Magyarnak lenni óriási lehetőség
Sepsiszentgyörgyön szentmisével, kultúrműsorral és az új kenyér megszentelésével emlékeztek az országépítő nagy magyar államférfira, az est leszálltával pedig a megye számos magaslatán, így az Óriáspince-tetőn is fellobbantak a magyar együvé tartozás lángjai. Közben a baróti református templomban Szent István-napi megemlékező ünnepséget tartott az EMNP erdővidéki szervezete, a Bardoc–Miklósvárszéki Székely Tanács és a baróti Székely Társalgó Egyesület.
A Szent József római katolikus templomban nt. Szabó Lajos címzetes kanonok-plébános cselekedeteinek jótékony hatását a mába vetítve idézte fel első apostoli királyunk alakját és tetteit. Szerinte István annak tudatában élt és cselekedett, hogy az adott szó szent, mert csak úgy ér valamit, ha súlya van, az ember pedig csak úgy töltheti be küldetését, és nemesedhet igazzá, ha képes az áldozathozatalra, ha segítőkésszé, hűségessé és kitartóvá válik.
Isten hajlékából a tömeg a templomkertbe állított Szent István-szoborhoz vonult, mely mellé a gyülekezet Simon Balázs által vezetett kórusának tagjai is felsorakoztak, hogy az ajkukon felcsendülő dalokkal még emelkedettebbé varázsolják az ünnepi hangulatot. Itt Klárik László szenátor szólt az egybegyűltekhez, majd Pénzes Loránd történész első királyunkról és uralkodásának jótékony hatásáról, annak máig ható pozitív hozadékáról beszélt. Ezután Vass Károly unitárius lelkész osztotta meg gondolatait az ünneplő tömeggel, majd Simon István református lelkipásztor következett.
Az elhangzott beszédek, kórusművek és versek után nt. Szabó Lajos kanonok megszentelte a magyar szenteket, illetve boldoggá avatottakat ábrázoló táblaképet, valamint a Diószegi pékség által ez alkalomra sütött kenyereket, melyeket szétosztottak a jelenlévők között. Az Óriáspince-tetőn, Maksa polgármesterének és munkatársainak jóvoltából idén is messzire világító lármafa ébresztgette a székely öntudatot, és hirdette a nagyvilágnak, hogy vagyunk.
Baróton az ünnepséget megnyitó beszédében Kozma Albert bölöni unitárius lelkész a hazaszeretetről szólt, amit a gyermek szülő iránti szeretetéhez hasonlított. „A haza biztosítja a környezetet ahhoz, hogy felelősen gondolkodó, hasznos emberré váljon a gyermek, ezért minden felnőtt szolgálattal tartozik a hazának” – mondta a Szent István által alapított haza jövőbe mutató útját példázva.
Dr. Hadászi Gabriella főkonzul a magyar nemzet összetartozásának megőrzését kérte a hallgatóságtól, dr. Pozsgay Imre, korábbi anyaországi politikus Európának a székely önrendelkezés iránti képmutató magatartását boncolgatta, hangsúlyozván, magyarnak lenni óriási lehetőség. Sándor Krisztina, az EMNT ügyvezető elnöke az erdélyi magyarság mai problémáival összefüggésben világított rá az államalapítás ünnepére. Közreműködött a bibarcfalvi férfikórus, Fábián Anetta (szavalatok), Ilyés Hunor és Ilyés Zsolt pedig hegedűn és zongorán játszott. Végül Kozma tiszteletes megáldotta a nemzetiszínű szalaggal átkötött, kemencében sütött új kenyeret is, azt mindenki megkóstolhatta.
Ugyancsak szerdán a vargyasi Csillagkövetők Civil Egyesülete Erdővidék-szintű Szent István-napi ünnepséget szervezett. Délután István Ildikó népdalénekes lemezbemutatóját, erdővidéki néptáncosok fellépését tekinthették meg, a nap közös vacsorával, táncházzal zárult.
