Helytörténeti barangolás a Maros jobb partján
Templomkulcsok nemes őrzői
A 700 éves településként számon tartott Harón kezdték barangolásukat e hétvégén a dévai Bethlen Gábor helytörténeti kör tagjai. A falu nevét a történészek az ómagyar horó (szakács) szóból eredeztetik.
Első írásos feljegyzése, a szomszédos településekkel együtt egy 1330-as pápai tizedjegyzékben szerepel, mint bőkezű adományozó egyházközség. Feltehetően ekkor már temploma is volt, hiszen a mai toronyban 15. századi harang szól. A reformáció idején is önálló egyházközségként szerepel a falu, melynek kora középkori temploma valószínűleg az 1658-as tatárjárás idején pusztult el. Újraépítésére csak jó 300 évvel később kerülhetett sor. Addig Kéménd leányegyházaként tartották számon az itteni gyülekezetet – meséli Boros Éva, a helytörténeti kör harói származású tagja. Mint mondja, az 1700-as években újra felvirágzott a falu élete, a Maroson tutajozás folyt, és számos mesterember, cipész, kovács, szabó, kocsmáros talált itt megélhetést. – Feltehetően a tutajozás, meg a földművelés miatt szaporodott meg a faluban a jobbágyság száma, akik aztán az 1784-es parasztlázadás alkalmával kegyetlen pusztítást végeztek a településen, számos nemesi családot irtva ki. Maga a református pap, Kölönte József, illetve a vidék két legjelentősebb birtokosa, Jósika Dániel és Zeyk János is áldozatul esett a pusztításnak – meséli Boros Éva. Az öblös kövekből épült lakóházak, kúriák nagy része azonban megmaradt. Szinte hihetetlen, mennyi középkori ház áll még Haróban! Többségüket az utóbbi században bővítették, bevakolták, de az alapok, a falak, s némelyiknek a szobái is még őrzik a hajdani formákat. A falu élete nehezen állt helyre a Horea-féle pusztítás után. 1873-ban azonban Albert Imre lelkipásztor telket vásárol, és megépül a templom, illetve az első magyar iskola, amit aztán átvesz a románság. 50 évvel később Filep Albert lelkész új telket vesz, új iskolát épít. – Mi is ebben tanultunk, emlékszik vissza Csuka László, egyházi gondnok, aki maga is régi nemesi család leszármazottja. Boros Éva emlékei szerint az 1940-es 50-es években alig féltucatnyi gyermek járt a magyar elemibe. Tanítóik is évente cserélődtek. Az 1960-ban bezárt magyar iskola épületét lerobbant állapotban kapta vissza néhány éve az egyház. Ma már nincs miből és nincs kiért rendbe tenni – véli a gondnok. Mint mondja, a faluban összesen 103 magyar ember él, de többnyire idősek. – A régi nemesi családok közül még itt van a Csuka, Bíró, Enyedi, Markocsány család. A fiatalok többségükben már vegyes házasságban élnek, de gyermekeik azért megtanultak magyarul – mondja Boros Éva.
Magyarság szempontjából ennél lehangolóbb a kéméndi református gyülekezet, mely tíznél kevesebb tagot számlál. És a 13. századi szentély bővítésével épült középkori templomának állapota sem túl biztató, annak ellenére, hogy 1999-ben beomlott tetőszerkezetét kolozsvári fiatalok helyreállították. A templom falain 14. és 15. századi freskó-részletek láthatók, melyeken az utolsó ítéletre utaló jelenet, illetve három magyar király alakja vehető ki. A falu bőkezű patrónusa, Kéméndi Váradi Miklós által készítetett 18. századi barokk szószékkoronának azonban már nyoma sincs, akárcsak a szintén általa megrendelt festett mennyezetnek. A templomban jelenleg csupán a freskómaradványos falak láthatók, illetve a nyugati és keleti oldalon lévő keskeny karzatok. A különálló haranglábban 1769-ből való a harang. – Kéménden az 1784-es parasztfelkelést megelőzően szintén 47 nemesi családot tartottak számon. Mára azonban mind kihaltak, elmentek innen – mondja Boros Éva, aki szerint a faluban álló giccses kastélyszerűség egy középkori kúria romjaira épült. Kéménd nemesi családjainak már a 19. század végén csupán emléke élt a faluban. Téglás Gábor 1910-ben kiadott Hunyad vármegyei utikalauzában így ír róluk: „A hajdan virágzó szép családok (a Zeykek, Váradyak, Kéméndyek) szétszóródtak innen, s a Várady udvarháznak szépen kifestett kapuja szomorúan hirdeti, hogy itt hajdan szebb élet volt”.
