Marosvásárhelyen üléseztek a magyar orvosok és gyógyszerészek
Hagyomány és újítás a 26. évben
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület Orvos- és Gyógyszerésztudományi Szakosztályának 26. tudományos ülésszakára több mint félezer résztvevő jött el Marosvásárhelyre: külföldi meghívottak, egyetemi oktatók, gyakorló orvosok, gyógyszerészek, rezidens orvosok és egyetemi hallgatók. A csütörtöktől vasárnapig tartó rendezvény helyszíne a Grand szálló és – a gyógyszerészek örömére – a megyei tanács gyűlésterme volt.
A csütörtöki nyitóünnepségen a szervezőbizottság nevében dr. Sipos Emese egyetemi tanár köszöntötte a résztvevőket, dr. Szabó Béla professzor, az EME Orvos- és Gyógyszerésztudományi Szakosztályának elnöke beszélt a tudomány anyanyelven való művelésének fontosságáról. Továbbá arról is, hogy a megmaradás, a fiatalok megnyerése érdekében változni, újítani kell. Ezt a célt szolgálta a nulladik napon megtartott pályakezdő orvosok fóruma, amelyen a gyógyító tevékenységhez közvetlenül nem kapcsolódó, de az érvényesülés szempontjából hasznos ismeretekkel, tanácsokkal látták el tapasztalt oktatók a fiatalokat. Az is elhangzott, hogy az évi tudományos ülésszak mellett a három magyar nyelvű tudományos rendezvényen való részvétel biztosítja a gyakorló szakemberek számára a továbbképzés terén szükséges évi pontszámot.
A fennállásának 160. évfordulóját ünneplő Erdélyi Múzeum-Egyesület nevében dr. Gyéresi Árpád professzor, az országos egyesület alelnöke köszöntötte a legnépesebb szakosztály jelen levő képviselőit.
Dr. Szilágyi Tibor egyetemi tanár a rendezvény színvonalát emelő külföldi előadóknak mondott köszönetet, és értékelte a diákok két hete megtartott Tudományos Diákköri Konferenciáját, amelyet minden szempontból sikeresnek nevezett. Beszámolt arról is, hogy amennyiben befejeződik a szakosztály lapjának, az Orvostudományi Értesítőnek az átalakítása, reménykednek abban, hogy a nemzetközi jegyzést is elérik.
A nyitóelőadáson kiosztották a szakosztály idei díjait. A Lencsés György Ars Medica díjat tudományos és oktatói munkásságának elismeréseként dr. Egyed Zsigmond Imre professzornak adta át a szakosztály elnöke, aki ismertette a kitüntetett pályaképét, a patológia területén végzett tudományos munkásságát, EME- szakosztályi elnökként kifejtett tevékenységét, amelyet mindvégig a tudományos igényesség és a rendszeretet jellemzett, majd felsorolta a korábban szerzett kitüntetéseit.
A Dr. Kopp Elemér-díjat, amellyel a gyógynövény- és drogkutatásban jeleskedő fiatal szakember tevékenységét értékelik, Tatár Tímea Krisztinának adta át Sipos Emese professzor egy régóta ismert gyógynövény, a vérehulló fecskefű gombaellenes hatásáról készült dolgozatáért, amelyet a szerző egy budapesti kongresszuson is bemutatott.
A nyitóünnepség Boros Emese hangulatos fellépésével ért véget. A tehetséges fiatal előadót Fülöp Csongor és Ambrus Zsolt kísérte.
A megnyitót a gyógyszerészet és a sürgősségi ellátás témakörében tartott továbbképző előadások előzték meg csütörtökön délután. A helyi előadók mellett külföldi meghívottak beszéltek a gyógyszerészeknek a külső és belső kommunikációról, az átalakuló gyógyszerészi kompetenciákról, a gyógyszerárakról és a gyógyszerpiaci körképről.
Igencsak hasznos ismeretekkel gazdagodhattak, akik a Svédországból és a Semmelweis Egyetem Aneszteziológiai és Intenzív Terápiás Klinikájáról érkezett vendégelőadókat hallgatták a sürgősségi esetekben szükséges tennivalókról, és az ismereteket műhelymunka keretében mélyíthették el.
A fogorvosoknak a Szegedi Tudományegyetem Fogorvostudományi Karának oktatói és a szegedi Fogszabályzó Centrum szakorvosai tartottak előadást a fogágybetegség korszerű diagnosztikájáról és kezeléséről, valamint az interdiszciplináris fogszabályozásról.