Szerda este a Zabola és Tamásfalva közti Tatárdombon, ahol pár évtizede honfoglalás-kori magyar sírok kerültek felszínre, közel háromszáz községlakó jelenlétében gyújtották meg az őrtüzet. Ádám Attila zabolai polgármester beszédében kiemelte, ezzel az ősi szokással hirdetjük a nagyvilágnak, hogy vagyunk, és leszünk. Emellett a megye más magaslatain is lobbantak fel őrtüzek, az Avas-tetőn emlékjelt is állítottak – de erről már a jövő heti Kézdialmási Körképben számolunk be.
Bedő Zoltán, Böjte Ferenc Nagy Sz. Attila, Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti)

„Szent ember volt. Szent ma is.”
Ismeretlen epizódok Márton Áron életéből
„Nagyon elkalandoztam, visszatérek Aranyosgerend–Hadrév református egyházközségbeli legációmhoz…
Tehát, 1943 pünkösd ünnepén a tiszteletes úrral (ha nem tévedek, a felesége, a tiszteletes asszony talán enyedi családból származó lány volt: Szécsi vagy Técsi?), megbeszéltük: ezután minden vasárnap elutazom Hadrévre: délelőtt, délután megtartom az istentiszteletet, délután, az istentisztelet után, a gyermekeknek, fiataloknak egyházi énekeket tanítok, a templomnak lévén harmóniumja s iskolatáblája, az iskoláskorú gyermekeket pedig magyarul írni-olvasni tanítom. (A helyi iskolában csak románul tanultak.) A harmadik vasárnap nemcsak iskoláskorú gyermekek meg fiatalok, hanem kis, óvodáskorú, hároméves kisgyermekeket is hoztak magukkal. Ebből lett a baj. A román iskola igazgatója feljelentett… A harmadik héten, a délutáni tevékenységemet befejezve, a templomból kijövetelemkor már várt a gerendi csendőrőrmester, egy fegyveres csendőrrel. Bekísért Gerendre a csendőrőrsre, megmotozott. A Bibliát, a nálam lévő énekeskönyveket (Zengjen hálaének, Halleluja,Zsoltár), jegyzeteimet (Biblia-magyarázat, füzet) meg a zakóm felső zsebében talált vonatjegyeket, pénzt, kisbicskámat, szóval mindent, ami mozdítható volt, jegyzékbe vette s egy kakiszínű zacskóba zárta, lepecsételte. Átadta a fegyveres csendőrnek s elindított gyalog Tordára. A Siguranţa főnökségen átvett egy civilruhás férfi, átvette a zacskót, engem pedig átkísértek a napi fogdába. Ott, elfogott, előzetes őrizetben tartott emberek voltak bezárva. Nadrágszíj, cipőfűző, nyakkendő elvétele után (azokról is jegyzőkönyv készült) megmutatták a priccset, ahova lefekhetek. Az ajtót bezárták…
Vasárnap, úgy este 8 óra lehetett. A zárkában még voltak ideiglenesen letartóztatottak, de azok állandóan változtak. Hoztak-vittek, sokszor óránként változtak. Volt kivel társalogjunk. Nekem nagyon szórakoztató volt, elmondták miért fogták el, természetesen mindegyik ártatlan volt… Mikor megtudták ki vagyok: Domnu părinte-nek szólítottak, tisztelettel viselkedtek velem, különösen azután, hogy még cigarettával is megkínáltam őket. Később a priccsen elaludtam, tisztaság volt, nem volt se tetű, se poloska. A priccs egy kissé kemény volt, de én, a kirándulásaim idején, a szabad földön is aludtam, tehát nem volt szokatlan…
Hétfőn reggel az ajtón levő ráccsal ellátott kis ablak kinyílt, oda szólítottak. Az ablakocska előtt, az őr mellett egy férfi állott, nem ismertem, nagyon keveset láttam belőle. Az őr egy fehér papíron benyújtott nekem felvágott kenyeret, szalonnadarabokat, valamennyi aprópénzt. Félreállt, az ismeretlen odahajolt az ablakocskához, besúgta magyarul:
