"Nov. 18-án Szabó Árpád unitárius püspök felszentelte Sepsiszentgyörgyön a tíz éve épülő unitárius templomot, majd megszentelte az 1956-ban öntetett s mostanra hazakerült harangot. A műsor keretében zászlókat szalagoztak fel. Elsőként a magyar kormány által az unitárius egyházkerületnek adományozott millenniumi zászlót, majd a Szakács Ilona által az egyházközségnek ajándékozott, évtizedeken keresztül padláson dugdosott piros-fehér-zöld lobogót, aztán a Varga Erzsébet által a dalárdának és külön az egyházközségnek készített zászlókat, majd az amerikai és angol nemzeti zászlókat - az ottani testvéregyházak támogatásának köszönete jeléül. Kovács István ismertette a sepsiszentgyörgyi unitáriusok történetét. Az üdvözlőbeszédek hosszú sora következett, köztük voltak a helybeli egyházak képviselői, a magyarországi támogatók részéről Balogh Zoltán, a miniszterelnöki hivatal egyházügyi tanácsosa, Csallóközi Zoltán, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának képviselője, Barabás T. János, a bukaresti magyar nagykövetség sajtóattaséja, végül Albert Álmos, Sepsiszentgyörgy polgármestere, a háromszéki területi RMDSZ elnöke osztotta meg jókívánságait. /Szekeres Attila: Unitárius templomszentelés Sepsiszentgyörgyön. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 19./"

"Marosvásárhelyen júl. 20-án szervezték meg a magyar óvónők szakmai konferenciáját. A neves anyaországi és felvidéki szakemberek részvételével szervezett tanácskozás kezdeményezője a Játékkal, Mesével Nevelő Óvónők Egyesülete volt. A rendezvényen Kovács Júlia, az óvodákért felelős tanfelügyelő nyújtotta át Varga Erzsébet nyugalmazott óvónőnek Románia tisztikeresztjét, amelynek adományozásáról még Emil Constantinescu volt államfő döntött. A neves marosvásárhelyi pedagógus bábáskodott a tanító- és óvónőképző megszületésénél, és hosszú ideig az intézmény aligazgatója volt, s részt vett a kántor-tanítóképző főiskola megalakításánál is. A tanácskozáson Zilahy Kata, a játékkal, mesével történő óvodai nevelés programjának megalkotója az anyanyelv fontosságáról beszélt. Beszámolt arról is, hogy a Soproni Óvónőképző Főiskolán tanítják Sütő András művét, az Engedjétek hozzám jönni a szavakat. - Devalválódott az erkölcs, s ma az emberek nem az elkárhozástól, hanem a pénztelenségtől félnek, miközben az egész felnőtt társadalom, s benne az iskola tekintélye is megcsappant, hangzott el a konferencián. Szlovákiában a magyar óvónőknek meg kell vívniuk mindennapi harcukat az önálló óvodák fennmaradásáért. /(bodolai): Játékkal, mesével. = Népújság (Marosvásárhely), júl. 22./"

Gellért Sándor vers- és prózamondó verseny Szatmárnémetiben
Hat versenyzőt juttattak tovább a december 3-4-én a szatmárnémeti Dinu Lipatti Filharmóniában tartandó Kárpát-medencei döntőbe a szombaton megtartott Gellért Sándor vers- és prózamondó verseny Szatmár megyei döntőjén.
A megyei válogatón 12 nevező vett részt, többnyire szatmárnémeti középiskolás diákok.
Közülük Varga Erzsébet (Hám János Római Katolikus Iskolaközpont), Galiger Barbara, Hart Edina és Huszti Brigitta (Kölcsey Ferenc Főgimnázium), Kovács Anetta (Református Gimnázium) valamint Geszti Tímea (Babes-Bolyai Tudományegyetem) vehetnek részt a vers- és prózamondó verseny döntőjén.
