Vargyas Lajos könyvéről írt dolgozatában arról beszélt Domokos Mátyás 1985-ben, hogy a 20. század második felére a magyar népi kultúra a végére ér. Nem folytatódhat, mert megszűnt az a társadalmi osztály, amely századokon át fönntartotta a folytonosságát. Csoóri Sándor szerint a városi értelmiségnek kellene megőriznie és továbbörökítenie a paraszti kultúrát. Magyarországon az ezredfordulóra lényegében szétestek a nagyvárosi közösségek, és belátható idő kérdése, hogy a kisvárosi és a falusi társadalmak mikorra atomizálódnak. Domokos Mátyás idézte Honeggert, aki szerint a modern korban a komolyzene, sőt, maga az úgynevezett elit művészet is megszűnik. Amíg az alsóbb osztályoknak volt autentikus kultúrájuk, mindig tudtak utánpótlást küldeni a centrumba, ha az elit meggyöngült. Az ezredvégre ez a potenciális hátország lehanyatlott, és az történik, amit Kodály prognosztizált, hogy a népkultúra helyét a tömeges analfabetizmus veszi át. Az elit nem akar tovább váteszkedni, népben-nemzetben gondolkodni. Az ezredvégre – globálisan is – fölénybe kerültek a paradigmaváltók. Az új paradigma megtagad bizonyos hagyományokat, megszakít századokon át érvényes folytonosságokat, elbizonytalanít olyan axiómákat, amelyekre a régi Európa támaszkodott (nemzet, család, erkölcs stb.). (…) Fátumszerű-e vagy törvényszerű, hogy jelentős hagyományok folytonossága szakadt meg a magyar irodalomban is az utóbbi évtizedekben? Fátum- vagy törvényszerű-e, hogy aki a létező szocializmusról végre cenzúra és öncenzúra nélkül, az elmúlt másfél évtized súlyos gondjairól, a mai magyar hárommillió koldusról szeretne olvasni, az vajmi keveset talál erről a kortárs magyar irodalomban? – kérdezte Pécsi Gyöngyi, Domokos Mátyás munkásságára emlékezve. Domokos Mátyás gondolatait összefoglalta Az olvasó fényűzése és A magyar esszé antológiája című köteteiben. Az esszéválogatás azt reprezentálja, mi az a hatalmas szellemi-intellektuális-morális örökség, amit folytatnia kellene a mai magyar irodalomnak, de aminek hátat fordít. Domokos Mátyás mindkét könyvnek a ,,sorskérdések” a hangsúlyozott kulcsfogalma. Azt látta, hogy sorskérdéseink európai horizontú, kritikai végiggondolása mintegy két évtizede elakadt. Domokos Mátyás a 20. század második felének irodalomtörténeti folyamatában több nagy törést regisztrált. Az első törés a hosszú ötvenes években történt, a rákosista totális diktatúra és a kádári megtorlás esztendeiben. Az ötvenes éveket követő kádári-aczéli korszak is – bizonyos engedékenysége ellenére is – az ötvenes évek gyakorlatát folytatta, roppant alattomossággal. Domokos Mátyás nem csak a Leltárhiány című könyvében, de többkötetnyire rúgó tanulmányban vette számba azt a szellemi csonkítást, amit a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években követett el a magyar irodalommal szemben a hatalom. (…) Elképesztő mennyiségben és megdöbbentő részletezettséggel sorolta a példákat, melyek együttesen azt jelezték és igazolták, hogy (…) a magyar irodalomra szisztematikusan rátelepedett finomabb-durvább agykontroll egy idő után eredményes lett: a magyar irodalmat sikerült eltérítenie több száz éves, progresszív hagyományaitól. Domokos Mátyás újra és újra azt állapította meg, hogy az utóbbi kétszáz év magyar irodalmának alapvető folytonosságát az képezte, hogy legjobbjai – Kölcseytől Adyn, Babitson, a Nyugat nemzedékén át a népi írókig, Németh Lászlóig, Illyésékig – következetesen, minden körülmények között fölvállalták a nemzet sorskérdéseit. A tartós korlátozás, a ,,zsákbanhelybenfutás” (Nagy Gáspár), a durvább vagy finomabb tilalmak és kényszerítések azonban egy idő után visszafordíthatatlan folyamatokat generáltak. Domokos Mátyás a ‘45 utáni harmadik töréspontnak a nyolcvanas éveket és a rendszerváltozás körüli, utáni esztendőket látta: a nemzeti sorskérdéseket életben tartó fővonal – összhangban a nagy nemzedékek távozásával – a léleknyomorító, folyamatos ostrom, prés alatt meggyöngült, a nyolcvanas évekre utóvédfrontvonalakra zsugorodott, az ezredvégen pedig már nem kezdeményezője szellemi folyamatoknak – azaz perifériára sodródott, lényegében fölszámolódott. Egy nagy hagyomány elgyöngültével megszakadt egy több száz éves folytonosság, helyét expanzívan átvette egy másik. Domokos Mátyás keserűen állapította meg, hogy a marxista-leninista-lukácsista és a heideggeri-gadameri-derridai