– Ne félj, veled vagyunk! Édesanyád jól van… hamar hazakerülsz! …
Az őr rászólt: Ce, ce… ce vorbeşti?… Nu e voie să vorbeşti ungureşte!… Az idegen (nem tudom, ki lehetett, sohasem tudtam meg), bizonyára tordai lakos volt, mert az őr ismerte. Az idegen lefordította románra. A zárkában volt egy fogoly, aki tudott magyarul. Kikiabálta: Da, da, da, asta a spus… Ezzel a kis ablak bezárult, kint még tartott a beszélgetés… Eltelhetett egy óra, megjelent az őr, elhozta a Bibliámat, a kevés pénzecskémet, amit még Gerenden elvettek, kb. egy vonatjegy ára volt, s ezt mondta:
– Domnu Sebastian, iţi trimte domnu şef: dacă vrei să cumperi mâncare, ţigări din chioşc, să-mi spui, că te conduc…
Eltelt hétfő, kedd, nagyon jól szórakoztam, sokat nevettünk a foglyok elbeszélésein, viccein… Szerdán, úgy 9 óra körül kinyílik az ajtó, megjelenik egy civilruhás férfi:
– Cine este „Silbestajn Iosif”? (a Sebestyén nevemmel csak a románul tudó személyeknél később is mindig bajom volt.)
Jelentkeztem, felvitt a Siguranţa épületébe. A szobában, az asztalnál egy teljesen kopasz fejű kb. 40-50 év körüli férfi, ült, kakiszínű ruhában, a fejebőre fénylett a napsugárban. Leültetett vele szembe, elővette a zacskót, kirakta minden holmimat az asztalra. Kikérdezett miért voltam Hadréven, Aranyosgerenden, Marosbogáton, Marosdécsén (a vonatjegyek alapján) s így tovább, mindent elmagyaráztam…
– Îţi atrag atenţia! Dacă te mai prind umblând în localităţile din zona frontierei, primeşti de la mine câteva bătăi pe fund cu centura (rámutatott a fogasra, ott volt a centuraja és a pisztoly a táskájával) şi te bag la zdup!...
Ideadott mindent a jegyzőkönyv alapján, csak a vonatjegyeket nem…
– Eşti liber!
Én is felkeltem: – Mulţumesc frumos!…Am înţeles!… Rám nézett, az ajkán kis enyhe mosolyt láttam. Behívta a folyóson levő társát, pénzt adott neki:
– Îl conduci pe domnul la autogară, cumperi un bilet şi-l expediezi la Aiud.
Egy óra múlva Enyeden voltam. Jelentkeztem Csefó Sándor igazgató úrnál. Megölelt, megcsókolt. Szemem tele lett könnyel. Röviden elmondtam mindent, nagy részét már tudta: – Édes fiam… a jó Isten hazavezérelt! Siess haza! Édesanyád már nagyon vár!…
Elköszöntem. Rohanás haza! Nem mesélem el az Édesanyámmal való viszontlátást!… Az olvasó képzeletére bízom…Tudni kell: Édesanyámnak négy fia volt: mind katonák voltak a világ négy táján, két lánya is más országokban volt. Csak én, legkisebb fia, tizenkilenc évesen voltam otthon, mint 7. éves tanítójelölt.
Elmúlt három év: 1943 nyarától 1946 tavaszáig. Közben katonaság, frontszolgálat, hadifogság. 1945 őszén Marosgombásról áthelyeztek Csombordra, kántortanítónak. A tiszteletes úr, dr. Nagy Béla egyházmegyei főjegyző is volt… 1946 tavaszán, egyik vasárnap, Vásárhelyi János püspök úr egyházi vizitációt tartott. Délben, az asztalnál (emlékszem, püspök úrnak vagy három pipája volt, külön előadást tartott a pipahasználat előnyeiről), beszélgetés közben rám nézett:
– Mond csak édes fiam: te voltál az a Sebestyén, akit Hadréven a csendőr letartóztatott?
Bennem majdnem elállt a lélegzet.
– Én voltam, püspök úr!
