Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
Vajda Mihály
3 tétel
2006. december 2.
Tőkés László püspök a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem 11 magyar díszdoktorához fordult az egyetemi feliratok ügyében. Oláh György Nobel-díjas tudósnak, Erdő Péter bíboros-prímásnak, Bölcskei Gusztáv református püspök-zsinati elnöknek, Jakubinyi György gyulafehérvári érseknek, Abádi Nagy Zoltán, Bokros Lajos, Chikán Attila, Vajda Mihály és a norvégiai Csemay Lászó professzoroknak, valamint Pungor Ernő és Glatz Ferenc akadémikusoknak írt nyílt levelet Tőkés László, arra kérve őket, hogy a Babes-Bolyai Tudományegyetem díszdoktoraiként tekintélyüket latba vetve segítsenek a kolozsvári intézményben kialakult áldatlan helyzet megoldásában. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke úgy fogalmazott, hogy a Babes-Bolyai Tudományegyetemen olyan magyarellenes esemény bontakozott ki, amely felidézi 1919-et, amikor a bevonuló román karhatalom kilakoltatta székhelyéről az elődintézményt, a Ferenc József Egyetemet és tisztogatást hajtott végre a magyar oktatói karban, vagy azt, ahogyan 1959-ben Ceausescu vezényletével megszüntették a Bolyai Tudományegyetemet. Tőkés László kijelentette: napjainkban a multikulturálisnak álcázott kolozsvári intézményben szintén erővel akadályozzák meg az önálló magyar karok létrehozását, és nemhogy a Bolyai Tudományegyetem helyreállítására irányuló, jogos magyar követeléseknek nem tesznek eleget, hanem még az intézmény által előírt két- vagy többnyelvűségnek sem adnak teret. Elbocsátják állásukból, illetve a rendőrség kezére adják a törvényes jogokért, az ifjúság esélyegyenlőségéért kiálló magyar oktatókat – írta Tőkés László, súlyos etnikai diszkriminációnak minősítve Hantz Péter és Kovács Lehel adjunktusok elbocsátását. Arra kérte a díszdoktorokat, hogy csatlakozzanak az Erdély-szerte kibontakozó, széles körű tiltakozó megmozdulásokhoz. Bodó Barna elmondta: ha nem sikerül előrelépni még idén, és nem változik meg az egyetem román vezetésének hozzáállása a kétnyelvűség és az egyenjogúság kérdésében, akkor azt tervezik, hogy az intézmény minden magyar vezetője lemond. (Magyar Rádió Online) /Erdély.ma, dec. 2./
2012. június 1.
[Az Új Magyar Szó budapesti baloldali lapokból újraközöl cikkeket]
Kamu politika, kamu hamu
És sikerült, kiloptuk a hamut Romániába! Eszméletlen győzelmeket aratunk minden fronton, pont ezt érezhette a nemzeti oldal a világháborúban. És mekkorát csodálkoztak a végén. Szóval először is fejünkbe vesszük, hogy veszélyes hulladékot temetünk el a szomszédos Románia területén. Az osztrákok például füstöt és szennyvizet engednek időnként a folyóinkba, a románok meg ciánt, tehát kettős mérce, ha mi meg nem áshatunk ott el egy nyilast.
