Az író megmutatja magát
Nem vasalt ruhákba bújtatott sziluettjét, hanem azt, ami alatta van. Nem csak lemeztelenítve, ahogyan isten teremtette. Nem, ő felszakítja mellén a bőrt is, feltépi a mellkasát is. "Írni annyi, mint merni" – idézte Ciorant Molnos Ferenc szerdán, a Súrlott Grádics irodalmi körben. – Ilyen merész pillanatok terméke a könyv, ami olykor könnyebben, de legtöbbször nehezen, hosszas vívódásokkal születik. De nem létrejöttének körülményei a fontosak, hanem: hogy mivé lett. Ha nem düledező tákolmány, innen-onnan összegereblyézett anyag, hanem valóban könyv, amely méltán tart igényt e névre, az valami olyasmit mond el, ami nem is egy ember mondanivalója, hanem máshonnan jön. Talán az éterből. Talán isteni sugallat. A szerző csak áteresztő közeg, amely mint lakmuszpapír, ilyen vagy olyan színt öltve jelzést ad róla, és nem több. Mégis a könyv által feltár valamit a belső valójából, amit sajátjának, személyesnek – és ezáltal sebezhetőnek – érez, ami különben védett helyén maradna, nem jönne a veszélyes felszínre.
Bölöni Domokos a korondi gyermekkorról, első (vers)pró-bálkozásairól, a ma is példaképként tisztelt és szeretett Páll Lajosról faggatta a szerzőt. Ráduly János már a szerző előző, A megbékélés csendje címet viselő kötete kapcsán megírta, hogy Molnos Ferenc "birtokolja azokat az eszközöket, amelyek őt sajátos íróvá avatják." A második könyv – Micsoda nyár!, Gyergyószentmiklós, 2009– igazolja a megállapítást, hiszen a szerző itt már "leülepedettebb hangnemben beszél, kitapintható közelségbe kerültek a főbb kontúrok, írói eszközeit magabiztosabban variálja, világa pedig földközelibb lett."
Molnos tisztán látja, hogy "csak az elérhetetlen dolgok maradnak igazán vonzóak... csak az elérhetetlen dolgok fontosak... csak az elérhetetlen dolgok maradnak megejtően gyönyörűek." A látomásszerűség mögött ott vibrál a mindennapok élete, az élettel együtt járó gondjaink. Szociális érzékenységről tanúskodnak az ilyesfajta megnyilatkozások: "a világ – úgy ahogy van – beteg", "ránk törtek a mínuszok" stb. Maradt egyetlen út: a remény. "Eljön egyszer a megbékélés." Gyönyörű utalás első könyvének címére. A nagy feladat: "megtalálni önmagunkat." Napi tűnődések, a természet közelségét tanúsító "szemerkék", majd úti élmények, reflexiók sorjáznak olyan helyszínekről, amelyek a rendszerváltozással váltak elérhetőkké a havasalji ember számára. Végül novellisztikus történetek következnek, köztük a Születésnap című kulcsnovella. Élő személyek a szereplői: a hetvenéves Ráduly János, Cserei Gábor volt hajóskapitány és Fanyar, aki maga a szerző. Az írói tanulság? "Így is lehet élni, hogy egyik bejárja a világot, és mindenhol teljében kapja a kalandot, az élményeket, látnivalókat, az ismeretlent, ami egyszerre vonz és taszít, a másik meg jószerivel ki sem bújik ebből a házból, de ide is eljön a kaland, az élmény, a látnivaló... Mindenhol elér az öröm és a bánat, elér a gond, amire ha te nem bukkansz rá, eljön ő érted és megkeres." Molnos új könyve ezt az alapvető jelentőségű igazságot sugározza, szögezte le Ráduly János.
A kötet három jellemző írását Vass Júlia és Ráduly Judit magyartanárok olvasták fel.