Elmesélte (akkor még Észak-Erdélyben, Kolozsvárt volt püspök), hányan, kik jártak hivatalos helyeken, hogy kiválthassanak: Csefó Sándor, Elekes Viktor, Nagy Ferenc püspökhelyettes, dr. Szász Pál a református egyház s a Bethlen-kollégium főgondnoka, de senkit nem hallgattak meg, nem voltak hajlandók tárgyalni (bizonyára veszélyes kémnek tartottak). Akadt egy ember, Márton Áron, római katolikus püspök úr, akinek szabad járása volt Dél-Erdély és Észak-Erdély között. Kolozsvárt tudomására hozták az én esetemet. Vásárhelyi püspök úr elmondása szerint Márton Áron felment a kolozsvári román követségre s ribilliót csapott:
– Hogy lehet az, hogy amikor élet-halál harcot folytatunk a bolsevizmus ellen, fiatal diákokat, akik Isten igéjét hirdetik a templomokban, lefogják, elzárják!
Követelte, azonnal engedjenek szabadon, ha nem, egész Európa megtudja!
1943 tavaszának egyik szerdáján így szabadultam ki a tordai Siguranţa fogdájából. Ezt mondta el Vásárhelyi János püspök úr 1946 tavaszának egyik vasárnapján a csombordi papilakban.
Kedves Dénes öcsém! Ez emlékem is régi; 63 évvel ezelőtt történt!... Sok-sok bánat, keserűség, fájdalommal teli évek között, a jó Isten, biztosított számomra kedves, boldog napokat, heteket is... A jó Istennek jól meghatározott célja van minden ember számára. Fogadjuk el alázattal! Használjuk fel az ő dicsőségére!…
Szeretettel: Sebestyén József, 78 éves, a Bethlen-kollégiumnak véndiákja.
Arad, 2003. február 8.”
Egy következő, szintén Márton Áronnal kapcsolatos epizódról 2003. szeptember 14-i levelében számolt be:
„1943. október 15-én a nagyenyedi Bethlen-kollégiumból a Siguranţa fegyveres emberei (voltak vagy 8-10-en a főnökkel együtt) 19 tanítóképzős és 7–8. osztályos gimnáziumi tanulót, Fehér és Torda megyei diákot összegyűjtöttek a kollégium nagykapus kijáratánál s mint befogott katonákat Gyulafehérvárra kísértek. A kinnlakókat haza sem engedték, pedig már este 6 óra is elmúlt; szüleinket a két igazgató, a teológushallgatók által értesítették! Az esti vonattal lekísértek a gyulafehérvári katonai parancsnokságra, ahol már három diákot a Majláth Líceumból, szintén katonai őrizettel hozzánk csatoltak. Éjszaka egy kaszárnya szobájában zsúfoltak össze s így telt el az éjszaka. Október 16-án, 4-5 diákot egy-egy csapatba osztva, egy-egy fegyveres katona kíséretében, vonatra ültettek s Tövisre érkeztünk. A tövisi állomáson egy tágabb vagonba kerültünk, a vagonra ráírták: »Deţinuţi politici«, s vagonunkat hozzácsatolták az északról jövő, Bukarestbe tartó személyvonathoz. Átutaztunk Balázsfalván, Medgyesen, Kiskapuson, Erzsébetvároson, Fehéregyházán, elfogott minket a buzgóság: leeresztettük a vagon ablakait s előttük csoportosan állva, hangos éneklésbe kezdtünk. Először diáknótáink jutottak eszünkbe, Fehéregyházán már Kossuth-nótákat, Petőfi dalokat énekeltünk. Segesvárra már késő este érkezett meg a vonatunk, az akkori háborús időnek megfelelően, gyenge világítás... de mi a nyitott ablakokban mind nagyobb hangerővel énekeltük a nótákat, dalokat; az állomáson fiatal magyar diákok, leányok, segesvári lakosok üdvözöltek, integettek, tapsoltak... Vonatunk elindult, ezután mi elhelyezkedtünk a padokon s úgy elaludtunk, hogy másnap reggel, 17-én Ploieşti állomásán a katonaőreink ébresztettek fel. Ploieşti-ben a katonaőreink parancsnoka, egy nagyon szimpatikus főhadnagy, a listája szerint, csoportonként felültetett egy-egy őrrel s a megfelelő iratokkal a különböző helységekbe induló vonatokra, elváltunk egymástól. Én, Ágh József 8-os tanuló, Simonffy Balázs és Vass Károly 7-es tanulóval, őrünkkel, majdnem egy egész napi utazás után megérkeztünk Lipcaniba, Besszarábiába. Kísérőnk az iratainkkal együtt átadott az ott állomásozó Regimentul 7 Vânători katonai parancsnokságnak. A parancsnok, szerencsénkre, egy nagyon jóérzésű kapitány volt. Az első nap megismerkedtünk a tisztek, altisztek nagy részével, elmeséltük életünk nagy részét... November elején aztán megindult a hideg »Crivăţ« s a nagy hó, ami megnehezítette életünket...
