Ápoljátok az Úz-völgye szellemét
A kegyelet, az emlékezés és az imádság hozott ide
1994-ben dr. Szőcs Dániel Sepsiszentgyörgyi háborús veterán kezdeményezésére és vezetésével egy lelkes kis csapat a helyszínen kopjafás emlékművet állított az I. és II. világháborúban egyaránt hadszíntérré vált Úz-völgyében elesett katonák tiszteletére. Ezzel a nemes gesztussal és az utána következő szerény főhajtással kezdődött az augusztus 26-án immár 22 esztendeje megismétlődő tisztelgés a haza védelmében itt elesett magyar és német hősök sírjai előtt. Nem feledkeznek meg azonban a támadást végrehajtó és ennek során életüket vesztő román és szovjet katonákról sem, ezért évről évre nekik is jut egy szál virág.
A megemlékezés mára már jócskán túlnőtte a kezdeti kereteket, és az évforduló napján az Úz-völgyi haditemető a hős elődök emlékét ápoló unokák és dédunokák találkozóhelyévé vált. Ilyenkor ugyanis a Kárpát-medence közelebbi és távolabbi szegleteiből egyaránt elindulnak a mára már összesen nyolc ország fennhatósága alatt élő magyar utódok, hogy személyesen róhassák le kegyeletüket felmenőik földi útjának végső állomásánál.
Ádáz harcok helyszínén
Sajnos ezrek lelték e gyönyörű, hegygerincek által övezett helyen halálukat, hiszen a Kárpátok egyik átjárójaként a völgy mindkét világégés során ádáz harcok helyszíne volt. 1916. augusztus 27-én ugyanis a hadüzenet nélkül betörő román, majd 1917-ben az orosz csapatok ellen kellett a hazát védelmezni, 1944. augusztus 26-án pedig a román köpenyegfordítás következtében beözönlő szovjet haderővel szemben. A csíkszentmártoni tanács jóvoltából erre az évre elkészült és a temetőt körbevevő kőkerítésen elhelyezett többnyelvű táblák tanúsága szerint az I. világháborúban 650 magyar, osztrák és német katona lelte itt halálát, a II.-ban pedig több mint 2500, és a szovjetek vesztesége meghaladta a 15 ezer főt.
A már kialakult hagyományokhoz híven, a megemlékezés nemzeti imánk eléneklésével indult, majd ökumenikus szertartással folytatódott Péter Sándor nyugalmazott, Csintalan László csíkdelnei és Vakari Béla csíkszentmártoni római katolikus plébános, valamint Bucsi Zsolt Sepsiszentgyörgy vártemplomi református, Molnár Veress Pál, Erdélyből elszármazott svédországi evangélikus lelkipásztor, illetve Kondor Ádám teológus jelenlétében.
„A szülőföldért nekünk is meg kell küzdenünk”
Ft. Csintalan László a következő szavakkal köszöntötte a szép számban egybegyűlteket: a kegyelet, az emlékezés és az imádság hozott ide, az Úz-völgyébe, amely azonban szomorú események színhelye is volt az I. és II. világháborúban. Éppen ezért arra kérjük a Jóistent, hogy ez a környék ismét azzá váljék, amivé teremtette: az emberi tevékenység és munkásság, a nyugalom és béke helyszínévé – fogalmazott.
– Az, hogy mi lovat-, huszárt-, szekeret-, autót-, motort- és embertpróbáló úton jutottunk el e Jóistentől megáldott gyönyörű helyre, egyben azt is jelképezi, hogy a szépért, a jóért és magáért az életért is meg kell küzdeni, áldozatot kell hozni. Úgy, ahogy azok is áldozatot hoztak, akik az Úz-völgyében életüket adták az I. és II. világháborúban, hiszen a Szent István által alapított országot, szülőföldjüket és családjaikat védték. Istennek hála, hogy két kivételt leszámítva, az itt jelenlévőknek nem kellett átélniük a háború borzalmait, azonban a béke is meg kell minket tanítson arra, hogy az életért, a szülőföldért, a Jóisten adta és Szent István által behatárolt szülőföldért nekünk is meg kell küzdenünk mindennapjainkban. Mert amint egykor Márton Áron püspökünk mondta, „az emberi történelem nem gazdátlanul rohanó szekér. Nem fog elkövetkezni a tiszta ész uralma, amely minden bajt egy csapásra megold. Az emberi történelem célját és irányát a Teremtő Isten határozta meg, végrehajtását az emberre bízta, de a cél és irány fölött az emberiség megváltója, Jézus Krisztus őrködik szuverén hatalommal. És ezért a mindennapi élet áldozatát a mindenkor élő, minden nyelvű, minden nemzetiségű és minden fajú embernek meg kell hoznia, így nekünk is, székely magyaroknak” – hangsúlyozta szentbeszédében Vakari Béla plébános.
