"A román történészek számára is hiánypótló információkat nyújt az a négy kötet, amelyben Varga Andrea magyar történész társszerzőivel együtt a romániai magyar, zsidó és cigány kisebbség történetét dolgozza fel, s amelyet a napokban mutattak be Bukarestben. A Romániában immár kilenc éve kutatásokat folytató magyar történész két román kollégájával, Andreea Andreescuval és Lucian Nastaséval együtt állította össze az elmúlt két esztendő szorgalmas munkájának gyümölcseként a Magyarok Romániában című, kétkötetes munkát, amely az 1945 és 1968 közötti időszakot öleli fel. Ugyanígy feldogozták a romániai cigányság 1919 és 1944 közötti történetét, és külön kötet szól a romániai zsidók 1945 és 1965 közötti sorsáról. A négy vastag kötet román nyelven íródott. Varga Andrea különböző filmek révén is ismertté vált. Ő volt az alkotója a romániai - zsidókat és romákat sújtó - holokausztot feldolgozó három kísérleti játékfilmnek. Dokumentumfilm formájában dolgozta fel a romániai utcagyerekek helyzetét, akárcsak Nagy Imrének és társainak az 1956 utáni snagovi száműzetését. Hamarosan befejezi annak a produkciónak a forgatását, amely a román-magyar labdarúgó-mérkőzések politikai hátterét próbálja megvilágítani az 1945 és 1989 közötti időszakban. /Magyar történész romániai könyvei. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), dec. 11./"

A háború utáni időszak román-magyar labdarúgó-mérkőzéseinek politikai vonatkozásairól, a sportmezbe bújtatott "hétköznapi sovinizmusról" szól az a dokumentumfilm, amelyet Varga Andrea történész készített, aki kilenc év óta folytat kutatómunkát Romániában a legkülönbözőbb témákban. A rendező korabeli levéltári dokumentumok tartalmával szembesíti a szemtanúkat, köztük volt magyar diplomatákat, magyar és román sportolókat, televíziós személyiségeket. Varga Andrea korábban is hallatott magáról a mozgóképes műfajban. Ő volt az alkotója a romániai – zsidókat és romákat sújtó – holokausztot feldolgozó három kísérleti játékfilmnek. Dokumentumfilm formájában dolgozta fel a romániai utcagyerekek helyzetét, akárcsak Nagy Imrének és társainak 1956 utáni snagovi száműzetését. Nemrég mutatták be Bukarestben a két román kollégájával, Andrea Andreescuval és Lucian Nastaséval együtt összeállított, Magyarok Romániában című, román nyelvű kétkötetes munkáját, amely az 1945 és 1968 közötti időszakot öleli fel. Ugyanígy feldogozták a romániai cigányság 1919 és 1944 közötti történetét, és külön kötet szól a romániai zsidók 1945 és 1965 közötti sorsáról. /Dokumentumfilm a "hétköznapi sovinizmusról". = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), febr. 18./

Mindeddig nem bizonyult sikeresnek a moldvai csángók székelyföldi integrációja, annak ellenére, hogy a magyar kormány jelentős anyagi és erkölcsi támogatást nyújtott ehhez – jelentette ki Bukarestben Varga Andrea történész, aki egyik előadója lesz a napokban rendezendő Csángó-konferenciának. A témáról romániai, magyarországi és nyugat-európai kutatók tanácskoznak márc. 25-26-án Budapesten, a Teleki László Alapítvány szervezésében. A moldvai csángók címet viselő nemzetközi tudományos konferenciának Walter Schwimmer, az Európa Tanács főtitkára lesz a fővédnöke. A csaknem tíz éve Romániában élő Varga Andrea kutató elmondta: a csángó kérdésről ma gazdag szakirodalom áll rendelkezésre. /A csángó kérdés feltáratlan területei. = Népújság (Marosvásárhely), márc. 25./

A Bákó Megyei Levéltár a moldvai római katolikusokkal foglalkozó konferenciát szervezett. Vilica Munteanu igazgató sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy a rendezvényen egyedül Varga Andrea budapesti kutató képviselte a magyar tudományosságot. Kallós Zoltánt és Pozsony Ferencet is meghívták, ők azonban nem tudtak eljönni. Gheorghe Hura prefektus írásban elküldött üzenetében a demokrácia megcsúfolásaként értelmezte, hogy akadnak olyanok is, akik magyarságukról akarják meggyőzni a csángókat. Rafael Chelaru bukaresti levéltári kutató arról értekezett, hogy miként változott a moldvai katolikusok jogi státusa az évszázadok során. Amint előadásából kiderült, egymást váltogatták azok az időszakok, amikor az ortodox vallásúakkal egyenrangúak, illetve hátrányosan megkülönböztetettek voltak. Hegyeli Attila, a csángó oktatási program vezetője egy 1938-as rendeletet olvasott fel: egy csángó falu polgármestere a prefektus írásos utasítására hivatkozva elrendelte, hogy szigorúan büntessék meg azokat, akik nyilvános helyeken a romántól eltérő nyelven beszélnek. Gheorghe Bejan, a magukat románnak valló katolikusok érdekvédelmi szervezete, a Dumitru Martinas Egyesület elnöke kijelentette, a hatóságok hibát követtek el azzal, hogy megengedték a magyar nyelv tanítását a moldvai iskolákban. Ioan Lacatusu, a Hargita–Kovászna Európai Tanulmányi Központ vezetője pedig azáltal látta bizonyítottnak a csángók románságát, hogy a székely megyékbe áttelepedett moldvai római katolikusok többsége a magyar közegben is a román identitást választja. /Gazda Árpád: Meghaladott elméletek? Csángókonferencia Bákóban jelképes magyar részvétellel. = Krónika (Kolozsvár), nov. 8./  

A moldvai katolikus egyház vezetősége továbbra is elfogadhatatlannak tartja az ottani csángók igényét, hogy magyar nyelven hallgathassanak misét, és magyarul énekelhessék egyházi énekeiket – állapította meg Varga Andrea történész. A magyarországi kutató, aki tíz éve dolgozik Romániában elmondta: az Európa Tanács 1521-es ajánlása – amely elismerte a vallás fontosságát a csángók azonosságtudatában – abból indul ki, hogy a csángók római katolikus vallású, nem homogén csoportot alkotnak. A szervezet ezért azt ajánlja, hogy lehetőséget kell nyújtani számukra az anyanyelvű – magyar – római katolikus misék hallgatására és arra, hogy egyházi énekeiket anyanyelvükön énekelhessék. ,,Ezeket az ajánlásokat a moldvai római katolikus egyház vezetősége sajátságosan értelmezi, vagyis elfogadhatatlannak tartja, hogy híveinek öt százaléka igényli ezt a lehetőséget” – mondta a történész. /Moldvában csak románul. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 9./

Vekov Károly kolozsvári történész a vele készül beszélgetésben kifejtette, Jakó Zsigmond tanítványaként soha nem tudott szabadulni az igényességtől. Nem lehet kisebbségi politikát folytatni a kisebbségi múlt alapos ismerete nélkül. Az a revízió, amire szüksége lenne a két ország történetírásának – de különösképpen a románnak – még nem következett be. Vekov Károly 1971-ben kényszerűségből került Bukarestre, mert évfolyamelsőként maradhatott volna Kolozsvárott, de „eltanácsolt az egyetem fura ura”, emlékezett. Így került a Nicolae Iorga Történettudományi Intézet Nemzetiségtörténeti Osztályára, amelyet Demény Lajos vezetett. Számkivetésnek érezte az ottlétet, annak ellenére, hogy sok barát került az évek során, és számos kapcsolatot sikerült kiépíteni románokkal is. A bukaresti Iorga-könyvtárnak nagyon jelentős magyar anyaga van, ott kutathatott. Az Akadémiai Könyvtárnak szintén igen jelentős történelmi tárgyú könyvállománya és magyar folyóirat-állománya van. Ekkor készítette el az erdélyi magyar művelődéstörténeti kronológiát, talán még megvan az intézetben. Fő témái egyikének – a gyulafehérvári káptalan és ezen belül hiteleshelye – érleléséhez számos más kérdés tisztázása volt szükséges, így például a középkori értelmiségtörténeté. Bukaresti indíttatású volt a székelyek középkori intézményrendszerét célzó kutatás, ez volt az első román nyelvű összefoglaló a sajátos székely intézményekről. Napjainkig a bukaresti évek alatt összegyűjtött anyagot próbálja feldolgozni. Vekov Bukarestben a Molnár Gusztáv által kezdeményezett Limes-körben vett részt. Emiatt 1988-ban házkutatást tartottak és elvitték Vekov magyar szakkönyveinek jelentős részét, valamint térképanyagot. Azóta sem sikerült visszaszereznie akkor elkobzott könyveket, térképeket. 1989 decemberében Vekov részt vett a politizálásban. Visszaköltözött Kolozsvárra. Vekov leszögezte, szükség van a teljes palettájú magyar nyelvű felsőoktatási intézményrendszerre. Kiemelten fontos a magyar történelem tanításának bevezetése minden magyar tannyelvű oktatási intézménybe, beleértve a felsőfokú egyetemi oktatást. Vekov Károly /sz. Budapest, 1947. szept. 26./ 1971-ben végzett a kolozsvári BBTE történelem-filozófia szakán. 1971–1990: kutató a bukaresti Nicolae Iorga Történettudományi Intézet Nemzetiségi Osztályán. 1990–1995: az RMDSZ országos ügyvezető titkára, majd a politikai osztály referense. 1996–2000: történelemtanár a kolozsvári Brassai Sámuel Gimnáziumban; óraadó tanár a BBTE Bölcsészkarán. Az RMDSZ Kolozs megyei parlamenti képviselője a 2000–2004-es ciklusban. 2003-tól egyetemi docens a BBTE Történelem Karán. /Varga Andrea: A történésznek is van szerepe a politikában. Beszélgetés Vekov Károly kolozsvári történésszel. = Krónika (Kolozsvár), dec. 9./

