nemzetállamban? Mivel a gyulafehérvári kinyilatkoztatást a „nyughatatlan” magyarság nem felejtette el, kitalálták, hogy annak nincs törvényerejű értéke. Azaz arra nem lehet hivatkozni.
Tehát jogosan szorítják vissza a törvény erejével ezeket a követeléseket – vélik. Hallgattam a legvérmesebb hangvételű román tévécsatornákat (Antena 3, Realitatea TV, România TV) egy ügyről, amely még nyomozati szakaszában sincs, nemhogy vádemelésiben, de ezek az adók úgy fröcsögték gyűlölettel és félelemkeltéssel színesített kifakadásaikat, mintha a párizsihoz hasonló történet miatt lázítanák a magyarság ellen a befolyásolható románságot. A „bomba” (értsd: szilveszteri tűzijáték), amellyel már indult is Beke István Attila a főtérre, az RHSZ-nek és a TEK-nek köszönhetően nem robbant a 90 százalékban székely-magyar kézdivásárhelyiek (zömmel otthon maradt) tömegében. Félelmetes hasonlóság? Igen. Amikor a kommunista államhatalom a Securitaténak és ezek besúgóinak segítségével koncepciós perek ezreit gyártotta, hogy megfélemlítse és meghunyászkodásra kényszerítse Románia népét, népeit, ezt úgy tette eredményessé, hogy az „Erdélyt Magyarországnak visszaadni szándékozó” magyarokon verte el a port, bőséges évekkel és halálos ítéletekkel rettentve el a még szájalókat. Letöltöttem, letöltöttünk annyi évet, és itt vagyunk tanúnak, hogy áldemokráciában élünk, ahol megismétlődhet a diktatúra álságossága.
Utóirat. Tudjuk, hogy a román média képes váratlan és meglepetésszerű bombákkal előállni, de azt mégsem gondoltam (nyilván naivitásom okán), hogy önmagán is képes túltenni. A România TV csatorna egyik bősz kommentátora – aki 1984-ben feltehetően még meg sem született – azzal állt elő december 2-án a háromszéki székely elkötelezett terrorista mivoltát bizonyítandó, hogy íme, ama régi júniusi napon egyikük fel akarta robbantani összeeszkábált robbanószerével a Mihai Vitezul-szoborcsoportot. És ez a csapnivaló komédiása a médiának szinte elsírta magát, hogy lám, mire vezetett az az esemény is: a magyar elkövető magyar etnikumú gyermeket ölt meg. Természetesen tudjuk, hogy a gyenge lábon álló terroristázós vádak Beke István Attila esetében gondot okoznak az ügyészségnek, jól jön tehát mintegy megerősítésként előrángatni ezt a régi, szomorú eseményt. Az álságos ifjoncnak azonban tudnia illene, ha már belevágott ebbe a témába, hogy a Securitaténak minden igyekezete ellenére sem sikerült bűnöst találnia az akkori robbantásra. Néhai Simó Erzsébettel – a kétségbeesett szülők beleegyezésével – heteken keresztül kutattuk a tettes személyét. (Ezekről a sajnos eredménytelen fáradozásainkról annak idején többször írtunk.) Egyre inkább körvonalazódni látszott, hogy a „merénylet” mögött a Securitate áll, és erre nézve – sajnos nem bizonyítható – ismereteim is bővültek. Érthető, hogy akik többet tudtak, hallgattak, mint a sír, mint ahogy én is azt teszem. Az eseményeket követően váltották le a megyei belügy több magyar tisztségviselőjét, és kerültek helyettük „megbízható” románok. Ez volt az elsődleges cél, és mellékesen számos magyar értelmiségi megfélemlítése. Aztán tizenöt év után a brassói táblabíróság azt üzente (írásban) nekünk, hogy megszüntetik a nyomozást, mert az ügy elévült.
Végső kérdésem röviden: a nagy erőkkel megrendezett kézdivásárhelyi hecc után majd beálló csendben lesz-e legalább bocsánatkérés? Mert Vaszi Jánoska szüleitől senki nem kért bocsánatot. „Hőssé” akarták engesztelésül post mortem avatni mint pionírt, aki lehet, hogy sok gyermeket mentett meg halálával. (Épp akkor kellett kijönniük a Szakszervezeti Művelődési Házból a bábszínházat megnéző óvodásoknak, iskolásoknak.) Aztán ez is elmaradt...