A szavalóversenyt 19. alkalommal tartják meg idén, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) helyi szervezete, a Szent-Györgyi Albert Társaság és a szatmárnémeti Szentlélek plébánia szervezésében. szatmar.ro
Erdély.ma

Sikeres partnertalálkozó Orosházán
Összekovácsolni mindazt, amit a történelem szétszaggatott
Szombaton délelőtt az orosházi Táncsics Mihály Gimnázium aulájában került sor A helyi hagyományos termékek és rendezvények szerepe a falusi turizmus fejlesztésébenelnevezésű HURO/1001/213/2.1.2 – FEDERTO pályázat negyedik rendezvényére, a projektben részt vevő Szegedi Tudományegyetem Hódmezővásárhelyi Mezőgazdasági Kara, az Orosháza és Térsége Gazdakör, a Temesvári Mezőgazdasági és Állatorvosi Egyetem, a Bánsági Magyar Gazdák és Vállalkozók Egyesülete, valamint az Arad Megyei Magyar Gazdák Egyesülete határon átívelő együttműködési program keretében. Ezzel párhuzamosan, a Gimnázium sportcsarnokában VII. alkalommal szervezték meg a VII. Orosházi Hagyományok Ízek rendezvényt.
A partnertalálkozó megnyitójában Brlázs Róbert projektmenedzser köszöntötte az egybegyűlteket, név szerint megemlítve a később felszólaló illusztris személyiségeket. Köszöntőjét követően dr. Jakab István MAGOSZ elnököt, az Országgyűlés alelnökét kérte a mikrofonhoz. Az elnök beszédében kiemelt fontosságúnak tartotta a Kárpát-medencei magyar gazdák együttműködésének a kibontakozását, aminek az ötlete Horváth Józsefnek, az Orosháza és Térsége Gazdakör elnökének köszönhető. Dr. Dancsó József orosházi polgármester köszöntőjét követően kiemelte: néhány évvel ezelőtt, amikor Orosházán eldöntötték a Kárpát-medencei együttműködési fórum létrehozását, sokan megmosolyogták őket, a mostani találkozó viszont az ötletgazda, illetve a szervezők állhatatosságát dicséri, amihez további sok sikert kívánt. Ahhoz, hogy Orosházán összekovácsolhassák, amit a történelem szétszaggatott. Horváth József, az Orosháza és Térsége Gazdakör elnöke, miután üdvözölte a résztvevőket, ismertette: a Gimnázium sportcsarnokában zajló nagyszabású, VII. Orosházi Hagyományos Ízek nemzetközi rendezvény bírái több mint 70 fajta pálinka közül választják ki a legjobbakat, illetve 12 böllércsapat, köztük a Temes megyei Pusztakeresztúr és Újszentes, valamint az Arad megyei Kisiratos csapatai is gyúrják a kolbásznak valót. A továbbiakban Dedák Angéla turisztikai referens tartott előadást a turizmus Békés megyei helyzetéről, kiemelt fontosságot tulajdonítva a romániai turistáknak. Ezt követően dr. Bodnár Károly, a Szegedi Tudományegyetem dékánja értekezett a turizmus Csongrád megyei helyzetéről, párhuzamot vonva az EU nyugati, valamint a keleti része közötti fejlettségi színvonalak között. Kocsik József, az Arad Megyei Magyar Gazdák Egyesületének az elnöke örömének adott hangot, amiért megismerkedhetett a partnerekkel, akikkel gyümölcsöző együttműködésben vehetett részt, aminek az eredményeként ígéretes jövő vár a Kárpát-medencei magyar gazdákra. Horváth Levente Arad megyei kormánymegbízott alapos felkészültségről tett tanúbizonyságot, amikor adatokkal alátámasztva vázolta a román mezőgazdaság kibontakozási lehetőségeit. Dr. Csősz János, a Bánsági Magyar Gazdák és Vállalkozók Egyesületének elnöke magyarul és románul elmondott értekezésében arról a kiadványról beszélt, amelyikben összegeznék a jelen pályázat által a helyi hagyományos termékek és rendezvények szerepéről, illetve a falusi turizmusban játszott jelentőségük kapcsán kidolgozott tanulmányokat, kísérleti eredményeket közlik majd, didaktikai céllal. Dr. Petelean Doruţ, a Temesvári Mezőgazdasági és Állatorvosi Egyetem tanára, aki egyben az ottani Mezőgazdasági Igazgatóság igazgatója is, Fazekas Pál egyetemi tanár tolmácsolásában a rendszerváltás előtti, Temes megyében történt rizstermelés jó minőségéről, illetve jelenlegi elsorvadásáról beszélt. Marossy Zoltán Temes megyei kormánybiztos hozzászólásában meghökkentő kijelentést tett: 1990-ben nem a forradalom sikere miatti rendszerváltás történt, hanem véget ért a Nyugat és Kelet között dúlt gazdasági és információs III. világháború, amit a Nyugat megnyert. Most viszont, függetlenül attól, hogy Magyarország mindkét világégést elveszítette, Románia viszont mindkettőt megnyerte, mindketten a vesztesek esélytelenségével indulnak az EU nyugati részével megküzdeni a piacokért. Ebben a küzdelemben csak akkor győzhetnek, ha összefognak.