teoretikus irány között folytonosság áll fönn, hogy a nyolcvanas-kilencvenes évekre az élő magyar irodalomban, a modernizmus, a progresszió fogalmát kisajátítva, denunciálva évszázados hagyományokat, újjászülte magát a régi rend ,,más eszközökkel”. A hazai, posztmodernnek nevezett irodalomnak lényegét illetően ugyanaz az elváráshorizontja, mint volt a létező szocializmus hatalomé. Nem az irodalom belső logikája szerinti modernizációs folyamat zajlott le pusztán, hanem egy másik, a megelőző évtizedekben egyetemlegesen elutasított trend került ismét uralkodó pozícióba. Bemutatta, miként áll fönn folytonosság a régi és az új trend között. Például: a szocialista irodalompolitika a valóság meghamisítását követelte, az új irányzat nehezményezi az irodalom valóságreferencialitását; az előbbi betegesen irtózott a nemzet sorskérdéseitől, ez közönnyel viszonyul hozzá; az előbbi a párthatalom érdekei alá rendelte az erkölcsi axiómákat, az utóbbi tagadja, hogy léteznének morális axiómák a társadalomban. Radikálisan átértékelték a hagyományt, az átértékelés pedig mindenekelőtt a teljes hagyomány radikális szűkítését célozta meg, diszkvalifikált mindenkit, akinek művei nem simíthatók bele az új elváráshorizontba. Furcsa módon ugyanazon írókat tartotta és tartja korszerűtlennek a régi és az új kánonképző elit: elsősorban azokat, akik a nemzet sorskérdésein gyötrődtek, és a társadalom valóságos életének a lenyomatát adták – Tömörkény Istvántól Illyés Gyuláig. A magyar irodalom egyre inkább magyar nyelvű irodalomként próbál meg funkcionálni. Domokos Mátyás szerint megroppant a magyar irodalomnak a nemzeti sorskérdéseket európai szinten és távlatokban fölvállaló irányzata, az ezredfordulóra pedig a magyarországi posztmodern is kimerítette lehetőségeit. Domokos Mátyás A rontás ellen című összegző könyvét a 2004-es népszavazásról írott vallomásával zárja. Ezzel a harmadik Trianonnal a magyarországi nemzetrész nemcsak újabb öncsonkítást hajtott végre, de a ,,tömeges emberárulás” a társadalom oly mértékű gyógyíthatatlan bajáról tanúskodott értelmezése szerint, hogy beteljesültnek látta Ady jövendöléseit.,,2004. december 5-én (pedig) nemcsak a testvéreinket s nemcsak a halottainkat, de halhatatlanjainkat is elárultuk” – írta. Domokos Mátyás kétségbeejtőnek látta az ezredvégi Magyarországot: az elit elárulta a társadalmat, elfordult jelentős hagyományaitól, a szétesett, média vezérelte társadalom megtagadta az alapvető erkölcsi értékeket. Az olvasó fényűzése és A magyar esszé antológiája – utolsó széttekintések: nagy nemzedék utolsó koronatanújaként, ,,régi értékek utóvédje”-ként, mielőtt a rezervátum karámjai összezárnak, még egyszer számba veszi, hol tévesztettünk utat ismét. Az egy évvel ezelőtt elhunyt szerkesztő, Domokos Mátyás emlékére a budapesti Illyés Gyula Archívum és Műhely Az olvasó fényűzése címmel konferenciát szervezett 2007. május 31-én. Itt hangzott el Pécsi Györgyi kritikus és irodalomtörténésznek, a Kányádi Sándor- és Tőzsér Árpád-monográfiák szerzőjének előadása. /Pécsi Gyöngyi: Mielőtt a karámok összezárnak (Domokos Mátyás emlékezete). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 25./

Lezárult korok, lezáratlan dilemmák
Az előadók közül Kántor Lajos nyitotta a sort, aki a Szabédi-életpályát bemutató Erdélyi sorskerék és az erdélyi magyarság létkérdéseit boncolgató Konglomerát (Erdély) című köteteiből idézett. Szabédi László azok közé tartozott, akik rendkívül koherensen és meggyőzően vitáztak még akkor is, ha nem mindig volt igazuk – állapította meg az irodalomtörténész, Szabédi László egykori tanítványa, hozzáfűzve: egyik elsőrendű alapérzése az otthontalanság volt. Vitába szállt az egyházzal, a hagyománnyal, Brassai Sámuel örökségével, a Kós-féle transzszilvanizmussal, Lükő Gábor magyarságfelfogásával, de még Vargyas Lajos verstanával is. A vitákba nagy vehemenciával kergette bele magát, ami aztán életét is megkeserítette. Kántor Lajos utalt továbbá arra, hogy műkedvelő nyelvészként Szabédi érdekes kísérleteket folytatott az indoeurópai nyelvészettel, a szakma éles bírálata azonban megint csak teherként nehezedett rá. A magyar nyelv európai hontalanságából fakadó nemzeti frusztrációja – a Bolyai Tudományegyetem jól ismert beolvasztása és a Szekuritáté zaklatásai mellett – szintén hozzájárult 1959-ben elkövetett öngyilkosságához.