Puskás Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Újrajátszási kísérlet
December 1., Románia nemzeti ünnepe. Két székelyföldi városban, Sepsiszentgyörgyön és Kézdivásárhelyen román tömegek vonulnak fel, amelyek magatartása, viselkedése nem annyira ünnepi. Inkább kihívó, provokatív.
A történet azonban valójában nem is itt kezdődik. November 30-án hajnalban „ismeretlenek” székely zászlóra cserélték a román zászlót Sepsiszentgyörgyön az ismeretlen katona szobránál. Látni ugyan nem látta senki az esetet, s fénykép vagy semmiféle más bizonyíték sem támasztja alá, de az Agerpres állami hírügynökség állítja, hogy így történt, a rendőrkapitány megerősítette, a román prefektus elítélte az esetet, és a zászlót kicserélte. November 24-én tette közzé „meglátásait” a mostanig totális ismeretlenségben leledző Ninel Peia nevezetű PSD-s képviselő arról, hogy szerinte a Colectiv Klubban történt tragédiát szándékosan okozták azért, hogy Erdélyt elszakítsák Romániától. Szintén november 30. az a nap, amikor ez az eszement gondolat végigsöpri a román sajtót.
A román nemzeti ünnep kellős közepén aztán robban a „médiabomba”: hatósági bejelentés arról, hogy magyar etnikumúak igazi bombát akartak volna robbantani a kézdiszéki város főterén. Az ezt követő médiacirkusz és uszító hadjárat már szinte törvényszerű. Az ettől eltérő, disszonáns román hangok azok, amitől ez a történet különlegessé válik.
Romániában a titkosszolgálatok aktívan befolyásolják a belpolitikai eseményeket. Éves jelentésében a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) illetékes vezetője mindig kitér arra, hogy milyen veszélyek leselkednek az országra. A székelyföldi autonómiatörekvések, bár sok román szerint is jogszerű követelések, mégis szerepelnek e veszélyek között. A SRI nyilvánosság előtt leszögezett célja – fogalmazott korábbi igazgatója, George Maior –, hogy „ne lehessen kierőszakolni területi autonómiát és más olyan dolgokat, amelyekre a szomszédainknak (Magyarországnak) ez az új, nemzetinek nevezett politikája irányul”.
Ebben a kontextusban is érdemes értelmezni a kézdivásárhelyi „meghiúsított merénylet” ügyét. Amelynek utóhangjai esetében is megfelelő szelektálással észrevehető egy tervezői szellem.
Gondolok arra, hogy december 2-án, tehát a médiacirkusz másnapján a Voiculescu-féle Antena 3-hoz köthető Radu Tudor „újságíró, politikai elemző és katona” blogján egy olyan írás jelent meg az 1984-es sepsiszentgyörgyi „magyar szoborrobbantásról”, amelyet, ahogy ő fogalmazott, „a titkosszolgálatok” archív felvételeivel illusztrált. Ezeken az eddig még soha nem látott felvételeken jól látszanak a robbantás következményei: Mihály vajda szobrának megrongált alapzata és a robbantás áldozatának, a 12 éves, egyébként magyar Vaszi Jánosnak a darabokra szaggatott holtteste. 1984-ben, mint tudjuk, a „titkosszolgálatokat”, amelyeknek az „archívumához” ily könnyedén és éppen ekkor hozzáfért Radu Tudor, Szekuritáténak hívták. Az „elemző” tényként állapítja meg, hogy a hatóságok akkor „beazonosították” a robbantás elkövetőjét, egy „magyar szélsőségest”, akit azonban nem fogtak el, mert „Magyarországra menekült”.
