Vetró Artúr (1919–1992) kolozsvári szobrászművész augusztus 30-án töltötte volna be 90. életévét. Szobrász, egyetemi tanár, művészeti író volt, Zsögödi Nagy Imre barátja. Temesváron, majd Budapesten végezte iskoláit, aztán hazajött, Kolozsváron egyetemi tanár, majd az intézet dékánja. 1954-ben részt vett a Velencei Biennálén. Étienne Hajduval találkozott Párizsban. Barcsay Jenővel levelezett. Nem tartozott a kor kegyeltjei közé. Nagyváradon Ady-, a kincses városban Eftimie Murgu-mellszoba áll, Sepsiszentgyörgyön a Bodok Szálló előtti Integető lány című szobra. /Vargha Mihály: Vetró Artúr emlékezete. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 12./

Szeptember 30-án a háromszéki Kisbaconban emlékeztek Benedek Elekre, a nagy mesemondó születésének 150., halálának 80. és emlékháza működésének 40. évfordulóján szobrot is állítottak szülőfalujában. Benedek Eleket padon, ülő helyzetben, mellette egy szabad hellyel jelenítette meg Vargha Mihály szobrászművész, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója. A szobrot Szabó Réka dédunoka és Tamás Sándor, Kovászna megye tanácsának elnöke leplezte le. A Benedek Elek szobra mellett üresen hagyott helyre várják haza az elvándorlókat. Bogdán László író kiemelte, Benedek Elek a szembejövő ember volt, hiszen a Trianon utáni kivándorlási hullám közepette tért haza szülőföldjére és kezdte el szerkeszteni híres gyermeklapját a Cimborát. Mintegy százötvenre tehető Benedek Elek mesegyűjteményeinek, elbeszéléseinek, regényeinek a száma, de jelentős a publicisztikája is. A szoboravatón beszédet mondott Markó Béla író, az RMDSZ elnöke is. A Benedek Elek Emlékév csúcsrendezvényét Berecz András a Kárpát-medence legnagyobb kortárs mesemondójának, ízes előadása zárta. /Kovács Zsolt: A szembejövő és hazaváró Benedek Elekre, a nagy mesemondóra emlékeztek Kisbaconban. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 1./

November 27-én kiásták és talpra állították azt a meggyalázott honvédszobrot, mely egykor a Rétyi Nyír előtt díszelgett, majd a Székely Nemzeti Múzeum kőtárában várt szebb időkre, végül a diktatúrában a földbe menekítettek. Az első világháborús magyar honvédet ábrázoló, homokkőből faragott szobrot 1943-ban állíttatta Páll Ferenc szentivánlaborfalvi vállalkozó. A mintegy másfélszeres életnagyságú szobor – a felirat szerint Gabay L. alkotása – a talapzattal együtt hat méter magasan állt a Rétyi Nyír előtt, mígnem a beérkező román hadsereg katonái sortűz alá vették, lefejezték, s ledöntötték. Törzsét a rétyiek a Székely Nemzeti Múzeumba menekítették. Vargha Mihály szobrászművész, múzeumigazgató elmondta, szakemberek, hadtörténészek bevonásával ő maga restaurálta a szobrot. /Szekeres Attila: Talpra állt a magyar honvéd. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 28./

Közkincs lesz a Székely Nemzeti fényképtár
Megkezdődött a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum fényképtárának digitalizálása. A múzeum teljes fotógyűjteményét feldolgozzák. A digitalizált felvételekből már több mint 300 látható az intézmény honlapján. A teljes feldolgozás több mint egy évig tart majd.
Az első fekete- fehér fotók, az 1800-as évek végéről valók, az utolsók a hetvenes években készültek. A fényképtár eddig a múzeum dolgozóinak is hozzáférhetetlen volt.
– 300 fotó van fenn a neten, és már vannak betelefonálók, e-mailben jelentkeznek. Van olyan régi fotós, aki dolgozott a múzeumnak és ma jelezte, hogy neki még otthon van több száz ilyen fotója, és azt szívesen behozza – mondta Híradónk érdeklődésére Vargha Mihály igazgató.
A feldolgozást egy speciális szkenner tette lehetővé, amelyet a Szülőföld Alaptól nyert pályázati pénzből vett a múzeum. Eddig 5000 filmkockát másoltak már be a rendszerbe. Nagy gondot jelent a fotók azonosítása.
Szőcsné Gazda Enikő muzeológus: „Például, itt van egy gyönyörű üveg negatív, egy kislány van rajta játék babával, és semmi mellékinformáció nincs róla. Század eleji negatív, hogy hol fotózhatták?”
Nem ez az első próbálkozás az állomány feldolgozására. Fóris Pálnak, a múzeum fényképészének, a hetvenes évek elején jelent meg, az ezer fotót katalogizáló könyvecskéje.
A fekete-fehér negatívok egyébként akár egy évszázadot is kibírnak károsodás nélkül, ha megfelelően tárolják őket.
Simon József
Duna TV. Forrás: Erdély.ma

A képzőművészetek éve Székelyföldön
Még ősszel, a Barabás Miklós Céh 80. évfordulója alkalmából jeleztük, hogy a képzőművészetek évének nyilvánította a 2010-es esztendőt Kovászna megye önkormányzata, a kezdeményezéshez csatlakozott a szomszédos Hargita megye is.
"A tavalyi Benedek Elek-emlékév sikerén felbuzdulva megvizsgáltuk, hogy milyen ügynek szentelhetjük ezt az esztendőt, és kiderült, hogy több mint 15 háromszéki képzőművész születésének vagy halálának van kerek évfordulója az idén" – mondta az MTI-nek Tamás Sándor, a történelmi Háromszéket magába foglaló Kovászna megye önkormányzatának elnöke. Ezért nem egy személynek a munkásságáról fognak megemlékezni, hanem magáról a képzőművészetről, a sepsiszentgyörgyi városi önkormányzattal együtt így a képzőművészetek évének nyilvánították az ideit. Ehhez csatlakozott Hargita megye is.
A szervezésbe bevonták a képzőművészek szövetségét, a háromszéki képzőművészek egyesületét, a Barabás Miklós Céhet, a program felelőse pedig Vargha Mihály szobrászművész, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója lett. A tervek szerint nemcsak kiállításokat szerveznének, hanem új galériát építenének, monográfiákat, katalógusokat és emlékalbumokat adnának ki – közölte Tamás Sándor, hozzáfűzve: szeretnék előtérbe helyezni, megismertetni a fiatal képzőművészeket is. A rendezvények azonban túlmutatnának Székelyföld határain, a tárlatokat, művészközösségeket a magyarországi testvérmegyékben, a testvértelepüléseken, valamint Svédországban is bemutatják.
A rendezvénysorozat egyik kiemelkedő momentuma Gyárfás Jenő festőművész szobrának felavatása lesz, a nevét viselő képtárral szemben, Sepsiszentgyörgy főterén. A másik fontos mozzanat Barabás Miklós születése 200. évfordulójának megünneplése.
Tamás Sándor tájékoztatott arról is, hogy a Kovászna megyei önkormányzat 100 000 lejt különített el a rendezvény finanszírozására. "Valljuk, hogy nehéz gazdasági helyzetben is áldozni kell az értékteremtő kultúrára" – hangsúlyozta az MTI-nek Tamás Sándor.
Könyvekről inkább semmit
Miközben a média arról fecseg, hogy most aztán már csakugyan lőttek a Gutenberg-galaxisnak, egyszer s mindenkorra lejárt az ideje a könyvnek, merthogy a világhálós olvasás kiszorította a kényelmes, hátradőlős otthoni, könyvtári vagy íróasztal melletti szellemi táplálkozást, a felcseperedő nemzedék már csak az iskolában lát "hagyományos" könyvet, egyébként az e-könyveken (ingyenesen letölthető elektronikus könyveken) szocializálódik, és a büdös életben nem fog a kezébe többé papírra nyomott olvasnivalót, aközben meg azt tapasztaljuk, hogy papírra nyomott kiadványokból soha nem látott-tapasztalt dömping mutatkozik: "klasszikus" könyvek millióival árasztja el a piacot a sok száz kiadó. Szaporodnak, korszerűsödnek a nyomdák mifelénk is. Az ember hiába kapkodja a fejét, menne már-már falnak az önsajnálattól – most végre feltölthetné pár poros polcból álló soványka könyvtárát, hiszen íme, egyetlen vidéki könyvvásáron is lába elé terül a fél világirodalom –, mert úgy jár, mint az egyszeri karrierista; mire valamit is megengedhetne magának, kiderül, hogy már szinte semmit sem engedhet meg: huzat süvít a pénztárcában, cincog az eurócent a zsebben.
Méltatlankodó ismerősök állítanak meg úton-útfélen, hogy ez a fenenagy szabadság eszmeileg is mennyire felhígította a piacot: manapság könyvet ír boldog-boldogtalan; és milyeneket, uramisten!... Hát szabad ezt? Hát nincs, aki határt szabjon a sok giccsnek? Több az író, költő, mint a tisztes kenyérkereső, több az emlékezés, mint az emlék; amennyi magról kelt poéta, átokverte grafomán, önjelölt antikommunista, mosakodós nómenklaturista, reszketeg hadfi – mind-mind kötetet ad ki. Mi több, elvárják, hogy a sajtó és a szakma beszéljen, írjon – naná, hogy csakis dicsérőleg!, szemelvényeket közölve – a dicső fércművekről, zengzetes kritikák kürtöljék azok hallatlan halhatatlanságát. Hát nincs, aki megmondaná ezeknek: "Coki!, eddig s ne tovább, fűzfalombos pancser banda?!..."Maholnap belefúlunk a randa ballasztba!...
Vörösmarty Mihály is eltűnődött azon, hogy ment-é a könyvek által a világ elébb. Meg is válaszoltaforma, de a kérdés, mint a nagy gondok igazán, máig érvényes, a probléma nyitott maradt.
Jean de La Bruyere francia moralista (1645 – 1696) megfogalmazta az emberek viszonyulását az írott szóhoz. "Az ostobák elolvasnak egy könyvet, és egyáltalán nem értik; a középkorú szellemek azt hiszik, hogy tökéletesen értik; a nagy szellemek olykor nem értik egészen: homályosnak találják benne azt, ami homályos, aminthogy világosnak találják azt, ami világos; a »szép szellemek«, a tetszelgők homályosnak akarják találni azt, ami egyáltalán nem az, és nem akarják megérteni azt, ami nagyon is érthető."
Ez ma annyival egészíthető ki, hogy az ostobák egyáltalán, a középkorú szellemek egész ritkán, a »szép szellemek«, a tetszelgők majdnem sosem olvasnak, minek következtében éppúgy nem értik, találják homályosnak vagy világosnak a felkapott, éppen divatos "műveket", mint dicstelen elődeik, ellenben képesek tévés műsorok négyszögletű kerekasztalainál szakmányban csépelni a szót, pró és kontra, miután valaki, aki tényleg olvas, érdemben merészel beszélni egyik-másik alkotásról.
A műveket pedig a "nagy szellemek" állítják a közvélemény érdeklődésének fókuszába. Ezek a tévés világ intellektuális celebjei. Időnként, mint korpa közé, odakeveredik egy-egy elvetemült idióta, aki homályosnak mondja a homályost és világosnak a világost – de az efféléket hamar kipenderítik.
Ami pedig a rengeteg szemetet illeti, arról is volt véleménye mösziő Bruyer Jánosnak: "A rossz könyveknek szabadon kell a nyilvánosság elé kerülniük, hogy az emberek szabadon választhassák ki a jót."
Nincs naivabb a moralistánál. Bár az is igaz lehet, amit Szerb Antal mond róla: "Ha ma élne, talán újságkrokikat írna, és ennek a szép és nehéz műfajnak legfélelmetesebb virtuózai közé tartoznék."
Isten a lelkem, talán mégis jobb (nekünk!), hogy odaátról kontemplálja a maga hűvös derűjével ezt a cudar világot...
Bölöni Domokos. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

Sepsiszentgyörgyön az I. Székelyföldi Grafikai Biennále
Hagyományőrző és hagyományteremtő a Székelyföldi Grafikai Biennále
Kedden nyílt meg Sepsiszentgyörgyön az I. Székelyföldi Grafikai Biennálé, majd azt követően díjazták az alkotókat. A hiánypótló versenykiállítás felhívására, a rövid határidő ellenére, összesen 693 alkotás érkezett be 11 országból.
Az első grafikai biennále egyszerre hagyományőrző és hagyományteremtő – hangsúlyozta Kelemen Hunor kulturális és örökségvédelmi miniszter, a rendezvény fővédnöke. "Székelyföldön a képzőművészetnek nemcsak hagyománya, de jelene és jövője is van – ezt bizonyítja ez a rendezvény. A képzőművészetnek nincs köze a politikához, mégis voltak olyan román politikusok, akik lemondásomat kérték a biennále miatt, őket nem a művészet, hanem a Székelyföld zavarta. Ez a kiállítás azt is bizonyítja, hogy Székelyföld a művészeten keresztül is meg tudja jeleníteni identitását, és az, hogy más országból is jelentkeztek alkotók, azt is mutatja, hogy a képzőművészet nyelve univerzális, amelynek nem lehet határt szabni" – hangsúlyozta Kelemen Hunor a megnyitón, megígérve: a minisztérium 2012-ben is partnere lesz a biennálénak.
"A nyolcvanas, kilencvenes években Sepsiszentgyörgy Románia egyik legfontosabb avantgárd művészeti központja volt, a Baász Imre nevével fémjelzett Medium kiállítások nemcsak az országos, hanem a nemzetközi porondon is kiemelkedő szerepet kaptak. Ezt követően az Etna Alapítvány által szervezett AnnART fesztiválon Európa legfontosabb performance művészeit látta vendégül" – emlékeztetett a grafikai biennále megnyitóján Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója, aki szerint a mostani szemle méltó Baász Imre szellemi hagyatékához.
Vécsi Nagy Zoltán a zsűri részéről méltatta a grafikai biennálét. Áttörésnek minősítette a szemle székelyföldi megszervezését, hisz végre nem a mi művészeink kellett elmenjenek, hanem hozzánk jöttek külföldi alkotók.
A biennále fődíját, amelyet a Vegyépszer Zrt. ajánlott fel, Fürjesi Csaba (Budapest) kapta Születés című munkájáért. A Hargita Megye Tanácsa által felajánlott díjat Léstyán Csaba (Csíkszereda) kapta Búvár című alkotásáért, Maros Megye Tanácsa Cristian Opris (Kolozsvár) Autoportet în întuneric című munkáját díjazta, míg Kovászna Megye Tanácsának díját Daradics Árpád (Budapest) vehette át az Ebédre várok-é vagy talán meg is halok? című alkotásáért. A Gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ hat különdíjat ajánlott fel, amelyek grafikai műhelytáborba szóló meghívások. Ennek nyertesei: Siklódy Ferenc (Csíkszereda), Lyubomir Atanasov Krastev (Ruse, Bulgária), Elena Marinosyan (Plovdiv, Bulgária), Stoian Gabriel (Kolozsvár), Szép Veronika (Budakalász), Câmpean Tudor (Kolozsvár).
A kiválasztott alkotások két hétig megtekinthetők a sepsiszentgyörgyi Gyárfás Jenő Képtárban, majd Csíkszeredában és Marosvásárhelyen is látogatható lesz a tárlat.
A zsűri kiválasztotta azt a 71 alkotást, amelyek publikussá válnak a biennále katalógusában.
Népújság (Marosvásárhely)