Majd megkaptuk a felmentést. Márton Áron gyulafehérvári római katolikus püspök úr közbenjárására december 16-án mind a 22 diák már Gyulafehérváron volt. Elmentünk a Majláth Líceumba. Megfürödtünk, a Majláth-konviktusán finom húslevest, tarhonyával ettünk... December 17-én, amikor a püspöki palotában fogadott, Márton Árontól egy kis karácsonyi üdvözlő lapocskát kaptunk, köszöntött s szüleinknek és nekünk boldog, áldott karácsonyi ünnepeket kívánt. A lapocskát ma is a bibliámban őrzőm. A majláthisták, térdepelve, kezét, püspöki gyűrűjét megcsókolva, keresztet vetve, püspöki áldását fogadták, majd átjött a mi sorunkhoz. Nem engedte, hogy letérdepeljünk s azt mondta: »Kedveseim! Úgy tanuljatok, úgy készüljetek fel az életre, hogy mindig különbek legyetek az átlagos, a más nyelven beszélőknél!«...Isteni megérzés volt-e, sugallat?!... Tudta, érezte, mi vár ránk ?! Milyen szenvedésekben, megaláztatásokban lesz neki része?! ... Szent ember volt! Szent ma is! Mi református volt diákok, most is élő, már a 80. éveink felé közeledő nagyenyedi véndiákok hálával, Istenhez imádkozva, emlékezünk Márton Áron római katolikus szent püspökre, aki kiharcolta a 22 magyar diák kiszabadítását a besszarábiai katonai egységekből, hazavezérelt iskolánk elvégzésére, emberré lettünk!”
Györfi Dénes
Szabadság (Kolozsvár)

Máig elhallgatott történelem: a Gulág-jelenség
Tudományos értekezlet a szovjet munkatáborokba hurcolásokról
A második világháború végén és utána a Szovjetunióba elhurcolt politikai foglyok és kényszermunkások éve az idei: ebből az alkalomból számos rendezvényen emlékeztek meg azokról a százezrekről, akik éveket töltöttek el szovjet munkatáborokban, és akik közül nagyon sokan odavesztek. A Gulág-emlékév keretében rendezték meg tegnap Kolozsváron a Minerva-házban azt a tudományos konferenciát, amelyen szakemberek megpróbáltak áttekintést nyújtani arról, hogyan alakultak ki már jóval korábban a történelemben a lágerrendszerek, mi vezetett el a szovjet munkatáborok létesítéséig, mennyire juthat a kutató számszerű adatokhoz az elhurcoltak pontos számát tekintve. Elhangzottak előadások: az erdélyi magyar civilek Szovjetunióba elhurcolásáról 1944 őszén, kolozsvári civilek emlékezéseiről, magyar zsidók a szovjet táborrendszerben, a Gulágra került erdélyi magyar zsidókról, továbbá a deportáltak felkutatásának módszertanáról.
