Tempfli József és Tőkés László nagyváradi püspökök okt. 21-e és 26-a között a Svájci Magyar Egyesületek Szövetségének /SMESZ/ meghívására Svájcban ökumenikus szolgálati körutat tettek, több városban jártak. Ismertették egyházaik és a romániai magyarság nehéz helyzetét, az etnikai diszkrimináció tényeit, a svájci egyházak erkölcsi, politikai és anyagi támogatását kérték. Interjúkat adtak a lapoknak, hitet tettek a nemzeti és vallási megbékélés mellett. Svájci útjukon a püspököket vendégül látták dr. Benczédi Pál és dr. Sasvári László, a SMESZ elnöke és főtitkára, dr. Bagi Lajos, a Magyarok Világszövetsége /MVSZ/ nyugati alelnöke, valamint B. Szabó Péter, az MVSZ svájci szervezetének elnöke. Okt. 26-án a püspököket fogadták John Pace, az ENSZ Emberjogi Központja Technikai Együttműködési Osztályának igazgatója, továbbá Lee Swepston és Jane Hodges-Aeberhard, a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet főtisztviselői. A két püspök nemzetközi sajtóértekezletet tartott, majd fogadta őket az Egyházak Világtanácsának főtitkára. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 1./

"Székelyudvarhelyen október 15-én a Haáz Rezső Múzeum udvarán felavatják a László Gyula régész, festőművész emlékére elhelyezett táblát. "Barátainkkal elhatároztuk, hogy a múzeum udvarán emléket állítunk azoknak a történészeknek, etnográfusoknak, akik legtöbbet tettek a székelység megismeréséért, megismertetéséért" - mondta Zepeczaner Jenő múzeumigazgató. Az emlékplakett Sánta Csaba szovátai szobrászművész munkája. A jövőben szeretnék elhelyezni Lakatos István, Jakab Elek, Benkő József, Kővári László és P. Boros Fortunát plakettjeit is a múzeum falán. /László Gyula-emlékplakettet lepleztek le Székelyudvarhelyen. = Hargita Népe (Csíkszereda), okt. 16./"

Tőkés László püspök tavaly rágalmazásért beperelte Alison Mutlert, az Associated Press tudósítóját, aki szekuritátés ügynöknek nevezte a püspököt. A következő tárgyalást szept. 22-én tartják Bukarestben. A bíróság néhány napja elrendelte a püspök dossziéjának átvilágítását. Tőkés László a Krónikának nyilatkozott, kijelentve, szükségesnek tartja, hogy véget érjenek a tíz éve tartó vádaskodások. Az a körülmény aggasztó, hogy a Román Hírszerző Szolgálattól /SRI/ kell kikérni a dossziét. Az átvilágító bizottság elnöke azt nyilatkozta, hogy sok dossziét megsemmisítettek, az iratokat megcsonkították vagy éppenséggel kiegészítették. Tőkés Lászlót megvádolták már, hogy a CIA ügynöke, a 90-es évek elején megjelent Encyclopedia Britannica szerint pedig a KGB ügynöke. ″A híresztelések romboló hatása mérhetetlen.″ - mondta. - 1975-ben, hosszú sanyargatás után leíratták vele azt, hogy Kolozsvári László álnéven feljegyzéseket továbbít majd a Securitate részére. Ezt azonban nem írta alá és soha egyetlen jelentést sem készített. A fenti nyilatkozatát 1990-ben a Renasterea Banateana még aláírás nélkül közölte, 1994-ben a Tinemara viszont már aláírással, holott ő nem írta alá a nyilatkozatot. Az aláírást odahamisították. /Gazda Árpád: Mit rejt Tőkés László szekusdossziéja? = Krónika (Kolozsvár), aug. 10./ Tőkés László nyilatkozatához szólt hozzá Vetési László /Kolozsvár/ református lelkész. Elmondta, hogy a hetvenes évek elején a teológián összeállt néhány diák és megindították ellenállási mozgalmukat. Erről értesült a Securitate. Néhány alkalommal behívták a hallgatókat, de inkább csak figyelték tevékenységüket. Amikor elkezdődtek a kihallgatások, a hallgatók bajtársi fogadalmat tettek: mindegyikük elmondja, mit diktáltak neki, miről tudnak odabent. Ezt a fogadalmat mindnyájan betartották. A teológia elvégzése után egyenként behívatták őket, de új információt nem tudtak kiszedni belőlük. Nekik könnyebb dolguk volt, mert Tőkés László mindenről tájékoztatta őket. - Vetési László, Ferenc László és Jenei Tamás lelkészek néhány évvel ezelőtt már kiadtak egy nyilatkozatot, amelyben kiálltak Tőkés László püspök mellett, leszögezve, hogy a püspök nem volt besúgó. /Leopold Erika: Vetési László lelkész a királyhágómelléki püspök nyilatkozatáról. ″Mi is ellenálltunk a beszervezésnek.″ = Krónika (Kolozsvár), aug. 12./

"Márc. 23-án negyedik alkalommal osztották ki Kolozsváron a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság (KLMT) emlékérmeit. A kétévente megrendezésre kerülő díjazáson három hazai műemlékvédő szakembert részesítettek ebben az elismerésben. A szovátai Mihály Ferenc restaurátornak az erdélyi festett mennyezetek és kazetták, templomi faberendezések felújítási munkálataiban kifejtett tevékenységét díjazták. A László Miklósi Keresztes Gyula építész több évtizeden át kifejtett kutatói, felmérési és széles körű népszerűsítői munkásságáért részesült emlékéremben. A kolozsvári László Miklós fényképész műtárgyakért, kiadványok illusztrációiért kapott kitüntetése akár életműdíjnak is tekinthető. Márc. 24-én a KLMT szakmai vitafórumot tartott Szellemi műemlékvédelem címmel. /Műemlékvédők, restaurátorok díjazása. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 26./"

Kárpátaljai és erdélyi magyar festőművészek tárlata nyílt Pécsett, a Határon Túli Magyarokért Alapítvány által létrehozott Pannon Magyar Házban. A négy Kárpát-medencei művész alkotásainak február végéig látható pécsi kiállításán bemutatják a fiatalon elhunyt erdélyi alkotó, Molnár Dénes munkáit. Fő művei közé tartozik a szászrégeni református templom százhetven festett mennyezeti kazettája, s megörökítette a művész a székelyföld templomait, Erdély várait és jelentős műemlékeit is. A kárpátaljai Tiszaújlakon élő Kolozsvári László a klasszikus realista magyar festészet hagyományainak folytatója. Az Ungváron élő Magyar László festőművész és a kárpátaljai Szürtén élő Tóth Lajos festőművész-grafikus, a Kárpátaljai Magyar Képző-és Iparművészek Révész Imre Társaságának elnöke is kiállított. /Kárpát medencei festők tárlata. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), febr. 11./

Fennállásának tízéves jubileumát ünnepelte máj. 5-én Nagyenyeden a Collegium Gabrielense, a reneszánsz értékek színvonalas megjelenítése révén a középkori kultúra és zene ünnepévé varázsolták e napot. Fellépett a kolozsvári László Bakk Anikó által irányított Amaryllis táncház is. A nagyenyedi együttes irányítói Demény Piroska tanárnő és Tornai Gyöngyi tanítónő. Az induláskor varrott korabeli ruhák most, tíz év múltán is nagyon dekoratívak. Az együttes volt tagjai közül néhányan ma már az anyaországi Dévai Nagy Kamilla iskolájában vagy a kolozsvári zenekonzervatóriumban tanulnak. /Bakó Botond: Tízéves a Collegium Gabrielense. Középkori ruhába öltözött a Vártemplom. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 8./

A Romániai Magyar Szó hosszú kirohanást közölt Kövér László /Fidesz/ ellen bizonyos Kolozsvári László tollából. Az indulatos szerző szerint „hogyan tud kereszténységről beszélni egy olyan politikus, aki rövid jobboldali pályafutása alatt köszönőviszonyba sem került a keresztényi alázattal és szeretettel, sőt kötelet tud ajánlani a másként gondolkodóknak?” , „hogyan mondhatja egy szónok, hogy restek vagyunk fegyverhez, az erőszak eszközéhez nyúlni, miután már kétségbe vonta a törökök és a szovjetek elleni honvédő harc értelmét?” A cikkből megtudhatjuk, hogy „a magyarországi hivatásos árokásók a román határon túl is elkezdték szorgalmas munkájukat.” A cikkíró felvetette, vizsgálni kellene, „hogy az elmúlt 13 év magyar kormányainak milyen felelőssége van abban, hogy 800 ezer román mellett 200 ezer magyar is eltűnt az országból.” /Kolozsvári László: A cinikus kisördög. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jan. 10./

A Kalotaszeg folyóirat legutóbbi, január–februári számában dr. Rétvári László az erdélyi magyarságról és szállásterületéről, Boldizsár Zeyk Imre Kalotaszeg végvárairól írt. /Lapszemle. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 19./

Május 26–28. között ünneplik a Kolozsvári Amatőr Barlangász Klub /KABK/ megalakulásának 40. évfordulóját. A klubot 1966-ban Bagaméri Béla alapította, azóta a szervezet aktív tagjai több tíz barlangot fedeztek fel. A résztvevőket a Katalin panzióba várják, amely Torockó előtt található. Fényképkiállítás, régi és új barlangász felszerelések bemutatása lest a klub tevékenységének bemutatása mellett. A rendezvényen jelen lesz Bagaméri Béla, a KABK alapítója, de több volt elnök, oszlopos tag is eljön, mint például Varga Alfonz, Szilágyi Árpád, Varga László, Szabó Zoltán. Természetesen részt vesz Vári László, a KABK jelenlegi elnöke is. /K. O.: Nagyszabású barlangász tábor Torockón. Negyvenéves a Kolozsvári Amatőr Barlangász Klub. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 23./