Jecza Péter győzelmes hazatérése
Tanuljuk meg Jecza Pétertől, hogy céltudatosaknak kell lennünk, nem kishitűeknek — mondta a tegnap esti szoboravatón Gazda József művészettörténész. Vargha Mihály képzőművész szerint szükséges, hogy lendületet kapjunk egy olyan köztéri alkotástól, amely a tiszta művészi szabadságot hirdeti. Noha Jecza Péter szobrászművész már az ezredforduló után, halála előtt felajánlotta, ingyen ad egy reprezentatív köztéri szobrot Sepsiszentgyörgynek, az előző önkormányzati ciklusban nem sikerült hazahozni alkotását — közölte lapunkkal Gazda Zoltán önkormányzati képviselő, a szoborállítás ,,ötletgazdája". (mol)
Tegnap avatták Jecza Péter szobrászművész Niké II. szobrát Sepsiszentgyörgyön az Erzsébet park dísztava mellett. Niké a görög mitológiában a győzelem istennője, a rómaiaknál Victoria néven reinkarnálódott. A sepsiszentgyörgyi születésű, európai rangú művész szülővárosával, Háromszék egészével eszmélő korától kezdve, különösen az 1968-as megyésítés után bensőséges, művészi vonatkozásban folyamatos alkotó kapcsolatot ápolt. Szimbolikus alkotásának, a Niké II. szobrának sepsiszentgyörgyi felavatása ennek a kapcsolatnak az összegzése. Jecza győzelemszobra nem egy hadi esemény megörökítése, hanem az emberi gondolat világába emelt absztrakció, az elvonatkoztatott Győzelem. Az alkotásokból sugárzó szuggesztív gondolatiság megragadásának képessége Jecza Péter szobrászművészetének fő jellemzője.
E sorok íróját háromszéki baráti körével együtt a hatvanas évek végétől négy évtizedes kapcsolat szálaiból szőtt szoros szövetkezés vonzotta egymás közelségébe. Szobrának, egyben szellemiségének hazatelepedése napján eme kapcsolat révén született alkotói munka néhány mozzanatát és ennek tárgyi megjelenítését kísérelem meg.
Grafikai jelből portré
A megyésítés után, a Király Károly-éra alatt, 1969-ben kijártuk, hogy Dálnokban, Dózsa szülőházának vélt helyén emlékjelet állíthassunk. A bukaresti jóváhagyás egy román és magyar nyelvű szöveg elhelyezésére szólt. Plugor Sándorral, a helyi és a Háromszékre hazaszólított képzőművészekből alakított szövetségi fiók vezetőjével azt sütöttük ki, hogy a kétnyelvű feliratot egy hatalmas kőtömbre helyeztetjük el, hisz Dózsa szülőháza nincs meg, s a levegőbe nem tudunk szeget verni, hogy a táblát arra felfüggesszük. A példa saját tapasztalatunkból adott volt, már egy éve állt Barabás Miklós kézdimárkosfalvi szobra a hatalmas andezittömbből faragott talapzaton, mert a mikóújfalusi faragómesterek nem voltak hajlandóak kisebb kőelemekből megépíteni.
A kétnyelvű szöveget a nagy felületen valamilyen grafikai jellel szokás elválasztani. Vonalkával, ponttal, a kor politikai kívánalmai szerint ötágú csillaggal. Egyik megoldás sem tetszett, ezért a sepsiszentgyörgyi származású és szülőhelyéhez vonzódó Jecza Péterhez, a már országos hírű szobrászhoz fordultunk. Azért is hozzá, mert ahhoz már nem volt pénzünk, hogy grafikai jel helyett portrét rendeljünk, s ehhez egyébként a szükséges hatósági jóváhagyások is hiányoztak.
Ezt megelőzően, amikor egy minimálisan héttagú, képzőművészeti szövetségi tagokból álló művészcsoportot kellett az országos szétszórtságukból Háromszékre hazaszólítani, Jecza Péter is szerepelt ennek a virtuális szövetségi fióknak a tagsága között, de hamarosan be kellett látnunk, hogy az általa Temesváron teremtett alkotói feltételeket, az ország egészére szétsugárzó szellemi légkört itthon egyelőre nem tudjuk megadni, és provinciális önzés miatt megbontani sem szabad az ott megteremtett alkotói körülményeket. Jecza esetleges hazatelepedéséről tárgyaltunk, de az ott maradás érveit el kellett fogadnunk, viszont mindkét tárgyaló fél természetesnek tartotta, hogy alkotó kapcsolatokat alakítunk ki.
Ezért utaztunk Temesvárra azzal az abszurdnak tűnő ötlettel, hogy egy pontszerű grafikai jel helyett alkosson egy nagyméretű Dózsa-portrét.
Megtörtént.
Így született két, néhány mondatos szövegű emléktábla-felirat helyett egy emlékmű és ennek művészi értékeit tekintve is lényegi eleme, a dálnoki Dózsa-portré. Markáns, erőt, elszántságot, az eszme legyőzhetetlenségét sugárzó nagyméretű bronz dombormű, amely a háttérül szolgáló sziklatömb keménységéhez társulva, a bazaltoszlopok közé fogott, kiegyenesített kovácsoltvas kaszakert és a mögéje telepített göcsörtös gyertyánfasor összhatásaként hatalmas erőt és akaratot áramoltat a néző felé.
Kőrösi Csoma Sándor Kovásznán
A dálnoki Dózsa-plakettet megelőzően Jecza Pétert kértük föl a Kőrösi Csoma Sándor-szoborpályázaton való részvételre. Ha a szoborállítási szándék érvényesítése közben nem alakult volna ki éles vita afölött, hogy hová, a szülőfaluba, Csomakőrösre kerüljön-e a Csoma-szobor, vagy az európai rangúra emelkedő fürdőváros központjába, Kovásznára, meggyőződésem, hogy Jecza Péter akkor is az általa képviselt alkotói iskola szellemiségéhez igazodva alkotta volna meg.
A szakmai zsűri és mindannyiunk megítélése szerint a pályázaton Jecza Péter volt a nyertes, de figyelemre méltó, végleges anyagba, bronzba-kőbe kívánkozó alkotások kerültek ki a többi pályázó műhelyéből is. (Puskás Sándor Csoma Sándor-szobra a csomakőrösi emlékkiállításon látható.)
A szobor helyének kijelölése körüli vita arra volt alkalmas, hogy Kovászna főterére egy egyenes testtartású, tisztaságot, értelmet és elhivatottságot sugárzó arcú, emberi méltóságot megjelenítő, háromnegyed alakos mellszobor szülessen, amely a tudós-kutató elkötelezettségét szuggesztív erővel közvetíti.
1969-ben avattuk, országra szóló ünnepséget szervezve köréje. Tulajdonképpen ez az alkalom volt az első olyan dobbantás, amely az ennek nyomán is kialakult, mára nemzetközi rangra emelkedett Kőrösi Csoma Sándor-kultuszt elindította, a társművészeteket is inspirálta, és az 1968-ban, az adminisztratív-területi újjászervezés nyomán született Kovászna megye egyik kulturális „védjegyévé" vált. A szobrot egyébként 1969-ben a legmagasabb szakmai minősítésre tartották érdemesnek: az Év Portrészobra volt.
És a kovásznai szoboravatással egy időben a szülőfalu, Csomakőrös is felállíttathatta az archaikus faluképhez, a faluközpont kis teréhez illő, stílusjegyeit tekintve klasszikus fogantatású Csoma Sándor-szobrát.
Patrontáskás katonaszobor
A Jecza Péterrel kiépült sokrétű kapcsolatainknak voltak „kudarcos" mozzanatai is, amelyek nem építhették köztereink esztétikai élményét, de ennek dacára a szobrász lelki építkezésében, művészi-emberi tartásában kamatozódtak.
Ilyen volt a sepsiszentgyörgyi katonaszobor története, amelyre Jecza Péter is pályázott. Eredetileg a felszabadulás élményét akartuk köztéri szoborral kifejezni, és nem valamilyen katonai haditettekre emlékeztetve, amire, köztudott, Sepsiszentgyörgyön a második világháborúban nem is került sor.
Jecza Péter a felszabadulást mint absztrakciót elvont térplasztikai alkotáshoz igazítva képzelte el. Kizsűrizték. Így került képbe szegény Balogh Péter, akinek a betegsége elhatalmasodásához — tanúja voltam — ez a szobortörténet nagymértékben járult hozzá.
Balogh Péter kiváló szobrász volt, eleve a természeti és emberi formák absztrahálásából indult ki. Ezt akarta továbbépíteni a szentgyörgyi szabadságszobor esetében is. Bennünk, úgy tapasztalta és úgy vélte, megértő és támogató partnerekre talál.
Abban az időszakban már mi is „tehetetlenek" voltunk. Tőlem — részben éppen a szobrok miatt — megvonták a bizalmat, és eltávolítottak a szobrok mellől. Balogh Péter pályamunkáját a legmagasabb szintű „szakmai" ellenőrzésnek vetették alá: aggastyánkorú tartalékos katonatisztek vegzálták a munkát, és volt, aki a maketten kézzel tapogatva is kereste a felszabadító katona patronjának a helyét, és a bronzszobor paruléja fölött vitatkoztak, hogy annak a hegyivadászokra emlékeztetőnek vagy valami másnak kell lennie.
Ez is hozzátartozik Bronz Béla születéstörténetéhez.
Jecza Péter háttérbe szorítása pedig művészi-erkölcsi értékmentésnek bizonyult, mint ahogyan magam is áldhattam a Fennvalót, hogy a katonaszobor végleges kivitelezésében nem kellett részt vennem.
Aki a hazájában is lehet próféta
Jecza Péternek Sepsiszentgyörgyön és Háromszéken még számos monumentális köztéri és egyéb alkotása van. Ő készítette el a Váradi József Általános Iskola előtt álló Lázár Mihály-szobrot is.
1972-ben rendeltük meg — úgy emlékszem, ezt is pályázati kiírás révén — Bölöni Farkas Sándor szülőfalujában elhelyezendő köztéri mellszobrát. A nagy utazó a demokratikus eszméket hazaplántáló szándékkal járta Nyugat-Európát és főleg Észak-Amerikát, ami szerencsés módon egybeesett Jecza Péter abban az időben már kiállításai, munkái révén Nyugat felé és Nyugat felől közvetítő gondolkozásával. A nagy utazó hazája-népe iránti elkötelezettségét megjelenítő alkotás gipszmakettként vészelte át a diktatúra hátralevő éveit, és csak a ’89-es romániai fordulat után kerülhetett Bölön „templomnegyedének" teraszos terére.
Jecza Péter szülőföldi megbecsülésének jelzése az is, hogy ő készíthette el ugyancsak az erdővidéki nagyközség, Nagyajta számára Kriza János köztéri arcképszobrát. A tudós püspök, híres székely népdalgyűjtő portréját a 90-es évek elején avatták fel.
Ezt megelőzően, a kommunista diktatúra legsötétebb éveiben felkérésre a sepsiszentgyörgyi Csíki utcai új római katolikus templom számára készítette el a Keresztút című alkotást és Szent Mihály arkangyal szobrát. A föld felett valóságos „földalatti" munkát végzett. Titokban formázott és öntött. Az oltárkép szenvedéstörténete és a művész személyes élete egybefonódott. Valóság és mítosz, reális szenvedés és transzcendens értelmi-érzelmi síkok kerülnek így egymás mellé.
Jecza Péter hatalmas tehetsége révén még éltében próféta lehetett saját hazájában. Folyamatosan csatákat nyert itthon és igen számos nyugati világvárosi kiállítása révén. Győzött.
Ennek a győzelemnek egyik stációja a sepsiszentgyörgyi Erzsébet park Niké-szobra.
Jecza Péter élete során folyamatosan itthon volt, és most mégis hazaérkezett.
Jecza Péter nem megtért — erre nem volt oka —, hanem hazatért.
Alkotásának avatása kapcsán együtt örvendezzünk ama szándék kivitelezésének, hogy a sepsiszentgyörgyi Erzsébet park Háromszék neves emberei köztéri szobrainak hazatérésre, visszatérésre alkalmat teremtsen, és örökös otthont biztosítson.
Sylvester Lajos. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Válságban a kultúra Háromszéken (Elbocsátás művelési intézményeknél)
Igen érzékenyen érinti a háromszéki kulturális intézmények — művelődési központok, múzeumok, könyvtárak, színházak — tevékenységét a kormány utasítására az önkormányzatok által végrehajtott létszámcsökkentés.
Szerencsésebb esetben az intézmények a be nem töltött állások felszámolásával oldják meg a helyzetet — mint például a Székely Nemzeti Múzeumban. Másutt azonban számos alkalmazottól kell megválniuk az intézményeknek — például a sepsiszentgyörgyi Művészeti Népiskola vagy a Bod Péter Megyei Könyvtár esetében —, és ennek következményei riasztóak lehetnek.
A múzeum megússza
Úgy tűnik, különösebb „vérveszteség” nélkül ússza meg a kötelező leépítést a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum. Vargha Mihály igazgató szerint az előírt tizennyolc munkahelyes leépítést úgy oldják meg, hogy felszámolják a létező, de az alkalmazási tilalom miatt betöltetlen állásokat. Ennek következtében egyetlen munkatárstól sem kénytelen elköszönni a múzeum vezetője. „Szívfájdalommal mondunk le a megfelelő működésünkhöz feltétlenül szükséges posztokról, de így legalább senkit sem kell utcára tennünk” — fogalmazott az igazgató.
A részben szerencsés helyzet előidézéséhez az is hozzájárult, hogy a múzeum 2009 végén már elköszönt attól a tizenkét munkatársától, akik nyugdíjasként tevékenykedtek.
Gondban a könyvtár
A sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtárban korántsem ennyire fájdalommentes az átmenet. „Nekünk hét és fél munkahelyet kell megtakarítanunk, amit betöltetlen állások felszámolásával, szerkezeti átalakításokkal, illetve fél munkaidős állás felajánlásával igyekeztünk megoldani — tájékoztatott Szonda Szabolcs igazgató. — Három és fél állást azonban, sajnos, így is csak leépítéssel tudunk felszámolni.” Az intézményvezető jelezte, hogy a könyvtár szakmai és az adminisztratív részét egyaránt érinti a tényleges „karcsúsítás”, konkrétumokat azonban nem mondott, arra való hivatkozással, hogy a döntést elsőként maga szeretné közölni az érintettekkel. Szonda Szabolcs egyelőre nem tudja, de valószínűsíti, hogy a személyzetcsökkentés jövőben a könyvtár nyitvatartási rendjét, az elkezdődött digitalizálási munka ritmusát, az intézmény promóciós tevékenységét is érzékenyen érinti.
A legnagyobb érvágás
A megyei önkormányzati alárendeltségbe tartozó intézmények közül a legnagyobb érvágást a sepsiszentgyörgyi Művészeti Népiskola kénytelen elviselni. Az elmúlt tanévben 650 hallgatót kiszolgáló iskolában 48 tanár adott órát, közülük 24-en az intézmény teljes körű alkalmazottjaiként. A sürgősségi kormányrendelet nyomán Szilágyi Zsolt igazgatónak 15,5 állás megszüntetését kell kigazdálkodnia, ami a részmunkaidős munkatársak egy részétől való elköszönést jelenti. A várható következmények igencsak riasztóak: megszűnik az iskola kézdivásárhelyi és bodzafordulói kirendeltsége, a baróti pedig erősen szűkíti kínálatát. Az említett városokból származó érdeklődők a sepsiszentgyörgyi iskolában képezhetik magukat, ahol a tanárok 50—100 százalékos óranövekedés és 25 százalékos bércsökkentés mellett igyekeznek majd fenntartani az iskola hírnevét. (Csinta)
Az M Stúdió alkalmazott is
„Gyerekének” elvesztésével, de alkalmazottak elbocsátása nélkül úszta meg a sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes a leépítési hullámot. Az elmúlt időszakban nagy volt a mozgás az együttesnél, sokan elmentek, adminisztratív személyzet és táncosok egyaránt, az alkalmazások zárolása óta tíz betöltetlen állás gyűlt fel — ezeket írta most le Deák Gyula, a táncegyüttes vezetője. Fájlalja viszont, hogy meg kellett válnia az M Stúdiótól, hiszen a Háromszék Táncegyüttes édesgyermeke volt, együtt dolgoztak, közös műszakkal, közös elképzelésekkel.
Az M Stúdió tizenkét fős személyzetét a Tamási Áron Színház vette át, a háromszéki művelődési intézmények közül ez az egyetlen, amely nem csak megmenekült a leépítéstől, de alkalmazni is tudott. Ami meg úgy lehetséges, hogy nemrég módosították a kötelező létszámcsökkentésre vonatkozó rendeletet olyképp, hogy azokra az önkormányzati fenntartású előadói intézményekre nem vonatkozik, melyeket 1989 előtt alapítottak. A Tamási Áron Színház 1948-ban létesült, tehát megmenekült a leépítésektől.
Nem így az Andrei Mureşanu Színház, melyet ugyan 1987-ben alapítottak a Sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház román tagozataként, de önálló intézményi státust 1992-ben nyert. A megyeszékhelyi román színháznál a be nem töltött állások megszüntetése mellett még három alkalmazottnak kellett távoznia.
A sepsiszentgyörgyi önkormányzat által fenntartott harmadik kulturális intézménytől, a Kónya Ádám Művelődési Háztól nem kellett senkinek távoznia, ott a három be nem töltött állást számolták fel.
Papíron nagyarányú leépítés történt még a Kovászna Megyei Művelődési Központnál, itt a húszfős keretlétszámot tizenkettőre csökkentették, elbocsátani viszont csak egy alkalmazottat kellett (takarítónő), miután a hét be nem töltött állást felszámolták. (vop)
A kézdivásárhelyi polgármesteri hivatalhoz költségvetési szempontból két művelődési intézmény, a Vigadó és a Báró Wesselényi Miklós Könyvtár tartozik. A leépítés egyik intézményt sem érinti különösebben, a Vigadó továbbra is négy egész és egy fél műszakban dolgozó munkatárssal marad, míg a városi könyvtártól egy könyvtáros és egy takarítónő nyugdíjba vonulásával senki mást nem kell meneszteni, a könyvtár öt alkalmazottal működik tovább.
A múlt esztendőben alakult színházat nem érinti a karcsúsítás, mert egyesület működteti. (Iochom)
Orbaiszéken Zágon érintett
A kovásznai művelődési ház és a könyvtár egyetlen alkalmazottját sem bocsátják el — közölte Lőrincz Zsigmond polgármester. Tordai Cecília, a művelődési ház igazgatója szerint jelenleg hatan dolgoznak teljes munkaidőben, ketten részmunkaidőben, de ez nem elég, legalább egy teljes referensi állásra lenne még szüksége az intézménynek.
Zabolán sem bocsátanak el, Barátoson is marad a félnormás könyvtáros, itt nincs is kultúrigazgató, mert az otthont visszakapta az egyház, Nagyborosnyón a szerkezeti felépítésben 22 állás szerepel, de csak 13 és fél betöltött, így egyetlen alkalmazottat sem kell útra tenni.
Az orbaiszéki összképet Zágon „rontja”: a leépítés itt a könyvtárost is érinti, teendőit a következőkben a Mikes Kelemen Kulturális Központ igazgatója látja el. (Bokor)
Új korszak előtt a baróti művelődési ház
A baróti művelődési háztól szeptembertől öt személyt bocsátnak el, a könyvelőnőt a polgármesteri hivatalhoz helyezik át, a Gyulai Líviusz Városi Könyvtár három alkalmazottja közül egynek mondanak fel, a négy falusi kultúrotthonban napi kétórás munkaidőben tevékenykedők mindegyikétől megválnak.
A legnagyobb érvágás a művelődési házat érte, hiszen az elbocsátottak közt van az intézmény vezetője, két műsorszervező, a raktáros és a takarító is.
A még hivatalban levő igazgató, Velencei András szerint a leépítéssel nem érnek el jelentős megtakarítást, hiszen a fizetések amúgy sem voltak magasak, a huszonöt százalékos csökkentés után pedig mindössze 500—600 lej lesz az átlagbér, viszont az ingatlan havi bére és téli hónapokban a fűtésszámla nem változik. „A művelődési ház tevékenysége nem csökken jelentősen, hiszen a megtartott műsorszervező-oktató által végzett tevékenységek folytatódnak, viszont komoly gondot okoz majd a kisegítő személyzet hiánya. Két emberre hárul mindaz a feladat, amit nyolcan végeztünk. Nekik kell átvenniük a raktáros, a kasszás és részben a takarítói feladatokat is, nekik kell elvégezniük a plakátolást is, de ezzel egy időben ott kell lenniük az irodákban, termet is kell rendezniük, kapcsolatot kell tartaniuk a partnerintézményekkel, esetenként pedig délután is vissza kell járniuk. Az az érzésem, nehezebb időszak vár a maradókra, mint a távozókra” — nyilatkozta Velencei András. (Hecser) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A rétyi honvédszobor feltámadása
Réty idén is nagyszabású községi napokat rendez a hozzá tartozó falvak és a Kárpát-medencei testvértelepülések küldötteinek részvételével. Az augusztus 21-i községi nap központi eseménye a Rétyi Nyírben 1944-ben, a román átállás után a bevonuló katonák által lefejezett és most felújított magyar honvédszobor ünnepélyes újraavatása.
A rétyi honvédszobor hányatott sorsa erdélyi magyar sorsjelkép is, ezért tartottuk illőnek, hogy az ünnepség előestéjén a fejetlen szobortorzót is vizuális emlékezetünkben rögzítsük. A talapzattal együtt hat méter magas honvédemlékművet Pál Ferenc szentivánlaborfalvi földbirtokos és malomtulajdonos 1941-ben állíttatta az első világháborúban a brassói 24-es honvéd gyalogezredben szolgált honvédek emlékére, akikkel együtt maga is katonáskodott. A 24-es honvéd gyalogezred legénységének zöme Alsó-Háromszékről került ki.
Pál Ferenc a Rétyi Nyírt I. világháborús kegyeleti hellyé óhajtotta alakítani, ezért a millenniumi fenyvessel szemben háromhektárnyi területet vásárolt, és ezt a Honvéd Bajtársi Szövetségnek ajándékozta. Tervbe vette egy zarándokház felépítését is. Az elképzelésekből a közben kirobbant világháború miatt csak a honvédszobor valósult meg, amely 1944 őszéig állt, amikor a szovjet front háromszéki átvonulása után megjelenő román katonaság katonái a szobrot szabályosan kivégezték. Addig lőtték a terméskőből alkotott szoborfejet, amíg az le nem hullt az egész alakos szobor törzséről.
A lefejezett szobortestet a rétyiek beszállították a Székely Nemzeti Múzeumba, ahol a sepsiszentgyörgyi honvédemlékmű összetört márványoroszlánjaival együtt várta a csodatételt: a feltámadást. A rétyi emlékmű éveken át mementóként állt az akkor már a nevétől is megfosztott múzeum kerítése mellett egészen 1977-ig, amikor a Kárpátok Géniuszának egyik sepsiszentgyörgyi látogatása előtt hirtelen elhantolták, hogy ne tűnhessen tetemrehívásnak a torzó.
A rétyi honvédemlékmű a múlt évig várt a csodatételes feltámadásra, amikor is Vargha Mihály múzeumigazgató kezdeményezésére exhumálták a kőkatonát, és a szobortorzót mementóként újra felállították a múzeum szabadtéri kiállítási terében, és egyben felajánlották a rétyiek számára, hogy amennyiben lesz ilyen szándékuk, a restaurált szobrot állítsák vissza eredeti helyére.
És a rétyieknek volt ilyen szándékuk, hiszen már a 70-es években is voltak, akik „fű alatt” vissza szerették volna állítani, de az akkor politikai lehetetlenség volt.
Idén a rétyi községi napokra érett oda a helyzet, hogy a marosvásárhelyi Nagy Benjamin és csapata által restaurált szobor helyreállítása az ünnepségsorozat fő elemeként kerüljön a kétnapos programba. A rétyi honvédemlékmű restaurálására a megyei tanács 15 000 lejt bocsátott a megyei művelődési központ révén Réty polgármesteri hivatalának rendelkezésére. A rétyi önkormányzat az öt-hat fős restauráló csapatnak szállást, szállítást, étkezést, technikai eszközöket és anyagokat biztosított költségkiegészítésként, hogy a brassói 24-es honvéd gyalogezred Pál Ferenc által megálmodott emlékműve újra azon a földön álljon, amelynek védelméért, előrehaladásáért eleink életüket, anyagi egzisztenciájukat áldozták, s akárcsak a rétyi honvédszobor, kálváriás sorsuk kilátástalansága közepette is várták a képletes és a valós feltámadást.
A szombati honvédemlékmű-avató ünnepség dimenzióit jelzi, hogy a rétyi polgármesteri hivatal meghívására jelen lesz és áldást mond Tőkés László EP-alelnök, Kisgyörgy Zoltán a brassói 24. honvéd gyalogezred történetét ismerteti, ott lesznek Réty testvértelepülései, Irnács, Sárok, Bicske és Szenna képviselői, 12 órakor pedig jelen lesznek minden bizonnyal Háromszék és Székelyföld, Erdély több szegletéből sokan azok közül, akik értékelni és érzékelni tudják azt, hogy a rétyi honvédemlékmű megmentése annak az erőnek és akaratnak a diadala, amely, képletesen szólva, a lefejezettség állapotából is képes — valami e világi és földi csodatételként — elhantolt, megcsonkított szobrokat életre kelteni és ezeket jelképi világunkban tovább éltetni.
Sylvester Lajos. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hazatért a honvédszobor
A román „felszabadító” katonák 1944-ben csonkították meg a Rétyen felállított honvédszobrot, aminek sorsa nem pecsételődött meg végleg azzal, hogy szabályszerűen lefejezték, illetve golyószóróval átlőtték. 1977-ben ugyanis a Kárpátok Géniuszának, Nicolae Ceauşescu akkori államfőnek a háromszéki látogatásakor elhantolták, hogy elkerülje a megsemmisítést. Az ismeretlen magyar honvéd 2010. augusztus 21-én támadt fel holtából, amikor a Rétyi Nyírben ismét visszakerült talapzatára.
A rétyi honvédemlékmű megmentése annak az erőnek és akaratnak a diadala, amely Sylvester Lajos kifejezésével élve, lefejezettség állapotából is képes talpra állni – hangzott el szombaton, 2010. augusztus 21-én a Rétyi Nyírben, ahol az ötödik alkalommal megszervezett Rétyi Napok indító mozzanataként leleplezték a restaurált honvédszobrot.
Dálnoki Lajos, Réty polgármestere is úgy értékelte, hogy eljött a feltámadás napja, ami egyúttal az az együttgondolkodás lehetőségét is magában hordozza.
„A szobor újraállításának példája azt mutatta meg, hogy Székelyföld igazi hangja a józan ész hangja. Nem a szélsőség, nem az agresszió, nem a pénz hatalma, nem a gyűlölet hangja, hanem a józanul gondolkodó, az okosan cselekvő székely emberek mindennapi ereje” – hangsúlyozta Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke, aki emlékeztette a jelenlevőket, a szobor a székely furfangnak köszönhetően menekült meg.
Kisgyörgy Zoltán újságíró értékelése szerint a szobor lefejezése a rangra emelt butaságot juttatja egy józanul gondolkodó ember eszébe: akkoriban, az osztrák–magyar monarchia időszakában az erdélyi magyar, román és szász katonák ugyanazt a ruházatot hordták.
Székely Dávidnak nevezte a szobrot Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója, hiszen ha 65 évébe is tellett, de végül legyőzte Góliátot. A szobrot egyébként a Székely Nemzeti Múzeum volt munkatársa, Fekete Lajos mentette meg, aki elásta a műalkotást, s így menekítette meg a kommunista rendszer karmaitól.
Az ünnepségen jelen levő Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke a honvéd szobrát összefüggésbe hozta az 1848–1849-es szabadságharcosokkal és a Székely Hadosztállyal. Mint mondotta, a hűségről van szó, hiszen a székelység minden korban megállta a helyét, hűséges maradt szülőföldjéhez és értékeihez, erre példa a szobor története. Másfelől, amint az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke rámutatott, a párhuzam adja magát: 1977-ben a kommunista diktátor elől vermelték el a szobrot, és most, amikor ismét régi dicsőségében áll, akkor kihantolják a véreskezű román vezető tetemét – jó lenne, ha Ceuşescu szellemét végleg el lehetne temetni, hangsúlyozta Tőkés. A honvéd figurája is jelzi: mi nem agresszorok vagyunk, hanem önvédelmi harcra rendezkedtünk be, melyhez föl kell venni „a hitnek paizsát, a mellyel ama gonosznak minden tüzes nyilát megolthatjátok; az idvesség sisakját is fölvegyétek, és a Léleknek kardját, a mely az Isten beszéde” – idézte az idevágó bibliai igét az egykori temesvári lelkipásztor.
A szobor története
1944-ben a Rétyi Nyír bejáratánál a felszabadító katonák sortűz alá vették, majd lefejezték és ledöntötték az alig három éves honvédemlékművet. A 24-es baka, Pál Ferenc szentivánlaborfalvi malomtulajdonos által állítatott szobor törzsét a rétyiek a Székely Nemzeti Múzeum kőtárába menekítették, majd 1977-ben elásták. Az 1941-ben felavatott szobor 2009-ban került elő, majd egy évre rá Nagy Benjámin szobrászművész vezette restaurálás után a magyar honvéd szobra eredeti formájában „tért haza”.
Bartos Lóránt. Székelyhon.ro