Áder próbája
Bednárik Imre, Népszabadság
A médiatörvény módosítása megerősíti a Népszabadság szerkesztőségének a lap 2011. január 3-i számában a címlapon, az Európai Unió összes hivatalos nyelvén közzétett álláspontját: az új médiaszabályozással Magyarországon megszűnt a sajtószabadság. A mostani változtatás ellenére a jogszabály tartalma, elfogadásának nyilvánvalóan házszabályellenes volta, a fideszes politikusok által belecsempészett, majd csak részben visszavont „lex klubrádiós” módosító javaslatok, az emiatt kitört hazai és nemzetközi botrány, a tiltakozásra adott kioktató és pökhendi válaszok újra és újra alátámasztják akkori és azóta is megálló érveinket, amelyek szerint a médiatörvény minden hangzatos szava ellenére valójában a Fidesz–KDNP vezette kormány autoriter törekvéseit szolgálja: megteremti a lehetőségét a velük ellentétes véleményen állók megzabolázásának, megbüntetésének, végső soron elhallgattatásának. Noha Navracsics Tibor Brüsszelben négyszemközt – ami nyilvánosságra is került – megígérte Neelie Kroesnek, az unió illetékes biztosának, hogy elfogadja és a magyar gyakorlatba ülteti az Európa Tanács médiatörvénnyel kapcsolatos ajánlásait, a kormány és a parlament semmibe vette ezeket. Nem fogadta be a tanács, a hazai és nemzetközi szervezetek által folyamatosan hangoztatott megoldási javaslatait, nem tisztelte a kérést, hogy változtatásra lenne szükség a magyar médiahatóság elnökének és a Médiatanács tagjainak kinevezési és jelölési módján. A most módosított törvény továbbra is fenntartja a Fidesz egyoldalú és tartós hatalmát a médiarendszer irányításában azáltal, hogy a médiahatóság elnökét a miniszterelnök nevezi ki kilenc évre, és a Médiatanácsban továbbra is csak a Fidesz által jelölt személyek ülnek. A Fidesznek továbbra is az a célja, hogy korlátlanul felügyelje a teljes írott, elektronikus és online sajtót, elfoglalhassa a közszolgálati médiát, a nagy összegű bírságok – egyelőre csak elvi – lehetőségével sakkban tartsa a kormánnyal vitatkozó, az ellenzék álláspontját is bemutató orgánumokat. (...) Az új köztársasági elnök kinevezése után azt ígérte, hogy ragaszkodni fog az alkotmány által rá rótt jogok és kötelezettségek maradéktalan betartásához. Áder János azt mondta, hogy ha száz kifogástalan törvényt kap az Országgyűléstől, mind a százat alá fogja írni, ha száz rosszat, hibásat, mind a százat visszaküldi. Ez a házszabályellenesen elfogadott médiatörvény továbbra sem felel meg a magyar alkotmánynak és az európai értékeknek. Elnök Úr! Hát tessék!
Üzemi veszteség
Friss Róbert, Népszabadság
Mi van? Nem tudjuk. Meghallgatásakor nem tudta Vajda Mihály filozófus, de az őt kérdező nyomozó sem. Álltak egymással szemben értetlenül. Kell lennie valaminek, ha a parancs egymással szembekényszerítette őket. Most már tudjuk, mi van. A több nagyon komoly filozófusra hányt politikai fekáliát finnyás feltakarítani, aki az ürülékkel dobálózott. A rendőrség a maga részéről ugyanis bűncselekmény hiányában megszüntette a nyomozást a „filozófusüggyel” kapcsolatos összes eljárásban. A feljelentést még tavaly télen tette Budai Gyula ismeretlen tettesek ellen négy, összesen vagy félmilliárd forintos „elcsalt” pályázat ügyében. A jobboldali sajtó aztán pillanatok alatt lerántotta a leplet az ismeretlenekről, hajszát indított „egy bizonyos szellemi kör” tagjai ellen, akik „talicskában tolták haza a pénzt”. Az elszámoltatási kormánybiztos és a kormánypárti sajtó levegőt markolt. Ennyi. Megjegyezzük: mi már tavaly februárban úgy gondoltuk, hogy igaza van Pálinkás József Akadémia-elnöknek, aki a külföldi bírálatokra válaszoló nyílt levelében azt mondta: senki és semelyik tudományterület nem áll „üres támadások” alatt, és nincsenek „nyilvános számonkérések rosszindulatú, informálatlan és megalapozatlan vádak alapján... Az Akadémia és én magam teljes támogatást biztosítunk a filozófiai kutatásoknak, de a közpénzekkel a filozófusok is elszámoltathatóak.” Mi értjük ezt a finom álláspontot, s a legcsekélyebb mértékben sem értjük Heller Ágnest, aki most bocsánatkérést vár. Csak kiterjedt és az urak íróasztalától távoli etikai munkásságának tudjuk be, hogy a tisztesség számonkérése felmerülhet benne. Mi nem gondoljuk, hogy a jobboldali sajtónak, vagy akár Budai Gyulának, horribile dictu, magának az Akadémia elnökének újra ki kellene állnia a nyilvánosság elé. Mit mondhatnának? Hogy ez most nem sikerült, de majd legközelebb? (…) Amúgy el kell ismerni: az akció elérte célját. A hecc „ezek” ellen hangolta a könyvtáraktól távoli közvélemény nagy részét, amelynek még rémlik a többtucatnyi hírlapi beszámoló és eszmefuttatás hangulata, de amely a minapi pár soros rendőrségi közlemény tényeit alighanem észre sem veszi. Nyolcmillió polgár már a postást lesi, hogy megválaszolhassa a kormányfő legújabb, negyedik nemzeti konzultációs kérdőívét.
