Székelyudvarhelyen okt. 14-én Országos Gyermekkórus Találkozót szervezett a Hargita Megyei Tanács, a Romániai Magyar Dalosszövetség és a Schola Cantorum Alapítvány, melyen vett részt az Aradi 1-es számú Iskola Vox Juventutis gyermekkara. A találkozón a székelyudvarhelyi Tompa László Általános Iskola, a dévai Magyarok Nagyasszonya, a baróti Gyöngyharmat, a marosvásárhelyi Palló Imre Művészeti Szakközépiskola és 15-ös számú Általános Iskola kórusai vettek részt. A kórusok karnagyai Emléklapokat vehettek át. /Horváth Tünde karnagy: Országos gyermekkórus-találkozó Udvarhelyen. = Nyugati Jelen (Arad), okt. 24./

110 éve született Szabó Ernő
A nagy magyar színészdinasztiák egyik felejthetetlen képviselője, Thália erdélyi mindenesei közül a legkiválóbbak közé tartozik. A legendás Marosvásárhelyi Székely Színház alapító tagja, sokoldalú, rendkívüli az egyénisége. 1946 és 1955 között élt, dolgozott a Bolyaiak városában, színészként, majd főrendezőként is elévülhetetlen érdemeket szerzett, sok-sok élményteljes előadás meghatározó figurájává vált, a közönség egyik felkapott kedvence lett. Pedagógusként is alaposan rászolgált az elismerésre. Csörgheö Csuli, Farfuridi és számos más szerepe kitörölhetetlenül bevésődött a nézők emlékezetébe. 55 évesen települt át az anyaországba, és ott is hamar meghódította a színpadot. A magyar film nemzetközileg is elismert kiválóságává nőtte ki magát, egy évtized alatt sok-sok produkcióban remekelt. Legmaradandóbb teljesítménye Fábry Zoltán Hannibál tanár úr című alkotásában Nyúl Béla megformálása. Kisemberként lett igazán naggyá. Ezt a milliók hallgatta rádiós sorozat, a Szabó család Szabó bácsijaként csak tetézte, olyannyira, hogy közkívánatra az 1966-ban bekövetkezett halála után se szüntethették be a szerepét, Rajz János alakította tovább. Jelképesnek is tekinthető ez: ha végleg távozott is a földi létből s az életet jelentő deszkáról, a halhatatlanok közé került. Emlékét örökre megőrzi a színház- és filmtörténet.
Egyéniségét egy kedves marosvásárhelyi pályatársa, a Székely Színház örökös tagja, az idén 90 éves Szabó Duci visszaemlékezéséből kiragadott anekdotázó részlettel idézzük fel.
– Beszéljünk Szabó Ernőről. Marosvásárhelyi jelenlétét felmérve, színészként tarthatjuk nagyobbra vagy rendezőként?
– Mind a két minőségében rendkívüli volt. Csak ránéztünk és tudtuk, hogy mit akar. Kedves, közvetlen ember volt, ha kellett, szigorú is tudott lenni. Vérbeli színházi személyiség. Manapság azt mondanák rá, hogy totális színész. Tulajdonképpen mindenhez értett ebben a mesterségben. Igazi komédiás volt, prózát és operettet is játszott, de tragikus szerepben is rendkívül meggyőző tudott lenni. Vajszívű volt, egyszer mégis megbüntetett. A Gül Baba előadása zajlott. Nagyon meleg volt, a harmadik felvonásban a súgónőnk rosszul lett. Bemegyek a színpadra, lenézek a súgólyukba és ott látom Szabó Ernőt fehér atlétatrikóban, szőrös mellel, a nagy szemüvegével. Azt kellett éppen énekeljem, hogy "Ez ő, ez ő a..." és így tovább. Éneklés helyett sírva nevettem. Amikor vége volt, bejött az öltözőmbe és azt mondta: Tudod, hogy meg vagy büntetve. – Tudom, mivel? – Veszel nekem egy liter bort Cseh Gábortól. Na, így büntetett meg. De azt a látványt én soha el nem felejtem. Ellenállhatatlan volt ott, a lyukban, amint tornaingben a súgópéldányt böngészi azzal a nagy bögölyszemével. Nem voltam röhögős, de akkor nem bírtam visszatartani a kacagást. Vagy egy másik eset. Gyergyóban voltunk az Úri murival. A második felvonásban Lőrinczy Icuka, aki teljesen élethűen utánozott állathangokat, a darabban kellett kukorékoljon. Elkezdte, mire fel a környék összes kakasa abban az esti órában éktelen kukorékolásba fogott. Kovács engem szembeállított a közönséggel, rám borult és úgy kacagott, én meg csak álltam, azt se tudtam, mit csináljak. De persze a közönség is észrevette és kacagott. Sok kedvesség van egy életen át egy ilyen munkahelyen.
– Anekdoták, történetek sokasága szól arról, hogy a színészek a színpadon miképpen szokták megtréfálni egymást.
– Nálunk ez nem volt szokás, nem nagyon csináltak ilyesmit. De még Kovács Gyuriban volt ilyen hajlam, amíg beteg nem lett. Ő nagyon röhögős volt.
– Tényleg? A kívülálló őt mindig nagyon komolynak, távolságtartónak vélte.
– Jaj, ha elkezdett kacagni, nem tudott megállni. A bukaresti nagy vendégszereplésen a muskátlit kezdte rágni, olyanokat csinált. Aztán, amikor kezdett baj lenni a szívével, eléggé megkeseredett.
– Az előadás szent és sérthetetlen volt?
– Nemigen történtek viccelődések, még Andrási Marci bohóckodott néha, amikor megengedhető volt. Az egyik ilyen eset ma már anekdotaként forog közszájon. 1954-ben Szabó Ernő felújította a nagy sikerű Gül Babát. Emlékszem, Gulácsy Albertet is lehívták Nagyváradról, a szubrettszerepet én kaptam, természetesen fellépett Marci is. Egyik alkalommal előadás közben éppen a svájci futball- világbajnokság nagy csatája, azt hiszem, hogy a magyar- brazil meccs zajlott. Kint a fiúk hallgatták a rádiót, majd az egyik bekiáltotta a végeredményt: Ne búsulj, kis gazdám, győztünk 4:2-re! A közönség persze, vette a lapot, nagy taps, nevetés fogadta a hírt. Tompa egész hónapra megbüntette a vétkest.
N.M.K. Népújság (Marosvásárhely)

Negyedszerre állítanák vissza az eltűnt Széchenyi-emléktáblát a Kazán-szorosban
Most az eddigieknél lényegesen nagyobb méretben állítanának emléktáblát az Al-Dunán Széchenyi Istvánnak. A kétszer egyméteres márványlapot magyar hajósok készülnek kihelyezni a Kazán-szoros romániai oldalának sziklafalára. Az utóbbi hat évben kitett emléktáblák sorra eltűntek, noha a hely sem autóval, sem gyalogosan nem megközelíthető. Hamarosan negyedszerre is visszakerül a Duna Kazán-szoros szakaszára a Széchenyi István-emléktábla. A legnagyobb magyar tiszteletére először 1885-ben állítottak emléket, de az a folyam vaskapui szabályozásával mélyen a víz alá került. Az utóbbi években lelkes budapesti hajósok több ízben is kihelyezték a márványtábla kicsinyített mását, azonban az mindannyiszor nyomtalanul eltűnt.
A tábla a 973,3 folyami kilométernél kap helyet, az 1885-ben, az Osztrák–Magyar Monarchia idejében állított eredeti fölött. A 125 évvel ezelőtt sziklába helyezett márványlap a Duna vaskapui szabályzásakor mélyen a víz alá került.