A romániai romák helyzete a rabszolgaság eltörlése után 150 évvel sem változott lényegesen, s bár az alkotmány kifejezetten tiltja a kényszermunkát, a romák közül sokaknak csak a „közhasznú” munka jut osztályrészül – fejtette ki az MTI-nek Varga Andrea történész. A tíz év óta Bukarestben élő és dolgozó magyarországi kutató annak alkalmából beszélt erről, hogy 150 évvel ezelőtt, 1856. február 20-án írta alá Alexandru Ioan Cuza fejedelem az úgynevezett felszabadító okiratot. Ezáltal az országban hivatalosan felszámolták a cigányok rabszolgatartását. A román fejedelemségekben azelőtt tárgyként kezelték a cigány rabszolgákat, akiket kényükre-kedvükre lehetett adni-venni. Felszabadításuk nem humanitárius okokból történt, hanem amiatt, hogy már semmiféle gazdasági haszonnal nem kecsegtettek. Ebben az időben közel százezer cigányt engedtek szabadon a bojárok. Az állam a felszabadításért cserében fejenként tíz aranyat fizetett a rabszolgatartóknak. A fejedelmi kincstár elsősorban hitelre és értékjegyre vásárolta meg a cigányok szabadságát. Ezt a pénzügyi erőfeszítést később úgy próbálták ellensúlyozni, hogy a szabaddá vált romáknak dézsmát kellett fizetniük. A második világháborúban Antonescu fasiszta rendszere 25 ezer romát deportált Transznisztriába, ezek fele ott halt meg. A kommunizmus idején kitelepítéssel sújtották a cigányságot. /150 éve törölték el a rabszolgaságot. = Népújság (Marosvásárhely), febr. 21./

Az utóbbi időben ismét nacionalista felhangok töltik be a román közéletet. A kormánypárti demokrata honatyák akadályozták a kisebbségi törvény elfogadását, támadva a kulturális autonómiát; az ellenzéki szociáldemokrata párt vezető politikusai magyarellenes retorikát alkalmaznak, közben a Babes–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) önálló magyar karainak, illetve egy esetleges önálló magyar egyetemnek az ötlete „nemzeti alapú” ellenállást vált ki a románok körében. A Ziua című napilap támadta az elmúlt hónapokban a közös Gozsdu-közalapítvány létrehozásáról szóló román–magyar államközi egyezményt, és cikksorozatban fejtette ki, hogy a magyarok továbbra sem nyugodnak bele Trianonba. Bukarestben hazafiatlan cselekedetnek minősült, hogy Frunda György szenátor elfogadtatta az Európa Tanácsban a nemzet fogalmára vonatkozó jelentését. Román nemzeti érzelmeket látszott sérteni tavaly Koltay Gábor Trianon-filmjének bemutatása, és bizonyos politikai erők szakadár törekvésnek tekintették a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) rendezvényeit. A magyarellenes támadások élén áll a Nagy-Románia Párt (NRP). Corneliu Vadim Tudor pártvezér gyűlöletkeltő szólamai visszhangra találnak más politikai erők soraiban is. „Romániában néhány hónapja egyre erősödik a szélsőséges nacionalista beszédmód, egyre több a magyarellenes megnyilvánulás, egyre több a próbálkozás az RMDSZ kiszorítására a román politikai életből” – fogalmazott nemrég az MTI-nek Markó Béla, az RMDSZ elnöke. Bíró Béla szerint a nacionalizmus nem köthető kultúrákhoz, etnikumhoz, hanem helyzetekhez. Adrian Cioroianu történész, a bukaresti egyetem történelmi tanszékének docense szerint Ceausescu megbízásából a román történészek nacionalista szellemben szálltak vitába a magyar történetírás olyan műveivel, mint amilyen például Erdély háromkötetes története volt. A docens szerint a legjobb román egyetemek és főiskolák történelem szakain ma már korántsem tapasztalható az egykori görcsösség, túlfűtöttség. Rögtön a diktatúra bukásakor, 1989. december 22-én, miután lincselés áldozata lett a kézdivásárhelyi rendőrparancsnok, Romulus Vulpescu költő, volt nagy-romániás szenátor úgy adta elő a történetet: Székelyföldön a magyarok románok fejével futballoznak. Ezt természetesen nem volt igaz. Azután jött az 1990 márciusi marosvásárhelyi magyarellenes pogrom volt, amikor a tudatosan feltüzelt vidéki románok csaptak össze a helyi magyarokkal. A véres összeütközés után Marosvásárhely sokáig a félelem városa volt. Radu Ciontea, a Román Nemzeti Egységpárt (RNEP) első elnöke a marosvásárhelyi pogrom előtti hetekben adott nyilatkozata szerint családi forrásból tudja, hogy minden magyar zsebében ott lapul a kötél, amelyre fel akarják akasztani a románokat. A nacionalizmus a kilencvenes évek közepéig erőteljesen jelen volt a román politikában, mind az írott, mind az elektronikus média vak indulattal beszélt a magyarokról. Varga Andrea Romániában élő és kutató magyarországi történész felidézett egy korabeli televíziós beszélgető műsort. Egy betelefonáló azt akarta kifejteni, milyen jól képes együtt dolgozni magyar kollégájával, s hogy nem igaz, amit a sajtó ír. Mondanivalóját nem tudta végigmondani, mert lekeverték a hangját, és a műsorvezető kikelt magából: mit szólna a kedves néző, ha az ő rokonának vágták volna le a fejét, és azzal fociztak volna a porban? A kilencvenes évek közepétől kezdve a sajtó leállt ezzel az általános uszítással. Akkor a politika úgy döntött: paradigmaváltást hajt végre a magyarokhoz fűződő viszonyában. Az RMDSZ akkorra már kormányzati tényezővé vált, mint a Demokratikus Konvencióba tömörült pártok egyike (1996–2000). Varga Andrea emlékeztet arra a vissza-visszatérő riogatásra, miszerint jönnek a magyarok, visszaveszik Erdélyt, például hátizsákos turistáknak „álcázva” magukat. Egy időben a szélsőséges román politikusok azt sugallták a lakosságnak, hogy a magyar vállalatok romániai befektetéseik révén apránként vásárolják fel Erdélyt, a Mol-kutak romániai terjeszkedése pedig arra szolgál, hogy az esetleges későbbi konfliktusos időszakokban a magyar harckocsiknak biztosítsanak üzemanyagot. Az effajta „üzenetek” egyik legfőbb terjesztője Gheorghe Funar egykori kolozsvári polgármester volt. Sokan Markó Béla legutóbbi kézdivásárhelyi beszédét is a „magyar nacionalizmus” megnyilvánulásának tekintették, amikor a szónok így szólt a hallgatósághoz: „Aki itt, a Székelyföldön hivatalnok, az a mi kenyerünket eszi. Végtére is a mi adónkból, a székely ember adójából kapja a fizetését, nem másból. Akkor pedig tessék megszólalni magyarul, vagy ha nem tud valaki, aki hivatalt visel, tanuljon meg”. Sok román idézi a hivatalos tételt, miszerint a román ember egyik lényegi jellemvonása, hogy a mindennapi életben befogadó, nyitott a másság iránt. Azonban az alkotmány is „nemzetállamként” határozza meg a soknemzetiségű Romániát. Ezt a kitételt az RMDSZ-nek nem sikerült kivetetnie még a 2003 végén végrehajtott – népszavazással megerősített – alkotmánymódosítás során sem. A romániai magyarság aggódva figyeli a kormánykoalíciót alkotó Demokrata Párt (DP) nacionalista felhangjait. E pártba beolvadtak az NRP-ből kivált politikusok, s így tett testületileg Funar egykori pártja, a Román Nemzeti Egységpárt (RNEP) is. Az ellenzéki szociáldemokraták (SZDP) a nagy-romániásokkal (NRP) terveznek együttműködést a parlamentben. Bíró Béla kifejezetten derűlátó. Szerinte a román értelmiségi elitben és a román közvéleményben kihunyni látszik számos hamis félelem (például az irredentizmustól). /Garzó Ferenc MTI – Bukarest: A nacionalizmus felemelt tyúktolla a porba kívánkozik Romániában. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 31./