Űrgebőrbe varrva
Tóta W. Árpád, hvg.hu
És sikerült, kiloptuk a hamut Romániába! Eszméletlen győzelmeket aratunk minden fronton, pont ezt érezhette a nemzeti oldal a világháborúban. És mekkorát csodálkoztak a végén. Szóval először is fejünkbe vesszük, hogy veszélyes hulladékot temetünk el a szomszédos Románia területén. Az osztrákok például füstöt és szennyvizet engednek időnként a folyóinkba, a románok meg ciánt, tehát kettős mérce, ha mi meg nem áshatunk ott el egy nyilast.
Ez hozzánk méltóan romantikus vállalkozás, figyelembe véve, hogy az osztrákok bőrgyár és szemétégető, a románok meg egy aranybánya melléktermékeként követték el a szennyezést; mi viszont eleve csak azért csináljuk, hogy idegesítsük őket. Mennyivel elegánsabb ez az önérdekmentes genyózás! A ravaszságunkat évszázadok óta irigylő lúzer románok feldühödnek, hamuvadászatba kezdenek, és kábítószergyanú örvén próbálják elkobozni a cuccot. Ekkor már diplomáciára is szükség van, ezért odaküldjük a feketeöves vaddisznót, hadd lássák, hogy ez nem irodalmi és nem kegyeleti ügy, hanem igenis politikai. És nem adjuk fel, miért is tennénk? Előttük járunk három lépéssel. Lehetőségeink számosak. Például préselhetnénk a hamvakból tablettát, azt még könnyebb elrejteni. (...) Vagy kerítünk egy megfelelő űrtartalmú talpast, és mivel egyéb hasznát úgysem vesszük, megkérjük, hogy csempéssze át a cuccot. Odaát előveszi, és viheti suttyomban, lompos bőrtáskában a megemlékezésre. Nyirő József mégis jelen volt molekuláiban, és az nekünk – vudu vallásunk miatt – mindennél fontosabb. Túljártunk a buta románok eszén, szintet léptünk! Na ki győzött, he? Azok, akik meg akarták akadályozni a kegyeletet, vagy mi, akik mégis odavittük zacskóban? Van néhány rossz hírem, magyarok. Az egyik, hogy egy nyilast babusgatni, az mérgező ugyan, de nem termel aranyat. Már az elején olyan csatát választottunk, amivel legjobb esetben sem nyerünk semmit. A másik, hogy ilyen hajmeresztő módszerekkel csempészni szoktak ugyan más államok is, de ők nem emberi hamuval, hanem például plutóniummal teszik. (...) Mi ilyen győzelmekre pazaroljuk az erőinket és a pezsgőt. Jól megtanítottuk a románokat kesztyűbe dudálni. (...) Csak az maradt ki megint a látókörünkből, ami miatt mi ritkán nyerünk a román diplomácia ellen: a világ. Hogy vajon minek néz ki mindez Németországból, az Egyesült Államokból és mind a többi országból, ahol nem értik, mi az a kesztyűbe dudálás egyáltalán, és ahol nem tudunk leszólni a híradóba, hogy a náci vonalat hagyják ki a tudósításból. Uz Bencét nem látják, de nem is érdekli őket. Azt látják, hogy a magyar állam felsorakozik egy megrögzött náci mellé, és látványos erőfeszítéseket tesz érte. (...) A végén aztán kesereghet megint Kövér László, mint a kettős állampolgárságról szóló népszavazás után: nem ők találták ki ezt az egészet, csak muszáj volt beleállniuk. Hát nem, nem volt muszáj. Annyi eszük sincs, mint Horthynak: ő legalább a háború végére felfogta, hogy rossz úton jár. Ezek hatvan évvel utána sem értik. Nyirő József megpihenhet békében: ostobasága fennen ragyog. Új Magyar Szó (Bukarest)
2016. február 4.