Miközben a szerb oldalon a két évezredes Tabula Traiana feliratot gondosan fennebb helyezték, Széchenyi emlékét a román hatóságok hagyták a hullámok alá veszni. A tíz négyzetméteres márványlap a néhai magyar közlekedési miniszter által épített, sokakban máig is Széchenyi-útként élő szakasszal együtt a vaskapui vízi erőmű építésekor a 60-as évek végén, a 70-es évek elején a folyam mélyére került. Ma már csak akkor bukkan fel, ha valamilyen okból kifolyólag a víz szintje közel tíz métert csökken. A környék megfogyatkozott magyarsága több ízben is Markó Béla segítségét kérte az eredeti tábla másának kihelyezése érdekében, de az RMDSZ politikusa nem tette meg a szükséges lépéseket.
Magasabbra helyezik a táblát
„Igazság szerint az ország területén lévő emlékművekről a romániai hatóságoknak kellene gondoskodniuk. Látván, hogy ez nem történik meg, mi, magyarországi hajósok tettük ki az eredetinél jóval kisebb márványtáblát. Ahányszor eltűntették, annyiszor helyeztük ki újra. Most is erre készülünk, csakhogy ezúttal nagyobb hajóval és létrával érkezünk, hogy csónakból már ne legyen elérhető és leszerelhető” – számolt be terveiről a Krónikának Varga István budapesti hajós.
Több mint százhuszonöt évvel ezelőtt a magyar kormány azért állított emléket Széchenyi Istvánnak, mert közlekedési miniszterként ő volt az első, aki az Al-Duna szabályozásával foglalkozott. Először 1830-ban szakértők kíséretében a Desdemona nevű hajón utazta végig a folyamot. Ekkor a Kazán-szoros még átjárhatatlan volt a nagyobb áruszállító hajók számára. A szabályozási tervet Vásárhelyi Pál mérnök dolgozta ki, a kivitelezéshez alig négy évre, viszont rengeteg pénzre volt szükség. Úgy oldották meg az áruszállítást, hogy a hajók rakományát kocsin szállították a Kazán-szoros fölötti és alatti szakaszok között. Ehhez viszont utat kellett építeni a folyam mellett. A Báziás és Orsova közötti – helyenként sziklába vájt – utat 1837-re fejezték be. Ennek az útnak ma már csak egy kis szakasza – Lászlóvára térségében – maradt a víz fölött. A szorost jóval később, 1890 és ’98 között sikerült hajózhatóvá tenni.
A határrendészekre gyanakszanak
A kisebb méretű táblák sorozatos eltűnésével kapcsolatosan az RMDSZ Mehedinţi megyei elnökének, Molnár Endrének van egy sejtése. „Mivel a szikla, melyen a tábla állt, csak a vízről érhető el, tudvalévő, hogy csak olyan távolíthatja el, aki csónakkal közelíti meg a partot. Sorozatos eltávolításáért eddig senki nem vállalta a felelőséget, de meg merem kockáztatni, hogy csakis a határrendészek idejéből és fejéből telhet ilyesmire” – állítja Molnár. Rájuk gyanakszik Nyisztor József Orsován élő fogorvos is. „A gond csak az, hogy tippelni könnyen lehet, bizonyítani nehezebben” – mondja lapunknak. A gyanúsítottak tagadják, hogy bármilyen közük is lenne a táblák leszereléséhez vagy széttöréséhez. Molnár Endre szerint talán az lenne a legjobb megoldás, ha a kezdeményezők nemcsak magyar, hanem kétnyelvű szöveggel tisztelegnének Széchenyi emléke előtt.
Az igazgató segítene, de nincs képben
Kérdésünkre, hogy az RMDSZ által vezetett Környezetvédelmi és Erdőgazdálkodási Minisztérium alárendeltségébe tartozó országos vízügyi hatóság (ANAR) hajlandó lenne-e támogatni a Széchenyi-tábla hivatalos visszaállítását, az intézmény vezetője, Dávid Csaba beismerte, nincs tudomása semmiféle magyar vonatkozású emlékről az Al-Dunán.
A víz alá került eredeti Széchenyi-táblán kívül Lászlóvára határában – jól látható helyen – egy másik magyar vonatkozású tábla is van. Ez Baross Gábornak állít emléket, megemlítvén, hogy a vasminiszternek is nevezett kereskedelmi tárcavezető I. Ferenc József uralkodása idején, gróf Szapáry Gyula miniszterelnöksége idején kezdte el a szoros hajózhatóvá tételét. Orsovától mintegy 18 kilométerre egy 1889-es, mára megrongálódott tábla Erzsébet királynénak, a magyarok Sissijének állított emléket. A Szinice nevű település közelében, a Duna medrében található három darab háromszöget alkotó, toronyszerű építmény szintén magyar vonatkozású.
Az először 1428-ban említett Háromtorony (más néven: Trikule vagy Tri Cule) az egykori magyar határvédelmi rendszer maradványa. A történészek szerint több al-dunai várhoz hasonlóan ezt is Zsigmond király építtette. A tornyok a duzzasztás nyomán mindig vízbe kerültek, de még mindig láthatók. Továbbhaladva Báziás irányába, Drenkovánál, szintén a vízben pillanthatjuk meg Drankó várának a romjait. A Szörényi bánság fontos erődítményét a 14. században építhették, 1432-ben a törökök elfoglalták, és feltehetőleg le is rombolták. A régi, szintén víz alá került Orsován állt az a kápolna, amelyet 1855-ben a Szent Korona ittlétének emlékére emeltek. A magyar forradalom bukása után 1849-től 1853-ig ide ásták el a fővárosból elmenekített koronát. Az újjáépített Orsova modern katolikus templomának fala 2004 óta egy olyan márványtáblát őriz, mely a Szent Korona történetét írja le.
A vízügyi hatóság igazgatója, Dávid Csaba lapunknak megígérte, utánanéz a dolognak, és amennyiben a hatáskörébe tartozó kérdésnek ítéli, minden támogatást megad a tábla hivatalos elhelyezésére. Krónika (Kolozsvár)

Negyedszerre állítanák vissza az eltűnt Széchenyi-emléktáblát a Kazán-szorosban
Most az eddigieknél lényegesen nagyobb méretben állítanának emléktáblát az Al-Dunán Széchenyi Istvánnak. A kétszer egyméteres márványlapot magyar hajósok készülnek kihelyezni a Kazán-szoros romániai oldalának sziklafalára. Az utóbbi hat évben kitett emléktáblák sorra eltűntek, noha a hely sem autóval, sem gyalogosan nem megközelíthető.
