"Nov. 16-án az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület /EMKE/ Maros megyei szervezete által életre hívott, Marosvásárhelyen rendezett Székely János-vetélkedő sikert aratott a középiskolás diákok körében. A megye területéről érkező 33 szavaló és a 19 dolgozat szerzője által nyújtott teljesítmény a lehető legszebb, gondolatban életre hívott szobor, amit a tíz évvel ezelőtt elhunyt Székely János emlékének állíthattak. A Látó szerkesztője, Gálfalvi György, aki 20 éven át Székely Jánossal szomszédos íróasztalnál dolgozott, vallja: a kortárs magyar irodalom egyik legjelentősebb alkotója Székely János volt. Felolvasták Gálfalvi Györgynek a Székely János-Varró Ilona emléktábla avatására írt emlékezését. /(bodolai): "Szobor"Székely Jánosnak. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 19./"

December 7-én meghalt Albert Antal, a hajdani Hargita napilap alapító főszerkesztője, aki 1989-ben nyugdíjasként ugyancsak alapítója lehetett a Hargita Népének. Tisztelettel vissza, hogy tanácsot adjon. A népszolgálat főszerkesztői igény volt az évek során az ő részéről. A diktatúra idején Albert Antal mindig megvédte a szerkesztőséget, megvédeni az újságíróit. Színvonalas, bátor lapot csinált, bevonva a szerkesztőségbe olyan személyiségeket, mint Székely János, Szabó Gyula, Beke György, Sütő András, Varró Ilona és mások. A Hargita Kalendárium az évek során az ő szerkesztésében lett országos érdeklődésre számot tartó kiadvány. /Ferencz Imre: Búcsú Albert Antaltól. = Hargita Népe (Csíkszereda), dec. 8./

Marosvásárhely óvárosában, a Bíróság utca 10. szám alatti házon emlékplakett emlékeztet arra, hogy itt élt és alkotott Székely János költő, prózaíró és felesége, Varró Ilona prózaíró. Az emlékplakett domborművét fiuk, Székely Jenő-János készítette. Székely János (1929-1992) beiratkozott a marosvásárhelyi Magyar Királyi Csaba Királyfi Honvéd Hadapródiskolába. 1944-ben az iskola tanulóit a keleti frontra vezényelték, majd több hónapos visszavonulás után angol–amerikai fogságba estek. Hazatérve tanulmányait a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem filozófia szakán kiváló eredménnyel végezte (1952). A marosvásárhelyi Új Élet hetilap belső munkatársa lett, itt jelennek meg első versei, prózái. A nyugati hadtest c. kisregényében önéletrajzának egy részletét tárta az olvasó elé. Más művei: Csillagfényben (1955), Mélyvizek partján (1957), Itthon vagyok (1961), Küldetések (1963), Dózsa (1964), Virágok átka (1966), Gyermekkorom ösvényei (1967), Soó Péter bánata (1969), Maradék (1969), Az árnyék – Soó Péter bánata (két kisregény) (1972), A hallgatás tornya (válogatott versek 1949-1970) és Székely János legszebb versei (1976). Műveinek egy része román fordításban is megjelent. Felesége, Varró Ilona (1933-1993) a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen végzett, magyar irodalom szakon. Az Új Élet belső munkatársaként több írását jelentette meg a folyóiratban, valamint az Utunk és más romániai napilap hasábjain. Prózai írásait tartalmazta a Szolgálat (1966) és Változások (1969) című kötete. Székely János és Varró Ilona a marosvásárhelyi református temetőben nyuszanak. /Fodor Sándor (S.): Járom az utat… Varró Ilona és Székely János. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 14./

A legszebb esendőség
Könyv a marosvásárhelyi színészképzésről
Hiánypótló kiadvány jelent meg Marosvásárhelyen: olyan, amelyből számos, részben ismert, elfelejtett, avagy a nagyközönséghez már el sem jutott információt, történetet ismerhet meg az olvasó, miközben a kötet helyi vonatkozású – a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem UartPress nevű kiadója jelentette meg A Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet történetei I. című könyvet, az elsőt a Magyar nyelvű színészképzés Marosvásárhelyen alcímű, négykötetesre tervezett sorozatból. Az igen szép kiállítású könyv (borítóját Bartha József tervezte) a marosvásárhelyi Színművészeti Intézet első korszakát vizsgálja a kolozsvári kezdéstől (1946-tól) egészen a marosvásárhelyi Stúdió Színház felépüléséig (1962). Szerzői az egyetem tanárai – Albert Mária, Lázok János, Kovács Levente, Ungvári Zrínyi Ildikó, Csép Zoltán és Balási András. Bemutatójára hétfő délután került sor a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem zsúfolásig telt előcsarnokában.