De vannak még érdekességek. Az állítólagos december 1-jei merénylő, Beke István elleni ügyben úgy tűnik, túl sok az elvarratlan szál, amelyet feltűnően sok román értelmiségi vett észre. A közismert román gazdasági újságíró, Moise Guran például figyelmeztette a SRI-t: a honi „terroristák” elleni „nagy hajszában” nehogy eltévesszék szem elől az igazi, Romániát fenyegető veszélyt, a korrupciót. De még mélyebbre hatolt a Cotidianul jegyzetírója, Lucian Gheorghiu. Neki többek között az tűnt fel, hogy a kézdivásárhelyi december 1-jei ünnepségen a katonai díszszemlén az egyenruhásokat egy 800–1000 fős román civil tömeg követte, amelynek tagjait az ország több részéből autóbuszokkal szállították a városba. Ezt a gesztust, mármint a „katonaság–felvonulók” párosítást provokatívnak értelmezi az író, aki szerint az esemény Mircea Duºa leköszönt nemzetvédelmi miniszter, egy, „az indulatait jól leplező ultranacionalista” hagyatéka lehetett. A szerző megállapítja, hogy a hatóságok által a Beke István-ügyben bemutatott részletek, bármennyire lebilincselőek, teljesen híján vannak a bizonyítékoknak, márpedig hasonló ügyekben ezek nem szoktak titokban maradni, lehallgatási jegyzőkönyvek szoktak bő lére engedve kiszivárogni, ezúttal azonban napok elteltével sincs semmi. Lucian Gheorghiu azonban még ennél is többet vél látni: egy igencsak aggasztó hasonlatosságot az 1990-es véres márciusi események felvezetése és lebonyolítása, illetve a mostani december 1-jei történések között. „Felmerülhet a gyanú, hogy december 1-jén 1990 márciusát akarták újrajátszani. Akkor a cél világos volt: a szekusok újrarendezése egy új intézménybe. És rögtön létrehozták a SRI-t. December 1-jén ismét előállították a puskaport: az »István-merényletet«. A többi hozzávalóval. De mi volt a mostani cél? Ezúttal a SRI-é” – fogalmaz Gheorghiu.
Kérdésére, gyanítom, sokáig várhatjuk a választ.
Rédai Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A székelyföldi „terrorizmusról” Strasbourgban az antikommunista forradalom kitörésének évfordulóján
Tegnap késő este megtartott strasbourgi felszólalásában Tőkés László európai képviselő a temesvári felkelés évfordulójára emlékezve vetette fel a Ceauşescu-rezsim átkos örökségeként tovább kísértő hagyományos magyarellenesség kérdését – közölte a politikus sajtóirodája.
2015. november 30-án, Románia nemzeti ünnepének előestéjén, a Román Hírszerző Szolgálattal (SRI) együttműködve a Legfelsőbb Bíróság és Semmitőszék melletti Ügyészség (Parchetul de pe lângă Înalta Curte de Casație și Justiție) Szervezett Bűnözést és Terrorizmust Vizsgáló Igazgatóságával (Direcția de Investigare a Infracțiunilor de Criminalitate Organizată și Terorism (DIICOT) robbantásos terrorcselekmény előkészítésének vádjával vette őrizetbe Beke István Attila székely-magyar mozgalmi vezetőt, és helyezte őt harminc napos előzetes letartóztatásba.
A jól időzített terrorügy kísértetiesen emlékeztet arra az 1984-es „terrorcselekményre”, melyet nagy bizonyossággal a korabeli kommunista rezsim politikai rendőrsége, a Securitate diabolikus forgatókönyve alapján hajtottak végre Mihai Viteazul sepsiszentgyörgyi szobránál, s amelynek tragikus módon a kiskorú Vaszi János is áldozatául esett. Az ártatlan gyermek gyilkosainak, illetve a románellenesnek beállított cselekmény elkövetőinek a román hatóságok azóta sem leltek a nyomára. Tegnap késő este megtartott strasbourgi felszólalásában Tőkés László európai képviselő a temesvári felkelés évfordulójára emlékezve vetette fel a Ceauşescu-rezsim átkos örökségeként tovább kísértő hagyományos magyarellenesség kérdését.
Emlékezetes, hogy a ’80-as évek végén, nevezetesen 1989 csodálatos karácsonyán a hírhedt Szekuritáté a magyarellenes érzések felkorbácsolásával, illetve az ország épsége ellen törő „magyar veszéllyel” riogatva próbálta leszerelni a diktatúrával szembeni általános elégedetlenséget. Bevett gyakorlata szerint 1984-ben hasonló célzattal rendezte meg az „országegyesítő” Mihály vajda szobrát célba vevő „merényletet”, mintegy alkalmas ürügyként a székelység elleni represszív fellépésre. Nagy valószínűséggel hasonló meggondolások állnak a kézdivásárhelyi Beke-ügy hátterében. A gyulafehérvári „országegyesítéshez” kapcsolódó, december elsejei nemzeti ünnepen a Szekuritáté posztkommunista utódintézménye, a SRI az 1984-eshez hasonló terrorakcióval próbálta újból felheccelni a román közvéleményt, a „magyar kártya” sokadszori kijátszásával igyekezvén elterelni a figyelmet a kormányválságon alighogy átesett országot nyomasztó súlyos gondokról.
