Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
Varga Aranka
1 tétel
2016. október 1.
Tizenhárom év a Szabadságnál, tizenhárom év távlatából
Dózsa Sándor: „Elégtétel számomra, hogy ezt az életpróbát teljesíteni tudtam”
FOLYTATÁS SZEPTEMBER 30-I LAPSZÁMUNKBÓL
– Néhány órával később pedig eljutott az olvasókhoz a legelső Szabadság, benne többek között Cs. Gyimesi Éva cikkével is, aki azt írta: „sírva nevetünk, nevetve sírunk, hogy megérhettük ezt is. Hogy Karácsonyra a SZABADSÁGGAL, eljött az Igazság napja”. Kétségtelen, hogy örömteli pillanat volt ez a szerkesztőség tagjai számára és az olvasók körében egyaránt, de ugye hozzászokhattunk ahhoz, hogy a legnagyobb örömben sem hiányozhat a fejcsóválás, az elmarasztalás. Voltak-e akkoriban ilyen vélemények?
– Persze, volt, aki felháborodott, közöltük is a szövegét: mit keresnek ezek a nevek a lapban, hát olvastuk őket addig is, amíg még Ceauşescu élt?! Ki onnan mindenkit, és tessék új szerkesztőséget alapítani – valami ilyesmire ösztönöztek bennünket. Ami pedig a szerkesztőség tagjait illeti, idővel nyilván cserélődtek az emberek, a munkatársak többsége nyugdíjba vonult, és újak jöttek a helyükbe, sok minden történt. Olyan emberek is megfordultak, akik megpróbálták ráerőszakolni a saját álláspontjukat bizonyos helyzetekre, azt viszont pozitívumnak tartom, hogy a lapnak, mindennek ellenére, sikerült megőriznie a mértéktartását. Soha nem váltott ki olyan reakciót, ami esetleg kellemetlen helyzetbe hozta volna a szerkesztőséget.
– Nem fenékig tejfel az újságírás és egy szerkesztőség működése, ez nyilvánvaló, viszont érdekelne, hogy a kilencvenes években, amikor még nap mint nap része volt ennek a taposómalomnak, hogyan tapasztalta, milyen nehézségekkel kellett szembenéznie aSzabadságnak?
– Adott pillanatban a Szabadságot is rá akarták venni, hogy hódoljon be a magyarországi Inform Média nevű médiatrösztnek, és adja fel a függetlenségét. Ez szerencsére nem történt meg, bár egyeseknek nagyon is tetszett volna. A másik fő gond, amivel már a kilencvenes években szembe kellett nézni, hogy elkezdett beszűkülni a terjesztés, és sokan lemondták a lapot. Azok a nyugdíjasok, akik korábban eltartották, a kilencvenes évekre elszegényedtek, és már nem tudtak előfizetni. Ez magával hozta, hogy önerőből szinte lehetetlen fenntartani az újságot, nem beszélve a munkatársak anyagi honorálásáról – ha pedig kevés a fizetés, akkor olyan a hozzáállás is, sajnos. Én ezt nem érzem, mert 2003-ban kiléptem, akkor volt egy műtétem, utoljára már csak tisztafejként dolgoztam, fél normával. Azután is hívtak vissza, de nem tudtam vállalni, a feleségem állapota is egyre inkább romlott. Visszatekintve, úgy érzem, jó, hogy így döntöttem. Azóta párszor még felhívtam a figyelmüket egy-két hibára, és nem föltétlenül vették jó néven. A másik dolog, hogy néhány kolléga esetében nem láttam megnyilvánulni a laphoz való kötődést, az érdekkapcsolódást, és ez időnként elszomorított…
– Mert mindenkinek ott a család, kevés a fizetés, megannyi magyarázatot lehet találni…
– Nézze, az ötvenes, hatvanas években is mindenkinek kijutott a problémákból, de amikor a lapról volt szó, akkor teljes odaadással dolgoztunk. Egy történet mindenképp ide kívánkozik, hogy érthető legyen, miről beszélek. Ha úgy tetszik, ezek az események is befolyásolták, hogy 1989 decemberében, egyik napról a másikra megjelenhetett a Szabadság. 1968-ban konfliktusba kerültem a városi pártbizottság első titkárával, Bucşa Remusszal, neki is „köszönhetjük” amúgy kincses városunk nevének Napoca toldalékkal való kiegészítését. Egyik nap telefonon értesítettek, hogy dél körül rövid gyűlésre hívják össze a két lap, az Igazság és a Făclia pártalapszervezetek büróit és a lapok főszerkesztőit. Átmentünk a Făcliához. Bucşa Remus és az értünk felelős pártinstruktor fogadott, de jelen volt ”¨ is, a megyei pártbizottság propaganda és agitációs osztályának vezetője, zsdánovi exaspiráns és Mihalcea Aurelia, azaz Varga Aranka, a megyei pártbizottság sajtómegbízottja.
