Horváth Szőke Gyöngyvér /Kolozsvár/ grafikáiból nyílt kiállítás szeptember 25-én Pécsett, a Várkonyi Nándor Könyvtárban. A kolozsvári Kuckó-játszóházas munkatársai a pécsi Szivárvány Gyermekház kézműves oktatóival közösen játszottak a pécsi gyermekekkel Pécsen. Az idén is Varga Ferenc, a Gyermekház igazgatója és lelkes segítőtársa, Horzsa Gábor volt a közös tevékenység szervezője, akiknek szívügye, hogy a két ház között 1991-ben született kapcsolat ne szűnjön meg. /(balogh): Kolozsvári jelenlét a Pécsi Napokon. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 1./

Budapesti védelem
TGM esete az Intézettel
Mezei Balázs
Egyesült Államok-beli ismerősöm, aki éveket töltött Magyarországon, több alkalommal is megfogalmazta: Egyetlen országban vagy városban sem találkozott annyi tájékozott emberrel, mint minálunk.
Nem értette, hogy a magyar anyanyelvű tudósok, gondolkodók, kutatók miért nincsenek nagyobb számban jelen a nyugati világ egyetemein és intézeteiben, hiszen – hajtogatta – az átlagos magyar tanár vagy kutató tájékozottabb, mint legtöbb nyugati kollégája. Speciális ismeretben nem marad le mögöttük, invencióban gyakran felül is múlja őket.
Mindez arról jutott eszembe, hogy felröppent a hír: Tamás Gáspár Miklóstól meg akar válni az MTA Filozófiai Kutatóintézete. Tamás éveket töltött nyugati országok egyetemi környezetében, oktatott is, kutatott is; gondolhatnánk, mi sem lenne könnyebb számára, mint átköltözni francia vagy angol nyelvterületre. Akik így gondolják, nem veszik figyelembe a magyar nyelvű gondolkodás jellegzetességeit.
Az iskolásság, amely a filozófiát az angol, nem kis részben a francia és a német területen is jellemzi, idehaza nem alakulhatott ki. (...) Azok a kutatók, akik a tárgyszerű összefoglalónál többre vágynak, gyakran lépnek át az esszé, a szépirodalom, vagy a publicisztika körébe. Tamás Gáspár Miklósnál is ez a helyzet. Filozófiatörténészként indult, de a tényszerűnek vélt beszámolók kiskertje túl szűknek bizonyult számára. Hamarosan átlépett a politikai gondolkodás, majd a közéleti publicisztika területére, s legjelentősebb hatását itt fejtette ki.
Írásai lehetnek egyoldalúak, de mindenkor tájékozottak – egy hatalmas ismeretanyaggal bíró, kutató személyiség lenyomatai. Számos követőre talált, de nem kevés ellenségre is, mivel álláspontját ironikusan, szellemesen tudta kifejteni – szenvedő alanyainak rovására. A jelen sorok írója másokkal együtt maga is célpontja volt Tamás egy-egy támadásának, amit akkor szélsőségesnek és elfogadhatatlannak minősítettünk. Nem kétséges, igazunk volt.
Ám abban, aki valódi tárgyszerűségre vágyik, az igazságtalanság elszenvedése nem lehet meghatározó: el kell ismernie Tamás sajátos képességeit, egyes vonatkozásokban páratlan éleslátását, kiemelkedő tájékozottságát, jelentős befolyását a kortárs filozófiai-közéleti publicisztika terén. A hazai gondolkodás hagyománytalansága miatt fontosnak tartom az ilyen és ehhez hasonló megnyilvánulások számon tartását és értékelését.
Legyen szó Lukács Györgyről vagy Hamvas Béláról, Várkonyi Nándorról, vagy Hankiss Elemérről, Zalai Béláról vagy gróf Brandensteinről, John Kekesről vagy Molnár Tamásról – minden esetben érdemes a gondolkodó erényeit tárgyszerűen mérlegelni, a hiányosságokkal egyetemben. Tökéletes gondolkodó – talán az egyetlen Platónt kivéve – egyelőre nem született, a gondolkodás világa pedig a legképlékenyebb az emberi tevékenységek közül. (...)
A magyar gondolkodás sokfélesége, nyitottsága: erény, előny, érték. Ha ez a nyitottság nehezen talál kapcsolatot más országok kutatói közösségeihez, az ok éppen az említett: míg másfele a specifikusság, az öntudatos korlátoltság garancia lehet a sikerre, a hazai beállítódás átfogó jellege nehezebben jut kapcsolathoz másképpen rétegződő tudományosságban. Mindig vannak jelentős kivételek, ám a gondolkodás kiemelkedő személyiségei ritkán maradnak elvont specialisták Ha Tamás távozása a Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai Kutatóintézetéből olyan felfogás eredménye, amely nem veszi figyelembe a hazai gondolkodás sokféleségét, vagy olyan követelményekkel lép fel a kutatókkal szemben, amelyek egyoldalúan a technikai-szaktudományos kutatásokra jellemzők – akkor nehéz lenne ezzel egyetérteni.
Belátható, hogy az akadémiai intézetek az adófizetők pénzéből állnak fenn, s az is, hogy az akadémiai költségvetés túlságosan szűk az elvárható nagylelkűséghez képest. Nem kétlem, hogy a kutatóintézet jelenlegi vezetése körültekintően jár el, amikor munkatársi gárdáját kialakítja. Arra azonban érdemes vigyázni, hogy a valódi érdemeket szerzett személyiségek ne annyira akadályként, mint inkább támogatandóként jelenjenek meg. (...).