A Maros jobb partján haladva Algyógy irányába, Nagyrápolt történelmi emlékeit is meglátogatták a helytörténeti kör tagjai. A hajdan itt is virágzó életre elsősorban a falu felett magasló többszintes udvarház utal. Téglás Gábor feljegyzései szerint a birtokot a 16. században a Rápolthy, illetve Matskásy család bírta, majd leányágon öröklődve előbb Jósika, majd Hollaky tulajdonba került. A 20. század elején a Kénosi Sándor család lakta. A kastély épületegyütteséhez eredetileg egy főépület, kápolna, malom és a mészkőtufába vájt pince tartozott, melynek fala ma is történelmi emlékeket őriz. Bejáratánál egy latin feliratú kő felett Jósika Dániel neve és az 1783-as évszám olvasható. A pincebejárat gerendáján pedig az 1778-as évszámot sikerült kiböngészni. A falubeliek szerint azonban a különleges pince jelenleg egy helybeli lakos magántulajdonába került. Ezért lakattal van elzárva, és az említett 200 évesnél öregebb gerendán felszegzett tábla hirdeti, hogy „proprietate privată”. A település talajának adottságait amúgy az elmúlt századokban sokan kihasználták, Téglás Gábor feljegyzése szerint még a 20. század elején több barlanglakás, illetve tufa-pince volt használatban Nagyrápolton.
A teljesen elhanyagolt, ám boltíves beltereivel még mindig impozánsnak mondható kastély szomszédságában áll a nagyrápolti református templom. Istentiszteletet évek óta nem tartanak benne, a faluban összesen két református család lakik. Az eredetileg román kori templomot a 15. században gótikus stílusban átépítették. A hajóban még láthatók a 14. századi freskótöredékek (Fájdalmas Krisztus és Pieta). Külső falába a környéken talált római köveket építettek be. 1930-ban Debreczeni László tervei alapján újították föl. Faerkélyes alacsony tornyában 1523-ból való harang található.
A maroknyinál is kisebb gyülekezet kéthetente szokott összegyűlni a templommal szemközt található, szintén lepusztult parókia épületében – számol be Bakó Gábor, a templom kulcsának őrzője. S az évszázados kőkerítések tövében futó rápolti utcácskán haladva, óhatatlanul felötlik az emberben a kérdés, hogy ki őrzi majd 50-100 év múltán a Maros jobb partján a templomkulcsokat?!
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad).

Porladó szobrok: a kolozsvári színjátszás kálváriája
A Kolozsvárra érkező turista érdeklődése – főleg, amióta Erdély kulturális fővárosa tranzitváros lett a Székelyföld irányába – többnyire kimerül a Mátyás-szoborcsoportnál. Pedig nagyrészt még megtalálhatók annak épített emlékei, hogy a kincses város a magyar színjátszás bölcsőjének számít.
Kolozsvár főteréről több utcácska nyílik, az egykori városgazdák a térre merőlegesen tervezték meg őket néhány évszázaddal ezelőtt. A New York kávéház és szálloda tőszomszédságában kezdődik a Jókai utca, amely nevét akkor kapta, amikor a romantikus regényírás mestere itt szállt meg a 19. század utolsó éveiben. A magyar színjátszás története Kótsi Patkó Ferenc irányításával, a Jókai utcai Rhédey-ház egyik báltermében kezdődött 1792. november 11-én, majd egy másik – majdnem szemben lévő – épület padlásterében folyatódott. Általában ott léptek fel Kótsiék, ahol egy-egy gazdagabb nemes befogadta őket. Mindkét épület áll még, igaz, emléktábla csak a Rhédey-házon jelzi a történelmi tényt.