Hamarosan negyedszerre is visszakerül a Duna Kazán-szoros szakaszára a Széchenyi István-emléktábla. A legnagyobb magyar tiszteletére először 1885-ben állítottak emléket, de az a folyam vaskapui szabályozásával mélyen a víz alá került. Az utóbbi években lelkes budapesti hajósok több ízben is kihelyezték a márványtábla kicsinyített mását, azonban az mindannyiszor nyomtalanul eltűnt. Most az eddigieknél lényegesen nagyobb méretben állítanának emléktáblát az Al-Dunán Széchenyi Istvánnak. A kétszer egyméteres márványlapot magyar hajósok készülnek kihelyezni a Kazán-szoros romániai oldalának sziklafalára. Az utóbbi hat évben kitett emléktáblák sorra eltűntek, noha a hely sem autóval, sem gyalogosan nem megközelíthető. A tábla a 973,3 folyami kilométernél kap helyet, az 1885-ben, az Osztrák–Magyar Monarchia idejében állított eredeti fölött. A 125 évvel ezelőtt sziklába helyezett márványlap a Duna vaskapui szabályzásakor mélyen a víz alá került. Miközben a szerb oldalon a két évezredes Tabula Traiana feliratot gondosan fennebb helyezték, Széchenyi emlékét a román hatóságok hagyták a hullámok alá veszni. A tíz négyzetméteres márványlap a néhai magyar közlekedési miniszter által épített, sokakban máig is Széchenyi-útként élő szakasszal együtt a vaskapui vízi erőmű építésekor a 60-as évek végén, a 70-es évek elején a folyam mélyére került. Ma már csak akkor bukkan fel, ha valamilyen okból kifolyólag a víz szintje közel tíz métert csökken. A környék megfogyatkozott magyarsága több ízben is Markó Béla segítségét kérte az eredeti tábla másának kihelyezése érdekében, de az RMDSZ politikusa nem tette meg a szükséges lépéseket. Magasabbra helyezik a táblát „Igazság szerint az ország területén lévő emlékművekről a romániai hatóságoknak kellene gondoskodniuk. Látván, hogy ez nem történik meg, mi, magyarországi hajósok tettük ki az eredetinél jóval kisebb márványtáblát. Ahányszor eltűntették, annyiszor helyeztük ki újra. Most is erre készülünk, csakhogy ezúttal nagyobb hajóval és létrával érkezünk, hogy csónakból már ne legyen elérhető és leszerelhető” – számolt be terveiről a Krónikának Varga István budapesti hajós. Több mint százhuszonöt évvel ezelőtt a magyar kormány azért állított emléket Széchenyi Istvánnak, mert közlekedési miniszterként ő volt az első, aki az Al-Duna szabályozásával foglalkozott. Először 1830-ban szakértők kíséretében a Desdemona nevű hajón utazta végig a folyamot. Ekkor a Kazán-szoros még átjárhatatlan volt a nagyobb áruszállító hajók számára. A szabályozási tervet Vásárhelyi Pál mérnök dolgozta ki, a kivitelezéshez alig négy évre, viszont rengeteg pénzre volt szükség. Úgy oldották meg az áruszállítást, hogy a hajók rakományát kocsin szállították a Kazán-szoros fölötti és alatti szakaszok között. Ehhez viszont utat kellett építeni a folyam mellett. A Báziás és Orsova közötti – helyenként sziklába vájt – utat 1837-re fejezték be. Ennek az útnak ma már csak egy kis szakasza – Lászlóvára térségében – maradt a víz fölött. A szorost jóval később, 1890 és ’98 között sikerült hajózhatóvá tenni. A határrendészekre gyanakszanak A kisebb méretű táblák sorozatos eltűnésével kapcsolatosan az RMDSZ Mehedinţi megyei elnökének, Molnár Endrének van egy sejtése. „Mivel a szikla, melyen a tábla állt, csak a vízről érhető el, tudvalévő, hogy csak olyan távolíthatja el, aki csónakkal közelíti meg a partot. Sorozatos eltávolításáért eddig senki nem vállalta a felelőséget, de meg merem kockáztatni, hogy csakis a határrendészek idejéből és fejéből telhet ilyesmire” – állítja Molnár. Rájuk gyanakszik Nyisztor József Orsován élő fogorvos is. „A gond csak az, hogy tippelni könnyen lehet, bizonyítani nehezebben” – mondja lapunknak. A gyanúsítottak tagadják, hogy bármilyen közük is lenne a táblák leszereléséhez vagy széttöréséhez. Molnár Endre szerint talán az lenne a legjobb megoldás, ha a kezdeményezők nemcsak magyar, hanem kétnyelvű szöveggel tisztelegnének Széchenyi emléke előtt. Az igazgató segítene, de nincs képben Kérdésünkre, hogy az RMDSZ által vezetett Környezetvédelmi és Erdőgazdálkodási Minisztérium alárendeltségébe tartozó országos vízügyi hatóság (ANAR) hajlandó lenne-e támogatni a Széchenyi-tábla hivatalos visszaállítását, az intézmény vezetője, Dávid Csaba beismerte, nincs tudomása semmiféle magyar vonatkozású emlékről az Al-Dunán. A víz alá került eredeti Széchenyi-táblán kívül Lászlóvára határában – jól látható helyen – egy másik magyar vonatkozású tábla is van. Ez Baross Gábornak állít emléket, megemlítvén, hogy a vasminiszternek is nevezett kereskedelmi tárcavezető I. Ferenc József uralkodása idején, gróf Szapáry Gyula miniszterelnöksége idején kezdte el a szoros hajózhatóvá tételét. Orsovától mintegy 18 kilométerre egy 1889-es, mára megrongálódott tábla Erzsébet királynénak, a magyarok Sissijének állított emléket. A Szinice nevű település közelében, a Duna medrében található három darab háromszöget alkotó, toronyszerű építmény szintén magyar vonatkozású. Az először 1428-ban említett Háromtorony (más néven: Trikule vagy Tri Cule) az egykori magyar határvédelmi rendszer maradványa. A történészek szerint több al-dunai várhoz hasonlóan ezt is Zsigmond király építtette. A tornyok a duzzasztás nyomán mindig vízbe kerültek, de még mindig láthatók. Továbbhaladva Báziás irányába, Drenkovánál, szintén a vízben pillanthatjuk meg Drankó várának a romjait. A Szörényi bánság fontos erődítményét a 14. században építhették, 1432-ben a törökök elfoglalták, és feltehetőleg le is rombolták. A régi, szintén víz alá került Orsován állt az a kápolna, amelyet 1855-ben a Szent Korona ittlétének emlékére emeltek. A magyar forradalom bukása után 1849-től 1853-ig ide ásták el a fővárosból elmenekített koronát. Az újjáépített Orsova modern katolikus templomának fala 2004 óta egy olyan márványtáblát őriz, mely a Szent Korona történetét írja le. A vízügyi hatóság igazgatója, Dávid Csaba lapunknak megígérte, utánanéz a dolognak, és amennyiben a hatáskörébe tartozó kérdésnek ítéli, minden támogatást megad a tábla hivatalos elhelyezésére.
Szucher Ervin. Krónika (Kolozsvár)

Dr. KOVÁCS ENDRE
(1918. szeptember 18 – 2015. február 21)
Súlyos veszteség érte a marosvásárhelyi magyar egyetemi képzés legendáriumát, 96 éves korában elhunyt dr. Kovács Endre professzor.
A Szilágy megyéből indult Kovács Endre középiskolai és egyetemi tanulmányait Kolozsváron végezte. 1942-ben a Kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen a kémiai tudományok doktora lett. Itt kezdődött oktatói pályafutása, amelyet a hadba vonulás, majd a fogság évei szakítottak meg.
Ezt követően a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet Orvosi Biokémiai Tanszékére került, annak vezetője volt 35 éven át, 1983-as nyugdíjba vonulásáig.
Marosvásárhelyi pályafutása kezdetén rövid ideig a gyógyszerészeti kémia oktatását is ellátta. Nehéz történelmi időszakban, 1953–56 között a Gyógyszerészeti Kar dékáni tisztségét töltötte be.
Köztiszteletnek örvendett, magas szakmai igényesség jellemezte munkáját és elvárásait egyaránt. Számos egyetemi jegyzet, tankönyv, tudományos közlemény szerzője. A modern tudományos eredmények követője volt, aki kiváló technikai és elektronikai érzékkel rendelkezett, és ennek az Egyetem is hasznát látta.
Korrektsége, embersége valamennyi nemzedék számára példamutató volt.
Kovács Endre professzor személyében a marosvásárhelyi magyar orvos- és gyógyszerészképzés egyik nagy tanáregyéniségét veszítette el.
Emlékét kegyelettel megőrizzük!
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar aktív és nyugalmazott tanárai
Népújság (Marosvásárhely)

Rendhagyó iskolatalálkozó
Kecskeméti napot tartottak tegnap a sepsiszentgyörgyi Gödri Ferenc Általános Iskolában és szentgyörgyi napot a kecskeméti Vásárhelyi Pál Általános Iskolában, amelynek részeként szándéknyilatkozatban erősítette meg a két tanintézmény vezetősége a húsz esztendővel ezelőtt kötött testvériskolai kapcsolatot. Az internet segítségével létrehozott virtuális találkozón diákok és tanárok köszöntötték egymást.