A migrációs válság és a nemzetközi terror elharapózása idején különösképpen fenyegető a terrorizmus kollektív bűnébe keverni a területi autonómiáért síkra szálló Székelyföldet. Ez a szándék húzódhat meg a kézdivásárhelyi terrorvád mögött, figyelembe véve azt is, hogy a SRI hangsúlyos módon „biztonsági kockázatként” kezeli a magyar önrendelkezési törekvéseket.
Erdélyi képviselőnk évfordulói hozzászólásában Temesvár megbékélést sugárzó szellemét idézte. A Temesvári Kiáltványra hivatkozva viszont annak fontosságát hangsúlyozta, hogy az 1989-es demokratikus rendszerváltozás hatályának a nemzeti kisebbségekre, nevezetesen erdélyi magyar közösségünkre is ki kell terjednie.
itthon.ma//erdelyorszag

Hazudnak – de miért?
Hetven oldalnál is vaskosabb az a vádiratkivonat, amelyet a Terrorizmus és Szervezett Bűnözés Elleni Igazgatóság ügyésze terjesztett a bíróság elé Beke István Attila és Szőcs Zoltán ügyében az ítélethozatalhoz. A csúsztatásoktól, közönséges hazugságoktól és részigazságoktól hemzsegő förmedvényt – amelyet a Maszol.ro kért ki – nem nevezném a jogászszakma csúcsteljesítményének. Amint a közlő portál is megjegyzi, tulajdonképpen nem más, mint „fotókkal illusztrált történelemlecke (...), amellyel az ügyészek a bírák érzelmeire próbálnak hatni”.
Bevallom, ennél szakszerűbb vádiratokat gyártott a kommunista katonai ügyészség a mi pereinkben. Egyben azonban úgy hasonlítanak egymásra, mint az egypetéjű ikrek: a romániai (erdélyi) magyarság megbélyegzésében. Foglalkozzon – és ajánlom is, amíg nem „évül el” – a hetven oldallal a magyar jogász társadalom. Én csupán a szoborrobbantással kapcsolatosan eme két ikerrendszer – kommunista diktatúra és sajátos román demokrácia – szégyentelen farizeusságát vázolom. Ugyanis ezt én alaposan ismerem. A kilencvenes évek végén egy feketébe öltözött sovány asszony jelent meg a volt politikai foglyok akkori irodájában, és elmondta, hogy ő az édesanyja a szoborrobbantáskor elhunyt Vaszi Jánoskának. Segítségünket kérte, mivel nem tud románul, és tájékozatlan a világ dolgaiban. Emlékeztem a történtekre – hiszen engem is ismételten faggattak a szekusok erről –, és vállaltam néhai Simó Erzsébettel, a Háromszék szerkesztőjével együtt a felderítést. Több országos fórumhoz fordultunk, számos újságcikket jelentettünk meg, többször utaztunk be Brassóba a táblabírósághoz, míg végül a vaskos, több dossziéból álló ügycsomó ott volt N. Vasilescu főügyész íróasztalán. Nem lapozhattunk bele a dossziékba, s a főügyész sem mondott semmi érdemlegest azontúl, hogy nyomoznak az ügyben. Végül 1999. augusztus 16-án a brassói tábla főügyésze a mellékelt levelet küldte el a vigasztalhatatlan szülőknek. Csak a második bekezdést fordítom le: „Nem tudtuk azonosítani azt vagy azokat a személyeket – valamennyi nyomozati eszközünk és igyekezetünk bevetésével sem –, akik elhelyezték a robbanóeszközt a Sepsiszentgyörgy municípium központjában levő Mihai Viteazul-szoborcsoportnál.” Majd közli az utolsó bekezdésben, hogy mivel a törvény szerinti tizenöt év eltelt, a bűnügyi felelősséget megszüntetik.