A Teleki László Alapítvány Bákóban és Pusztinán szervezett csángókonferenciát. Az a tény is sokatmondó, hogy ilyen szervezésben és ott, a helyszínen kerülhetett sor erre a konferenciára. A külső szemlélő számára meglepetésszerűen hatott a fiatal csángómagyar értelmiségiek és a vélük társuló erdélyi, magyarhoni fiatalok tudományos felkészültsége. A  résztvevők a konferencia idején és utána a közvélemény ítélőszéke elé vitték a moldvai magyarok román eredetével kapcsolatos tévhiteket, a Ceausescu-rezsim alatt megrendelésre gyártott ,,elméleteket”. Ezek közül a legismertebb Dumitru Martinas hírhedt, szekuritátés megrendelésre újra kiadott könyve, amelyet egy magyar- és csángóellenes mozgalom ideológiai alapjává emeltek. Azonban a bákói értekezletre azok a fiatal román kutatók sem mentek el, akik más alkalmakkor kritikával illették Martinas könyvét. A félelem, a tudományos életből való kiközösítés veszélye tartja távol őket, hisz Martinas ,,elméletének” tagadása ahhoz hasonlatos, mintha valaki a dákoromán kontinuitás elméletét kérdőjelezné meg. A Martinas-féle elméletre egész mozgalom épült. Ennek lényege az, hogy ,,a csángó néven ismert lakosság székely környezetben elmagyarosított és katolizált románokból áll, akiknek többsége a 18. században emigrált Moldvába, és ott a magyarok által kirendelt papok folytatták elmagyarosításukat”. A könyvet, mint annyi más áltudományos fércművet, nyugati nyelveken is megjelentették, diplomáciai úton is terjesztették. A ,,tudósok” egész serege munkálkodott azon, hogy Martinas könyvének állításait aládúcolják. Jellemző, hogy az egyik ilyen tartalmú, háromezer példányban kiadott brosúrát 1998-ban Göncz Árpád akkori köztársasági elnök jelenlé­tében mutatták be. A kutatók – elsősorban Varga Andrea történész – kiderítették és levéltári okmányokkal bizonyították, hogy Martinas könyvének újrakiadása körül a Szekuritáté szorgoskodott, olyan illusztris személyiségekkel egyetemben, mint Constantin Dragan, Ion Coja és az állambiztonságiakkal kapcsolatot tartó társaik. Moldvában minden negyedik pap együttműködött a Szekuritátéval. /Sylvester Lajos: Hamis mítoszok sárkányfeje. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jún. 10./

Varga Andrea tíz évi levéltári kutatásai során, főképpen az elmúlt három évben olyan okiratokra bukkant, amelyek a romániai katolicizmus történetét új adalékokkal gazdagítják. A moldvai katolicizmust három különböző szakaszra osztható. Az első időszak a Vatikán itteni hittérítőinek megjelenésével kezdődött, és tartott az 1848-as forradalomig. Nehéz, küzdelmes szakasz volt ez, az oszmán és egyéb birodalmak fennhatósága alatt álló Moldva trónján egymást sűrűn váltó uralkodók tovább nehezítették a missziós tevékenységet. A második időszak kezdete az 1848-at követő évtizedekre tehető, és a romániai kommunizmus hatalomra jutásával ért véget. Ebben az időszakban a moldvai misszió minorita rendje volt meghatározó tényező. A csángókat sokan azonosítják a katolikusokkal. A valóság az, hogy Moldvában létezik ugyan egy katolikus misszió, de a csángó hívősereg ennek csak egyik összetevője. Több mint kétszáz évvel ezelőtt Románia mai területén megtelepedett egy vallási közösség, amely elszakadt az orosz ortodox egyháztól, a lipovánokról van szó. A román ortodox nem kísérelte meg asszimilálni a lipovánokat. Mikor ide menekültek, 15 200-an voltak, jelenleg pedig csaknem 50 000-re tehető a számuk. Ezzel szemben a csángók, akik egy régi magyar nyelvjárást beszélnek, a XIX. század elején 18 ezren voltak az akkor Moldvában élő 32-33 ezer katolikus között. A moldvai katolikus közösség jelenleg több mint 250 ezer főt számlál, a legutóbbi népszámlálás adatai szerint ebből mintegy 1500 a csángó. Ennek ellenére, a katolikus egyház nyilatkozatai szerint Moldvában 250 ezer katolikus él és valamennyien románok. Tanúi lehetünk a csángók elrománosításának. A moldvai katolikusok történetének második szakaszát a romániai felekezeteknek a második helyért vívott szüntelen vetélkedése határozta meg. Az 1918. évi egyesülés, majd különösen az 1929. évi konkordátum aláírása után a katolikus egyház beilleszkedett a két világháború közötti korszak román ultranacionalista áramlataiba, amit egész sor okirat, valamint a Presa Buna Kiadó (1928) könyvei tanúsítanak. A harmadik szakasz meghatározó volt az asszimilációs folyamatban, amelynek célja a magyar nyelvet beszélők elszigetelése volt. Tíz-tizenkét nehéz éven át a moldvai katolikusok felekezeti üldöztetésnek voltak kitéve, utána valamelyes javulás állt be a kommunista hatóságokkal kialakult kapcsolataikban. A harmadik szakasz dokumentumaiból kiderül, hogy a katolikus egyház jelenlegi helyzetét három körülmény befolyásolta: a Vatikán, általában a romániai, ezen belül különösképpen a moldvai katolikus klérus, valamint a Securitatetól támogatott kommunista hatóságok. Romániában, miután Bukarest egyoldalúan felmondta a konkordátumot, törvényen kívül helyezték a görög katolikus egyházat és több száz katolikus papot börtönbe vetettek. A Vatikán, hogy a feszültségen enyhítsen, kénytelen volt engedményeket tenni Románia és a szovjet befolyás alatt álló többi ország számára. Fenyegetően lépett fel az ortodox egyház is, mert zavarónak érezte a „katolikus enklávét”. Miután a Román Ortodox Egyház megkaparintott több mint 800 görög katolikus templomot, doktrínájában újraéledt a katolikusok elleni harc, amiben segítséget kapott a hatóságoktól is. A Securitate szemmel tartotta az egész klérust, úgyszintén a hívő közösségeket is. A megfigyelés kiterjedt az egyház egész tevékenységére, kezdve a vallási szertartásoktól, egészen a Vatikánnal fenntartott kapcsolatokig. A Securitate aktív, jól szervezett hálózatot épített ki besúgókból, akik közül többet a klérus soraiból toborozott. Ez a rendszer behálózta mind az ortodox mind a katolikus klérust, beleértve az erdélyi magyar vagy román papokat is. Varga Andrea kutatásai során a moldvai csángók eltűnését vizsgálta. A moldvai katolikus egyház, amely az utóbbi 150 év alatt a csángók közösségének is pásztora volt, hibás ezért. A moldvai katolikus egyháznak a csángók eredetére vonatkozó alapmunkáit könnyen lehet cáfolni. Érvényes ez Palra a moldvai katolicizmus főművére (Iosif M. Pal: A moldvai katolikusok eredete) épp úgy, mint Dumitru Martinasra is. Martinas csángó monográfiája /román nyelvű, címe magyarul: A moldvai csángók eredete, Bukarest, 1985/, a Securitate műve (UM 0544 és D – dezinformáló – ügyosztály). Egy „forrás” besúgói jelentése szerint Gherghel (iasi-i püspök) azt állította Martinas könyvének egyik kiadójáról, hogy ezredes. A Securitate tevékenysége kiterjedt a belső helyzetre, de a külsőre is, ami főképpen a Nyugat és a Vatikán félretájékoztatására összpontosult, például a „montázs” akcióban közreműködött a Securitate minden ügyosztálya, a kultusz-főigazgatóság, valamint 15 magas rangú egyházi személyiség. Egy különösképpen kétes, ugyanakkor rejtélyes alak az ultranacionalista Josif Constantin Dragan: beleavatkozott a Vatikán, a romániai katolikus klérus és a kultusz-főigazgatóság (Securitate) kapcsolataiba. Az 1970-es évektől kezdődően lépett fel mint közvetítő, ettől kezdődően a Securitate jobban be tudott épülni a romániai katolikus egyház életébe. A Securitate-jelentésekből megállapítható: 1. Azért, hogy megmenthesse romániai enklávéját, a Vatikán sorsára hagyta a görög katolikus egyházat és a moldvai csángókat, ez utóbbiakat a magyar nyelvű istentiszteletekre vonatkozó óhajukkal együtt. 2. A kommunista hatóságok a Securitate segítségével, különösen 1976 után új nacionál-kommunista vonalat követve, megtagadták a csángók minden kérését, és határozottan visszautasították, hogy a görög katolikus felekezet elismeréséről a Vatikánnal tárgyalásokat folytassanak. 3. Bukarest és Moldva érseksége továbbra is asszimilálja a csángókat épp úgy, ahogy tette a kommunista rendszert megelőzően is, a kommunista rendszer idején pedig új jelenség volt: a klérus jelentős része a Securitate kollaboránsa lett, sokan közülük ma is aktívak. Sajnálatos, hogy ez a mentalitás 1989 után sem változott, annak ellenére sem, hogy hatályos az 1521/2001. sz. Ajánlás, a Tytti Maria Isohookane-Asuma, az Európai Parlament finn tagjának abszolút semleges jelentése, amelyet 2001. május 4-én 9078-as számmal a csángók helyzetével kapcsolatban terjesztett elő. /Fordította: Barabás István./ /Varga Andrea: Egyedüli vesztes a csángók közössége? = Új Magyar Szó (Bukarest), jún. 28./