A Gulág-jelenség címmel tartottak tegnap Kolozsváron a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termében a Gulág-emlékév keretében tudományos konferenciát, amelyen megemlékeztek a több mint 70 évvel ezelőtt a Szovjetunió munkatáboraiba elhurcolt civilekről. Csucsuja István történész megnyitó előadásában a Gulágot, mint fogalmat igyekezett felvázolni, és ismertetni általában a lágerrendszerek kialakulását a történelem folyamán. Először a britek állítottak fel koncentrációs táborokat az angol–búr háborúk idején, de korábban is szerveztek más államok is büntető táborokat az ellenségnek. A sztálini Szovjetunióban a lágerek borzalmas életkörülményeket jelentettek az oda elhurcoltaknak: egyrészt egyesek fizikai megsemmisítése volt a cél, másrészt büntető jelleget szántak neki. Ide hurcolták a kulákságot, a politikai ellenfeleket, vagy a veszélyesnek tartott nemzetiségeket – tehát népcsoportokat pusztán etnikai alapon vittek el. Az 1930-as évektől a politikai rendőrség egyre több embert – rendszerint a sztálini politika ellenzőit – vitt kényszermunkára Szibériába, majd a második világháborúban elfoglalt területek lakosságát is ide hurcolták: tudatosan vitték el az értelmiséget, vagy büntetésből saját katonáikat. Innen került ki az olcsó munkaerő a sztálini tervgazdaság végrehajtására. Egészen pontos adatokat a munkatáborok lakóiról, foglyairól nem lehet tudni, de feltételezhetően több millióra tehető az ott dolgozott foglyok száma. A Gulág-rendszer felbomlása 1953 után került szóba, Sztálin halálakor, majd 1960-ban szüntették meg az intézményt.
Benkő Levente történész az erdélyi magyar civilek 1944 őszén történt elhurcolásáról tartott előadást, alapállását, miszerint nincs kollektív bűnösség, már az elején megfogalmazta. Romániában az 1944. augusztus 23-i átállás előtt is léteztek fogolytáborok, és ugyanebben az időszakban, tehát a romániai átálláskor magyarellenes hecckampány kezdődött a román sajtóban, a közhangulatot a magyar és német lakosság ellen szították. A történész egyetlen mérsékelt feljegyzést talált Teofil Vescan kolozsvári egyetemi tanártól, aki óva intett írásában, miszerint „bűnös soha nem egy nép, hanem egy rendszer”. A sajtóban arról cikkeztek, hogy „a magyarokat meg kell büntetni”, elterjedt a mentalitás, miszerint „ha a magyaroknak kell a magyarság, vigyék innen”, és ez a hangulat, hozzáállás meghatározta a későbbi eseményeket. A magyarság és németek elleni intézkedésekről jelentek meg határozatok, és tudatosan összemosták az állampolgárság és nemzetiség fogalmát, hogy az erdélyi őslakosokat is elhurcolhassák. Hazug indokokkal vitték el az embereket: csak egy kis munkára („málenkij robot”), csendőrőrsi papírokért, az ortodox hitre való áttérés megtagadásáért, vagy mert partizán, nő, idős, gyerek volt az illető. Benkő Levente beszélt a barcaföldvári haláltáborról is, ahol a kilencvenes években a helyi román hatóságok még megpróbálták megakadályozni a magyar áldozatokra emlékezést, majd kétezer után váltott rendre a közhangulat, annyira, hogy idén például a polgármesteri hivatal is koszorúzott az áldozatok emlékművénél.