Gálfalvi György, a marosvásárhelyi Látó szépirodalmi folyóirat főszerkesztője közölte, a fejük fölött döntöttek, nem közölték velük, hogy fedél nélkül maradnak. A döntést csak a fellebbezési határidő letelte után közölték a Látó szerkesztőségével. A körülmények az 1999-ben történtekkel azonosak. Ekkor a Látó és a Vatra szépirodalmi folyóiratokkal együtt a Magyar Újságírók Romániai Egyesületét, a Romániai Magyar Szó fiókszerkesztőségét és más országos román nyelvű lapok és hírügynökségek tudósítóit törvényszéki döntés alapján kiköltöztették a Városháza utcai székházból. A korántsem megnyugtató helyzet ellenére a Látó Irodalmi Színpada évadot kezdett a hét végén. Marosvásárhely és a folyóirat vendége volt a zalaegerszegi Pannon Tükör szerkesztősége. A zalai szerkesztők elmondták, a folyóirat a világban és a Kárpát-medencében élő és alkotó magyar írók fóruma, szerző- és szerkesztőgárdájához tartozik a Párizsban élő Nagy Pál, a kárpátaljai Balla D. Károly, a kolozsvári Lászlóffy Aladár, a muravidéki Bence Lajos, az írországi Newcastle-ban alkotó Kabdebó Tamás és a chicagói Makkai Ádám, munkatársa volt a nemrég elhunyt Major-Zala Lajos Svájcban élt költő is. /Lokodi Imre: Batyut köthet a Látó. = Új Magyar Szó (Bukarest), szept. 18./

Józsa Attila saját elképzelései szerint szabadon, önfeledten, gátlástalanul szeretne dallani, ezt tükrözi Változatok Sors-szimfóniára című kötete. Ungvári László Zsolt majdnem teljes fegyverzetben jelentkezik első könyvében: A költő nesztelen ecsetje /Pallas-Akadémia, Csíkszereda/ /Két első könyves költő. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), júl. 21./

Kozma Mária, a Pallas-Akadémia Kiadó főszerkesztője mutatta be Sepsiszentgyörgyön a kiadó új verseskönyveit, a debütáló Ungvári László Zsolt A költő nesztelen ecsetje, Páll Lajos A csodák palotája és Bogdán László Szindbád a taligán című kötetét, majd a szerzőkkel beszélgetett, akik verseikből olvastak fel. /Könyvbemutató a Képtárban. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 6./

Hetven, Sepsiszentgyörgyön élő könyvszerzőt leltároz fel az a kötet, amelyet április 29-én mutattak be a Szent György-napok keretében. A Sepsiszentgyörgyi kortárs könyvszerzők – 2008 című kötetben olyan alkotók kaptak helyet, akik a városban élnek, és legalább egy könyvük megjelent, szerkesztője Péter Sándor magyar irodalom szakos tanár. A kötet 300 példányban látott napvilágot, melyben a legfiatalabb alkotó a 29 éves Ungvári László Zsolt költő, a legidősebb pedig a 87 éves Gocz József hadtörténetíró. /Kovács Zsolt: Könyvszerzők leltárja. = Krónika (Kolozsvár), ápr. 30./

Napvilágot látott Ungvári László Zsolt A költő nesztelen ecsetje (Versek, 2001–2006) /Pallas–Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda/ című kötete, a változatos formák, képgazdagság, élőbeszédszerű versmondatok halk, személyes, tágas világa. /Egyed Emese: Habemus poetam. = Hargita Népe (Csíkszereda), júl. 5./

A kutatómunka dicsérete
Marosvásárhely és a Székely Társaságok
Örömmel és az írástudóknak járó elismeréssel lapozza és mélyül el olvasásában, aki kézbe veszi a kolozsvári Korunk két idei számát. A borítók modern grafikája, a tartalomjegyzék gazdag olvasmányígérete ébren tartja az olvasó érdeklődését. Tematikus számok. A januári 1. szám, a "Virágok hatalmá"- nak dedikált versanyaga, tanulmányai, olvasmányai és képanyaga a virágok szépségének, majd szinte csodatevő hatalmának bizonyítása. A publicisztika számos műfajában összegzik a szerzők, olvasmányosan, mit jelent a magyar históriában, költészetben, a képzőművészetben és a mindennapi életben a virágok "hatalma". Olvashatunk a gyimesi kaszálók csodálatos növényvilágáról, a sütés- főzésben felhasználható virágokról, a gyógyításban hasznosakról, és még százféle bab-babonáról, miközben szebbnél szebb virágcsendélettel találkozunk a cikkek illusztrációjaként, nemkülönben érdekes dolgokat tudhatunk meg a Romániai Rózsabarátok Szövetségéről. A második, a februári szám tematikája: Városi térvázlatok, neves műépítészek, város- és társadalomkutatók, publicisták, egyetemi hallgatók, irodalomtörténészek írásaiban mutatja be a téma hazai vonatkozásait, perspektíváit.
Mindkét szám História rovatánál szeretnék megállni, amely eddig kevésbé felkutatott témát dolgoz és tár fel folytatásban a Korunk idei két számában.
Balaton Petra történész, A székely társadalom önszerveződése és a Székely Társaságok című tanulmány szerzőjének még 2002-ben megjelent dokumentumkötete, a Székely Akció története, előzménye az ezekbe foglalt közlésének. A Székely Akció története az Erdélyi Történeti Füzetek 1. kötetébe foglalt XIX. század végi székely közgazdasági állapotok bemutatása, egyben a régió fejlesztését szolgáló, az erdélyrészi kormánykirendeltség fejlesztési programját ismertető dokumentum, Erdély, jelesen a Székelyföld históriájának olyan szelete, amely bizonyítja, hogy a magyar kormányok nagy lendülettel próbálnak cselekedni a XIX. század végén és a XX. század elején a Székelyföld felzárkóztatására, támogatni kívánják törekvéseit, mindazt a cselekvőkészséget, amely a népesség részéről is megmutatkozik. Így körvonalazódik Székely Akció néven minden társadalmi és állami tevékenység, amely az említett korszakban a székelység helyzetének javítására irányult. Minden jól indul, sőt kiterjed a négy székely megye területén kívülre is, az aranyosszéki, a Küküllő menti és a hétfalusi csángók körére is.
Az "akció" jegyében kialakulnak a széles körű társadalmi szervezkedések, társaságok, egyesületek, fórumok jönnek létre. A kormányok többnyire "merkantilista indíttatású, liberális gazdaságpolitikát" követnek ez ügyben. Éleződik a centrum és a periféria, a centrum és a hagyományos gazdaságpolitikát folytató területek konfliktusa. A székely kérdést, a gazdasági, társadalmi és kulturális fejlődés szükségességét a Budapesten élő székely értelmiségiek vetik fel és cselekednek. Ugron Gábor, Bartha Miklós 1875-ben megalakítják a Székely Művelődési és Közgazdasági Egyesületet, amely 1000 Ft-os pályadíjat tűz ki a helyzet ismertetésére és feltérképezésére. Az egyesület működésének alapja lett az a könyv, amelyet ekkor Kozma Ferenc, a székelykeresztúri tanítóképző igazgatója megírt, és amely mindmáig "a régió gazdasági és szociális problémáit tárgyaló művek" alapja lett, előmozdította az egyesület működését, teendőinek meghatározását. Itt írja le a szerző mindazokat az intézményeket, amelyek az egyesület segítségével létrejönnek.
1886-ban alapítják meg a Székelyföldi Iparmúzeumot, és kezdeményezik a Kolozsváron megalakult Erdélyrészi Magyar Közművelődési Egyesületet, az EMKE-t.
A "székely ügy" mellett meggyőződéssel, nagy cselekvőkészséggel szállnak síkra publicisztikával, nagy hatású tanulmányokkal Benedek Elek, Jancsó Benedek, Gaál Mózes, Petelei István, Kővári László, Szádeczky Lajos. Sok szó esik továbbá az EMKE bátorító, eredményes tevékenységéről, az 1891-ben megalakult EKE – Erdélyrészi Kárpát Egyesület – turisztikával és idegenforgalommal népszerűséget elért munkájával. Sok minden történik az ügyben a XX. század elején. Foglalkoznak a székelyek kivándorlásának okaival, 1902-ben megrendezik Debrecenben a Székely írók napját. A szerző előrevivő mozzanatként ismerteti a székely társadalom legnagyobb megmozdulását, az 1902. augusztus 28-30-án Csíktusnádon megtartott első székely kongresszust, mintegy 500 résztvevővel. Ez a kongresszus mondja ki, hogy a székely kérdés nemzeti ügy. 31 előadás hangzik el a kongresszuson.
Rózsa Mária. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

EMKE-gála díjakkal
Tizenhárom erdélyi magyar szervezet, illetve magánszemély vehette át szombaton az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület által megalapított EMKE-díjat az egyik legrégebbinek számító erdélyi civil szervezet 125. születésnapján, Kolozsváron.
„Nagyon örülök, hogy ma sikerült néhány, az erdélyi magyar kultúra megmaradásáért és annak színesítéséért dolgozó személyt kitüntetnünk, akik már régóta megérdemlik ezt az odafigyelést. Ugyanakkor ezzel az alkalommal világossá vált számunkra, hogy az EMKE az erdélyi magyarság nélkülözhetetlen fontosságú civil szervezete” – mondta lapunknak Dáné Tibor Kálmán.
Az EMKE ügyvezető elnöke olyan megvalósításokat emelt ki, mint az EMKE-díjak, amelyek ma már rangos és elismert díjaknak számítanak a hazai magyar közösség körében. Elmondása szerint a Magyar Ház hálózatba való bekapcsolódás, a szórványban élőkre való odafigyelés is olyan része a szervezetük munkásságának, ami híven tükrözi a kezdeti törekvéseket.
„Ami a hosszú távú célokat illeti, igyekszünk a kis közösségekben élő erdélyi magyarságot integrálni az erdélyi kulturális és művelődési életbe” – nyilatkozta Dáné Tibor Kálmán, aki lapunk kérdésére azt is elmondta, hogy jó kapcsolatot ápolnak a különböző történelmi régiók hasonló civil szervezeteivel, amelyekkel szoros együttműködésben az anyaországtól leszakadt régiók művelődési és kulturális életének fejlesztése érdekében tevékenykednek.
Az egésznapos rendezvénysorozattal egybekötött közgyűlésen a Hargita és Kovászna megyei tanács szórványprogramjait mutatta be, valamint díszoklevelet adtak át Markó Bélának, az RMDSZ elnökének, amiért az általa vezetett szövetség 19 évvel ezelőtt újraalapította az EMKÉ-t. A délutáni órákban a közgyűlésen résztvevő EMKE-tagok a szervezetet megalapító Pákéi Sándor József házsongárdi sírját koszorúzták meg, ahol Gaál György helytörténész beszédében emlékezett meg az alapítóról.
Az EMKE 2010-es díjazottai
Az egyesület díjait idén is azok a magánszemélyek, illetve szervezetek kapták, akik valamilyen formában munkásságukkal hozzájárultak az erdélyi magyar kulturális szféra kibontakozásához. Így a fennállásának 125. évfordulóját ünneplő EMKE többek közt a Román Televízió bukaresti magyar nyelvű adását Spectator-díjban, a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színházat Bánffy Miklós-díjban, Gergely Istvánné Tőkés Erzsébetet Kővári László-díjban és Sipos Zoltánt Nagy István-díjban részesítette.
Ivácson László Kacsó András-díjban, Olosz Katalin Bányai János-díjban, Dukrét Géza Kun Kocsárd-díjban, Csíky András Kovács György-díjban, Kézdi Imola Poór Lili-díjban, Molnár János Szentgyörgyi István-díjban, Tőzsér József és Kozma Mária Szolnay Sándor-díjban, Okos Rigó Ilona Monoki István-díjban, valamint Ambrus Ádám gróf Mikó Imre-díjban részesült.
Sipos M. Zoltán
Új Magyar Szó (Bukarest)

