Cs. Gyimesi Éva búcsúztatta ez elhunyt Vámszer Mártát, volt munkatársát a Magyar Tanszékről. /Cs. Gyimesi Éva: Búcsú Vámszer Mártától. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 18./ Vámszer Márta /Székelyudvarhely, 1927. jan, 18. - Kolozsvár, 2000. febr. 17./ nyelvész 1949-től nyugdíjazásáig, 1984-ig a Magyar Tanszéken dolgozott. Az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár című mű munkatársa, a VIII. kötet főszerkesztője volt.

Vámszer Márta főszerkesztő halála után sokan aggódtak az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár sorsáért. Kósa Ferenc egyetemi docens megnyugtatott mindenkit: Zsemlyei János professzorral vették át az irányítást. Kósa ősztől nyugdíjba megy, de nyelvtörténeti előadásait továbbra is megtartja. Zsemlyei pedig egy év múlva vonul nyugalomba. Ősztől új munkatársak is belépnek: Csomortáni Magdolna adjunktus, miután megszerezte doktorátusi címét, bekapcsolódik a munkába, Zsemlyei Borbála, aki idén végzett a bölcsészkaron, szintén vállalná a közreműködést. Elkészült a tizenegyedik kötet anyaga. /Demény Péter: Folytatódnak az Erdélyi Szótörténeti Tár munkálatai. = Krónika (Kolozsvár), júl. 5./

"Nov. 5-én Kolozsváron, az Erdélyi Múzeum-Egyesület székházában bemutatták az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár XI. kötetét. A Szótörténeti Tárat Szabó T. Attila indította útjára 27 évvel ezelőtt, az ő adatgyűjtő, feldolgozó és szerkesztő munkáját folytatták tanítványai. 1989 után az Erdélyi Múzeum-Egyesület vállalta a tár gondozását, a köteteket az Akadémiai Kiadó jelenti meg. A nemrég elhunyt Vámszer Márta szerkesztésében készült XI. kötetet Pozsony Ferenc mutatta be. Ez a kötet 1064 oldalon, 5540 címszóban tárgyalja az R és S betűs szócikkeket. Zsemlyei János főszerkesztő elmondta: a tárat 14, esetleg 15 kötetesre tervezik. Fazakas Emese a szerkesztés, Szász Lőrinc a román nyelvre fordítás nehézségeit ecsetelte, Kiss András pedig a lektor szemszögéből méltatta a művet. /bpe: XI. Szótörténeti Tár. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 6./"

"Dec. 17-én Kisebbségekért Díj magyar állami kitüntetésben részesült az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár munkaközössége. Laudációjában Péntek János professzor rámutatott: a legfrissebb, 2002-es megjelenéssel XI. kötetéhez érkezett el az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár, ez a legterjedelmesebb és talán legjelentősebb magyar szótári munka ma már egyaránt hozzátartozik Erdély modern mítoszához és a magyarságtudomány élő valóságához. A szótár nyersanyagát 1925-től kezdte el gyűjteni Szabó T. Attila. Mintegy negyven évvel később elkészült az első kötet, 1975-ben jelent meg a Kriterion Kiadónál. A II. kötettől munkatársak önfeláldozó csapata vette át a szócikkek szerkesztésének nehéz munkáját. A IV. kötet 1984-es megjelenése után politikai, ideológiai tiltások nyomán a szótár további köteteinek kiadása megszakadt. Ezt tetézte a gyűjtő és főszerkesztő Szabó T. Attila hirtelen halála 1987-ben. A most megjelent kötetet még Vámszer Márta szerkesztette. Szerkesztő-munkatársai: Daly Ágnes, P. Dombi Erzsébet, Fazakas Emese, B. Gergely Piroska, Kádár Edit, Kósa Ferenc, Kürti Miklós, T. Szabó Csilla, Szabó György, K. Tichy Magdolna, Zsemlyei János. A szócikkeket románul Szász Lőrinc, németül Dorka-Fábián Beáta és Szabó Csilla értelmezte, a kötet lektora pedig Kiss András volt. A Szótörténeti Tár igazi értelme nem az, hogy megörökíti Erdély gazdag nyelvi múltját, hanem az, hogy a feltárt, feldolgozott források hozzáférhetővé váltak a magyarságtudomány művelői számára. Már 2000-ben több mint félszáz olyan nyelvészeti, névtani, néprajzi, művelődéstörténeti monográfiát, tanulmányt lehetett számba venni, amelyeknek a Tár volt a fő forrásuk. A szótár anyagából már két nyelvtörténeti doktori dolgozat készült Kolozsváron. /Kisebbségekért Díj a Szótörténeti Tár munkaközösségének. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 18./"

"Elhunyt Zsemlyei János (1936-Kolozsvár, 2003. jún. 12.) nyelvész, a Babes-Bolyai Tudományegyetem magyar tanszékének tanára. Halála napján még dolgozatot hoztak a tanár úrnak, emlékezett tanártársára Péntek János. Kutató munkája a magyar nyelvészet szinte egész területére kiterjedt. A szó számára különösen fontos volt: a magyar szó az erdélyi múltban és az erdélyi nyelvjárásokban, a vándorló szó a nyelvek kapcsolatában, a szó a nyelvi leírásban, a szavakból összeálló állandó szókapcsolatok és szövegek, a szó a különféle szótárakban. Három évtizede munkatársa volt az Erdélyi magyar szótörténeti tárnak. "Az erdélyi Panteon lassan megtelik nyelvészekkel, kis munkaközösségünk hajdani tagjai is sorra ide tértek örök nyugovóra. Itt pihennek szótári terveikkel és megvalósult szótári műveikkel, elméleteikkel és álmaikkal a régiek közül Gyarmathi, Brassai és a hozzánk nagyon közeliek: Szabó T. Attila, Márton Gyula, Gálffy Mózes, Balogh Dezső, Nagy Jenő és Vámszer Márta. Külön csoport, és nem is kis csoport a Szótörténeti tár túlvilági munkaközössége. Az itt pihenőkhöz csatlakozik most Zsemlyei János." - írta a tanszékvezető professzor, Péntek János. /Péntek János: Dr. Zsemlyei János (1936-2003). = Szabadság (Kolozsvár), jún. 14./"

Dr. Pozsony Ferenc professzort, a Babes–Bolyai Tudományegyetem magyar néprajz és antropológia tanszékének vezetőjét, a Kriza János Néprajzi Társaság elnökét nemrég a Csángó Kultúráért díjjal tüntette ki a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma. Nevéhez fűződik többek között a Moldvai csángó adattár megteremtése, valamint a Csángó Múzeum létrehozása is. Pozsony Ferenc /sz. Zabola, 1955. ápr. 16,/ a Moldvában élő magyarokkal már kisgyermekkorában kapcsolatba került. A középiskolát Kovásznán végezte, ahol tanárai közül Gazda József és neje, Gazdáné Olosz Ella folyamatosan végzett kutatásokat moldvai magyar falvakban. A Babes-Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakán Antal Árpád, Péntek János, Vámszer Márta és Vöő István tolmácsolták a csángókkal kapcsolatos szakirodalmat. Pozsony Ferenc 1978-tól már rendszeresen kezdett járni moldvai magyar falvakba. Több mint tíz éven át meglátogatta a Klézsén élő Hodorog Lucát, aki már akkor, a zaklatások ellenére vállalta magyarságát. Ezeknek a kutatásainak eredménye Szeret vize martján – moldvai csángómagyar népköltészet /Kolozsvár, 1994/ Kriza János Társaság Könyvtára/ című kötet, egy moldvai csángó asszony szerteágazó folklórtudását tartalmazza. Az egyetem elvégzése után Kézdivásárhelyen tanított 1990-ig, s a közeli Ojtozi-szoroson át hetente átjárt a moldvai magyar családokhoz. Az 1989-es romániai változások után Péntek János egyetemi professzor megszervezte a néprajz egyetemi oktatását a kolozsvári egyetemen, ahová 1990 őszétől Pozsony Ferencet is meghívta. Pozsony Ferenc tanártársaival 1991-től minden évben alapkutatásokat szerveztek moldvai csángó falvakban, ahol elsősorban a nyelv-, kultúra- és identitásváltást, a gyorsan átalakuló gazdaság- és társadalomszerkezetet, valamint a magyar nyelvű hagyományokat gyűjtötték. A kutatásokból Kolozsvárt a Kriza János Néprajzi Társaság dokumentációs központjában a legnagyobb csángó archívumot teremtették meg. Itt őrzik a moldvai magyarsággal kapcsolatos hazai és külföldi szakirodalmat, tanulmányokat, köteteket, filmeket és fényképeket eredetiben vagy másolatban. A dokumentációs anyagot számítógéppel feldolgozták, s annak alapján elkészítették a csángókkal kapcsolatos bibliográfiai adatbázist. Az önálló Csángó Múzeumot Zabolán hozzák létre, 2003. szept. 14-én megnyitották az akkreditálás előtt álló Csángó Múzeum első állandó kiállítását. 2000-ben jelent meg Pozsony Ferenc „Adok nektek aranyvesszőt..." című kötete. /Dr. Pozsony Ferenc: Kapcsolataim a moldvai csángókkal. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), júl. 10./

Az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár szerkesztő-munkatársai elhatározták: ezután nemcsak a Szabó T. Attila, a szótár anyaggyűjtőjének, első főszerkesztőjének sírját keresik fel legalább évi egy alkalommal – amely immár szokássá vált minden év március 3-án, halála napján –, hanem egy tavaszi séta alkalmával egy-egy szál virággal tisztelegnek elhunyt korábbi munkatársaik sírjánál is. Május 27-én a Házsongárdi temetőben egy szál virágot helyeztek el Kelemen Béla, Nagy Jenő, Szabó T. Attila, Vámszer Márta, W. Török Judit, Zsemlyei János, Zs. Maksay Mária sírjánál. Vígh Károlyról szóban emlékeztek meg, ő Marosvásárhelyen pihen. Az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár /Erdélyi Múzeum-Egyesület és a budapesti Akadémiai Kiadó/ XII. kötete a napokban jelent meg. /Tamásné Szabó Csilla, az EME tudományos főkutatója: Tisztelgés az elhunyt szerkesztők sírjainál. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 7./

Szabó T. Attila száz éve született. Ünnepel a nyelvészvilág, de nemcsak ők, hiszen Imre Samu szerint „büszkén vallhatja őt magáénak – s úgy gondolom, vallja is – az irodalom-, a néprajz-, a történettudomány és művelődéstörténet egyaránt”. Szabó T. Attila egyaránt foglalkozott nyelvtörténettel, nyelvjárás, hely- és személynévtörténet kutatásával. Ő az erdélyi nyelvészeti iskola megteremtője, személyisége, munkássága meghatározó a XX. század nyelvészeti kutatásaiban. Szabó T. Attila /Fehéregyháza, 1906. jan. 12. – Kolozsvár, 1987. márc. 3./ egyetemi tanulmányait a Református Teológián kezdte, 1927 októberében azonban eldöntötte, hogy nem lép papi pályára. 1926–1927-ben Skóciában az egyetemen hallgatott előadásokat. Hazatérve a kolozsvári egyetemen szerzett magyar–angol szakos tanári oklevelet. 1940 őszén kinevezték a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem nyilvános rendkívüli tanárává, s ugyanakkor a Magyar Nyelvtudományi Intézet igazgatójává. 1951–1953 között politikai okokból visszaminősítették, két évig akkordmunkásként dolgozott az Akadémia Nyelvtudományi Intézetében. 1953-1971 között ismét taníthatott az egyetemen. Foglalkozott a helynévgyűjtéssel is. 1970–1988 között hét kötet jelent meg válogatott tanulmányaiból. Fő művéhez, az Erdélyi magyar szótörténeti tár szerkesztéséhez 1966 januárjában egymaga fogott hozzá. Közel negyvenéves munkával kb. egymillió cédulát készített. Az első kötet szerkesztését 1973-ban fejezte be, s a kötet 1975-ben látott napvilágot. Szabó T. Attila az első kötet szerkesztésének magányos munkája után határozott úgy: ahhoz, hogy a szótár mielőbb elkészülhessen, szerkesztői munkaközösséget szervez maga köré. A második kötet anyagát így már kis csapattal szerkesztette (Nagy Jenő, Kósa Ferenc, Vámszer Márta, Zsemlyei János, Vigh Károly). Ez a közösség tagjait tekintve később változott, gyarapodott, vagy éppen fogyott. Szabó T. Attila életében négy kötet jelent meg, a negyedik 1984-ben. A kommunista diktatúra lehetetlenné tette a további kötetek megjelenését. Az V. kötet végül csak 1993-ban látott napvilágot a budapesti Akadémiai Kiadó és a bukaresti Kriterion közös kiadványaként, míg a VIII. 1996-ban. Végül ennek a kötetnek a főszerkesztését Vámszer Márta végezte el, aki átvette Szabó T. Attila halála után az egész munkálat felügyeletét. A IX. kötettől kezdve az Akadémiai Kiadó és az Erdélyi Múzeum-Egyesület közös kiadványaként jelenik meg a szótár. A XI. kötet 2002-es megjelenését már nem érhette meg Vámszer Márta sem. A főszerkesztés munkája Kósa Ferencre és Zsemlyei Jánosra hárult. Zsemlyei professzor halálát követően Fazakas Emese vette át a stafétabotot, 2005-ben megjelenhetett a XII. kötet. A Szótörténeti tár anyagának gyűjtése közben, levéltári búvárkodásai során Szabó T. Attila külön cédulákra jegyezte az erdélyi helyneveket is, jelentős helynévtörténeti gyűjteményt alakítva ki. Anyagát az Országos Széchényi Könyvtárban őrzik, feldolgozása Budapesten most van folyamatban, néhány kötet már megjelent. Balassa Iván 1996-ban monográfiában mutatta be Szabó T. Attila páratlanul gazdag munkásságát. 1996-ban, születésének 90. évfordulójára az EME emléktáblát állított a fehéregyházi református templomban. Néhány évvel ezelőtt a Kolozsváron alakult nyelvi intézet Szabó T. Attila nevét vette fel. /Tamásné Szabó Csilla, az Erdélyi Múzeum-Egyesület tudományos kutatója: Szabó T. Attila születésének 100. évfordulója. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 11./

Zsé előtt és után
Számos romániai magyar család polcán fellelhető, pedig elsősorban szakkiadvány. Az Erdélyi magyar szótörténeti tár közel negyven év alatt jutott el az első kötetet jelentő A-C-től a tizennegyedik V-Zs-ig. Fazakas Emese nyelvésszel, az utolsó két kötet főszerkesztőjével a munkafolyamat kulisszatitkairól, befejezésről és a jövőről beszélgettünk.