Ezzel szemben a két a mostani ügyészi előterjesztésben az áll, hogy az elkövető egy magyar nemzetiségű román állampolgár volt, aki utólag Magyarországra menekült, majd megjegyzi: „...a történelem pedig bebizonyította, hogy Magyarország védelmet biztosít a Romániában vád alá helyezett személyeknek”.
Hogy ki hazudik? Nem kérdés: mindkét dokumentum hazudik. Bár bizonyítani nem tudjuk – esetleg nem akarjuk a következmények miatt... –, valljuk, hogy a román politikai rendőrség, a Securitate által kidolgozott provokáció volt a szoborrobbantás, egyetlen szándékkal: a székelyföldi magyarságot bajkeverő, románellenes, úgymond fasiszta, xenofób hajlamú lakosságnak bélyegezni meg. Nem mellékesen: az ellenszenvet és a gyűlöletet felkelteni és táplálni a románságban, nehogy a közös ellenségünk – a hatalom gyakorlói – ellen összefogjunk.
Puskás Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kihallgatnak a szoborrobbantásról (Egy megfigyelt család / 27.)
Egy – naponta többtucatnyi titkos informátor és securitatés által – ellenőrzött diktatúrában hogyan történhetett meg 1984. június 5-én 12.35 órakor a Szakszervezetek Művelődési Háza előtt a Vitéz Mihály szoborcsoportnál bekövetkezett robbanásos merénylet, amely Vaszi Jánoska 11 éves iskolás kisfiú halálát okozta? Szülei kérésére jómagam és néhai Simó Erzsébet, a Háromszék újságírója jártuk végig a megfelelő választ végre megtudó utat.
 A „sajátos román forradalom” után meg mertek szólalni a megye volt vezetői. Rab Sándor, a volt megyei első titkár, valamint Aulich Sándor nyugalmazott belügyminisztériumi ezredes, a Securitate akkori parancsnoka interjúkban egyértelműen a hatalom provokációjának tulajdonította a történteket (csakhogy Vaszi Jánoska halála ebbe nem volt belekalkulálva!). 
„Sakkozó” (ez én vagyok) célszemélyt 1984-ben kihallgatja az I. Vezérigazgatóság II. Ügyosztályának főnöke, hogy megállapítsa a svájci Komlóssy Józseffel (aki unokatestvére) fenntartott kapcsolatának természetét. Ez alkalommal – a tiszt kérésére – bemutatja a célszemély azt a könyvet, amely 1984-ben jelent meg Budapesten Mályusz Elemértől Zsigmond király uralma Magyarországon címmel, melyet egy idegen állampolgár hozott be az országba. (Lásd a dokumentumot.)  Nos, ez a mellébeszélően megfogalmazott közbevetés egy 1989. február 6-ai, szintén Komlóssyval foglalkozó jelentésben található. Valójában az történt, hogy nekem a könyvet Komlóssy Jóska unokaöcsém hozta (de én ezt nem mondtam), és a robbantás előtti napon olvasgatva a hálószobánk asztalán volt, amikor meglátogatott Demse Márton csángó tanító Szántó Vilma néprajzos hölgy kíséretében. Nyilván később a nyomról nyomra követett Demsét tüzetesen kihallgatták sepsiszentgyörgyi látogatásairól (Ősz Erős Péterhez ment tőlem), s így kerülhetett a könyv szóba. A szoborrobbantást követően a Bukarestből jött securitatés csoport több gyanúba került magyar polgárt hallgatott ki napokon keresztül. Velem egy zömök és rendkívül dühös ezredes állt szóba, s csak fokozódott a haragja, amikor arra került a sor, hogy bizony Zsigmond király az egész Kárpát-medence uralkodója volt, az akkori Nagy-Magyarországé. Miután tartalmát románra lefordítva átadtam neki, elkobozta a könyvet, és kijelentette, hogy Erdély csak az 1867-es kiegyezés után volt Magyarországé. Szerény ellenvetésem paprikavörössé ingerelte, megrögzött nacionalistának, félrevezetett tudatlannak nevezett, és elküldött, de még megkérdezte (búcsúzóul), hogy hallottam-e, amit beszélnek, hogy a szobrot provokáció szándékával robbantották fel? Mindenfélét beszélnek az emberek – adtam a semmire sem kötelező választ, de senkit „nem tudtam megnevezni”.