A Marosvásárhelyi Állami Filharmónia művészeinek játéka után, moderátorként Kovács András Ferenc költő vette át a szót, a könyvbemutató beszélgetés formájában zajlott – a moderátor kérdezett, a szerzők-kutatók kollektívája (Kovács Levente igazoltan hiányzott), illetve Gáspárik Attila rektor pedig válaszolt. Mint azt KAF elmondta, a színház mindig válságban volt, ennek ellenére a színház helyzetét a világban biztonságban érzi. – Egy igen alaposan megszerkesztett könyvet tartok a kezemben. Miről szól? Közösségről, vitatkozásokról, a negatív legyőzéséről. A színháznak történetei vannak. Az erdélyi színészképzés '46-ban Kolozsváron indult, majd Marosvásárhelyre költözött, ez nagyjából egybeesik a Maros-Magyar Autonóm Tartomány létrehozásával. A többi legenda. Az ilyen műhelyeknek nagyon jó, hogy most már történetük van. Történészi munkák is ezek. Hisz a színház mindig is közösségi munka, ugyanakkor a legnagyobb háború. A pillanat marad meg belőle, nála szebb esendőséget nem ismerek. A kutató, szerkesztő, irányító és író kollektíva munkájáról csak jót tudok mondani. Mennyit tudnánk Szabó Lajosról, Kőmíves Nagy Lajosról a legendákon túl, ha ezek a portrék nem lennének? A szöveg- és képmellékletek csodálatosak. Nagyon fontos munkának érzem – mondta a moderátor, majd kérdéseire a szerzők válaszoltak, elsőként Lázok János: – Az anyag kutatása visszája a könyv kialakulásának. Az anyag diktálta önmagát, ugyanakkor egymáshoz is viszonyulnunk kellett, egymás anyagait is meg kellett ismernünk. Ahogy fokozatosan megismertük a feltáruló írásokat, azok egyre alakultak. Ungvári Zrínyi Ildikó elmondta, vannak dolgok, amik kimaradtak, van, ami pótolandó, például a kolozsvári korszak. De igyekeztek ezt is felkutatni, képeket szerezni. – Kőmíves Nagy Lajosban igen érdekes személyiségre bukkantam, ezenkívül sikerült megrajzolni azokat az alapvonalakat, amelyek mentén tovább lehet haladni a következő kötetben. Gáspárik Attila hozzátette, több-bőröndnyi anyag került az egyetem tulajdonába itthonról és külföldről, számos relikvia, például a budapesti, Blaha Lujza téri lerombolt színház függönydarabja. – Szeretnénk erdélyi magyar színházi múzeumot létrehozni és kutatással is foglalkozni. Ezt az egyetem programjába tudatosan szőttük bele.
Albert Mária a főiskola akkori, belső rendszabályáról beszélt. – A szigorú rendszabályzat lefoglalta a hallgatók idejét, én hiszem, hogy ezt be is tartották, hiszen nagyon fontos az időbeosztás. Balási András az intézményesítés periódusáról szólt. – Az az időszak a Székely Színház csúcsperiódusa volt, rengeteg előadással, a kevés, csupán párnapos szabadsággal. '54-ben áthozzák a főiskolát Marosvásárhelyre, a két intézmény között nagyon jó kommunikáció alakult ki, nagyszerű előadásaik voltak. A vizsgaelőadásokat például a Székely Színházban játszották, ezeknek törzsközönségük alakult ki. Holott a díszlet például csak jelzésszerű volt. Az intézménynek a város felé történő kommunikációjára az akkori rektor, Szabó Lajos nagyon odafigyelt, erről is legendák keringenek. Csép Zoltán a vizsgaelőadások kritikai fogadtatását ismertette. – Sok előadásról több írás is született, komoly kritikai munkák, többek közt Polgár István, Nagy Pál, Kemény János, Varró Ilona, Oláh Tibor tollából – mondta a szerző, majd tovább folytatódott a beszélgetés rendezőképzésről, vendégszereplésekről, sztorikról, színészekről, fotókról és azok beszerzéséről, előadásokról, színészéletről, az erről szóló cikkekről, riportokról, hiszen a kötetet korabeli dokumentumokkal, képekkel gazdagon illusztrált fejezet zárja.
Nagy Botond. Népújság (Marosvásárhely)

„...ezután is jönnek őrültek és őrült helyzetek…”
Húsz éve hunyt el Székely János
Húsz évvel ezelőtt, 1992. augusztus 24-én hunyt el Székely János romániai magyar költő, próza- és drámaíró, többek között a Caligula helytartója című színmű szerzője. Székely János 1929. március 7-én született Tordán. Elemi iskoláit szülővárosában végezte, ezután Marosvásárhelyen kadétiskolába járt. A második világháború végén a frontra vitték, ahol nyugati fogságba került, így csak késéssel, 1948-ban érettségizett a marosvásárhelyi református kollégiumban. Háborús tapasztalatait három évtizednyi érlelés után dolgozta fel A nyugati hadtest című esszéregényében.