Érthető, hogy az akadémiai vezetés sokkal világosabban osztályozható szempontrendszert kíván alkalmazni a tevékenységek mérlegelésekor. De fontos ügyelni arra, hogy a fürdővízzel együtt ne engedjük le a gyermeket is. Ha a biodiverzitás érték, a filozófiai diverzitás még inkább az. Mint amerikai ismerősöm mondotta: Magyarországon egymástól órányi távolságra élnek olyan gondolkodói személyiségek, amilyeneket a történelemben gyakran idő- és térbeli határok választanak el egymástól. Valójában – minden nyomorúságunk ellenére – gazdagok vagyunk. Manapság, az új politikai-társadalmi helyzetben végre lehetővé válhat a valódi elfogulatlanság. Éljünk a lehetőséggel! (blogspot.com) Új Magyar Szó (Bukarest)

Értetlenség a Tokaji Írótábor felhívása körül
Közleményben foglal állást az ELTE Magyar Irodalom- és Kultúratudományi  Intézetének Intézeti Tanácsa a Tokaji Írótábor 2012-es felhívása kapcsán. Mint kiderül, a tanács meglehetős értetlenséggel fogadta a Tokaji Írótábor 2012-es felhívását, amelyben négy írószervezet a jelenlegi magyar irodalmi kánonok radikális revíziójára szólít fel, s indoklásában szakmailag tarthatatlan vélelmezésekkel illeti a rendszerváltás utáni irodalmi intézmények és a szakmai közélet szereplőinek jelentős hányadát.
„Intézetünk elfogadhatatlannak tartja a felhívás előítéletekkel és kifejtetlen célzásokkal teli általános ítéleteit, s hangsúlyozza: a hajdani, represszióra épülő szocialista kultúrpolitika hiteles bírálata nem mehet végbe ugyanazokkal az eszközökkel, amelyek a bírált rendszernek voltak a sajátjai. Elítélése nem egyszerűsödhet sem az elmúlt fél évszázadban keletkezett kulturális értékek egységes elvetésére, sem a kánonok utólagos megbélyegzésére, sem pedig a jelenlegi, egyáltalán nem homogén intézményrendszer gyanúba keverésére. Minthogy az irodalmi írás nem ideológiai rendszerek lenyomata, Intézetünk károsnak ítél minden olyan szándékot, amely az irodalmi kánonok alakulásának politikai befolyásolására s különösen a kánonok egységesítésére irányul.
Mivel minden kánon folyamatos mozgásban van, és amíg van irodalom, ez a mozgás feltartóztathatatlan, a kánonok körüli vita és párbeszéd természetes velejárója, nélkülözhetetlen része az irodalmi folyamatoknak. De úgy véljük, a vita ilyen eszközökkel történő kiélezése nem szolgálja a magyar irodalmi kultúra ügyét, hanem a kultúrától kifejezetten idegen tartományokba tereli a párbeszédet. Közös érdeke minden ép szakmai érzékkel rendelkező irodalmi köztudatnak, hogy ne csak azt lássa be, miért indokolt újra meg újra megvitatnunk az örökölt kánonok kérdéseit, hanem azt is, hogy e vitának csak higgadt körülmények között és tárgyilagos szakszerűség mellett van értelme”, áll a közleményben.
A 40. Tokaji Írótábort augusztus 15. és 17. között rendezik meg, és amint az a tábor honlapján olvasható, az idei tanácskozás Eltiltva és elfelejtve – A hallgatás és elhallgattatás évei a magyar irodalomban címen többek közt azokkal az írókkal foglalkozik, akiket – mint fogalmaznak – a hatalom kihagyott a magyar irodalom történetéből.
„Az irodalom és a politikai hatalom viszonya – a diktatúrák és az ideológiai egyeduralom idején – az alkotói sorsokat, irodalmi pályákat, a frissen formálódó és a már lezárt életművek helyzetét végzetesen befolyásolta. A szabad szellem állami ellenőrzésének, cenzurális csonkításának történelmi korszakonként változtak a módszerei. A szakmai szervezetek és az autonóm irodalmi orgánumok felszámolásától az ’ellenséges’ vagy ’reakciós szemléletű’ szerzők betiltásától, elüldözésétől, bebörtönzésétől a klasszikus irodalmi alkotások ideológiai alapon történő cenzúrázásáig, a fiatal tehetségek kontraszelektálásáig, a kortárs alkotók hamis hierarchiájának kialakításáig, később a nyilvánosság, a szakmai befogadás zsilipjeinek a ’tiltott, tűrt, támogatott’ minősítések jegyében történő mozgatásáig számtalan eszköz állt a hatalom rendelkezésére, hogy létrehozza az általa teljes mértékben uralt és irányított irodalmi életet. Ez a következetes irányítás határozta meg az irodalomközvetítő rendszerek: az oktatás, a könyvtár, a rádió, a filmgyártás, majd a televízió által reprezentált kánont, amely számos értéket is magában foglalt ugyan, de a különböző politikai időszakokban – például 1945–49, 1950–56, 1957–61 – könyörtelenül kiiktatta a köztudatból a vele azonosulni nem képes, nem hajlandó alkotókat és életműveiket. Így törölték a 2. világháborút követő évtizedek magyar irodalmából például Bánffy Miklós, Dsida Jenő, Hamvas Béla, Ignácz Rózsa, Kodolányi János, Kós Károly, Márai Sándor, Mécs László, Nyirő József, Reményik Sándor, Tormay Cecile, Várkonyi Nándor, Wass Albert és más kiváló írók, irodalmárok nevét. Műveiket kitalicskázták a könyvtárakból és bezúzták, arcképüket, fényképeiket kiretusálták a dokumentumokból, létüket kihagyták a magyar irodalom történetéből” – olvasható a 40. Tokaji Írótábor felhívásában.
A bevezető összegzése pedig ekként hangzik: „A 40. Tokaji Írótábor azért idézi meg azokat a történelmi pillanatokat, amikor a diktatúra a megtorlás, a tiltás, a korlátozás rendszerét létrehozta, illetve amikor az ízlésbeli és ideológiai eszmecserét akadályozó gyanakvás és megosztottság túléli korát, hogy felhívja a figyelmet a jelen kétarcúságára, egyszersmind ösztönözze egy előítéletekkel teli, értékzavaros korszak örökségének felmérését és felszámolását”.
