Gyöngyösi Csilla református lelkész írásában hangsúlyozta, hogy az apologéta egyrészt keresztényként képvisel „egy bizonyos hitet”, másrészt „párbeszédet kezdeményez az emberekkel. Szükséges hozzá a szellemi nyitottság, a vitára való képesség.” Jelenleg „az egyház a társadalom számára többé-kevésbé „csak” kulturális és szociális kontextusban értelmezhető – az egyház a világiak szemében akkor tölti be hivatását, ha felvállalja a kultúra ápolását és a szociális intézményeket. Az egyház azonban nem ezt látja a legfontosabbnak az önértelmezésében.” Az egyház krízishelyzetben van: képtelen elérni az embereket, „hatalmi helyzetében nem szokott hozzá, hogy az emberek igényéhez alkalmazkodjon”. A szerző Vályi Nagy Ervin tanulmányaira hivatkozva írta, hogy amikor az egyház konzerválni akarja saját magát, „és ki akarja zárni a változás lehetőségét, tulajdonképpen saját alapjait tagadja meg.” Ha az egyház képtelen a változásra, a párbeszédre is képtelen. Felmerül a kérdés: mit akar konzerválni/megőrizni az egyház, mint szervezet? Mi az, ami a hitben korhoz kötött, így múlandó, s mi az, ami örök? Ki az, aki meghatározza, hogy mi a múlandó, és mi örök? Milyen tekintéllyel? „Bezárkózás a nemzeti hagyományba” – ezt elítéli a szerző. Védeni a hagyományt, szerinte ez azt jelenti: „életben tartani az Idegen mítoszát. Aki nem más, mint az ellenség, mert nem olyan, nem azt a nyelvet beszéli, nem úgy gondolkodik, stb.” „Ebből a szellemiségből fakad sok felekezet nacionalizmusa is, ez azonban önmagában is ellentmond a kereszténység internacionalista szellemiségének.” „Az egyház helyzete, szerepének nyílt megvitatása tabu-téma. Éppen ezért jelen írás vitaindító akar lenni.” /Gyöngyösi Csilla: Egyház és világ viszonya – elméletben. = A Hét (Marosvásárhely), febr. 21./ (A szerző református lelkész)