Puskás Attila Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Filmmel emlékeznek Vaszi Jánoskára
Az 1984-es sepsiszentgyörgyi szoborrobbantás egyetlen, gyermekáldozatára emlékeztet Filep Farkas és Vörös T. Balázs dokumentumfilmje, amelyet a megyeszékhelyi Művész moziban mutatnak be hétfőn este.
Az Emlékmű helyett – Vaszi Jánoska emlékére című produkciót 19 és 21 órától vetítik, 20 órától közönségtalálkozót tartanak, igény esetén további vetítéseket is szerveznek. Az alkotók emlékeztetnek: Sepsiszentgyörgyön 1982-ben avatták fel Mihai Viteazul szobrát, 1984-ben a szobor mögött elhelyezett pokolgép kioltotta a 12 éves Vaszi Jánoska életét. „A robbantás következményeként – hangsúlyozzák – a megyében megfélemlítési hadjárat indult a helyi állami és intézményi vezetők, valamint civil személyek ellen is, az ügy részletei máig sem tisztázottak. A film célja elindítani a társadalmi párbeszédet egy olyan témáról, amely a pártállami diktatúra megszűnése után is tabunak számított. Az igazság feltárása szinte lehetetlen, de a következmények sorára emlékezve ma is érzékelhető a társadalmi és etnikai feszültség, amelytől csak a hallgatás megtörésével lehet szabadulni.” (mol) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Vaszi Jánoska szobrot érdemel
„Azzal a céllal készítettük, vetítjük az Emlékmű helyett – Vaszi Jánoska emlékére című filmünket, hogy beszéljünk az 1984 júniusában történtekről, az igazságot mindannyian szeretnénk tudni” – mondta hétfőn Vörös T. Balázs a sepsiszentgyörgyi filmbemutató utáni beszélgetésen a Művész moziban.
Az Emlékmű helyett – Vaszi Jánoska emlékére című dokumentumfilm ősbemutatóját tartották hétfő este Sepsiszentgyörgyön, a produkciót az alkotók szerint a továbbiakban a Duna World többször vetíti majd, illetve szeretnék, ha a történelemoktatásban segédanyaggá válhatna, hiszen annak a kamasznemzedéknek készítették, amelynek nincs tudomása a diktatúráról. Vörös T. Balázs rendező és Filep Farkas operatőr filmjében sepsiszentgyörgyiek beszélnek az 1984. június 5-én fél egykor történt szoborrobantásról (a Mihai Viteazul-szoborcsoportnál egy máig ismeretlen eredetű szerkezet kioltotta az akkor tizenkét éves Vaszi Jánoska életét), provokáció volt, állítják azóta is az emlékezők, de a Securitate is ekként tálalta annak idején a történteket, noha hivatalos és egyértelmű állásfoglalás soha nem született az ügyben. Vaszi Jánoska szüleinek kérésére 1998-tól kezdődően Puskás Attila a Volt Politikai Foglyok Szövetségét képviselve és néhai Simó Erzsébet, a Háromszék újságírója megpróbálta kideríteni, mi történt, ám a brassói táblabíróság főügyészénél elakadtak, ott ugyanis addig halogatták az iratcsomó ismertetését, amíg az ügy elévült, és 1999-ben lezárták anélkül, hogy kiderült volna, ki a tettes, mert 15 év után nem vizsgálnak tovább egy gyilkosságot. Pedig a sepsiszentgyörgyiek – miként mind a filmben, mind a bemutatót követő beszélgetésen elhangzott – szeretnék tudni az igazságot, de egyelőre be kell érniük vélekedésekkel, sejtésekkel, bizonyíthatatlan állításokkal. Vargha Mihály a filmben úgy fogalmazott, az áldozat megérdemelne egy emlékművet a városban, de néhai Nagy-Kopeczky Kálmán – Vaszi Jánoska osztálytársaként – is megjegyezte, a Mihai Viteazul tér (korábban Gábor Áron) felújításakor legalább egy emléktáblát kellett volna állítani, hiszen a kommunizmus áldozatává vált egy ártatlan gyermek. Akárki lehetett volna – tette hozzá.