Bucşa rövid bevezetőként közölte, hogy a városi pártbizottság bürója elhatározta a két lap alapszervezeteinek egyesítését. Az egyesítést a két alapszervezet tagságának kell határozatban „kérnie” a városi pártbizottság bürójától, és meg is indokolta az elképzelését: fölösleges a külön-külön alapszervezet, együtt eredményesebb munkát tudunk kifejteni, és jobban megismerjük egymást. Kinek van hozzászólnivalója, tette fel a szokványos kérdést.
Vállaltam a vita megnyitását, és leszögeztem, hogy nem értek egyet az indítvánnyal. Magyarázatomat a szervezeti szabályzat azon előírására alapoztam, amely eldönti, hogy pártalapszervezetet munkahely szerint kell létrehozni. Az indítvány ezzel szöges ellentétben volt. Elmondtam, hogy az Igazság alapszervezetében a gyűlések magyarul folynak, a dokumentumokat is anyanyelvünkön készítjük, a pártoktatás, a továbbképzés is úgy zajlik, mindez az ideológiai kérdések jobb megértése, alaposabb megismerése, munkánk során történő felhasználása miatt is fölöttébb indokolt. Bucşa rám ripakodott: „Măi mustăciosule (te, bajuszos), mit képzelsz, mi nem ismerjük a szervezeti szabályzatot? Értsétek meg, ez jól átgondolt, új irányzat, amit el kell fogadnotok!” Felháborodottan replikáztam, hogy ne gúnyolódjon, van nekem tisztességes nevem, és különben is, nem bokszmeccsen vagyunk, hogy így beszéljen velem. Különben tegeződtünk, régebbről ismertük egymást, de ilyen gyűléseken illett betartani a szabályt.
Szerencsémre utánam Ion Arcaş, a Făclia alapszerveze-tének titkárhelyettese kért szót, és bejelentette, hogy ő sem ért egyet az egyesítéssel. „Ce dumnezeu (mi az isten), ti összebeszéltetek a párthatározat ellen?”, kérdezte Bucşa, mire Arcaş csak annyit válaszolt: senki sem értesített előre a gyűlés témájáról, így nem volt miről összebeszéljünk. „Itt és most szembesültünk első kézből a témával. Egyébként, amit kollégámmal – talán elvtársad, vetette gúnyosan közbe Bucşa – elmondtunk, az egyéni vélemény, a kérdésről az alapszervezetek tagságának kell kimondania a végső szót.” „Ez így igaz, de teszünk mi róla, hogy a felsőbb szerv véleménye érvényesüljön”, fejezte be Bucşa a vitát.
Kovács András főszerkesztőm csak néhány szót szólt, kifejezte meggyőződését, hogy a jelenlegi forma eddig jól működött, nem tartja indokoltnak a változtatást. Szabó Sándor nem vett részt a vitában, csupán bejelentette: tájékoztatja a megyei pártbizottságot a javaslat fogadásáról. Aztán napok múlva Crişan Adalbert, a megyei szervezési titkár telefonált, és megnyugtatott: maradunk a külön alapszervezetekkel.