– Bevezetésül tisztázzuk, melyek a legfontosabb tudnivalók az Erdélyi magyar szótörténeti tárral kapcsolatban?
– Az Erdélyi magyar szótörténeti tár – ahogy a neve is jelzi – történeti szótár, amelyben régi, a 16. századtól kezdődő nyelvemlékekből merített részletek szerepelnek szótárszerűen. Célja elsősorban az, hogy az első hosszabb lélegzetű erdélyi magyar nyelvemléktől a 19. század végéig terjedően feldolgozza a levéltári adatokat, és az ezekben levő szavakat címszó és jelentések szerint megmagyarázza, különböző szókapcsolatokat és szólásokat felvillantson. Mindehhez jelentős helynévanyag, illetve névtani anyag is társul. A szótörténeti tárat évtizedekkel ezelőtt kezdték el egykori tanáraim, majd kollégáim. Az ötlet és a munka nagy része Szabó T. Attila nyelvészprofesszor nevéhez fűződik: az 1930-as években ő gyűjtött hozzá anyagot, a szótárat viszont csak a hetvenes évek legelején kezdte írni. Az első kötet 1975-ben jelent meg, az utolsó pedig idén, de ez nem csoda, hisz hatalmas anyagot tartalmaz.
– Nemzetközi és összmagyar összefüggésben mekkora az Erdélyi magyar szótörténeti tár jelentősége?
– Magyar nyelvterületen mindenképpen ez a legátfogóbb és legteljesebb szótár. Azért is, mert sokszor arra is törekedtek, törekedtünk, hogy ne csak az alapjelentéseket villantsuk fel, hanem a kontextusból kivilágló, akár alkalmi jelentéseket is megmutassuk. Ezért megesik, hogy ami a 19. század végén megjelent nyelvtörténeti szótárban öt jelentéssel szerepel, az az Erdélyi magyar szótörténeti tárban akár tízzel is. De túlhaladja a hétkötetes értelmező szótár értelmezéseit is, sokkal összetettebb annál. Nem tudok arról, hogy hasonló jellegű másik szótár létezne. A nyelvtörténeti szótárak amúgy valamiért inkább csak Közép-Kelet-Európára jellemzőek. Angolszász nyelvterületen például a forrásokat egyenként vizsgálják, összehasonlítják őket, de szótár nem készült nyelvtörténeti anyagból.
– Mitől erdélyi a kiadvány?
– A sorozat címében azért szerepel az „erdélyi”, mert erdélyi levéltárakban fellelhető anyagokat dolgoz fel. Ám ez nem azt jelenti, hogy ne lehetne a magyar nyelvtörténetre vonatkozó átfogóbb következtetéseket levonni belőle. A szótörténeti tár nem táj- vagy regionális szótár, csak a feldolgozott anyagát tekintve erdélyi.
– Kik lehetnek a szótár felhasználói?
– Elsősorban nyelvtörténészek, de történészek, néprajzkutatók, vagy olyan tudósok is, akik valamely tudomány történetével, esetleg régebbi szókincsanyagával foglalkoznak.
– Pedig a kiadvány első kötetei számos háztartás könyvespolcán is megtalálhatók...
– Ez így igaz. Magam is olyan családból származom, amelyben én vagyok az első, aki humán tudományokkal foglalkozik, mégis megvolt otthon: úgy ismertem meg kisdiákként, hogy édesapám megvette köteteit. A szótárat tulajdonképpen úgy is lehet olvasni, hogy az ember felüti, és az adalékokat böngészi, mert nagyon sok érdekesség van benne. Nemcsak maga a szó és az értelmezés szerepel benne, hanem történetek is kibontakoznak körülöttük: peranyagok, leltári felsorolások. Ezekből ki lehet olvasni a régi társadalmat, meg lehet ismerkedni az akkori emberekkel. Kicsit közelebb lehetett kerülni letűnt korokhoz, ezért sokan forgatták élvezettel, s remélem, hogy ez nem változik.
– A hatalmas vállalkozás atyja és motorja, Szabó T. Attila 1987-es halála után hogyan lehetett a munkát folytatni?
– Szabó T. Attila csak az első kötetet írta egymaga, ám ez is hatalmas munkát jelentett. Felismerte, hogy egyedül nem tudja folytatni, így munkatársakat vont be a tanszéki tagok közül. Az elején maroknyi csapat volt, ő koordinálta a munkát, később többen bekapcsolódtak. Időközben sajnos sokan elhunytak, de a szerkesztőség állandóan frissült, fiatalokat vontak be. Amikor Szabó T. Attila meghalt, már elő volt készítve néhány kötet kéziratként a hetedik kötetig. Minden kézzel.
– Kézzel?
– Igen, kezdetben én is mindent kézzel írtam, csak a tizenkettedik kötet közepétől írtunk számítógépbe. B. Gergely Piroska és Kósa Ferenc így is kézzel írtak az utolsó kötetig. A sorozat elkészítésének nagy részében a Szabó T. Attila által összegyűjtött kis cédulákról – amiket jelentések, majd évszámok szerint rendeztünk – írtunk kézzel. Azt a főszerkesztő átnézte, az általa javasolt módosításokat bevezettük, ezután gépeltük, utána korrektúrán esett át az anyag, s amikor egy kötetnyi összegyűlt, még egyszer átfésültük és újrakorrektúráztuk. Hosszadalmas és bonyolult munka volt, amelyet általában az aktuális főszerkesztő fogott össze. A cédulákat folyamatosan rendezte valaki. Nem úgy kell ugyanis elképzelni, hogy a kigyűjtéskor Szabó T. Attila meg is határozta, hogy majd melyik milyen betűhöz jár, hanem amikor egy szó kapcsán az egyik cédula valakinek a kezébe került, akkor úgy adta tovább, hogy egy kis borítóra kiírta a szövegben szereplő következő szót. Mindegyik cédulának volt kis borítója, így rendeződött az anyag.
– A cédulákon mi szerepelt?
– A cédulán mindig maga a szöveg szerepelt, illetve ami a szótörténeti tárban szögletes zárójelben szerepel, tehát a forrásjelzet, hogy melyik településen jegyezték le, melyik levéltár adata, esetleg a valló neve, vagy ki írta a levelet kinek. Minden olyan információ, amit vagy vissza lehet keresni, vagy ami alapján fel lehet dolgozni az anyagot például történeti, szociológiai, vagy szociolingvisztikai szempontokból. És a céduláknak volt egy pici borítójuk, amire az aktuális címszavak kikerültek.
– Hány ilyen cetli volt?
– Félmillió, ha nem több.
– S ezt mind Szabó T. Attila írta ki?
– Nagyon nagy részben igen. Van néhány száz, amit mások, de a többi mind a Szabó T. Attila munkája. A cetlik most az Erdélyi Múzeum-Egyesületnél vannak.
– A rendszer már működött, tehát csak új főszerkesztő kellett?
– A legnagyobb kérdés akkoriban az volt, hogy egyáltalán van-e remény a további kötetek megjelenésére. A nyolcvanas évek közepe-vége táján ugyanis nem úgy nézett ki, hogy a szótörténeti tár bármelyik készen lévő kötete megjelenhetne, ám a csapat mégis úgy döntött, hogy folytatja a munkát. Természetesen felmerült, hogy ki fogja össze a munkát főszerkesztőként. A feladatot Vámszer Márta vállalta el, ő adta ki a munkát, egyeztetett mindenkivel, és hetente egy-egy szerkesztőségi ülést tartott, ahol mindenki feltehette a kérdéseit, mindent megbeszéltünk, mindent a közösség döntött el. Ugyanis hiába volt egy jól bejáratott rendszer, megoldandó problémák, illetve új szempontok bevezetésére vagy azok átgondolására többször került sor.
– Történt különösebb változtatás az évtizedek folyamán?
– Mivel nagyon komplex munka, és lényegében előzmény nélküli, ezért nem alakulhattak ki mindjárt az első kötetre a végleges szerkesztési elvek. Ám ezzel együtt is megmaradt a struktúrája. Inkább végig az volt a kérdés, hogy mi az, amit szókapcsolatként tüntetünk fel, és nem kerül be a törzsanyagba, és miből lesz külön címszó. Mert igaz ugyan, hogy az Szabó T. Attila felvázolta az elveket, de a nyelv sem mindig egyértelmű. Az is megesett, hogy Szabó T. külön címszóként kezelt erdélyi történelemhez, valósághoz kötődő fogalmakat. Bizonyos szempontból állandóan újra kellett gondolni az egész anyagot.
– Megbecsülhető, hogy milyen mértékben érthető a mai olvasó számára a tár anyaga?
– Azért nehéz válaszolnom erre, mert régi szövegekkel dolgozom, ezért számomra ismerősek. Amikor azonban az egyetemi hallgatók nyelvtörténetet kezdenek tanulni, azt szokták mondani, hogy mennyire más, mennyire furcsa, de azt nem, hogy nem értik. A magyar nyelv ugyanis a 16. század elejétől napjainkig nem változott olyan mértékben, hogy ne lehessen megérteni. Szókincsünk az utóbbi harminc-negyven évben változott nagyot, de még mindig nem akkora mértékben, hogy ne lehessen a régi szövegeket értelmezni. Természetesen a szótörténeti tárban sok regionalizmus, tájszó vagy elavult szó van, de nagy részük érthető.
– A tár a 19. századdal zárul. Kell folytatni valahol vagy valamikor? És ha igen, milyen forrásokra támaszkodva?
– A 20. és 21. században jóval több, úgynevezett élő nyelvi szöveg van, mint a régi anyagban. A régiben is szerepelnek szinte élőnyelviek – például vallomásszövegek –, ám a 20. században ez a szövegmennyiség megnő, és már vannak hatalmas számítógépes korpuszok, amelyeket vizsgálni lehet. Ehhez azonban egyelőre nem kell szótörténeti szótár, talán majd 300-400 év múlva.
– A szótörténeti tár tizennégy kötete mondhatni hatalmas fénykép, ami rögzít egy periódust. Kell-e féltenünk mai nyelvünket attól, hogy nem rögzítik hasonló módon vagy túl gyorsan változik?