Eljött a feltámadás napja — értékelte az ünnepi pillanatot Dálnoki Lajos, Réty polgármestere. ,,A szobor újraállításának példája azt mutatta meg, hogy Székelyföld igazi hangja a józan ész hangja” — hangsúlyozta Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke, aki emlékeztette a jelenlevőket, a szobor a székely furfangnak köszönhetően menekült meg.
Vagy győzünk, vagy meghalunk, ez volt a 24-es gyalogezred jelszava — emlékeztetett Kisgyörgy Zoltán, aki az ezred történetét ismertetve leszögezte: rangra emelt butaság egy kiskatona megcsonkítása, utalva ezzel a honvédszobor lefejezésére. Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója Székely Dávidnak nevezte a szobrot, hiszen legyőzte Góliátot. A múzeum volt munkatársa, Fekete Lajos elmesélte, hogy annak idején a megsemmisítés helyett inkább ,,fogtam a piros nyelű lapátot, és elástam a szobrot”. A szoboravatás kiemelt szónokaként Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke a ,,Székely Dávidot” az 1848—1849-es szabadságharcosok, valamint a Székely Hadosztály összefüggésében értelmezte. Kiemelte: a hűségről van szó. A székely nép minden korban megállta a helyét, hűséges maradt szülőföldjéhez és értékeihez, erre példa a szobor története. A honvéd figurája is jelzi: mi nem agresszorok vagyunk, hanem önvédelmi harcra rendezkedtünk be, melyhez fel kell venni ,,a hitnek pajzsát, a mellyel ama gonosznak minden tüzes nyilát megolthatjátok; az idvesség sisakját is fölvegyétek, és a Léleknek kardját, a mely az Isten beszéde” — idézte a bibliai igét az egykori temesvári lelkipásztor. A hit és hűség a magyar nyelvben egy tőről fakad — mondotta az erdélyi képviselő —, és ma is nagy szükségünk van ,,a hitnek pajzsára”, hiszen a legszomorúbb, amikor azt tapasztaljuk, hogy napjainkban egyes politikai és egyházi vezetők önként teszik le a fegyvert.
Székely Dávid. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az első húsz év (Megjelent)
Fennállásának huszadik évfordulóját egy könyv kiadásával is ünnepli a sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes, amelyet ma 18 órakor mutatnak be a Székely Nemzeti Múzeumban. Fekete Réka Táncbeszéd című beszélgetőkönyvében közel negyvenen vallanak az együttes munkájáról.
Tegnap hivatalosan is elkezdődött a sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes hat napon át tartó huszadik születésnapi ünnepsége a Székely Nemzeti Múzeumban — mert ha e két évtized alatt nem került saját székházuk, méltó helyet kellett találniuk a sokakat vonzó rendezvénynek — az együttes fennállása óta tartott bemutatói, az általuk szervezett különféle találkozók plakátjaiból, illetve az utóbbi években a Henning János által a táncegyüttes és az M Stúdió előadásairól készített fotókból nyílott kiállítással. Huszadik születésnapját ünnepli a Háromszék Táncegyüttes, de gyökerei a vadrózsás időkbe, az erdélyi nagyvárosokból a Székelyföldre kiszorított táncházas évekre nyúlnak vissza, ezt a köszöntőbeszédeket mondók mindenike — Vargha Mihály múzeumigazgató, Deák Gyula, a Háromszék Táncegyüttes vezetője, Tamás Sándor, a társulatot fenntartó megyei önkormányzat elnöke — hangsúlyozta. Miként azt is, hogy ha húsz évekkel ezelőtt műfajon belüli rendszerváltást hozott az együttes, most egy korszak zárult le a társulat életében — s természetszerűleg újabb kezdődik. Addig is a járd ki, lábam, járd ki most jegyében nagyszerű koncerttel zárult a tegnapi este, Gázsa és zenekara húzta a talpalávalót, s táncra perdült a rozsdás csontú egykori táncházastól az alig totyogó utánpótlásig mindenki.
Táncbeszéd
(részlet a könyv előszavából)
Szomjunkat olthatjuk, ha vizet iszunk, de azt a természetes éhséget, mely hagyományos népi kultúránk megismerésére irányul, csak az csillapíthatja, ha minél közelebb kerülünk hozzá. Ennek a gondolatnak legszebb és legtalálóbb megfogalmazását Kodály Zoltántól ismerjük, aki szerint: „Kultúrát nem lehet örökölni. Az elődök kultúrája egykettőre elpárolog, ha minden nemzedék újra meg újra meg nem szerzi magának.” Egy évforduló ürügyén éppen erről az igyekezetről tartom érdemesnek szólni, miszerint egy nemzedék úgy kezdett hozzá a kodályi gondolat érvényesítéséhez, hogy először megszerezte magának a népzenéből és néptáncból fakadó életérzést, majd rájött, annyira jól érzi magát benne, hogy ennek a kultúrának a művelése, tanítása és további megismerésére irányuló törekvése életformájává vált. A sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes létrehozásában ugyan szerepet játszott az is, hogy alakulása egybeesett az 1989 utáni szellemi nyitással, de megvalósítása nem lett volna lehetséges, illetve nem azt az irányt vette volna, ami valóban az értéket képviseli, ha nincsenek olyan fiatalok, akik az 1970-es évek végén alakult táncházakban, falujárások alkalmával már korábban megmártóztak a hagyományos népi kultúra szépségeiben és rejtelmeiben, megfertőződtek apáink zenéjével, táncával, és megérezték azt a szomjúságoltó érzést, amiről előbb szóltam. (...)
Váry O. Péter. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az erdélyi tudomány kötetei
Az Erdélyi Múzeum Egyesület (EME) több tudományos kötetét ismertették tegnap este a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban.
A rendezvényen jelen volt az EME korábbi elnöke, Egyed Ákos akadémikus is. Vargha Mihály múzeumigazgató az EME és a Székely Nemzeti Múzeum közötti kapcsolat folytonosságát említve köszöntötte a kolozsvári vendégeket: Egyed Ákos mellett Sipos Gábor történészt, az EME új elnökét és W. Kovács András tudományos főmunkatársat. Fórumot kell biztosítani ezeknek az igen szűk rétegnek szóló könyveknek — vélekedett Vargha. Sipos Gábor jubileumiként emlegette az igényes kiadású könyveket, azok az EME tavalyi, 150. évfordulója alkalmával láttak napvilágot, ő maga azokról beszélt, melyek az EME kiemelkedő személyiségeit, illetve gyűjteményeit ismertetik. Egyed Ákos két kötetről szólt, mindkettő gróf Mikó Imréhez, Erdély Széchenyijéhez kötődik. Egyik, felhívásait és beszédeit tartalmazva, tükrözi az ,,ő nagy koncepcióját”, miszerint az erdélyi magyarság számára fontos az intézmények alapítása, azok éltetése. Felidézte az EME 1859-es alapítása idején időszerű nemzetiségi és politikai alapelvet, melynek értelmében minden erdélyi nemzetnek létre kellett hoznia a maga intézményrendszerét. ,,Mai körülmények között legalább annyira fontos a nyelv és a hagyomány kérdése, mint annak idején volt, ehhez az alapelvhez az EME hűséges maradt” — hangsúlyozta Egyed Ákos.
Mózes László, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Erdélyi macska, erdélyi Fioretti
A Pallas Akadémia új köteteiről
A hét végén immár 16. alkalommal megszervezett Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár nem csak dedikálásokkal, úgymond egyéni könyvbemutatókkal, hanem kiadói estekkel és kiállításmegnyitóval is várta legtöbbször telt házas vendégeit. Péntek délután a Bernády Házban több hasonló rendezvény is követte egymást, délután öt órától a csíkszeredai Pallas Akadémia Kiadó új köteteit ismerhette meg az igen szépszámú közönség. Időhiány okán ezúttal nem felkért méltatók, hanem maguk a szerzők ismertették köteteiket, a házigazda, Nagy Miklós Kund üdvözlő szavai után. A neves írók, költők, képzőművészek között diplomata vendég is helyet foglalt – Balogh György, a Magyar Köztársaság csíkszeredai konzulja, elsőként ő köszöntötte az egybegyűlteket. – Olyan emberként vagyok itt, akinek fél szíve sajnálja, hogy nem végzettsége szerinti szakmáját gyakorolhatja. Magyar történelem- filológia szakon végeztem, annak idején a jezsuita Marosvásárhelyi Gergely példázatgyűjteményét dolgoztam fel. Mi történne, ha nem lennének könyvkiadók? Az irodalom elvesztené azt a közegét, amely rengeteg lehetőséget ad megélhetésre, baráti társaságokra. Egy kultúrtársadalmat kiadói is jellemeznek, Erdély történelmileg is gazdag hely, virágzása ma is tart: folyton új kiadók jelennek meg, a Pallas Akadémia pedig 500. címe fölött tart, és nem a mennyiség, hanem a minőség a fontos – hallottuk a konzultól, majd Sarány István, a kiadó munkatársa mutatta be elsőként saját kötetét. Erdélyi Fioretti (Ferencesek kényszerlakhelyen) – ez a különleges könyv címe, amely az erdélyi ferencesek '51 utáni kálváriáját tárgyalja, az időszakot, amelyben a rend 150 tagját internálták, majd szétszórták az ország különböző városaiban. Három évfolyam végzett klandesztin módon működő teológiájukon, a kötet erről a teológiáról is szól. A ferencesekre a derű jellemző, ezzel élték túl ezt a megpróbáltatást.
Kozma Mária, a kiadó igazgatója gyerekkötettel jelentkezett Marcika-mesék címmel. Mint elmondta, a mesék unokájához szólnak, aki növekszik, és a meséknek lépést kell tartaniuk életkorával. Oly sokat mesélt neki, hogy könyv született belőle. Albert Ildikó a Szentföldön, Egyiptomban és Észak-Egyiptomban járt, erről a kirándulásról írt könyvet, holott a kirándulás – mint hallottuk – zarándokútként indult. Markó Béla régi-új kötettel jelentkezett Az erdélyi macska címmel: – A könyv az idő múlásának a jele, egy tíz évvel ezelőtt megjelent kötet újrakiadása. '89 előtti esszék, kritikák, kisprózák olvashatók benne, és örvendek, hogy a kiadó szerint kiállta az idő próbáját. A cím nem véletlen, a jelzőt mind szívleljük, izgat minket Erdély, több számunkra, mint egyszerű szülőföld vagy haza – hallottuk a szerzőtől, aki az 1991-ben írt kötetcímadó rövidprózát olvasta fel. Tamás Tímea Hangyalkák című verseskötetéről beszélt: – A hangyalkák bennünk élnek. Verseimben voltam már madárijesztő, törpe, de ez nem lélekvándorlás. A hangyalkák gyakran vannak filozófiai mélységekben, és az egyidejűség érdekli őket. A könyvbemutató Váli Éva Dubaj, ahol a madár is izzad című úti beszámolójának (Utak, tájak, emberek sorozat) ismertetésével ért véget, majd rövid szünet után kezdetét vette az est részeként megszervezett kiállításmegnyitó.
Műtermek a polcon
A Pallas Akadémia sorozatban jelentet meg monográfiákat erdélyi képzőművészekről, idén hat-hét kötettel jelentkeztek, ilyen még sohasem volt – mondta Márton Árpád festőművész, a Műterem sorozat szerkesztője. Idén a sorozat külsőt is váltott, keménykötésű lett, és elhalt képzőművészeinkről is megjelent egy újabb kötetsorozat. A Műterem olyan kötetek összessége, amely egyedülálló: kortárs erdélyi képzőművészeket mutat be, mindegyik könyvvel egy-egy kis tárlatunk lesz a polcon – hallottuk Márton Árpádtól, aki a sorozatban szereplő képzőművészek idei tárlatát – a Bandi Kati, Fazakas Tibor, Köllő Margit, Sárosi Csaba, Vargha Mihály és Zsigmond Márton kiállítását – a szakértő szemszögéből mutatta be, egyenként méltatva a kiállítók életművét. Az ugyancsak kiállító Márton Árpád életművéről, művészetéről pedig – zárszóként – Nagy Miklós Kund beszélt.
Nagy Botond, Népújság (Marosvásárhely)