A moldvai csángók önálló kisebbségként való elismertetését szorgalmazta Gabriel Andreescu, a Helsinki Emberjogi Bizottság (APADOR CH) elnöke a Bálványosi Nyári Szabadegyetem csángóvitájában. Andreescu szerint ezt elsősorban a csángóknak kell akarniuk. Javaslatára kurtán reagált Duma András költő, a Bákó megyében bejegyzett Szeret Klézse Alapítvány elnöke. „Nekünk a magyarságunk kell” – jelentette ki határozottan. Duma azt is sérelmezte, hogy sokan a csángó nyelvet önálló nyelvnek tekintik, holott az legfeljebb nyelvjárás. Varga Andrea Bukarestben élő budapesti történész arról beszélt, hogy ideje lenne nyíltan szembenézni a csángók asszimilációjának valós folyamatával. A Dévai Szent Ferenc Alapítvány részéről Kolozsváry Tibor közölte, elkészült már a Rekecsinbe tervezett Béke Királynője iskola terve. /Gazda Árpád: Asszimilációra ítélve? = Krónika (Kolozsvár), júl. 21./

Hogy miről is szól ötvenhat? Talán arról, hogy az állampolgár állampolgár akart lenni. Aki felelős a gondolataiért és a cselekedeteiért. Aztán persze ott áll, kicsit mindettől külön, a megtorlás. És végül ott vannak a halálraítéltek. Zömmel belenyugodtak a sorsukba, írta Varga Andrea. Félni csak attól lehetett, hogy mindezt elfelejtik, titokban marad. /Varga Andrea: Miről is szól... = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 18./

Statisztikai léptékben nézve pár ezer 1956-1959 között letartóztatott ember, több mint ezer kicsapott egyetemista, súlyos börtönbüntetések, húsz halálos ítélet történelmével szembesíti hamarosan Romániát egy Bukarestben készülő, Varga Andrea történész által koordinált kiállítás. Eredeti, egyedi, romániai '56-os dokumentumok bemutatásával készül megismertetni a közönséggel a kommunista/szocialista korszak történéseit az a vándorkiállítás, melynek anyagát a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Bizottság (CNSAS) archívuma alapján készítenek elő jelenleg Bukarestben. A tervezett állomásokon Craiova, Temesvár, Arad, Nagyvárad, Kolozsvár, Marosvásárhely, Csíkszereda, Sepsiszentgyörgy, Iasi, Brassó, Bukarest – a korszak bemutatásának célközönsége egyrészt a diákság, és célja a tudatosítás, a tolerancia is – mutatott rá Varga Andrea projektvezető, történész. A magyarországi események ugyanis jelentős rokonszenvhullámot keltettek a romániaiak, elsősorban az erdélyi magyarság körében. Ezért a Szekuritáte kíméletlenül lépett fel a magyar közösség ellen, részben az etnikum rendszerhez hű tagjainak segítségével. 1956-ban erős magyarok iránti szimpátiahullám volt megfigyelhető a román diákság részéről is, de ezt később, sajnos, nem sikerült életben tartani. Mindent egybevetve, a magyar közösségek részéről a szervezők több mint 30 ezres látogatói létszámra számítanak. A kor hangulatának érzékeltetése céljából a kiállítási tárgyak mellett az ötvenes évek vizuális-akusztikai emlékeiből is ízelítőt nyújtanak korabeli újságcikkek, hirdetések, a kor slágerzenei számai, hazafias énekek, vagy híradórészletek a rádió archívumából. A kiállítást októberben Brüsszelben egy Románia csatlakozásáról szóló rendezvényen, majd novemberben Budapesten a második magyar-román közös kormányülésen is bemutatják /Gergely Edit: Szembenézés a rácson át. Romániai '56-os dokumentumokból készül áttörő, interaktív vándorkiállítás. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 18./

„Tisztelt Ceausescu elvtárs, tisztelt házigazdáink! Pártunk megbízásából nyílt szívvel, a legmesszebbmenőkig való együttműködés szándékával jöttünk ide. Beszélgetésünk, tárgyalásunk első szakasza arról győz meg bennünket, hogy népeink, pártjaink érdekében további együttműködési lehetőségek állnak előttünk.” – mondta Grósz Károly köszöntő beszédében Ceausescu tiszteletére, Aradon, 1988. augusztus 28-án. Göncz Kinga külügyminiszter augusztus 28-án Bukarestbe látogat, ahol román kollégája, az RMDSZ elnöke, valamint a kormányfő is várhatóan tárgyalásra invitálja majd. Sorskérdések kerülnek napirendre: az észak-erdélyi autópálya, a Sapientia Egyetem finanszírozása és a kisebbségi törvény. A diplomáciai esemény- és kapcsolattörténet kutatója a romániai levéltári kutatások során feltárt különböző típusú levéltári dokumentumok tartalomelemzéséből levonható következtetést is megkockáztathat: a magyar küldöttségek tárgyalási és megegyezési szándékait a román partner szinte minden alkalommal a magyar bátortalanságára épülő tétovaságnak tekintette. S ez a magatartás mindmáig érvényes, az elmúlt évek fejleményei azt mutatják, hogy a két ország viszonyát továbbra is a magyar kisebbséggel kapcsolatos alapvető nézeteltérések jellemzik. A román politikumnak a magyarveszélyre való hivatkozása mint állandó fenyegetettségi tényező van jelen a sajtóban, közpolitikában, parlamenti vitákban, nemzetközi kapcsolatokban. S jelen van a mostani látogatáson is, éppen a dicstelen, elvtársias légkörű aradi találkozó évfordulóján. Varga Andrea kutató szerint lehetséges talán, hogy azt, amit öt évtized, vagy közel egy évszázad román és magyar politikai (diplomáciai) kapcsolattörténete, a magyar külpolitika nem oldhatott meg, most majd sikerül megoldani. Lehetséges, hogy „igaz ügy szolgálatában” megjelenő politikai tényező újfent „az országok fejlődését befolyásoló nagy felelősséget” képviseli, aki fogást is talál a román tárgyalófélen, annak magyar tagjai révén. /Varga Andrea: Magyar-magyar kapcsolatok ’89 előtt, Arad után. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 28./