Papp Annamária újságíró, történész kolozsvári civileknek a szovjet elhurcolásról elmesélt emlékeiről tartott vetítettképes előadást. Vass Károlyt Tordáról vitték el 1944 októberében, és nagyjából ugyanabban az időszakban Kolozsvárról Kelemen Istvánt, Tordai Árpádot, Mile Józsefet, Schneider Mihályt, Farkas Lajost, Varga Mártont, Mátyás Jenőt, Laczka Józsefet, Sáska Pál, Szőcs Balázst, Kolozsi Gergely Istvánt. Fiatalon, 16-18 évesen vitték el őket, sokukat édesapjukkal, a magyar elitet a román hatóságok által összeállított lista alapján gyűjtötték össze, a szovjet katonákat rendszerint román tolmácsok kísérték. A Kolozsvárról elhurcolt körülbelül ötezer magyar férfi 16 százaléka volt értelmiségi, Tordáról a 7300 magyar lakosból 700 civilt vittek el, gyakorlatilag megtizedelve az ottani magyarságot. A közelmúlt történéseit igazából a túlélők elbeszéléseiből lehet megismerni, ezért nagyon fontos feljegyezni az emlékeiket, összegyűjteni a tárgyi emlékeket, amelyek dokumentumértékkel bírnak. Mindezeket összevetve a levéltári forrásokkal, objektív képet kaphatunk az adott korról – véli Papp Annamária. A történelem tankönyvek nagy hiányosságának tartja, hogy továbbra sem tesznek említést erről a korszakról, a Gulág-jelenség még mindig elhallgatott történelemnek számít.
Botos János professzor az 1939–1956 között szovjet táborrendszerben raboskodó zsidókról szóló előadásában elmondta: az 1947-től kezdődő szabadulás nyomán alig 5-6 százaléka tért haza az elhurcoltaknak. Azok a zsidók, akiket különböző okok miatt 1941-ben „csak” három évre ítéltek el, végül ennek kétszeresét töltötték el a börtönben. Rehabilitálásuk 1953-ban kezdődött, és fél évszázadon át tartott. De hurcoltak el a Gulágra 1945 után olyan zsidókat is, akik a koncentrációs táborból hazafele menet szovjet hadifogságba kerültek, és a besúgók hamis vádjainak következtében éveken át raboskodtak tovább. A munkatáborokban a zsidó hadifoglyokkal ugyanolyan kegyetlenül bántak, mint a többivel. A korábbi rehabilitáció mellett – amely az illető személynek a bűnügyi nyilvántartásból való törlését jelentette – anyagi kárpótlásban csak 1990 után részesültek. Még ma sem lehet pontosan tudni, hány magyar zsidó lett szovjet hadifogoly, és közülük hány térhetett haza.
Haraszti György a Gulágra került magyarokról szóló előadásában kitért arra, hogy a szovjet kényszermunkatáborokba került magyarok számuk arányában a németek és a japánok után a harmadik helyet foglalták el.
„A Szovjetunió tudatosan készült a munkatáborok létrehozására, hiszen már 1939. szeptember 19-én, tehát pár nappal a második világháború kitörése után rendelet született arról, hogy a hadifoglyok és internáltak számára munkatáborokat létesítenek. Később Sztálin bejelentette, hogy a Szovjetunió erkölcsi, anyagi, tárgyi és személyi kárpótlásra tart igényt, pontosabban 5 millió német fogoly 10 éven át tartó kényszermunkájára. Közel 7000 tábor létezett, a magyarok pedig 700 táborban éltek szétszórva” – közölte a szakember.
A Gulágon 1942–1950 között raboskodó erdélyi magyar zsidókról értekezve Tibori Szabó Zoltán négy csoportot különített el: az észak-erdélyi, a máramarosi és szatmári, a munkaszolgálatos vagy a náci munkatáborokból hazatérő, majd szovjet fogságba kerülők csoportját.
„Az első és a második csoport sorsát nagyjából ismerjük, a többiekét viszont nem. A Kolozsváron megjelenő Egység magyar zsidó hetilap cikkeiben többször felvetette a Gulág-táborokban sínylődő zsidók hazatérésének kérdését” – hangoztatta az előadó.
A családtörténet-kutatással foglalkozó Eötvös György elmondta: a Gulágon raboskodók sorsát főleg genealógiai kutatás céljából, valamint a hagyatéki ügyek miatt vizsgálják azok leszármazottai. A tudományos kutatás az adatok szovjet titkosítása miatt szinte kivitelezhetetlen, az előadó ismertette viszont azokat a lehetséges forrásokat, amelyek segítségével esetleg rá lehet találni a keresett személyre.
N.-H. D., Ú. I.
Szabadság (Kolozsvár)