A hozzászólásokat követően került sor a kiállított termékek bemutatójára, melynek során megtekintették az Orosházi Asztalos Pékség különféle kenyér- és péksütemény-fajtáit. Temes megyéből De János húskészítményeket, ugyancsak Temes megyéből Dózsa Sándor rékási fehér- és vörösborokat mutatott be. A Csongrád megyei Ökofarm a szokásos állati terményeket, öko-készítményeket állított ki; ugyancsak Csongrád megyéből Bereczné Lázár Nóra a hímes tojások széles választékát mutatta be. Az Arad megyei Varsánd népes küldöttsége a Varga Erzsébet által sütött kulcsos kalácsot kínálta kóstolásra, míg Csipkár Imre és felesége a maguk által termesztett paprikaőrleményt kínálták eladásra; Nagyzerindről Szénási Ferenc a mézeskalácsok széles választékával lepte meg a látogatókat. Tornyáról a Pro Pir Kult Egyesület nevében Suttyák András bemutatta a helyi szokások szerinti szövést, fonást, kemencés lángos- és kenyérsütés termékeit, de disznóvágás időszaka lévén, eredeti hájaskiflivel, sőt szilvapálinkával is kínálgatta a látogatókat. A termékbemutatót követően Brlázs Róbert projektmenedzser tartott összegző értékelést.
A közös ebédet követően sor került a partnermenedzsment értekezletére, ahol kiértékelték a találkozó eseményeit, eredményeit, de megbeszélték a projektzáró értekezlet részleteit is.
A partnertalálkozó a várt eredményeken túl azért is sikeresnek mondható, mert a két országbeli, a négy megyebeli magyar gazdálkodók, vállalkozók ismerősként, barátként újratalálkozhattak, teret nyitva az együtt gondolkodásra, a gyümölcsöző együttműködésre.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad),

Ahol Erdély védőhálóját fonják
Több száz "lámpást" indított útjára a Székelyföld és a – sokszor teljes elsötétüléssel fenyegetett – szórvány iskoláiba, egyházi gyülekezeteibe az elmúlt negyedszázadban a marosvásárhelyi Kántor- Tanítóképző Főiskola. A jubileumi évfordulón a tanintézetet több mint két évtizeden át vezető dr. Barabás Lászlóval idéztünk múltat és körvonalaztunk jövőt.
– Milyen szükséglet hívta életre 1990-ben a marosvásárhelyi Kántor- Tanítóképző Főiskolát?