A 27. székely könnyű hadosztály története
Berekméri Árpád Róbert Lesz még kikelet! című tanulmánykötete – amelynek alcíme A marosvásárhelyi magyar királyi 27. székely honvéd könnyű hadosztály a második világháborúban (1940–1945) – a marosvásárhelyi Lector Kiadó és az Erdélyi Múzeum-Egyesület gondozásában jelent meg 2015-ben. Marosvásárhelyen és több székelyföldi városban is bemutatták, a közönség mindenhol nagy érdeklődéssel fogadta. Berekméri Árpád Róbert történészt, a marosi egyházmegye egyházi levéltárosát kötetéről kérdeztük.
– Miért volt érdekes ennek a hadtestnek a története? Hogyan indult a kutatás?
– Különleges helyzetben voltam, ugyanis az Erdélyi Múzeum-Egyesület részéről László Márton kollégámmal egy kutatást végeztünk Budapesten, és miután befejeztük, Szabó Péter kollégám megkérdezte, volna-e kedvem hadtörténettel foglalkozni. Erre igennel válaszoltam, hozzátéve, hogy ha van egy marosvásárhelyi seregtest, aminek történetét megírhatnám. Először visszariadtam attól, hogy nincs elegendő levéltári forrás, de ő optimista emberként addig győzködött, amíg elvállaltam.
– Mikor kezdődött a hadtörténeti kutatása?
– 2005-ben kezdtem el a levéltári forrásokat és a hozzá kapcsolódó könyvészeti anyagot feltárni. Már abban az évben sikerült megjelentetni egy ismertető tanulmányt a Hadtörténelmi Közlemények oldalain és innentől kezdve gördülékenyebben haladtam. Egyre jobban élveztem az ezzel járó munkát.
– Tehát tíz év kemény munkája van benne?
– Pontosan, tíz kemény évbe tellett ez a kutatómunka. Először a levéltári forrásokat kutattam, utána az idős embereket kezdtük megkeresni, naplók kerültek elő, hadinaplók, visszaemlékezések, fényképek, különböző dokumentumok és 2008-ban már körvonalazódott, hogy ebből könyv is létrejöhet. Megírtuk a tiszti kar adattárát, előbb azt adtuk ki és utána 2008-tól 2015-ig tartott a gyűjtő és feldolgozói munka, amelynek az eredménye itt látható előttünk, kötet formájában.
– Említette, hogy kevés a levéltári forrásanyag. Milyen nehézségekbe ütközött?