Császár Cirill, a kecskemétiek korábbi igazgatója hangsúlyozta: barátságból, szeretetből, nemzeti összetartozásból szövődött a két iskola kapcsolata, amit az őt követő iskolavezető, Garda László is felkarolt, aki a skype-os találkozón azt mondta, az iskola bejáratánál elhelyezett, a sepsiszentgyörgyiektől kapott székely zászló mindennap emlékezteti a közös élményekre. Előbb Kiss István korábbi igazgató, majd a Gödri Ferenc Általános Iskola jelenlegi vezetője, Albert Andrea köszöntötte a kecskemétieket. A két iskola diákjai verset mondtak, a kecskeméti kórus elénekelte A szentgyörgyi halastó kezdetű dalt, a helyiek a Cifra palota énekkel kedveskedtek. A Sepsiszentgyörgy–Kecskemét fordított napot vetélkedő előzte meg, amelyen kölcsönösen ismerkedtek a két város nevezetességeivel, a tegnapi virtuális találkozóra pedig kiállítást rendeztek a közös programokon készült fényképekből. A skype-os találkozó a magyar és a székely himnusz eléneklésével ért véget.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Címerek és pecsétek útján (A székely jelképekről)
Negyedik kiadványát rendezhette nyomda alá a közelmúltban Kovászna és Hargita megye önkormányzatainak kezdeményezésére a hét évvel ezelőtt életre hívott, a székelyföldi kutatókat, szakértőket tömörítő Székely Címer-, Pecsét- és Zászlótörténeti Munkacsoport. Az újabb tanulmánykötetet, amely a Székely jelképek címerben, pecséten címet viseli, kedden mutatták be Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeumban.
 Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója örömmel állapította meg, hogy az utóbbi években reneszánszát élte és éli a székely szimbólumok (zászlók, címerek, pecsétek) kutatása, az eredmények pedig az ilyen és hasonló – a megyei önkormányzatok által támogatott – kiadványok révén a nagyközönség számára is megismerhetővé válnak. A mecénási szerepet vállaló megyei testületek vezetői, Borboly Csaba és Tamás Sándor is megosztották gondolataikat. Előbbi egyrészt a szimbólumok minél alaposabb ismeretéről értekezett, a fiatalok itthon maradása egyik eszközének nevezte, megállapította, hogy kevesebb cirkuszra és több munkára, nyugodt építkezésre lenne szükség. Tamás Sándor a Székelyföld a székelyeknél van a legjobb helyen gondolat köré építette mondandóját. A mi történészeinknek kell feltárniuk múltunkat, a mi szakembereinknek kell megírniuk a jelen és a jövő forgatókönyveit – fejtette ki az elnök, és hozzáfűzte: olyan emberekre van szükség manapság, akik bátrak és minőségi munkát végeznek. A két székely megyében ezért támogatják a kutatást, forrásfeltárást, amely eredményeként ilyen kiadványok láthatnak napvilágot. Mindkét önkormányzati vezető kiemelte: a tanulmánykötet hamarosan román és angol nyelven is elkészül, előbbit pedig Bukarestben is bemutatják.
A székelyudvarhelyi székhelyű Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont gondozásában megjelent, hat levéltári, történész, illetve címertani szakember munkáját, tanulmányát összesítő kiadvány a 2009-ben a székely jelképtörténet terén elindított kutatássorozat újabb eredménye – derült ki Mihály János történész, szerző ismertetőjéből. A szakember szerint hét évvel ezelőtt kristályosodott, hogy szakmai igényességre és megalapozottságra van szükség a székely szimbólumok kutatásánál, a rendszerváltást követően ugyanis csak amatőr próbálkozások voltak. A hozzáértők valamiért hosszabb ideig ódzkodtak a témától, 2009-ben a marosvásárhelyi Pál Antal Sándor, a sepsiszentgyörgyi Szekeres Attila István, a székelyudvarhelyi Zepecáner Jenő segítségével sikerült elindítani azt a folyamatot, amely eredménye az eddigi négy tanulmánykötet, valamint egy székelyföldi történelmi zászlósor összeállítása és felállítása – mondta el a történész. Mihály János ugyanakkor a kutatás sokoldalúságára és mélységére is rámutatott. A tanulmányok nemcsak települések, térségek címereinek, pecsétjeinek kutatására szorítkoznak, hanem alapos ismertetővel szolgálnak az egyházi, illetve a nemesi jelképekről is.
Zárásként Szekeres Attila István az Erdélyi Címer- és Zászlótudományi Egyesület elnöke, a kiadvány egyik szerkesztője a székely jelképek Románia heraldikájában történő továbbéléséről tartott rövid vetített előadást. A történész a Trianon utáni Nagy-Románia címerének születésétől – Keöpeczi Sebestyén József címerművész munkája – indulva ismertette azokat momentumokat, amelyek során Székelyföld, a székely városok, illetve az egykori vármegyék címerei és ezen belül a székely szimbólumok – a nap és a hold, valamint a csillagok – szenvedtek el esetenként ijesztő átalakításokat. Amint az sejthető volt, a legjelentősebb rombolás a kommunizmus idején történt – erőltették a heraldikával még köszönőviszonyban sem lévő elemeket –, viszont már korábban, a királyi Románia illetékesei is tettek jócskán azért, hogy a szimbólumok terén is jelezzék az új hatalmi viszonyokat. Mégis ezek a jelképek mindezt túlélték, mára pedig nagyjából sikerült visszaállítani az 1920 előtti állapotokat.
Nagy D. István. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szerelmes levelek Amerikába
Egy árnyalt, az életmű jellegzetességeit bemutató és a hallgatóság részéről személyes emlékekkel is tarkított BalázsFerenc-kép tárult a közönség elé Vallasek Júlia irodalomtörténész előadása nyomán, amelynek helyszíne május 10-én délután a Bolyai téri unitárius egyházközség Dersi János-terme volt.
Az aranyosszéki falu, Mészkő felemelésén, az ifjúság nevelésén megszállottan dolgozó lelkész életének megható, nagyon bensőséges érzéseiről szólnak azok az angol nyelvű levelek, amelyeket menyasszonyának, majd feleségének, a dán–angol bevándorlók gyermekeként az Egyesült Államokban született Christine Frederiksennek írt kibontakozó, majd megerősödő szerelmükről. A magyarra fordított angol nyelű levelekből készült válogatást Vallasek Júlia dolgozta fel és adta ki Csillaghoz kötöttük szekerünkcímmel 2002-ben Kolozsváron. A levelek fordítása édesanyjával, Vallasek Márta tanárnővel közös munkájuk.
Ezzel a rendezvénnyel emlékeztek a 115 éve, 1901-ben született Balázs Ferencre a Helikon-Kemény János Alapítvány szervezésében. Az alapítvány céljáról, a helikoni eszmék népszerűsítéséről H. Szabó Gyula, az alapítvány elnöke beszélt, és ajánlotta a közönség figyelmébe az előadókat.
Vallasek Júlia végzős bölcsészhallgatóként szakdolgozatához korábban ismeretlen témát keresett, és úgy támadt az ötlete, hogy a fordítás céljából édesanyjánál levő Balázs Ferenc-leveleket feldolgozza. Az elkezdett munkát a dolgozat megírása után sem tudta abbahagyni, Balázs Ferenc személyisége, rendkívül szerteágazó érdeklődési köre és tevékenysége valósággal megbabonázta. Író, költő, templomrestaurátor, falugazda – írta Balázs Ferenc önmagáról, amihez nem kevés iróniával tette hozzá, hogy okleveles főbolond. Szűk 36 évig tartó életében – amelyből az utolsó tíz év jelentős részét súlyos betegen, a tüdőbajjal küszködve töltötte – annyi mindennel foglalkozott, hogy teológiai, közgazdasági, gazdaságtörténeti, irodalmi, esztétikai, filozófiai szempontból is érdekes lenne elemezni, értékelni az életművet.