Pénteken délelőtt hangzottak el az idei tudományos ülésszak plenáris előadásai. Dr. Herszényi László, a Semmelweis Egyetem előadótanára az emésztőszervi daganatok megelőzésének és szűrésének fontosságáról beszélt. Dr. Noszál Béla, a Semmelweis Egyetem professzora a gyógyszerhatás feltételét képező külső sejthártyán való áthatolásról értekezett. Dr. Vályi Péter, a Szegedi Tudományegyetem Fogorvostudományi Tanszékének adjunktusa a fogágybetegségek és a szisztémás kórképek kapcsolatát mutatta be. Dr. Kikeli Pál egyetemi tanár a szívérrendszeri betegségek megelőzésének a fontosságáról tartott hosszú évek tapasztalatán alapuló előadást.
A tudományos ülésszakon az orvosi, fogorvosi és gyógyszerészeti tudományok területéről hangzottak el szakelőadások több mint tíz szekcióban.
A gyógyszerészeti szekcióban pénteken délután bemutatták a dr. Gyéresi Árpád egyetemi tanár szerkesztésében megjelent Specifikus állatgyógyászati szerek című kétnyelvű (román–magyar) szakkönyvet, amely a marosvásárhelyi Studium Kiadó gondozásában jelent meg.
Szombaton a nem szakemberek számára is érdekes előadások hangzottak el az orvos- és gyógyszerésztörténeti szekcióban az erdélyi magyar sebészképzés kezdeteiről és alakulásáról, a MOGYE-n folyó anatómiaoktatás történetéről, a kolozsvári zsidó kórház történetéről, az újjáalakított kolozsvári gyógyszerészeti múzeumról, a 115 éve született Nagy Jenő marosvásárhelyi gyógyszerészről, Czeizel Endre munkásságának jelentőségéről, az 1943-ban Erdélyben és Magyarországon törzskönyvezett gyógyszerekről, majd bemutatták dr. Kiss András nyugdíjas főorvos visszaemlékezéseinek harmadik kötetét.
A tudományos tanácskozás zárszavaként dr. Szabó Béla egyetemi tanár, a szakosztály elnöke sikertörténetnek nevezte a rendezvényt, amelyen 547-en vettek részt és 137 tudományos dolgozat hangzott el. Hangsúlyozta az újítások fontosságát és kiemelte a szervezők figyelmes, körültekintő munkáját. Bár a dolgozatok száma a múlt évekhez viszonyítva kevesebb volt, az ülésszak népszerűségét bizonyítja, hogy a sepsiszentgyörgyi kollégák már jelezték, hogy vállalják a következő tanácskozás megszervezését.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Lehallgatási játék – Száz esztendeje született Aczél György
Száz éve, 1917. augusztus 31-én látta meg a napvilágot Budapesten Aczél György, a Kádár-korszak meghatározó kultúrpolitikusa. Nevének említése máig a legellentétesebb érzelmeket váltja ki, emléke nem halványul. Mi lehetett a félamatőr színészből, szavalóművészből magas posztra emelkedett politikus titka? Ezt próbáltuk megfejteni.
Kezdhetjük, Aczél elvtárs? – a kulturális életért felelős miniszterelnök-helyettes némán bólintott, majd felsorolta érveit a nyugati társadalmi rend és életmód anomáliáiról a munkanélküliségtől a rasszizmusig. Azután Boldizsár Iván következett. Franciául szólalt meg; a nyelvet szinte tökéletesen beszélte, hiszen felesége Franciaországból származott. Keményen nekitámadt a Magyar Népköztársaságnak és a szocialista tábornak. Boldizsárnak persze nem ment el az esze, éppen erre kérték fel. Próbavitát rendeztek: a keleti blokkból először (és utoljára) egy vezető pártember hajlandó volt tévépárbajra kiállni egy nyugati politikussal, nevezetesen a jobboldali Alain Peyrefitte-tel. Boldizsár az ő nevében érvelt lehengerlő hitelességgel.
– Magyarországon nincsenek szabad választások, demokrácia is csak szavakban létezik. Legális ellenzék nem működhet, a szólás-, sajtó- és gyülekezési szabadság írott malaszt csupán, az egyházak szabad működését gátolják. A rendszer fennmaradásának záloga a szovjet csapatok jelenléte, a keleti tömbhöz tartozás.