– Amíg van magyar nyelvet beszélő ember, addig nincs amiért ijedeznünk, mert végül is a nyelv a használatban él. Ha nem használnánk, akkor lenne gond. Vannak periódusok, amikor rohamosabban, vannak amikor kevésbé változik nyelvünk. A 16-19. századra tekintve sem mondható, hogy egyenletesen változott, mert például a 17. század végén, a 18. században felgyorsult. De inkább a szókincs változik, mert természetesen igazodunk a körülöttünk levő világhoz, hiszen a dolgokról beszélni kell valamilyen módon. A nyelvtan kevésbé változik. Az összes többi nyelv is hasonló helyzetben van: a felgyorsult társadalom, amiben Európában és Amerikában élünk, magával hozza a szókincs változását.
– Mit jelentett az ön számára a szótörténeti tárral való munka?
– Először is hatalmas megtiszteltetés volt, mert közel húsz évvel ezelőtt kezdő nyelvészként alig hittem el, hogy én is dolgozhatok rajta. Másrészt már szinte mindennapos foglalatosságot jelentett, és valósággal kikapcsolódást is. Egy idő után ez volt nekem az üdülés a szakmában. Akár az, hogy szerkeszthettem a saját címszavaimat, akár amikor főszerkesztőként a többiek anyagát átnézhettem. És most nagyon hiányzik ez a munka. Természetesen örülök, hogy az olvasók kezébe adhattuk a zs-vel kezdődő címszavakat is, ám hiányzik a mindennapokból a kis cédulákkal való munka. De tervezzük a munka folytatását, mert még mindig hiányzik egy kötet: mindenképpen kell egy mutató, amiben megjelennek az egyes nyelvjárási alakok, lista a különböző szókapcsolatokról, szólásokról, névtani anyagról. A nagy munka után azért előbb meg kellett egy kicsit pihenni.
Fazakas Emese
Nyelvész, egyetemi docens, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Bölcsésztudományi Karának dékánhelyettese, 1967-ben született Marosvásárhelyen. A BBTE Bölcsésztudományi Karán szerzett alapképzést, majd a budapesti Közép-Európai Egyetemen mesteri képzésben vett részt. A BBTE-n védte meg az A fel, le és alá igekötők használati köre a kései ómagyar kortól napjainkig című doktori disszertációját is. Több kötet és számos tanulmány szerzője, az Erdélyi magyar szótörténeti tár szerkesztője, a 13. és 14. kötetének főszerkesztője. Kutatási területei: nyelvtörténet, nyelvtörténet kognitív nyelvészeti szemszögből, a magyar mint idegen nyelv.
Dénes Ida, Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Idős korában sem szakadt el a katedrától
A pedagógusi munka mellett volt újságíró, néprajzi gyűjtő, művelődésszervező, kutatta az irodalmat, szakköröket irányított, versgyűjteményeket szerkesztett, tanulmányokat írt. A Csíkszeredában élő és idős korában is aktív Mirk László azonban mindenek előtt tanárnak érzi, tartja magát.
Azt mondja, soha nem voltak pályaválasztási gondjai, már ötödikes korától tanár akart lenni, és erről az útról, ha az élet közben kitérőket is hozott, nem tért le. Családja Marosvásárhelyen élt, német származású édesapja Pilisvörösváron született, és 1940-ben érkezett Marosvásárhelyre, mint katona.
„Ott ismerte meg édesanyámat, én 1944-ben születtem. Édesapám a háború után Vásárhelyre jött vissza, szüleim mindketten a könyvszakmában dolgoztak. Ott nevelkedtem fel, első osztálytól a Bolyai Farkas középiskolában tanultam, ahol rendkívül jó tanáraink voltak” – elevenítette fel. A diákoknak szervezett tudományos ülésszakokon dolgozatokkal szerepelt, hetedik osztályosként egy pályázatra megírta Marosvásárhely történetét.
„Nagyon nagy előnyömre szolgált, hogy a református temetőkert mellett laktunk, és szinte naponta jártam oda, ismertem a régi emberek sírjait, tudtam, hol van Bolyai vagy Borsos Tamás eltemetve. A megjelent munkákból kiállítást szerveztek, és olyan névsor szerint állították össze az anyagot, hogy én Molter Károly neves prózaíró mellett szerepeltem” – emlékezett vissza diákkora egyik meghatározó eseményére.
A marosvásárhelyi pedagógiai főiskolára került, ahol párhuzamosan tanultak román és magyar irodalmat, és ahol olyan tanárok oktattak, mint Oláh Tibor, Izsák József, Kicsi Antal, Vámszer Márta, Szabó Zoltán. Az egyetem után, mint magyar-román szakos tanár, vidékre készült, mint mondta, nagyon szerette ott. Az akkori Szentegyházasfalut választotta. „Ott, akkor éreztem, hogy nagyon jó pályát választottam. 1967-ben megismerkedtem az akkor 11 osztályt végzett Bodó Leventével, a későbbi festővel és szobrásszal, akinek Máramarosban készült képeiből első kiállítását szerveztem meg” – emlékezett. Ott kezdett el diákjaival és egy magnóval gyűjteni, főként népmeséket, szokásokat.
Három év után először a KISZ hívta, de Albert Antal, a leendő megyei lap főszerkesztője is megkereste, hogy nem menne-e el újságírónak, mivel már korábban is közölt a lapokban. „Engem a KISZ-nél a művelődési osztály élére akartak kinevezni. Gondoltam, hátha tudok valamit tenni – visszamondtam az újságot, de ugyanabba az épületbe kerültem, ahol a szerkesztőség volt. Megalakítottam az irodalmi kört, elindítottuk a Fiatalok fiataloknak című rendezvényt – amelynek keretében előadásokat tartottak: Gál Árpád dzsessztörténeti sorozatot indított, meghívott képzőművészek meséltek a képeikről, voltak erkölcsi, orvosi témák, röviden, tömören. Kiadtunk egy kis könyvet Sprencz Ferivel – betűjátékok, logikai fejtörők, társas szórakoztató- és sportjátékok voltak benne. Ahol csak lehetett, ifjúsági klubokat igyekeztünk létrehozni. De eltelt két-három év, és az ifjúsági munka visszasüllyedt oda, ahol korábban volt, vasgyűjtés, hazafias munka, hazugság, felnagyítás, és elpárolgott a társaság” – elevenítette fel.
Mirk Lászlót az Ifjúmunkáshoz hívták, a magyar nyelvű ifjúsági hetilapnál négy székelyföldi megyének lett a tudósítója, és időnként Moldvába is elment. Az újságírói munkával párhuzamosan esti osztályokban tanított, 1991-ben pedig teljesen visszatért a katedrához.
„A Márton Áron Gimnáziumban bekapcsolódtam a tanulók tudományos ülésszakába, és a néprajzi gyűjtést is elkezdtük. Szerencsém volt, hogy első perctől voltak moldvai diákjaim, volt egy lábnyiki fiú, aki ráolvasó imákat hozott nekem. Négy év után az akkor kinevezett Szakács Lajos igazgató rávett arra, hogy jöjjek a Segítő Mária Gimnáziumba. 1995-ben, amikor teljesen önállósult az iskola, én voltam az első »leigazolt játékos«. Mi ketten szerveztünk, válogattuk a tantestületet, és huszonöt év után bátran kijelenthetjük, hogy a megye harmadik-negyedik iskolája lett. Ezért nagyon sokat dolgoztuk az igazgatóval és a tantestülettel” – emlékezett.
A Segítő Mária Római Katolikus Gimnáziumban megalakították a Domokos Pál Péter néprajzi és névtani szakkört. „Beoltottam a diákokat a néprajz szeretetével, ragadványneveket, helyneveket gyűjtöttünk. Volt filológia osztályom, ahol hetente egy óra választott tantárgyként néprajzot, névtant tanítottam, ezenkívül magyarórákon is foglalkoztunk ezzel. Elindítottam a tanulók tudományos ülésszakát, minden fél évben kértem két gyűjtést – archaikus imákat, szokásokat, a születéssel, házassággal, halállal kapcsolatos dolgokat, halotti búcsúverseket gyűjtöttek, a gyerekek nagyon élvezték. Budapesten a Néprajzi Múzeum minden évben megszervezte az önkéntes gyűjtők pályázatát, erre 15–20 dolgozatot küldtünk, és mindig nyertünk. Magyarországon a Honismereti Diákakadémián mindig 4–5 diákkal vettem részt, a Honismeret című lapban lehozták a munkáikat. Annyi elégtétel jutott a diákoknak, hogy rajongtak ezért a munkáért” – sorolta.
Mirk Lászlónak egy nyelvi szórakoztató játékokról készült gyűjteménye is megjelent kötetben a Dacia Kiadónál, a nyelvi-, betű-, sportjátékokról húsz éven át közölt a Hargita Kalendáriumban. A 2001-ben megjelent Az ember ott a legfájóbb magyar című antológiájába a csángó népköltészet ritka darabjai mellett csángómagyar költők munkáiból, illetve erdélyi és anyaországi költők csángó témájú verseiből válogatott.
Bár néhány éve visszavonult a katedrától, ősszel visszahívták, és jelenleg a Nagy István Művészeti Középiskolában tanít. Közben néprajzi gyűjtések feldolgozását is végzi, újabb tanulmányok, kiadványok megjelenését készíti elő. Mirk László úgy látja, az irodalomoktatás során és a néprajzi, névtani foglalkozásokkal többet tudott nyújtani a diákoknak, mint ha csak egyszerűen a tananyagot sulykolta volna beléjük. „Jobban kiláttak a világra, több mindent megértenek, jobban tájékozódnak az életben, és jó érzés velük találkozni, jó emlékeket őriznek az együtt töltött időszakról. Csakis így érdemes ezt csinálni. Számomra öröm, hogy ezt megtehettem, mert sikerült őket gazdagítanom tananyagon kívül olyan ismeretekkel, amelyeket fel tudnak használni a mindennapokban, és ez jó fogódzó számukra, ha tovább kívánnak lépni” – vallja az idős korában is aktív pedagógus.
Kovács Attila
Székelyhon.ro

Szisz mosolya (Emlékezés egy régi novemberre)
1958 őszén kezdtem a negyedévet a kolozsvári, akkor még magyar Bolyai Egyetemen. Az ötvenhatos ősz hallatlan feszültsége, diáktársaink elítélésének emléke már elhalványult, az ember valahogy akkor is feltételezi, hogy a rossz csak időszakos, csak tévedés, amikor ennek semmi alapja nincs, de valószínű, hogy ez a lelkiállapot segít a túlélésben.
Évfolyamtársammal, Szilágyi Domokossal már több mint két éve egy igen szerény albérletben laktunk, a Marianummal szemben, a Cloșca utca 1. szám alatt, Koles néninél. A fűtés a szobánk melletti konyhából szivárgott át, a fürdőszobát egy rozsdás lavór jelképezte, de a tizenkét személyes bentlakási hálónál mégis jobb volt. Nem sokkal a tanítás megkezdése után sikerült találnunk egy alig drágább, de sokkal jobb szállást a szomszédos Einstein utca 16. szám alatt, Váncsa néninél. Gázfűtés, kényelmes ágyak, fürdőszoba. Maga volt a paradicsom, és oda már a kedveseink is eljöhettek. Az egyetemen Szigeti József irodalomtörténet tanárunk tényszerű, adatszerű előadásai után már Jancsó Elemér óráit hallgattuk, aki a 18. századi magyar írókról úgy mesélt, mintha személyes ismerősei lettek volna, köréjük rajzolva az akkori politikai, társadalmi, sőt, társasági életet. Vámszer Mártától a finn nyelvet kezdtük tanulni. ‘Kala uiskele’ = a hal úszik. Ugye, milyen hasonlóan hangzik? Csehi Gyula óráin a szocialista realizmus esztétikai érdemeivel ismerkedtünk. Reggelenként besétáltunk az előadásokra, szünetben kiugrottunk egy szánát és egy brióst uzsonnázni a szembeni tejüzletbe, egy jogász barátommal meg vadásztuk a szombat esti bulikat, ahol ő dobon, én zongorán megkerestük a színházra, kantinpótlásra meg akár egy féldeci rumra is a rávalót. Szisz hallgatag volt, mint mindig, kivéve, mikor költészetről vitatkozhatott, főleg barátjával, a szintén költő képzőművész-hallgatóval, Páll Lajossal. Néha engem is toleráltak mint hallgatót. Emlékszem, hogy egy talponállóban, féldeci „állás rummal” mellett hosszan mesélte a Csodaszarvas című versének felépítését Lajinak, aki mindig felnézett rá, és (talán ezért is) elfogadott barátja volt a saját értékét, tehetségét jól ismerő Szisznek.