Az előadó az egészről rajzolt általános képet, pontosabban arról, ahogy rövidre szabott élete során Balázs Ferenc a legmesszemenőbb módon használta ki a rendelkezésére álló időt.
A pezsgő, fejlődő Kolozsváron született kistisztviselő családban, az unitárius kollégiumban tanult, s bár a mérnöki pálya vonzotta, tüdőfertőzése miatt választotta a teológiát, abból a meggondolásból, hogy a falusi levegő jót tesz a szervezetének. Másrészt azért, mert Trianon után a teológián tanulhatott magyarul. 1923-ban teológiai hallgató korában szervezte meg a Tizenegyek antológia kiadását, az első nemzedéki jelentkezést a romániai magyar irodalomban, amelyből a jó szervezésnek köszönhetően több mint 3.000 példány kelt el. Verset, mesét, újságcikkeket írt, s a jóképű fiatalember a bicsérdizmus követőjévé vált (nyers vegetáriánus kosztot fogyasztott), ami mellett egész életében kitartott, ahogy eszméi mellett is fanatikus konoksággal. Ösztöndíjjal Oxfordban, majd újabb két évet az Egyesült Államokban, Berkeley-ben tanult, ahol aktív résztvevője volt a baloldali keresztény, békepárti ifjúsági mozgalmaknak. Amerikai tartózkodása idején ismerte meg későbbi feleségét és munkatársát, aki a szociális érzékenységet és a tettekben megnyilvánuló világalakító kedvet is osztotta vele – emelte ki az előadó. Ázsián át (Japán, Kína, India, Pakisztán, Korea érintésével) tért vissza Kolozsvárra. Erről az útról 1929-ben jelent meg legismertebb könyve, a Bejárom a kerek világot. A könyvben az úti élmények mellett a közösségben gondolkodó fiatal városi értelmiségi a falu felemelésének tervét dolgozza ki, s bár megismeri Ghandit is, Rabindranath Tagore bengáli író, továbbá egy japán szociológus, Kagawa Toyohiko van rá nagy hatással. Felkészültsége ellenére hazatérése után nem kapott lehetőséget tervei megvalósítására, ugyanis a székelykeresztúri unitárius főgimnáziumban ajánlottak fel bentlakási felügyelői állást számára. Mégsem töltötte tétlenül az időt, esőben, hóban, kiskabátban járta a vidéket, ifjúsági egyletet szervezett, vetített előadásokat tartott a fiataloknak, a földműveseknek a menyasszonya által lóra küldött pénzből vásárolt vetítőgéppel. Élete során mindvégig fontos szerepet tulajdonított az ifjúsági mozgalmaknak.
1930-ban kapta meg az áhított lelkészi állást Mészkőn. A Torda melletti faluban kezdett hozzá falufejlesztési tervei, a tanulással töltött idő alatt szerzett ismeretei megvalósításához. A vidékfejlesztés járt az eszében, miközben az 1932-es és 1933-as marosvécsi találkozókon vett részt. Ebben az időszakban nem elsősorban írónak, hanem közösségszervezőnek tekintette magát, s azon dolgozott, hogy Mészkőn létrehozza az önellátó, utópisztikus elképzeléseinek megfelelően kultúrában, erkölcsben példamutató falut, majd kiterjessze azt az Aranyos völgyére, hogy abból "Isten völgye" legyen. Tejszövetkezetet szervezett, népfőiskolát, tanfolyamokat indított, orvost alkalmazott, táplálkozási, szexuális és higiéniai oktatást szervezett.
Csupán amikor erőt vett rajta a betegség, akkor írta meg 1936-ban két kötetét. A rög alatt című könyvében világ körüli útján végzett munkájáról, álmairól, kudarcairól vall szociográfus szemmel, s ennek regényes változata a Zöld árvíz, amelyben a vidéki értelmiségi tragikus küzdelmét ábrázolja. Balázs Ferenc annak a Trianon utáni második nemzedéknek a tagja, amely szociális érzékenységgel úgy érezte, hogy alulról kell építkezni, a falusi tömegeket kell gazdasági hatalomhoz juttatni. 1937 májusában hosszú és nehéz kínlódás után Tordán hal meg. Halála és temetésének sajtóvisszhangja jelzi az általános döbbenetet, azt, hogy mennyire jelentős egyénisége volt a korszaknak. Szervező énjét fontosabbnak tartotta, mint alkotó énjét, a társadalmat és közéletet fontosabbnak, mint saját munkájában a művészetet.
A menyasszonyához, majd feleségéhez írt levelek Christine Frederiksen hagyatékából kerültek elő. Azonkívül, hogy nagyon szép költői írások, az akkori idők megrázó dokumentumai is. Mészkői élményeit Christine Frederiksen is megírta Az alabástrom falu című kötetben. A könyv egy pontos antropológiai leírásokkal tarkított memoár arról, hogy mit hogyan lát egy kívülről érkező idegen, aki nem beszéli jól a nyelvet, de aki segíteni szeretne a csecsemőgondozástól kedve a higiénés szabályok betartásáig. Összehasonlítva a két könyvet, Balázs Ferenc műve, A rög alatt egy zseniális, szenvedélyes kudarctörténet, Christine könyve egy oda-vissza működő tárgyalás – hangsúlyozta az előadó.
A 2002-ben megjelent leveleskönyv egy fél szárnyú madár – tette hozzá, ugyanis egy-két kivételtől eltekintve csak a Balázs Ferenc leveleit tartalmazza. Az utolsó időszakban Christine kislányukat elküldte Amerikába, ő pedig haláláig ápolta férjét. Balázs Ferenc halála után a neki címzett leveleket magával vitte az Egyesült Államokba, legépelte és később elküldte Mikó Imrének. Hogy miért nem jelentek meg a Vallasek Márta által lefordított levelek, erről az előadó édesanyja, a levelek fordítója beszélt. Elmondta, hogy Dávid Gyula sikertelen próbálkozásait követően a lánya érdeme, hogy a levelek kapcsán kutatás kezdődött, és a leveleskönyv megjelent.
A rendezvényen felszólalt a marosvásárhelyi Pál Tamás, aki találkozott Balázs Ferenccel. Hatéves volt 1935-ben, amikor Balázs Ferencék a kislányukkal Küküllődombóra látogattak. Elmondta, hogyan küldte az édesanya a kislányát Amerikába, amikor Balázs Ferenc már súlyos beteg volt, és felidézte az esetet, amikor a lelkész egy nagy puliszkával és egy veder tejjel kínálta a falujába látogató püspököt, aki nem vette jó néven ezt a fogadtatást.
Az Aranyos mentéről származó Barla Júlia tanárnő arról beszélt, hogyan őrzik Balázs Ferenc emlékét az unitárius gyülekezetben, szülőföldjén és a településen, amely nem tudott felnőni lelkészéhez.