1952-ben diplomázott a kolozsvári egyetem filozófia szakán, ezután lektorként dolgozott a bukaresti Irodalmi Könyvkiadó kolozsvári fiókszerkesztőségében. 1956-tól az Igaz Szó versrovatának szerkesztője volt, ahonnan 1989-ben ment nyugdíjba. Kamaszként szobrásznak készült (később fia választotta ezt a hivatást), de nem csak ennek, hanem a diplomaszerzés után a filozófiának is hátat fordított, és inkább a lírához pártolt. Első versei az Utunkban jelentek meg az 1950-es évek elején, 1953-ban látott napvilágot első műfordításkötete, két év múlva pedig első önálló verseskötete, Csillagfényben címmel. A hatvanas évek végén megtört a költészet küldetésébe és jövőjébe vetett bizalma, és miután 1970-ben közzétette válogatott verseit Egy láda anyag címmel, felhagyott a költészettel – 1973-ban már azt írta, „a költészet halott”.
Székely János költői életműve a modern magyar líra „nyugatos” hagyományait követi. Az egyéniség kultuszától vezet a szigorú önvizsgálatig, annak az értelmiségnek a morális kérdéseit veti fel, amely nemzetiségi sorban szerezte történelmi élményeit. 1969-ben regénnyel jelentkezett (Soó Péter bánata), de felhalmozott történelmi tapasztalatait inkább esszékben és drámai művekben fogalmazta meg. Műveit – Protestánsok, Caligula helytartója, Vak Béla király, Dózsa, Mórok – egymás után mutatták be a Gyulai Várszínházban, a fővárosi színházakban és a magyar televízió képernyőjén. Marosvásárhelyen, ahol csaknem negyven évig alkotott, nem játszották ezeket a drámákat, csak közvetlenül a diktatúra bukása előtt vihették színre az Irgalmas hazugság című művét.
Székely erkölcsfilozófiai indíttatású műveiben elvek, ideológiák harcolnak egymással. A tét az emberi szabadság, vagyis az, hogy az egyén miként tudja függetleníteni magát egy rossz hatalom kísértéseitől, és miként szabadulhat nyomása alól. A diktatúra és a kisebbségi lét szorításában történelmi analógiákat keresett és talált, de mindenki ráismerhetett a kor hatalmi szituációira és tipikus emberi, politikai magatartásaira. Székely János saját drámáiról így beszélt: „Valahányszor elegem volt az életből, írtam egy drámát, és kiírtam magamból az öngyilkosságomat”.
Az íróban fel sem merült nehéz sorsú szülőföldjének elhagyása, a hatalommal csak belső erkölcsi parancsra, három évre volt hajlandó kompromisszumot kötni, hogy apja kiszabaduljon a börtönből. Soha nem fogadott el semmilyen kitüntetést, különc volt: nem vett részt irodalmi mozgalmakban és társaságokban, sétapálcával járt az utcán, és abban is kitűnt, hogy az erdélyi magyar irodalomban helytelenített mindennemű formabontást. A siker nem érdekelte, nem azért írta darabjait, hanem, hogy elmondja, amit fontosnak tart, ami hasznos az emberek számára, amitől valamikor valaki jobban megérti a világot.
A húsz éve elhunyt Székely János emlékét feleségével, az 1993-ban meghalt Varró Ilona írónővel együtt örökíti meg a marosvásárhelyi ház falán Magyarországon élő fiuk, Székely Jenő János gránitkőből készült plasztikai domborműve.
Szabadság (Kolozsvár)

A mese meghalt
Kultúrhökkeneteim. „A mese meghalt” – írta Ady Endre. Legalábbis Erdélyben, Székelyhonban - írom én.
Tamási-darabot már csak Udvarhelyen játszanak az új évadban
Olvasom az erdélyi származású írógeneráció egyik legismertebb fiatal képviselőjének, Székely Csabának a nyilatkozatában, hogy le kell számolnunk a bennünk élő Erdély-képpel. Mármint nekünk, olvasó magyaroknak, akik ritkán jutunk el oda. A tündérmesék kora lejárt. Tamási Áron szerethető hősei, Szabó Dezső kétségbeesett, a magyarságukat elveszteni nem akaró alakjai, Nyírő csodára szánt hargitai asszonyai nincsenek többé. Erdély és Székelyföld a munkanélküli, nyomorgó emberek hazája ma már, alkoholisták, csak káromkodva képesek megszólalni, tömeges a családon belüli erőszak. A hargitai falvak elnéptelenednek, az erdőket kivágják, ami még maradt, azt betemeti a trágya. De még így is jobb ma értelmiséginek lenni Romániában, mint itt, Magyarországon. Mert itt diktatúra van, ott meg nem. Itt, aki a kormányt kritizálja, a magyarságot, a nemzetet sérti meg – mondja Székely Csaba, és ez nem jól van így. Minden valamirevaló művészet kritikus a politikai rendszer hibáival szemben. És ebben igaza van, nem is lehet másképp, évezredes közhely ez. A román kormány toleránsabb a művészeivel, mint a magyar. Hagyja magát kritizálni, ez meg itt Budapesten nem. Gondolom, ezek után hazaköltözik minden feldúlt erdélyi író vagy művészember, aki valamilyen tévedés folytán az anyaországba jött. Szomorú ez. Mi lesz velünk nélkülük?