Az egyetemen volt valami lappangó feszültség. Ahogy beállt az október, ismét a két évvel korábbi események körül folyt a folyosói beszélgetés. Az ötvenhat őszi oldódás után, amikor az első és egyetlen szabad IMSZ-választáson éppen Szilágyi Domokost választottuk meg kari titkárnak, ötvennyolcra ismét formálissá és felülről diktálttá vált a szervezeti élet. Egyszer csak kihirdették, hogy filológia kari gyűlés lesz a sétatér elején levő egyetemi aulában. Az ott történtek tették emlékezetessé számomra a következő novembert. Diktatórikus gyűlésvezetés, előre kiszemelt diákokat hívtak a színpadra, és vallaniuk kellett: mit is gondolnak ötvenhatról? Forradalom volt vagy ellenforradalom? Mi lett volna, ha az oroszok nem vonulnak be? Péterfy Irén harmadéves magyar szakos diák hiába magyarázta, hogy tragikus esemény volt, sok fiatal vesztette életét stb., képtelen volt kimondani a kötelező minősítést: „ellenforradalom”. A húszéves lányt később tíz év börtönre ítélték ezért és egyéb „súlyos” bűneiért: 56-ban kint volt a temetőben halottak napján (mind ott voltunk), és gyertyát helyezett el magyar írók sírjára, többek között a betiltott Dsida Jenőére; lemásolta kézzel Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versét; találtak nála becsempészett Irodalmi Újságot; beszélgetett arról diáktársaival, hogy fekete szalagot kellene viselni az elesett pesti fiatalok emlékére. A gyűlésvezető Farkas Zoltán ismétlődő provokáló kérdései miatt zajongani kezdett a diákság, füttyök is elhangzottak.
Aztán november 4-én a szintén az aulában megrendezett kari gyűlésen hetünket „exmatrikuláltak”, kizártak az egyetemről. A pontos névsor: Baranyi László, Csőgör Enikő, László Annamária, Lázár Erzsébet, Metz Katalin, Simon Mária és jómagam. Fontosnak tartom leírni ezt a névsort, mert még mindig sok a téves információ azokról az időkről.
A két gyűlés közötti időszak is gyakran jár az eszemben. Szisz, Váradi Emese, László Baby és én együtt élveztük a kontrollálatlan együttlétet Váncsa néninél. Folytak a kihallgatások, valami volt a levegőben, de Szisz arcán gyakran megjelent egy – nála ritkának számító – mosolyszerűség, amikor arról volt szó, hogy mi történhet velünk, hisz én például valóban be is kiabáltam néha az erkélyről, amikor a gyűlésvezető szövege sértően provokálóvá vált. Alig jártunk órákra, inkább az egyetemi könyvtárba. Ott olvastam egy verset, amit később sokszor mormoltam magamban a két szomorú novemberre emlékezve. „A végtelen vad réteken ... a vad novemberi szél ...„ Több évtized után jelent meg lelki szemeim előtt ismét Szisz mosolya. Feleségem, B. Nagy Veronika dokumentumfilmet akart készíteni Péterfy Irén volt elítélt diáklányról, és tanulmányozta az ötvenhatos-ötvennyolcas perek anyagait, szekusdossziéit. Péterfy Irén perében a legsúlyosabb vádakat egy Balogh Ferenc nevű ügynök jelentései alapján fogalmazták meg szinte szó szerint. Beleolvastam a vaskos dossziékba, és ismerősnek tűnt B. F. kézírása. Egy tartótiszt azt írta róla, hogy nagyon megbízható, és hogy ötvenhatban a filológián volt IMSZ-titkár. Egy világ omlott össze bennem. Ez indította el aztán Szisz ügynökmúltjáról a lavinát. Veronka végül is nem Péterfy Irénről, hanem Szilágyi Domokosról készített filmet Szemből, halál címmel, belefoglalva a döbbenetes felfedezést, amit kérésünkre Stefano Bottoni történész is ellenőrzött.
Péterfy Irén épp Szisz akkori legjobb barátjának, Páll Lajosnak volt a szerelme, akit szintén bezártak 58 őszén. A peranyagból az is kiderül, hogy Váradi Emese, Szisz kedvese is ugyanolyan kategóriában szerepelt vádlottként a kihallgatások idején, mint Irénke. Aztán később eltűnt a neve, elejtették a vádat. Vajon annak idején erre utalt Szisz mosolya? Valamit valamiért? Sosem fog kiderülni. Azóta Péterfy Irén, Páll Lajos és a többiek szenvedéseire, Szisz tragikus kettős életére gondolva a novemberek gyakran felidézik bennem Emil Verhaeren versének kissé romantikus, de bennem időt és eseményt idéző hangulatát. „A végtelen vad réteken Üvölt a tél, Süvölt a szél, A vad novemberi szél.”
Boros Zoltán
A Háromszék 2015. november 7-ei számában Tófalvi Zoltán A szabadságra vágyó erdélyi magyarság 1956-ban (4.) című írásában a kilencvenes években készült interjúm szövegében tévesen említettem Horváth Annát, és kihagytam Simon Máriát. A többi felsorolt név viszont nem tőlem származik. Az eseményről dokumentumfilmet készítettem A 7EK címmel, a hétből hatan találkoztunk, és összeillesztettük emlékeinket.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Aniszi Kálmán: Számvetés
Ezzel a beszélgetéssel köszöntjük Dr. Kozma Dezsőt, a kolozsvári Babeș-Bolyai Egyetem Magyar Irodalomtudományi Tanszékének nyugalmazott professzorát, ma is aktív irodalomtörténészt. Szerkesztőségünk jó egészséget, szellemiekben és lelkiekben is gazdag sok-sok alkotó esztendőt kíván – szeretettel!
– Bizonyos életkoron túl elérkezik a számvetés, az összegzés ideje. Nemrég töltötted be 80. életévedet. Ez a körülmény egyszerre jelöli ki beszélgetésünk irányát, szabja meg keretét és tartalmát.
Mondják: nem mindegy mikor és hova születünk. Te a Kalotaszeg és a Szilágyság határmezsgyéjén, az akkori Kolozs megyében láttad meg a napvilágot, ott teltek gyermekéveid, s csak ifjúkorban kerültél fel Kolozsvárra, belső Erdélybe, tanárként pedig rövid ideig Székelyföld levegőjét is szívtad. Ismered ezt a történelmi tájat is.
Beszélj, kérlek bevezetésként gyermekkorodról! Zilah közelségében érződött-e Ady nagysága, varázsa az iskolákban, értelmiségi körökben?
– Valóban nem mindegy, mikor és hova születünk. A gyermekkor színhelyei rendszerint személyiséget formálókká lesznek, búvópatakként elkísérnek egész életünkben. És miként egy költő vissza-visszatérő versmotívumai: az idő múlásával teljesebbé válnak. Egymással összefonódva élnek bennem is az egykori tapasztalataim, emlékeim – hol eleven valóságként, hol el-elmosódó hangulatként. Történelmi távlatból ítélkezve azonban nem lehet kétséges, hogy nemzedékünk változásoktól terhes, közösségi és egyéni sorsokat meghatározó korszakba született bele.
Én egy dimbes-dombos, magyar-román lakosságú faluban, az egykor Kolozs (ma Szilágy) megyei Középlakon, Kalotaszeg és a Szilágyság határmezsgyéjén láttam meg a napvilágot. Nem messze a kultúrházunkat tervező Kós Károly sztánai „Varjúvárától”, a valamikor vásárairól híres Bánffyhunyad, Kolozsvár, a Wesselényi Miklós és Ady szellemét őrző Szilágyság vonzáskörében. Már amennyire szellemi utakról, azok vonzásköréről lehet beszélni egy olyan faluban, ahova nem jár vonat, ahol ritkán tűnt fel egy-egy autó, a Vlegyászáról érkező, az itteni asztalosokat (apám is az volt) deszkával ellátó szekér.
Gyermekfővel ebben a környezetben próbáltam eligazodni a mindennapokban. Az első szellemi útravalót négyosztályos iskolánkban szerzett, palatáblán gyakorolt ismeretek, a református zsoltárok, a családja múltjára gyakran emlékező Édesanyám esti meséi jelentették. Egyfajta lelki ösztönzésnek éreztem azt is, amit az osztatlan iskola egyetlen tanítója értesítőmbe bevésett: „jeles”, „dicséretes”, „kitűnő”. A továbbtanulás vágya ott szunnyadt bennem a világháborút követő fordulat után is. Azonban egy ideig csak magántanulóként, egyedül egy szál tanítóval nyílt erre lehetőség a könyvekben egyébként sem bővelkedő szűk világomban. Tanév végén a kolozsvári „számonkérő” vizsgán mégse kellett szégyenkeznem, így aztán – Németh Lászlót parafrazálva – a szekerek velem is elindulhattak a következő szeptemberben Bánffyhunyadra.
A „méltóságteljes” (Kós Károly szavai), Adytól is megcsodált Kalotaszeg központjának számító Hunyad (mi csak így mondtuk) némiképp más volt, mint gyermekkorom környezete. Még sok mindent megőrzött a hegykoszorús Kalotaszegnek abból a korszakából, amely a vidék író-nagyasszonyának, a világhírű varrottasokat újraélesztő írónő, Gyarmathy Zsigáné lírai hangvételű történeteiben oly gyakran feltámad – ünnepi pillanatokban és a hétköznapok helyzeteiben. Az „élelmes, ügyes nép” úgy megy a hunyadi gazdához, mint haza, s „ha nincsenek otthon a háziak, az nem baj: tudnivaló hol áll eresz alá dugva a szoba kulcsa. A leveles kapuszárnyak úgyis tárva-nyitva állnak napestig” – olvasom egyik könyvében.
A közben sokat változó mezővárosban, szállásomra illett a „magán” kifejezés, ugyanis a valamikor jobb napokat látott Böske néni (csakhogy megélhessen) kénytelen volt „magánbentlakást” berendezni otthonában a környező falvakból érkező tanulók számára. Itteni tanáraink nekem is, az akkor jó hírű kolozsvári kereskedelmi középiskola magyar nyelvű tagozatát ajánlották, ahova én magammal vittem Morvay Pál református lelkész hunyadi magyar óráinak köszönhető ismereteimet, elsősorban a pontos fogalmazás igényét.
– Mikor kerültél Kolozsvárra? Mit jelentett számodra az új helyszín, Erdély szellemi központja?
– 1949 őszén. (Beleolvasok a történelemkönyvekbe: az előző évi tanügyi reform következményeként államosítják a felekezeti tanintézeteket.) Nem sokkal azelőtt megpakolt bivalyszekérrel mentünk át a hunyadi hegyen, most a Kolozsvár külön színfoltjának számító hóstáti lovas-fiáker vágtatott velünk, szüleimmel új szállásom, a Kolozsvári Kereskedelmi Fiú-Középiskola diákotthona felé.
S mert az itteni életformának megvolt az előírt rendje, mások voltak a napi tapasztalataink, mint a (jórészt) kolozsvári osztálytársainknak. A városba nem mehettünk ki akármikor, egy-egy színházi- vagy mozielőadás, focimeccs kivételes eseménynek számított, ezért mi, „bentlakók” a „külső világot” inkább heti „kimenőink” alkalmával kezdtük megismerni, magunkénak érezni. Számunkra nem egyik percről a másikra tárulkozott elénk az akkor még 118 000 lakosú „kincses” Kolozsvár, és ahogy ez gyakran lenni szokott: a városiak szemében falusiaknak tűnhettünk, a falunkban városiaknak. Lassan-lassan azonban kitágult körülöttem is a világ. Valahogy olyanképpen, ahogyan Reményik Sándor lírai képsoraiban megelevenedik:
Benéz a havas kéken, Kolozsvárra.
Öreg fején már megmozdult a hó,
Tövében vadul árad a Szamos,
A Szamos, ez az egyetlen folyó.
A Szamos, ez a megfordított Léthe...
Mondják, ki belekóstolt a vizébe,
Az felejteni nem tud sohasem.
Főterével, Mátyás király szobrával, iskoláival, templomaival, a patinás Farkas utcájával, a Házsongárdi temetővel nyitott könyv lett számomra a kőbe vésett város. És ebben nem kis része volt a magyar irodalmat és a német nyelvet igényes szigorral tanító tanárunknak, Kovács Endrének és az elmúlt korok eseményeit elevenné avató Pataki Józsefnek, a későbbi egyetemi tanárnak. A sűrű matematikai, kémiai, könyvviteli, statisztikai, áruismereti órák társaságában a magyaróra és a történelemóra útjelző ikerpárokká váltak számomra. Olyannyira, hogy a kolozsvári iskolák egyik magyar irodalmi versenyén díjaztak. Nemcsak bővült körülöttem a világ, hanem más is lett, egyre többet láttam belőle és másképpen kezdtem látni. Addigi múltamat magammal hozva a lehetetlent nem ismerők elszántságával próbáltam elképzelni jövőmet.