Székelyföldi képzőművészek tárlata Kolozsváron
Kiállítás-megnyitóval egybekötött könyvbemutató
Hét kortárs erdélyi magyar képzőművész legújabb munkáit tekinthetik meg az érdeklődök az EMKE Györkös Mányi Albert Emlékházában. A tárlatot a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó és a kolozsvári Gaudeamus könyvesbolt rendezvényén, szerdán délután nyitották meg a Majális/Republicii utca 5. szám alatt. Az est folyamán a kiállító művészek munkásságát vázoló Műterem és Élet-Jelek sorozatok kiadványait is megismerhettük.
Dáné Tibor Kálmán EMKE-elnök köszöntője után Sarány István, a Pallas-Akadémia főszerkesztő-helyettese kifejtette: idén, viszonylag rövid idő alatt hat kötet jelent meg a kiadó Műterem sorozatában, ugyanakkor az Élet-Jelek-sorozat is tovább bővült, a Kosztándi házaspár munkásságáról szóló átfogó monográfiájával (utóbbi Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész munkáját dicséri). – Számos tehetséges képzőművészünk van, olyanok, akiket pályatársaik is elismernek, ugyanakkor jó, a magyar és a nemzetközi képzőművészeti életben zajló folyamatokat értő és érző művészeti íróink is akadnak – magyarázta Sarány. Kitért a kortárs hazai képzőművészek munkásságának bemutatására elindított Műterem sorozatra, amely az erdélyi magyar képzőművészet gazdagságát és változatosságát tükrözi. A Bandi Kati (előszó: Nagy Miklós Kund), Fazakas Tibor (Banner Zoltán), Köllő Margit (Gazda József), Sárosi Csaba (Jánó Mihály), Vargha Mihály (Szücs György) és Zsigmond Márton (Túros Eszter) életét és művészetét vázoló Műterem-kötetek mellett az Élet-Jelek sorozatban, Banner Zoltán tollából megjelent Márton Árpád című monográfiát ismertette röviden.
– Ment-e a könyvek által a világ elébb? – tette fel Vörösmarty szállóigévé vált kérdését Németh Júlia műkritikus. A Tőzsér József által 1971-ben, Gyergyószentmiklóson megalapított romániai könyvposta-szolgálatra utalt, amely „az ország legeldugottabb falvaiba is eljuttatta a magyar könyvet, a magyar szót, s azt a gondolatot, amely hozzájárult a túléléshez, magyarságunk megőrzéséhez”. – 1993-ban pedig megalakult a Pallas Akadémia Könyvkiadó: Kozma Mária főszerkesztésével és Tőzsér József igazgatásával az ország egyik legmarkánsabb könyves vállalatává nőtte ki magát. Terjeszti a magyar könyvet, az irodalmat, a művészetet. Ugyanakkor nem csak terjeszti, de gerjeszti is mindezt, kapcsolatot teremtve az alkotók és a nagyközönség között – magyarázta a műkritikus.
A kiállított alkotások értékelése után Németh Júlia megjegyezte: a teremben az erdélyi képzőművészeti élet színe-javának a keresztmetszetét láthatjuk kicsiben. Örömét fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy a székelyföldi képzőművészek időnként Kolozsváron is bemutatják értékeiket. – A most kiállító művészek mindegyike tagja a Barabás Miklós Céhnek, annak a szervezetnek, amely nemrég megkapta az egyik legnagyobb elismerést, a Magyar Örökség-díjat. Ez pedig nagymértékben nekik is köszönhető – összegzett a műkritikus.
Ferencz Zsolt, Szabadság (Kolozsvár)