Népújság (Marosvásárhely)

A tollat sohasem lehet letenni
Interjú Pomogáts Béla irodalomtörténésszel
Oldalakat venne igénybe, hogy minden tisztségét, díját, elismerését felsoroljuk. Sokan tudják, hogy az Anyanyelvi Konferencia elnökeként, a Magyar Írószövetség és az Illyés Alapítvány egykori vezetőjeként milyen gazdag tevékenységet fejtett ki, közben folyamatosan végezte, végzi kritikusi, irodalomtörténészi, tanári, szerkesztői munkáját, megjelentetett köteteinek a száma meghaladta már a százat. A jövőre 80. esztendejét töltő Pomogáts Béla a jelentős rendezvényekről sem szeretne lemaradni, amikor csak teheti, személyes részvételével, aktívan járul hozzá ezek sikeréhez. Az idei augusztus végén is ott volt Marosvécsen a Helikon–Kemény János Alapítvány által szervezett találkozón, irodalmi megemlékezésen. A 100 éve született Jékely Zoltánról tartott költőien ihletett előadást. Az alkalmat kihasználva, újabb köteteiről kérdeztük.
– Tudjuk, hogy végéhez közeledik a Magyar irodalom Erdélyben címen ismert, több kötetet kitevő irodalomtörténészi vállalkozása. Komoly erőfeszítést igénylő, időt emésztő munkáról van szó. Úgy is mondhatnók, hogy nagy fába vágta a fejszéjét.
– Örülök, hogy belevágtam a fejszémet ebbe a nagy fába, noha nem egészen a magam akaratából tettem. Régóta kísértett a gondolat, hogy egyszer összefoglalóan kellene beszélnem az erdélyi magyar irodalomról, hiszen hosszú ideje foglalkozom vele. Az első könyvem is Erdéllyel kapcsolatos, Kuncz Aladárról szól, 1968-ban jelent meg, és azóta legalább 30-40 könyvet írtam Erdélyről, illetve az erdélyi irodalomról. Ez a törekvésem tehát megérett már arra, hogy összefoglaló munkában is közzétegyem. Tőzsér József, a Pallas- Akadémia Kiadó igazgatója is így gondolta, és rávett, hogy készítsem el a szintézist. Három nagy, négy-ötszáz oldalas kötet jelent meg eddig, most tartok a negyediknél. Néhány hónapon belül ezt is befejezem. Nagyon remélem, hogy jövő tavasszal, legkésőbb a júniusi budapesti könyvnapokra eljut az olvasókhoz. Szerettem volna versenytársakat, sokszor el is mondtam, hogy várom az erdélyi irodalomtörténészeket, akikkel megosszuk ezt a munkaterületet. Személyesen fel is kértem rá Láng Gusztávot, Kántor Lajost, Cs. Gyimesi Évát és legutóbb Balázs Imre Józsefet, de nem kapcsolódtak be ebbe a munkába. Azért is akartam, hogy ne csak én írjak ilyen könyvet, mert én nyilván budapesti nézőpontból láttatom a megírandó jelenséget. Igaz, hogy gyakran járok Erdélybe, és jól ismerem az itteni irodalmat és valóságot, de akarva-akaratlanul mégiscsak egy ottani szemléletet képviselek, érdekesebb volna megírni az összefoglalót Kolozsvárról, Marosvásárhelyről vagy akár Sepsiszentgyörgyről szemlélve.
– Vajon mind a két szemlélet érvényes volna?
– Igen. Ugyanis az irodalomban nincs definitív megoldás. Annak idején Szerb Antal, a legsikeresebb magyar irodalomtörténet szerzője fejtette ki, hogy az irodalomtörténet-írás nem olyan, mint a fizika vagy a kémia, nem lehet végleges megoldást találni, bár még a fizikában sincs ilyen, hanem minden szerző a maga tapasztalata, élményvilága szerint fogalmazza meg a véleményét, ezért aztán több irodalomtörténet is elképzelhető. Egyébként annak idején, még a II. világháború előtt Magyarországon kétévenként jelent meg egy-egy magyar irodalomtörténet. Igen jeles szerzők írtak ilyeneket, például Schöpflin Aladár, Kozocsa Sándor, Pintér Jenő, Várkonyi Nándor, elképzelhető tehát, hogy egy irodalom története több nézőpontból is leírható, és ezért biztattam az erdélyi kollégáimat, hogy ők is tegyenek eleget a kihívásnak. Sajnos egyedül maradtam, nekem kell befejeznem ezt a vállalkozást. Sőt most, hogy rövidesen túl leszek ezen, szeretnék csinálni egy olyan egykötetes erdélyi irodalomtörténetet is, ami nem írókról szólna, hanem irodalmi áramlatokról. Eszme- és stílustörténeti fejezetek, összefoglalások lennének benne.
– Milyen visszajelzések jutottak el hozzád az eddig megjelent kötetekről?
– Nagyon elégedett lehetek, negatív kritikával egyáltalán nem találkoztam. És valóban jeles szerzők írtak nagyon szépen az eddigiekről. Láng Gusztáv több alkalommal is méltatta a könyvet, és tavaly Gyergyószárhegyen a szokásos írótalálkozón az én erdélyi irodalomtörténetem volt a téma, ott is jó vélemények hangzottak el.
– Nem feltétlenül a te köteteid kapcsán, időnként olyan véleményekkel is találkozhat az ember, hogy egyáltalán miért kell külön tárgyalni az erdélyi magyar irodalmat, amikor az az egységes magyar irodalom szerves része.