A bemutatót követő beszélgetésen Vörös T. Balázs kifejtette: korábban úgy gondolta, akkor kezdenek foglalkozni ezzel a filmmel, „amikor eléggé felnőttek leszünk hozzá”, a forgatásokat a harmincadik évfordulón kezdték el, három évvel ezelőtt gyertyás megemlékezést szerveztek a szobornál, ám azon nagyon kevesen vettek részt. Filmjük nem tényfeltárás, hanem egyszerű dokumentumfilm emlékképekből, vallomásokból, egyfajta korrajzot nyújtanak a nyolcvanas évek végéről. Ennél többet nem lehetett kideríteni, susognak mindenféléket, de bizonyíték nélkül nem lehet kijelentéseket tenni – tette hozzá. Ha annyi év után újra elővették a bányászjárást és az 1989-es fordulat eseményeit, lehetne olyan besorolást találni Vaszi Jánoska ügyének is, amely alapján nem tekinthető elévültnek, jogászoknak kellene foglalkozniuk vele – jegyezte meg Puskás Attila. Filep Farkas hozzátette, amikor a Mihai Viteazul-szoborcsoportnál forgattak, mindig megjelent „egy-egy fotózó turista”, Bedő Zoltán pedig azt emelte ki hozzászólásában, hogy az 1984-es sepsiszentgyörgyi szoborrobbantás előzményként és hivatkozási alapként szerepel a Beke-ügy vádiratában, arra célozva,  hogy mi egy terrorista nemzet volnánk – ami elfogadhatatlan. Végül Puskás Attila úgy fogalmazott, megerősíti Vargha Mihály véleményét, egy rendszer mártírjaként Vaszi Jánoska megérdemli, hogy szobrot kapjon Sepsiszentgyörgyön.
Mózes László Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gyermek vértanúnk
A megyeszékhelyi Művész moziban nemrég vetítették Filep Farkas és Vörös T. Balázs Emlékmű helyett címet viselő dokumentumfilmjét. Alkotásuk a sepsiszentgyörgyi szoborrobbantási kísérlet következtében szörnyethalt Vaszi Jánoska tragédiáját idézi fel – sajátos módon. Bizonyítékok hiányában ugyanis az emlékezés, logika és következtetés segítségével próbálja alátámasztani mindazt, ami akkor mindannyiunk számára nyilvánvaló volt és azóta is az: Vaszi Jánoska a kommunista diktatúra magyarellenes intézkedéseinek áldozata lett.
Ő a mi vértanúnk tehát, akinek alakjáról már legfőbb ideje volt letörülni a feledés porát. Már csak azért is, mert helyette bárki megjárhatta volna és hasonlóan járhat a jövőben is, ha nem derítjük ki, hogy mi is történt és nem vonjuk felelősségre az elkövetőket. Hiszen az eszközök változtak ugyan, az elnyomásunk azonban maradt. Ennek fokozását és kiszélesítését pedig csak közös fellépéssel tudjuk megakadályozni. Ahhoz viszont, hogy ezt megtegyük, nemzeti és polgári öntudatra van szükség, melyek felélesztésének leghatékonyabb eszköze a múlt feltárása mellett az emlékezés és emlékeztetés.
A napjainkban is állandó megfigyelés alatt álló Mihai Viteazul-szoborcsoportot akkoriban huzamosabb ideig még szemlélni sem volt tanácsos, nemhogy túlzottan megközelíteni. Hogy a milícia (rendőrség) és a szekuritáte (politikai rendőrség) mindent és mindenkit az ellenőrzése alatt tartott. Hogy jóváhagyás nélkül még írógépet sem lehetett vásárolni, és vadászfegyverrel is csak a hatalom birtokosai rendelkezhettek.
Mindezek tudatában feltehetünk néhány kényelmetlen kérdést az 1984 nyarán bekövetkezett tragikus eseménnyel kapcsolatban. Például, kinek, vagy kiknek volt lehetősége összeállítani a robbanószerkezet? Miként lehetett azt a szobor talapzatához helyezni? Hogyan állhatott ott órákon keresztül észrevétlenül? Mit kerestek ott a szekusok, a robbanás bekövetkezte előtt?  Megválaszolásuk után pedig az is érthetővé válik, hogy a rendszerváltás ellenére, miért nem lehetett ennek a sötét ügynek a végére járni, illetve a nyomozati anyag miért van 50 évre titkosítva.  A végső kérdés azonban mégiscsak az, hogy szabad-e elhantolva hagyni az igazságot?
Bedő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)