Szép pillanatai voltak a rendezvénynek, amikor Szabó Dániel a Balázs Ferenc, Ritziu Ilka Krisztina a feleség levelét olvasta fel, aki férje haláláról és temetéséről számolt be. Pethő Csaba, a Művészeti Líceum XII.-es diákjának gitárjátéka jól illett a rendezvény hangulatához.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

A Bethlen Gábor-szoborpályázat nyertese
A marosvásárhelyi Bethlen Gábor-szobor kezdeményezői immár hivatalosan is bejelentették, hogy a pályaműveket elbíráló szakmai szoborbizottság döntése alapján Harmath István terve kerül kivitelezésre. A város főterére tervezett egész alakos alkotás gipszmodelljét a fejedelem reális méretűre nagyított portréjával együtt a Maros Megyei Múzeum székhelyén fotóztuk az októberi zsűrizés idején. Azóta az emlékmű kivitelezése már folyamatban lehet a művész bajai műtermé- ben, hiszen az a cél, hogy Bethlen Gábor bronz szobormása mihamarabb ott álljon Marosvásárhely központjában. Az alkotóról a helybeliek keveset tudnak, olvasóink bizonyára szí- vesen fogadnak róla néhány fontosabb adatot. Harmath István Székelyudvarhelyen született 1974-ben. Jelenleg magyarországi testvérvárosunkban, Baján él, tanár és az ottani művészélet egyik legaktívabb tagja. Rendkívül termékeny, sikeres szobrászművész, számos köztéri szoborpályázatot megnyert. Alig múlt negyvenéves, de máris elmondhatja magáról, hogy számos magyarországi és erdélyi emlékmű és térplasztika megvalósítója. Sepsiszentgyörgyön a Szent György-kompozíció, Nagyváradon Boldog Bogdánffy Szilárd, illetve Pázmány Péter szobra, Baján Wass Albert, Zsuffa István, II. János Pál pápa, Mészáros Lázár mellszobra, dr. Belon Gellért emléktáblája, Budapesten a Lobogás című jelképes emlékmű és mindmáig legnépszerűbb munkája, a gróf Tisza Istvánról készített egész alakos szobormás mutatja fel alkotói erényeit, tehetségét, tudását. Jelenleg nemcsak a vásárhelyi pályázat nyertese, Sepsiszentgyörgyön is újabb köztéri mű megalkotása vár rá. Az 1848-as forradalmi kormánybiztos, Berde Mózsa szobrát az ő megmintázásában tervezik felavatni 2017. március 15-én. Remélhetőleg Marosvásárhely sem marad le Bethlen Gábor szobrának olyantájt várható felavatásával. (nk) Népújság (Marosvásárhely)

Csak románul „tud” a megújuló marosvásárhelyi állomás
Jócskán kifutottak a marosvásárhelyi pályaudvar korszerűsítésének eredeti, tavaly augusztusi határidejéből, úgy tűnik azonban, már csak napok kérdése, hogy az utasok használatba vehessék a megújult létesítményt, az ígéretek szerint ugyanis március végén, illetve legkésőbb április elején átadják a nagyállomást.
Roberta Cătărescu, az állami vasúttársaság (CFR) brassói regionális központjának szóvivője kifejtette: felújították és kibővítették a várótermet, elektronikus kijelzőket szereltek fel, amelyeken követni lehet a vonatok menetrendjét, az információs pultnál pedig maguk az utasok kereshetnek rá különféle információkra. Kicserélték a vágányokat is, a talpfákat vasbeton elemekkel helyettesítették, és egy gyalogosaluljárót is kialakítottak. A mozgássérült utasokra gondolva ugyanakkor akadálymentesítették a peronok környékét.
A szóvivő rámutatott: már csak az utolsó simítások vannak hátra. A hivatalos átadásig a volt áruraktár épületében lehet jegyet váltani, ez viszont nem mindig megy zökkenőmentesen, egy olvasónk elmondása alapján ugyanis többször próbálkoznia kellett, amíg Budapestre szóló jegyet tudott váltani, mivel az alkalmazottak szerint nem működött a nemzetközi informatikai rendszer. A jegyiroda munkatársai viszont most arról számoltak be, hogy minden az előírás szerint működik.
Nem lehet tagadni ugyanakkor a kétnyelvűség hiányát, leszámítva ugyanis a Târgu Mureş és a Marosvásárhely megnevezést tartalmazó helységnévtáblát, nyoma sincs a magyar nyelvű feliratoknak. Az ügyben egy helyi lakos, Rheinfelder Richárd már petíciót indított, amelyben azt kéri: vegyék figyelembe, hogy Maros megyének több mint 228 ezer, Marosvásárhelynek pedig mintegy 27 ezer magyar anyanyelvű lakosa van, „akik jogosan várják el, hogy minden tájékoztató tábla kétnyelvű legyen, s a hangosbemondóból anyanyelvükön is hallhassák a fontos tudnivalókat”.
Ennek kapcsán Roberta Cătărescu szóvivő mindössze annyit mondott: a helységnevet románul és magyarul is kiírták, a többi felirat esetében pedig a törvény által előírt standard vasúti feliratokat használták. Lapcsaládunk írásban kereste meg Szentes Józsefet, a vasúttársaság személyszállító részlegének (CFR Călători) igazgatóját, azonban szerda estig nem válaszolt.
Simon Virág
Krónika (Kolozsvár)

Áldást kértek határaikra (Húsvéti határkerülés Kézdialmáson és Lemhényben)
Napjainkban egyre kevesebb magyarlakta településen – beleértve Székelyföld katolikus falvait is – kérik a mennyei Atyát húsvétvasárnap reggelén arra, hogy őrizze meg a falu határát, óvja meg lakóit minden bajtól és természeti csapástól. Idén Felső-Háromszéken Bereckben, Gelencén, Kézdialmáson és Lemhényben kerülték a határt.
Kézdialmás és Kézdicsomortán zarándokai a rendszerváltás óta immár huszonnyolcadik alkalommal, Lemhénnyel közösen éltették a húsvéti határkerülés szokását, hiszen régen egy egyházközséget alkottak, és Szent Mihály-hegyi templomuk is közös volt. Ezt a szép húsvéti hagyományt a mai napig megtartották: együtt kérik az áldást a határra, közösen ünneplik a feltámadást, hódolnak a határban felállított kereszteknél templomi zászlóikkal, imádkoznak. A határkerülők nagy méretű székely és magyar zászlót is magukkal vittek. Reggel fél nyolckor külön a határkerülőknek celebrált szentmisén vettek részt, és kértek áldást Kopácsi Ferenc helybeli plébánostól. A kézdialmási-csomortáni lovasok és szekeresek kilenc huszárral az élen az Orbánok utcáján keresztül érkeztek Felsőlemhénybe, az ottani iskola elé vonultak, ahol a helybeli határkerülők csatlakoztak hozzájuk, miután átadták nekik a szent áldást. Az útjukba eső határkereszteknél imát mondtak, húsvéti szent énekeket énekeltek és koszorúztak. A kézdivásárhelyi Páll Olivér hagyományőrző hadnagy és nyolctagú huszárbandériuma immár negyedik alkalommal részese a határkerülésnek. A kézdivásárhelyi Bokor Botond vállalkozónak köszönhetően a szekereken és lovasokon kívül egy kétlovas hintó is részt vett a határkerülésen, azon járta végig a két település határát Molnár István és Lukács Róbert, Kézdialmás, illetve Lemhény polgármestere. „Kérjük a mindenható Atyát, hogy áldja meg határainkat és vetéseinket bőséges áldással, és óvja meg azokat a természeti csapásoktól” – hangoztatta Cserei Lázár kézdialmási megyebíró, a határkerülés főszervezője. Dani József, a lemhényiek ceremóniamestere válaszolt neki, ugyancsak a határra kérve Isten oltalmát, s áldott ünnepeket kívánt a nagyszámú résztvevőnek és nézőnek: „Feltámadt Krisztus e napon, alleluja, alleluja!”