Az erdélyi hivatalos színjátszás már régen leszámolt a nemzeti érzés problematikájával. Eltaposta, kész. Kelemen László jó kétszáz évvel ezelőtt küzdött a magyar színházi kultúra megteremtéséért, de az igazi eredményeket már akkor is Kolozsváron érték el. Amikor mindennél fontosabb volt a magyar íróknak, művészeknek, hogy a magyar nyelv, a magyar kultúra ne hulljon végképp bele az időbe – az erdélyi színházcsinálók adták ehhez a munkához az erőt, a hitet. Hogy aztán amikor a pesti feltételek is megteremtődtek, az addig Erdélyben játszó színészek egy része tehetségét adja a továbbiakhoz. Tündérmese volt ez, de igaz. Trianon után aztán fordult a helyzet, a magyar lap- és könyvkiadásnak kellett segíteni, hogy az ottani művek méltó módon megjelenhessenek, hogy a pesti színházakban ünnep legyen egy-egy erdélyi szerző bemutatója. A kommunista időkben néma, cinkos összeesküvés volt együtt lenni itthoni és ottani magyarnak. Tizenkilenc évesen kötelességünknek éreztük, hogy eljussunk Kolozsvárra, Harag György valamely rendezésére, és együtt tüntessünk az előadást éltető tömeggel. Aztán utána lakásokon folytassuk a szeánszokat, hitben, nemzeti öntudatban erősítve egymást. Aztán jött a rendszerváltás, és a globalizáció liberális bajnokainak egyik legfontosabb célja lett ezt az érzést, ezt a nemzeti identitást megszüntetni, megölni. És sajnos, ez jobbára sikerült is.
Átnéztem a külhoni magyar színházak jövő évi műsortervét. Mindenhol művészi tenni akarás, megfelelni vágyás a hivatalos kritikai elvárásoknak, hisztérikus igyekezet, hogy a magyar kritikusok díját megkaphassák, vagy minél jobban szerepeljenek valamely román alternatív fesztiválon. Egyedül a Tomcsa Sándor Színház visz színre egy új Tamási Áron-adaptációt, a többi műsora még közvetve sem kötődik az erdélyi klasszikusokhoz, azokhoz, akik nyelvben, nemzetben, érzetben megőrizni akartak valamit, ami akkor és ott fontos volt. Ma és itt már nem fontos. A ma is ritka tehetségű erdélyi színészek és rendezők részben nem hisznek saját irodalmi hagyományaikban, részben egzisztenciálisan-művészileg ki vannak szolgáltatva a kolozsvári nagy hatalmú direktornak, aki osztja az észt. És különben is? Mit akarok?! Magyarul játsszák az ismert amerikai bulvárszerző vagy a francia abszurd író darabjait! Magyar nyelven szól a színpad. De magyar lélekkel szól-e? És ha nem, fontos, hogy nem? Lehet, hogy hülyét csinálok magamból ezen eszmék hangoztatásával? Tényleg hazug mesében élek, ahogy Székely Csaba mondja? Hazug, idióta közhelyekben élünk, ha a klasszikus erdélyi írók csoda-gyönyörű munkáit hiányoljuk a színházakból? Lehet.
Ugyanebben a hibában él ezek szerint az egyik legnagyobb erdélyi egyetem rektor asszonya is, aki szomorúan mesélte el, hogy nincs már közük az ottani színházhoz. Vagy a szabadkai tanító, aki elvesztette a hitét a színházban. Vagy az a több autóbusznyi közönség, amely másfél napot utazott, hogy láthassa A jézusfaragó ember előadását Pesten? És sorolhatnám tovább. Igen, ezek az emberek korszerűtlenek lettek. Igényeikkel, nemzettudatukkal, elhivatottságukkal. Valakik, valahol nagyon örülnek, hogy sikerült olyan vírust kitenyészteni, amely a nemzeti hovatartozásnak ezt a fajta, s egyébként egészséges érzését kiöli az emberből.
És ezért még nem is okolhatjuk azokat, akik már nem tudják, miről beszélek. Székely Csabát sem, ő az új generáció, a legnagyobb jó szándékkal műveli, amit művel, tehetséges, jó író is, nincs ebben hiba. Ez már az új kor szele. Én rosszul vagyok ettől a széltől, de ez magánügy. Törődjünk bele, hogy az erdélyi magyar írók szinte teljes serege már nem csak testben pusztul a sírban. Áprily, Bánffy, Dsida, Karácsony Benő, Hunyadi, Reményik, Benedek Elek, Jékely, Csíki, Tomcsa, Páskándi, Székely János, Kemény, Szilágyi, Jakab, Nyirő, Tamási, Sütő, Wass Albert, Varró Ilona, Makkai és a többiek neve mellé a sírkövön alá lehet húzni erősen a halál idejét. Meghaltak ők, meghalt a mese.