A gyökereket kell megkeresni
– Isten úgy teremtett meg bennünket, hogy jónak látta még egy feladattal megbízni e nemzetet, mégpedig éppen azzal, hogy mAradjon meg magyarnak. Ha pedig ez megtörténik, velünk lesz az Ő áldása és az általa ránk rótt feladat nem válik teherré. A mai világban azonban még van egy nagyon fontos feladatunk, mégpedig az, hogy mAradjunk meg kereszténynek – jelentette ki igehirdetésében Bucsi Zsolt lelkipásztor.
Molnár Veress Pál, a skandináviai és baltikumi magyar diaszpóra lelkipásztora is az előtte szólókéhoz hasonló töltetű gondolatokat fogalmazott meg: „Ha egykor égig érő fáinknak már csak az emléke mAradt ránk, életbevágóan fontos volna a föld alatt még meglévő gyökereket megkeresni, ápolni és gondozni. Hiszen azokból a gyökerekből, melyeket ápolt a föld, s melyeket eltakart, még nőhet ki új sarj.”
A szentáldozás és Úrvacsoraosztás után a házigazda tisztjét ellátó Csíkszentmárton község nevében annak polgármestere, Gergely András emelkedett szóra, aki abbéli megelégedettségének is hangot adott, hogy évről évre egyre többen látogatnak erre az őseink vére által megszentelt helyre. Szomorú viszont, hogy a 22 évvel ezelőtt még népes frontharcos csapatból mára csak a Sepsiszentgyörgyi Bartha Mihály és a kápolnási Lőrincz Gábor lehet jelen. Örömmel jelentette be ugyanakkor, hogy erre az alkalomra a sírkertet végre védőfallal körbe tudták venni, az oldalára pedig négynyelvű tájékoztató táblát is elhelyeztek a hely rendeltetéséről. Jó lenne ugyanis, ha mindenki tudná, hogy nemcsak a magyar és velük szövetséges osztrák és német, hanem a rájuk támadó román, orosz és más nemzetiségű katonák előtt is leróják kegyeletüket az ide látogatók. Hiszen ők parancsot teljesítettek és kötelességüknek tettek eleget.
A polgármester beszéde után a Sepsiszentgyörgyi v. Bartha Éva nemzetes asszony tolmácsolta az Úz-völgyi megemlékezések elindítója, hajtómotorja és lelke, dr. Szőcs Dániel ez alkalomra papírra vetett gondolatait. Az egykori frontharcos ugyanis előrehaladott kora (92 esztendő) és gyógyíthatatlan betegsége miatt idén már nem vehetett részt az ünnepségen. Őt idézzük: „Kedves testvéreim! Ápoljátok és őrizzétek meg Úz-völgye szellemét, adassék tisztelet a hősök emlékének és az életben mAradtaknak, akik védték hazájukat, védik szülőföldjüket, anyanyelvüket, magyar nemzeti identitásukat.”
Ezt követően, az évek során kialakult hagyománynak megfelelően, a szentivánlaborfalviak három, magukkal hozott postagalambot bocsájtottak útjukra, majd férfi dalárdájuk az alkalomhoz illő katonadalokat adott elő Kelemen Alpár karnagy vezényletével. E rövid fellépés, valamint a Háromszéki Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület, Csíkszék és Udvarhely huszárainak, a miskolci Honvéd Hagyományőrző Egyesület katonáinak, és az ugyancsak Háromszéki vitézi rendek tagjainak jelenléte hangsúlyosan hozzájárult a főhajtás ünnepélyesebbé tételéhez.
A megemlékezés koszorúzással, a már említett tájékoztató tábla megszentelésével, megáldásával és a székely himnusz közös eléneklésével ért véget, majd a jelenlévők közös ebéd elfogyasztásával, beszélgetéssel, nótaszóval és lovas felvonulással fűszerezve folytatták és fejezték be a ritka együttlétet.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Önkéntes gyűjtőmunkával feltérképezett sírkeresztek
A közel kilencszáz sírban több mint 1900 elhunyt nyugszik a csíkszentmártoni temetőben – derül ki a csíkcsekefalvi Vitos Antal által összeállított tanulmányból, amelyben a helyi temető és templomkert sírfeliratait vette számba.
A csíkszentmártoni temető és templomkert sírfeliratait térképezte fel a csekefalvi Vitos Antal, a begyűjtött adatokat kiadványba foglalta össze, amelyből egy példányt a helyi plébánia rendelkezésére bocsájtott – hívta fel a figyelmünket a rendhagyó munkára Vakaria Béla helyi plébános.