Varga Andrea történész kutatásai alapján tekintette át a magyar-román tárgyalásokat, visszamenve Grósz Károly rossz emlékű 1988-as aradi látogatására. Göncz Kinga augusztus 28-án Bukarestbe látogatott. A román és magyar kapcsolattörténet tompítani képes a várakozás optimista hangoltságát. A két ország viszonyában folytonosan kiemelt szerepet játszott a kisebbségi kérdés, főként a magyar diplomácia nézőpontjából. A magyar kisebbség mindenkori helyzete minőségileg függött Bukarest magyarságpolitikájától. Az 1948-49-ban kiépült sztálini típusú rendszer alapvetően megváltoztatta a két ország kapcsolatrendszerét. A sztálini államközi rendszerben a külpolitika diplomáciai jelentősége devalválódott, degradálódott. A pártközpontú külkapcsolatokra szakosodott külügyi apparátusok igyekeztek a nemzetek közötti ellentéteket háttérbe szorítani. Az 1956-ban hatalomra került, Kádár János nevével fémjelzett politikai vezetés a problémamentes, jószomszédi kapcsolatok kiépítésére törekedett – ezt is várta el tőle a Kreml. A mosolydiplomáciát erőltették, annak ellenére, hogy a hatvanas évek első felében a budapesti külügyminisztériumban is felismerték: Romániában a nacionalizmus a párt- és állampolitika hivatalos, bár nem nyilvános részévé vált, és a magyar kisebbség helyzete folyamatosan romlik. Ennek ellenére az 1956-ot követő jó 30 évben az erdélyi magyarság problémáját minden esetben alárendelték a Moszkva által megkövetelt szívélyes „jószomszédi” politikának. A budapesti külügyminisztérium illetékesei számos – évek óta húzódó, megoldatlan, vitás – kérdésre hívták fel a pártvezetés figyelmét. (Például már ekkor javasolták, hogy az 1955-ben egyoldalú román lépésre megszűnt kolozsvári Útlevélhivatalt – már konzulátusi rangban – újra meg kellene nyitni, könnyíteni kellene a kölcsönös látogatás feltételeit stb.) Ennek ellenére az 1958. február 20-28. között Romániában „vendégeskedő” Kádár János és Kállai Gyula a bukaresti tárgyalásokon – a román fél szándékának megfelelően – a „kényes” problémákat még csak föl sem vetették, mindenben elfogadták a szomszédok ajánlásait. A román fél ugyanis ügyes taktikával elérte, hogy semmiféle konkrét megállapodásra nem került sor! A közös nyilatkozatban – az eredeti magyar javaslat ellenére – még csak utalás sincs a nemzeti kisebbségekre. Kádár és Kállai látogatása tulajdonképpen két momentum miatt maradt emlékezetes az erdélyi magyarság köreiben. A Marosvásárhelyre érkező delegáció nevében Kállai Gyula a Simó Géza Bútorgyárban megtartott nagygyűlésen előbb „megdicsérte” az RMP vezetését a kisebbségpolitikájáért („Mi eddig is tudtuk és nagyra értékeltük, most személyesen is tapasztalhattuk, hogy a Román Népköztársaságban megvalósult a nemzetiségek jogegyenlősége, a politikai, a gazdasági és a kulturális élet minden területén, [...] a szabad nyelvhasználat természetessé vált.”), majd sorra került „Erdély kérdése”. Először is kijelentette, hogy „a magyarországi ellenforradalom nyíltan felvetette területi követeléseit a szomszédos népi demokráciák felé”, és „felelevenítették a határkérdést”. Majd gyorsan hozzátette: „Megmondjuk világosan: Nekünk semmiféle területi igényünk nincs; azt tartjuk, hogy Magyarországnak van éppen elég földje, és népe, hogy azon – testvéri egyetértésben a szomszéd népekkel – felépítse a maga szocialista hazáját”. Kállai után két nappal, a bukaresti nagygyűlésen Kádár kijelentette, hogy „a Magyar Népköztársaságnak nincs egyetlen országgal szemben sem területi, sem más igénye”. Majd Kolozsvárott tartott beszédében leszögezte: „Mi természetesen elsősorban forradalmárok vagyunk. A határok problémája csak alárendelt kérdés...” Kállai és Kádár kijelentései nagy megdöbbenést keltettek az erdélyi magyar tömegekben. Sokan sejtették, hogy ez nem mást jelent, mint hogy Budapest „levette a kezét” az erdélyi magyarságról, és Bukarest szabad kezet kapott az asszimilációs politikájához. A félelmek igen hamar beigazolódtak. A találkozó után egy évvel bejelentette a bukaresti politikai vezetés a két kolozsvári egyetem, a Bolyai és a Babes „egyesítését” – amihez egy szava sem volt Kádáréknak – sőt, az 1959 júliusi titkos bukaresti tárgyalásain Kállai Gyula megnyugtatta a román partnereit (köztük N. Ceausescut!), hogy „pártunk Politikai Bizottsága tagjainak az a véleménye, hogy e kérdést az önök belső ügyének tekintik.” A két ország viszonya a hetvenes évek elején sem volt probléma-mentes. Hiába volt több magas szintű találkozó is a két ország párt-és állami vezetői között (1972. február 24-26. közt Bukarestben tárgyalt a Kádár János vezette párt- és kormánydelegáció), valódi előrelépés nem történt. Ekkor már a budapesti külügyi vezetés is tisztában volt vele, hogy az RKP vezetésének „alapvető célja továbbra is a nemzetiségek gyors asszimilálása”. A Kádár-Ceausescu találkozó közvetlen előzménye Lázár György miniszterelnök 1976. december 20-21-i bukaresti látogatása volt, amelyen a felek – a közös közlemény szerint – megállapodtak abban, hogy „az illetékes szervek gyorsítsák meg a kishatárforgalmi egyezmény megvalósítását, fejezzék be a konzulátusok (kölcsönösségi alapú) létesítésére vonatkozó tárgyalásokat, terjesszék ki a magyar-román turisztikai együttműködést (beleértve a két ország lakossága közvetlen kapcsolatainak bővítését is)”. Ugyancsak ekkor állapodtak meg abban, hogy „meggyorsítják” a budapesti román, ill. bukaresti magyar kultúrházak megnyitását. (Erről még 1969-ben állapodtak meg!) Kádár és Ceausescu 1977. június 15-16-i nagyváradi-debreceni „baráti találkozó” magyar diplomáciai sikernek bizonyult. Ceausescu ugyanis hajlandó volt a közös nyilatkozatban kitérni a nemzeti kisebbségekre is, és magyar javaslatra bekerült az a kitétel, miszerint a két ország nemzetiségei „híd” szerepet töltenek be a kapcsolatok építésében. Megállapodtak arról, hogy mihamarabb megnyitják a kolozsvári, ill. debreceni főkonzulátusokat és a budapesti, ill. bukaresti kulturális központokat. Azonban, hogy a román fél – következetesen és kiszámíthatóan – nem tarja meg a korábbi ígéreteit. A kulturális központok 1989-ig nem is nyílhattak meg. A magyar főkonzulátus is csak a megállapodás után két évvel, 1979-ben nyithatta meg kapuját (hogy aztán egyoldalú román döntésre 10 év múlva megszűnjön). Az MSZMP legfelső vezetése tisztában volt a magyar kisebbség helyzetének fokozatos romlásával, amely a nyolcvanas évekre elviselhetetlenné vált. Ennek ellenére Kádárék nem léptek fel határozottan a helyzet javítása érdekében. Ennek okát egy hetvenes évek végi belső feljegyzésben így rögzítették: „Az MSZMP politikájának fő irányvonala, hogy előmozdítsa a MNK és a RSZK kapcsolatainak erősítését a marxizmus-leninizmus és a proletár internacionalizmus elvei alapján. (...) Az alapvetően problematikus kérdéseket napirenden tartjuk, és találkozóinkon azokat szóvá tesszük. Változatlanul érvényes, hogy a román relációban türelmes, higgadt magatartást kell tanúsítanunk és érdekeinket szívósan és következetesen kell képviselnünk. (...) A nemzetiségi kérdést úgy tekintjük, mint amelynek megoldása minden ország belső ügye. Nem kívánunk abba kívülről beavatkozni.” A nyolcvanas évek elejétől fokozatosan elhidegül a viszony a két pártvezetés közt, aminek okaként említhető Kádár személyes ellenszenve Ceausescuval szemben, akivel nem volt hajlandó találkozni. 1988-ban színre lépett az új első titkár, Grósz Károly. Grósz abból indult ki: „nem tehetjük meg, hogy két szomszédos szocialista ország első számú vezetői több mint tíz év óta nem találkoztak”. Noha a Külügyminisztérium, és a pártvezetés reformerei is azt javasolták, kösse előre tisztázott szigorú feltételekhez a találkozót, Grósz csak magamagára hallgatott. Ennek meg is lett az eredménye. Az 1988. augusztus 28-i aradi magyar-román csúcstalálkozó román relációban a magyar diplomácia egyik legnagyobb kudarcának tekinthető. Összefoglalásul megállapítható, hogy az 1956 és 1989 közti évtizedekben a magyar párt-és állami vezetés mindvégig – a Moszkva által elvárt – problémamentes, jószomszédi kapcsolatok kiépítésére törekedett. A magyar küldöttségek tárgyalási és megegyezési szándékait a román partnerek szinte minden alkalommal a magyar bátortalanságára épülő tétovaságnak tekintette. S ez a magatartás mindmáig érvényes. /Varga Andrea: Arad 1988/2006. A mosolydiplomácia nem talál fogást. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 30./