S ha már Adyval kezdtem, fejezzem is be vele: „Mi voltunk a földnek bolondja, / Elhasznált, szegény magyarok, / És most jöjjetek, győztesek: / Üdvözlet a győzőnek.” Pozsgai Zsolt, Magyar Hírlap

Esszékötetet mutattak be a „szerepvivő emberről”, Sütő Andrásról
Szász László Szerepvivő emberré lettem című Sütő Andrásról szóló esszékötetét mutatták be kedd délután Marosvásárhelyen, az unitárius egyház Bolyai-téri tanácstermében. A marosvásárhelyi származású, közel negyven éve Magyarországra telepedett szerzőt Lázok János irodalomtörténész faggatta többek között az erdélyi irodalom magyarországi megítéléséről, és a két marosvásárhelyi alkotó, Sütő András, illetve Székely János életművének fogadtatásáról.
Szász László három nagyesszéjét jelentette meg a kötetben, amit fontosnak tartott szülővárosában is bemutatni. Ahogy a könyvbemutatón fogalmazott, bár soha nem lett hűtlen Erdélyhez, úgy érzi, hogy most fogadta vissza őt Marosvásárhely. Magyarországon főleg arra törekedett, hogy az ott kevésbé ismert erdélyi írókat népszerűsítse. Ennek jegyében Páskándi Gézáról, Székely Jánosról és Sütő Andrásról is írt monográfiát, illetve számos tanulmányt. „A három szerző életműve olyan megfontolás alapján is összevethető, miszerint hármójuk dráma- és prózaíró munkásságát mintegy hermeneutikai-értelmezői gesztussal fonja körül a gazdag gondolati, reflektív, leginkább esszének minősíthető prózai termés” – fogalmazott.
Rájött arra is, hogy az irodalomszociológia, illetve a szociálpszichológia felől kell megközelíteni az erdélyi irodalmat, annak bemutatását, a kevésbé ismert háttér-információkat is fel kell tárni, amelyek érthetőbbé teszik egyik-másik romániai magyar író életművét. A beszélgetés során a szerző többször is kitért arra, hogy szerinte más az erdélyi és a magyarországi értelmiség hivatástudata, ugyanis míg Erdélyben ez a szolgálatot jelenti, Magyarországon elsősorban a professzionalizmus válik fontossá, az egyéni érvényesülés a közösségi célokkal szemben.
Tudós vagy értelmiségi az irodalmár? – teszi fel a kérdést esszékötetében Szász László. „A tudósi státusz és az értelmiségi attitűd egyáltalán nem zárja ki egymást, csakhogy én szerepkörökről, mégpedig alapvetően eltérő, társadalmilag prejudikált funkciókról beszélek” – adja meg a választ, amit saját személyes tapasztalataival illusztrál.
A kötet bemutatóján beszélt a kutatásairól, például arról, hogy Páskándi Géza olyan életérzéseket szólaltatott meg a romániai magyar irodalomban, amelyeket senki más előtte, de amelyek az erdélyi közérzet fontos látleletei voltak. Páskándi életművében jól észlelhető a változás, amely 1970-ben, Magyarországra való távozásakor következett be – mutatott rá Szász László.
Székely János életművét posztumusz kezdte kutatni és elemezni, amihez nagy segítséget nyújtott az író özvegye, Varró Ilona, akitől számos fontos információt megtudott. Nem irodalmi életrajzot akart szerkeszteni, hanem sokkal inkább az irodalmi jelenségek érdekelték, hangsúlyozta. Székely János egész életében olyan szerepet játszott, amiben igyekezett magától eltávolítani a rendszert és annak ideológiáját, egy percig sem tudott vele azonosulni. Mégis ő volt az, aki 1990 után elsőként vallott arról, hogy a szocialista rendszerben bűnös irodalmat szerkesztett, ami miatt bűnösnek érzi magát.
Ezzel szemben Sütő András mindig azonosult azokkal a szerepekkel, amelyekben hitt is, mondta Szász. Akár a szocializmusban, akár az azt követő korszakban vállalt szerepekről volt szó, Sütő ezeket nem eltávolította magától, hanem ellenkezőleg, magához ragadta. Soha nem tett bűnbánó vallomást előző, kommunista korszakával kapcsolatban, ellenben a drámáiból egészen másféle beszéd olvasható ki, amely élesen bírálta az akkori rendszert. Ez elsősorban a Csillag a máglyán című drámában érhető tetten, magyarázta.
A továbbiakban Szász László arra vállalkozott, hogy kibontsa Kálvin alakját az irodalom és a teológia köréből, hogy rámutasson arra, melyek voltak Sütő számára a Kálvin életrajzhoz a források. Például erős párhuzamot fedezett fel Stefan Zweig Kálvin-esszéjével: Kálvin ugyanis Zweignál a diktátor alteregója, már 1934-ben, amikor még szó sincs a nácizmus teljes kifejlődéséről, vagy a holokausztról.