– A magyar művelődéstörténetben, kultúrában mindig fontos hivatásuk volt a lelkipásztor és az iskolamester között elhelyezkedő, mind egyházi, mind világi szolgálatot végző kántortanítóknak. A változást 1949-ben a kommunista hatalom hozta, amikor a tanügyi reform bevezetése után felszólították a kántortanítókat, hogy vagy az egyházi szolgálatot vállalják, vagy a tanítóit. Nyilván nagyon sokan ez utóbbit választották, és így megritkultak a kántorok a gyülekezetekben. A negyvenesztendős erőszakos homogenizálás során egyre több helyen alakult át az iskolarendszer is, és nem képeztek annyi tanítót és tanárt, amennyire magyar közösségünknek szüksége lett volna. Így érte meg az erdélyi magyarság a változások idejét, amikor csak Maros megyében 200 magyar tanítóra, oktatóra és Erdély-szerte nagyon sok kántorra lett volna szükség. A kommunista időszak politikája hozzájárult ahhoz, hogy a fiatal nemzedék "Isten nélkül" nőjön fel, és történelmi hagyományaitól is eltávolodjon. Így óriási feladat tornyosult az egyház képviselői előtt: a lelkipásztorok mellé munkatársakat, népnevelő, keresztény értelmiségieket kellett nevelni. Ezt ismerték fel Marosvásárhelyen is a történelmi magyar egyházak képviselői, akik a Romániai Magyar Demokrata Szövetség Maros megyei szervezetével közösen röviddel a rendszerváltás után, még 1990 őszén létrehozták az akkor még Zenepedagógiai Főiskolát, a mai Kántor- Tanítóképzőt. Az iskola vezetésére az alapító marosvásárhelyi egyházak képviselőiből és szaktanárokból kuratórium alakult, amely Fülöp G. Dénest, a marosvásárhelyi Vártemplom néhai lelkipásztorát választotta elnöknek, és Varga Erzsébet pedagógia-lélektan szakos tanárnőt bízta meg az intézet ügyvezetésével. 1993-ban vettem át tőle a főiskola igazgatását.
– Hány diákkal indult a főiskola?
– Két osztályban 60 hallgató kezdte a tanévet, közülük húszan már helyettes tanítóként dolgoztak. Az első két osztályba inkább Marosvásárhelyről és környékéről jöttek diákok. Az 1991–92- es és az 1992-93-as tanévben évfolyamonként egy-egy újabb osztályt indítottunk 30-30 diákkal. A létszám 1993-ra így 112-re emelkedett. Az iskola megismerésével fokozatosan bővült a kör, Erdély minden vidékéről jöttek hozzánk fiatalok: Sepsiszentgyörgytől Nagybányáig, Nagyenyedtől Csíkszeredáig, a székelységből és a szórványvidékekről is.
– Milyen akadályokba ütköztek az induláskor és az azt követő években?
– Az első években az iskola fennmaradását a felekezeti összefogás, a tanárok és lelkészek önzetlen hozzáállása, a hallgatók kitartása és nem utolsósorban a külföldi testvéregyházak, gyülekezetek és magánszemélyek támogatása biztosította. Az első évben 35 szaktanár és négy lelkész díjmentesen, a második és harmadik évben szimbolikus óradíjért vállalta a tanítást. A legfőbb gondot az állami jóváhagyás késése jelentette, amelyet az iskola alapítói még az indulásnál, 1990 szeptemberében kérvényeztek, az engedély azonban csak 1993-ban érkezett meg. A diákjaink helyzetét a végzettség szempontjából addig is jogilag rendezni kellett. Ebben a nehéz helyzetben sietett a segítségünkre a Nagykőrösi Református Tanítóképző, amely szintén a ’90-es évek elején alakult újjá. A nagykőrösi, illetve a marosvásárhelyi református gyülekezet testvérgyülekezeti kapcsolata alapján még 1992-ben testvériskolai kapcsolatot létesítettünk a nagykőrösi tanintézettel, amely a Károli Gáspár Református Egyetem Tanítóképző Főiskolai Kara. A szakmai képesítés megszerzésében, illetve az oklevelek biztosításában is segítettek. Iskolánk a tanítói szakot illetően jelenleg is a Nagykőrösi Református Tanítóképző Főiskola kihelyezett tagozata, annak 2002-ben akkreditált, majd 2005-ben a bolognai folyamatnak megfelelően újból minősített képzése. A kántor szakot az Erdélyi Református Egyházkerület és a Marosvásárhelyi Református Vártemplomi Egyházközség működteti. Nemcsak református, hanem katolikus, evangélikus, unitárius és baptista fiatalokat is képezünk, így az iskola belső élete egyházi szempontból ökumenikus jellegű.