A kolozsvári társulat lassan kinőtte a báltermek, padlásszobák befogadó képességét, az idősebbik báró Wesselényi Miklós pedig kőszínházat álmodott a lelkes aktoroknak. Csakhogy a báró 1809-ben bekövetkezett halálával megszűnt az érdeklődés a kolozsvári kőszínház építése iránt. Szerencsére öt arisztokrata – gróf Teleki Ferenc és Teleki Lajos, báró Wesselényi Miklós, báró Thoroczkai József és báró Bánffy József – már 1803-ban megvásárolta a színház számára a telket, és el is kezdődött az építkezés. A kérdés csak az volt, miből fejezik be, hiszen az építkezés nagymértékben a készpénzadományoktól és a természetben (építőanyag, szakmunka, szállítás) tett megajánlásoktól függött. Mivel azonban a begyűlt összeg elenyésző volt, 1807-ben le is állt az építkezés.
A korszerű kőszínház
Az 1810–1811-es évi diétára Kolozs vármegye már követutasításba iktatta a színházépítés pártolásának ügyét. Határozat született arról, hogy a kórházi és inszurekcionális pótadó mellett a színház építésére is adót vetnek ki. A terv rosszul sült el, a következő évben például egyetlen fillért sem sikerült begyűjteni az adóból, de született egy zseniális ötlet. A színházi bizottság páholybérleteket bocsátott ki, és Bánffy György gubernátorral az élen szinte valamennyi magyar arisztokrata előre megvásárolta helyét az épülő színházban.
A Farkas utcai színház (képünkön) homlokzatán, annak ellenére, hogy csak 1821-ben nyitotta meg kapuit, a következő felirat állt: „Az Erdélyi Nemzeti Magyar Játékszín – 1813”. A magyarázat a következő: 1813-ra már minden külső kőművesmunka elkészült, és a belső ácsmunkák is készen álltak. Az állandó pénzhiány miatt mégis elhúzódott az építkezés 1821-ig, végül a belső munkálatok befejezésére a város nyújtott kölcsönt.
A Farkas utcai színház – amelyet a bécsi theátrum mintájára rendeztek be – a kor egyik legmodernebb színháza lett: a beltér olyan magasra volt tervezve, hogy a függönyt tekercselés nélkül is felhúzhatták a zsinórpadlásra, a színpadon három süllyesztő is működött, korszerű gépezet segítette a gyors díszletváltást. A korabeli tudósítások szerint „a theátrum, hogy illendőleg nézőkkel teli legyen, szorulás nélkül 800 ember kívántatik”, de amikor „nagyhírű játék vagy opera adatik” akár 1400 lélek is elfért benne.
Katona József Bánk bánja a színház Farkas utcai állandó otthonának 1821-es avatását köszöntő pályázatra született. Az író még 1815-ben elkészült műve első változatával, majd 1820-ban átírta. Amikor azonban 1821. március 12-én először gördült fel a Farkas utcai színház súlyos függönye, mégis „főrangú műkedvelők adták elő Theodor Körner Zrínyi-drámáját (többször játszott produkciójukat), a címszerepben a fordítóval, Petrichevich Horváth Dániellel, fontos szerepben a gubernátor lányával és vejével.” Másnap, március 13-án lépett fel a hivatásos színtársulat, eredeti magyar drámával, Szentjóbi Szabó László Mátyás király című „érzékeny játékával.” Kótsi Patkó János, a magyar színjátszás megteremtője soha nem lépett fel a kőszínház színpadjára. 1808-ban visszavonult a színjátszástól.