Műterem és Élet-Jelek a Székelyföldről
Kiállítással egybekötött könyvbemutató a Györkös Mányi Albert Emlékházban
„Ment-e a könyvek által a világ elébb?” – kérdezhetjük Vörösmartyval együtt, születésének közelgő, 210. évfordulóján, s akár el is morfondírozhatunk a témán, de bármennyire pesszimistán és kritikusan viszonyulnánk is korunk visszásságaihoz, a még véletlenül sem paradicsomi állapotokhoz, az igenlő választ nem kerülhetjük meg.
Az én korosztályom, de a nálam tíz-húsz évvel fiatalabbak is emlékezhetnek még arra, mit jelentett a diktatúra legsötétebb, hetvenes nyolcvanas éveiben az írott szó, a könyvbe foglalt gondolat. Mekkora segítséget, milyen erős erkölcsi támaszt nyújtottak a Domokos Géza igazgatta Kriterion minőségi könyvei, a magyar és a világirodalom remekeit megjelentető kötetek. És emlékezhetnek arra a bizonyos Tőzsér postára is – az elnevezés nem kisebb személyiségtől, mint a mi „száguldó riporterünktől”, a felejthetetlen emlékű Beke Györgytől származik, – amely a legeldugottabb kistelepülésre is eljuttatta a nemritkán levegővel is felérő olvasnivalót, a megmaradást szolgáló magyar szót.
S hogy miért e múltba kalandozás egy kiállítás megnyitón? Mert minden mindennel összefügg. Mert talán ez a szemet gyönyörködtető, lelket kiteljesítő tárlat is ott hordozza csírájában Tőzsér József Székelyföldről irányított könyvpostáját, azt az egyszemélyes intézményt, amely 2011 januárjában ünnepli megalakulásának 40. évfordulóját. S amely 1993-tól immár könyvkiadóvá teljesedve, Kozma Mária főszerkesztésével vált a hazai „könyvtermelés” egyik legmarkánsabb képviselőjévé, az irodalom és a művészet terjesztőjévé, sőt gerjesztőjévé is. Amint azt a Műterem és az Élet-Jelek sorozatok itt látható kötetei is igazolják: a képzőművészek és méltatóik szószólójává.
A sorozatok értékes darabjai közül a legfrissebbek kerülnek most bemutatásra, és elevenednek meg a művészek jóvoltából, akik néhány munka erejéig eredetiben is ízelítőt nyújtanak tevékenységükből. Az eredeti alkotásokkal való találkozás élménye pedig összehasonlíthatatlanul többet jelent a legjobb reprodukciónál is, mondhatni hitelesíti a könyvben foglaltakat.
Némi túlzással az erdélyi képzőművészet keresztmetszete elevenedik meg előttünk. A műfaji és stiláris változatosság révén ugyanis betekintést nyerhetünk a kortárs hazai vizuális művészet főbb vonulataiba.
A festészetet Márton Árpád, a Hargita műhely oszlopos tagja és megteremtője képviseli, aki expresszív, varázslatos realizmusával alkotóművészetében mindvégig hű maradt ahhoz a tájhoz és emberéhez, amely elindította a pályán. A robusztus formák elemi erejével ható, mélységesen emberközpontú, erdélyi hagyományokból táplálkozó művészete a legkorszerűbb festői nyelvezeten szól a befogadóhoz. Sajátos színvilágú, balladai tömörségű, sorsképszerű alkotásai a drámaiság és a líraiság egyedi ötvözetei. Művészi munkásságát Banner Zoltán mutatja be gazdagon illusztrált kötetben. A jelenlegi tárlatra a művész három, sejtelmesen könnyed, rendkívül kifejező, a szokásosnál líraibb, megejtő szépségű pasztelljét küldte el.
Zsigmond Márton ugyancsak a régióbeli művészgárda prominens tagja. Képzőművész a szó legnemesebb értelmében, hiszen a monumentális művészet – gondoljunk csak a csíkszeredai mozi homlokzatát díszítő mozaikjára – legalább olyan közel áll hozzá mint a festészet és a mindezek alapját képező rajz. Az emberi test anatómiájának kiváló ismerője és művészi átlényegítője. Biztos kézről, nem mindennapi rajztudásról, lényeglátásról és művészi fantáziáról árulkodó akt sorozatából a Házsongárd Alapítvány kolozsvári aukciós tárlatán is kaphattunk ízelítőt. A róla szóló kismonográfia bevezető tanulmányát Turós Eszter jegyzi. A tárlaton két, folthatásokkal építkező, a figuralitást éppen csak hogy sejtető színvillanásával szerepel.
A régió másik jellegzetes művész képviselője a Kézdivásárhelyen élő Sárosi Csaba. Munkásságát kötetben Jánó Mihály méltatja. Sajátos színvilág, a legkülönfélébb anyagok és tematikák kombinációja, humor, sőt a szarkasztikus megfogalmazások iránti fogékonyság is jellemzi a környezetét és önmagát sajátosan egyedi művészi szemüvegen keresztül szemlélő alkotó művészi világát. A motívumok játékos sokszínűsége és a szigorúan pontos szerkesztés sikerrel egészíti ki egymást a Feszt László-tanítvány Sárosinál.
Fazakas Tibor sajátos színt képvisel erdélyi képzőművészetünkben. Op-artos konstrukciói egyfajta lírai geometria rejtelmeibe nyújtanak betekintést. A művész biztos kézzel, mérnöki pontossággal szerkesztett, festett képi vallomásai dacolni látszanak a számítógépes technika mindenek felettiségével. Alkotásait kötetben Banner Zoltán elemzi.
Leegyszerűsített, tiszta formáival a szobrász Vargha Mihály a művészi absztrakció legmagasabb fokára jut el. Florális, zoomorf és antropomorf fogantatású, geometrikus alakzataival életet, költőiséget lehel a hideg formákba. A művész a mikró- és makrovilág ellesett formáiban véli felfedezni azt a harmóniát, amely a formai megjelenítés katartikus látványát teremti meg. Egyfajta érzelmesen konceptuális szobrászatnak adva ezáltal teret. Munkásságát kötetben Szücs György mutatja be.
Köllő Margit művészi munkásságáról Gazda Árpád ír. A kitűnő rajzkészséggel megáldott textilművész munkái sikerrel ötvözik a látványt és a látvány mögötti gondolati szférát. Természeti motívumokkal gazdagon átszőtt alkotásai ilyenformán a figurativitás következetes vállalásával jutnak el a conceptual art lehetőségeinek kiaknázásáig is. Éppen visszafogottságukban megkapó, különleges eleganciájú munkáit egyfajta sajátos puritánság, önként vállalt aszketizmus jellemzi. Alkotásai úgy korszerűek és úgy jövőbe mutatók, hogy magukon viselik annak a közösségnek a jegyeit, kulturális örökségét, amelyből vétettek.
És hatványozottan jellemző ez a szintén textilművész és divattervező Bandi Kati munkásságára. Nem véletlenül, hiszen a gyökerek tiszteletét és szeretetét a családból hozta. Édesapja, a népművészet igazi apostolaként oktatta a fiatalokat az eredeti népi motívumok sajátosságainak ismeretére, a bennük rejlő lehetőségek kiaknázásának fontosságára. Ezekből ihletődik Bandi Kati is. Az óriáslány ruhájával pedig valósággal brillírozik, korlátlan alkotó fantáziáról és művészi érzékről téve tanúbizonyságot. A munkásságát bemutató tanulmányt Nagy Miklós Kund írta.
A kiállító művészek tagjai annak a Barabás Miklós Céhnek, amely nemrég nyerte el az egyik legmagasabb anyaországi kitüntetést, a Magyar Örökség Díjat. Az elismerés nekik is köszönhető.
Elhangzott 2010. november 24-én, a Györkös Mányi Albert Emlékházban (szerkesztett változat)
Németh Júlia, Szabadság (Kolozsvár)

Védvár az erdélyi képzőművészetnek
Sepsiszentgyörgyön megépül az Erdélyi Magyar Művészeti Galéria. Tamás Sándor, a Kovászna Megyei Tanács elnöke a Krónikának elmondta, az első lépést megtették: megvásárolták a Székely Nemzeti Múzeum szomszédságában levő negyvenáras telket, ezen épül fel az Erdélyi Magyar Művészeti Galéria. Tamás Sándor hangsúlyozta: régi álom valósul meg, hiszen nemcsak egy kiállítótermet építenek, hanem intézményt hoznak létre.
Ez a telekvásárlás a gazdasági válságban is stratégiai befektetés, a projektet a sepsiszentgyörgyi önkormányzat, a Barabás Miklós Céh és a Kovászna Megyei Képzőművészeti Szövetség vezetői dolgozzák ki, tájékoztatott a tanácselnök. „Szükség van egy helyre, ahol az erdélyi magyar képzőművészet nagyobb teret kap, mint máshol, és Háromszéken erre megvan az igény és a képzőművészeti hagyomány” – fogalmazott a tanácselnök. A projekt elindítását Németh Zsolt külügyminisztériumi államtitkár is támogatja. A galéria nemcsak a fizikai teret jelenti majd, hanem gyűjtőközpont is lenne, a tervek szerint felvásárolják a fontosabb erdélyi magyar képzőművészek hagyatékát, és megmentik a műveket az elkallódástól.
Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója úgy fogalmazott, „az erdélyi vizuális kultúra védvára” lehet a tervezett intézmény. Sokszor keresték meg a múzeumot az örökösök, és felajánlották egy-egy erdélyi magyar képzőművész hagyatékát, de hogy ezt megfelelőképpen tudják kezelni, megfelelő tárolóhelyre és kiállítótérre van szükség. Vargha szerint nagyon sok szomorú példa van, rengeteg anyag szétszóródott, sokat már nem is lehet felkutatni. Egy kolozsvári vagy dévai művész hagyatéka könynyen elkallódik, ezért kell egy gyűjtőközpont, ahol letétbe helyezik, feldolgozzák és bemutatják a műveket. Ugyanakkor szükség van megfelelő kiállítótérre, hiszen nemcsak a Székelyföldön, de egész Erdélyben nincs olyan galéria, képtár, ahol a nagyméretű festményeket, szobrokat be lehet mutatni. „Gyárfás Jenő 4×4 méteres, Tetemrehívás című monumentális festményét például azért nem lehet Budapestről elkérni és a festő szülőföldjén bemutatni, mert nincs megfelelő tér a kiállítására” – magyarázta a múzeumigazgató.
A nagyméretű munkák, körképek bemutatására is alkalmas lesz majd a tervezett galéria. Vargha Mihály szerint arra is szükség van, hogy több képzőművész munkái helyet kapjanak a kiállítóterekben, hogy a látogató az erdélyi, székelyföldi képzőművészet teljes spektrumát áttekinthesse. „Az alkotómunka nem ért véget Baász Imrével és Plugor Sándorral, még rengeteg képzőművész, élő klasszikus, Munkácsy-díjas alkotó műveit kell kitenni a képtárakban, és erre is alkalmas lesz a tervezett Erdélyi Magyar Művészeti Galéria” – szögezte le a képzőművész Vargha Mihály.
Bíró Blanka, Krónika (Kolozsvár)