Fellapozva a feljegyzéseket érdekes információkra bukkantunk, így felkerestük a tanulmány készítőjét is. Vitos Antal érdeklődésünkre kifejtette, tavasszal érzett egy belső késztetést arra, hogy összeállítsa a temetőben és templomkertben nyugvó halottak névsorát. Mivel rokkantnyugdíjas, ideje engedte, hogy több hónapon át vizsgálja a kereszteket, feliratokat, sőt szükség esetén a régi kőkereszteket meg is tisztította, hogy kiolvashassa az azokra írtakat. Mint fogalmazott, míg más hívek rendszerint munkával, adományokkal támogatják az egyházközséget, ő egészségi állapota miatt ezt nem teheti meg, így ezzel a munkával próbált segíteni.
Kiemelte azt is, hogy a gyűjtőmunka során jött rá, hogy nem tudja a teljes névsort összeállítani, mivel sok elhunyt neve már, illetve még egyetlen sírfeliraton sem szerepel – így az elkészült névsort részlegesnek tekinti. Az adatok begyűjtéséhez kora tavasszal fogott hozzá és a nyárig járt ki a temetőbe anélkül, hogy testvérén kívül bárki tudott volna elképzeléséről. A hangsúlyt elsősorban a régi sírkeresztek feliratainak megörökítésére helyezte. Látva az érdekesebbnél érdekesebb feliratokat, úgy döntött, hogy témakörökként csoportosítja majd a feliratokat.
Így az írógéppel megírt tanulmányban a régi sírkövek, kripták feliratai mellett bekerültek többek között a különleges, a legrégebbi, a régi papi sírok, a fiatalon elhunyt szülőanyák, a gyermekek, a gyilkosságok áldozatainak emlékére állított kőkeresztek feliratai is.
Vitos Antal továbbá összegyűjtötte a kiolvasható sírfeliratokon szereplő száz ritka családnevet és ötvenöt ritka keresztnevet, a feliratokról megállapítható leghosszabb özvegységekre is rávilágított, amelyek 41–59 év közöttiek voltak. A dolgozatban ugyanakkor külön szerepel az ugyanabban az évben elhunyt 23 házastárs névsora, illetve annak a két házastársnak a neve, akik egy évben születtek és azonos évben haltak meg.
Továbbá azt is megtudhatjuk a feljegyzésekből, hogy a temetőben nyugszik Gergely Péter – a csíki Matuzsálem, aki 1885-ben született és 1988-ban hunyt el, illetve Illés Miklósné Nagy Ilona – aki átélte a XX. századot (1900-ban született, 2000-ben temették el). Mindezek mellett pedig arról a három rekordszámú halottat befogadó sírról is olvashatunk, amelyekben hét-hét halottat helyeztek örök nyugalomra 103, 92 és 79 év alatt.
A tanulmány összeállítójától azt is megtudtuk, hogy vizsgálódása alatt a temetőben és templomkertben összesen 883 megjelölt sírt számolt össze: 603 síremlékkel, 122 kőkereszttel, 122 vaskereszttel, 19 fakereszttel, 12 sírkőlappal, 3 kopjafával és 2 kriptával jelzettet. Ehhez pedig hozzáadódik a jelöletlen sírok száma. A sírfeliratok alapján 1907 halott – 1052 férfi, 855 nő – végső nyughelye a szentmártoni temető. Ehhez is hozzászámolandók azok is, akiknek neve már nem szerepel a sírköveken, illetve akiknek a számláláskor még nem volt feltüntetve.
Bárki elolvashatja
Beszámolója során Vitos Antal többször rávilágított arra, hogy nem szakszerű kutatást végzett, csak saját meglátásai alapján rendezte a begyűjtött információkat. Tette ezt azért is, mert ahogy az évek telnek, egyre nehezebb kiolvasni a feliratokat, a lejegyzett információk azonban fennmAradnak, a következő generációk számára hasznosak lehetnek. A sírhelyek könnyebb felismeréséért részekre osztotta a temetőt, a harangozói lakot, az anyakeresztet, illetve a két kriptát véve viszonyítási pontnak – így a leírtak alapján bárki rátalálhat a bemutatott sírokra – avatott be a Vitos Antal. Hozzátette, amikor az első példányt átadta a helyi plébánosnak, az azt javasolta, tegyék közkincsé. S habár nem ellenzi az ötletet, erre nem tud áldozni, de aki kíváncsi az összeállításra, annak szívesen odaadja a másodpéldányt.
Kömény Kamilla
Székelyhon.ro