Bár Katona művének kolozsvári ősbemutatója nem jött össze, a Bánk bán mégis elkísérte a kolozsvári színjátszást. A felújított, immár a Kolozsvári Nemzeti Színház nevet viselő Farkas utcai épület Erkelnek a Katona művéből írott operájával nyitotta meg kapuit. Utoljára 1906. június 17-én játszotta el ezen a helyen a társulat a Bánk bánt, méghozzá Jászai Mari vendég felléptével, mivel közben felépült a Hunyadi téri új nemzeti épülete, a Farkas utcai színház befejezte pályafutását. Üresen, de állta még az idő sarát 1935-ig, amikor lebontották, helyébe egy jóval korszerűbb épületet emeltek, amely a mai napig a kolozsvári filharmonikusok otthonául szolgál. 2012-ben, a magyar színjátszás 220. évfordulóján, a helyhatósággal vívott hosszas küzdelem után a jelenlegi épület falán sikerült emléktáblát elhelyezni. A régi kövekből viszont hírmondónak sem maradt.
Megépül a Nemzeti
A Hunyadi (ma Avram Iancu) téren álló épület ma a román nemzeti színház társulatának otthona. Csakhogy – a Szamos-parti város annyi épületéhez hasonlóan – a románságnak semmi köze hozzá. A színház előtt két román költő, Mihai Eminescu és Lucian Blaga szobra fogadja a látogatókat. Talán még a kolozsváriak közül is kevesen tudják, hogy az épület megépítésekor a főhomlokzat két oldalsó szoborfülkéjében eredetileg Wesselényi Miklós és Jósika Miklós szobrai voltak. Sorsuk igencsak szomorúan alakult, évtizedekig megemlíteni is tilos volt létezésüket.
Az 1904 és 1906 között épült új színház ügyében a városi elöljáróság ismételt kérésére a budapesti minisztertanács 1903-ban döntött, anyagiakkal azonban nem támogatta a város kezdeményezését. A terv elkészítésével a Fellner és Helmer neves bécsi céget bízták meg. A két építész által vezetett tervezőiroda 1873 és 1919 között valósággal uralta a közép-európai színházépítést. Negyvennyolc színház terve kapcsolódik a nevükhöz Hamburgtól Szófiáig, illetve Zürichtől Odesszáig és Lembergig (Lviv). Ferdinand Fellner kolozsvári színháztervét 1904-ben fogadta el a városi közgyűlés, majd jóváhagyta azt a belügyminisztérium is. A munkálatok ugyanazon év őszén elkezdődtek, 1904 végére már elkészült az alapozás, 1905 nyarán került tető alá az épület, a belső építészeti munkálatok viszont majd egy évet igényeltek. A főhomlokzat rizalitjának két szélén egy-egy 9 méter magas torony emelkedik, amelyek tetején Apollónt (keleti torony), illetve Tháliát (nyugati torony) ábrázoló bronz szoborkompozíciók láthatók. Az alakokat hordó antik fogatokat 3-3 oroszlán húzza. A főhomlokzat két oldalsó szoborfülkéjében eredetileg Wesselényi Miklós és Jósika Miklós szobrai voltak, Szeszák Ferenc által irányított ifjú kolozsvári művészek munkája. Az alkotásokat 1919-ben távolították el.
Az építkezés 1906. augusztus 15-re fejeződött be, szeptember 8-án rendezték az avató ünnepségét és az első előadást. A színház építésének egyik irányítója, majd az intézmény igazgatója az 1872. december 8-án Ungváron született Janovics Jenő volt.