A legenda szerint Aczél ebben a pillanatban intett: vége a játéknak. Egyben az is eldőlt, hogy mégsem lesz vita Peyrefitte-tel. Annak ugyanis beláthatatlan következményei lehetnének, ha Peyrefitte élőben, a Magyar Televízió adásában mondaná ugyanazokat, amiket a próbán Boldizsár Iván.
Hogy megtörtént-e, és ha igen, milyen körülmények között a közbeszédben megőrzött fenti jelenet, azt ma már nehezen lehetne bizonyítani. (A tervezett disputából más források szerint Peyrefitte hátrált ki, inkább érdektelenségből, mint félelemből.) Az anekdota viszont – egyébként bő tárházuk van az Aczélhoz kapcsolódó, nehezen igazolható, ám jellemző sztoriknak – több fontos dolgot is elárul a kőművesből, félamatőr színészből politikussá váló pártvezetőről; mindenekelőtt különös egyediségét. Kuriózum – hasonló példát nem ismerünk sem a hazai, sem a Varsói Szerződés többi országának történelméből –, hogy egy keleti bolsevik politikus nyilvános vitán kívánná összeütköztetni érveit nyugati kollégájával. Boldizsár Iván kendőzetlen szavai pedig arra utalnak: a funkcionáriusok közül szintén egyetlenként Aczél jelenlétében viszonylag nyíltan lehetett beszélni.
Nem véletlen, hogy társairól lassan megfeledkezik a társadalom: bármit is tett a gazdasági reformért Fock Jenő vagy Vályi Péter; bárhogy próbált a munkásellenzék részéről ellentartani nekik Németh Károly és Pullai Árpád; bármeddig volt is államelnök Losonczi Pál, miniszterelnök Lázár György, nevükön kívül a közemlékezetben alig maradt meg róluk valami. Aki a korszakot emlegetve eszünkbe jut, az bizony Kádár János mellett Aczél György. (Biszku Béla is legfeljebb az ellene folytatott közelmúltbeli per miatt került elő a lomtárból.)
A kulturális életet a hatvanas évek végétől, Szirmai István halálától szinte teljhatalommal felügyelő, sokszor indirekt módon irányító, ám előtte is jelentős befolyással rendelkező Aczél György a maga idejében (leginkább a nyolcvanas évekig), a maga közegében (elsősorban saját kortársai között, Magyarországon) olyan egyedülálló „kultúrpolitikai” teljesítményt nyújtott, amely kelet-közép-európai viszonyok közt, tehát helyi értékén kezelve manipulációban, kegyosztásban, a korbács és a mézesmadzag taktikus váltogatásában bizonyos pillanataiban Richelieu-t vagy Talleyrand-t idézte. Talányos alakjához a rendelkezésünkre álló tengernyi adat, történet, pletyka ellenére máig nehéz hozzáférni. (A művelet eleddig Révész Sándor publicistának sikerült leginkább: a két évtizede napvilágot látott, Aczél és korunk című kötetéből meglehetősen összetett személyiség képe bontakozik ki.)
A róla szóló mondatok sokszor akaratlanul is leegyszerűsítők. Ezért is kelthet hiányérzetet bennünk Molnár Gál Péter 1991-es, Népszabadság-beli nekrológjának egyébként a lényeget érintő megjegyzése: „Művelődési protektorátusának legveszedelmesebb vonása az lett, hogy jó néhány alkotóval elhitette a megalkuvások folytonos szükségességét.” A mondat elfedi Aczél fontos vonását: úgy tudott megalkuvásra ösztönözni embereket, hogy – feloldva a lelkiismereti skrupulusokat – partnereivel elfeledtette azt a tényt, hogy éppen a zsarnoki hatalommal alkusznak meg, netán éppen szolgálatába szegődnek. Ereje személyi hatalmában rejlett, jegyzi meg találóan Révész. Olyan szövevényes és szoros kapcsolatrendszert épített ki hatalmas energiával, rendkívüli kommunikációs képességei segítségével, ami 1974-es leváltása és áthelyezése után sem kérdőjelezte meg, hogy – természetesen Kádár akaratából – továbbra is ő a kultúrpolitika valódi irányítója. (A szovjetek által egyébként nem kedvelt Aczélt a reformellenes erők felülkerekedése lökte ki az egyeduralkodó párt kulturális titkári posztjáról, és „bukott” – formálisan – művelődési ügyekért felelős miniszterelnök-helyettessé, miközben megőrizte elsőségét a ranglétra magasabb fokán álló utódjával, a jámbor és egyébként rendkívül művelt Óvári Miklóssal szemben. 1982 és 1985 között pedig ismét a pártközpontban találjuk.)