Sütő András naplóira is kitért a szerző a beszélgetés során: véleménye szerint ezek úgy születtek, hogy az író az utókorra pillantott, mindvégig szerepet alakított, csak nagyon ritkán lépett ki belőle, és vált magánemberré. Ilyen eset például, amikor az unokája végleg Magyarországra távozott.
Magyarországon úgy tartották, hogy Székely János az urbánus író, míg Sütő András a népi, holott ez egyáltalán nincs így, hangsúlyozta az irodalomtörténész. „Sütő politikai szerepet kap, amelynek igyekszik megfelelni, míg Székely mindvégig távol tartva magát, a kétkedő értelmiségi álláspontjára helyezkedik” – mondta.
Antal Erika
Szász László Szerepvivő emberré lettem /Felsőmagyarország Kiadó, 2017/
Szász László: Egy szerencsés kelet-európai - Székely János /Új Mandátum Kiadó, 2000/
Szász László: A bizarr valóság írója. Esszék Páskándi Gézáról /Kortárs Kiadó, 2003/ maszol.ro

DOLGOZÓ NŐ: A KOMMUNISTA ROMÁNIA LEGNÉPSZERŰBB MAGYAR NYELVŰ NŐI MAGAZINJA
A Dolgozó Nő az államszocialista, kommunista Románia legfontosabb magyar nyelvű női magazinja volt, egy folyóirat, amit tízezrek olvastak, nem csak nők, hanem az egész család, egy folyóirat, amire a harminc év felettiek ma is emlékeznek és nosztalgiával gondolnak vissza.
Nem egyszerűen egy női magazin volt: a szabásminták és a háztartási tippek mellett szépirodalom, művészetek, utazás, politikai propaganda, feminista törekvések is helyet kaptak a bizonyos években akár 42 oldalas folyóiratban.
A téma, pontosabban egy ilyen színes, sokrétű sajtótermék kutatása, történelem, szociológia, antropológia, sajtó- és politikatörténet határán mozog, a folyóiratnak rengeteg féle különböző olvasata lehet, több tudomány, tudományág számára is izgalmas kutatási témát jelenthet.
A Dolgozó nő folyóirat a teljes szocialista-kommunista időszakban megjelent, 1945-től 1989-ig, így a teljes rendszer, illetve a rendszer változásai lenyomatának is tekinthető, egy izgalmas, forráskritikát igénylő, de sok információt nyújtó forrás.
A folyóiratot Kolozsváron szerkesztették magyar szerkesztők, cenzúrázása és nyomtatása a bukaresti Scânteia házban történt. Épp a nyomtatás helyszíne miatt az egyik legigényesebb kivitelezésű folyóirat volt Romániában, mely a negyvenes évek végén 5.000 körüli példányszámban jelent meg, ám a rendszerváltás előtt már 110.000 lapot nyomtak havonta, amiből körülbelül 80.000 az előfizetők megrendelésére készült.[1]
Az első években épp csak „szárnypróbálgató” feminista szellemiségű, még képek nélküli pamflet vagy füzetszerű folyóirat 1948-ban került a Romániai Demokrata Nők Szövetségének (RDNSz) hatáskörébe, illetve irányítása alá, ami egy tudatosabb – mai szóval élve – imázs kialakítását vonta maga után, szigorúbb irányelveket és megvalósítandó célokat hozott. 1948 külalak szempontjából is fordulópontot jelent, hiszen ekkor tűnnek fel az első fotók is a címlapokon.
Sütő–Egeressy Zsuzsa, a folyóirat egyetlen korábbi kutatója szerint a kezdeti számok inkább propagandafüzetekre hasonlítottak, mintsem képes női magazinokra. Ezeknek még nem volt illusztrált címlapjuk, sem gazdag illusztrációs mellékletük, a hangsúly a szövegre, annak mondandójára esett.[2] Az 1948 után megjelenő folyóiratot egész léte alatt meghatározta az RDNSZ, s a női szervezet bőven szolgáltatott témát cikkekhez, riportokhoz. A folyóirat végig a szövetség szócsöve maradt, de nem csak az övé, hiszen a „kötelező” témák mellett még sok tartalommal megtöltendő oldal maradt, amiket a kolozsvári szerkesztőségben a korszak viszonyaihoz képest szabadon írtak tele.
A folyóiratnak sok neves, akár tudományos vagy irodalmi tevékenysége által ismert szerkesztője volt a közel 45 év folyamán. Első névvel jelölt főszerkesztője az 1947/6-os számtól Berde Mária volt – aki szépíró és újságíróként is a korai feminista törekvések egyik leghangosabb erdélyi szószólója volt. A főszerkesztői pozícióban Látó Anna, Orosz Irén, 1954-től Erős Blanka, 1973-tól Turósné Jakab Irma követték.