Szobrok a magasban
Az új nemzeti színház 1906. szeptember 8-i avatási ünnepségét kisebb botrány előzte meg. Az építésvezető és Szeszák Ferenc szobrász ugyanis komolyan összekülönbözött. Janovics Jenő, a színház igazgatója így emlékezett az esetre: „Az ünnepség békés harmóniáját néhány nap múlva szenvedélyes harc váltotta fel. Híre szárnyalt annak, hogy a homlokzatra tervezett Wesselényi Miklós-szobrot az építés vezetője, Bohn Alajos úr letiltotta. A dolog előzménye az volt, hogy Szeszák Ferencnél az építőbizottság két szobrot rendelt, amelyeket az első emelet magasságában kiképzett homlokzati benyílásokban kellett volna elhelyezni. Úgy tervezték, hogy Jósika Miklós és Wesselényi Miklós szobrait helyezik oda. Az építésvezető önhatalmúlag értesítette a szobrászt, hogy a Wesselényi szobor helyett mást készítsen, mert Wesselényi képmását nem helyezi el a színházon. Mérhetetlen felháborodást keltett ez a pökhendi intézkedés. Az építésvezető azzal védekezett, hogy az építőbizottság egyik tagja, akinek nevét azonban nem hajlandó a nyilvánosság számára átadni, rendelkezett így. Mindenki sejtette, hogy ez az építőbizottsági tag báró Feilitzsch Arthúr volt, aki így akart bosszút állni azért, mert a nemrégiben lezajlott képviselőválasztás alkalmával kisebbségben maradt Wesselényi Miklós egyik leszármazottjával, Wesselényi Ferenc báróval szemben.” (Janovics Jenő: A Hunyadi téri színház, Korunk Baráti Társaság, Komp-Press Kiadó, Kolozsvár, 2001. A szöveget gondozta Kötő József):
Szeszák Ferenc szerint viszont neki Bohm azzal indokolta a szobor letiltását, hogy Wesselényi egy rebellis egyén volt. Ekkor már városszerte elterjedt a híre a vitának, a kolozsváriak szinte meglincselték Bohm építésvezető urat, és kijelentették, hogy „a kolozsvári közönség nem fogja tűrni a magyar színészet atyjának, Wesselényi Miklósnak ilyen impertinens meggyalázását.” A kolozsváriak „osztrák útszéli betyárnak” titulálták az építésvezetőt, és követelték, hogy távolítsák el a színház építésétől. Végül Feilitzsch Arthúr Budapesten bevallotta, hogy ő kérte a Wesselényi szobor szabotálását, és ezzel valamelyest elült a vihar. A színházavatóra mindkét szobor teljes egészében elkészült.
Szeszák nem véletlenül választotta Wesselényit és Jósikát. Előbbi volt a kolozsvári színjátszás mecénása, Kótsi Patkó János támogatója és ösztönzője, nélküle nem létezett volna magyar nyelvű színház. Utóbbit a magyar romantikus regény megteremtőjének tartják, az 1848-as forradalom után részt vett a nemzetgyűlésben, majd bujdosnia kellett.
Kiűzetés a Nemzetiből, költözés a Nyári Színkörbe
Mindössze tizenhárom év telt el a Hunyadi téri Színház felavató ünnepségétől, amikor 1919. október elsejei kezdettel a magyar társulatot kikergették a színházból. Előző este, amikor már nyilvánvalóvá vált a költözés ténye, Janovics Jenő társulata, nem kis jelképes célzással, a Hamletet adta elő. A Román Nemzeti Színház még december 2-án beköltözött az épületbe. Az új tulajdonosok a magyarokra utaló szinte összes emléket el akarták tüntetni a színházból. Egyik „hőstettük” aszínház homlokzatán található két Szeszák-szobor ledöntése volt. A porba hullott szobrokat Janovics átvitette a Nyári Színkörbe. Ezzel ugyan megmentette őket a pusztulástól, de mára szinte a felismerhetetlenségig elporladtak.
Janovics a magyar társulattal ruhatár, díszletek és egyéb felszerelések nélkül 1919. október 4-én a sétatéri Nyári Színkörben kezdte el az évadot, egy fűtés és minden technikai felszerelést nélkülöző teremben, és az elkövetkező két évtizedet a magyar társulat itt vészelte át. A színház a 100 éves korában elhunyt Senkálszky Endre érdemes színművész szavaival élve „rideg és rossz akusztikájú volt a nézőnek, kényelmetlen és kimerítő a játékosnak”. 1931-ben bekövetkezett haláláig itt játszott az „örök Tiborc” Szentgyörgyi István (Fadrusz János róla mintázta a zilahi Wesselényi-szoborcsoport népi alakját), de tagja volt a társulatnak az akkoriban alig huszonéves Kovács György, Fényes Alíz, Tóth Elek, Tompa Pufi vagy Solymosán Magda és Váradi Miklós. Janovics társulatát a háborús években készített filmjeinek bevételéből tartotta fenn, illetve igyekezett a magyar kultúra minden jelentős eseményét megünnepelni a színházban.