Aczél kommunikációs képességeit elsősorban az hitelesítette, hogy mind a Parnasszuson helyet foglalókat, mind az ígéretes tehetségeket (az irodalomtól a sajtóig) őszintén nagyra becsülte, teljesítményüket értékelte, mindent megtett azért – autodidakta mivoltával szorosan összefüggő sznobizmusa kielégítéséül –, hogy barátainak, bizalmasainak tudhassa őket. Ezt azért is sikerült gyakran elérnie, mert megnyerő modorú, fesztelen magabiztossággal társalgó, érdekes szellemi partner volt: „olyan jó előadó, hogy maga is élvezi” – írta naplójában Illyés Gyula, amikor Aczél Rákosival kapcsolatos emlékeit elevenítette föl egy közös vacsorán.
A Bibliából vett kádári konszolidációs tételt – „aki nincs ellenünk, az velünk van” – szintén egyedi módon fejlesztette tovább. Ha éppen arra volt szükség, az alapelvet kiforgatva elhitette, hogy valójában ő, a pártember van „velük”, vagyis a neki és a diktatúrának kiszolgáltatott beszélgetőtársaival.
Elősegítette mindezt az is, hogy a megtorlás feladatát, az engedetleneket sújtó retorziók végrehajtását gyakran beosztottjaira osztotta ki. A Mozgó Világ általa vezényelt (ám általa nem feltétlenül óhajtott, de a pártvezetés akaratából következő) 1983-as szétverésének előestéjén leváltása után jellemzően annyit mondott sajnálkozva Kulin Ferenc főszerkesztőnek, a felelősséget Tóth Dezső miniszterhelyettesre hárítva: „Kulin elvtárs, hát hallom, mi történt… Látja, nem voltam itt!” Aczél tehát nemcsak a legkisebb rossz, hanem ennél több: jóakaró, bizonyos esetekben barát. Ahogy Faragó Vilmos, az Élet és Irodalom helyettes főszerkesztője később felidézte: „Annak a hipotézisnek a jegyében éltünk és működtünk, nemcsak mi, az ÉS, hanem az ország vezető intézményrendszere, hogy mi tulajdonképpen értjük egymást, Aczél György is ért minket, és mi is őt.”
Ebből a szempontból is figyelemre méltó – Révész Sándor lehallgatási játéknak nevezi – a tárgyalópartnerek előtt sokszor ismételt trükk. (Hogy valójában lehallgatták-e Aczélt vagy sem, az természetesen más kérdés.) Az Erdélyből Balogh Edgár üzenetét hozó, a mutatványnak bedőlő Szerdahelyi Istvánnak a Parlamentben például jelbeszéddel utalt a mikrofonok állítólagos jelenlétére: „Ujjával hallgatásra intve kivitt a szobájából a folyosóra, és ott beszélte meg velem az ügyet – tehát tudta, hogy az irodáját lehallgatják, s nem volt módja a »poloskák« eltávolítására.” Eljátszotta ugyanezt Jancsó Miklóssal és Huszár Istvánnal is.
Ennek a hamis kiforgatottságnak, a finom eszközökkel folytatott szellemi korrumpálásnak, illetve az ezzel szorosan összefonódó „kompromittálásnak” két, általa talán nem is sejtett, torzító hatású következménye lett: egyrészt – a kortársak, illetve az utókor szemében – kisebb-nagyobb mértékben természetesen lejáratta a vele együttműködőket, bűvkörébe vont, morálisan mindenképpen jobb sorsra érdemes „áldozatait”. Teljesítménye, segítőkészsége, „emberséges jósága” ezzel együtt Aczélt máig csupán meg-megingó piedesztálra emelte, kiragadva őt a hasonló kommunista kultúrpolitikusok közül. Ez a tény pedig máig sokszor kendőzi el előlünk a valóságot.