Zilahi vendégkórus Várad-Olasziban
Nagyvárad – A vasárnap déli szentmise keretében a Zilahi Plébániatemplom Kővári László karnagy vezette kórusa lépett fel a nagyváradi Barátok templomában. Kiss Albert apátkanonok mutatott be szentmisét.
A vasárnap délelőtt 11.30 órakor kezdődött szentmise keretében a Zilahi Plébániatemplom Kővári László karnagy vezette kórusa lépett a nagyváradi Barátok templomában, viszonyozva a Kiss Géza Lóránd kántor-karnagy irányította házigazda Bihari Sándor Kórus tavalyi szilágysági látogatását, s egyúttal bizonyságtételt téve arról, hogy mindannyian együvé, Jézus Krisztushoz tartozunk.
Az evangéliumi részlet Szent Lukács könyvéből szólt. Prédikációjában Kiss Albert plébános, apátkanonok arra emlékeztetett, hogy november első napjaiban keresztény szokás szerint kilátogatunk a temetőbe, imádkozunk elhunyt szeretteinkért, gyertyát gyújtunk, s belebámulva ennek lángjának fényébe azt kérdezzük: hogy vannak, merre járnak, milyen a síron túli élet? Hisszük és valljuk, hogy a földi élet után van örök élet, nem veszlődik el az a szeretet és jóság, amit szüleinktől, lelkipásztorainktól, barátainktól és tanárainktól kaptunk. Ugyanis az emberi sorsot vállaló Jézus Krisztus tanúskodott arról, hogy létezik feltámadás, és nem kell félnünk a szenvedéstől és a haláltól, mert ha Istennek tetsző életet élünk, akkor a megdícsőült testünk feltámadása vár ránk, hangsúlyozta a tisztelendő.
Szopránária
A zilahi templomi kórus közreműködésében (orgonált és vezényelt Kővári László) elhangzott többek között: Kodály Z.: Mi Atyánk, G. F. Handel: Wie lieblich ist (kiemelendő Szentkirály-Boda Tímea szopránáriája a Messiásból), valamint W. A. Mozart: Ave verum című szerzeménye.
Ciucur Losonczi Antonius