Damján B. Sándor. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

A szabadságra vágyó erdélyi magyarság 1956-ban (A zöldhatáron átszökő ötvenhatos erdélyi fiatalok)
Eddig csak feltételes módban emlegették a magyar forradalmi harcokban tevékenyen is részt vevő erdélyi magyarokat, mert semmilyen konkrét adat nem állt rendelkezésre. Az 1989 decemberét követő oldódás jele, hogy végre meg mernek szólalni a közvetlen résztvevők. Közéjük tartozik a csikvacsárcsi Kovács Lajos, akit 1958. május 18-án tartóztattak le, mert törvénytelenül akart a határon átkelni a forradalom megsegítésére. Négyévi börtönbüntetésre ítélték, amit teljes egészében letöltött.
A baróti középiskola négy 16 éves diákját több ízben említettük: Bíró Benjámin Csíkszentdomokosról, Kovács János és Mojszesz Márton Nagyajtáról, Józsa Csaba Bibarcfalváról 1956. november 9-én vonatra ült, hogy közvetlenül segítsék a forradalmárokat. Vonattal Nagyváradig, onnan Érmihályfalvára utaztak, ugyanis Bíró Benjámin az 1947-es szárazság idején itt vészelte át az éhség hónapjait. A gyerekek éjszaka próbáltak a zöldhatáron átjutni, azonban a nagy riadalomban és tájékozatlanságban Kovács János és Mojszesz Márton lemaradt. Ketten sikeresen túljutottak a határon, s Nyíregyháza felé indultak. Nyírszapolyban kértek szállást. Több ellenőrzést szerencsésen megúsztak, azonban belefutottak az egyik magyar járőröző csoportba. Mindez november 13-án történt. Azt mondták, hogy Jugoszláviából szöktek át. Kalandos történetükhöz tartozik, hogy a naponta vagy óránként megismétlődő ellenőrzések és igazoltatások ellenére sem Nyugat felé indultak, hanem ottmaradtak Magyarországon, mert ők mindenáron a forradalmárokon akartak segíteni. És ez lett a vesztük! 
1956 decemberében az egyik család (a Borbély családról van szó a Pécs melletti Kárász községből) még örökbe fogadta a két erdélyi gyereket, folytatták is a tanulmányaikat, azonban 1957 márciusában hívatták őket a rendőrségre. Először közölték velük: pontosan tudják, honnan szöktek át, ismerik adataikat, a szülők nevét. 1957. március 14-én a két szökevény gyermeket letartóztatták. Már az sem segített, hogy a szülők beleegyeztek: a két kiskorú Magyarországon maradjon. A határőrség Debrecentől a magyar–román határig kísérte Józsa Csabát és Bíró Benjámint. Biharpüspökinél adták át a román határőröknek. 
Ami ezután történt, valóban rémregénybe illő. Vallatáskor főleg arra voltak kíváncsiak: ki biztatta őket a zöldhatáron való átkelésre? Hiába állított ki a magyar rendőrség olyan igazolást, hogy a két kiskorú semmilyen ellenforradalmi akcióban nem vett részt, Nagyváradon a katonai ügyészség mindkettőjüket 3–3 évi börtönbüntetésre ítélte. Csak hosszas kérelmezés után helyezték át őket a kiskorúak börtönébe, Nagyaknára (Ocnele Mari). Közben végig kellett szenvedniük az 1958. július 14-i szamosújvári börtönlázadás megtorlását: gépfegyverrel belőttek a cellákba, majd minden indok nélkül verték az elítélteket. Józsa Csaba életben maradását annak köszönhette, hogy vizes mellhártyagyulladást kapott, így került vissza a szamosújvári börtön beteggondozójába. Ide hozták a Duna-deltai megsemmisítő táborok túlélőit, a csont-tébécés betegeket. Mellette halt meg a sepsiszentgyörgyi koszorúzó diákok elsőrendű vádlottja, Szalay Attila. Valójában agyonverték! A szászrégeni Palotás-csoport
Akárcsak a baróti kisdiákok, a szászrégeni magyar gimnázium tanulói is kitörő lelkesedéssel fogadták a magyar forradalom hírét. A szervezkedést Fekete Kéz néven ismerték a környéken és a Securitatén. A diákok egy része gyergyóditrói és szárhegyi származású volt, s az ötvenes évek eleji zendülés elfojtását ez a szervezet akarta megtorolni. Kommunistaellenes jelszavakat írtak a falakra, ezt tették 1956 októberében-novemberében Szászrégenben is.