– Érettségi után következett az egyetem. Voltak-e, ha igen, ki vagy kik voltak azok a mestereid, akikre szívesen, esetleg hálásan emlékezel?
– Érettségi után úgy éreztem, a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem előttem is kitárta kapuit. Középiskolai eredményeim alapján felvételi nélkül bejuthattam volna a közgazdaságira vagy a jogra, én mégis a felvételi vizsgát igénylő Bölcsészettudományi Kart választottam. Így lett 1953 és 1958 között szellemi otthonom az akkor nyolcéves magyar egyetem.
Hogy ez a korszak a magyar nyelv és irodalom szakon mit kínált számunkra? Kiknek a segítségével? Kikre emlékszem hálásan? Valamilyen „értékskálára” azért sem vállalkozom, mert egykori tanáraimnak később egyetemi kollégája lettem, meg aztán azoknak is köszönettel tartozom, akik valamilyenképpen máig érvényes tudást közvetítettek. Tanáraim között voltak olyanok, akik több-kevesebb oktatói tapasztalattal és szakmabeli jártassággal rendelkeztek, és volt, aki akkor lépett katedrára. Egyébként is az utólagos „minősítések” gyakran lehetnek esetlegesek, későbbi élményekből is fakadóak. Ezért visszatekintve azt mondhatnám: engem inkább vonzottak irodalmunk, nyelvünk régebbi korszakai. A régi magyar irodalomnak, a reformáció és a reneszánsz művelődési teljesítményeinek a koreszmékre különösen érzékeny Szigeti József volt a gazdája; a felvilágosodás korszakának irodalmi-művelődési törekvéseit, színjátszásunk kezdeteit Jancsó Elemér filológiai részletességgel keltette életre; a XIX. században Antal Árpád kalauzolt el nagy művekhez illő átéléssel; a magyar stílustörténet titkainak Szabédi László avatott részeseivé, Csehi Gyula óráit a szerteágazó informáltság jellemezte; a Nyugat-hozta megújhodásban Pataki Bálint, az erdélyi (romániai) magyar irodalomban a szerkesztőségek világából épp akkor érkező Sőni Pál próbáltak eligazítani; a világirodalmat Szabó György és Székely Erzsébet adta elő; Szabó T. Attila régi szavaink felett őrködött; Gálffy Mózes szabatos fogalmazásnak volt a híve; tájszavaink lelkes gyűjtője, Márton Gyula arra ügyelt, hogy egyetlen nyelvjárásról se feledkezzünk meg; a népköltészet Faragó Józsefnek volt a birodalma; a finnugor nyelvrokonainkkal Vámszer Márta, a magyarság történetével Csetri Elek óráin ismerkedtünk meg; irodalmi szemináriumainkat fiatal doktoranduszok, Dávid Gyula és Varró János vezették.
Ezzel a szellemi poggyásszal érkeztem Erdély egyik nagy múltú középiskolájába, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumba. Életem újabb fordulópontjaként éltem meg az itteni fél évet, az első perctől éreztem, milyen megtisztelő egy ilyen iskolában az ismeretszerzésen túlmutató tantárgyat oktatni felsőbb osztályokban. És nyomban tegyem hozzá: a pályakezdők világot megváltani akarók lendületével. Lehet, hogy nem mindig a mai módszertani igények szerint. Például azzal, hogy az ismeretek ellenőrzéséhez „belépőként" hozzátartozott (ki sem merem mondani: kötelezően) egy vers vagy versrészlet könyv nélküli elmondása.
Foglalkozás és hivatástudat mind közelebb került bennem egymáshoz.
– Két nagy társadalmi konvulzió, esemény tanúja voltál. Elsőként az 56-os magyar forradalom és szabadságharcra gondolok, amelynek Erdélyben, Romániában is voltak drámai, sőt tragikus hullámverései is. Te hogy élted meg ezt az egyéni és közösségi traumát a mindennapokban?
– Évtizedek távlatából 1956-os forradalmunkat és szabadságharcunkat bizonyos szempontból tisztábban, jobban látjuk, mint akkor, a múló idő azonban nem homályosította el, milyen felmérhetetlen szabadságvággyal, kételyeket legyűrő bizakodással szorongtunk a rádió mellett, váltunk érzelmileg részeseivé a világfordító eseményeknek. „Egységből csoda született” – emlékezett vissza az idei évfordulón az akkor fiatal tanárunk, Dávid Gyula, aki 1956. november 1-én azért vitte el hallgatóit a Házsongárdi temetőbe, hogy virágokat helyezzenek el íróink sírjára. Tisztelgésünk (én a jövendőbeli feleségemmel voltam) azonban a forradalom tragikus pillanataiban jelképes megmozdulássá vált. Dávid Gyula hét évi börtönnel szenvedett meg érte, kollégánk, az akkor már verseivel jelentkező Páskándi Géza csaknem ennyit kapott, amiért az oktatás átszervezését javasolta, többek között azt is, hogy a marxizmus mellett másfajta világfelfogást is tanítsanak az egyetemen. Folytathatnám az egykori eseményekkel, a kíméletet nem ismerő következményekkel. Nem tudnám ebben a szűk keretben hitelesen újrateremteni mindazt, amit akkor átéltünk. Egyébként is visszaemlékezések, történelmi munkák egész sora tárja elénk '56 kolozsvári történéseit, az egyetemeken és a főiskolákon is korán elkezdődő széleskörű megtorlási hullámokat.
– Új és nagy kihívás volt felkerülni az egyetemre. Mostoha, sőt egyre mostohább társadalmi körülmények között kellett oktatói feladataidnak eleget tenned. Kiemelkedő szakmai teljesítményeket kellett felmutatni ahhoz, hogy az oktatói ranglétrán felfele buktassák az embert. Gondolom, Te se voltál kivételezett... Elmesélnéd röviden ilyetén élményeid egyikét-másikát? Hogyan lettél irodalomtörténész?
– Alig egy félévnyi székelyföldi tanárkodásom után sokat ígérő lehetőség kínálkozott számomra is: az utolsó heteit élő kolozsvári magyar nyelvű Bolyai Egyetem egyszerre öt gyakornoki állást hirdetett meg a két magyar tanszékre. Az Irodalomtörténeti Tanszéken a versenyvizsga évfolyamtársamnak, Láng Gusztávnak és nekem kedvezett, három kollégánk (Kósa Ferenc, Zsemlyei János, Vöő István) a Magyar Nyelvészeti Tanszékre jutott be ugyancsak gyakornoknak.
Az új helyzet a szó szoros értelmében „különös kihívást" jelentett. Afféle „mindenesként” irodalomtörténeti szemináriumok sokaságával bíztak meg, és volt időszak, amikor elméleti tárgyak, módszertani gyakorlatok is szerepeltek óráim között. Könnyű elképzelni, hogy ez a sokféleség, illetve a rendszeres könyvtárlátogatás mit jelentett egy pályakezdő (adminisztrációs teendőkkel is megterhelt) gyakornoknak, tanársegédnek. Azonban az sem kétséges, hogy ennek a sokféleségnek volt a „hozadéka”: különböző korszakok, műfajok, művek tüzetesebb megismerése az irodalomértésben és az irodalomoktatásban megkerülhetetlen összefüggések keresésére ösztönzött, késztetett. Későbbi irodalomtörténeti előadásaimnak, egyetemi kézikönyveimnek is javára vált ez a szerteágazó foglalatosság, és talán nem mertem volna vállalkozni három középiskolai tankönyv megírására sem a századokat átívelő irodalmi örökségünkről. Egyébként sem hiszek az időtől-tértől, történelmi körülményektől, az irodalmi, művelődési hagyományoktól, a nyelv változásaitól független szövegértés és irodalmi magyarázatok sikerében... „A művészi tetszés az ember lelkében nem olyan izolált és független jelenség, ahogyan sokan gondolják. Ellenkezőleg, nagyon sok mindentől függ, nagyon sok szálból tevődik össze, keletkezési feltételei vannak, mint mindennek a világon...” – kereste annak idején a műértés értelmét Reményik Sándor.
Miként lettem irodalomtörténész?
Talán nem tévedek, ha azt mondom: fokozatosan, „belső” és „külső” ösztönzéseknek köszönhetően. Mindig szerettem hallgatni régi történeteket, nézegetni megfakult fényképeket, megcsodálni régmúlt idők ránk maradt emlékeit, ritkaságait. (Talán ezért is bűvöl el Krúdy művészete.) Nem véletlenül felvételiztem a történelem szakra kiváló minősítéssel. S hogy mégis miért iratkoztam át alig néhány hét elteltével a magyar szakra? Nem nehéz elképzelni, miről szóltak (persze nem a tanárokon múlott) az 50-es évek elején az ilyen tantárgyat megalapozni kívánó „elméleti” bevezető órák. Elment a kedvem. Egyébként is a kor irodalmi, esztétikai elméleteihez nemigen juthattunk hozzá. A régebbi korok magyar irodalmának megismerése csak fokozta szellemi múltunk iránti kíváncsiságomat, vonzalmamat, hogy aztán a sok évi könyvtári, levéltári búvárkodás nyomán készülő doktori értekezésem (Irodalom a kolozsvári századvégen, 1970) már ennek az „elkötelezettségnek” a jegyében született meg. Ezzel párhuzamosan írtam a századforduló jeles erdélyi novellistájáról írott kismonográfiám. (Egy erdélyi novellista, Petelei István, 1969).
Így lettem a 70-es évektől az 1849-et követő fél évszázad magyar irodalmának előadója. A klasszikusok – Arany, Madách, Jókai, Kemény, Tompa, Gárdonyi, Vajda, Mikszáth – „a bőség zavara” okán tűntek próbatételnek, a század fordulóján jelentkező íróknak, költőknek – Tolnai Lajos, Petelei István, Bródy Sándor, Tömörkény István, Ambrus Zoltán, Thury Zoltán, Iványi Ödön, Gozsdu Elek, Reviczky Gyula, Komjáthy Jenő, Kiss József – újrafelfedezése jelentett nagyobb gondot.
A megszokott kifejezéssel élve: eljegyeztem magam az irodalomtörténettel. Ekkor készültek el és láttak napvilágot addigi egyetemi előadásaimat összefoglaló munkáim. (Magyar irodalom a századfordulón, Kolozsvár, 1978, litografált egyetemi jegyzet; Magyar irodalom a XIX. század második felében 1849-1905. Didaktikai és Pedagógiai K. Bukarest, 1980. egyetemi kézikönyv.)
– Beleszólt valaki abba, hogy mit és hogyan tanítsatok? Nekünk, a kívülállóknak úgy tűnt, hogy a Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék a „béke szigete”. Valóban az volt?
– Számunkra és a román kollégák számára is egyértelmű volt, hogy egy nemzeti irodalom (egyetemes emberi értékek hordozójaként, kölcsönhatásban más nemzetek irodalmával) elválaszthatatlanul kapcsolódik a nemzet történetéhez, annak változásaihoz, s hogy egyúttal az önismeret egyik forrása, a nemzet-tudat alakítója. Ezért természetesen az egyetem nem írta elő, hogy mit tanítsunk magyar irodalomból, annak történetéből. Ezt a mi belső ügyünknek tekintették, a Tanszék döntötte el a tantárgyak arányát is. A tanév elején én állítottam össze előadásaim tematikáját, továbbítottuk a karnak, amelynek vezetőségével általában harmonikus volt a viszonyunk. Viszont benne élve egy társadalmi közegben, ismertük a lehetőségeket, eleve igyekeztünk úgy beszélni egy íróról, egy műről, hogy az ne adjon okot a félremagyarázásokra sem. Különösképpen az ún. „kényes kérdések” értelmezésekor. Az sem volt titok, hogy egy nyomtatásra szánt egyetemi jegyzetet tanszéki jóváhagyás után (akárcsak a többi könyvet) más, egyetemen kívüli intézmény is elolvasott. Bennünket és hallgatóinkat főleg a gyakran változó általános tanügyi rendelkezések érintettek: főleg az időnkénti túlzó létszámcsökkentés, az előléptetések megnehezítése, végzős hallgatóink kihelyezési módja. Ugyanakkor néha nem hiányoztak a tanszékünkön belüli feszültségek sem, például az irodalomtörténeti, illetve az elméleti tantárgyak aránya körül kialakuló viták alkalmával. Volt eset, hogy úgy éreztem, inkább divattantárgyak miatt szűkül folyamatosan az irodalomtörténeti órák száma.
– És '89-et, az első szabad lélegzetvételt hogyan élted meg? Bár az álmok sohasem válnak valóra a maguk szépségében, teljességében, de valami tán mégis kijegecesedett azóta?