Az érem másik oldalára Révész világít rá: nemcsak „pácienseivel”, de a hatalommal is elfogadtatta a megalkuvások folyamatos szükségszerűségét. Védőernyője alatt nemcsak liberálisabb kultúrpolitika érvényesült, de néhány újság is bátrabb hangon szólalhatott meg. Aczéllal hozható összefüggésbe, hogy például a Magyar Nemzet a hetvenes években és a nyolcvanas évek elején rendszeresen foglalkozott (persze megfelelő csomagolásban) kényes – a három T, a „támogatott, tűrt, tiltott” jegyében –, éppen csak elfogadott vagy nemkívánatosnak tartott olyan témákkal, mint a határon túli magyarság helyzete, elnyomása, a szabadságjogok hiánya, a cenzúra működése. (A régi lapszámokat olvasva bőven találunk írásokat e tárgykörökben elsősorban Ruffy Pétertől, Csurka Istvántól, Mátrai-Betegh Bélától, Ember Máriától vagy éppen a fiatalabb nemzedékből Javorniczky Istvántól.) A pártközpont többnyire dorgálással intézte el a cikkek keltette vihart, míg az 1982-es általános szigorítás idején keményebben is lesújtott – Aczél (kényszerű vagy nem kényszerű) közreműködésével.
A kultúrpolitikai hatalommal kompromisszumot nem kötőknek (vagy azt felmondóknak) persze sokkal rosszabb sors jutott osztályrészül. Aczél György életútinterjújában három olyan írót sorolt fel, akiknek folyamatos üldözésben volt részük hatalma idején: Mészöly Miklóst, Konrád Györgyöt és Eörsi Istvánt. Aczél „éveken keresztül üzengetett egy neves író barátomon keresztül, s nem kívánt tőlem egyebet, csak azt, hogy üljek le vele egy fehérasztal mellett, de lehetőleg nyilvános helyen vagy egy jelentős magántársaságban. Beszélgetni. Hogy miről, azt természetesen nem tudom, s talán nem volt fontos az ő számára sem, hanem csak a puszta tény, mint egy kis historikus epizód, megmaradjon, hogy mi együtt voltunk – idézte fel egy interjújában Mészöly Miklós. – Újra és újra kitértem a kérés elől. Megértem, hogy ezt nagyon nehezen lehetett megbocsátani.”
Az üldöztetés, akár a behálózás, a legváltozatosabb formákban történt. Mészöly esetében a művei kiadását kísérő nyomasztó tortúrában, abban a tényben, hogy a Magvető szerződéssel kötötte magához, miközben a könyvek kiadását olykor évekig halogatta. És abban is, hogy a megjelent alkotásokat az Aczélhoz igazodó kritika gyilkos össztűznek vetette alá, így például a hetvenes évek közepén napvilágot látott, gyémántfinomságú kisregényét, a Filmet. Az Alföld recenzense a „hamis tudat igazságaként” emlegeti a szöveget, az ekkor már Aczél házi lapjának számító Kritikában pedig egy fiatal ítész azontúl, hogy megállapítja, a Film „világa pocsolyaperspektíva”, még egy feljelentéssel felérő, az írót indirekt módon lefasisztázó célzást is megkockáztat: „Mészöly kamerájának lencséjében ugyanúgy csillan meg a kivégzett beteg öregemberek és az ezért a kivégzésért megbüntetett nyilasok tekintete – őszintén hiszem, hogy az író legbelső szándéka ellenére, de alkotói szemlélete következtében.” Bátran teheti, hiszen Aczél egyik legfontosabb bizalmasa, Pándi Pál főszerkesztő a lap alján dőlt betűs sorokban fejti ki, hogy a könyvet nem lett volna szabad megjelentetni. Az ezt követő művitában közlik ugyan Könczöl Csabának a Film mellett kiálló óvatos sorait, ám a disputát Aczél György másik bizalmasa, Agárdi Péter zárja, Pándiékhoz csatlakozva.
Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy mellőzöttség jutott olyan íróknak is, mint Nádas Péter vagy Hajnóczy Péter (utóbbi lefasisztázása szintén megtörtént). Súlyos hiba figyelmen kívül hagyni tehát, hogy az aczéli politikának a „liberalizmus”, a kedélyeskedés és az azt kísérő szellemi korrumpálás mellett – a tény sokszor máig elsikkad – alapeszköze volt az elnyomás, az elhallgattatás, az ellehetetlenítés. Hogy jó- vagy rosszkedvéből végezte-e (illetve végeztette) el a hentesmunkát időnként Aczél György, az az utókor szemében másodrendű kérdés.
PETHŐ TIBOR / Magyar Nemzet