A Dolgozó nő szerkesztői között olyan ismerősen csengő neveket említhetünk, mint Jordáky Lajos, Marton Lili, Varró Ilona, Erdélyi Lajos, Nagy Olga, Létay Lajos, Lázár József, Kányádi Sándor, Korda István, Kovács Erzsébet, Panek Zoltán, Szilágyi Júlia, Páll Árpád, Lászlóffy Csaba. Grafikai kivitelezésével jeles erdélyi magyar képzőművészek foglalkoztak, mint például Gy. Szabó Béla, Vernes András majd Cseh Gusztáv.[3]
A folyóirat írott és képi tartalmát, tartalmait tekintve egyfajta korszakolás vezethető be a magazin történetébe. Négy jól elkülönülő, arányaiban eltérő időszakra osztható a közel 45 esztendő. A korszakolást egyrészt a két államszocialista, kommunista vezető „uralma” nyomán lehet elvégezni, így egyfelől Gheorghe Gheorgheu-Dej időszakát Sztálin 1953-as halálával két részre tagoltam, így lett egy 1945 és 1953 közötti, a szocialista berendezkedés, és a folyóiratban a milicista nőképet közvetítő időszak, és egy 1953-1965 közötti enyhülést jelentő korszak. A másik nagy tömb az 1965 és 1989 közötti időszak, az ún. Ceaușescu-korszak, amelyet szintén két különböző időszakra oszthatunk Ceaușescu sajátos politikája, illetve hatalmi törekvéseinek megnyilvánulása alapján, itt a korszakhatárt az 1974-es év jelenti.
Az első korszak lapszámai inkább általánosabb témákkal foglalkoznak, a politika és a női egyenjogúság témakörei a leghangsúlyosabbak, úgy is mondhatjuk, hogy a folyóirat nemzetközi jellegű. Egyrészt a sztálini internacionalizmus jegyében más szocialista országok nőtársadalma jelenti a fókuszt, másrészt, ha a romániai helyzetről esik szó, az összetartás, a nemzeti egység, a román és magyar nők összefogása, a munkások és parasztok közös „harca” a leggyakoribb témák.
A szovjet nő a példa, s a keleti blokk országainak megvalósításai jelentik a modellt. Ebben az időszakban a vezércikkek is valamely más országra koncentrálnak, esetleg a nemzetközi kongresszusokra, nem pedig a helyi gyárakra, építkezésekre, stb.
Természetesen az olvasói levelek között már ekkor is találunk akár Székelyföldről beküldött leveleket is, például 1948-ban több alkalommal is közöltek a katonák hazaírt leveleiből, az üzemek közti munkaversenyek is megjelennek helyi témaként, illetve a nő kérdést is igyekeznek minél közelebb hozni az erdélyi, romániai magyar olvasókhoz, így például az 1948-as forradalom nagy magyar női alakjairól is találunk cikket.
A második korszak kezdetén a témák nem igazán változnak, bár az szembeötlő, hogy eltűnnek a Sztálin-portrék, a Szovjetunió más népeit megjelenítő képek és egyre kevesebb a nehézipari munkásnő a képeken. Idővel egyre hangsúlyozottabban helyi jellegűvé válik a folyóirat, nem törekszik a szocializmus nemzetközi jellegének kiemelésére. Gyakran találunk helyi jellegű riportokat, interjúkat romániai munkásnőkkel, főleg az ország legfontosabb gyárainak dolgozóit mutatják be Aradtól Csíkszeredán át Petrozsényig, nemzetiségtől függetlenül.
Továbbá a szervezeti tevékenységre, a kis, vidéki női egyesületek, szövetségek munkájára is nagy hangsúlyt fektetnek. A munka mellett megjelenik a szabadidő és a művészet is, mint fontos témák, akár színházi ajánlót, filmes ismertetőt is olvashatunk. Fontos témává válik az utazás, Románia tájait népszerűsítik, a Békási-szoros vagy épp a Kazán-szoros jelennek meg mint turisztikai helyszínek.
A hivatalos váltás politikai téren 1965 augusztusában következett be, ekkor lett Nicolae Ceauşescu a Kommunista Párt főtitkára, ám ez a változás a folyóirat szintjén kezdetben nem igazán volt érzékelhető. Tulajdonképpen 1966-tól van nyoma is annak, hogy megváltozott valami, a májusi számtól a Dolgozó nő főcím alatt megjelenik egy alcím: Társadalmi-politikai és kulturális képes folyóirat.
Az alcím nem azt hangsúlyozza, hogy egy női magazinról van szó, nyoma sincs már a kezdetek emancipációs törekvéseinek, a korai, szinte feminista szellemiségnek, a folyóirat jellege más irányba „tolódik el”.
A Ceaușescu-korszak címlapjait egytől-egyig színes fényképek díszítik. A korszakban a portré műfaja uralkodó, de a munkásnők portréi mellett az anyákról készült fényképek is nagyon gyakoriak, illetve viszonylag gyakran látunk kis gyermekekről készült portrékat is.