Mild Árpád szászrégeni diák kezdeményezte a szervezkedést. Nemes Sándor, Kiss Gábor, Mild Árpád és a gyergyószárhegyi Páll László arról beszélgettek, hogy át kellene szökniük a zöldhatáron, hogy a forradalom mellé álljanak és segítsék a forradalmárokat. Páll László egy kis kaliberű revolvert is szerzett, amelyet a határátlépésnél védekezésre akartak használni. A Securitate valamit sejtett, s az egyik szilenciumról kihallgatásra vitték a kisdiákokat. Akkor még nem találták meg a revolvert, a diákokat is hazaengedték. 
A román és magyar iskolák 1959-es egyesítése új lendületet adott a csírájában elhalt szervezkedésnek. Szászrégen környékét többségében románok lakták és lakják. Az egyesítést könyörtelenül végrehajtották: a magyar osztályt átvitték a román iskolába, helyébe hozták a párhuzamos román osztályt. A kollégiumban is egy magyar tanuló mellé mindig egy románt helyeztek. A volt régeni osztálytársak, Palotás András, Páll László, Bedő Gedeon szervezkedtek: a magyarok kapják vissza a jogaikat, állítsák vissza a régeni magyar iskolát, ne legyen vegyes, mert az a teljes elrománosításhoz vezet. Naivan úgy képzelték el, hogy aláírásokat gyűjtenek, s mellékelik a követeléseket is: az összes magyar iskola visszaállítása; a magyar egyetemek visszaállítása és az egész oktatási helyzet nemzetközi fórumok elé terjesztése.
– Ha mindezeket a követeléseket nem teljesítik – emlékezik Páll László –, akkor követeljük Erdély függetlenségét vagy Magyarországhoz való csatolását. A csoport tagjainak egy része Marosvásárhelyen technikumba járt, onnan követték és szervezték a szászrégeni „akciót”. Az aláírásgyűjtés lassan haladt, Nemes Sándor és Nagy József rádiójavító a fegyverek beszerzését tartották a legfontosabbnak. Nemes Sándor elutazott Gyergyószárhegyre, hogy felkutassa a csűrökben, padlásokon eldugott fegyvereket. Valószínűleg árulás folytán felgöngyölítették az egész szervezkedést. 1960 júniusában tartóztatták le a csoport 24 tagját, majd következtek a kihallgatások. A vallatók elsősorban a magyar forradalommal való szolidarizálásra, a zöldhatáron való illegális átkelési tervre voltak kíváncsiak. Mindenáron koncepciós pert akartak kreálni az egész szervezkedésből. Ezért azzal vádolták a diákokat, hogy az augusztus 23-i ünnepségen fegyveres támadást akartak indítani a dísztribün ellen, s hogy Erdély Magyarországhoz való csatolását követelték. Néhányukat azzal is vádolták, hogy 1956-ban tiltott határátkelésre készültek. A fő vádpont: Erdélyben is „ellenforradalmat” akartak kirobbantani. Mivel megtalálták a Gyergyószárhegyről hozott rozsdás fegyvereket s a kis kaliberű revolvert, a fegyveres felkelés tervét is ráfogták a részben még kiskorú gyermekekre. Szigorú büntetésekkel próbáltak példát statuálni.
A büntetések:
Palotás Árpád 23 év, Szilágyi Árpád 22 év, Czimbalmos Balázs 22 év, Czimbalmos Károly 20 év, Ilyés Alajos 18 év, Simon Gyula 16 év, Kertész András 16 év, Páll László 16 év, Bara Lajos 15 év, Gáspár Domokos 15 év, Keresztes Ignác 15 év, Papp József 12 év, Fülöp Ákos 10 év, Kovács Pál 10 év, Kolcsár Géza 10 év, Bedő Gedeon 10 év, Fülöp Antal 8 év, Hadnagy István 8 év, Bartis János 8 év, Bíró Károly 6 év, Szilágyi Lajos 6 év, Ambrus Hedvig 1 év, Dezső Katalin 1 év, Vass Julianna 1 év.
Tófalvi Zoltán
(folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)