– Beszéljünk egy kicsit a negyedszázad sikereiről.
– Azt hiszem, maga a főiskola léte annak tekinthető. Az, hogy e viharos negyedszázad sok küzdelmében fenn tudott maradni, és minden évben új generációt adott az erdélyi magyarságnak, azt hiszem, már önmagában nagy eredménynek számít, és hálát adhatunk érte a Jóistennek. Ezért tarthatjuk az elmúlt negyedszázadot kegyelmi időnek, amint azt az évfordulóra megjelent jubileumi könyv címében is jelezzük. Arról nincs számadatokkal mérhető kimutatásunk, hogy diákjainknak, közösségünknek mit jelentett a főiskola, de vallanak öregdiákjaink, tanárkollégáink. Tanintézetünk jellegzetességei közül kiemelném hiánypótló jellegét az első évtizedben, "templom és iskola" szellemiségét, lelkiségét, ökumenikus egyházi jellegét, közösségi, kultúrafenntartó népművelői, nemzetnevelői törekvéseit. Fontos volt számunkra a népi tehetségek ösztönzése, a hátrányos helyzetű fiatalok elindítása, a családias belső légkör megteremtése. Hozzánk nem a felső tízezer, hanem főleg a vidéken élő, nehezebb anyagi helyzetben levő családok gyermekei, árvák, félárvák jöttek, akik egy egyházi iskolától vártak segítséget.
"Minden végzettünk egy intézmény"
– Hány diákja volt a huszonöt év alatt a főiskolának?
– A jelenlegi fiataljainkat is beleértve közel ezer diák fordult meg nálunk, és mintegy 800-an diplomáztak. Az erdélyi egyházaknak 300 diplomás kántort adtunk, egyházi és világi zenei szolgálatuk Gyimesközéploktól Nagyváradig, Nagyenyedtől, Szászvárostól Székelyudvarhelyig, Sepsiszentgyörgytől Kolozsvárig, Aranyosegerbegytől Segesvárig és Medgyesig behálózza az egyházközségeket, iskolákat, művelődési intézményeket, nem beszélve Marosvásárhelyről és környékéről. Ezek nem óriási számok, de úgy gondolom, hogy az erdélyi magyarság számára számottevőek, és mindenik végzettünk nemcsak egy statisztikai adat, hanem egy intézmény a maga nemében. Hiszen akik régen végeztek, ma már az erdélyi magyar pedagógustársadalom derékhadához tartoznak, iskolaigazgatók, pedagógiai vezetők, a kulturális, művészeti élet irányítói. Egyik legfőbb célkitűzésünk volt a szórványvidéken élőket is megszólítani, hogy ne csak a tömbmagyarságból, a Székelyföldről, hanem Erdély egész területéről jöjjenek hozzánk felsőfokú végzettséggel nem rendelkező tanítók. Itt olyan képzést biztosítottunk számukra, amelynek köszönhetően a szakmájukban maradtak, és többnyire oda tértek vissza, ahonnan jöttek. Más kérdés, hogy jelenleg az óvodapedagógusi, tanítói állások telítve vannak, de a kántori állások nincsenek telítve, a református erdélyi egyházkerület gyülekezeteinek csak 25 százalékában van diplomás kántor.
– A marosvásárhelyi Kántor- Tanítóképző Főiskolát gyakran említik a szülőföld iskolájaként.
– A végzettjeink 90 százaléka itthon maradt, mi ugyanis nem a Nyugatnak képeztünk diákokat. Aki pedig elment, valamiképpen szintén a szülőföld felé tekint. Van olyan végzettünk, aki Londonban él, de ott is magyar óvodát vezet.
– Hogyan látja a főiskola jelenét, jövőjét? Úgy tudom, az utóbbi években csökkent a diáklétszám.
– Az új nemzedékeknél mentalitásváltás következett be, amely bennünket is újabb kihívások elé állított. A frissen érettségizettek közül az utóbbi években egyre kevesebben jelentkeztek főiskolánkra nappali tagozatra, és egyre népesebbek lettek a levelező tagozatos csoportok. Ugyanakkor egyre kevesebben szerették volna a tanítói mellett a kántori szakot is vállalni. Ebben a helyzetben újra kellett gondolnunk a képzési rendet, elkülönítve a kántor szakot a tanítóitól, jobban meghatározva mindkettő egyediségét és képzési szintjét. A kántor szak megmentésére többszintes képzésben gondolkoztunk. Egyrészt folytattuk a nappali tagozatos főiskolai kántortanítói képzést, másrészt elindítottuk a külön kántori, egyszakos képzést a Károli Gáspár Református Egyetem keretében, amely egyetemi, egyházzenészi oklevelet biztosít a sikeresen vizsgázóknak. Harmadsorban: már helyettes kántorként vagy műkedvelőként kántorizáló egyháztagoknak biztosítottunk lehetőséget arra, hogy kétéves posztliceális tanulmányi rendben szakmailag felkészüljenek a kántori szolgálatra. Az óvodapedagógus tanítóképzést illetően az erdélyi magyar gyermeklétszám csökkenését látom a legnagyobb fenyegetésnek, ennek következtében ugyanis egyre kevesebb óvónőre és tanítóra van szükség főleg a szórványvidékeken, de a tömbmagyarság körében is.
88 diákból 21 gólya
Szombaton délelőtt a Vártemplomban tartott ünnepi istentisztelet keretében nyitották meg a Kántor- Tanítóképző Főiskola új tanévét. Hány diákkal indul az év? – kérdeztük Gál József református lelkipásztort, tagozatvezetőt, aki tavaly vette át a Kántor- Tanítóképző Főiskola igazgatását.
– A 2015–16-os iskolai évben 88 hallgatónk van, közülük 42-en nappali tagozatú tanítói, kilencen nappali kántor szakon tanulnak. Levelező tagozaton 37 diákunk végzi a tanítói képzést. Emellett négyen a posztliceális kántor szakra járnak. Az idei tanévben 21 gólyánk van – tájékoztatott Gál József, aki azt is elmondta, hogy tavaly, a kezdeti lelkesedésben három új szak indítását is tervezte. Ez egyelőre nem valósulhatott meg, de továbbra is töretlen kedvvel irányítja az intézményt, és a háromból két új szak létrehozásán az elkövetkezőkben is munkálkodni szándékszik.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

Studiumos sikertörténet
Közel hatvanezer euró oktatói kutatásra
Kutatómunkára fordítható több ezer eurós támogatásban részesült a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) hét oktatói csoportja. Az egyetem magyar tagozatának oktatói számára a Studium-Prospero Alapítvány és a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) írt ki közös kutatási pályázatot a Bethlen Gábor Alap és a magyar Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkárságának támogatásával. A felhívásra 15 pályázat érkezett, ezekből választották ki a támogatásra érdemesnek talált hetet – összesen 30 oktató, doktorandusz, illetve diák munkáját – az MTA akadémikusai.
A nyertes csoportok vezetői péntek délután a Studium-Prospero Alapítvány Központi Hivatalában írták alá a 18 hónapig tartó kutatómunka finanszírozására vonatkozó szerződést. A pályázat részleteiről dr. Vass Levente, az alapítvány kuratóriumának alelnöke tájékoztatta a sajtó képviselőit.
A Studium-Prospero Alapítvány 2015 júliusában kötött három évre szóló együttműködési szerződést a Magyar Tudományos Akadémiával. Az ezen belül kiírt első pályázat összértéke eredetileg 50 ezer euró volt, ezt az összeget végül 59.333 euróra növelték. Vass Levente kiemelte, hogy a kutatócsoportok az igényelt támogatás egészét megkapták, ez az összeg csoportonként öt- és tízezer euró között mozog. A hét nyertesből ketten a gyógyszerészet, négyen az általános orvostudomány területén indítanak kutatást, egy csoport pedig a gyógyszerészet és az általános orvostudomány közötti köztes területen fog munkálkodni.
– Az akadémikusok nemcsak a beküldött pályázatokat, hanem összességében a MOGYE tudományos tevékenységét is nagyon pozitívan értékelték. Ami a pályázatokat illeti, az öttagú bizottság 75 értékelésből csak négy esetben találta nem támogathatónak a pályázatot. A nyerteseket pedig mind az öt elbíráló pozitívan értékelte – mondta a kuratóriumi alelnök, majd arra kérte az érintetteket, hogy vegyék nagyon komolyan az előttük álló munkát, ugyanis annak sikerességétől függhet a következő pályázat kiírása. Vass Levente arra is emlékeztette a jelenlevőket, hogy a Magyar Tudományos Akadémiával kötött együttműködési szerződés három évre szól, így a MOGYE 150 magyar oktatójának háromnegyede lehetőséget kaphat a kutatásra. Erre az is biztosíték, hogy pályázni legfeljebb kétszer lehet, és a kutatócsoportok tagjai közül egyesek máris két projektben szerepelnek.
Miután a csoportvezetők aláírták a szerződést, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság orvosi tagozatának elnökeként dr. Szilágyi Tibor, a MOGYE volt rektorhelyettese szólt a jelenlevőkhöz. Reményét fejezte ki, hogy az elindított program precedens értékű lesz, és a jövőben fejlődni fog.
A sajtótájékoztatón az is elhangzott, hogy a kutatásban való részvétel nem jár szakmai előrelépéssel az egyetemen. Ennek kapcsán dr. Szilágyi Tibor az alábbiakat nyilatkozta a Népújságnak:
– Felcsillant a remény, hogy ezeket a kutatásokat az egyetemen is hivatalosítani lehet. A rektor úr szerette volna, hogy mind pénzügyi, mind kutatói szempontból bevigyük mindezt az egyetemre. A tárgyalások előrehaladtával azonban kiderült, hogy a pályázók számára teljesíthetetlenek a feltételek, így nem került sor szerződéskötésre. Ettől eltekintve ez mindenképpen egy sikertörténet. A kutatásokból cikkek születnek, amelyek mindenképpen az oktatók szakmai előmenetelét szolgálják.
A csoportok vezetői közül Varga Erzsébetet, a MOGYE Gyógyszerészeti Kara farmakológiai tanszékének tanárát kérdeztük a tervezett kutatásról. A gyógyszerész tanár elmondta, hogy az elkövetkező hónapokban az erdei gyümölcsök antioxidáns-hatását szeretnék meghatározni. A nyersanyag már megvan, a legnagyobb költséget az etalonok beszerzése jelenti. A kutatást, amelyben négy oktató, egy doktorandusz és egy diák vesz részt, itthon végzik, az eredményeket azonban külföldi fórumokon is közzéteszik majd – tudtuk meg az oktatótól.
A kutatócsoportok ma (hétfőn) a megnyert összeg 95 százalékát kapják meg, a hiányzó 5 százalék két hónapon belül lesz átutalva. A kutatás 18 hónapját március elsejétől számítják a pályáztatók.
Nagy Székely Ildikó. Népújság (Marosvásárhely)

A marosvásárhelyi óvónőképző 50 év távlatából
50 évvel ezelőtt, 1966-ban nyitotta meg kapuját a marosvásárhelyi Pedagógiai Líceum, ötéves képzési idővel, egy-egy magyar óvónői és tanítói osztály, illetve két-két román osztály számára. Mi, az első végzős óvónői osztály, 45 évvel ezelőtt, 1971. május 25-én ballagtunk, és utánunk már csak öt évfolyam végzett.
A marosvásárhelyi Pedagógiai Líceum tízéves történetének nem kizárólag az eltelt évek száma ad különleges alkalmat és indokot a megemlékezésre. Városunkban és Erdély-szerte évszázados tradíciókkal rendelkező középiskolák működtek és működnek.