Göncz Kinga egynapos hivatalos bukaresti látogatása után hazatérve, otthon folyamatosan Szlovákiával kapcsolatos, súlyos gondokról beszélt. A magyar külügyminiszter asszony bukaresti látogatása utáni ,,mellébeszélésének” viszont más oka is van. A találkozó napirendjén szerepelt a romániai magyar nyelvű felsőoktatás, a romániai kisebbségi törvény elfogadása. Göncz Kinga és a magyar diplomácia konkrétumokat várt ettől a találkozótól. A magyar diplomáciának szüksége van sikerélményre. A magyar mosolydiplomáciának az az ,,eredménye”, hogy Traian Basescunak más a véleménye a kisebbségi törvénytervezet parlamenti elfogadásáról, mint a román kormányfőnek. Ráadásul az egyik román parlamenti képviselő Göncz Kingát kioktatta, hogy a román törvényhozásnak ne szabjon feltételeket. A román-magyar kapcsolatok alakulását tekintve Varga Andrea bukaresti-budapesti levéltári kutatásokra alapozott elemzései tűnnek irányadónak. A szerző előzőleg a moldvai csángók ,,román eredetének” kidolgozásában a Szekuritáté és a moldvai papság szánalmas szerepét tárta fel. Most az Új Magyar Szóban (A mosolydiplomácia nem talál fogást) – hívta fel a figyelmet arra, hogy a magyar küldöttségek tárgyalási és megegyezési szándékait a román partner szinte minden alkalommal a magyar bátortalanságra épülő tétovaságnak tekintette. S ez a magatartás mindmáig érvényes. A román politikumnak a magyar veszélyre való hivatkozása mint állandó fenyegetettségi tényező van jelen a sajtóban, közpolitikában, parlamenti vitákban, nemzetközi kapcsolatokban. A fél évszázados történetre visszanéző mosolydiplomácia kudarcsorozata, Kádár és Kállai 1958-as, Grósz Ká­roly 1988-as látogatásának szégyene legyen intő példa. /Sylvester Lajos: Bátortalan tétovaság (Határhelyzetek). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 1./

A Transsylvania, az Amerikai Erdélyi Szövetség Negyedévi Tájékoztatójának legfrissebb száma /2006/3/ az erdélyi kisebbségi lét kérdéskörét taglalja. Gál Kinga, az Európai Parlament képviselője írásából kiderül, hogy őszre halasztották a kisebbségi törvénytervezet vitáját. Csetri Elek pedig Szabó Dezsőre emlékezett, a magyarság jelenéről, jövőjéről indult konferenciasorozatról szóló beszámoló Tények és perspektívák címmel látott napvilágot. Varga Andrea cikkének címe: Moldvai katolikusok a Vatikán és a Securitate között. /Lapszemle. Transsylvania – 2006/3. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 8./

A csángók asszimilálása érdekében szövetkeztek a szélsőjobb szimpatizánsai, a Ceausescu-rezsim szolgái, a Szekuritáté és a katolikus klérus, állította az ÚMSZ-nek adott interjújában Varga Andrea történész. A 30-as évek intoleráns nacionalizmusát átvették a Ceausescu-időszak kommunista nacionalizmusának ideológusai. Ennek az ideológiának első tétele a történelem újbóli feltalálása. Az első célpont Magyarország volt. Magyar nemzeti kisebbségként a csángóknak az erdélyi magyarsággal azonos volt a sorsuk. A Szekuritáté a katolikus egyházra, az ottani román papokra épített, és fordítva, a moldvai katolikus hierarchia kihasználta az állambiztonsági szervek lehetőségeit, csakhogy bevégezze a Moldvában évszázadok óta élő, magyarul beszélők asszimilációját. A Szekuritáté a klérus soraiban beszervezett informátorokból álló aktív és nagy létszámú hálózattal dolgozott. Elég Dumitru Martinasra gondolni, aki tevékenységét még az 1935-1940 közötti időszakban kezdte el. Az ő munkáit vették elő a Szekuritáté UM 0544 alakulatának emberei, amikor kitört a magyar-román ellentét – a Ceausescu-éra második évtizedében. Az állambiztonság – hogy semlegesítse a csángók tiltakozásának bármilyen formáját – kidolgozta az ellenőrzés és a megfélemlítés komplex terveit. Ezek a „Trotus”, „Siret”, „Montaj” stb. fedőnévvel indított akciók megkövetelték, hogy kivitelezésükhöz az egyház minden köréből résztvevőket szervezzenek be. /Isán István Csongor: Egyházi hozzájárulással asszimilálták a csángókat. = Új Magyar Szó (Bukarest), szept. 13./

Az 1956-os főrendezvényt Kolozsváron tartják: az Állami Magyar Operában gálaest várja a meghívottakat. Az RMDSZ és a kolozsvári magyar főkonzulátus közös szervezésében tartandó eseményen Kodály Zoltán Psalmus Hungaricus című művét élvezheti a közönség. A bukaresti magyar nagykövetség november 4-én Brassóban évfordulós emlékünnepséget szervez. Ennek keretében emléktáblát lepleznek majd le mindazoknak a tiszteletére, akiket az 1956-os magyar forradalom szimpatizánsaiként meghurcoltak, bebörtönöztek vagy kivégeztek Bukarestben újszerű kiállítás nyílik október 23-án. Varga Andrea, az immár tizenegy éve Romániában élő és kutató magyarországi történész saját eddigi kutatásainak anyagát és az újabban előkerült dokumentumokat felhasználva kiállítást szervez a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Bizottság megbízásából /Nagyszabású rendezvénysorozat Romániában. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 14./

Szilágyi Domokosnak a Szekuritátéval fenntartott kapcsolatáról szóló közleménnyel fordult a médiához Stefano Bottoni történész. Láng Zsolt nemrég a Transindexen jegyzetben tette szóvá: miért nem beszélünk arról, Szilágyi Domokos besúgó volt-e. Láng Zsolt biztos benne, hogy benne, hogy Szilágyi Domokos nem önként tette mindazt. Varga Andrea történész, kutató, fenntartásait fogalmazta meg, mondván, olyat még nem látott, hogy szkizofrén embert szerveztek volna be. Szilágyi viszont az volt. Úgy véli, elhamarkodott volt Bottoni kutatási eredményeit publikálni. /G. E.: Szilágyi Domokos „kényszerleszállása”. = Új Magyar Szó (Bukarest), szept. 29./

Bogdán László kétségbe vonta, hogy Szilágyi Domokos valóban besúgó lett volna. Emlékeztetett, hogy Varga Andrea történész is korainak tartja az ítélkezést. Szilágyi Domokos dossziéja még nem került elő. /Bogdán László: Adalékok a ,,Balogh Ferenc”-dossziéhoz. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 5./

Miről is szól 56? Talán arról, hogy az állampolgár állampolgár akart lenni. Angyal István úgy fogalmazta meg: „nem akartunk semmit, csak boldogok lenni.” 1956-ban az utca népe és az értelmiség eggyé vált. Erre következett a megtorlás. A világ ekkor már kettészakad, kintiekre és bentiekre. Kint a kisebb-nagyobb kompromisszumok, bent a kilátástalanság. Külön kategóriának vehetők a halálraítéltek. Mit tudhatunk róluk? Zömmel belenyugodtak sorsukba. Megkockáztatom: biztosak voltak abban, hogy ami velük történik, az az akkor a lehető legméltóbb, a legnemesebb. Megtisztultan állhattak a bitó alatt. /Varga Andrea: Történ-ésszel. Miről is szól ötvenhat? = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 20./