– Se vége, se hossza nem lenne az erről szóló beszélgetésnek, ezért irodalmárként nem szeretnék negyedszázad után erről filozofálgatni. A szakmánál maradva, inkább néhány – közhelynek tűnő – mondattal felelnék kérdésedre.
Elsősorban az értelmezéseket és az arányokat gondoltam újra, és ennek megfelelően bővítettem a hallgatóknak szánt szakirodalmat. A saját kutatói munkámban és a tanárok továbbképzésében jobban érvényesülhetett az egyéni kezdeményezés, elérhetőbbé váltak az addig csak engedéllyel olvasható forrásmunkák, műhelyként kínálkoztak a magyarországi könyvtárak, levéltárak, illetve a nemzetközi tudományos ülésszakok. Személyesebbre fordítva a szót: 1994-ben neveztek ki professzornak, jóllehet már korábban „eleget tettem” az ehhez szükséges feltételeknek: még 1971-ben megszereztem a doktori (PhD) fokozatot, addig már 12 önálló kötetem, több mint kétszáz szakközleményem jelent meg. (Persze tudom, hogy abban az időben nem volt könnyű előrelépni azon a bizonyos „ranglétrán”, és a tanszékünk se siette el a felterjesztést – lehetséges, hogy csupán feledékenységből.) 1996-ban a Bölcsészettudományi Kar dékánhelyettese lettem, 1997-ben doktorátusi szakirányító, majd konzulens professzorként mentem nyugdíjba. Ezt követően még tíz évig (2003-2013) a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen tanítottam magyar kultúrát és magyar irodalmat. Közben dékán is voltam.
Valószínű nem véletlen, hogy szakmai díjazásokban 1990 után részesültem. 1990: az MTA Ady-pályázata, Debrecen; 1990: Dicsérő Oklevél, Sepsiszentgyörgy, Országos elnök, Magyar Nyelv- és Irodalom Verseny; 1998: Pro Universitate et Sciencia, Budapest, Magyar Professzorok Világtanácsa; 1999: Jubileumi Emlékplakett, a Kárpát-Medence Magyar Professzorainak 3. találkozója, Miskolc; 2000. Madách Imre Díj, Madách Irodalmi Társaság, Nógrád Megyei Önkormányzat; 2003: Oklevél, Pro Universitate et Sciencia, Budapest, Magyar Professzorok Világtanácsa; 2007: Fehér Dániel emlékérem, Budapest, Magyar Professzorok Világtanácsa; 2007. Gróf Mikó Imre Emléklap, Kolozsvár, Erdélyi Múzeum-Egyesület; 2010: Szilágy megye kiváló személyiségei, Zilah, Elismerő diploma; 2012: Mikszáth-óra, a Mikszáth Kálmán Társaság díja; 2014: Pro Universitate Partium Díj, Nagyvárad.
A Magyar Tudományos Akadémia 2000-ben fogadott köztestületi tagjává, és ezekben az években vált rendszeressé jelenlétem más szakmai társaságokban, testületekben.
– Sok tanulmányod, húsznál több önálló köteted jelent meg az évek, évtizedek alatt. A klasszikusok mellett sok időt és energiát áldoztál olyan erdélyi írók köztudatba vitelére, akiket méltánytalanul elfeledtek, valahogyan háttérbe szorultak. Nem gondoltál akár egy önálló tanulmánykötet megjelentetésére is?
– A magyar klasszikusok előadásakor fontosnak tartottam nyomon követni egyik-másik életmű erdélyi utóéletét, közben megkíséreltem felkelteni az érdeklődést nemigen ismert (vagy elfeledett) erdélyi alkotók, „régi kolozsvári arcok” iránt. A róluk írott, mintegy félszáz rövid portré először a kolozsvári Szabadság című lapban látott napvilágot, majd ezek az írások Székelyudvarhelyen Erdélyi utakon (1997) címmel külön gyűjteményben is megjelentek. Nem mondtam le arról, hogy ezeket a szűkre szabott, inkább figyelemfelkeltőnek szánt portrékat kibővítsem, kiegészítsem a romániai magyar irodalomról megjelent írásaimmal.
– Nyolcvanadik születésnapodra a szegedi Madách Irodalmi Társaság egy nagyon szép ajándékkal lepett meg. Egy igen vaskos kötetet adott ki válogatott írásaidból, Irodalmunk útjain – Erdélyben címmel. Kérlek, beszélj erről a reprezentatív kitűnő válogatásról, amely, a középiskolai magyar irodalomtanárok, a magyar irodalom szakos hallgatók kézikönyve, mindennapi olvasmánya kellene, hogy legyen. Még jobb lenne, ha szélesebb körben, az olvasóközönség is hozzáférhetne...
– Most megjelent kötetem válogatás, fél évszázad alatt, változó körülmények között született írásaimból. Jórészt a XIX. század, illetve a századelő magyar irodalmából szeretnék ízelítőt nyújtani: klasszikusainkról, ritkábban emlegetett írókról, hírlapírókról, tudósokról, jeles oktatókról, közéleti személyiségekről, egykori erdélyi szellemi műhelyekről. A közlésmód is sokféle. Van köztük eddig fel nem tárt (vagy csak részben feltárt) területeket feltérképező tanulmány, esszé, műelemzés, irodalmi levelezés, alkalmi írás, szélesebb közönségnek szánt előadás. Mindezt – a lehetőségekhez mérten – tematikailag, helyenként egy alkotó több szempontú megközelítésével kíséreltem meg elérni. Az így kialakított témák egyfajta időrendjéről az összefoglaló fejezetek címei árulkodnak: I. Nagy idők vonzásában. A Petőfivel foglalkozó írásaim közül az örökség erdélyi kultuszának szenteltem nagyobb teret, az Arany-értelmezéseket hagyomány és megújhodás viszonyát vizsgáló tanulmány vezeti be, a Madách-fejezetek jórészt Madách főművének erdélyi értelmezéseire kívánják felhívni a figyelmet, az 1849-et követő évtized (Vörösmarty, Arany, Tompa, Vajda verseit) egy történelmi léthelyzet művészi megjelenítéseként idézem meg, Kemény és Jókai életműve a magyar próza útjának kétféle lehetőségeként kerül egymás mellé. Külön fejezetet szenteltem a kereszténység-élménynek mint művészi élményforrásnak, illetve a két Wesselényi irodalmi megjelenítésének a XIX. század magyar irodalmában.
II. Korok fordulóján. A századforduló megújhodó magyar irodalmából a költészetét ekkor kiteljesítő Vajda János, a mesélést és megfigyelést új módon eggyé fonó Mikszáth és az erdélyi kisváros ellobbanó lelkeit felfedező novellista, Petelei István mellett az új nemzedék egész sora jelenik meg. III. Régi erdélyi arcok. Ebben a fejezetben jórészt elfeledett nevekkel ismerkedhetünk. IV. Új század küszöbén. A szellemi örökségünket vállaló Adyt és a költészete körüli erdélyi vitákat, Kosztolányi, Tóth Árpád versvilágát, Krúdy, Török Gyula, Szabó Dezső és Tamási Áron prózájának egy-egy szeletét kíséreltem meg életre kelteni.
– Madách Imre, Az ember tragédiája méltatása kitüntetett szerepet kapott a kötetben. Közel áll hozzád a drámaíró gondolatvilága, a madáchi életszemlélet, létértelmezés?
– Azt is mondhatnám, vissza-visszatérő olvasmányaim közé tartoznak az emberi lét értelmét, az emberiség jövőjét fürkésző, kereső irodalmi alkotások. Leegyszerűsítve fogalmazhatnék úgy is: az irodalom és a filozófia határmezsgyéjén született művek. Ezért is le-leveszem könyvespolcomról Vörösmarty, Vajda János, Kosztolányi létértelmező verseit, Madách emberiségkölteményét. Persze egyetemi előadásaim és a Madách Irodalmi Társaság ülésszakai is arra késztettek, ösztönöznek, hogy újra és újra megbirkózzam Madách életművével.
– Az alkotó embernek mindig vannak tervei. Milyen feladatokkal, célokkal nézel a holnapok felé?
– Most épp azt tervezem, hogy a Madách ülésszakokon megtartott előadásaimat kibővítsem, szintén kötetet szeretnék összeállítani alig ismert erdélyi írókról, és régóta tervezem, hogy könyvet írok a korán elhunyt – Ady, Márai és Krúdy által is méltatott – Török Gyula prózájáról. Remélem, sikerül másokat is meggyőzni arról, hogy regényei, novellái új színt jelentettek a XX. század elején megújuló magyar irodalomban, és hogy a ma olvasója számára is művészi értékeket kínálnak. KAPU (Budapest)

Vámszer Géza
Vámszer Géza tanár, néprajzkutató, szakíró születésének 120, halálának 40 éves évfordulója alkalmából emlékezik a jeles személyiségre Kozma Mária.
Vámszer Géza (Nagyszeben, 1896. augusztus 13.–Kolozsvár, 1976. szeptember 21.) néprajzkutató és művészettörténész, néprajzi és művészeti szakíró; gimnáziumi tanulmányait Nagyszebenben végezte, majd a Budapesti Képzőművészeti Főiskolán rajztanári oklevelet szerzett. A nagyszebeni tanítóképző, majd 1926-tól a Székelyudvarhelyi állami líceum tanára volt, 1929–1941 között életpályájának meghatározó állomásává vált Csíkszereda, ahol a római katolikus főgimnázium rajztanáraként dolgozott. Iskolai tevékenysége és néprajzi adatgyűjtései mellett jelentős szerepet vállalt a természetjárás és a turistamozgalom megszervezésében is, ami akkor az egészségmegőrzés propagálásán kívül, az erdélyi magyarság számára a honismeret és helytörténet népszerűsítésének egyféle rejtett, mondhatnám, álcázott formája is volt. 1930-tól az Erdély című turisztikai és honismereti folyóirat munkatársa, később főszerkesztője volt. 1931-ben kezdeményezte a Csíki Turista Egyesület megalapítását, majd 1934-ben megjelentette Csík vármegye turistakalauza és térképe című munkáját. Folyamatosan közölt helytörténeti és honismereti cikkeket a Csíki Lapokban, a Csíki Néplapban, a Keleti Újságban, az Erdélyi Fiatalokban, az Ethnográphiában, 1952 után a Művelődésben. Tanítványaival együtt bejárta Csík, Gyergyó, Kászon és Gyimes településeit, ahol szinte megszállottan rajzolt, fényképezett és néprajzi tárgyakat gyűjtött. „Az adatokat lassan, apránként gyűjtögettem – vallotta Vámszer Géza –, főként 1934–1940 között. Az adatgyűjtést nagyrészt személyesen, több falubeli öreg ember kikérdezésével végeztem. Némelykor, ha bizalmatlanul is fogadtam a szájhagyomány révén mondott furcsa adatokat, de mert helytörténeti szempontból érdekesek voltak, mégis lejegyeztem őket.” Pontosan felmérte a székely falvak művészettörténeti értékeit, településszerkezetét, lakáskultúráját, népművészetét, kézművességét és gazdálkodását. E falulátogatások idején szerteágazó ismeretterjesztő tevékenységet is végzett. Ekkor érlelődött meg benne egy Csíki Székely Múzeum létesítésének gondolata. 1930 tavaszán Domokos Pál Péterrel és Nagy Imrével együtt Csíkszeredában egy nagyszabású néprajzi és művészettörténeti kiállítást szerveztek, a pünkösdi búcsú napjaira időzítve azt. Ezzel a gyűjteménnyel alapozták meg a csíki múzeum létesítését. Meghatározó szerepet játszott a csíki székely népviselet, népzene és néptánc tömeges rendezvényeken történő bemutatásában is. Mindeközben meglátogatta a pusztuló műemlékeket, s hozzájárult nemcsak szakszerű dokumentálásukhoz, hanem helyreállításukhoz is. A Csíki-medence és Gyimes területén végzett néprajzi adatgyűjtésének eredményei, az adatok feldolgozása nyomon követhető közleményeiben. Ezek közül néhány: A csíkdelnei Szent János-templom, A népies elemek egyházművészetünkben, A székely vagyon- és földközösség, A gyimesi csángók eredete, települési és gazdasági viszonyai, Adatok a csíki farsangi szokásokhoz, A csíkrákosi Cserei-kúria falképmAradványai stb. Mindez hiánypótló is volt egyben, hiszen Orbán Balázs A Székelyföld leírása című összefoglaló könyve óta sokáig egyetlen szakkönyv sem jelent meg a Székelyföld középkori művészetének egészéről. Csíkról különösképpen nem. Részlettanulmányok is csak a huszadik század 20–30-as éveiből foglalkoznak csíki műemlékekkel. Az Erdélyi Tudományos Füzetek sorozatában Vámszer Géza kezdi meg a csíki templomok monográfiaszerű ismertetését 1935-ben az akkor és általa helyreállított csíkdelnei Szent János-kápolna leíró értékelésével. Bevezetőjében egy sorozat indítójának szánta füzetkéjét, azonban folytatás nem következett.