A határkerülő zarándokok ezután Alsólemhény felé indultak, közben megálltak a kézdialmási útkereszteződésnél, a 2007-ben Lukács György által Szent Mihály arkangyal emlékére állított határkeresztnél, azt is megkoszorúzták. „Ősi húsvéti szokás szerint a határainkban vagy a falvakon belül levő kereszteket megkoszorúzzuk a feltámadt Krisztus emlékére” – mondotta Cserei Lázár, aki a határkerülőkkel együtt imádkozott. Innen a gerontológiai és rehabilitációs központ utcáján át vonultak a főtérre, ahol rövid köszöntőbeszédek után a házigazdák kürtőskaláccsal és pálinkával kínálták meg a résztvevőket. A határkerülők – több tucat lovas és tizennégy szekér – megkoszorúzták a központ közelében lévő keresztet, majd Kézdialmás irányába indultak, s az eső ellenére nem a műúton, hanem a mezei úton érkeztek meg a Hidegkúti híd közelében 2014-ben felállított 4,5 méteres anyakereszthez, amelyet a két község elöljárója megkoszorúzott.
A határkerülés elmaradhatatlan mozzanatát képező lófuttatást szokás szerint a kézdialmási vasúti átkelő és Kézdialmás központja között szervezték meg a 11 órai ünnepi szentmisét követően. A versenyre idén hét lovas nevezett be. Első helyen a kézdicsomortáni Gheorghe Paraschiv végzett, második a kézdialmási Vargha Tamás, harmadik pedig a felsőlemhényi Orbán Attila lett, aki Zsigmond János Fecske nevű lovával állt rajthoz. A nyertesek lovaik nyakába szegfűvel díszített fenyőkoszorút, emellett oklevelet, kötőféket és egy-egy üveg bort kaptak ajándékba a két község polgármesterétől és Cserei Lázártól. Kopácsi Ferenc plébános együtt imádkozott a nagy számban egybegyűlt hívekkel, helybeliekkel, hazai és határon túli vendégekkel. Cserei Lázár záróbeszédében köszönetét fejezte ki Molnár István kézdialmási és Lukács Róbert lemhényi polgármesternek, akik támogatása nélkül már évekkel ezelőtt megszűnt volna a határkerülés. A főtéri ünnepség a magyar és a székely himnusz közös eléneklésével ért véget. A huszárok és a kézdialmási lovasok ősi szokás szerint a Szent Mihály-hegyi barokk templomig kísérték el a hazafelé tartó lemhényi határkerülőket.
Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ismeretszerzés, barangolás és vetélkedő
Gyümölcsöző testvérkapcsolatok
Az elmúlt héten Hagyományaink, meséink és legendáinkcímmel szervezett a sepsiszentgyörgyi Gödri Ferenc Gimnázium és testvériskolája, a kecskeméti Vásárhelyi Pál Általános és Alapfokú Művészeti Iskola 30 tanulója és 4 kísérőtanára számára diáktábort Csomakőrösön. Ennek célja pedig, amint azt Kátai Zsuzsa és Kustán Tünde kísérőtanároktól megtudhattuk, az anyaországi és sepsiszentgyörgyi tanulóknak a háromszéki mesékkel, mondákkal és legendákkal való megismertetése, valamint a két testvériskola tanulói között már meglévő kapcsolatok elmélyítése volt.
Első nap a helyszínnel való ismerkedés után Dancs Attiláné, Annuska néni jóvoltából a gyerekek betekintést nyertek a rezgőnyárfa alapanyagú kalap készítésének rejtelmeibe. Innen a református templomba és a felújított Kőrösi Csoma Sándor Emlékházba vezetett az útjuk, ahol Bende Tamás helybéli lelkipásztor tartott nekik rögtönzött előadást a híres kutató és nyelvtudós életútjáról. Délután legendákat meséltek nekik, majd lerajzolták mindazt, amit a hallottakból lelki szemeikkel rögzítettek.
Másnap a megye nevezetességeivel való ismerkedés során elsőként a vulkáni utódműködés két kovásznai helyszínét, a Pokolsárt és Bene-mofettát keresték fel. Kézdivásárhelyi sétájukat az Incze László Céhtörténeti Múzeum megtekintésével kezdték, ahol Dimény Erika múzeumpedagógus gyerekközpontú tárlatbemutatójának köszönhetően, maradandó élményben részesültek. Végül a Gyűjtemények Házában kiállított tárgyakról Beke Ernő tartott nekik érdekfeszítő előadást.
Útjuk következő állomása a legendából már ismert felsőcsernátoni Ika vára volt, melynek látványa saját bevallásuk szerint, rendkívüli hatással volt a gyerekekre. Innen Dálnok mentek, ahol Dózsa György szobránál felidézték a nagy hadvezér és lázadó tetteit, majd Gábor Áron eresztevényi síremlékénél a székely szabadságharcosról és ágyúöntőről is megemlékeztek. A táborba a Rétyi Nyír érintésével érkeztek vissza fáradtan, de élményekkel feltarisznyálva.
Harmadnap a Mikes Kelemen és Kiss Manyi emlékét őrző Zágonba látogattak, majd Brassó következett, ahol nem csak az állatkertet, hanem az óvárost és kívülről a Fekete templomot is megtekintették.
Együttlétük negyedik napján a ragyogó napsütést kihasználva a sepsiszentgyörgyi strand nyújtotta élményeket is megízlelték, majd a fogadógyerekek szüleinek kíséretében városismerkedés következett.
Zárónap az elhangzott legendákhoz fűződő vetélkedőt szerveztek, majd kiértékelték annak eredményeit és átadták a jól megérdemelt okleveleket.
A résztvevők egyöntetű véleménye szerint, az ismeretek bővülésén túl a tábor legnagyobb hozadékát az együttlét öröme, a közösen megélt élmények és a hatásukra szövődő barátságok jelentették. A két iskola közötti immár több mint 20 éve tartó testvérkapcsolatot jövő esztendőben a sepsiszentgyörgyi gyerekek Kecskeméten történő nyaraltatása fűzi még szorosabbra.
Bedő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Barangolás Nemes Emil tanítóval
A Zsil-völgyéből indult, a bánya helyett a székelyudvarhelyi tanítóképzőt választotta, dolgozott nevelőként javítóintézetben és szakiskolában, közel négy évtizede tanító Sepsiszentgyörgy szociálisan leghátrányosabb lakónegyedének iskolájában. Nemes Emil nemcsak az osztályteremben tanít, hanem az általa szervezett vetélkedőkön, kirándulásokon, saját szerkesztésű feladatlapok, városismereti kisokosok révén. Egyfajta őre a diákok helyismeretének, mert úgy tartja, annak a helynek és múltjának ismerete, ahol élünk, a műveltség része, amit legjobban úgy lehet megszerezni, ha mi magunk barangoljuk be a tereket, temetőket, és jegyezzük le utcák, intézmények, híres emberek nevét, fedezzük fel a múlt nyomait. Idén vált nagykorúvá az általa kezdeményezett és szervezett Barangoló városismereti vetélkedő, a tizennyolcadik barangolás okán pedagógusi munkája különböző vetületeiről beszélgettünk.
Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a lupényi iskolában elvégzett nyolcadik osztály után Nemes Emilt nem vették fel a petrozsényi ipari iskolába, mert a beiratkozási iratcsomójában nem szerepelt olyan orvosi igazolvány, ami szerint alkalmas föld alatti munkára. Egyik osztálytársa a székelyudvarhelyi tanítóképzőbe felvételizett, onnan jött az ötlet, hogy ő is ott próbálkozzék, és sikerült. Öt év múlva kapta kézhez tanítói oklevelét, és többedmagával a gyimesfelsőloki javítóintézetbe helyezték nevelőnek. 1974-től három évig, az intézet felszámolásáig végezte ezt a munkát, ami nem volt túl könnyű, hisz a többnyire analfabéta és magaviseletben nem igazán jeleskedő kiskorúak elég fejtörést okoztak a fiatal nevelőnek. Utána Gidófalván tanított egy évig, majd újabb három esztendőre nevelői állásba helyezték a sepsiszentgyörgyi 1-es Ipari Líceumba, a jelenlegi Puskás Tivadar Szakközépiskolába. Elmondása szerint itt fel tudta használni javítóintézeti tapasztalatait. „Nagyon büszke vagyok azokra az évekre, mert ott Bagoly Vilmos bácsival, aki szintén nevelő volt, rendet tudtunk tartani. Sok mindent tanultam tőle és egymást kiegészítettük. Háromszáz fiú tanult az iskolában, köztük a hodákiak is, igazi kihívás volt fegyelmet tartani.”