– Nézd, nekem is az a véleményem, hogy egy magyar irodalom van. Azonban minden irodalomról, a magyarról is elmondható, hogy van egy irodalom a maga értékrendje szerint, és van egy irodalom a maga intézménytörténete szerint. Egész más feltételek között bontakozott ki és élt az erdélyi magyar irodalom, amelynek Romániában kellett tevékenykednie, mint a felvidéki magyar irodalom, vagy az emigráció magyar irodalma, amely szintén más körülmények között működött. A szellemiségében is vannak különbségek. Régi meggyőződésem, hogy minden nagy irodalomnak, így a magyarnak is két nagy szellemi tartománya van. A franciáknál ez Észak- és Dél- Franciaország, a németeknél a porosz és a bajor terület, az olaszoknál észak és dél. Ezek elég nagy különbségeket mutatnak. Egy milánói író egész másképp tekint a világra, mint egy nápolyi. Ez nálunk is megvan, de nálunk nem észak–déli, hanem kelet–nyugati a tagolódás. Van a magyar irodalomnak egy nagy nyugati tartománya, ez a Dunántúl, amihez hozzá lehet kapcsolni azokat az írókat is, akik a Dunától északra születtek és írtak, például Jókai Mór jellegezetesen ide tartozik, a másik pedig Erdély, amelyhez ugyancsak hozzákapcsolhatók az alföldiek, hiszen az Alföld valamikor a Partium része volt, és nagyon sok szellemi szál kötötte össze az erdélyi magyar kultúrával. Különben nemrég jelent meg könyvem a dunántúli irodalomról is. Fontosnak tartom, hogy a magyar irodalomnak ez a táji, történelmi tagozódása megjelenjen a kutatás világában is. Így leszünk a teljesség birtokosai. Ez nem mond ellent annak az eszmének, miszerint egy magyar irodalomról van szó. Irodalmi vonatkozásban soha nem baj, ha több szellemiség, több hagyomány, több lelkiség mutatkozik meg együttesen.
– Érintettük az értékrend kérdését is. Az irodalomtörténész késélen táncol olyankor, amikor időben egész közel kerül a saját korához. Ezzel a problémával nem szembesültél?
– Dehogynem. Eddig is voltak olyanok, akik elégedetlenkedtek amiatt, ahogyan felmenőiket tárgyaltam valamelyik írásomban vagy könyvemben, esetleg amiatt, hogy nem szenteltem nagyobb terjedelmet nekik. De most, amikor valóban szép számban a kortársak is sorra kerülnek, könnyen előfordulhat, hogy szembejön velem egy erdélyi író Kolozsváron vagy Csíkszeredában, és kérdőre von, miért csak két vagy három sorban foglalkoztam vele. Lelkileg ilyesmire is fel kell készülnie annak az irodalomtörténésznek, aki ilyen kortársi területre merészkedik.
– Miközben a Magyar irodalom Erdélyben zárókötetének készültét taglaltad, újabb lehetséges köteteket, terveket is körvonalaztál. A tollat sohasem lehet letenni?
– Nem bizony. Ha az ember dolgozik, az életben is tartja. Régi meggyőződésem, hogy az élet akkor fejeződik be, amikor a munka. Vannak még terveim. Mint mondtam, el szeretném készíteni az erdélyi magyar irodalomtörténet egykötetes változatát. És éppen a napokban jelent meg itt, Erdélyben két általam összeállított kötet. Az egyik Kuncz Aladár irodalmi tanulmányait tartalmazza, a másik Reményik Sándor erdélyi verseinek egy kisebb gyűjteménye, mindkettő a Pallas-Akadémia Könyvkiadó újdonsága. Nem tudok tétlenül ülni, évente hat-nyolc kötetem jelenik meg, ezek között vannak szöveggyűjtemények is. Ilyenekre is szeretnék sort keríteni a jövőben is. Hogy példát is adjak, az egyik budapesti kiadónál van egy Metamorphosis Transylvaniae című sorozatom, a XX. századi erdélyi magyar történelem nagy változásait dokumentálja. Nem én írom a könyvet, szépirodalmi művekből és történelmi dokumentumokból válogatok, és alapos, terjedelmes bevezetővel látom el. Eddig megjelent a trianoni eseményekkel, az Észak-Erdély visszacsatolásával foglalkozó könyv, és pár hónapja látott napvilágot az 1916-os román hadba lépés, az erdélyi katonai betörés sajátos monografikus krónikája. Nagyon érdekes és rendkívül fontos anyagokat sikerült ehhez találnom és közzétennünk. Az ilyen jelentős dokumentumgyűjtemények megérdemlik, hogy az ember időt, energiát áldozzon rájuk.
– Jusson belőlük minél több neked a következő években is!
N.M.K.
Népújság (Marosvásárhely)

Hamvas románul
A 2014. évi bukaresti nemzetközi könyvvásáron, a sorban a kilencedik Bookfest-en – amelyet május 28. és június 1. között tartottak – került sor a Balassi Intézet bukaresti és sepsiszentgyörgyi intézetei szervezésében, a Donau Lounge Standon, Hamvas Béla A bor filozófiája című művének román nyelvű “ősbemutatójára”. Ennek aműnek a fordítója dr. Hubbes László Attila, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem adjunktusa. Hamvas könyvét a bukaresti székhelyű Curtea Veche Kiadó jelentette meg 2013. decemberében, a Balassi Intézet sepsiszentgyörgyi Kulturális Központjának támogatásával.