A tíz év jelentőségét leginkább a vállalt küldetésben kereshetjük: jól felkészült magyar óvónőket és tanítókat képezni többnyire a három székely megye számára. Hiszen a jó óvoda, iskola legfontosabb feltétele a jó pedagógus, aki hivatásáért él, alkot, érte lelkesedik és nevelő munkájában örömet talál. A mi képzőnk – ma már kijelenthetjük – ezt a küldetését, a pedagógusképzést becsülettel teljesítette a nehéz körülmények ellenére is. A kezdeti nehézségeket – épület- és szaktanárhiány – mi, növendékek szinte fel sem fogtuk, csupán azt éreztük, hogy az első két évben a Bolyai Farkas középiskola szeretettel befogad bennünket, otthont ad a vidékről érkező diákoknak is. Tanáraink számára is nagy kihívást jelenthetett egy olyan iskolában tanítani, amelyiknek nem volt hagyománya, hiszen 1956-ban megszüntették a szászrégeni magyar tanítóképzést, óvónőképző pedig a megyében addig nem működött. Ennek ellenére a nemes cél érdekében nagy lelkesedéssel, odaadással talán velünk együtt tanulták e képzés csínját-bínját, rakták le a rögös út köveit és élvezték munkájuk szépségét, sikerességét.
Osztályunk nagyszerű közösséggé formálódott, nem számított, hogy nagyvárosból vagy kicsi székely faluból jöttél, hogy milyen családból származol, esetleg árva vagy-e. A szeretet, egymás elfogadása, megbecsülése és segítése volt e közösség célja. A tanulás és az óvodai mintatanítások mellett a sok kirándulás, a kézilabda-bajnokságok, színházi előadások, koncertek és nem utolsósorban a diákbulik tették felejthetetlenné diákéveinket. A sok diákcsíny elkövetése után néha jött Erzsike néni számonkérése, büntetése, de még ma is a fülemben cseng Kádár tanárnő kiállása mellettünk: Ne bántsátok, ezek a lányok megállják az életben a helyüket!
És ez így is lett. Nem dicsekvésként, de bárhova kerültünk, kicsi székely falukba, városokba, megyeközpontokba, a Gyimesekbe, valamint Budapestre, Németországba, nyomot hagytunk növendékeink lelkében, abban a közösségben, ahol éltünk, amelyet becsülettel szolgáltunk. Osztálytársaim szakmai tekintélyre tettek szert a 40 év alatt, közülük sokan óvodavezetők lettek, módszertani-pedagógiai köröket vezettek, képzők gyakorló óvodáiban tanítottak, és valamennyien megszerezték a tanügyben elérhető legmagasabb fokozatot. A 40. osztálytalálkozó óta minden évben találkozunk, mert jó együtt lenni, felidézni diákéveinket, elbeszélgetni családról, unokákról, sorsokról, fél évszázadot megélt barátságunkról.
50 év távlatából szemlélve úgy érzem, hogy nagyszerű emberek neveltek, alapos ismereteket és műveltséget közvetítettek, és nekik köszönhetünk nagyon sok mindent. Hálánk jeléül szeretettel sorolom fel tanáraink nevét: Mester Judit és Bartha Anna osztályfőnökök, Varga Erzsébet, Sebestyén Teréz, Kádár Sarolta, Vészi Mária, Hőgyes Károly, Nagy Géza, Milosits Béla, Klára József, Baltag Emil, Rozsnyai Enikő, akik sajnos már csak fentről figyelhetik tanítványaik életét, és az örökifjú Tímár Katalin és Tőkés András.
1976-tól az Erdély több városában működő magyar tanítóképzőt, beleértve a marosvásárhelyit is, egy tollvonással megszüntetik, így a kezdeti lendületes fejlődés megtorpan. Tulajdonképpen a másfél milliós magyar közösség óvodáinak és iskoláinak az elsorvasztásáról volt szó, erre törekedett a Ceausescu-rezsim. Az óvónők és tanítók utánpótlását csupán a székely- udvarhelyi és a nagyváradi képzők látták el, nem rajtuk múlt, hogy nagyon sok magyar óvodában és iskolában szakképzetlen, illetve román anyanyelvű óvónők és tanítók tanítottak egészen 1990-ig.
Kovács Júlia
Népújság (Marosvásárhely)