Szabédinak mind a mai napig megfontolandó transzszilvanizmus-kritikája végett is érdemes hosszabban idézni a következő sorokat a Konglomerát című kötetből: „De vajon az országtranszszilvánizmus [Kós-féle transzszilvanizmus – megj. a szerzőtől] valóban a tényekkel számolt-e? Nem álmokat nyújtott tények helyett? Az erdélyi népek sorsközössége – hát az mikor volt? Tudniillik most egyáltalán nincs! Nemcsak a román nem érez sorsközösséget a magyarral, de a szász sem, s hovatovább jobbadán a zsidó sem. […] A transzszilvánizmust, azt a tanítást, amely az erdélyi népek sorsközösségét és egymás megértését hirdette, éppen az a nemzedék találta ki, amelyik nem is értett románul, amelyik nem is ismerte a románságot. Ha más úton nem jutottunk volna ugyanarra az eredményre, ebből is kiderülne, hogy a transzszilvánizmus egy olyan nemzedék szellemi terméke, amely nemzedék egész szellemi fegyverzetét a nagy magyar állameszme védőpajzsa alatt szerezte, amely nemzedék idegenül és értetlenül állott a megváltozott helyzetben. Már csak ezért is gyanakodni kellene, hogy a transzszilvánizmus téves; hogy úgy mondjam, nem szakértők csinálták, hanem a kisebbségi sors dilettánsai.” – hangzott el Kántor Lajos felolvasásában. Ide kapcsolódik Csapody Miklós irodalomtörténész társadalmi visszhangtalanságra utaló, csípős megjegyzése is, miszerint „ez olyan, mint a jobbkéz-szabály: nem elég, ha csak én tudom.”
Dávid Gyula irodalomtörténész nagy részletességgel mutatta be a kalotaszegi Szucságon tartott 1946-os konferenciát, amikor még sokan hittek egy demokratikus jövő kibontakozásában. Itt Szabédinak a Magyar Népi Szövetséggel szemben megfogalmazott kritikáját érdemes kiemelni: „Soha ennyi ígéret nem hangzott még el, mint manapság, de: ez a kisebb hiba. Soha ennyire nem ültek még fel ígéreteknek, mint amennyire mi ülünk fel. Mi már annak is felülünk, amit nem is ígérnek! […] A magyaroknak a románokkal való egyenjogúsága: program s el is hiszem, hogy mi komolyan is gondoljuk. Szövetségeseiktől ezt a programot a mi vezetőink is nyújtják a népnek. A nép aztán cserében hadd adja földjét, házát, adóját: ezek viszont valóságos dolgok, melyek a román nép valóságos gyarapodását szolgálják.”
Csapody Miklós a különbségtétel fontosságát hangsúlyozta: Szabédi László vitázó volt, és nem vitatkozó, még kevésbé kötözködő. Előadásában Balogh Edgárnak és Gáll Ernőnek a Korunk hasábjain kibontakozott szellemi tusáját elevenítette fel, amelyek bár „vérre menő” viták voltak, nem maradt nyomuk a kortárs emlékezetben – figyelmeztetett az irodalomtörténész. Megjegyezte: Balogh Edgár és Gáll Ernő között jelentős alkati, műveltségbeli és szemléletbeli különbség mutatkozott. Balogh Edgár kozmopolitizmussal, konformizmussal vádolta a fiatal Gáll Ernőt, aki ugyanakkor szektariánus, újításra képtelen, állandóan védekező és sértett főszerkesztő-helyettesnek nevezte Baloghot – míg utóbbiról az önrevízió, nyitottság és kritikus őszinteség képe körvonalazódott. Mégis, az idő Balogh Edgárt igazolta – zárta mondandóját az előadó.
Befejezésül Demény Péter költő, író nyújtott vázlatos képet Bretter György filozófusról, akiről mint a nemzedék szellemi atyjáról beszélt. Az emléknap fényében kiemelendő a filozófus azon idézett gondolata, miszerint különbséget kell tennünk végzet és sors között. Így sorsról csak akkor beszélhetünk, ha az ember felismeri azt, szembe megy vele, ezáltal pedig végzetét sorssá alakítja.
A szervezést a közönség soraiban ülők is elismerően méltatták, buzdítva a konferenciák folytatását, a dokumentumokra és az emlékezésre támaszkodva. Kántor Lajos hangsúlyozta: az egyetem magyar tanszékének bekapcsolódása továbbra is várat magára, a Szabédi Emlékház ugyanis, mint kutatóműhely, a szakmabeliek együttműködésére szólít.
GYŐRI TAMÁS
Szabadság (Kolozsvár)