Azt mondják a szakemberek, hogy A bor filozófiája című Hamvas-mű lefordítása több szempontból is jelentős teljesítménynek számít: egyrészt műfajából, nyelvezetéből adódóan igen nehéz feladat elé állítja a mindenkori fordítót, másrészt Hubbes László nem anyanyelvére, hanem egy idegen nyelvre ültette át ezt a magyar nyelvterületen oly nagyon kedvelt és ismert munkát. A román kritikusok is méltatják a fordítás kiváló minőségét, amely minden bizonnyal áttörést jelenthet a román nyelvterületen ismeretlen szerző életműve szempontjából is, de ugyanakkor – bár ennek az irodalomhoz nincs köze – kitűnő marketing-eszközként használható a magyar borok romániai népszerűsítése során. Itt azonban nemcsak erről van szó. A könyv, Hamvas, illetve Hubbes László vállalkozása is sokkal több (lehet) ennél. A fordítóval a könyv előtörténetéről, a saját pályaívről és a lehetséges folytatásokról beszélgettünk.
- Honnan ez a Hamvas Béla-rajongás? Hamvast “készen” kapta már gyermek- és ifjúkorában, vagy diákkorában kezdett megismerkedni véle?
- A rajongás talán erős szó. Nagy tisztelettel viseltetek Hamvas Béla iránt, de a rajongáshoz túlságosan óvatos vagyok. Olyannyira, hogy, amikor a kilencvenes évek közepe táján egy lelkendező Hamvas-divat kezdett elharapózni Kolozsváron a diákság körében, én egy kicsit vissza is riadtam, és hosszú ideig nem vettem aztán a kezembe. Szerencsére csak átmeneti időszak volt ez – később éppen az ellenségesen elfogult és felületes vagy tájékozatlan, rosszmájú lejárató szövegek nyomán kezdtem újra olvasni. Azt mondanám inkább, hogy amolyan első tanítómnak tartom őt: nála olvastam először sokmindenről, amiről korábban tudomásom sem volt. És persze a szellemi meg a morális magatartása is megragadott, bár néha kissé merevnek éreztem. Személyes viszonyom alakult ki vele a könyvei olvasása során – gyakran éppen a vitázgató morfondírozásommal. Azt nem mondanám, hogy állandóan őt olvasom, de ott van mindig a kezem ügyében. Az életmű-sorozatát összegyűjtöttem a polcra az évek során – ha ez rajongásnak számít…
A különleges szellemi kalandokra mindig fogható voltam; Weöres Sándort, Várkonyi Nándort már középiskolás koromban otthon kedveltem meg – így aztán, amikor elsőéves bölcsészhallgatóként a barátaimtól kezembe került a harminchárom esszé, már „be voltam törve”. (Csak jóval később szereztem tudomást a barátságukról.) Onnantól kezdve kerestem, kerestük, akkoriban valósággal habzsoltam… Igen, mondhatom, rajongtunk érte. Az egyetemi évek alatt végigolvastunk mindent, amit addig kiadtak tőle.
- Erdélyben alakult ki ez a Hamvas iránti rajongás? Vagy másutt járva, új környezeti hatások is erősítették? Magam szegedi diákként találkoztam először a nevével. Olyan sikeresen elhallgatták, hogy 1990 előtt csak némi halvány sejtésem volt arról, hogy létezett egy ilyen nevű “író”.
- Kolozsváron, 1990-ben találkoztunk először az írásaival az akkor frissen kialakult baráti körömben (és talán az sem egészen véletlen, hogy az eszeveszett marháskodás és szójátékok mentén az Éber lett e baráti társaság neve, ami Hamvas egyik alapterminusa – bár mi nem azzal a jelentéssel vagy szándékkal használtuk ezt a szót, de bizonyára tőle került be a szókészletünkbe). Mint említettem, a harminchárom esszé volt az első, ami a kezünkbe került, és aztán sorra az akkoriban már Erdélybe is átszivárgott művei: az Öt géniusz, A láthatatlan történet, a Scientia Sacra, s persze, a Karnevál, és így tovább – az egyetemi évek alatt végigolvastuk, végigvitattuk a főbb alapmunkáit. A bölcsészkaron akkor sem került még be a kánoni irodalomtörténetbe, de volt olyan tanárunk már – például a Magyarországról hazatérő Kiss Mihály, aki Hamvas Béla esszéiről szépen beszélt. Külön emlékezetes számomra az az előadás, amit egyszer meghívottként Szőcs Géza tartott róla – ő ugyanis már jóval korábban, még a szamizdat-időszakban megismerkedett Kolozsváron az írásaival.
Bizonyos tekintetben döntően befolyásolta az életemet – legalábbis szakmai téren: a Henoch apokalypsise, Hamvas fordításában és bevezető kommentárjával volt az a könyv, ami engem elindított az apokaliptikum kutatása felé, és kezdeti értelmezésemet nagymértékben meghatározta az ugyancsak akkoriban olvasott A világválság című esszé-trilógiája. Az apokaliptikának szentelt szakdolgozataimat még az ő szemléletmódjának erőteljes (és emiatt eléggé egyoldalú) hatása alatt írtam; különösen a mesteri értekezésemet. Ennek az elfogultságomnak az utólagos felismerése és a már említett, számomra zavaró divathullám miatt is torpantam vissza a „rajongásból”.
- Ön nemcsak rajongott Hamvas iránt, hanem egy idő után elhatározta, hogy románra fordítsa. Honnan vette a bátorságot? Szakmailag eleve felkészült volt erre, vagy évekig érlelte magában az ötletet?