A véglegesítő vizsgára készülve Nemes Emil délelőtt helyettesként tanított a Csíki negyedi Gödri Ferenc Általános Iskolában, délután és éjszaka továbbra is nevelő volt a Puskás-iskolában. Kutasi László volt a Csíki negyedi iskola igazgatója, akit az ott tanító tanárokkal együtt példaképének tartott. Szeretettel emlékszik az iskola jeles pedagógusaira, köztük Török Brigittára, Botos Irénre, Fejér Ákosra. „Erős közösség volt, ott ragadtam.” A legjobbak a városba költöztek
Nagyot változott a Csíki negyed lakosságának és ezáltal az iskola diákságának is az összetétele, amikor a kétgyermekes családok háromszobás tömbházlakást kaptak a városközponthoz közeli részeken – magyarázza a tanító. A nyolcvanas években még F osztály is működött egy évfolyamon, a legnagyobb létszám ezerkétszáz volt, majd lassan fogyni kezdett a diákság. „Második osztályban a románok számára írt tankönyvből tanítottuk a románt, rengeteg hazafias verssel, nehéz volt megtanítani, hogy értsék is a gyermekek a mondanivalót, harmadik osztályban románul tanítottuk a megye földrajzát, negyedikben a földrajzot és Románia történelmét kellett románul tanítani. Lecsökkent a létszám és megváltozott a gyermekanyag, főként a szociálisan hátrányos helyzetű családok maradtak a Csíki negyedben, és tudtuk, hogy csak a mi munkánkra alapozhatunk, mert otthon nem igazán segítették a gyermekeket a tanulásban. Ott az osztályban kellett begyakoroltatnunk a feladatokat, házi feladatot nem igazán adhattunk” – magyarázza a tanító.
Ami a családok szociális helyzetét illeti, nem sokat változott az elmúlt huszonhét esztendőben, ma sem könnyű tanítani a Gödri Ferenc Általános Iskolában. Nemes Emil szerint a legnagyobb nehézséget a roma gyermekek hiányzása jelenti, járnak egy-két hetet, majd hiányoznak hármat, és a tanítónak készen kell lennie, hogy mindenkivel ott folytassa, ahol abbahagyták. Jegyzi, hogy tudásban, ki hol tart, és amikor hosszú hiányzás után a kisdiák megjelenik, abból indul ki, amit azelőtt tudott. Ha ez nem működik, egy-két nap visszaszoktatás következik és felzárkóztatás. Ilyenkor borul az előre elkészített terv, ahhoz kell igazodni, ami van. Rövidíti a tananyagot és alaposan begyakoroltatja a feladatokat. Kurutty és a többiek
Mivel a Csíki negyedi pedagógusok arra nem számíthatnak, hogy tanítványaik történelmi, irodalmi, földrajzi, környezeti ismeretei a szülőkkel töltött időben bővül, rájöttek, hogy a tananyagon kívüli plusz tudást is iskolaközelben kell nyújtaniuk. Nemes Emil közel húsz éve kapcsolódott be diákjaival a Csíkszentdomokosról indult Kurutty általános műveltségi versenybe, a felkészülés alatt a tanulók sok új ismeret birtokába jutnak matematika, anyanyelv, idegen nyelv, természetismeret, művészetek, híres emberek élete és munkássága tárgykörben. A Barangoló városismereti vetélkedő születéséről elmondta, hogy tulajdonképpen az igény szülte. A Csíki negyedi iskolának huszonöt éve partneriskolája a kecskeméti Vásárhelyi Pál Általános Iskola, a két tanintézmény évente felváltva látogatja egymást, és Nemes Emil egyszer csak úgy döntött, a vendégeknek illik megmutatni a város nevezetességeit, de legjobb, ha ezt a diákok bevonásával teszik. Ehhez elsősorban nekik kell megismerni az utcák nevét, a műemlék épületeket és emlékműveket, az utcák és intézmények névadóinak tevékenységét és ezeken keresztül Sepsiszentgyörgy történetét. Nemes Emil 2009-ben saját szerkesztésű segédanyagot adott a diákok kezébe, a száztizennyolc feladatot tartalmazó kiadvánnyal arra ösztönözte a tanulókat, hogy lexikonokat forgatva, a város utcáit járva-kutatva megismerjék lakóhelyük minden szegletét. Évente húsznál is több csapat vesz részt a város¬ismereti vetélkedőn, idén több mint nyolcvanan barangoltak.
Nemes Emil szerint az elmúlt években sok jó kiadvány született a városról, de elsősorban felnőttek számára, kevés az olyan helytörténeti, helyismereti gyűjtemény, mely gyermekeknek szól. Ennek pótlására kezdte összeállítani a Városismereti kisokost, amelynek idén a hatodik számát adta ki, központi témája: címereink. Ebben feladatokat közöl az idén 470 éves református vártemplommal kapcsolatban, a református temetőben nyugvó szabadságharcosokról, neves családok címereit érintően, valamint a kopjafasorról. Hűség az iskolához
Kisebb kopjákat, emlékplaketteket ő maga is farag, a gyimesfelsőloki javítóintézetben vette kezébe először a vésőt. Ott tizennyolcféle szakmát tanítottak, hogy amikor a nagykorúvá váló fiatalok elhagyják az intézetet, értsenek valamihez, el tudják kezdeni az életüket. Többek között ő készítette el a Romániai Magyar Pedagógusok 1991-es sepsiszentgyörgyi alakulására emlékeztető emléktáblát, amelyet a 2012-ben, kissé késve tartott húszéves évforduló alkalmával helyeztek el a Székely Mikó Kollégium régi dísztermében. Diákjait is tanítja faragni az iskolában működő délutáni felzárkóztató programban, és időnként elviszi őket az amatőr képzőművészek kiállításaira. Ünnepek alkalmával szívesen indul el tanítványaival templomba, szabadtéri rendezvényre, de olykor az is gond, hogy a gyermekek tréning helyett fehér ingben, fekete nadrágban jelenjenek meg, ezt nem minden család tudja megengedni magának. Bár a Csíki negyedi gyermekek nagy része szegénysorban él, sok a rendezetlen család, a Gödri Ferenc-iskola pedagógusai igyekeznek jó kapcsolatot fenntartani a szülőkkel. Van, akivel lehet, és van, akivel nem – mondja Nemes Emil. „Nem könnyű terep, itt az is elégtétel, ha sikerül véghezvinni azt, amit az ember eltervez. Nem vágyom dicséretre, bár érdemfizetésem mindig volt, talán valahol értékelték a munkámat.” Ami így is van, 2011-ben az RMPSZ háromszéki szervezete életműdíjjal tüntette ki, 2014-ben az országos pedagógusszövetség a Barangoló városismereti kisokos szerkesztéséért részesítette elismerésben.
Mehetett volna, de nem vágyott elitiskolába, Csíki negyedi lakóként ismeri és érti annak a közösségnek az életvitelét, nehézségeit, tudja, hogyan kell kezelni a peremre szorult közösség gyermekeit. Tanítani akar iskolában és iskolán kívül, de nemcsak a tananyagot, hanem minden olyant, ami az életben hasznos. Úgy tartja, a gyermekeknek gyakorlati tudásra van szükségük, valamint arra, hogy ismerjék az élet törvényeit, és azokat tartsák be. Szerinte a pedagógus dolga, hogy erre az útra terelje tanítványait, és főként szeresse őket.
Fekete Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)