A téli szünidőhöz vagy a nyári vakációhoz kapcsolódóan nem ritkán látunk családi életképeket is. Tartalom tekintetében gyakoriak a riportok, de már nem női érdekeltségűek, a beszámolók, interjúk mind általánosak. Több tanácsadó rovat is helyet kap a folyóiratban, illetve a háztartás és a család még hangsúlyos témák, külön gyerekneveléssel foglalkozó rovat is van, de azért már a divat is fontos szerepet kap.
Egyre több a folyóiratban a reklám is, oldalas vagy fél oldalas hirdetéseket látunk. A kolozsvári Dermata gyár termékeitől a sepsiszentgyörgyi Spicul ásványvíz-palackozó vállalat reklámjáig rengeteg helyi érdekeltségű hirdetést láthatunk.
A szakirodalom az 1972 és 1989 közötti éveket gyakran külön egységként kezeli, a nemzeti kommunizmus időszakaként emlegeti, ugyanakkor Ceaușescu személyi kultuszának csúcsát és diktatúrájának legnehezebb éveit jelenti.
Bár kisebbség- és sajtópolitikája is változott ebben az időszakban – ekkor kezdtek el többek között a magyarok jogai egyre inkább sérülni, valamint a magyar sajtó egyre nehezebb helyzetbe került – a Dolgozó nőt a legtöbb megszorítás elkerülte.
A hetvenes évektől a legtöbb magyar sajtótermék példányszáma csökkent, míg a román lapok, folyóiratok példányszáma látványosan nőtt, ám a Dolgozó nőt ez sem érintette.
A nőkép, valamint a témák tekintetében alapvetően a harmadik korszak folytatódik, kivételt csupán a címlapok stilizált Ceaușescu-portréi jelentenek, melyeken a diktátort teátrális környezetben, vörös háttér előtt ábrázolva jelenítik meg, illetve az őt dicsérő versikék, dalok leközlése.
A témák megmaradnak, de a minőség sok esetben romlik, a címlapoktól a folyóirat anyagáig sok területen érezhető a lassú minőségromlás. Bár a cikkek változatosak, már véletlenül sem találunk a hatvanas években gyakorinak számító szövegekhez hasonlatos cikkeket például a szürrealizmusról, Picassóról vagy egy külföldi ország szépségeiről. Ez már az az időszak, amikor nem csak a bátorok vannak „zárva”, hanem az információ terjedését is igyekeznek korlátozni.
A Dolgozó nő a kor folyamatainak izgalmas lenyomata. Természetesen az ideológiai és politikai keret miatt, tanulmányozásakor a kutató forráskritikát kell alkalmazzon, de a vizsgált anyag éppen a rendszer „tipikus” ferdítéseivel, túlzásaival együtt egy sokat mondó látlelet. Naomi Wolf A szépség kultusza című könyvében nagyon frappánsan fogalmaz: „A női magazinok több mint egy évszázada a női szerepek megváltoztatásának leghatásosabb eszközei, és ez idő alatt – ma még inkább, mint eddig – következetesen dicsőítették mindazt, amit a kormányzat elvárt a nőktől”.[4]
Tóth Gödri Iringó / Erdélyi Krónika
Válogatott irodalom:
Cârneci, Magda: Artele Plastice în România 1945-1989. Polirom, București, 2013.
Győrffy Gábor: Cenzúra és Propaganda a kommunista Romániában. Korunk – Kompress Kiadó, Kolozsvár, 2009.
Horváth Attila: A magyar sajtó története a szovjet diktatúra idején. [Internet http://mtmi.hu/dokumentum/410/a_magyar_sajto_tortenete_mk7_w.pdf%5D
Nézőpontok/Pozíciók – Művészet Közép-Európában 1949-1999. Kortárs Művészeti Múzeum – Ludwig Múzeum, Budapest.
Petcu Mircea:Istoria jurnalismului din România în date: enciclopedie cronologică. Polirom, Bukarest, 2012,o.n.
Peterná Miklós: Kis magyar fotótörténet. [Internet –http://marcheo.c3.hu/index.php?inc=obj&id=42&oid=26&ref=sub&roid=7
Peternák Miklós: Új képfajtákról. Balassi Kiadó, Budapest, 1993.
Radics Vilmos: Képszerkesztés – Sajtófotó. Magyar Újságírók Országos Szövetsége, Budapest.
Stemlerné Balog Ilona: Történelem és fotográfia. Budapest. 2009.
Jegyzetek
[1] Jakab Márta szóbeli közlése.
[2] Sütő–Egeressy Zsuzsa: Nőkép egy kommunista nőlapban. in Korunk – Női szerepek. 2007/03. [Internet – http://epa.oszk.hu/00400/00458/00123/2749.html] o.n.
[3] Dolgozó nő in http://mek.oszk.hu/03600/03628/html/d.htm#DolgozóNő. o. n.
[4] http://www.mediakutato.hu/cikk/2002_04_tel/07_otthonod_az_urade o. n. Erdély.ma