- Úgy alakult, hogy 1998-tól (film)fordítóként kezdtem dolgozni Bukarestben, a fordítás a mindennapjaim részévé vált, elsősorban magyarra, vagy néha angolra fordítottam. Román nyelvre is ott fordítottam először, a stúdióban. (Megjegyzem, hogy soha nem jelentett nekem gondot a román nyelv, hiszen Galacon és Zsilvásáron nőttem fel, iskolakezdésre költöztünk haza Sepsiszentgyörgyre, és már gyerekkorom óta nagyon sokat olvastam románul is. Bukarest pedig egy eszményi közeg volt számomra. A – fordítói – szakmai felkészültség tehát csak a gyakorlatban alakult ki tehát az évek során, tudatosan nem készültem soha fordítónak, még kevésbé műfordítónak. Egyes könyvek olvastán fel-felbukkant ugyan bennem a gondolat, hogy ezt érdemes lenne románul is, vagy magyarul is, vagy éppen angolul is olvasni – és arra, hogy vajon képes lennék-e lefordítani? Néha neki is gyürkőztem egy-két mondatnak, de aztán többnyire – inkább idő és motiváció hiánya miatt – annyiban is hagytam…
Visszatérve Hamvasra, ugyanez a kihívásszerű gondolat motoszkált bennem: érdemes lenne román nyelvre átültetni néhány fontos írását. De mindjárt el is bátortalanodtam az elején – nagyon nehéz szöveg, nem is tudnék megbirkózni vele. Meg lehet, hogy nem is olvasnák szívesen –, s akkor pedig minek?
Ez utóbbi kételyemet egy román ismerősöm oszlatta el, aki hosszabb ideig Olaszországban élt, ott olvasta Hamvast olaszul, és nagyon tetszett neki. Azt hiszem, ő ültette el a bolhát a fülembe, hogy próbálkozzak a fordítással – talán még fel is ajánlotta, hogy publikálja. Akkor lefordítottam a Meteóra esszét, aztán részben, vagy egészen a Bizáncot; oda is adtam neki, de azóta sem tudok róla, hogy megjelentek volna valahol. Azt hiszem, tapintatlan választás volt részemről ez a két esszé, és persze én is csak műkedvelő kísérletező voltam még. Ez valamikor ’99-ben vagy kétezerben volt, azóta a fordítás-szövegek sincsenek meg és a kapcsolatot is elvesztettem.
- A bor filozófiáján kívül más hosszabb munkát is fordított?
- Csak azt a két említett esszét fordítottam le korábban – és aztán sokáig nem is gondoltam rá, hogy megpróbálkozzam. Már itthon éltem Sepsiszentgyörgyön a kétezres évek elején, könyvtárosként dolgoztam (ami nyugalmasabb időszakom volt), valamikor akkoriban frissen újraolvasva A bor filozófiáját, megint kezdett foglalkoztatni a gondolat, hogy vajon milyen lenne az románul, hogyan lehetne átültetni. Azt hiszem, kezdő lökést adott nekem az is, hogy ugyancsak akkoriban olvasgattam Radu Anton Roman költői gasztro-etnográfiai munkáját a román tájegységek hagyományos konyhájáról és borvilágáról, és úgy éreztem, hogy Hamvas borfilozófiája is éppen olyan jól csengene románul. Kezdetben inkább ezt akartam kipróbálni, semmint céltudatosan „Hamvast fordítani”. Nem is tudom, pontosan mikor szántam rá magam, hogy az első mondatot lefordítsam… De aztán napi programom része lett, hogy reggeli ujjgyakorlatként azzal kezdjem a napot, hogy egy-egy mondatot még a család ébredése előtt lefordítsak. Később már – a Hamvas iránti elkötelezettségem révén is – tudatosan törekedtem arra, hogy meglegyen a borfilozófiából a „napi penzumom”, és ha valamiért nem sikerült reggel, akkor este nem tértem aludni, amíg nem teljesítettem. Persze, ez az egy mondat fordítás nem mindig jelentett kimondottan fordítást; olyan is volt, amikor egyszerűen kitöröltem két-három előző napi mondatot, hogy aztán másnap újraírhassam.
Egy év is eltelt talán, vagy még hosszabb idő, amikor azon vettem észre magam, hogy a könyv utolsó mondatát fordítom… Aztán nem tudtam mihez kezdeni vele, hiszen nem erősségem az önbizalom, és nem is ismertem senkit, akihez fordulni mertem volna. Régi barátaim, természetesen, és a családom is váltig biztattak, hogy ki kell adni. Én is éreztem, hogy most már tétje van a dolognak, hiszen Hamvas általam kerülhetne először a román olvasóközönség elé. Miközben (éveken át sikertelenül) kiadót kerestem a kéziratnak, kétszer is újraírtam-újrafordítottam, mert nem voltam elégedett az előző munkámmal. Sok segítőm volt ezalatt az idő alatt – és nekik köszönhető, hogy immár könyvként kerülhet a román olvasók asztalára.
- Mi a véleménye, vannak-e Hamvasnak román megfelelői? Esetleg rokonai?
- Vannak. Végső soron azért mertem mégis hozzáfogni Hamvast románra fordítani, mert eredeti kételyeim valóban megfontolatlanok voltak, hiszen a két világháború közötti román szellemi elit jelentős része fordult a René Guenon, Julius Evola által is képviselt tradicionalizmus felé, akárcsak Hamvas Béla. Olyan neveket említhetek itt, mint Nae Ionescu, Mircea Vulcanescu, Vasile Lovinescu, Constantin Noica, Emil Cioran vagy akár Mircea Eliade. Azzal a különbséggel, hogy a román tradicionalisták egyrészt elsősorban a nemzeti ortodoxia és a népiség révén kapcsolódtak be ebbe az irányzatba, így szinte elkerülhetetlenül adódott a korabeli (szélső)jobboldallal való összefonódásuk, Hamvas viszont kritikusan viszonyult mindenféle politikai ideológiához vagy formációhoz.
- Ismerték Hamvast a románok? Milyen volt a recepciója?
- Eltekintve néhány magyarul is olvasó erdélyi román útkeresőtől, vagy azoktól a kevesektől, akik esetleg francia vagy olasz fordításban találkoztak az írásaival, Hamvas Béla mondhatni teljesen ismeretlen volt a román olvasóközönség számára. Viszont a hosszú kiadókeresési folyamat során, amikor különböző hazai és nyugati román szellemi személyiségekhez fordultam segítségért, azok, akik elolvasták a kéziratot, nagy lelkesedéssel beszéltek róla, és a művet népszerűsítendő még kisebb részleteket vagy ismertetőket is közöltek belőle honlapjaikon, vagy a folyóiratokban.
A nyelvi lektor, Nina Tintar – akinek itt is szeretném megköszönni a hihetetlenül sok segítségét – egyenesen rajongással dicsérte, barátai közt népszerűsítette még a megjelenés előtt, és teljesen önzetlenül, elkötelezetten kereste ő is a kiadási lehetőségeket kapcsolatain keresztül.
Természetesen, mások is fordítottak már Hamvastól szövegeket, esszéket – itt mindenképpen meg kell említenem Boér Hunort, de másoktól is ismerek szövegeket, töredékeket: Adrian Bude, Dénes Ilona román fordításai megtalálhatók a Sütő Zsolt által fenntartott háromnyelvű www.hamvasbela.org portálon. Zsolt egyébként is rengeteget tett Hamvas Béla romániai népszerűsítéséért, nekem is sokat segített – és neki is köszönhető az, hogy A bor filozófiája nem egészen légüres térbe érkezett: a honlapjának szép számban vannak román olvasói. A könyv megjelenése óta – amit végül is Lakatos Mihály éveken át kitartó korrespondenciája tett lehetővé a Balassi Intézet révén – nagyon jó visszajelzések érkeztek, úgy az olvasók, mint a kritika részéről. Több lelkes olvasói levelet is kaptam, amelyekben csodálattal dicsérték Hamvas gondolatait, költői nyelvezetét, és biztattak a folytatásra, hangsúlyozván, hogy kíváncsian várják a számukra új magyar gondolkodó további műveit. Az első irodalmi kritikák (nem meglepő módon) borkedvelő közegben jelentek meg, de a könyvszakma is pozitívan reagált, méltatva a művet magát és a fordítást egyaránt.
- Vannak még fordítói tervei? Esetleg kész munkái? Hamvas műveit lefordítani elég egy emberi élet? Mennyire nehéz a sajátos nyelvezet “rekonstruálása”?
- Be kell vallanom, hogy a kézirat hosszú ideig tartó látszólagos kiadhatatlansága igencsak elvette a kedvemet, másrészt pedig a másfelé kanyarodó pályám – az egyetemi oktatásban és kutatásban folytatott munkám minden időmet felemészti –, így jó néhány éve nem fordítottam már Hamvast, a régen elkezdett esszéfordításaim is félbemaradtak. (Néhány töredék olvasható a már említett Hamvas Bélának dedikált honlapon.) Írtam viszont két tanulmányt Hamvas Béláról: egyet angol nyelven, amit egy nemzetközi konferencián be is mutattam, és a Semeia sorozatban fog hamarosan megjelenni; valamint románul egy utótanulmánnyal egészítettem ki A bor filozófiája fordítását a kötetben, amiben igyekeztem bemutatni a román közönség számára ismeretlen szerző munkásságát és életútját.
Most, a könyv végre megvalósult kiadása és a számomra is meglepő kedvező fogadtatása visszahozta a kedvemet és a régi elképzeléseimet. Ahogy időm engedi – vagy inkább, ahogy szakítok rá magamnak időt – szeretnék újra fordítani, ezúttal immár nagyon céltudatosan. Vagy a Láthatatlan történetet, vagy pedig egy saját válogatású gyűjteményt, olyasmit, mint amilyen a Harminchárom esszé, ami átfogó képet nyújtana életműve minden korszakáról. Bármelyikre is vállalkozom, mindenképpen az lenne a célom, hogy a „komolyabb” írásait tárjam a román olvasóközönség elé, hiszen a borfilozófia a könnyedebb művei közé tartozik. A nagyobb munkáinak, mint a Scientia Sacra vagy a Tabula Smaragdina meg a Mágia Szútra, vagy akár a Karnevál és a más regényei, még nem mernék nekilátni. Nyelvileg is igencsak nagy megpróbáltatás elé állítanának; és idő, nyugalom, rengeteg kellene hozzá, hogy tartalmilag megfelelő módon tudjam harmonizálni a román nyelvű hagyományközpontú irodalom világával. Ehhez már valóban egy élet munkája kellene, mint a Sava Babičé, aki az egész hamvasi életművet átültette szerbre – és nem tudom, hogy képes lennék-e rá. A vágy azért megmarad.
Simó Márton, Székelyhon.ro

Bözödi György: Válogatott versek (Székely Könyvtár)
Épp a napokban olvastam Kemény István Lúdbőr című kötetében, Fekete István kapcsán a múlt század harmincas éveiről: „Ekkoriban épp megtört a modernség lendülete. Kifulladt a húszas évek, gazdasági válság tört ki, szörnyetegek másztak elő a sötétségből, rossz előérzet szállta meg a szellemi életet. A művészetek visszaklasszicizálódtak. A modern civilizáció pár évre visszahőkölt, hogy aztán pár év múlva felvegye a pokolba vezető irányt. A harmincas évek az irodalomban is újklasszicista korszak volt a századelő modernizmusai, avantgárdjai után. Egészen különböző írók, egy széles nemzedék próbálta meg a világ jobbik, tisztábbik oldalát felmutatni. Vagy kivonulni, saját világot alkotni. Vagy éppenséggel elbújni a tiszta irodalomban. Vágy a rendre, pásztoridill, bukolikus hangulatok, őstörténet. József Attila, Radnóti Miklós, Weöres Sándor, Várkonyi Nándor, Szentkuthy Miklós, Szerb Antal. A harmincas évek irodalmára és az akkor pályát kezdő írókra jellemző egyfajta csakazértis idealizmus, vagy ha tetszik, naivitás.”
Ezek a gondolatok találtak rám, vagy ezekre a gondolatokra találtam én, szinte véletlen egybeesésként, amikor épp Bözödi György Válogatott verseivel foglalkozva azon gondolkodtam, hogy mit is írjak erről a költőként (még Erdélyben is) szinte teljesen ismeretlen, ám fontos lírikusról.
Teljesen eltér ez a költészet a múlt század harmincas-negyvenes éveiben uralkodó, kiművelt, kicsiszolt, elegáns formakultúrájú, klasszicizáló vagy visszaklasszicizált, újklasszicista, kiváló formaérzékkel prezentált, esztétizáló lírájától. De ez a dísztelenség, a „másfajta zene”, a szinte tüntetően leegyszerűsített, „fogyatékos” költőiség, ez a fajta (és szándékosan nem írok népit) líra távol áll az akkoriban, a húszas évek elejétől divatossá lett, Erdélyi József nevével fémjelzett népies lírájától is. Még ha rokonságot is mutat Erdélyiék, Illyés Gyuláék, Bartalisék népiességével, mégsem onnan eredeztethető, és nem is oda köthető leginkább, hanem valahová a Székely bánja szociográfiai formáihoz. Azt mondanám, hogy együtt, illetve párhuzamosan kellene olvasni a kettőt.
Semmi idill, semmi idilli, semmi megszépült paraszti-népi mézesmáz, inkább nyomasztó, komor, sőt, drámaivá váló realitások és tehetetlenség, távlattalanság, keserűség inkább. Egy hely, ahol a hegyek és a végzet egyszerre végzi munkáját, a székely hegyek között a kibontakozni nem tudó egyéni sorsok, a bezártság, elnyomottság, kisemmizettség képei látszanak, és a vágyak hallatszanak csak, a sóhajok az elveszített lehetőségek, az eszmények tűnte láttán. (Tűnte láttán!) Szomorú, bezárt világ ez. Vaskos, dallamtalan, nem szép, nem idillikus. Mint amilyenek a versek is. Főleg a kezdeti korszak versei: prózaira, sokszor novellisztikusra hangszerelt, dísz- és dallamtalan, ha úgy tetszik, formátlan költemények. Amelyeknek – akkor még – a versségük, a költészetségük/voltuk is megkérdőjelezhető. Nem is szabadversek inkább, hanem prózaversek. Eredetien kialakított műformák, amelyek a vers és a próza határán állnak, de inkább a prózára hajaznak. Leíró, elbeszélő jellegűek, visszafogott szubjektivitással előadott, saját laborban kikísérletezett műformák. Elemi erővel tör fel Bözödiből ez a mai szemmel nézve abszolút korszerű, (többnyire) szabad/prózaversekben írt költészet, szinte ösztönösen áramlik egy olyan történelmi korban, a múlt század harmincas-negyvenes éveiben, amikor még teljes valójában, „pompájában” ott lélegzett, pulzált mögötte az akkor még létező és még Egész falusi, paraszti világ, ami az éltetője, ihletője volt. Nem kiszínezve, nem megszépítve, nem retusálva, hanem a maga valóságában. És szeretettel, a benne élő, a belülről beszélő szeretetével.
Ha ma születik ez a költészet – engedtessék meg a képzavar –: Oravecz Imre lesz belőle. De addig még el kellett telnie több mint fél évszázadnak, hogy ez a fajta líra létjogosultságot leljen az irodalomban. És nem egykönnyen sikerült még ekkor sem neki. A visszhangtalanság pedig, a visszajelzések, visszakapcsolások hiánya beléje fojtja a szót. Elkezd a divat után menni, úgy írni, ahogyan divatos, elkezd rímelni: nem megy, illetve nem jól megy. Szigorú formába zárja költeményeit, nem jól sikerülnek, mert ez nem ő. Aforizmaszerű, bökversekre hajazó, szentenciára építő verseket ír. Mint akibe végképp belészorult a szó. De a kezdeti tíz év lírája – merem remélni – jelentős.
Bözödi György, családi nevén Jakab (Bözöd, 1913. március 9. – Budakeszi, 1989. november 25.) magyar író, szociográfus, történész. A kolozsvári unitárius kollégiumban érettségizett, két évig teológiát, majd a kolozsvári egyetemen jogot és bölcsészetet hallgatott. Újságíró az Ellenzék és a Keleti Újság lapoknál, később a marosvásárhelyi Székely Szó felelős szerkesztője, a kolozsvári Hitel főmunkatársa (1935), majd a kolozsvári Egyetemi Könyvtár tisztviselője. A második világháború alatt egyik alapítója és szerkesztője a Termés kolozsvári folyóiratnak (1942–44). A háború után az 1848–49-es Történelmi Ereklye Múzeum őre, majd egy ideig könyvelőként dolgozott szövetkezetnél, állami vállalatnál, 1957-től nyugdíjazásáig (1975) marosvásárhelyi akadémiai kutató, majd főkutató volt. Első versei, novellái 1932-ben jelentek meg a kolozsvári Keleti Újságban. Főművében, a Székely bánja (Kolozsvár, 1938) történeti és szociográfiai munkájában tudományos alapossággal tárta fel Székelyföld múltját, jelenét. A falukutató anyaggyűjtéssel elmélyül, gazdagabbá válik írói szemlélete: első verseiben, novelláiban és regényeiben (Nyugtalan pásztorok, Romlás) a kisebbségi sorban tengődő erdélyi falu hiteles rajzát adta. A kutató eredményeit a szépíró is hasznosítja: Gábor Áronnak és társainak életét dolgozta fel töredékekben megjelent regényes korrajzában (Tűzpróba, Igaz Szó, 1969/3.). Szorosan kapcsolódott a Móricz Zsigmond utáni nemzedék eszmeköréhez. 1939-ben Baumgarten-jutalommal tüntették ki. Budakeszin érte a halál, de kívánságára falujában, Bözödön temették el.
Fekete Vince / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)