Csíkszereda elkötelezett közéleti személyiséget, kiváló pedagógust ismert meg és tisztelt Vámszer Gézában: Csíkszereda városi tanácsosa, a Csíki Székely Múzeum alapító tagja volt. Kezdetben általános néprajzzal, később főleg településtörténettel foglalkozott.
1941-től a Kolozsvári állami gimnázium tanára volt. Ma is élő tanítványai szeretettel és nagyrabecsüléssel emlékeznek rá. Cseke Gábor Egykori rajztanárom üzenete címmel eleveníti fel diákkori emlékeit az ötvenes évek tanáráról, majd így összegez: „Polgári vétetésű szorgalmának akkor nem volt se istene, se fóruma, se barátja, se pártolója, se társadalmi felhajtó ereje. És akkor persze azt sem tudhattuk, hogy Vámszer tanár úrnál nem csupán műkedvelő fellángolás, hiszen a Pallas-Akadémia Könyvkiadónál [...] megjelent munka is fényesen igazolja, hogy hosszú évekre nyúló Csíkszeredai tanárkodása vette rá őt arra: mintsem, hogy középszerű grafikus legyen az erdélyi prérin, inkább segít begyűjteni mindazt, ami megtartotta az erdélyi magyarságot: hagyományokat, népi értékeket, az omló múlt üzenetét. Fájdalmas dolog, hogy mindezt Neki már nem tudom megvallani, de kötelességem most nyilvánosan kimondani: gyermekkorom ideje, a nagy népi demokratikus átalakulások szelleme sajnálatosan nem kedvezett a hagyományos értékeknek, bár azt hirdette, hogy »mindent az emberért«. Egy egész sor európai hírű szakember húzta meg magát, egyszerű tanári dokk-köpenybe bújva, értelmük megannyi sziporkáját küldve felénk, minket pedig vakká és süketté tett a korszellem.” Tanári munkája mellett Kalotaszegen végzett néprajzi gyűjtéseket. Eredményeit a Faragó Józseffel és Nagy Jenővel közösen írt kalotaszegi magyar népviselet című kiadványban tette közzé 1977-ben.
Kolozsvári évei alatt tudatosan rendezgette korábbi csíki gyűjtéseit. Legjelentősebb dolgozatai 1977-ben jelentek meg Életforma és anyagi műveltség. Néprajzi dolgozatok, gyűjtések, adatok. 1930–1975 című gyűjteményes kötetében a Kriterion néprajzi könyveinek sorozatában. Megjelenését a szerző nem érte meg. Azelőtt egy évvel a könyvhöz még előszót írt, amelyben szükségét érezte, hogy az olvasónak megmagyarázza anyaggyűjtő munkájának indíttatását: „Nem valami romantikus parasztábránd vezetett bennünket – írja –, de tudtuk, hogyha ismerni és érteni akarjuk a mai falu társadalmában végbemenő nagy átalakulásokat, ehhez az út a nép alkotó szelleméről tanúskodó anyagi és szellemi értékek megismerésén és megbecsülésén keresztül vezet. Tudtuk, hogy a gyűjtött anyagnak nem mint holt múzeumi tárgynak van létjogosultsága, hanem mint a nép által a maga szükségletére és szépérzéke szerint teremtett szellemi és tárgyi valóságnak. S amit a nép múltjának sokszor viharos évszázadai alatt alkotott, legyen az népdal, néptánc, szokás, viselet, szerszám, épület vagy esetleg egész település, annak valamilyen formában bele kell épülnie mai életünkbe.”
Gondolatainak időszerűsége mit sem veszített frissességéből. Vámszer Géza munkásságának számottevő része a totalitárius rendszer ideológiája és kortársainak közömbössége miatt kiadatlan mAradt. E páratlan szorgalommal és kitartással összegyűjtött dokumentációs anyagot halála után lánya, Vámszer Márta Kolozsváron és Kelemen Ferenc Marosvásárhelyen őrizte meg. Életművének jelentős része, a Vámszer-hagyaték 1997-től a Kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaság dokumentációs központjában található és tanulmányozható.
A Pallas-Akadémia Kiadó 2000-ben adta ki Vámszer Géza Helytörténeti adatok a hajdani Csík vármegye (Csík, Gyergyó, Kászon) településtörténetéhez című könyvét dr. Pozsony Ferenc előszavával, majd 2007-ben jelentette meg újra Csík vármegye településtörténete. Helytörténeti adatok címmel – olyan könyvet óhajtva olvasói kezébe adni, amellyel nemcsak a nagy néprajzkutató emlékének tiszteleg, hanem a kiadó alakulásakor megfogalmazott, egyik legfontosabb célkitűzésének – nevezetesen a régió- és helytörténeti munkák felkutatása és megjelentetése – is eleget tesz. A korábbi kiadással szemben, ez kiegészült Szőcs János jegyzeteivel. „Nem lebecsülendő értékek hordozója a Vámszer Géza munkája – magyarázza Szőcs János a jegyzetek szükségességét. – Csík és települései történetéről ma jóval többet tudunk, mint amennyit szerzőnk tudott. Ismereteink pontosabbak, mert azóta egy sor forráskiadvány, történeti munka, néprajzi tárgyú könyv látott nyomdafestéket. Leginkább ezek figyelembevételével tehettük meg kiegészítéseinket, pontosításainkat. Ha a felmerülő kérdésekre ma pontosabb választ tudunk adni, akkor nyilvánvaló, hogy meg is kell tennünk azt.”
Hargita Népe (Csíkszereda)

Szótárrá szerkesztett, eltűnő nyelvi kincs
Napvilágot látott a Péntek János nyelvész által szerkesztett A moldvai magyar tájnyelv szótára első kötetének első része, amely megvásárolható a szerdán kezdődő Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásáron.
A „csángó”–magyar szótárnak is nevezett kiadvány megjelenése igazi szenzáció – közölte a kiadó Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME). Péntek János, aki több mint 15 éve dolgozik a kiadványon, elmondta, remélhetőleg már a jövő évben megjelenik az első kötet második része és talán a második kötet is. A kiadvány jórészt abból a nyelvi anyagból készült, amelyet a kolozsvári nyelvészek és néprajzkutatók kiterjedt nyelvföldrajzi kutatásaik során jegyeztek le a huszadik század közepén.
„A magyar nyelvnek ebben a táji változatában ott a nagyon távoli múlt, a mezőségi és a székely nyelvjárás nyelvtörténete, és ott az újabb kor erősödő román nyelvűsége az átvett szavakban, magyar szavak román minta szerint alakuló jelentéseiben, román szerkezetek magyar megfelelőiben. Ebből nem lehetett és nem is kellett kiszűrni a „vegytiszta” magyart. A szótárnak azt a nyelvváltozatot kell tükröznie és megörökítenie, amelyet a lejegyzés pillanatában a gyűjtők rögzíthettek” – írta Péntek János nyelvész a szótár fülszövegében.
A nyelvész kifejti, az 1949–1962 közötti gyűjtések tetemes nyelvi anyaga egyre gyarapodott az újabb kutatásokkal és publikációkkal, egyre több lett a tanszéki archívumban őrzött cédula és szöveg, és egyre nyomasztóbbá és sürgetőbbé vált a feladat, hogy a nagy elődök (Yrjö Wichmann, Csűry Bálint, Szabó T. Attila és Márton Gyula) szándékának megfelelően munkatársai közreműködésével szótárrá szerkessze ezt a nyelvi kincset. „Ehhez nekem már nem kellett „csángókutatóvá” lennem, a feldolgozásban nyugodtan támaszkodhattam az elődöknél nemkülönben jeles tanítványaimra” – teszi hozzá Péntek János.
A magyar nyelvterületen kívüli nyelvi sziget
A moldvai magyar tájnyelv katolikus vallású beszélői, akikre az elmúlt kétszázötven évben a „csángó” név ragadt, közel nyolcszáz éve élnek Moldvában. A nyelvész rámutat, a Kárpát-medencei magyar nyelvterületen kívül fekvő nyelvi sziget mint zárvány őrizte a múlt nyelvi kincseit, örökölt mezőségi és székely jellegét, és közben az ott beszélt román nyelv egyre erőteljesebb hatása alá került.
„A felgyorsult nyelvi folyamatokban a régió nagymértékben szórványosodott, keveredett és változott, különösen a 20. században a nyelvcsere és a fokozódó asszimilációs nyomás révén a magyarul beszélők száma rohamosan fogyatkozott, így attól lehet tartani, hogy ez a szótár egy eltűnő magyar nyelvváltozat szókincsét örökíti meg. És ugyancsak ez a nagy fokú rétegzettség és heterogenitás tette szükségessé, hogy a kétkötetes első résznek, amelyben a moldvai szavak értelmezését magyar, román és angol nyelven adjuk meg, harmadik kötetként legyen egy fordított, „közmagyar–moldvai magyar” része, amely az elsőre visszautalva azt tartalmazza, hogy köznyelvi szavainknak milyen szavak, kifejezések felelnek meg a moldvaiban” – fejti ki Péntek János.
Időben és jellegében is rétegzett moldvai tájnyelv
Mint a könyv előszavában olvasható, mivel a régió nagymértékben szórványosodott, földrajzilag és tipológiailag is tagolt külső nyelvjárásszigetnek tekinthető, a szótár lényegesen különbözik az eddig megjelent regionális szótáraktól, amelyek egy-egy homogén régió vagy éppen csak egyetlen település szókincsét dolgozták föl a teljesség igényével. A moldvai tájnyelv időben és jellegében is rétegzett, a beszélők, a települések, a kisebb-nagyobb csoportok nyelvhasználata gyorsuló ütemű nyelvi folyamatok eltérő fázisait képviselik.
„Ebben a heterogenitásban nem lehet megvonni a helyi nyelvváltozatok és a közmagyar határát, sőt néha a magyar és a román nyelv határát sem – mindez különlegessé tette a szótár szerkesztését, kényszerűvé az eltérést az ismert lexikográfiai mintáktól” – írja a szerkesztő. A szótárban többek között Márton Gyula, Szabó T. Attila, Gálffy Mózes, Vámszer Márta, Balogh Dezső, Bura László, Gazda Ferenc, Murádin László, Nagy Jenő, Teiszler Pál, Gazda Klára, Nyisztor Tinka, Pálfalvi Pál, Pozsony Ferenc, Tánczos Vilmos és Virt István gyűjtései szerepelnek.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

A magyar irodalom a nemzet önismeretének megjelenítője – beszélgetés Kozma Dezső irodalomtörténésszel, egyetemi tanárral
– Úgy tudom, már a kezdet kezdetén irodalmi tájakon lakozott…
– Az egykor Kolozs (ma Szilágy) megyei Középlakon, Kalotaszeg és a Szilágyság határmezsgyéjén születtem. Nem messze a kultúrházunkat tervező Kós Károly „Varjúvárától”, a valamikor vásárairól híres Bánffyhunyad, Kolozsvár, a Wesselényi Miklós és Ady szellemét őrző Szilágyság vonzáskörében. Már amennyire szellemi utak vonzásköre érezhető lehetett egy olyan faluban, ahova nem jár vonat, és ahol ritkán tűnt fel annak idején egy-egy autó, az itteni asztalosokat (apám is az volt) deszkával ellátó havasi szekér.
Ama bizonyos első szellemi útravalót négyosztályos iskolánkban szerzett, palatáblán gyakorolt ismeretek és a református zsoltárok jelentették. A továbbtanulás vágya szunnyadt ugyan bennem, de közvetlenül a világháború után egy ideig magántanulóként – egy szál tanítóval – nyílt erre lehetőség. Ő volt a „tantestület”, én voltam az „osztály”. Bánffyhunyadon szállásomra illett a „magán” minősítés, ugyanis a valamikor jobb napokat látott Böske néni kénytelen volt – úgymond – magánbentlakást berendezni otthonában a környező falvakból érkező tanulók számára. Folytatásként nekem is az akkor rangosnak számító kolozsvári kereskedelmi középiskola magyar nyelvű tagozatát ajánlották, ahova én magammal vittem hunyadi magyartanárom, Morvay Pál óráinak hangulatát.