Első ízben készült román nyelvű dokumentumfilm a magyarországi 1956-os forradalomról és romániai hatásáról, lecsapódásáról. „Szerintem a román közönség számára, román nyelven ilyen igazmondó, mítoszromboló film még nem készült. De a romániai magyarok is sokat tanulhatnak belőle, mert a történelmi igazságot reális alapokra helyezi” – fogalmazott az RTV csatornán november 4-én és 11-én vetítendő film egyik készítője, Vígh Emese, az RTV Kolozsvári Stúdiójának munkatársa. Az alapszándék az 1956-os forradalom bemutatása volt, „de a romániai események tükrében, hogy megértse a román közönség is, hogy 1956-ban Romániában sem a lakosság, sem a megtorló hatalom nem várta ölbe tett kézzel, hogy hogyan végződnek a budapesti harcok”. A dokumentumfilm két egyórás részből épül fel. A Bukott forradalmak (Revolutii esuate) az október 23. – november 4. közti időszakot mutatja be. A Nagy Imre-ügyről (Afacerea Imre Nagy) és a forradalom leverése után következő időszakról szól a második rész. „Hangsúlyozom, a film történetének nagy része Romániában zajlik: a nézők megtudhatják, hogyan reagáltak a román hatóságok a forradalom hírére, mi történt a román lakosság körében, hogyan játszotta ki a Szekuritáté a lakosság jóhiszeműségét, mondván, hogy a magyar forradalmárok Erdélyt akarják megszerezni, és ezáltal a románok nagy része elvetette a forradalom ötletét. Mítoszokat rombol le a film, és előítéletek nélkül feszegeti ezeket a kényes kérdéseket” – mondta Vígh Emese. A második rész Nagy Imre snagovi fogságának a történetét meséli el. Hogyan játszottak össze a szovjet, a román és a magyar titkosszolgálatok azért, hogy Nagy Imrét eltávolítsák Magyarországról. Az összeesküvésnek az egyik kulcsfigurája nem más, mint Walter Roman, Petre Roman volt miniszterelnök édesapja. A filmben Petre Roman elmondta, hogy az édesapja mit mesélt neki erről a történetről. A szupertitkos akció, az összeesküvés iratai fennmaradtak a SRI levéltárában, és Varga Andrea történész segítségével sikerült ezeket lefilmezni. „Hátborzongató azt látni, hogy mindent följegyeztek Nagy Imréről. Mennyit evett és mit, mikor mit mondott, mikor volt jókedvű, mikor volt kétségbeesett”. A film legfontosabb szereplői között van Vladimir Tismaneanu, Varga Andrea, Stefano Bottoni történész, Gheorghe Apostol, az RKP KB egykori tagja, Gheorghiu-Dej jobbkeze, Ileana Ioanid, aki a Nagy Imre történetét román nyelven megjelentette, továbbá Nagy Imre Budapesten élő unokái. /Debreczeni Hajnal: ’56-ról TVR-s filmpremier. = Új Magyar Szó (Bukarest), nov. 1./

1956-ban a romániai egyetemista mozgalmak nem voltak sikeresek, nem terjedtek át a társadalom többi rétegére. Eredményük az lett, hogy a párt még inkább szorított a feltételeken: szigorúbban odafigyeltek a hallgatók társadalmi származására, teljesen betiltották a pártellenes kritikát, fokozták a propagandatevékenységet. Az új oktatáspolitika felvázolásában Nicolae Ceausescunak is fontos szerepe volt. Az egyetemeken először brutálisan elfojtottak minden ellenséges megmozdulást, majd olyan intézkedéseket hoztak, amikkel az egyetemistákat megbékítették. Elkezdték megszűrni az egyetemistákat politikai kritériumok alapján. Kizárták a volt politikai foglyokat, de azokat is, akiknek a családjában volt politikai fogoly. Átvizsgálták a teljes tanári kart az „osztályellenség” felfedezése és kizárása érdekében. Fokozták az egyetemi informátori hálózat kiépítését. /Varga Andrea: A párt „ellenlép”. = Új Magyar Szó (Bukarest), nov. 1./

Az 1956-os magyar forradalommal összefüggő romániai eseményekről nyílt emlékkiállítás az együttes magyar-román kormányülés alkalmából Budapesten. A Sor(s)ok között című tárlatot Hiller István oktatási és kulturális miniszter nyitotta meg, köszöntőt mondott Adrian Iorgulescu, Románia kulturális minisztere. Hiller István beszédében hangsúlyozta: „azt szeretném, ha a román és magyar kulturális miniszter ilyen nagyszerű kulturális eseményeken minél gyakrabban szoríthatná meg egymás kezét”. Adrian Iorgulescu emlékeztetett arra, hogy Romániában csaknem 10 ezer, többségében fiatal embert tartóztattak le a magyar forradalom iránt kinyilvánított szolidaritásuk miatt. A letartóztatottak közül huszonnégyen az életükkel fizettek azért, mert kifejezték szolidaritásukat. A Ceausescu-rezsim alatt ezernél többen haltak meg a kommunista rendszer elleni tiltakozásuk miatt. „ A kiállítás szervezője Varga Andrea történész. Romániában máig nem semmisítették meg semmisségi ítéletekkel a korabeli ítéleteket, és nem törekedtek a történelmi emlékezet korrekciójára. /Isán István Csongor: Sor(s)ok között: tárlat ’56-ról. = Új Magyar Szó (Bukarest), nov. 20./

A Romániában már több mint egy évtizede kutató magyar történész, Varga Andrea azt kéri, hogy rehabilitálják az 1956-os magyarországi forradalom egykori romániai szimpatizánsait, elítéltjeit és kivégzettjeit. Emlékeztetett arra, hogy június 26-án lesz Teodor Margineanu, a 25 éves „ismeretlen hős” kivégzésének ötvenedik évfordulója. Margineanu 1956-ban a Szabad Európa Rádió kommentárjait hallgatta az eseményekről, ő is hasonló mozgalomról álmodott. Rábeszélte tizenkét sorkatonatársát és a helyi tanítónőt, hogy forradalmi tanácsot hozzanak létre. Úgy gondolták, hogy december 19-ről 20-ra virradó éjjel maguk mellé állítják a besztercei borgóprundi laktanya tisztjeit, majd az ottani páncélos hadosztályt is. Kolozsvárra tankokkal vonultak volna be, hogy az egyetemistákat és a környékbeli parasztságot is szolidaritásra bírják. A hadnagyot 1957. június 26-án a román kommunista igazságszolgáltatás kivégeztette. Varga Andrea szerint erről a hősről és romániai sorstársairól semmit sem tudnak Magyarországon és Romániában az emberek. /Román ötvenhatosok rehabilitálását kérik. = Új Magyar Szó (Bukarest), jún. 21./

Évfordulós tisztelgések, kiállítások és emlékkötetek, konferenciák és koszorúzások évada volt a 2006-os év. A kései utókor tud majd pontos adattárat készíteni a történések és emlékezések teljes köréről. Láthatóvá válik viszont a hiányérzetek lajstroma, az elmulasztott gesztusok univerzuma. A határon túliak 1956–61-es felelősségre vonásáról, meghurcolásáról van szó. Magyarokról és szlovákokról, lengyelekről és románokról, csehekről és ukránokról egyaránt. Romániai látogatása során Sólyom László köztársasági elnök is kitüntetésben részesített három magyar és két román résztvevőt, koszorúzott a snagovi emlékhelyen, találkozón vett részt Kolozsvárott az ‘56-os tetteikért elítélt öregekkel vagy az egykor vád alá helyezett és azóta föl sem mentett más szereplőkkel. A rehabilitálás csupán formális gesztus. Akit életfogytiglan meghurcoltak, annak a rehabilitálás iránti bizalma, ellátottsága dokumentumokkal egyenes arányban csökken a hátrányos helyzetben eltöltött évtizedekkel. Akinek családtagját megvádolták, lecsukták, megkínozták, esetleg kivégezték, lelkiállapota miatt esélytelen szembeszállni a képviseleti intézmények adminisztrációjával. Azoknak, akik ez életutak krónikásai, dokumentátorai, nem lehet megpihenniök. A magyar–román kétoldalú kapcsolatformálás intézményes világában is ki kellene alakítani a közös, munkamegosztásra épülő partnerkapcsolatokat. Voltak kiállítások, kötetek születtek, de ez nem elég. Az egykor megkapott szolidaritást viszonozni kellene. Mert ami román volt a tettekben, kiáltványokban, utcai harcokban és megtorlásban, az nem kis hányadában mégiscsak magyar volt. Egyetemes érték. /Varga Andrea történész: Mitől román, ha magyar? Mert egyetemes? = Krónika (Kolozsvár), jún. 22./

Erkölcsi és anyagi kártérítést igényelhetnek azok a személyek, illetve hozzátartozóik, akiket 1945. március 6. és 1989. december 22. között politikai okokra hivatkozva ítéltek el Romániában – áll az igazságügyi minisztériumi törvénytervezetben. Hasonló kezdeményezést tett a nyár folyamán Eckstein-Kovács Péter szenátor is. – A törvénytervezetet Toró T. Tibor képviselővel és Sógor Csaba szenátorral közösen hoztuk létre Varga Andrea történész hathatós segítségével – magyarázta Eckstein-Kovács Péter. – Hogy benyújtjuk-e saját törvénytervezetünket, azon múlik, hogy a minisztérium tervezete mennyire átfogó. A tárcavezető olyan hiteles személyekkel és intézményekkel dolgozott együtt, mint Ticu Dumitrescu, a Hadifoglyok Országos Szövetségének elnöke, és Marius Oprea, a kommunizmus ügyeit kutató intézet igazgatója. /N. -H. D. : Két tervezet a politikai elítéltek kártérítéséről. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 25./