– Ez a része inkább „előtérben” zajlott, de mi minden rejlett a dolgok mögött, melyek voltak ennek az elképzelésnek a mozgatórugói az adott helyzetben?
– A témafelvetés elsősorban ellenünk irányult: kis magyar szigetecske voltunk a városi pártszervezetben, és ez zavarta Bucşát. Nekünk az Igazságnál nagy nehézséget jelentett volna a „közös”, mert ott csak románul fejezhettük volna ki magunkat, ami egyeseknek nem lett volna könnyű, de különben is, egyetlen porcikánk sem kívánta a vegyülést a szomszéd lap munkatársaival. Ők más okból ellenezték az egyesülést: nem akarták kiteregetni a szennyesüket, nagymérvű alkoholizmusukat és az ebből fakadó erkölcsi romlást, a sok kilengést, fegyelmezetlenséget. Ezek a kendőzött problémák állították mellénk őket az egységes álláspont meghozatalában. Kiküldött megfigyelő aktivisták jelenlétében tartott alapszervezeti közgyűléseinken a tagság egyöntetűen elvetette a városi pártszerv indítványát. Ezzel a döntéssel magunkra/magamra haragítottuk elsősorban a kezdeményező Bucşát, de voltak ott mások is, akik nem nézték jó szemmel a „függetlenségünket”.
– Pontosan mi történt ezután?
– Rövidesen lecsapott rám Bucşa bosszúja. A következő választási közgyűlésen megjelent küldött, akit Bucşa előtte jól felkészített, úgy manőverezett a jelöltlista összeállítása során, hogy én lemaradjak róla. Így végül megszabadultam tízévnyi alapszervezeti titkárságtól, és egyben a városi pártbizottsági póttagságtól, ami nemcsak terhes volt, de a szabadidőmet is igénybe vette. Leváltásomért amúgy hálás voltam Bucşának, de ezt soha nem közöltem vele.
Az alapszervezeti titkár pozíciójától való mentesítés mellé kaptam egy szakmai pofont is: a főszerkesztő közölte, hogy a nyugdíjba vonuló Erős László külpolitikus helyét felsőbb javaslatra nekem kell átvennem, így megszűnik a rovatvezetői tisztségem. Ennek következtében a rovatvezetői fizetésem különbözetét is az utódomnak, Kiss Sőni Erzsébetnek adják, én pedig csak főmunkatársi besorolásért járó javadalmazást kapok. Mit mondjak, ezt nem vártam volna a szerkesztőség vezetőségétől, de az is lehet, hogy összefüggött a lecserélésem a Bucşával való konfliktusommal. Örvendtem annak, hogy a külpolitikához kerültem, ami sokkal nyugodtabb körülményeket biztosított, nem kellett terepre mennem, és többet lehettem a családommal; nem örvendtem viszont a fizetési besorolásom megváltoztatásának, így néhány száz lejjel kevesebb jutott a családi kasszába. A pénzmegvonáson túltettem magam, a leváltásomon sokat gyötrődtem, de el kellett fogadnom. Az emésztett, hogy a felettes szervekkel szembeni jogos magatartásom miatt jártak el így velem, viszont elégtétellel töltött el, hogy kicsi magyar közösségünk felszámolását megakadályoztuk.
Többé nem is kísérleteztek velünk. Így őriztük a függetlenségünket további 21 éven át, amikor a múltat és vele a pártot is elsöpörte a ’89-es decemberi rendszerváltó „forradalom”. Én voltam a szenvedő alany, engem rugdostak, de az alapszervezet megmaradt külön, a lap is megmaradt külön, és ennek köszönhetjük, hogy Szabadság is lehetett. Mert ha egyetlen „fordított” lap lett volna 1989. december 22-ig, akkor a Szabadság nem jelent volna meg, és nem lenne Kolozsvár magyarságának ez a kiváltsága, hogy immár 27. éve van magyar nyelvű napisajtója.
– Sokat kellett nyelni 37 éven keresztül, mondjuk ki…
– Volt, sok volt…
FERENCZ ZSOLT
 FOLYTATJUK
Szabadság (Kolozsvár),