Korábban bivalyszekéren döcögtünk át a hunyadi hegyen, most kolozsvári (hóstáti) fiáker vágtatott velünk új szállásom, a Kereskedelmi Fiú-Középiskola bentlakása felé. S hogy az akkor még 118 000 lakosú „kőbe vésett város” főterével, patinás épületeivel, Farkas utcai református templomával (itt konfirmáltam) nyitott könyv lett számomra, abban igen nagy része volt a magyar irodalmat és német nyelvet igényes szigorúsággal tanító Kovács Endrének és az elmúlt korokat elevenné avató Pataki Józsefnek, a későbbi egyetemi tanárnak. A két tantárgy (kereskedelmi szakiskolában!) annyira ikerpárrá vált bennem, hogy a kolozsvári középiskolák versenyén egyik alkalommal díjaztak. (Az elismerő diploma a középlaki árvíznek esett áldozatául.)
Érettségi után a közgazdasági szakra, illetve a jogra felvételi nélkül bejuthattam volna, mégis a felvételi vizsgát igénylő bölcsészettudományokat választottam, így lett szellemi otthonom a Bolyai Tudományegyetem. S bár a történelem szakra igen jó eredménnyel jutottam be, néhány hét után a felvételin elért eredményem alapján átiratkozhattam a magyar szakra. Hogy mi késztetett erre? Nem nehéz elképzelni, milyenek lehettek az elméleti bevezetők az 50-es évek elején…
– Mit kínált akkor az ötéves alapképzés ezen a szakon?
– Meg sem próbálkozom valamiféle utólagos „értékskála” keresésével, hisz az ilyesmi gyakran fakadhat elfogultságból, későbbi élményekből, meg aztán a jórészt már ismert körülményekről is lehetne beszélni, mesélni. Megmaradok tehát a szűk szakmai emlékeknél.
Tanáraim (későbbi kollégáim) között volt, aki több-kevesebb oktatói tapasztalattal rendelkezett, és volt, aki akkor lépett katedrára. Miként lenni szokott, volt tanár, aki az irodalmi alkotások történeti megközelítését, és volt, aki az „időszerűséget” részesítette előnyben. A régi magyar irodalmat a művek gondolatiságára, az összefüggésekre figyelő Szigeti József, a felvilágosodás korszakának irodalmi-művelődési törekvéseit Jancsó Elemér oknyomozó részletességgel keltette életre, a XIX. századba Antal Árpád kalauzolt el nagy művekhez illő tájékozottsággal és átéléssel, a magyar irodalmi stílus történetének Szabédi László érzékeny elemzései avattak részeseivé, Csehi Gyula óráit a szerteágazó informáltság jellemezte, a XX. század irodalmának főbb vonulataiban a kezdőnek mondható Pataki Bálint, a külön tantárgyként szereplő erdélyi magyar irodalomban az írói és szerkesztőségi tapasztalatait magával hozó Sőni Pál igazítottak el, világirodalmi ismereteinket Szabó György és Székely Erzsébet eleven órái gazdagították, Szabó T. Attila régi szavaink, Márton Gyula a nyelvjárási kifejezések felett őrködött, Gálffy Mózes a szabatos fogalmazásra mérnöki pontossággal figyelt, a népköltészet Faragó Józsefnek volt a birodalma, a magyarság történetével a szintén ismert Csetri Elek, nyelvrokonainkkal a német nyelvet is tanító Vámszer Márta óráin ismerkedtünk; a szemináriumokat fiatal tanársegédek, doktoranduszok vezették, köztük Dávid Gyula, Szabó Zoltán, Varró János.
Ezzel a szakmai „poggyásszal” kezdtem el oktatói működésemet Erdély egyik nagy múltú középiskolájában, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban. Patetikusan úgy is fogalmazhatnék, a pályakezdők világot megváltani akaró lelkesedésével, hivatástudatával. Lehet, hogy mára már elavultnak tűnő módszerrel is, például olyan módon, hogy – le sem merem írni – az óra szerves részévé vált egy vers vagy versrészlet könyv nélküli elmondása.
– Diákként érte a magyar forradalom kitörése. Hogyan emlékszik 1956-ra?
– Miként váltunk részeseivé akkor a történelmi változásokat ígérő – egykori szóhasználattal élve – eseményeknek? Több mint hat évtized távlatából is emlékszem, milyen bizakodóan, kételyeket legyűrő szorongással hallgattuk a híreket, magyaráztuk a történéseket, lelkesedtünk, változást vártunk. Tanársegédünk, Dávid Gyula azért vitte el hallgatóit, bennünket november 1-én a kolozsvári Házsongárdi temetőbe, hogy megemlékezzünk az itt nyugvó egykori magyar írókról, művészekről, személyiségekről. Tisztelgésünket (én a jövendőbeli feleségemmel kanyarogtam a sírok között) mi is többnek éreztük a szokásos megemlékezésnél. Csakhamar kiderült, nem ok nélkül. Temetői vonulásunk jelképes értelmet kapott, vezetőnk börtönbüntetést szenvedett, kollégánkat, a már versekkel jelentkező Páskándi Gézát azért zárták be, mert javasolta az egyetemi oktatás átszervezését. (Talán nem szükséges emlékeztetni rá, hogy a kolozsvári egyetemek, főiskolák 56-os momentumairól sok visszaemlékezés, dokumentum látott napvilágot azóta.)
– A sepsiszentgyörgyi tanárság csak rövid kitérőnek bizonyult, hamarosan visszatért Kolozsvárra.
– Alig egy félévnyi középiskolai tanárkodásom után sokat ígérő lehetőség kínálkozott számomra: a Bolyai Tudományegyetem Irodalomtörténeti Tanszéke által meghirdetett versenyvizsga évfolyamtársamnak, Láng Gusztávnak és nekem kedvezett. A Babeş–Bolyai Tudományegyetem Irodalomtörténeti Tanszékén jó ideig – mint minden kezdő – afféle „mindenesek” voltunk. Az első években főleg a két háború közötti erdélyi magyar irodalom és verstan szerepelt az óráim között, a 70-es évektől az Aranytól Ady-ig terjedő időszak (1849–1905) magyar irodalmát adtam elő egy ideig adjunktusként, majd docensként, 1994-től pedig mint professzor. Közben elkészült és megjelent két, az előadásaimat összefoglaló egyetemi jegyzetem (Magyar irodalom a századfordulón, 1978; Magyar irodalom a XIX. század második felében, 1980). S ha már az oktatói működésemről van szó: igen tanulságosak voltak számomra a különböző tanári továbbképzésekhez kapcsolódó előadások, vizsgák, a magyar irodalmi „olimpiai” versenyek megyeközi elnökeként megélt tapasztalatok, akárcsak a középiskolások számára készült tankönyveim megírása.
Oktatásszervezői megbízatásaimról szintén szűkszavúan: 1996-tól a Bölcsészettudományi Kar dékánhelyettesének választottak, 1997-től doktorátusi szakirányítónak neveztek ki, 2003-ban konzulens professzorként mentem nyugdíjba. Ezután még tíz évig – meghívott professzorként – a frissen induló nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen magyar kultúrát és magyar irodalmat adtam elő, közben dékán is voltam.
– Tudományos, kutatói érdeklődése igencsak szerteágazó. Melyek a főbb kutatási területei?
– Nem akarok témákat, írókat felsorolni, nehéz is lenne pontosan körülhatárolni több évtizedes kutatómunkámat, ezért inkább jelzésszerűen válaszolnék a kérdésre. A XIX. század végének és a századelőnek magyar irodalma, illetve a klasszikusok erdélyi utóélete a fő kutatási területem. Az 1970-ben elkészült Irodalmunk a kolozsvári századvégen című doktori (kandidátusi) értekezésemben irodalmunknak addig nemigen kutatott vagy csak részben feltárt teljesítményeit kíséreltem meg feltérképezni, a több mint 20 gyűjteményes, illetve monografikus kötetem közül megemlíteném a Petelei Istvánról, az egykori kolozsvári szerkesztőségek világáról, Mikszáth Kálmánról, Krúdy Gyuláról, Petőfi erdélyi kultuszáról megjelent könyveimet és a magyarországi Madách Irodalmi Társaság kiadásában 2015-ben napvilágot látot válogatott írásaim (Irodalmunk útjain – Erdélyben) is jórészt ennek a korszaknak magyar irodalmából nyújtanak ízelítőt, mint ahogy az általam irányított doktori dolgozatok szintén ezekhez a témakörökhöz fűződnek.
– Milyen kihívásokkal járt a magyar irodalom egyik nagy korszaka előadójának lenni?
– A klasszikusok – Arany, Madách, Jókai, Kemény, Vajda, Mikszáth – a „bőség zavara” okán jelentettek számomra próbatételt, a századfordulón jelentkező írók, költők – Tolnai Lajos, Petelei István, Bródy Sándor, Gárdonyi Géza, Tömörkény István, Thury Zoltán, Iványi Ödön, Gozsdu Elek, Reviczky Gyula, Komjáthy Jenő, Kiss József – örökségének bemutatása nem egyszer az újrafelfedezés gondjaival járt együtt. És akkor még nem említettem a korszak meghatározó irodalmi áramlatait vagy a vitákat gerjesztő életműveket (például Gyulai Pált).
Önkéntelenül fogalmazódhat meg bárkiben a kérdés, megszabott óraszámban hogyan jut erre idő? Ezzel egyik örök vitatémánkhoz érkeztünk: milyen legyen az arány az irodalomtörténeti és az elméleti órák között, hogyan lehet olyanképpen teljesebbé tenni a korszerű elméleti megalapozást, hogy jelentős alkotókról, művekről ne kelljen lemondani? Nem feledkezhetünk meg arról, hogy a nemzeti irodalom – nyelve okán is – a nemzet történelmi, szellemi örökségének, önismeretének vagy akár lelkiismeretének művészi megjelenítője. Természetesen az egyetemes irodalommal, kultúrával kölcsönhatásban alakul, egyetemes értékek hordozója.
– Tudomásom szerint ma is aktívan követi a magyar folyóiratkultúrát. Milyen kortárs lapokat, folyóiratokat olvas?
– Sokat, sokfélét, igen hosszas lenne csak egy részét is felsorolni. Láthatod, könyvespolcomon időszaki szakmai kiadványok mellett sorakoznak itteni és magyarországi irodalmi, művelődési folyóiratok, lapok. Böngészésük – akárcsak a reggeli kávé – hozzátartozik a napi szertartásomhoz. És azt talán felesleges mondanom, hogy nem könnyű válogatni a vegyes értékű kínálatokból, valamiféle általános következtetést, értékítéletet levonni. Legfeljebb szakmai elfogultságból fakadó hiányérzetemet „panaszolnám” el. Például szívesen olvasnék több, a szó eredeti értelmének megfelelő irodalomkritikát, élő irodalmunk teljesítményeit tágabb összefüggésekben vizsgáló írást, értékelést.
– A szakmára való odafigyelés közepette milyen új tervek foglalkoztatják?
– Terveim vannak bőven. Meg szeretném jelentetni a Madách Irodalmi Társaságban tartott, csak részben megjelent előadásaimat, Arany János születésének 200. évfordulója alkalmából kötetet tervezek eddigi Arany-méltatásaimból, és remélem, sikerül egyik rég dédelgetett elképzelésemet megvalósítani, az Ady által is nagyra becsült (méltatlanul elfeledett) prózaírónk, Török Gyula örökségét számba venni. Szeretném, ha időm lenne erre.
Kozma Dezső
Középlakon született 1935-ben. Középiskoláit 1953-ban végezte, a Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári diplomát (1958). 1959-től a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Magyar Irodalomtörténeti Tanszékének oktatója, 1994-től professzor. 1970-ben szerzett doktori címet, 1997-től szakirányító a doktori iskolában, nyugdíjazása után konzulens professzor, 2003-tól 2013-ig a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem professzora és a Bölcsészettudományi Kar dékánja. Középiskolai tankönyvek szerzője, tagja több hazai és külföldi szakmai testületnek, társaságnak (köztük: Erdélyi Múzeum-Egyesület, Erdélyi Közművelődési Egyesület, Kolozsvári Akadémiai Bizottság, MTA Köztestülete, Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság, Magyar Irodalomtörténeti Társaság, Madách Irodalmi Társaság, Mikszáth Kálmán Társaság). Számos rangos kitüntetésben részesült, többek közt: Madách Imre Díj, Magyar Professzorok Világtanácsának díja, Mikszáth-óra Díj, Magyar Érdemrend Lovagkeresztje.
MIKLÓS KRISZTINA / Helikon (Kolozsvár)