Hatvan éve van Bukarestben magyar napilap: 1947. szeptember 1-jén alapították meg a Romániai Magyar Szót. Ebben az időben eldőlt: a trianoni határokat nem fogják kiigazítani. A magyaroknak (a határok mindkét oldalán) el kellett fogadniuk, hogy a nemzet jelentős része kisebbségbe szorult. A hatvan év eseményei: kitelepítések, lázadások, börtön, diktatúra, beolvasztási kísérletek. Ezeket az eseményeket követi végig az ÚMSZ évfordulós sorozata, bemutatva a kor dokumentumait. A dokumentumok Varga Andrea történésznek köszönhetők. A Nagy Ferenc miniszterelnök vezetésével 1946. április 9-18-a között Moszkvában járt magyar kormánydelegáció Sztálinnal és Molotovval folytatott tárgyalása a párizsi béketárgyalásokat megelőző legfontosabb magyar külpolitikai kezdeményezése. A látogatás célja az volt, hogy a magyar kormány megszerezze a szovjet vezetők támogatását a magyar békecélokhoz. Azonban a moszkvai tárgyalások valójában a Magyar Kommunista Párt és a szovjet vezetés által közösen megrendezett politikai színjáték részét képezték. A kommunisták, a többi politikai párthoz hasonlóan, kizárólag belpolitikai ügyekkel voltak elfoglalva. Az MKP tudta, hogy a döntő szó a szovjetekké lesz. Az MKP 1946. január közepén offenzívát indított a választásokon nyertes Kisgazdapárt meggyengítésére, illetve a kommunista párt gazdasági és hatalmi pozíciójának megerősítésére. Követeléseiknek tömegmozgalmak szervezésével, majd pedig a Baloldali Blokk létrehozásával adtak nyomatékot. Rákosi Mátyás, az MKP vezetője tapogatózó tárgyalásokba kezdett Moszkvával annak kiderítésére, vajon a szovjet vezetők hajlandók lennének-e bizonyos magyar területi követelések támogatására. A szovjetek beleegyeztek abba, hogy a béke-előkészítéssel és a különböző gazdasági problémákkal kapcsolatos kérdések megbeszélésére magyar kormánydelegáció utazzon Moszkvába. Rákosi még a területi igények támogatására is ígéretet kapott, ezt azonban a szovjet vezetés nem vette komolyan. A magyar kormány, a Minisztertanács 1946. április 8-i rendkívüli ülésén értesült arról, hogy Nagy Ferenc miniszterelnök vezetésével kormánydelegáció indul a szovjet fővárosba; ez azt jelenti, hogy a végleges engedély Moszkvából csak április 7-én vagy 8-án reggel érkezett meg. A delegáció útja –kormányszinten, illetve diplomáciai úton nem volt előkészítve. Gyöngyösi János külügyminiszter a béke-előkészítéssel kapcsolatban két fő problémát kívánt Moszkvában a szovjet vezetőkkel megbeszélni; az egyik, hogy a csehszlovák kormánynak a szlovákiai magyarokkal szembeni politikája miatt a területi kérdést lényegében Csehszlovákia veti fel, a másik pedig a magyar-román határ Magyarország javára történő módosításának kérdése. A szovjetek fényes fogadást rendeztek, mindent elkövettek, hogy a magyar politikusok úgy érezzék, két egyenrangú állam vezetőinek tárgyalásairól van szó. A szovjetek a magyar kormánydelegáció moszkvai tárgyalása idején biztosították a román kormányt, hogy a Szovjetunió védelmezni fogja a fennálló magyar-román határt. A magyar kormányküldöttség április 18-án történt hazaérkezése és a Külügyminiszterek Tanácsának május 7-i párizsi döntése közötti időszakban a magyar politikai életben reménykedő hangulat alakult ki a Romániával szembeni területi igények tekintetében. Nagy Ferenc, Gyöngyösi János külügyminiszter bizakodóan nyilatkoztak a kormánydelegáció útjának sikerességét és a Romániával szembeni területi igény érvényesítésének lehetőségét illetően. Rákosi nagy beszédet tartott Békéscsabán, kifejtette, hogy a magyar kormányküldöttség moszkvai útja a legteljesebb sikerrel járt, és kiemelte, hogy a delegáció a magyar békecélokhoz megnyerte a Szovjetunió jóindulatát. Mindezek után a Külügyminiszterek Tanácsa május 7-i ülésének határozata, amely szerint a békeszerződésben Magyarország és Románia között az 1939-ben fennállott határokat kell rögzíteni, hideg zuhanyként érte a magyar közvéleményt. Nagy Ferenc ezután azt hangoztatta, ez nem végleges döntés, a békeértekezleten lesz még lehetőség a kérdés újratárgyalására. A Szabadság közölte Gyöngyösi János külügyminiszter feljegyzését az 1946. április 10-i moszkvai tárgyalásról. Gyöngyösi külügyminiszter előadta a tervezetet: annyi románt csatolnának Magyarországhoz, amennyi magyar Erdély területén marad. Ez lenne a biztosítéka annak, hogy a két ország a maga nemzetiségi kisebbségét egyenjogúságban fogja részesíteni. Erdély nyugati határán 22000 km2 területet jelölnének ki, lakosainak száma kb. másfél millió. Ezen a területen kb. 900 000 román lenne és Erdélyben még mindig 180 000-rel több magyar, vagyis 1080 000. Ha ebben rendszerben sem tudna a két nemzet megegyezni, akkor lakosságcserével ezen területen az egész erdélyi magyarságot el lehetne helyezni. A tervet Sztálin érdeklődéssel hallgatta, majd közölte, hogy még megfontolják a dolgot, és hogy még találkozni fognak. /Isán István Csongor: Az RMSZ alapításának körülményei. = Új Magyar Szó (Bukarest), szept. 3./

Hatvan éve jelenik meg Bukarestben magyar napilap: 1947. szeptember 1-jén alapították a Romániai Magyar Szót. A dokumentumok rendelkezésükre bocsátásáért köszönetet mondott a lap Varga Andrea és Vincze Gábor történészeknek. A moldvai csángók esetében a beolvasztási törekvések még hangsúlyosabban jelentkeztek. A katolikus csángók egy régi magyar dialektust beszélnek, a 19. század elején (1859-es moldvai népszámlálási adatok szerint) mintegy 18 ezren voltak. A katolikus hívek száma ugyanakkor Moldvában 22-23 ezerre volt tehető, és a csángók mellett kis számban ugyan, de cseh, olasz, orosz és német katolikusok is alkották. Dumitru Martinas romántanár könyvében a csángók román eredetét próbálta bizonyítani. A hetvenes években történészek egész sorát mozgósították a román történelem kozmetikázására. Ekkor adták ki újra Martinas könyvét, a kézirathoz viszonyítva néhány ponton megváltoztatták annak érdekében, hogy teljesen megfeleljen az akkori hatalom szájízének. Szakértők szerint ez a történelem hamisító offenzíva a Szekuritáté 0544-es katonai alakulatának és a félretájékoztatással foglalkozó D osztályának műve, ehhez nyilvánvalóan egyházi vezetők is hozzájárultak. A görög katolikus felekezet megszüntetésével több mint 800 templomot és több mint másfél millió hívőt nyert az ortodox egyház, ugyanis az elkobzott javakat ők kapták meg. A csángók beolvasztása érdekében a Szekuritáté a klérus soraiba beszervezett informátorokból álló aktív és nagy létszámú hálózattal dolgozott. Eleinte a bebörtönzött papokat szervezték be, nyomásgyakorlással vagy ígéretekkel nagyszámú nyilatkozatot sikerült begyűjteni a szabadulás utáni együttműködésről. 1964 után az együttműködési nyilatkozatokat önkéntes alapon íratták alá, ezek nagy része előjogok (külföldi utak, jobb parókia vagy tisztség, személyes vagy a parókiának kedvező anyagi előnyök) ígérete ellenében született. A moldvai katolikus egyház 1857 óta folyamatosan, több-kevesebb engedmény és adomány fejében lemondott híveinek egy jelentős részéről: a csángókról és a XVIII. század folyamán Moldvában letelepült székelyekről. /Magyar sors Moldvában. 60 év. = Új Magyar Szó (Bukarest), szept. 5./