Múltidéző – Adalékok széki gróf Teleki Ernő (1902–1980) életéhez
2011. október 4-én a Minerva Művelődési Egyesület székházának előadótermében bemutatták a széki gróf Teleki Ernő emlékére készített Démonok tánca című dokumentumfilmet. Az erről szóló beszámolót jegyző Ferencz Zsolt hangsúlyozta, hogy „az utókor nagyon keveset tud gróf Teleki Ernőről, különösen fontos, hogy életművét szélesebb körben megismerjék”. Idézte továbbá az est házigazdájának, Tibori Szabó Zoltánnak véleményét, aki szerint „ennek érdekében tette meg az első, ám kétségtelenül jelentős lépést az a csapat, amely Ludvig Daniella vezetésével Teleki személyének és munkásságának bemutatására vállalkozott”. A témával foglalkozni akarók figyelmét felhívom arra, hogy egy évtizede, a Művelődés 2001. évi 12. számában igyekeztem ráirányítani a figyelmet gróf Teleki Ernő személyiségére. A téma időszerűsége miatt talán nem szerénytelenség, ha eddigi kutatásaim fontosabb eredményeit megosztom minden érdeklődővel, különös tekintettel egyes történelmi adatok meg nem haladott újszerűségére.
Az 1697. április 20-án birodalmi grófi rangra emelt széki Telekiek története több évszázada összeforrt Erdély históriájával, politikai és művelődési eseményeivel. A Beszterce-Naszód megyei Paszmoson háborítatlanul és csodálatos környezetben élhetett a Telekiek katolikus ága. A családi kastély Besztercétől délre, Nagysajó mellett, egy eléggé eldugott völgyben épült. A birtokot Teleki Mihály (1671–1720) Kővárvidék főkapitánya, Kolozs vármegye főispánja szerezte meg. A paszmosi ősi ház külső megjelenésében is meseszerű volt, Kővári László megfogalmazásában: „szeszélyes tornyokkal épült ódon kastély”. A kertet és az ebédlőt szentek barokk fogadalmi szobrai ékesítették, melyeket 1796-ban Teleki Mihály (†1793) kamarás és felesége, makfalvi Dósa Ágnes (1762–1806) faragtatott. Az ebédlő falát egy ovális keretű Esterházy-kőcímer díszítette, amit Teleki Ernő a kolozsvári házból vitetett oda és falaztatott be. A paszmosi kastély bejárati kapuja felett elhelyezett kettős – Teleki–Haller – „beszélő címer” az egykori erődített kúriát újjáépítő házaspár, Teleki Pál (1719–1773) Fogarasföld főkapitánya, Doboka vármegye főispánja és hallerkői gróf Haller Borbára (1719–1770) emlékét őrizte. Halotti epitáfiumaik jelzik, hogy elmúlásuk után sem váltak meg egymástól, a kolozsvári piarista templom kriptájában egymás mellett nyugszanak. Az udvarház legfontosabb történelmi emléke a mögötte álló mocsári tölgy, melynek koráról a törzsére erősített fémtáblán olvasható „Anno 1406” felirat tanúskodik. A 605 esztendős, 25 m magas és 7,10 m kerületű ősfa méltó emléke az őt gondozó három évszázados főúri családnak.
Ernő ősei között tudhatta Teleki Ferencet (1785–1831), akit a családi krónika „Költő”-ként emlegetett. Bizonyára nem véletlenül maradt fenn a „Békesség Embere” jelzője sem, amit Herepei Károly használt búcsúztatásakor. A sokoldalú császári és királyi kamarás előd a híres, Göttingában végzett matematikus volt, akit a Magyar Tudományos Akadémia halálának évében tiszteleti tagjául választott. Nevéhez fűződik a kézi szögmérő feltalálása, melyet a bécsi Voigtländer cég gyártott és forgalmazott. Ő kivételesen nem Paszmoson, a nevezetes családi birtokon, hanem Besztercén született. Ennek oka az volt, hogy várandós édesanyját a Horea-féle felkelés idején a megerősített szász városba menekítette férje, Teleki Mihály.
Ernő édesapja, Teleki Ferenc (1870–1925) országgyűlési képviselő a paszmosi családi uradalomban született. Negyedszázaddal később, a millennium évében – 1896. január 9-én – vette feleségül losonczi báró Bánffy Annát. Felesége korai, 1907. október 7-én, 30 éves korában bekövetkezett halála miatt rövid, csupán évtizednyi házasságukból így is öt gyermek született. Három kisleány: Erzsébet (1896–1981), a rövid életű Margit (1898–1906), valamint Cecília (1901–1981) és egy fiú ikerpár: Andor és Ernő. A fiúk születésekor már az egész család Kolozsvárt élt, az Egyetem utca 8. szám alatti fényűzően berendezett Esterházy-házban lakott ugyanis Bánffy Anna édesanyja, lévén a galántai Esterházyak famíliájába tartozott. Az épület nevezetessége, hogy ott 1748-ban rátóti Gyulaffy László árvaházat alapított, melyet 1840-ben megvásárolt gróf Esterházy János Nepomuk (1824–1898), akkor került családja birtokába.
Teleki Ernő ikertestvérével, Andorral együtt Kolozsvárt, 1902. szeptember 11-én született. Az ikrek édesanyja ötéves korukban meghalt, azután nagymamájuk, galántai gróf Esterházy Cecília (1857–1946), losonczi báró Bánffy Ernőnek (1850–1916), az Erdélyi Magyar Gazdasági Szövetség elnökének, az Erdélyi Református Egyház és a Kolozsvári Református Kollégium főgondnokának felesége nevelte őket. A família, amelybe születtek, és a név, amit viseltek, már kicsi korukban kiemelte a fiúkat az átlagos gyermekkorból. Amikor az elalvás előtti mese helyett családjuk történetét hallgatták, tulajdonképpen Erdély históriájával ismerkedtek. A Teleki-gyermekek ezüst kamarási kulcsokkal játszóttak, s megtanulták, hogy a különböző századokban a ruházat mely részén kellett viselni azokat. Egyfajta családi ereklyének számított altorjai gróf Apor István kincstartó 1689-ből származó ezüstkanala. A pecsétnyomó használatának gyakorlásánál sem kellett veszekedniük, 23 kipróbált darabbal próbálkozhattak. A vallásos érzületet volt hivatva felszítani a Krisztus keresztszilánkját őrző ereklyetartó, és az egykori cseszneki Esterházy-erődítmény várkápolnájából megmaradt ezüst misekönyvtábla, melynek domborművein Alexandriai Szent Katalin és Szent Borbála attribútumai tükröződtek.
A magántanuló ikerpár az elemi iskolát 1912-ben, a Váradi Albert igazgatta római katolikus Főelemi Fiúiskolában fejezte be. Középiskolai tanulmányaikat az Erdélyi Római Katolikus Státus kegyesrendiek vezetése alatt álló főgimnáziumában folytatták, ahol 1920-ban érettségiztek. Osztályfőnökük a nagy tudású, széles látókörű piarista szerzetes, Patay József volt.
Az érettnek nyilvánított ikertestvérek sorsa különféleképpen alakult. Andor a budapesti Kereskedelmi Akadémián szerzett diplomát. Kolozsvárra visszatérve a bankszakmában helyezkedett el. 1927-től külföldön, a nemzetközi kereskedelem világában tevékenykedett. Először Konstantinápolyban bukkant fel, mint egy ipari vállalat alapítója. Később a budapesti Külkereskedelmi Hivatal Rt. athéni megbízottja, majd párizsi, hágai és brüsszeli kirendeltségének vezetője. 1937-ben a párizsi Nemzetközi Kiállítás helyettes kormánybiztosa, 1940-ig a budapesti Weisz Manfréd Művek (a későbbi Csepel Művek) igazgatója, a második bécsi döntés után a Külkereskedelmi Hivatal elnöke. Elismertségéről annyit, hogy egyéb kitüntetések mellett megkapta a francia becsületrend tiszti keresztjét és a belga koronarend lovagkeresztjét. A második világégés után az emigrációt választotta. A messzi távolban is nagy szeretettel őrizte nagyapja és édesapja házassági gyűrűit, melybe feleségeik neveinek kezdőbetűi és házasságkötésük évszáma volt begravírozva: Cs[erényi] A[nna] 1867 és B[ánffy] A[nna] 1896. A nemzetközi hírnevet szerzett külkereskedelmi szakember és máltai lovag 1978. január 22-én, a távoli Buenos Airesben hunyt el.
Ernő édesapja betegeskedése miatt az érettségi után csak két év múlva folytathatta tanulmányait. A budapesti Közgazdasági Egyetem hallgatója lett, 1926-ban visszatért szülőföldjére. Az egyetemen szerzett ismereteinek korán hasznát vette, édesapja halála után tizedik, egyúttal utolsó családi tulajdonosként átvette a paszmosi birtok kezelését és irányítását.
1933-tól a magyar királyi Külkereskedelmi Hivatal bukaresti kirendeltségének megbízottja. Ehhez a külügyminisztériumnak is hozzá kellett járulnia, az engedélyt román állampolgársága miatt kapta meg. A magyar–román gazdasági kapcsolatok fejlesztésén, előmozdításán fáradozott. Három év múlva a korábbi előny hátrányára változott, román állampolgársága miatt mondatták le feladatköréről. Egy éven keresztül állás nélkül volt, majd 1937 novemberétől 1944-ig a Magyar Általános Hitelbank (MÁH) szerződéses alkalmazottja lett.
A II. Károly király által létrehozott Nemzeti Újjászületés Front keretében felállított magyar alosztályt, a Magyar Népközösséget gróf Bánffy Miklós vezette. Elnökletével három fő szakosztály jött létre: a Jósika János vezette közművelődési, a Kós Károly irányította társadalmi és a Szász Pál felügyelte gazdasági. Alosztályának vezetését a szakmai elismertségnek örvendő Teleki Ernő látta el.
A második bécsi döntést követően – hevenyészett feljegyzései szerint – a két ország közötti magas szintű politikai üzenetváltásba is belesodródott. A bukaresti tapasztalatok alapján egyes román politikusok úgy gondolták, hogy bízhatnak benne. Közvetítésre alkalmas személyét alátámaszthatta, hogy rokona volt gróf Teleki Pál miniszterelnöknek. 1940. szeptember 3-án keresték meg Iuliu Maniu üzenetének közvetítésével, amit a tudományos kutatások eddig nem támasztották alá. Ionel Pop – aki Teleki Ernő sajátos jellemzése szerint Maniu pártelnöknek, a Nemzeti Parasztpárt első zászlós urának bizalmi emberei közé tartozott – javaslatában nem kevesebb szerepelt, mint Dél-Erdély önként való átadása.
A kapcsolatfelvételt elősegítette, hogy a Magyar Általános Hitelbankhoz kötődő Telekihez kollegiális viszony fűzte, Pop volt a MÁH romániai vállalatainak elnöke. Erdély egészének átengedését a javaslattevő román politikai erők két feltételhez köthették, erre utalnak Teleki Ernő jegyzetfüzetében a ceruzával odavetett mondatok: az egyik az autonómia – melyről regénybeillő módon a bukaresti királyi palota kerítésénél folytatott tárgyalásokat, – a másik a német megszállás biztosítása, míg a magyar hadsereg bevonul Észak-Erdélybe. Utóbbi kérés a magyarság feltételezett bosszújára hivatkozva fogalmazódott meg. Minderről Teleki Pál az akkori romániai nagykövet, Bárdossy László rejtjelezett táviratából értesült. A javaslatokat visszautasította, elfogadhatatlannak minősítette, attól tartott, hogy a feltételekhez kötött lépés az akkori felfokozott közhangulatban a kormány elsöprésével és talán forradalommal is járna. A nemleges választ Teleki Andor adta át a Szovátán tartózkodó Ionel Popnak.
A magyar csapatok kolozsvári bevonulását követően Teleki Pál miniszterelnök – folytatódnak Teleki Ernő bejegyzései – az Esterházy-házban tárgyalást folytatott. Ezen Észak-Erdély politikai képviseletét és a visszaperlési jog kérdését beszélték meg. A képviselők névsorát össze is állíthatták, mert a jelenlevők – László Dezső és Albrecht Dezső – parlamenti honatyák lettek. Kállay Miklós miniszterelnöksége idején Teleki Ernőt a Felsőház tagjává kooptálták, aki határozattan tiltakozott az ellen, hogy ez rendiségi alapon történjen meg. Ajánlói az alkotmányt segítségül híva azt a megoldást választották, hogy a kormányzónak joga van rendkívüli érdemekért a megfelelő személyeket kinevezni. Rajta kívül még ketten kerültek ilyen módon a parlamentbe: Baranyai Lipót, a Magyar Nemzeti Bank elnöke és a Felsőház „Benjáminja”, Széchenyi Károly. Teleki Ernő képviselősége kérészéletűnek bizonyult, két hónap után lemondott mandátumáról. Ebben talán része lehetett Bárdossy László miniszterelnök korábban megfogalmazott véleményének, mely szerint az Észak-Erdélyből a parlamentbe behívott, kooptált képviselőket tömörítő Erdélyi Párt „kezelhetetlen”.
Magyarország sorsa és Erdély jövője szempontjából rendkívül kritikus időszakban – a Lakatos-kormány idejében – Teleki Ernő felkérést kapott, hogy vállalja el a romániai követ posztját. Bizonyára ismerhették egyik állásfoglalását: „Bukarest Pest számára a saját embereik alkalmatlansága folytán mindig torz tükörben állott.” A külügynek szüksége lehetett jól informált, mindkét fél részéről elfogadható, a román politikai és gazdasági körökben járatos diplomatára. Teleki Ernő a későn jött felkérésnek nem tudott eleget tenni. Ha Teleki Pál idejében történt volna, ketten bizonyára többet elérhettek volna a magyar–román kapcsolatok javítása érdekében.
A politikai élettől való többszöri visszavonulását fontos szakmai feladat feledtette: az Erdélyrészi Gazdasági Tanács második embere, ügyvezető alelnöke lett. A kolozsvári Kereskedelmi és Iparkamara Kossuth Lajos utcai székházának II. emeletén működő Tanács feladata a kelet-magyarországi, az észak-erdélyi területek és az „anyaország” gazdasági életének minél eredményesebb összehangolása volt. Azon intézmények közé tartozott, melyet nem magyarországi „ejtőernyősök”, hanem helybeli, hozzáértő szakemberek irányítottak. Jelentőségét hangsúlyozta, hogy uzoni gróf Béldi Kálmán zsibói földbirtokos elnökletével a magyar kormány tanácsadó és véleményező szerveként működött. A Tanács tagjai közé tartozott még losonci gróf Bánffy Miklós (akivel a Magyar Népközösségben együtt dolgozott), Korparich Ede (az észak-erdélyi Hangya-szövetkezet marosvásárhelyi elnök-igazgatója), Rátz Mihály építőmester (a kolozsvári Iparos Egylet elnöke) és széki gróf Teleki Béla (az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület elnöke).
A hívő, keresztény embert azzal tisztelte meg egyháza, hogy az Egyházmegyei Tanács (régebbi nevén Erdélyi Római Katolikus Státus) tagjává választotta. A Tanács hatásköre az erdélyi egyházmegye területén lévő római katolikus középiskolák, gazdasági iskolák és a velük kapcsolatos bentlakások fenntartására, az egyházmegyei alapok tulajdonát képező bérházak, mező- és erdőgazdasági ingatlanok kezelésére terjedt ki. A világi tanácsosok között ismerős nevekre bukkanhatunk: György Lajos (a Líceum-könyvtár igazgatója) és gróf Béldi Kálmán.
Az 1945 után bekövetkezett nagy történelmi és politikai változások után osztály- és sorstársai általánosan jellemző életét élte. 1949. május 1-ig állás nélkül tengődött. Akkor lehetőséget kapott, hogy képességének és tudásának megfelelően megtalálhassa az őt megillető méltó helyét, és beilleszkedhessen a szocialista Románia új társadalmi rendjébe. A 7. számú Átképzési Központban (Centrul de recalificare No. 7.) fél év alatt elsajátíthatta az asztalos mesterséget. Első munkahelye egy nagy építkezési vállalat (Intreprindere Construcţia şi Instalaţii) volt, ahol villanyszerelő beosztásban dolgozott. Ezt követően 1952 és 1954 között raktárnok volt a Mezőség legnagyobb községében Mocson, egy Cariera nevű üzemnél. Mind feljebb emelkedett, következő munkahelyén, a község tanácsházának egészségügyi osztályán (Sfat Popular Raion Mociu Secţia Sanitară) könyvelőként már tisztviselői beosztásba emelkedett.
1954-ben egy hirtelen fordulattal a „romániai burzsoázia” élő-halottjait gyűjtő temetőbe, a Duna-Deltában fekvő Măcinbe, a Brăilától keletre fekvő faluba internálták. Először ott készültek a filmben a démonok táncaként emlegetett torzképrajzai. Érzékeny lelkülete így tükröztette az őt körülvevő abszurd világot és irracionálissá torzult szereplőit, a nagyon is létező, nemcsak képzeletében élő, az emberi alapvetést, a humánumot megtagadó, a sztálini nemzeti szocializmus módszereit másoló országot, az akkori román Abszurdisztánt. Hazatérhetett, túl értékes volt ahhoz, hogy elpusztítsák.
1955-től alkalmat kapott egyháza közelében és a műemlék-restaurálás területén működni. Két éven keresztül a Szent Mihály-templom felújítási munkálatainál anyagraktárosként nyert beosztást. Ezt követően a Farkas utcai református templom és a lutheránus püspökség épületének helyreállításánál volt technikusi beosztásban. Később mintázó szobrászként ismét a főtéri templom megújításánál jutott munkalehetőséghez.
A megváltozott világban 1960. május 15-én kapott először műveltségének, érdeklődési körének és habitusának egyaránt megfelelő feladatot. A Római Katolikus Egyházművészeti Bizottság tagja lett, mely Kolozsváron, a Szent Mihály plébánián működött. Ha megismerkedünk a bizottság összetételével, megérthetjük lelkesedését és ügybuzgalmát. Elnök: Márton Áron püspök, alelnök: Baráth Béla kanonok-plébános, tagok: Bágyuj Lajos építőmester, Rátz Mihály műszaki tanácsos, Kelemen Lajos nyug. levéltári főigazgató, Köpeczi Sebestyén József nyug. egyetemi könyvtárnok, heraldikus, Bíró Vencel nyug. egyetemi tanár, az 1948-ban államilag feloszlatott piarista rend exprovinciálisa és Vámszer Géza középiskolai tanár. Az egyház érdeme, hogy a rossz anyagi viszonyok és társadalmi megbecsültség nélkül tengődő neves szakembereket bevonták. Ideig-óráig egyfajta védőhálót vontak köréjük, s talán némi anyagi segítség is adódott. A legfontosabb mégis az a tudat lehetett számukra, hogy ismereteikkel, tudásukkal még mindig tudnak és engedik őket szolgálni közösségük javára.
Miért vonzódott a gazdasági és pénzügyi szakember a műemlékekhez, a régi tárgyakhoz? Mindez visszanyúlik a messzi gyermekkorba. A szülői ház és a paszmosi kastély berendezése egyaránt a múltat idézte. Emlékezzünk Bíró József művészettörténész egyik örökbecsű megállapítására, mely szerint Erdélyben „a kastély már maga a történelem”. A családi arcképcsarnok festményei és az ősökhöz kapcsolódó régi tárgyak szinte mindegyike Erdély történetének hol dicső, hol szomorú évszázadáról regélt. A kiterjedt rokonságban egyöntetű tisztelet övezte az ellenségei által „Kopasz”-nak gúnyolt Teleki Mihály kancellárt. Még azt is számon tartották, melyik családtag őriz róla készült képet, metszetet vagy egyéb ábrázolást. Akkor még volt hol keresni azokat: Teleki Artúrnál (Dudu bácsinál) Tancson, Teleki László Gyulánál Kövérhosszúfalun, Teleki Károlynál (Pufinál) Sáromberkén és Teleki Pálnál Budapesten, József téri házában. Ma csak a családi emlékezés tanúskodhat a képek egykori létezéséről.
Kelemen Lajos Benczúr Gyulánénak írt leveléből (Kolozsvár, 1922. szeptember 4.) tudhatunk a Telekiek hatvan darabot számláló családi képgyűjteményéről. A nagymama, gróf Esterházy Cecília őrizetében álltak – helyesebben mondva függtek – a piarista templom előtti Mária-szobrot állító göncruszkai gróf Kornis Antal és második felesége, királyhalmi Petki Anna élethű festményei is. A gróf Bethlen Györgyné Majális utcai lakásán 1926. november 17–21. között megrendezett régi műtárgyak kiállításán nem a történelmi arcképcsarnok képei szerepeltek. Kelemen Lajosnak a Művészeti Szalonban megjelent tudósításából ismeretes, hogy a családi gyűjteményből hat, egymásba járó Kornis-címeres poharat, és egy altwien, bástyamotívumos kávétartót tettek közszemlére.
A kiterjedt főrangú rokonságra a 18–19. századi családi miniatúra-gyűjtemény hívta fel a figyelmet. Ennek egyik ragyogó rézrámás darabja gróf Mikó Imrét, az Erdélyi Múzeum-Egyesület alapítóját ábrázolta. Ugyancsak az elődökre emlékeztetett a fehér falon félelmetesnek tűnő Kornis-buzogány, és az Apafi korabeli nyeregtakarón elhelyezett kardgyűjtemény. A már említett 1926-os régi műtárgykiállítás beszámolójából köztudomásúak az értékes és féltve őrzött történelmi emlékek. Az egyik kard pengéjén viselte a korát jelölő aranyos évszámot: 1549. A másik, rubinokkal ékesített 16. századi pallosról azt tartotta a hagyomány, hogy a lefejezett Bánffy Dénesnek volt kedves fegyvere. (Honnan sejthette volna szegény, hogy éppen egy ilyen szeretett fegyverfajta vet véget földi pályafutásának.)
Teleki Ernő öregkorában sokat betegeskedett, de az óramű pontosságával beosztott baráti látogatások mindig felvidították. Kedvelt időtöltése volt, amikor a „kolozsvári lexikon”, az évszázadot megélt Bocsánczy László, a Kolozsvári Takarékpénztár és Hitelbank volt igazgatója és Nemes István ügyvéd segédletével képzeletben rendre vizitálták a kincses város jól ismert családjait. Szűk baráti köréhez főleg arisztokraták (Apor Márta, Bethlen Béla, Lendvay Gaszton, Nemes Sarolta, Teleki Mihály, Wesselényi Mária), írók (Bajor Andor, Bretter György, Gáll Ernő, Mikó Imre) és művészek (Cseh Gusztáv, Erdős Tibor, Fülöp Antal Andor, Gergely István, Miklóssy Gábor, Nagy Imre, Vetró Artúr, Tassi Demian) tartoztak. Szívesen segített az erdélyi múltat kutató történészeknek, művészettörténészeknek. Járt nála Jakó Zsigmond, Benkő Samu és felesége Nagy Margit, Kiss András, Marica Guy Viorica, Debreczeni László. A leggyakrabban talán Markó Bélával, kedves borbélyával találkozott. 1974-ben rendkívüli öröm érte, szülővárosukban találkozhatott az oly messzi távolba – Buenos Airesbe – emigrált ikertestvérével, Andorral.
A „Tempora mutantur et nos mutamur in illis” (Megváltoznak az idők, és mi is megváltozunk bennük) általánosan igaz megállapítása átvitt értelemben rá nem vonatkozott. Soha nem feledkezett meg származása társadalmi kötelezettségeiről, és ennek mindenkori tudatában élte le életét.
Szülővárosában hunyt el 1980. november 27-én, életének 79. évében. Néhány nap múlva, a decemberi hónap első napjának délutánján helyezték örök nyugalomra a Házsongárdi temetőben. A gyászjelentőn már nem merült szürkeségbe a neve. A fekete gyászkeretes partecédula méltóságteljesen jelentette, hogy egy széki Teleki halt meg. Úr volt, kolozsvári és erdélyi magyar. Őrizzük emlékét az őt megillető kegyelettel.
SAS PÉTER 
Szabadság (Kolozsvár)

Négyszáz éve lépett Erdély trónjára Bethlen Gábor
A fejedelem tiszteletére rendezett emlékünnepélyek
FOLYTATÁS LAPUNK OKTÓBER 18-I SZÁMÁBÓL
Az újrainduló első nyilvános ünnepségről a Koszorú című folyóirat 1863-as évfolyamának 22. száma szolgál tömör tudósítással: „A nagyenyedi ref. főiskola ifjúsága f. hó május 16-án a dicső emlékezetű fejedelem Bethlen Gábornak, a nagyenyedi kollégium alapítójának tiszteletére ünnepet ült. Régi kegyeletes szokása az iskolának ezen emlékünnep évenkénti megtartása s hogy a forradalom utáni években meg nem tartatott, annak csak felsőbb tilalom vala az oka, mely tilalom azonban a főkormányszék által ez idén meg lőn szüntetve”.
Az 1869-es ünnepségről a Kolozsvári Közlöny tájékoztatta olvasóit, az 1877. május 17-i eseményről Garda József kollégiumi igazgató tanévzáró beszédéből szerzünk tudomást, az 1882-es májusi ünnepséget a Protestáns Egyházi és Iskolai Lap örökíti meg, az 1890. május 17-i műsorról Makkai Domokos rektorprofesszor tanévzáró beszédében szól elismeréssel.
Közben 1885-ben elkezdődött a kollégium főépülete keleti szárnyának építése, amely 1889-ben nyert végleges befejezést. Az első emeleten a nagykönyvtár és a természettudományi múzeum kapott helyet, a második emelet központi részét pedig a díszterem foglalta el. Oda pedig, a szószék fölé, a közönséggel szemben, a nagy iskolaalapító fejedelem díszes portréját tervezte elhelyezni az elöljáróság. Annak megfestésére pedig ki mást, mint a kollégium akkori leghíresebb festőjét, Barabás Miklóst kérték föl, aki szívesen vállalta e megtisztelő, szép feladatot. A portré el is készült, a június 3-án lezajlott ünnepségen már díszes tölgyfakeretben tündökölt a díszterem falán. A további nemzedékek úgy látták a nagy fejedelmet, amint azt híres művészünk megörökítette. Ezt pedig a legtökéletesebben Makkai Sándor író, református püspök érzékeltette, az alábbiak szerint: „A nagyenyedi Bethlen Kollégium dísztermében, a szószék fölött magasan, egyedül áll a Fejedelem képe. Barabás Miklós idealizált, de lélekkel és lelki igazsággal teljes alkotása. Ahogy kisgyermek koromban először megláttam ezt a képet, soha többet nem hagyott nyugodni. A homlok sápadt fensége, a szemek sötét, mély ragyogása, az arc királyi nyugodtsága teljes ellentétben állanak Bethlen Gábor valamennyi arcképével.... Mert egy pillanatig sem kételkedtem afelől, hogy a Barabás portréja az igazi, az egyetlen hűséges Bethlen-kép. Ezt a benső meggyőződést, éppen mivel a gyermekkor kritikátlan fogékonyságában keletkezett, soha többé nem tudta belőlem kiirtani semmi későbbi meggondolás”.
A Bethlen-kép ott volt a díszterem falán az 1948-ban bekövetkezett államosításig, amikor az újdonsült városvezetőség határozott utasítása alapján gyorsított eljárással kellett onnan eltávolítani. Ekkor következett be a sajnálatos eset. Egy durva tanári kéz ugyanis egyszerűen kivágta az eredeti, díszes keretből, s rögtön beleegyezését is adta, hogy oda Marx portréja kerüljön elhelyezésre. Bizonyára e gesztusa eredményeként nevezték ki a továbbiakban a tanítóképző igazgatójává, napjainkban pedig nevét viselő díjjal jutalmazzák a tanévzárókon a jó előmenetelű diákokat. A Bethlen-kép pedig éveken át összegöngyölítve kallódott, porosodott, mígnem Vita Zsigmond könyvtáros hosszadalmas közbenjárására, a ’60-as években ideiglenes rámába került és a Bethlen Könyvtárba lett elhelyezve. Így kerülhette el e nagybecsű kép a végpusztulást!
A továbbiak során, az 1900. május 26-iki eseményről a helybeli Közérdek c. újság tájékoztatta a közönséget. E tudósításnak csupán utolsó mondatait idézem: „A program hetedik pontját pedig Váró Ferenc tanár hangulattal, művészettel és erővel teljes költeménye töltötte be, melyet Demeter János VII. gimnazista szavalt el gondosan és lelkesen. A költeményt, melynek címe: »Enyed a szobor helye«, zúgó taps és éljenzés követte. Ez volt az ünnep legkiemelkedőbb pontja, melyet tanár, tanítvány és közönség egyesült ovációja tett fényessé és dicsőségessé”.
Történt ez annak hatására ugyanis, hogy pár évvel azelőtt a város ifjúsága lelkes hangulatban tett javaslatot egy Bethlen Gábor szobor fölállítására Nagyenyed főterén. Az eszme életbe ültetése végett a város ifjúsága, dr. Gyarmathy Ernő elnöklete alatt „A Bethlen Gábor erdélyi fejedelem emlékét Nagyenyeden megörökítő szobor-alap javára” címmel 1897. január 9-én nagy sikerű táncestélyt rendezett, mely alkalommal tekintélyes összeg gyűlt be a kitűzött célra. A sikerélmény hatására a rendezőség azon év október 12-én átiratban kereste meg Alsófehér vármegye és Nagyenyed közönségét, valamint a Bethlen Kollégium Elöljáróságát, melyben szoborállítási kezdeményezésüket az alábbiak szerint indokolják meg:
„Városunk ifjúsága e mindannyiunknak egyformán kötelező hála hatása alatt áll akkor, midőn az erdélyi fejedelemség legnagyobb, legkiválóbb képviselőjének, Erdély Mátyás királyának, nagy Bethlen Gábor emlékének megörökítésére hívja fel elsősorban városunk és vármegyénk s ezzel az egész magyar társadalom figyelmét. Emeljen méltó emléket a magyar társadalom Enyeden annak a nagy fejedelemnek, ki ez országrészt kiváló nagy államférfiúi és uralkodói tehetségével világtörténeti jelentőségre emelte. Megyénk volt színtere minden ízében magyar udvarának, e megye volt szemtanúja világra szóló harcai előkészületeinek. Nincs vármegye tehát, mely több joggal tarthatna igényt egy méltó Bethlen-szoborra, mint a miénk. Nincs város, melyet jogosabban illet meg e szobor, mint Nagyenyed városát, ahol a nagy fejedelem alkotásai egyik legnagyobbika, a Bethlen Kollégium, majdnem két és félszáz esztendő óta világító szövétnek gyanánt terjeszti az ismeretet, vallásosságot és hazaszeretetet, s valósággal nemzeti hivatást teljesített és teljesít nemcsak nemzetiségektől teljesen körülvett vidéken, hanem hazánknak egész keleti részében. Ez a kollégium két és félszáz esztendő óta szíve e városnak, osztozva annak jó és balsorsában egyaránt!”
E lelkes felhívás hatására gyűlnek össze a Bethlen Kollégium dísztermében 1899. november 15-én, fejedelmünk halálának 270. évfordulóján Erdély politikai vezéregyéniségei közül 136-on azon céllal, hogy bizottságot hozzanak létre e kezdeményezés megvalósítása végett. E kimagasló eseményről részletesen beszámolt annak idején az Enyeden megjelenő Közérdek c. újság, de a Bethlen Könyvtár birtokában van a közgyűlés munkálatairól fölvett részletes jegyzőkönyv is, mely hiteles bizonysága az esemény nagyszerű tartalmának, színvonalának, szellemiségének, magasztos hangulatának. Néhány kiragadott név is állításomat igazolja: dr. Bartók György erdélyi református püspök, Beke Antal gyulafehérvári kanonok, gr. Bethlen Géza Torda-Aranyos vármegye főispánja, gr. Bethlen Miklós Hunyad vármegye főispánja, Bodrogi János enyedi főgimnáziumi tanár, dr. Fabinyi Rudolf kolozsvári tudományegyetemi rektor, Ferencz József unitárius püspök, Fogarasi Béla enyedi főgimnáziumi igazgató, Gönczi Lajos sepsiszentgyörgyi főgimnáziumi igazgató, Hollaki Artúr Udvarhely megye főispánja, br. Kemény Géza országgyűlési képviselő, Kővári László a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, Lukács László magyar királyi pénzügyminiszter, dr. Márki Sándor egyetemi tanár, Potsa József Háromszék vármegye főispánja, Sándor József EMKE-alelnök, dr. Szádeczky Lajos egyetemi tanár, Zeyk Dániel Alsófehér vármegye főispánja stb.
A közgyűlés munkálatainak eredményeként Zeyk Dániel főispán indítványára bizottsági elnök lett gr. Bánffy György magyar királyi főajtónállómester, egyházkerületi főgondnok, kinek édesanyja iktári gróf Bethlen leány volt és így a nagy fejedelemmel vér szerint legközelebbi rokonságban állott; alelnök lett gr. Bethlen Géza Torda-Aranyos vármegye főispánja, mint a gr. Bethlen-család az idő szerinti nesztora, valamint Zeyk Dániel főispán, az erdélyi ref. egyházkerületnek, a Bethlen Kollégiumnak és a nagyenyedi egyházmegyének főgondnoka. Egyéb tisztségviselők megválasztása után Váró Ferenc kollégiumi tanár szerkesztésében 10 000 példányszámú felhívás került a jelenlévők kezébe, valamint a közeli és távoli magyarlakta vidékekre a kezdeményezés anyagi támogatása érdekében.
E felhívásra reagálva, a továbbiak során egymást követik az ügynek szentelt ünnepi műsorok, rendezvények, diákestélyek. 1901. március 7-én a kollégiumban 80 tagot számláló énekkar remekel műsorával, azon év május 23-án nagyszabású hangverseny színhelye az intézmény, 1906. február 4-én történelmi témájú hangverseny zajlik a díszteremben, mely alkalommal Bodrogi János történelemtanár a műsorra tűzött Klapka-induló, a Nemzeti Dal, a Kossuth-nóta, a Széchenyit és Wesselényit dicsőítő dalok történetét ismertette a hallgatósággal. 1901. május 13-án a kolozsvári Református Teológián kerül sor nagyszabású Bethlen-ünnepségre, mely alkalommal Kenessey Béla fakultásigazgató – a későbbi püspök – méltatja az ünnepelt fejedelem nagyságát. 1901. május 16-án a sepsiszentgyörgyi kollégium a házigazdája az ünnepi rendezvénynek, mely az intézmény tanári kara, diáksága, az egyházmegye papsága és tanítósága, a brassói és nagyenyedi tanár- és diákküldöttség jelenlétében zajlott le.
Folytatjuk
Szabadság (Kolozsvár)

A Székely Könyvtár eddig megjelent kötetei:
1. Székely népballadák 2. Mikes Kelemen: Törökországi levelek 3. Tamási Áron: Ábel a rengetegben 4. Bözödi György: Székely bánja 5. Kányádi Sándor:Válogatott versek 6. Apor Péter: Metamorphosis Transylvaniae
7. Benedek Elek: Székely népmesék 8. Tamási Áron: Ábel az országban 9. Zsögödi Nagy Imre: Följegyzések 10. Farkas Árpád: Válogatott versek 11. Hermányi Dienes József: Nagyenyedi Demokritus 12. Tomcsa Sándor: Válogatott írások 13. Tamási Áron: Ábel Amerikában 14. Balázs Ferenc: A rög alatt 15. Király László: Válogatott versek 16. Székely népdalok 17. Kővári László: Székelyhonról 18. Márton Áron: Válogatott írások és beszédek 19. Szabó Gyula: Válogatott novellák 20. Páll Lajos: Válogatott versek A könyvek egységára 35 lej, megvásárolhatók vagy megrendelhetők a Székelyföld szerkesztőségében, a következő címen: 530170 Csíkszereda, Tudor Vladimirescu u. 5., telefon: 0266 311 026, 0746 195 413.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Székely népdalok (Székely Könyvtár)
Igen, a népdalok sóhajtásában évszázados örömök, bánatok, szerelmek, vágyak szabadulnak fel a maguk egyszerűségében. Felismerjük a népdal hangját, hiszen bennünk él, ereinkben kering, szívünkben lüktet. Magunkra lelhetünk benne, mert a népdal nem más, mint „a magyar lélek tükre”.
Sokan és sokáig énekelték őket, mindenkié voltak, s számtalan avatott kéz alatt csiszolódhattak tökéletes formákká, dallamokká az évszázadok alatt. És ebben rejlik tiszta erejüknek titka. Közösségi művészet, állapítják meg ma a szakértők, de tudjuk azt is, hogy annak idején az emberek önmaguknak, a maguk módján énekeltek, úgy „tanulták” a művészetet, hogy közben fogalmuk sem volt arról, hogy az tényleg művészet. Azóta megváltozott a világ, megváltoztak a körülmények, ma már a múlté az az életforma, amelyben létrejöttek. Ritkán énekelnek, ritkán énekelünk magunknak, pedig hűséges társunkká fogadva otthont teremthetnénk velük a lelkünkben. Ezekkel a gondolatokkal bocsátjuk útjára jelen gyűjteményünket, melybe közel száz, Székelyföldön és Bukovinában lejegyzett népdalt válogattunk. Azzal, hogy csak szövegeket közlünk, nem kérdőjelezzük meg a dallam és a szöveg egységét, hiszen tudjuk, hogy a dallamától elválasztott népdal csonka, de meggyőződésünk, hogy ebben az egységben a szöveg hordozza az eszmei tartalmat. Válogatásunkkal szeretnénk ráirányítani a figyelmet a szövegek szépségére, tartalmi gazdagságára s azokra a költői talentumokra, akik sallangtól mentes egyszerűséggel, hitelességgel emelik népdalainkat a legmagasabb művészi tökéletességre. Gondoljuk, a gyűjtemény egyetlen székely otthonból sem hiányozhat.
Mirk Szidónia Kata
A Székely Könyvtár eddig megjelent kötetei: 1. Székely népballadák 2. Mikes Kelemen: Törökországi levelek 3. Tamási Áron: Ábel a rengetegben 4. Bözödi György: Székely bánja 5 Kányádi Sándor: Válogatott versek 6. Apor Péter: Metamorphosis Transylvaniae 7. Benedek Elek: Székely népmesék 8. Tamási Áron: Ábel az országban 9. Zsögödi Nagy Imre: Följegyzések 10. Farkas Árpád: Válogatott versek 11. Hermányi Dienes József: Nagyenyedi Demokritus 12. Tomcsa Sándor: Válogatott írások 13. Tamási Áron: Ábel Amerikában 14. Balázs Ferenc: A rög alatt 15. Király László: Válogatott versek 16. Székely népdalok 17. Kővári László: Székelyhonról 18. Márton Áron: Válogatott írások és beszédek 19. Szabó Gyula: Válogatott novellák 20. Páll Lajos: Válogatott versek. A könyvek egységára 35 lej, megvásárolhatók vagy megrendelhetők a Székelyföld szerkesztőségében a következő címen: 530170 Csíkszereda, Tudor Vladimirescu u. 5., telefon: 0266 311 026, 0746 195 413.

Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Az 1848–49-es szabadságharc Kalotaszegen és környékén
Erdély bércei között kis hepehupás völgymedence terül el, délről a Gyalui-havasok, nyugatról a Kalota-havas az 1836 m-es Vigyázó-csúccsal, észak felől a Meszes-hegység és Kolozsvár-Almás hegység dombvonulatai, kelet felől pedig Kolozsvár határolja: Kalotaszeg.
Történészeink szerint Erdély azon vidékei közé tartozik, ahol a magyarság legkorábban megtelepült. (Akár már a VII. században: László Gyula neves régész „kettős honfoglalás” elmélete szerint a Kárpát-medencében 678 táján a második avar korban érkezett, úgynevezett „griffes-indás” népesség a székelyek voltak.) Az évszázadok során Kalotaszeget és vidékét sok pusztítás érte, a tatár–török hadak dúlásai, a pestisjárványok mind hozzájárultak a magyarság pusztulásához, e táj etnikai metamorfózisához. Az elpusztított magyar falvak egy része teljesen megsemmisült, másokba a havasokból román lakosság telepedett. Az uszítás, ármánykodás, nemzeti villongások színterévé vált ez a terület is, akárcsak Erdély sok más része. Gyilkolta itt már egymást a román és a magyar a Horea, Cloșca és Crișan vezette 1784-es parasztlázadáskor, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején, valamint 1918-ban és 1944-ben. Az alábbiakban a szabadságharc kalotaszegi történéseit elevenítjük fel.
Havasiak a kalotaszegi civil lakosság ellen
Az ősi Kalotaszegen az Erdélyt birtokba vevő magyarság egyik nemzetsége, feltehetően a Kalota nemzetség telepedett meg, megszállván a vidék stratégiai központját, Sebesvárat, később pedig Gyerőmonostoron nemzetségi monostort, Váralmáson pedig Benedek-rendi kolostort épített. Ma a Csucsa és Kolozsvár közötti területen elhelyezkedő több mint 40, túlnyomó részben magyarok lakta falvak összlakosságának száma megközelíti a 20 ezret. Központja a már csak 25 százalékban magyarlakta Bánffyhunyad. Kisbács és Jegenye katolikus településeket kivéve református vallású.
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején Kalotaszeg is hadszíntérré vált, ezt a civil lakosság is megszenvedte. Az osztrák, szász és muszka csapatok mellé csatlakoztak az Avram Iancu által vezetett román, állítólag 198 ezres létszámú lázadó erők, melyek sor- és határőr ezredekből, valamint a román falvak hadra fogható férfi lakosaiból verbuválódtak. A románok bízva az osztrák ígéretekben, hogy megvalósulhat régi álmuk, a nagy Dákorománia, teljes erővel támadták nemcsak a reguláris magyar haderőket, de valóságos népirtást végeztek a magyar civil lakosság körében is, több helységben csecsemőtől aggastyánig mindenkit legyilkoltak, az osztrák hadsereg hallgatólagos beleegyezésével. Avram Iancu, „a havasok királya” először a kalotaszegi magyar falvak ellen intézett támadást. 1848. november 6-án és 8-án egy századnyi császári könnyűlovas több ezer havasi románt (mócot) szabadított rájuk. Kalotaszeg maga is fegyverben állt Dobozi Lajos bihari nemzetőr őrnagy fedezete mellett. A támadást sikerült visszaverni, de Zentelke és Kalotaszentkirály a lángok martaléka lett.
Ezzel kapcsolatban részletet idézünk Berzenczei Antal őrnagy segélykérő leveléből Vay Miklós Erdély királyi biztosához:
„Nagyméltóságú Királyi Biztos Úr! Folyó év november hó 6-ikáról küldött hivatalos parancsolatjai Nagy Méltóságodnak az 1958-ik szám alatt köszönettel vettem, de már ezen rendelés vétele ellőt biztos hírek és kémeim által értesítve lévén az oláhok megrohanási szándékáról a következőleg rendelkeztem. A mákói és egeresi századokat M.Monostor és Valkó fedezésére a K.Szentkirályi századot pedig ezekkel érintkezésbe tettem – mire hiteles hírek érkeztek, hogy az ellenség Nagy Kalotára beérkezett s már Szentkirályra bevárandó... Addig is míg e tisztelt parancsolat megjöhetne, a megérkezett honvédek és az almási és körösfői századot indítom Kalota ellen, hogy még ma vagy holnap széjjelverhessem e rabló csordát.”
Erről az eseményről számol be idős Killyén Ferenc magyarvalkói református pap korabeli leírása, amely az egyház anyakönyvének 44. oldalán található. Csak pár mondat a lejegyzésből:
„Borzasztólag emlékezetes esemény 1848 év november hó 6-ik napján az albáki román rablócsorda néhány oláh pap és három rablófőnök vezérletük alatt a havasról lerohanván itten e helységben is tetemes károkat okoztak... Isten bosszúálló igazsága utoléri őket, mert az a sok ártatlan vér, annyi sok száz család sóhajtása, könnyhullatása kik élelem és lakóhely nélkül maradtak télnek idején, lehetetlen hogy bosszúállást ne nyerjen a gonoszok fejére, az Isten irgalmasságának királyi székétől... Ily pusztulást még a pogány ellenség sem tett, midőn istentelen lábával hazánk földjét taposta.”
Kalotaszegen ez időben a nép állandó rettegésben élt, hiszen a havasiak rémtetteinek híre futótűzként terjedt a vidéken. A magyar forradalmi csapatok viszszavonulóban, Gyerőmonostor és Csucsa a románoktól megfenyegetve – mindez jogosan keltett félelmet a magyarokban, hogy a bosszúvágytól fűtött havasi hordák soraikat rendezve újból lecsapnak a békés magyar falvakra. Az események azonban másképp alakultak.
A csucsai győzelem
Bem tábornok szemlét tartott a magyar csapatok felett Csucsától Nagybányáig, felkészítve őket Erdély visszafoglalására, melyről már december 13-án tudósítja Kossuthot. Eközben az osztrák vezetés is felkészült a harcra, 1848. december 18-i kezdettel kilenc oldalról rendelte el Magyarország megtámadását Windischgrätz, melyhez az erdélyi császári erők is hozzátartoztak. Bem tábornok „Erdély kapujában”, Csucsán terem és átveszi a parancsnokságot a fiatal és tehetséges Czetz János őrnagytól, akit egyben alezredesi rangra, valamint táborkara főnökévé nevez ki. Ennek az eseménynek állít emléket a csucsai református templomban elhelyezett, Petrás Mária által készített dombormű.
A császári csapatok B. Wardener vezetésével két oldalról december 18-án kezdték meg a magyar erők elleni támadást: Bánffyhunyad felől Losenau alezredes egy Siwkovich és két század Károly-Ferdinánd román gyalogsággal, valamint három század lovassággal, akiket a hegyekből Avram Iancu támogatott; az Almás-völgye felől Urbán alezredes kilenc század oláh határőrrel, akiket Butean prefekt támogatott és a felkelt románság. Céljuk volt átkelni a Királyhágón és Nagyváradon keresztül bejutni Magyarországra.
A magyar tábor főparancsnoka e ponton Riczkó ezredes volt, aki Csucsát, vagyis a bal szárnyat tartotta. Kissebesnél a jobb szárnyon a völgyben Dobai József ezredes foglalt állást, ahol Urbán támadott. December 18-án aztán ágyútűz, puskaropogás, szuronyroham, tehát a csata megkezdődött. Mind az országút, mind a Körös és a Sebes vize összefolyásától Csucsáig vérrel festett volt. Urbán csapatai az Almás-völgyében is támadtak, ahol kemény csata bontakozott ki, melyet Baumgarten székely huszárkapitány védett hősiesen, súlyosan meg is sebesülve a csatában. Dobai is jól tartotta a csucsai völgyet, a 11. zászlóalj itt kezdte el dicsőséges pályafutását.
A csata közben az osztrák könnyűlovasság támadott, gróf Saint-Quentin őrnagy vezetésével, a magyar zászlóalj össztüzet zúdított a rohanó osztrák lovasságra, melynek következtében az őrnagy is elesett. A harcok váltakozó szerencsével folytak egész nap, de végül is a császáriak visszavonultak Kolozsvár felé. (A magyarok december 24-én már Bánffyhunyadon voltak, ennek a református templom melletti Petőfi-kopjafa állít emléket.) Másnap, december 19-én, Zsibónál is kemény harcok bontakoztak ki, ahol Jablonczi ezredes csapatai támadtak báró Kemény Farkas őrnagy fiatal honvédseregére. Binder pedig Károly-Ferdinánd oláh határőri gyalogsággal és mintegy 15 ezer felkelt oláhval támadott, kiket Mikás vezetett. Kemény és Kis is elszántan védekezett, mígnem megérkezett Czetz és Bethlen Gergely a Kossuth-huszársággal. Másnap, december 20-án, a magyar sereg ellentámadásba lendült, az osztrák csapatok Gorbóig menekültek. Bem tábornok Nagybányáról indít támadást, Jablonczi ezredes december 22-én Kápolnánál próbálja megállítani, de sikertelenül, és a császári csapatok Dést is feladták. „December 25-én, Karácsony első napján, Kolozsvár lakossága nem akart hinni a szemének, amikor a megfáradt, kiéhezett, elrongyolódott sereg bevonult a városba. Az öröm határtalan volt, ilyen vidám karácsonya még nem volt Kolozsvárnak” – írja Kővári László haditudósító.
Télen megerősödtek a havasi csapatok Látva Bem sikerét, a megrémült General Comando december 31-re összehívatta a román és szász vezetőket Szebenbe, ahol olyan okmányt íratott alá velük, melyben a két nemzet kéri a muszka seregek segítségét. A sikeres tavaszi hadjárat következtében Erdélyt megtisztították az osztrák és a velük szövetséges román és szász erőktől, csak Déva várába, Gyulafehérvárra, valamint az Erdélyi-szigethegységbe szorult több mint 40 ezer román határőr és sorkatona maradt hódolatlan.
A havasi román falvak Avram Iancu parancsnoksága alatt álló, hadra fogható férfiait egy Ivanovics nevezetű osztrák kapitány látta el fegyverekkel és biztosított számukra katonai alapkiképzést. A felfegyverkezett havasi tűzfészkek ellen már 1849. január 3-án megindult a támadás. Bánffyhunyad felől Geley parancsnok vezetésével a több mint ezerfős sereg támadást intézett Kalota ellen, melyet a románok 4-5 órai harc után feladtak, és a havasok felé húzódtak.
Február 1-jén Gyalu felől két 600 fős csapat indított támadást elfoglalva Havasnagyfalut, ahol Indrei Roșu állt a románok élén. Ezzel egy időben Bem parancsára megerősített védvonallal zárták le a havasokat, megpróbálva kiéheztetni és így fegyverletételre kényszeríteni a románokat. Látva a helyzet súlyosságát, Avram Iancu is a vidéken termett és irányította a hadműveleteket. 1849. február 24-i, a Comite-hez írt levelében erősítést és fegyvereket kér, valamint több információt a magyar csapatmozgásokról. Ennek köszönhetően a megerősített román tűzfészkek elleni támadások mind kevesebb sikerrel jártak.
Vasvári és a Rákóczi szabadcsapat
A Havasnagyfalu elleni újabb, február 26-i támadásban, a közel 6 órás küzdelemben 6 román és 13 magyar vesztette életét, de a Kalota elleni újabb támadást is visszaverték a románok. Így köszöntött a tavasz Kalotaszegre, a havasi lázadók tábora megerősödve várta a kedvező pillanatot a leszámolásra. Ekkor az Országos Honvédelmi Bizottság (OHB) parancsára a „Márcziusi ifjú” Vasvári Pál őrnagy az általa szervezett Rákóczi szabadcsapatával siet a kalotaszegi magyar falvak védelmére. Május 2-án érkezik Bánffyhunyadra, ahol pár napi felkészülés után már május 5-én támadást intéz a Gyalui-havasokban lévő Lepiște, Felső- és Alsógyurkuca ellen, melyeket kemény harcok árán megtisztított a román lázadóktól, a havasokba szorította őket. Ezek után századait várakozó állásba a havasalji Incsel, Magyarv alkó, Kalotaújfalu, Magyargyerőmonostor, valamint Méregjó falvakban helyezte el, és várta a további fejleményeket.
Bem elhatározta egy erős honvédcsapat bevetését a román erők lefegyverzésére, ennek kivitelezését hadsegédére, Zarzinczki ezredesre bízta, kinek parancsa értelmében Déva felől báró Kemény Farkas ezredes háromezer, Gyulafehérvár felől Beke József alezredes kétezer emberrel, Gyalu felől Szépszögi József őrnagy a 123. tartalék zászlóalj zömével, Kalotaszeg irányából pedig Vasvári Pál őrnagy kétezer emberrel támogatta volna a hadműveletet. A terv szerint a Vasvári vezette dandár július 4-én a Havasnagyfalui-fennsíkon táborba szállt, itt várva a Gyalu felől érkező Szépszögi őrnagy csapatait. De Bem, aki éppen ez időben utazott Nagyváradra, hogy Kossuth-tal találkozzon, értesülvén az orosz csapatok betöréséről, a hadjáratot visszaparancsolta. Beke, Kemény és Szépszögi meg is kapták a visszahívó parancsot, Vasváriékhoz azonban sosem jutott el a levél. Július 5-én reggelre már körülzárta a többszörös román túlerő, akik állandóan támadták a magyar csapatokat, július 6-án, mivel az utánpótlásukat is elvágták, kénytelenek voltak kitörni a román gyűrűből.
A kitörés irányítását a lázbeteg Vasvári a tapasztalt Buzgó László főhadnagyra bízta. A dandár kétharmada megmenekült, azonban a Rákóczi-szabadcsapat 400 tagja, valamint teljes vezérkara, élükön Vasvári Pál őrnaggyal, itt lelte halálát. Avram Iancu nem volt jelen a bekerítési hadműveletnél, ezzel Chorchiș Nicolae tribunt, Iacob Olteanu kapitányt, valamint a havasnagyfalui népvezért, Indrei Roșut bízta meg, akit később a muszkák magas kitüntetésben részesítettek.
1995-ben ennek a szomorú eseménynek az emlékére állítottak Körösfőn kopjafát a Templom-domb alatt. A falu lakossága minden évben nagyszabású ünnep keretében emlékezik a Rákóczi szabadcsapat harcban elesett négyszáz tagjára, valamint legendás vezérükre, Vasvári Pál őrnagyra.
Az összeomlás – és mégsem volt hiábavaló áldozat
A muszka ármádia feltartóztathatatlanul nyomult Erdélyen keresztül magyarhon felé. Augusztus 15-én Kolozsvárról a sötét beálltával kezdték meg csendben a magyarok a kivonulást először az ágyúkkal, majd a lovassággal, éjjel egy órára a fővezérség is elhagyta a várost. Reggel Nagykapusnál táborba szálltak, de a visszavonulás folytatódott. Iszonyú volt a fájdalom és a levertség, mikor már a gyerővásárhelyi hágót is elhagyták. Augusztus 17-e reggelén Bánffyhunyadon haditanácsot tartottak, és a várostól körülbelül két kilométerre északnyugatra erős védővonalat állítottak csatarendbe. Mintegy 6-7000 gyalogos, 6-700 lovas és 23 ágyú várta az oroszokat és románokat. A Gyerővásárhelyen hagyott vadászokat a kozákok lefegyverezték, és a Hunyadon állomásozó vadászokra is oly sebesen csaptak le, hogy kevés tüzelés után szétszóródtak. Hunyad utcáin iszonyú lármával dübörögtek végig a kozák csapatok. Gál Sándor ezredes, a magyar erők vezére parancsot adott a támadásra, de inkább futás és szétbomlás lett a vége a demoralizált zászlóaljnak, ugyanis ekkor érkezett a hír, hogy Világosnál a magyarok letették a fegyvert.
A várost a gyalogosan és szekereken menekülők özöne öntötte el, a keskeny utcákban az udvarokból kiforduló szekerek felborultak, elzárva az utat a menekülők elől. Mindenki menekült a dzsidások lándzsáitól, ki a szántóra, ki a várost övező mocsarakba, erdőkbe, mivel a kozákok senkinek nem irgalmaztak. Ekkor a városon kívüli vadászok egy pár ágyúval és egy század Würtenburg-huszárral a dzsidások közé vágtak, és a városon kívülre hajtották őket. A város utcáit civilek és katonák holttestei borították.
Mikor besötétedett, rendezték soraikat a magyarok és hadirendbe álltak, így várták Urbánt az oláh csapatokkal és a kozákokat, mely támadás augusztus 18-a hajnalán be is következett. A sereget Dobai ezredes vezette, mivel Gál Sándor az estéli csatában megsebesült. Mintegy három órán át tartott az ádáz küzdelem, ezalatt a szekerek Csucsánál a Szilágyság felé menekülhettek és Királyhágótól az őrség is visszavonulhatott. Dobai ezek után megkezdte a visszavonulást Gál Sándorral együtt, Zsibónak vették útjukat, ahol augusztus 26-án a cári csapatok előtt tették le a fegyvert. Az elkeseredett küzdelemben több mint háromezer honvéd és civil esett el az oláhok és kozákok fegyverétől, sok kalotaszegi is itt lelte halálát, hogy közülük hányan lehettek körösfőiek, nincs rá adatom.
A szájhagyomány szerint a felszegi falvak elesett hozzátartozóikat titokban hazaszállították és eltemették. Habár a szabadságharc elbukott és a félelem, a rettegés korszaka következett, senkinek sem volt biztonságban az élete és szabadsága, aki részt vett a küzdelemben, támogatta azt vagy csak szimpatizált is a forradalom eszméivel, hiszen az osztrákok könyörtelenül megbüntették őket, de azért ne feledkezzünk meg a forradalom pozitív hozadékáról sem. Nem volt hiábavaló a sok kiöntött vér, hiszen óriási változást hozott a parasztság életében a jobbágyfelszabadítás. Az a föld, melyen robotolt évszázadokon keresztül, vért izzadva művelte a földesúr részére, az most a saját tulajdonába került, és egy új világ, társadalmi rend vette kezdetét a kalotaszegi társadalomban is. A Kolozsváron ülésező Országgyűlés 1848. június 18-i határozatát követően Kalotaszegen 2647 jobbágycsalád szabadult fel.
Befejezésül pedig ne felejtsük el a történész Sebestyén Kálmán szavait: „A román hatalom ezen a tájon mindig is különösen agresszív volt, ugyanis tudta, hogy Kalotaszeg magyar etnikai sziget a román tengerben. Olyan sziget, mely öszszekötő híd a magyar Alföld, a Partium, valamint Kolozsvár és Székelyföld magyarsága között. Egyetlen olyan láncszem, mely bizonyos etnikai kontinuitást biztosíthat. Kalotaszeg azonban elég nagy sziget ahhoz, hogy a tenger hullámai egykönnyen el ne mossák, de elég kicsi ahhoz, hogy az Anyaország gondoskodását kiérdemelje.”

(Forrásanyag: Kővári László: Erdély története 1848-49-ben, 1861; Sebestyén Kálmán: Körösfői Ríszeg alatt, 2007; Dr. Egyed Ákos: Kalotaszeg 1848-49-ben, 1998; Péntek László: Bölcsőtől a csatatérig, 2001; Nicolae Steiu: De sufletul Jancului, 1995.)
Péntek László
Szabadság (Kolozsvár),

Kalákaszellem
Bizonyára sokan felkapják a fejüket, amikor Apáczai Csere Jánosnak, Brassai Sámuelnek, Bölöni Farkas Sándornak, Orbán Balázsnak, Kővári Lászlónak, gróf Mikó Imrének, Wesselényi Miklósnak vagy Kós Károlynak az erdélyi gazdasági gondolkodásban betöltött szerepéről hallanak
Pedig ezek az érdemek túlhaladták régiónk határait, elegendő, ha csak a polihisztor Brassaira gondolunk, akinek ilyen vonatkozású könyvét a mai Harvard Egyetem négy nyelven adta ki. A későbbi utódok közül idesorolható Berde Áron, Erdély első közgazdászprofesszora, Debreczeni Márton, a helyi bányászat „guruja”, Rajka Péter, az erdélyi gépgyártás úttörője és társaik: Gyárfás Elemér, Kovrig Béla, Oberding József György, Nagy Miklós, Imreh István, Szász Pál, Gávai Gaál Jenő, Barabás Endre, Vencel József stb.
ÖRDÖG I. BÉLA. Szabadság (Kolozsvár)