Acta Siculica, 2010
Hagyomány szerint múlt esztendő végére megjelent a Székely Nemzeti Múzeum évkönyve, az Acta Siculica, mely negyedik éve új alakban kerül az érdeklődők kezébe, borítóját a kiadó intézmény Keöpeczi Sebestyén József által rajzolt pecsétje díszíti.
A Kinda István, Boér Hunor, Kocs Irén, Szőcsné Gazda Enikő, Bordi Zsigmod Loránd, Méder Lóránt László, Sztáncsuj Sándor József, Csáki Árpád és Demeter Lajos által szerkesztett kiadvány Vargha Mihály igazgatói jelentésével kezdődik. Annak ellenére, hogy gazdaságilag gyengébb évet zárt a múzeum, új egységgel, a Magma Kiállítótérrel gyarapodott, 2010-ben hazaérkezett az Apor-kódex, melynek az Országos Széchényi Könyvtárban történt restaurálásáról Tóth Zsuzsanna számol be. A vaskos kötetben az alábbi, Háromszékhez kötődő témákról olvashatunk: adalékok az erősdi kultúra kronológiájához, az oltszEMI Auxilia ellentmondásos értelmezése, 16—17. századi kályhacsempék egy nyujtódi pincéből, kilenc falu erdőtörvénye, szárazság és pestis Háromszéken, az angyalosi honvédek, nemzetőrök, honfiak, honleányok jegyzéke, a háromszéki ágyúgyártás nehézségei, a második kökösi csata, a 19. századi közúti forgalom jellegzetességei, megélhetési taktikák válság idején, a kézdivásárhelyi, illetve kovásznai polgári fejlődés, a sepsiszentgyörgyi olvasóegylet, kaszinó, illetve a Sancta Maria intézet története, erdővidéki hímzés, orbaiszéki települések társadalmának változásai. Boér Hunor a történeti Erdély magyar népességének tagolódását tárgyalja a 2002-es népszámlálási adatok tükrében, és különleges nyelvhasználati megoldásokat javasol.
Szekeres Attila, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A székelymagyar szabadság bibliája (Egyed Ákos új könyve)
A Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében templomi istentiszteleti időpontra, szombaton 11 órára hirdettek könyvbemutatót Egyed Ákos professzor Erdély, 1848—1849 című kötetének második, bővített kiadása kapcsán. Aggódtunk is, amikor szállingózni kezdtünk a Kós Károly megálmodta-megépítette múzeum-katedrális felé, némi mentséget kereső restelkedést is rejtegetve a székelység és Erdély történetének legavatottabb kutatója, a páratlan termékenységű és igen népszerű Nesztóra előtt az elképzelt szerény érdeklődés miatt. És tessék: a Sepsiszentgyörgy, valamint környékének történelmi múltja iránt érzékenyen érdeklődő közönség templomi gyülekezetként sereglett a múzeumba ebben az író-olvasó találkozóra lehetetlennek vélt időpontban.
A könyv ránézésre is impozáns. Tartalmát tekintve a szerző a kétkötetes első kiadást (1998—1999) az ezt követő évtized kutatásainak eredményeivel egészítette ki. A kötet sepsiszentgyörgyi méltatói, Vargha Mihály múzeumigazgató, Tőzsér József, a Pallas-Akadémia Kiadó igazgatója, és Boér Hunor múzeumi könyvtáros is nyomatékosította Egyed Ákos professzornak azt a képességét, hogy a históriai tényeket a széles műveltségi skálán és tágas területi szórásban rétegződő olvasót képes maga is művei köré vonzani. Ez a tudósi, írói tartás Egyed Ákos professzor esetében közvetlen és a legelvontabb témák tálalása kapcsán is közérthetően egyszerű, a történeti korokon átsugárzó, a mai olvasó véleményét és magatartását formáló képessége bámulatos és követésre méltó. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sepsiszentgyörgyön maradhat Gábor Áron ágyúja
Végleg a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban maradhat Gábor Áron eredeti ágyúja, számolt be híradónknak Vargha Mihály. A múzeum igazgatója szerint ezen a héten Sepsiszentgyörgyre érkezik Románia Történelmi Múzeumának főigazgatója Ernest Oberlander-Târnaveanu, és véglegesítik az ágyú átadását. Mint ismert a székelyek szimbolikus műkincsét, Gábor Áron ágyúját egy évvel ezelőtt kapta ideiglenes használatba a Székely Nemzeti Múzeum, és ezután többezer háromszéki érdeklődött iránta. Sepsiszentgyörgyön 4000-re tehető az ágyút megtekintők száma, de Kézdivásárhelyen is kiállították, és ott 2000 személy nézte meg, de Baróton is kiemelkedő volt az érdeklődés iránta. A múzeumigazgató szerint Gábor Áron ágyúja olyan személyeket is bevonzott a múzeumba, akik soha nem jártak, vagy évtizedekig nem keresték fel az intézményt. Március 15-én a Székely Nemzeti Múzeumban ünnepséget szerveznek. Mint ismert Gábor Áron 1848-ban öntött több mint hetven ágyújából csupán egy került elő. Ezt 1971-ben a bukaresti Történelmi Múzeumba vitték. Gábor Áron ágyúja 25 évvel ezelőtt még megtekinthető volt a fővárosi múzeumban, utána az alagsorba került. Egy évvel ezelőtt sikerült újra Sepsiszentgyörgyre hozni azt.
Kovács Zsolt, Erdély.ma

Vargha Mihály alkotói műhelye
Kolozsvár – Pallas-Akadémia Könyvkiadónak évek óta van egy sorozata, melyet Banner Zoltán, Márton Árpád és Nagy Miklós Kund szerkesztenek. A célja, bizonyos művésztelepek ismertetése, ezen belül az arra érdemes művészeket jobban kiemelve, lehetőleg minél több munkájuk bemutatásával az olvasóközönséghez közel hozni.
Az albumok kiadásának tulajdonképpeni bevallott célja, a jelen vagy a múltban élt művészek munkásságának ismertetése, és könyvformában történő népszerűsítése.
A legújabb könyvük Szücs György: Vargha Mihály (MŰTEREM, 35.) címmel jelent meg, melynek szerkesztője Kozma Mária. Könyvtipográfia és nyomda: Gutenberg Grafikai Műhely és Nyomda, Csíkszereda. 
 A Magyar Köztársaság Kolozsvári főkonzulátusa kiemelt figyelemmel támogatja az ilyen irányú megnyilvánulásokat. Az esemény házigazdája Szilágyi Mátyás főkonzul. Az intézmény infrastruktúráját felhasználva, lehetőséget biztosítanak arra, hogy az ilyen jellegű megnyilvánulásokat minél szélesebb, arra fogékony rétegek ismerjék meg.
 Esetünkben Szücs György, a Magyar Nemzeti Galéria főigazgató helyettese, valamint Vargha Mihály szobrászművész vetített képes előadással egybekötve mutatta be a könyvet, melynek borítóján a művész 2006-ban készült „ A hős”- című illesztett fa, 120x100x35 cm. Szelényi Károly felvétele látható.
 Az album hátsó lapján Wehner Tibor értékelését találhatjuk a szobrászművésszel kapcsolatban, melyből egy gondolatsort idéznék: „A művész hol a súlyos, tömbszerű fogalmazással él, hol áttört testeket feltáró, belső tereket megnyitó, szabadon megjelenő héjakra és palástokra hangolt , az organikusság sugallatát hordozó kompozíciót tár a szemlélő elé, s hol a nyers megmunkálásmóddal, hol pedig a finom kivitellel artikulálja alkotásának hangvételét és kifejezését.”
 Szücs György érzékletesen elemzi, melyek azok a hatások, amik alakították az ifjú szobrász tehetségét. Azt a családi hatást, melyben élt. A különböző művészek hatását, mint Kosztándi Jenő és Kosztándi Katalin, valamint Vetró András és Vetró Bodoni Zsuzsa. De szerintem nem elhanyagolandó az a hatás sem, melyet rá gyakorolt Henry Moore a XX. század egyik legnagyobb hatású szobrász-egyénisége, a modern szobrászat, a plasztikai szemlélet megalapítója.
 Az ősi amerikai művészet csodálója volt, majd megtalálta egyéni stílusát, az anyag és annak hiánya közötti egyensúlynak, a hullámos vonalak és a tiszta formák ritmusos harmóniájának megteremtésével. Mindehhez még jött a Jászvásári Képzőművészeti Akadémia szemlélete is, amely a teljes nyitottság és a kötöttségek nélküli kísérletezések fele irányította. 
 De az a szerencsés mozzanat, hogy 1990. március 15. a Székely Nemzeti Múzeum Képtárának, ma már Gyárfás Jenő Képtár vezetője lesz. Lehetősége volt hivatalból a művész világot úgy megismerni, mint kevesen ebből a nemzedékből. A sok kiállítás megrendezése, megnyitója verbális képességeinek a kibontakozását is lehetővé tette. Ennek is köszönhető művészi jellegű írásainak, előadásainak sokasága.
 Előadói készségéről mindazok megbizonyosodhattak, akik a kolozsvári szereplésén jelen lehettek. Munkáinak kivetített képeit erősítették azok a kisplasztikák, melyeket erre az alkalomra magával hozott.
 Ezen a találkozáson betekintést nyerhettünk Vargha Mihály alkotói folyamatába. Kiderült, egy tudatosan jól gondolkodó szobrászművésszel találkozhatunk élőben, aki tisztában van azzal, mivel áldotta meg őt szerencsés sorsa.
Csomafáy Ferenc 
erdon.ro

Erősdi kerámiát, dák érméket adnak a rézágyúért
Elcserélik Gábor Áron ágyúját: a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum erősdi kerámiát, dák ezüstérméket ad érte a Bukaresti Történelmi Múzeumnak. Vargha Mihály, a székely múzeum igazgatója lapunknak elmondta, ez az egyetlen módja, hogy az ágyú tulajdonjogát megszerezzék.
„Hiába, hogy az ágyút a Székely Nemzeti Múzeumból vitték el a hetvenes években, nincs mód arra, hogy az intézménynek visszaadják, viszont a múzeumi törvény lehetővé teszi a cserét” – magyarázta a döntés hátterét Vargha Mihály. A két múzeum vezetői megtárgyalták, hogy mit kérnek, és mit tudnak ajánlani az ágyúért cserébe, és mind a két fél számára kielégítő megegyezés született.
A Székely Nemzeti Múzeum a rézkorból származó 12 darab erősdi kerámiát, szerszámokat, festett edényeket és figurákat, a „szemerjai dák kincsből” 61 római ezüstérmét, valamint az ágyú másolatát adja át a bukaresti intézménynek Gábor Áron egyetlen fennmaradt eredeti ágyújáért cserébe. Kovászna Megye Tanácsa és a művelődési minisztérium kell még jóváhagyja, hogy a tárgyak átkerülnek megyei tulajdonból országos tulajdonba, illetve fordítva, és egyik múzeum kezeléséből a másik intézményhez, mondta Vargha Mihály. A múzeumigazgató hangsúlyozta, a rézágyú rendkívüli eszmei értéket képvisel, ezért nagyon fontosnak tartották, hogy a sepsiszentgyörgyi múzeumban maradjon, ám ennek csak a csere a törvényes útja. A híres székely ágyúöntőmester, Gábor Áron hetven ágyút készített, ezek közül csak ez az egy, 370 kilogrammos cső került elő 1906-ban, amikor a kézdivásárhelyi Rudolf-kórház udvarán csatornázási munkálatokat végeztek.
Az ereklyét 1923-ban a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban állították ki. 1971-ben alakult Bukarestben a Román Történelmi Múzeum, akkor a fővárosi szakemberek bejárták az ország minden múzeumát, és amit értékesnek találtak, államtanácsi határozattal elkobozták. Erre a sorsra jutott több tárgy a sepsiszentgyörgyi múzeum tulajdonából, köztük a Gábor Áron-féle ágyúcső. A sepsiszentgyörgyi muzeológusok 1990 óta többször is visszakérték az ágyút. A székely ereklyét tavaly március 15-én három hétre kölcsönözte vissza a sepsiszentgyörgyi múzeumnak a fővárosi intézmény, majd a művelődési minisztérium közbenjárására a kölcsönzést meghatározatlan időre meghosszabbították. Az ágyúcsőre kíváncsiak száma látogatottsági rekordot döntött, Sepsiszentgyörgyön, Kézdivásárhelyen és Baróton több ezer látogató tekintette meg.
Bíró Blanka. Krónika (Kolozsvár)