Nánó Csaba
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A viseletnek varázsereje van (12. erdélyi hivatásos táncegyüttesek találkozója)
Sepsiszentgyörgy főterén még soha annyian nem táncoltak mezőségi legényest és párost, mint tegnap kora délután, s tán a néptáncnak sem volt még olyan ünnepe Háromszék szívében, amit úgy harangoztak volna be, hogy öt napon keresztül a város különböző pontjain a kabátok alól meglepetésszerűen előkerültek a hangszerek, váratlanul előléptek a táncosok, és röpke bemutatóval hirdették: Sepsiszentgyörgy a házigazdája az erdélyi hivatásos táncegyüttesek tizenkettedik alkalommal megszervezett vándortalálkozójának. A vasárnapig tartó rendezvény tegnap az említett villámcsődülettel, viselet- és jelmezkiállítással, valamint két előadással rajtolt.
Az öt hivatásos együttes mellé helyi amatőr néptánccsoportokból is csatlakoztak a rövid utcai fellépés idejére, a kőszínpad pedig szűkösnek bizonyult a sok zenész számára. A találkozót Deák Gyula, a házigazda Háromszék Táncegyüttes igazgatója nyitotta meg a Tamási Áron Színház előcsarnokában berendezett viseletkiállítás színpompás környezetében, hangsúlyozva a rendezvény újdonságát: kísérőprogramokkal kedveskednek a vendégegyütteseknek, amelyeken helyi művészi alakulatok mutatkoznak be.
„Ismerek más nyelveket is, de ezen beszélek a legfolyékonyabban” – vallja a szamosújvári Székely Melinda viseletkészítő, aki úgy tartja, a színek, a minták kanyarulatai, a szabásvonalak ott folydogálnak a vére lüktetésében. A kiállítás egy másik alkotója szerint „a szépen elkészített ruhának, viseletnek varázsereje van”. A nagyváradi Miklós-Papp Zsuzsanna – aki párjával, Miklós Jánossal készít egyedi tervezésű ruhákat – indulására emlékeztetett: „Kiskoromban még nem tudtam, mire lesz jó, hogy nyitott szemmel és nyitott szívvel iszom kultúránk forráscseppjeit, és mire anya lettem, eljött életemnek az a szakasza is, amikor a sok szép kézimunkának, gyönyörűen kidolgozott viseletdaraboknak, hímzéseknek és nagymamámtól, édesanyámtól örökölt tudásnak, tehetségnek ki lehetett, ki kellett bontakoznia.” Az alsóboldogfalvi Mátéfi Zita az első székely ruhát szükségmegoldásból varrta saját magának – ismertette Prezsmer Boglárka, a találkozó programjainak moderátora. Zita jelenleg is csak eredeti, természetes és minőségi anyagokból dolgozik, a díszítéseket, hímzéseket is ő készíti, a csipkét az édesanyja horgolja. Ruháit Japántól Amerikáig ismerik. A Nagyvárad Táncegyüttes munkatársa, Cristina Breteanu egy alkotással vett részt a kiállításon, a Furik Rita tervezte ruhadarabokat Simó Júlia készítette.
Az előadások sorozatát a Háromszék Táncegyüttes nyitotta a Mihályi Gábor rendezte Erdély-menyegző folklórszínházi produkcióval, este a hatvanéves születésnapját ünneplő Maros Művészegyüttes mutatta be a Most múlik című táncjátékot Könczei Árpád rendezésében. A nyitónap táncházzal és folkkocsmával zárult.
Fekete Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy)