A Guzsalyas húsz éve
Visszatekintő kiállítással, mesterségbemutatóval és játszóházas foglalkozásokkal ünnepli fennállásának huszadik évfordulóját a sepsiszentgyörgyi Guzsalyas. A Míves Házban pénteken 18 órakor kezdődő rendezvényt Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere nyitja meg, a mesterségbemutatóhoz Melkuhn Róbert és barátai biztosítják a zenei aláfestést. A rendezvényről és főleg az elmúlt húsz esztendőről az est házigazdáját, Tóth-Birtan Tinkát, a Guzsalyas Alapítvány vezetőjét kérdeztük.
– Hogyan ünnepeltek?
– Munkával... A polgármestert kértük fel, hogy nyissa meg a rendezvényt, mivel a városháza folyamatosan, létrejöttétől támogatja a Guzsalyast. Előbb helyet adott, később Phare-pályázattal létrehozta a Míves Házat, amely a 2002-es Szent György Napok óta otthont biztosít nekünk. A megnyitón az elmúlt húsz évből válogatott fényképek váltakoznak majd a kivetítőn. Megnézhetik magukat azok, akik egykor gyerekként tértek be hozzánk, s ma már ők hozzák kisgyerekeiket a táncházba, illetve akik a húsz év folyamán bekapcsolódtak tevékenységeinkbe. Párhuzamosan mesterségbemutatókat tartunk azokból a foglalkozásokból, amelyeket oktattunk, ezeket elsősorban a most aktív tanítványaink mutatják be. Gyerekeknek kézműves-foglalkozások lesznek a fazekasműhelyben, kipróbálhatják a korongozást, az emeleti műhelyünkben nemez- és agyagmarokedény-készítés lesz.
– Elfértek?
– Hát... sok jó ember kis helyen is elfér. Főként a falakra kerül a kiállítási anyag, amely egyfajta visszatekintés az elmúlt évekre, korábbi mestermunkákat is kiállítunk. A „földön” mesterségbemutatók lesznek, ezekre helyezzük a hangsúlyt.
– Hogyan kezdődött húsz évvel ezelőtt?
– Az úgy volt, hogy Benkő Éva hazaköltözött Budapestről, és mivel állami intézményekben nem talált munkahelyet, közben meg készült bezárni az Olt utcai német magánóvoda, Éva azt átvette. Időközben megismerkedett Kolozsi Attilával és Bajka Máriával, akik szintén láttak fantáziát a magánóvoda működtetésében. Ők főként a délutáni szabadidős tevékenységekben vettek részt, Éva igazgatta a tizenegy fős óvodai csoportot. A délutáni tevékenységekre szabadon jöhetett bárki, akit érdekelt a népi játszóházas foglalkozás. 1995 őszétől indult a gyermek táncház is, Éva vezette, a városi művelődési ház adott helyet.
– A kezdetkor Guzsalyas Játszóháznak hívták. Honnan jött a név?
– Kolozsi Attila a keresztapa. A mai gyerek úgy képzeli el, hogy a játszóház olyan hely, ahol színes labdák között ugrabugrálhat. Akkor ezt a fogalmat nálunk még nem ismerték, Magyarországon igen, s ott népi játszóházat jelentett, azaz tapasztalati úton játékosan elsajátítani ismereteket a népi kultúráról, anyagokról, kézművességről. A guzsalyasban az emberek összeülnek, közösen végeznek dolgokat, közben énekelnek, jól érzik magukat. A Guzsalyas óvoda felépítése, módszertana ezeken az elveken alapult: a gyerekek természetes anyagokat felhasználva ismerkedjenek meg a tananyaggal, emellett Éva hangsúlyt fektetett a népdalokra, népi gyermekjátékokra, a foglalkoztatásra, a mozgáshoz kötődő népi kultúrára.
– Te mikor csatlakoztál?
– Az óvoda és játszóház egy évig működött az említett felállásban. Akkor Bajka Mária kimaradt, helyette bejöttem én. Már korábban is segédkeztem, amíg gyereknevelési szabadságon voltam. 1996 őszétől én is ott vagyok.
– Meddig működött óvodaként a Guzsalyas?
– Egy kft. működtette az óvodát, a városházától bérelte a termet. A fenntartási, működtetési költségeket a tandíj nem tudta fedezni. Emlékszem, két-három évig nem vittünk haza egyetlen lejt sem. Amikor megkaptuk a legelső 100 lejt – ami akkor aprópénz volt –, nagyon nagy dolognak éreztük, hogy fizetést tudtunk hazavinni. Időközben mindenki tanulgatott, egyre több technikát tudtak mutatni, de még mindig gyerekcipőben jártunk. A gyermekekkel együtt szülők is jöttek, leültek segíteni, és egyre nagyobb igény mutatkozott a felnőttoktatásra. Ahhoz, hogy helyt tudjunk állni, képeznünk kellett magunkat. Elkezdtünk kijárni Magyarországra tanulni, Attila 1997-ben, én 1998-ban. Amint az iskolákban megismerkedtek tevékenységeinkkel, nőtt az igény, mind többen és többször akartak bejönni délutánonként, egyre többen hívtak el az iskolákba foglalkozást tartani. Részben emiatt, részben meg azért, mert azon a helyszínen tizenegy főnél nagyobb óvodai csoport működtetésére nem adtak közegészségügyi engedélyt, négy év után megszüntettük az óvodai oktatást. Valójában fenntartható sem volt az óvodai rész. Így délelőttönként is tudtunk fogadni iskolai csoportokat, és mi is el tudtunk járni iskolákba, szervezetekhez foglalkozásokat vezetni. – Mikor született meg a Guzsalyas Alapítvány?
– Bejegyeztetését már 1996-ban elindítottuk, de a bíróság állandóan visszautasította, amíg az illető akadékoskodó bíró nyugdíjba nem vonult. Végül 1998 augusztusában jegyezték be. Nagyot léptünk előre, mert már tudtunk pályázni és fejleszteni. Nemcsak a bevételből és a férjünk keresetéből otthonról elhozott pénzből, hanem külső segítséggel, pályázati pénzekből tudtunk fejleszteni, színvonalasan működtetni a tevékenységet. Időközben Attila elment Kolozsvárra, a Waldorf-iskolában oktatott, közben kijárt Budapestre tanulni. Hozzánk csatlakozott Szász Csilla, vele három évig dolgoztunk együtt, majd elment Moldvába csángókat tanítani. Kolozsi Attila visszajött, ekkor már Ildikóval, aki szintén beállt a csapatba.
– Tömegrendezvényeitek is voltak...
– ... amelyek kötődtek a népi ünnepkörhöz. Hatalmas rendezvények voltak. Az első tojásírást mi szerveztük. Gyimesből hívtunk tojásíró asszonyt, akitől mi is tanultunk hagyományos tojásírást, -festést és kesicekészítést. Ugyanígy megszerveztük a farsangi felvonulást meg a szüreti bált. Kezdetben még nagyon sok szülő beállt, a farsangi felvonulásokban a maskarás szerepeket mind felnőttek játszották. Ma már egyre nehezebb felnőtteket bevonni, akkor még a játszókedv nagyobb volt, 400–500 személy vonult fel. Húsz éve regölünk is. Eleinte kis létszámú csapattal, most már 100–120-an járunk. A gyerekek ráharaptak az ízére, és nagyon sokan jönnek. Eleinte még a városházán bent fogadtak, befértünk, most már csak az ajtó előtt regölünk.
– Kézművestáborokat is szerveztek...
– A táborok kimondottan gyerektáborként indultak már 1995 nyarán. A Guzsalyas tevékenysége tulajdonképpen a táborral kezdődött, akkor még nem volt kézművestábor az országban. A szülők fantáziát láttak benne, 120–130 gyermekkel dolgoztunk. Olyan sokan voltak, hogy felnőtteket fogadtunk felügyelőnek. A Csernátoni Népfőiskolánál szerveztük az elsőket. Katonai sátrakban laktunk, a szabad ég alatt tartottuk a tevékenységeket. Akkor egyetlen szülőnek nem okozott gondot, hogy 60–70 gyerek szállt meg egy nagy sátorban. Azért izgultak, hogy gyerekük férjen be a keretbe, és tudjon részt venni. Miután a Cosys Kft. és a városháza felépítette a Benedek-mezei tábort, ide költöztünk. Itt már vannak faházak, és ettől kezdve gondot jelentett, hogy ki hol alszik, ki sátorban és ki faházban. Ezelőtt 15–20 évvel az emberek sokkal természetközelibbek voltak, mint most. Akkor az sem volt gond, ha a nagy katonai sátorba befolyt a víz a zuhogó esőben, senkit nem érdekelt, se szülőt, se gyereket. Most is van lehetőség sátorral jönni a táborba, és kevesebbe is kerülne, de csupán az oktatók laknak sátorban, senki más nem akar. Megváltoztak a szülők is, a gyerekek is. De visszatérve: egy idő után két tábort kellett szerveznünk, annyian jelentkeztek. 1997-ben tartottunk egy 120 személyes, majd egy 60 személyes gyermektábort. Ahogy teltek az évek, egyre több kamaszkorú és felnőtt vett részt, nem lehetett már a programot egyeztetni. A nagyokat nem lehetett ágyba parancsolni, s így a gyerekek sem akartak lefeküdni. Közben Kolozsi Attila Bikkfalván szervezett egy fazekastábort felnőtteknek, az nagyon jól sikerült. Akkor határoztuk el, hogy váltunk. Gyerekeknek nem lehet szakmát tanítani, hanem sokféle mesterségből ízelítőt nyújtani. A felnőtt táborokban szakmai oktatásban részesültek a kamaszok és felnőttek. – Milyen mesterségeket oktattok?
– Az évek folyamán változott. Hosszú időn keresztül Tölgyesi Béla rézművességet oktatott, bútorfestést és bőrművességet Szász Judit, tűzzománckészítést eleinte Koszecz Sándor, aki Békéscsabáról járt ide, ám időközben munkahelyet váltott, és nem távozhatott ilyen hosszú időre, helyette Csókási Katalin Nóra lépett be, továbbá ötvösséget Vass Endre tanít. Gyerektáborban fafaragást Kun Péter, Ferencz Tamás és Nagy Jenő oktatott, fazekasságot Kolozsi Attila, négy éve meg Máthé-Szentkirályi Imola, időnként bevontunk más oktatókat, mint legutóbb Csuporné Angyal Zsuzsát. Nemezkészítést Benkő Éva, Kolozsi Ildikó meg én oktatunk.
– Milyen tanfolyamok zajlanak a Míves Házban?
– Felnőtteknek állandó fazekastanfolyam Máthé Szentkirályi Imola vezetésével, tűzzománckészítés az én irányításommal, gyerekeknek nemezkészítés és agyagozás keddenként Imola és Éva irányításával, csütörtökön szövés és nemezkészítés Éva és Ildikó, kedden gyermektáncház Benkő Éva vezetésével. Nem feltétlenül népi szakma, de nagyon hasznos a Vargyasi Melinda szabó-varró tanfolyama, az ott szerzett tudás segítségével állítottuk össze nemezruháinkat is.
– Hogyan összegeznéd az elmúlt húsz évet?
– Azt gondolom, nagyon nagy érési folyamaton mentünk keresztül. Amikor elkezdtük, nagyon fiatalok voltunk. Együtt értünk be: a Guzsalyas és a mi személyiségünk. Másrészt itt tanultunk szakmát. A húsz év alatt teljesedtünk ki mindannyian valamilyen területen. Itt nőttek fel a gyermekeink. Sajátjaim mindketten olyan irányba mozdultak el, ahol az itt szerzett tapasztalatokat továbbviszik. Itt születtek a Kolozsi-gyerekek. Összefonódott életünk a Guzsalyas fejlődésével. A térségre nagy hatással volt ennek az intézménynek a léte. Amikor elkezdtük, még sehol nem volt kézművesoktatás, nem szerveztek farsangot, kézművestáborokat. Ma már nincs olyan iskola vagy óvoda Sepsiszentgyörgyön, ahol ne tartanának farsangi vagy szüreti mulatságot, jobbára azokat az énekeket és táncokat játsszák, amiket tőlünk tanultak. Azokon kívül, akik a Csángóföldről származtak, senki nem ismerte a tojásírást. Ma rengetegen írják a tojást. Ha nem nálunk, akkor otthon vagy más intézményeknél, ahol a mi példánkra indították be ezt a tevékenységet. Ugyanilyen ráhatással volt a Guzsalyas jelenléte a táncoktatásra vagy a kézművesség oktatására. Ha ma valamely iskolában tábort szerveznek, biztos, hogy van ott kézműves-foglalkozás. Ez itt már természetes, de ha elmész egy másik városba, nem találod ezt meg.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Vargyasi Melinda: „Kötelesség megőrizni a régit, és megújulni”
Míves munka nemzedékeken át
A munkái üzenetek. Igényességről árulkodnak, nyugalmat árasztanak, és a megújulásra való képességről beszélnek. Vargyasi Melindáról inkább csak azok hallottak Sepsiszentgyörgyön, Székelyföldön, akik maguk is kézműveskednek, varrnak, szabnak, és összefutottak vele vagy ott, ahol tanít, vagy ahol tanul, netán vásárokban, ahol díszes kiegészítőit árulja, esetleg magánvállalkozásában, ahol megvarrja a nőknek álmaik egyedi alkalmi ruháját. Mindezt csendben végzi: a műve szerepel, ő pedig szerényen öltöget a háttérben.
– Nagymamámnál töltöttem, falun a gyermekkorom nyarait, s valamivel el kellett üssem az időt, így ő mutatta meg nekem a különböző kézimunkafajtákat, öltéseket, hogy lefoglaljam magam – meséli. – Édesapámnak is volt tehetsége ehhez a fajta munkához. Nekünk az iskolában komoly kézimunkaóráink voltak, ma is megvan a jegyzetfüzetem a kötésmintákkal, a mintakendőm, amelyen a különböző hímzéstechnikákat gyakoroltuk. Még befőzést is tanítottak nekünk, recepteket írtunk. Ezeken az órákon nyúltam először varrógéphez, s ennek hatására suttyomban az otthoni gépet is előszedtem, mert az addig tabu volt számomra.
Játékszer és karrier
– Mivel a szüleim váltásban jártak munkába, egyik távozása és a másik érkezése között volt szinte egy óra, amikor egyedül voltam otthon; ez volt az én időm. Csak hát a kapkodásban eltört tűk, becsípett cérnák elárulták titkos tevékenységemet, így aztán rájöttek, de tovább már nem tiltották ténykedésem.
Vargyasi Melinda, a Vármeli márkanév méltán büszke birtokosa a kézdivásárhelyi ruhaipari technikumban végzett 2000-ben, a ruhatervező-technikus szakon, még a néhai Kosztándi Jenő festőművésztől tanulta a divatrajzot.
– Látjuk, tapasztaljuk, a szakmában a gép a főszereplő. Aki varrni akar, megteheti a készruhaiparban is, de ott csak egy munkafázishoz fér hozzá. Aki szeretne érteni is ahhoz, amit csinál, a folyamatot elejétől végig ismerni, a végeredményben is gyönyörködni, az szabás-varrás tanfolyamon sajátítja el a szakma csínját-bínját: tervezéssel indul a folyamat, szabásminta-szerkesztés, szabás, összeállítás, próba következik, majd a véglegesítő műveletek. Egyediségre mindig lesz igény – vallja meggyőződéssel Melinda, aki a technikum elvégzése után szinte azonnal magánvállalkozásba fogott.
Mindig van, mit tanulni
– A békéscsabai kézműves szakiskola oktatói Erdélyben tartottak kétéves hímzőtanfolyamot, persze, nem hagytam ki a lehetőséget. Az ottani iskolából két hónaponként lejártak Szentgyörgyre, a katolikus plébánián működő Kolping Házba, ahol egy-egy intenzív hétvégén tanultunk, majd a közbeeső periódusokban gyakoroltunk. Több mint húsz magyarországi és Erdélyi tájegység mintáit sajátítottuk el, varrtuk, többnyire hagyományosan, lakástextíliákon alkalmazva a mintákat, néhányan azonban ruhadarabokra is ráloptuk.
A szakmában nem egy szezonra tervezik a ruhákat, a népviseletből átmentett szabásvonalakat kicsit modernizálják, de mindenképpen klasszikusabb darabokat terveznek, hogy a viselhetősége arányos legyen a belefektetett munkával, idővel és pénzzel. A megvarrt gyönyörűségeket Vargyasi Melinda a budapesti Hagyományok Háza szakmai zsűrijével bíráltatja el a „modern” kategóriában, ami azt feltételezi, hogy a régi mintákat a mai kor emberének igényeit kiszolgáló ruhadarabokra alkalmazza. Kellő tapasztalatszerzés után (ez legkevesebb 30 pozitívan elbírált darabot jelent) nyert el a népi iparművész címet-rangot, közben, ugyancsak Békéscsabán elvégezte a játszóházvezetői és kismesterség-oktatói tanfolyamokat. A napokban a népi viseletvarró-tanfolyamra is beiratkozott, amit a Békés Megyei Népművészeti Egyesület a Hagyományok Házával közösen indított.
Türelemmel oktatva
Közben a sepsiszentgyörgyi Művészeti és Népiskolában varrótanfolyam oktatójaként is kenyérbe esett. Itt a szoknyától a kabátig mindent megtanítanak, egész kollekciókkal kellett levizsgázniuk a tanoncoknak – már a második évfolyam végzett –, akik nem győzték elismerő szavakkal illetni Melinda végtelen türelmét, ami a sokszoros elbontások után sem lankadt. A hét minden napjára jut délutáni szakkörös tevékenység, ahol az elsajátított tudást adja tovább, a hobbivarrás-tanfolyamon a szabás-varrás alapjaival ismerkedhetnek meg az érdeklődők, az Öltögető hímzőkörben a kézi hímzés technikáit sajátíthatják el, akár kezdők is, a Varróklubban tematikus foglalkozásokon fejlesztik tudásukat a visszajáró tanítványok.
Míg nekünk mindezt felsorolni is sok, Melinda lazító tevékenységnek tartja a kézimunkát, csak a határidők nyomasztják. – A varrás alkotás, amit csak odaadással, összpontosítással lehet csinálni (tehát minden más kizárásával) mert ha nem, legközelebb az ollóval kell kezdeni – mondja.
Jó vásár-e vásározni?
A művek megtalálják a maguk hordozóit. Melindával kézművesvásárokon lehet találkozni, de internetes oldalakon is fellelni egyedi alkotásait. Innen adódik a kérdés. Jó vásár-e vásározni?
– Ha állandóan újul a készlet, akkor igen. De nem ártana több lehetőség az értékesítésre. Magyarországhoz képest harmincévnyi bepótolnivalónk van, ott ugyanis rengeteg pályázattal segítik a kézműveseket, népművészeket, egyesületi szinten is menedzselik őket, míg itthon nem látok változást ebben az irányban. A helyi egyesületek és a Romániai Magyar Népművészek Szövetsége inkább tájékoztatással segíti az alkotókat.
Azt viszont már nem kell búsulnia, hogy nem lesz, aki továbbvigye a szakmát.
– A lányom, Dorka is tevékenykedett a Kreakids stúdiónál, rajzol, tervez, varrogat mindenféle apróságot kicsi korától. Sőt, már pocaklakó korától megbarátkozott a varrógéppel, annak a zakatolása volt nálunk az altatódal – emlékszik vissza mosolyogva.
Bodor Tünde
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)