– Különböző állományokban vannak a kis, apró adatsorok elrejtve, és ezekért át kellett a különböző levéltári egységeket nézni, ez volt a munka legnehezebb része. Volt olyan esetem, hogy több doboznyi iratot vizsgáltam és csupán két sornyi adatot tudtam belőle használni. Irgalmatlanul nehéz, időigényes, de ugyanakkor fantázaidús munka ez, mert amellett, hogy a hadosztály számára gyűjtöttem adatokat, időközben más témák is felcsillantak előttem. Félúton sokszor elkeseredik az ember, és azt mondja, ebből úgy sem lesz semmi, aztán újabb adatok kerülnek elő, amikor ezt nem is várja. Egy kutatónak mindig ez ad lendületet az újabb nekifutásnak.
– Ki segítette munkájában?
– A kutatómunka java részét én végeztem, de nem végezhettem volna el Szabó Péter, Illésfalvi Péter vagy Számvéber Norbert, a hadtörténeti levéltár főlevéltárosának értékes útmutatásai nélkül.
– Hogyan készültek az interjúk?
– A könyvnek két olyan melléklete van, ahol közkatonákkal, tisztekkel, altisztekkel foglalkozom és a vonatkozó levéltári forrásokat, kitüntetési, felterjesztési iratokat néztem meg. A központi levéltárból megkaptam a veszteségi adatbázist, és azokból szűrtem ki azokat a személyeket, akikről úgy gondoltam, élhetnek még, ha mondjuk 1920–22-ben születettek. Elindultunk megkeresni ezeket az embereket, de nem voltunk benne biztosak, hogy meg is találjuk őket. Olyan ez, mint a lottózás. Igazából végig kellett járni egész Erdélyt. Nemes Gyula kollégám sofőrködött és bábáskodott a két és fél év alatt, amíg elkészítettem a közel száz interjút. Emellett kollégák is készítettek interjúkat, például Nagy József és Benkő József is több százat, amelyekből az engem érdeklő dolgokat önzetlenül átengedték.
– Lesz folytatása a munkának?
– Remélem, hogy igen, ugyanis egy fotóalbumot szeretnék kiadni, amivel lezárnám ezt a kutatást. Rengeteg képet gyűjtöttünk össze családoktól és én úgy gondolom, hogy ők elvárják, nekem meg kötelességem a fotókat nyilvánosságra hozni.
– Volt-e személyes kötődése a témához?
– Legszemélyesebb a nagytatám, Vajda Mihály története, akinek az emlékére írtam ezt a könyvet. Ő a 27. székely hadosztály utászszázadánál szolgált. Ha létezett valaha nagyapa és unoka közötti igazi, mély barátság és jó kapcsolat, akkor az a mienkről is elmondható volt: nagyon ragaszkodtunk egymáshoz.
– Ez azt jelenti, hogy már gyerekkorban érdeklődött a múlt e szelete iránt?
– Így van. Sokat jártam nagytatámmal a mezőre dolgozni, és kaszálás, takarás közben rengeteget mesélt, amellett pedig gyerekkoromban egyebet sem csináltam, csak a kocsmában ültem az öregek között és hallgattam a háborús elbeszéléseiket, visszaemlékezéseiket. Jó színes történetek voltak ezek. Egyszer gyerekkoromban azt mondtam nagyapámnak, hogy ha megnövök, akkor azt fogom kutatni, amit te csináltál a világháborúban. Ő erre legyintett, hogy gyerekbeszéd, de 2008-ban még szerencsére megérhette a tiszti adattár megjelenését, a mostani könyvet azonban már nem. Hát így alakult a hadosztály története és az én katonatörténészkedésemnek a vonala.
– Levéltárosként mennyire tekinti rokonszakmának a hadtörténetet?
– A hadtörténész külön kategória, én egyházi levéltárosnak tartom magam, az egyház alkalmazásában állok, a fő irányvonal – amit követnem kell – az az egyháztörténet és az egyházi levéltárosi munka. Ehhez kötődik a doktori kutatásom is, A marosi egyházmegye története a két világháború között címmel. Ez a fő témám, és ugyanolyan elkötelezettséggel szeretném végigvinni, mint mostani kötetem megírását.
Antal Erika. Erdélyi Napló (Kolozsvár)