Elpuskázták Gábor Áron ágyúját?
Mégsem kerül a Székely Nemzeti Múzeum tulajdonába Gábor Áron egyetlen fennmaradt ágyúja. Kovászna Megye Tanácsa csütörtökön szavazott arról, hogy az alárendeltségébe tartozó múzeum az ágyút más műtárgyakra cserélhesse, azonban a Magyar Polgári Párt szavazatain a terv elbukott. Az MPP-frakció szerint az ágyú „a székely nép tulajdona, nem lehet alku tárgya, nem kell adni érte semmit”.
Amint arról korábban beszámoltunk, a Székely Nemzeti Múzeum és a Bukaresti Történelmi Múzeum vezetőtanácsa hoszszas egyeztetés után megegyezett, hogy a fővárosi intézmény átadja Gábor Áron ágyúját a sepsiszentgyörgyi múzeumnak, cserébe pedig 12 darab, rézkorból származó erősdi kerámiát, 61 római ezüstérmét a „szemerjai dák kincsből”, valamint az ágyú másolatát kérték. Hogy a csere létrejöhessen, első lépésben a háromszéki önkormányzatnak kellett volna megszavaznia kétharmados arányban a tervezetet. Tulit Attila MPP-s önkormányzati képviselő azonban a csütörtöki ülésen rákérdezett, hogy mennyi a cseretárgyak leltári értéke. Vargha Mihály múzeumigazgató elmondta, az ágyút 150 ezer lejre értékelték, a cserébe felkínált műtárgyak középkategóriásak, és összesen feleennyit érnek. Tulit Attila kifejtette, fenntartásaik vannak a cserével kapcsolatban, majd felidézte a székely ereklye hazakerülésének több mint egy éves történetét, hangsúlyozva, hogy eddig nem volt szó arról, hogy bármit is kellene adni érte. Ugyanakkor kifogásolta, hogy bár a múzeumok között már több hónapja tart az alkudozás, erről a közvéleményt nem tájékoztatták, ezzel megfosztották a tiltakozás vagy esetleg a gyűjtés lehetőségétől. Az MPP csak négy napja értesült, hogy „áruba bocsátják a székely nép tulajdonát”, és szerintük nem dönthetnek a közösség megkérdezése nélkül. „A csere precedenst teremthet, később akár az Apor-kódexet vagy éppenséggel az ágyút is elcserélik” – mondta Tulit. Kulcsár Terza József, az MPP Kovászna megyei elnöke egyenesen népirtással felérőnek nevezte a székely nép tulajdonjogának sérülését.
Tamás Sándor, a háromszéki önkormányzat elnöke kifejtette: egyetért azzal, hogy 1971-ben a székely közösséget jogtalanul fosztották meg az ágyú tulajdonjogától, ám negyven év után sikerült hazahozni, és szeretnék otthon tartani. A múzeumi törvény csak a cserét teszi lehetővé, a műtárgyakat sem átadni, sem eladni nem lehet, szögezte le a tanácselnök. A sepsiszentgyörgyi múzeum tulajdonában a szemerjai leletből 3054 darab ezüstérme van, ebből csak 61-et adnának cserébe, a 12 kerámia pedig az erősdi műtárgyegyüttesnek mindössze 4 százaléka, „ezzel nem csorbul az intézmény vagyona és becsülete”. A kilenc MPP-s képviselő ellenszavazatával a határozatot visszautasították, mert vagyonkérdési ügyekben kétharmados többségre van szükség.
Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója lapunknak elmondta, meghosszabbítják az ágyú kölcsönbérleti szerződését, és gondolkodnak azon, mi legyen a következő lépés, abban reménykedve, hogy a képviselők jobb belátásra térnek. „A lehető legjobb alkut kötöttük, az intézmény érdeke, hogy az ágyú itthon maradjon, hiszen amióta visszakerült, 15 százalékkal növekedett a múzeum látogatottsága. Ha a múzeumi szakma nem lett volna teljesen biztos benne, hogy megfelelő alkut kötöttünk, politikai nyomásra soha nem léptünk volna” – szögezte le az igazgató. Amint arról beszámoltunk, Gábor Áron egyetlen fennmaradt ágyúja 1906-ban került elő, 1971-ben elkobozták, és a bukaresti múzeumban helyezték el, tavaly március 15-én pedig visszakölcsönözték.
Bíró Blanka. Krónika (Kolozsvár)

Magyar állami kitüntetéseket adtak át a főkonzulátuson
A magyar nemzet közösségének szolgálatáért, a magyar identitástudat megőrzéséért, erősítéséért, a magyar–román barátságért tett fáradhatatlan munkájuk elismeréseként több művész, pedagógus vagy lelkész vehetett át magyar állami elismerést a Magyar Köztársaság csíkszeredai főkonzulátusán.
A meghívottakat Zsigmond Barna Pál főkonzul köszöntötte, hangsúlyozva, hogy a kitüntetett személyek önzetlenül járultak hozzá a magyar nemzet szolgálatához, bizonyítva ezzel, hogy magas szinten él a magyar kultúra Erdélyben.
Biró Gábor festőt, restaurátort munkássága elismeréseként a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével tüntették ki. Szarka Gábor csíkszeredai konzul laudációjában elhangzott, Biró Gábor mint a Székelyföld egyik legjelentősebb festője értékteremtő munkájával, nevelési tevékenységével segíti az erdélyi magyar közösség identitásának megtartását, ugyanakkor műveivel hozzájárul az erdélyi magyar alkotóközösség támogatásához és a szülőföldhöz való ragaszkodás erősítéséhez is. Gazda József pedagógust, irodalom- és műkritikust, esszéírót szintén a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével tüntették ki.
„Mindenképp figyelemreméltó, és a mai magyar társadalomra vonatkoztatva tanulságos Gazda József azon megállapítása, amely szerint a magárahagyottság és a veszélyeztetettség az erdélyi magyarságban azt tudatosította, hogy addig marad meg egy nép, egy nemzet, amíg kultúrája van, és kultúrát teremt” – hangzott el a laudációban, míg maga az író szerényen úgy vélekedett, ő csupán a dolgát végezte az évek folyamán.
A Magyar Köztársasági Érdemrend ezüst érdemkeresztjét vehette át Monica Ioniţă, aki a moldvai Lészped település általános iskolájának volt igazgatója, itt találkozott először a csángóföldi magyar nyelvoktatás problematikájával. Elősegítette a magyar nyelvtanulás lehetőségét, állandó szaktermet biztosított a tanároknak a magyar nyelvoktatásra, ezek a „műhelyek” a hagyományos kulturális tevékenység otthonául is szolgáltak.
A Magyar Köztársasági Érdemrend arany érdemkeresztjét vehette át Boros Károly esperes, aki több mint 20 éve az Ezer Székely Leány Napja rendezvény kuratóriumi elnökeként tevékenykedik, és hosszú évekig szolgált a szórványvidékeken is. Szintén kitüntetésben részesült Haáz Sándor, a szentegyházi Mártonffy János Általános Iskola igazgatója, a Szentegyházi Gyermekfilharmónia megalapítója, a zenekar „megváltoztatta egy egész vidék zenei műveltségét, zenei hagyományokhoz és kultúrához való hozzáállását” – hangzott el a laudációban.
Haáz Sándor a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét vehette át. Farkas Miklós, a segesvári művelődési élet egyik főszervezője a Magyar Köztársasági Érdemrend arany érdemkeresztjét vehette át. A rendezvény keretében Vargha Mihályt is elismerésbe részesítették: a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója a Pro Cultura Hungarica emlékplakettjét vehette át.
Forró Gyöngyvér. Krónika (Kolozsvár)

Szobrot kapott Potsa József főispán (Háromszék vármegye napja)
Régi adósságát törlesztette az utókor: Potsa József, Háromszék vármegye főispánja mellszobrát, Vargha Mihály alkotását avatták tegnap, nem az egykori vármegyeházán, hanem a mai megyeháza előcsarnokában.
A szobrot Tamás Sándor, a megyei tanács elnöke és Markó Béla miniszterelnök-helyettes leplezte le, a 175 éve született hatolykai Potsa Józsefet Cserey Zoltán sepsiszentgyörgyi történész méltatta. Az avatóra az 1876-ban alakult Háromszék vármegye első közgyűlésének 135. évfordulóján került sor. Tamás Sándor ünnepi beszédében hangoztatta, időszerű volt szobrot állítani, hiszen Potsa József főispánsága idején (1877–1903) fejlődött leghatékonyabban a megye. Az elnök párhuzamot vont Székelyföld, Háromszék akkori és mostani helyzete között, s kiemelte azt a három fontos feladatot, mely ma is időszerű: a kivándorlás megfékezése végett a megye gazdasági fellendítése, a székely termékek számára piac teremtése, a fürdőkultúra felvirágoztatása. Erősödő, gyarapodó, fejlődő Székelyföldet akarunk, és annak kell lennie – zárta szavait a tanácselnök. Markó Béla először Vargha Mihály szobrászművésznek gratulált, utána mondotta el ünnepi beszédét. Kivételesnek nevezte a tegnapi eseményt, mivel királyoknak, fejedelmeknek, hadvezéreknek, íróknak, művészeknek állítunk szobrokat, de közigazgatási vezetőknek ritkán. Potsáról szólva kiemelte, ezt a földet, amely korábban megmutatta, hogy szembe tud szállni az elnyomókkal, a kiegyezés után fel tudta emelni, korszerűsíteni tudta, olyannyira, hogy Székelyföld legpolgárosodottabb térsége Háromszék volt. Cserey Zoltán arról szólt, hogy régi adósságát törleszti az utókor, mert Potsa Józsefet megbecsülték életében, de halála után alakja méltatlanul feledésbe merült. Életében a Székelyek atyjának is nevezték, a székely kérdést úgy igyekezett megoldani, hogy munkához jussanak a mezőgazdaságból, kisiparból kiszorult emberek, ekkor kezdődött a megye iparosítása. Az alkalomra megújult a megyeháza előcsarnoka. A földszinten Háromszék régi térképeinek másolata díszíti a falakat, a bordó bársonnyal burkolt emeleti részen a megyében levő közigazgatási egységek címereit állították ki. Gubcsi Lajos, a Magyar Művészetért Díj Kuratóriumának elnöke az emeleten adta át az egykori Székely Hadosztály emlékére szánt Árpád fejedelem-díjat, melyet a megyei tanács elnöke vett át. Az adományozó közölte, Hende Csaba magyar honvédelmi minisztert munkája máshová szólította, ám levelet intézett az egybegyűltekhez, s azt felolvasta. A tárcavezető a Székely Hadosztályról írta, akkor szolgált, amikor senki nem akart szolgálni, akkor védte a hazát, amikor már senki nem védte azt. Nem győzedelmeskedett, de megvédte a zászló becsületét.
Szekeres Attila. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Felavatták Fábián Ernő szobrát
Kétszáznál is több kovásznai, idegenből érkezett vendég gyűlt össze tegnap kora délután a fürdőváros központi parkjában a Fábián Ernő-szobor leleplezési ceremóniáján.
A szoboravató legmagasabb rangú vendége Németh Zsolt magyar külügyi államtitkár és Füzesi Oszkár magyar nagykövet volt, megjelentek a hazai magyar politikai élet képviselői, választott tisztségviselők és főként azok a kovásznaiak, háromszékiek, akiket egykoron élő kapcsolat fűzött a város nagy szülöttjéhez.
Tíz évvel halála után végképp hazajött Kovászna büszkesége, aki elnyerte az utókor tiszteletét, és akinek életműve előtt fejet hajtunk – mondta rövid ünnepi beszédében Lőrincz Zsigmond polgármester. Németh Zsolt a XX. század egyik legkiemelkedőbb személyiségeként említette Fábián Ernőt, akit fiatal korában volt szerencséje megismerni. A rendszerváltás korában politizáló ifjak mestere volt, a ma cselekvőképes politikusokként tevékenykedők tanítója. "Fábián Ernő arra tette fel az életét, kivételes elméjének minden erőfeszítését arra irányította, hogy szolgálja a magyarság közösségének megmaradását" – mondta ünnepi beszédében Németh Zsolt, aki tanítványként ápolója és éltetője Fábián Ernő szellemi elő- és utóéletének. A kovásznaiak Ernő bácsijára sokféleképpen lehet emlékezni – állapította meg az államtitkár –, például úgy, mint a diákok nemzedékeit tanító és emberségével, szellemi igényességével nevelő pedagógusra, mint fontos neveléstudományi írások szerzőjére, mint Szabó Dezső, Apáczai Csere János vagy Eötvös József eszmevilágát értő módon elemző irodalomtudósra. Vargha Mihály szobrászművész a közös munka eredményeként megszületett műként értékelte a szobrot, megvalósításában sokan segítettek, és abban is, hogy Fábián Ernő sokféle arcából egyet sikerüljön kovácsolni – mondotta. Sógor Csaba europarlamenti képviselő saját találkozását elevenítette fel ünnepi beszédében, A példaadás erkölcse című kötet kapcsán ismerhette meg Fábián Ernő szellemiségét – mondta.
A szoboravatón közreműködött Thiesz Katalin népdalénekes, valamint Debreczi Kálmán színművész, aki Nagy László Tűz, és Wass Albert Ki a magyar című versét szavalta. Utóbbiról megjegyezte: biztosan Ernő bácsi is ezt választotta volna. A szobrot Fábián Márta, Németh Zsolt és Lőrincz Zsigmond leplezte le, majd a tömeg együtt énekelte a magyar és székely himnuszt. Délután a Clermont Szálló előadótermében Fábián Ernő-emlékkonferenciát tartottak Az előadások után bemutatták Eötvös József A nemzetiségi kérdés című kötetét (Kriterion Kiadó, 2011), melynek anyagát Fábián Ernő válogatta, de kiadását nem érhette meg.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A vadezüst haj és a tekintet… (Beszélgetés Vargha Mihállyal)
Tegnap délután, halálának tizedik évfordulóján avatták fel városában, Kovásznán Fábián Ernő mellszobrát, Vargha Mihály alkotását. Megkérdeztük a szobrászművészt, körülbelül hányadik köztéri szobra ez, s miben tér el, ha egyáltalán eltér az eddigiektől.
– Legutóbbi, ugyancsak a Háromszékben megjelenő hosszabb beszélgetésünkben elmondtam, a nyolcvankilences változások után mindenképpen örömteli esemény volt, hogy az erdélyi magyarság nagy történelmi személyiségeiről és művészeiről is készülhettek köztéri szobrok. A Ceauşescu-rendszer utolsó évtizedében ez már teljesen elképzelhetetlen volt. Engem, aki addig ebben a műfajban nem dolgozhattam, meglepően sok felkérés ért. Az elmúlt két évtizedben mintegy 25–30 szobrot készíthettem történelmünk és kultúránk nagyjairól. Egy idő után, amikor már szabad kezet kaptam a megrendelőktől – nem szóltak bele az elképzeléseimbe, az elején ez sajnos még nem így történt, ezért sok szobromat, ha lehetne, újra megcsinálnám! –, megpróbáltam újítani, készítettem nonfiguratív szobrokat is, például az ötvenhatos emlékművet, ahol nem egy megkötözött vagy kivégzését váró rab szerepel, ahogyan az egyesek szerint elvárható lett volna, hanem egy bronz entitás feszíti szét a vörös tömböt. És nonfiguratív a kivégzett magyar mártírok emlékezete előtt tisztelgő szárazajtai kompozíció is. Az utóbbi időben figuratív szobraimnál is megpróbáltam újítani. A Benedek Eleké egy ülő alak, Gyárfás Jenő ecsettel, palettával kezében, festőköpenyében áll a képtár bejáratánál. Nem mondhatnám, hogy mindenkinek tetszettek ezek, de a többség elfogadta, öröm volt látni, hogy a gyerekek felmásztak Elek apóra, az ölébe, a térdére ültek, a nyakába csimpaszkodtak. Az utóbbi időben készülő Potsa József- vagy Fábián Ernő-szobrom már csak azért is más, mert ezek nem egész alakosak, hanem mellszobrok. Fábián Ernő esetében tehát értelemszerűen az arcra kellett összpontosítani. – Ismerted személyesen is Ernő bácsit? – Kézdivásárhelyen láttam egy író-olvasó találkozón, valamikor kamasz koromban. Impozáns ember volt, a vadezüst hajával. Azt hiszem, Nagy Lászlóról mondta valaki, hogy vadezüst haja van. Nos, neki is ilyen volt. Nagy segítséget kaptam Márta nénitől, az özvegyétől is, fényképeket, a naplójegyzeteit. Ez óriási élményem volt, azonnal, természetszerűleg jöttek a visszacsatolások, hogy én hol is voltam, Iaşi-ban vagy a katonaságnál akkor, amikor ő a dátum szerint ezt és ezt gondolta a katasztrofálisan romló közállapotainkról. A fotók alapján próbáltam rekonstruálni az arcát, hamar rádöbbentem, hogy a látszólag puha és finom formák alatt van valami nagyon kemény!... Aztán a szeme... Az arcán mintha mindig is halvány, kis mosoly lebegett volna, a szemében viszont volt egy határozottság, a meg nem alkuvó, igazáért a végsőkig elmenő ember tekintete. Ez a kettősség: a mosoly és a szemvillanás, valamint az a mozdulat, ahogyan időnkét hátrasimította lobogó, vadezüst haját, nagyon megragadott. Láthattam az első, 1990-es március 15-i ünnepségen is, ahol megindító beszédet mondott, azok után, hogy egy nappal korábban ismeretlen tettesek beverték az ablakát!... Mindez azonban láthatólag nem rendítette meg, nem riasztotta el, mondta a magáét, dacosan, vonzón, felejthetetlenül... Egy éve kaptam a felkérést, volt időm, megpróbáltam mindent összeszedni, próbáltam mindennek utánamenni, hogy milyen sikerrel, azt a szobor nézői dönthetik el, akik közül sokan nálam közelebbről, bensőségesebben is ismerhették Őt; rengeteg tanítványa, tisztelője van... – Újabb köztéri szoborra van megrendelésed? – Igen, egy Márton Áron mellszoborra, mostanában a püspök úr személyisége foglalkoztat, hiszen, akár a Fábián Ernő-szobor esetében, itt is mindent az arc dönthet el. – Van-e kölcsönhatás saját, rendkívül érdekes kompozícióid – gondolok itt elsősorban a sámánjaidra – és a köztéri szobrok között? – Igen. De úgy gondolom, ez elkerülhetetlen és bizonyos fokig természetes is. Bizonyos műhelypraktikákra gondolok, bizonyos rejtett geometriára. Szeretem a textúrázást, oldottabban mintázok, impresszionisztikusabban, miután megszerkesztem a figurát s szárad, sokat oldok, belenyúlok kézháttal, fröcskölöm rá a híg agyagot, belenyúlok esetleges tárgyakkal is, amikor a gyerekeim kicsik voltak, a játéktraktor kerekének recés gumijával is, vagy a feleségem tésztaszaggatójával... Egyszerűen nem tudom elviselni a sima felületeket. – Mitől függ az, hogy sikerül-e egy szobor? – Sok mindentől, a körülményektől is nyilván, de leginkább attól, hogy milyen lelkiállapotban van az ember, sikerül-e helyzetbe hoznia önmagát, ha valamit unottan csinál, azt a nézők azonnal meg fogják érezni...
Bogdán László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kultúrával a szórványért
Háromszéki művelődési intézmények decemberben véglegesítik azt a jövő évi kulturális ajánlatot, szórványvidéknek szánt közművelődési, művészeti programot, amit itteni alkotók visznek innen oda abban a reményben, hogy ezáltal is sikerül lassítani a magyarok fogyását. Olyan rendezvényeket szeretnének, amelyeket Hunyad, Szeben és Fehér megyei településekre juttatnak el, oda, ahol olykor egy-egy magyar szó is ünnepnek számít.
A háromszéki Összetartozunk szórványprogram mozgatói így jó néven vesznek minden ajánlatot. Mert mindenféle kultúra nélkül valók a Piskin élő emberek, nagyon tragikus a helyzet, alig szólalnak meg magyarul – vázolt komor helyzetképet Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója a legutóbbi szórványtanácskozáson, amikor a megye művészeti, közművelődési intézményeinek képviselői arról beszéltek, milyen programokat szervezhetnek a háromszékiek erdélyi szórványvidékeken 2012–ben. 
Pályája elején maga Vargha Mihály is érzékelte a szórványgondokat, hiszen két évet élt Piskin, de azóta a helyzet csak súlyosbodott, a Hunyad megyei vasúti csomóponton élő magyar ajkúak fogyása még hangsúlyosabbá vált, akárcsak más, hasonló településeken (a Piskire vonatkozó, drámai apadás mértékét alátámasztandó érdemes rápillantani a népszámlálási adatokra: míg 1910-ben a település 3099 lakosából 2810 vallotta magát magyarnak, 2002-ben a 11 354 lakosból már csupán 395 magyar). Így nagyobb súlyt kapnak Vargha Mihály szavai: egyrészt, szerinte fontos lenne „magyarságtábort" szervezni azoknak, akik nem tudnak vagy szégyellnek magyarul beszélni, másrészt, Piskire vonatkoztatva, nemcsak a híres csata helyszínét kellene megjelölni, hanem figyelmet érdemelne a város pusztuló dendrológiai parkja, ahol egykor Kazinczynak is asztala volt, de más magyar emlékeket is fel lehetne eleveníteni.
A szórványvidéken élők csak úgy maradhatnak meg magyarnak, ha elmegyünk az ottani emberekhez – nyomatékosított Dénes Csaba, a Sepsi Református Egyházmegye esperese. El kell tehát indulni, előadásokkal, kiállításokkal, alkotó emberekkel. Magyar kultúrát, magyar szót kellene vinni nekik, ebben (is) rejlik a tömbben élők felelőssége, feladata. Színházi előadást ugyan körülményes például Dévára vinni, de a sepsiszentgyörgyi Cimborák bábtagozat többször játszott már szórványbéli gyermekeknek, s felmerült, hogy „könnyebb" előadásokkal a kézdivásárhelyi és a csíkszeredai színházak társulatai is beszállhatnának.
A Háromszék Táncegyüttes az elmúlt huszonegy esztendőben erején felül teljesített ezen a téren, „nincs olyan társulat, amely annyiszor lett volna a szórványban, mint mi" – magyarázta Deák Gyula. Szilágyi Zsolt a Vox Humana karnagyaként, illetve a művészeti népiskola igazgatójaként lelkileg számos szállal kötődik Magyarigenhez, Gyulafehérvárhoz, Dévához, Vajdahunyadhoz. Magyarigenben egyébként mindössze hét magyar maradt, s a jövő esztendei Bod Péter-év kapcsán (is) nagyobb figyelmet szánnak neki. Ha ott összegyűl az a hét ember, oda is el tudunk menni, hangversennyel, előadással – hangoztatta Szilágyi Zsolt, hozzátéve: messzemenő támogatást próbálunk nyújtani a szórványvidéknek, művészi produkciókkal karoljuk fel.
Felmerült még a Cimbora gyermeklap eljuttatása, diákfelolvasás szervezése, fotó- és más táborok szervezése, enyedi művészek szentgyörgyi bemutatkozása. Szükségesek a kulturális ajánlatok, s eredmény vélhetően akkor remélhető, ha – miként Balla Barna málnási református lelkész is hangoztatta – nemcsak pénzforrásokat szerzünk és rendezvényeket szervezünk, hanem az itt élő magyarsághoz is megpróbálunk eljutni a szórványkérdéssel, bevonva, érdekeltté téve a székely embereket az erdélyi magyar ügy felkarolásában.
Mózes László
Háromszék
Erdély.ma

Tovább nyit a közönség felé (Székely Nemzeti Múzeum)
A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum idei megvalósításairól és jövő esztendei terveiről kérdeztük Vargha Mihály igazgatót.
– Mit tart az idei legnagyobb megvalósításnak?
– Infrastruktúrafejlesztés szempontjából legfontosabb a múzeum déli szárnyának teljes felújítása, a tetőszerkezet és födém rendbetétele, mert szú és gomba támadta meg. Szakemberek jelezték, hogy ezzel nem szabad várni. A szerkezet már rendben, a többi folyamatban. Fontos, hogy rendeztük a portánk elejét, felújítottuk a kerítést, egyes kerítéslábakat teljesen újjáépítettünk. Restauráltuk a nálunk levő öt székely kaput.
– Rendezvények szempontjából mit emelne ki?
– Elsősorban az Apor-kódex köré épített Haza a mélyben magyar kultúrtörténeti kiállítást emelem ki (kurátor Boér Hunor), melynek hozadéka, hogy felújítottuk a múzeum szentélyét, magyar állami segítséggel restauráltuk a zabolai szárnyas oltárt. Az Országos Széchényi Könyvtár partnerségével létrejött tárlatot augusztusban bemutattuk Kolozsváron a Marianumban, a hungarológiai kongresszuson. Nagy sikert aratott A fekete leves, a kávé, a kávéfőzés, kávéivás történetét bemutató kiállítás, a budapesti Vendéglátó-ipari Múzeum tárlata, amely két és fél hónapot volt itt. Nem azért fontos csak, mert a kávé történetébe nyerhettünk betekintést, hanem azért is, mert működtettünk egy kávéházat a múzeumkertben. Három hónapig kávézhattak a látogatók, hetente egyszer dzsesszkoncert, filmvetítés, divatbemutató volt, tehát sikerült életet vinni a múzeum udvarába. Rendhagyó tárlatunk volt A sár mesterei – téglavető cigányok című néprajzi kiállításunk (kurátor Kinda István), amely egy avantgárd szemléletű tárlat. A főépületben most is látogatható még a Kiss Manyi-kiállítás. A Gyárfás Jenő Képtárban kiemelem egy nemzetközi szimpózium zárókiállítását, a Spirált, amelyen finn és svéd képzőművészek alkotásait állítottuk ki, a csíkszeredai Márton Árpád életmű-kiállítását. Őneki még soha nem volt itt tárlata, ezáltal rehabilitáltuk – ha lehet így fogalmazni. A Magma Kortárs Művészeti Galéria rendezvényei közül kiemelem Bukta Imre Munkácsy-díjas művész, illetve Dan Perjovschi tárlatát. – Kiadványaik?
– Megjelent a múzeum gyűjteményeit bemutató könyvecskénk. Végre szép, színes melléklettel bőven ellátott könyvünk is van, amely átfogó képet nyújt belső és külső egységeinkről, gyűjteményeinkről. Késsé megkésve, hamarosan megjelenik évkönyvünk, az Acta Siculica is. – Egyéb tevékenységek?
– Megmentettünk egy 1833-as székely kaput a pusztulástól, Futásfalváról hoztuk be, adományként kaptunk egy nagyon megrongált Gyárfás Jenő-festményt, melyet restauráltunk. Fontos, hogy múzeumpedagógiai foglalkozás is indult a képtárban és Csernátonban, Kézdivásárhelyen már régen működik. A kávékiállítás idején esti tárlatvezetéseket tartottunk, melyek sikeresek voltak. Sokan jelezték, hogy este nyolckor igazán találó az időpont. Igyekszünk, hogy hozzáférhetővé tegyük programjainkat, próbálunk mi is alkalmazkodni közönségünkhöz. A Szent György-napok rendezvényeibe idén szervesen bekapcsoltuk a múzeumkertet. Jó hangulat volt, közel háromezer ember látogatott el a kézművesvásárra, a borsátorba. Célunk a nyitás. A szomszédos telek megvásárlása nagy fegyvertény. Fontos a múzeum bővítése, gond a raktározás. Bővíteni kell a kínálatot, nem lehet megállni, a múzeum is bővülni akar. Érezzük, hogy az emberek szeretik a múzeumot, megnőtt az adományozók száma, régi képeket, festményeket, porcelánedényt kaptunk. Válság ide vagy oda, 55 000-en látogatták meg múzeumunkat, ami enyhe növekedést jelent tavalyhoz képest. – Mit terveznek a jövő évre?
– Jövőre százéves lesz a Kós Károly tervezte főépület. Ezt meg akarjuk ünnepelni. Gróf Bánffy Miklós-emlékkiállítást szeretnénk rendezni. Elkészíttetjük a Bánffy által tervezett, Csaba királyfit ábrázoló vitráliumot. Ki szeretnénk adni egy könyvet Kós Károly sepsiszentgyörgyi és székelyföldi épületeiről. A gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton Múzeummal közösen székely szőttesekből rendezünk tárlatot, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeummal az Üzenet a múltból – székelyföldi pecsétek és címerek című tárlatot mutatjuk be, a szentendrei skanzen elhozza az Erdély virágai című kiállítását. Halad a képtár korszerűsítése, jövőben be szeretnénk fejezni. El szeretnénk érni a múzeum akkreditációját is.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kezdeményező testület alakult az erdélyi képzőművészeti közgyűjtemény létrehozására
Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója egy Erdélyi Múzeum létrehozását kezdeményezte, ahová összegyűjtenék az erdélyi képzőművészeti alkotásokat és hozzáférhetővé tennék a közönség számára. A program segítése érdekében Vargha Mihály egy reprezentatív kezdeményező testületet hozott létre tekintettel a tervezett erdélyi képzőművészeti közgyűjtemény több művészeti ágat magába foglaló jellegére, valamint összerdélyi gyűjtési területére. A testület első tanácskozását 2012. március 17-én 10 órai kezdettel tartja Sepsiszentgyörgyön, a Székely Nemzeti Múzeum dísztermében. A kezdeményező testületbe a következő szakembereket hívta meg a múzeum igazgatója: Kántor Lajos, Kolozsi Tibor, Murádin Jenő, Németh Júlia (Kolozsvár) Bartha József, Kusztos Enikő, Szepessi László (Marosvásárhely), Jakobovits Miklós, Jakobovits Márta, Újvárossy László (Nagyvárad), Kocsis Rudolf, Szekernyés János (Temesvár), Véső Ágoston (Nagybánya) Orth István (Nagyszeben) Vetró Sebestyén András (Brassó) Mráz Ferenc (Bukarest) Botár László, Gyarmati Zsolt, Márton Árpád (Csíkszereda) Berze Imre, Vécsi Nagy Zoltán (Székelyudvarhely) Csergő Tibor (Gyergyószentmiklós) Siklódi Zsolt (Gyergyószárhegy) Vetró András (Kézdivásárhely) Bocskai Vince (Szováta) Damokos Csaba, Ütő Gusztáv, Vinczeffy László (Sepsiszentgyörgy) (közlemény)
Transindex.ro