Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
Vajay Szabolcs
1 tétel
2014. november 6.
Égtek a vonalak adás után - Kitálalt az újságíró
A temesvári forradalom negyed százados évfordulójára
1989 november hetedikén, élő adásban, francia nyelven interjút adtam a genfi TV Híradónak Tőkés Lászlóról. Akkoriban a nemzetközi közvélemény még nagyon keveset hallhatott az üldözött temesvári lelkipásztor kivételesen bátor magatartásáról.
Király Károly vagy Szőcs Géza tiltakozásai alkalmanként már eljutottak Nyugatra, de az ő kálváriájának híre még nem.
Az elmondottakat eddig nem publikáltam, ám most, a temesvári forradalom negyed százados évfordulóján felidézem az interjú születésének ma már kor-dokumentumként értékelhető előzményeit, illetve magát a beszélgetést.
1989-ben Magyarországon fölgyorsultak a rendszerváltozáshoz vezető események, melyekben jelentős szerepet játszott az elnyomott erdélyi magyarok melletti kiállás. Akkoriban újságíróként dolgoztam egy hetilapnál, főképpen kisebbségi és emigrációs témákról írtam, amelyek a „tiltott” kategóriából már átkerültek a „tűrtbe”.
„Támogatásról” persze még nem lehetett szó: saját költségünkön utazva adtuk elő például, különböző református templomokban és művelődési házakban a Forrás Kör erdélyi irodalmi estjeit, melyeknek társ-szerkesztője és rendezője voltam.
Ugyanebben az esztendőben interjút készítettem az akkor már végletekig elkeseredett Sütő Andrással, színdarabjainak betiltásáról, továbbá az itáliai emigráns Illyés Elemérrel, akinek „Erdély változása” című munkája a romániai magyarok XX. századi történelmének egyik leghitelesebb feldolgozása. A Magyarországon hivatalosan még nem rehabilitált Fejtő Ferenccel is akkoriban publikáltam párizsi beszélgetést, melyben ő hangsúlyosan szólt a román emigráns-társával, Eugène Ionesco-val közösen szerkesztett, a Ceauşescu rezsimet keményen elítélő memorandumról.
Kész csoda, hogy nem kerültem rá a Romániából kitiltott „persona non grata”-k gyarapodó listájára. Igaz, amikor nagynéném halála miatt Nagyváradra utaztam, a vasútállomástól szállodai szobámig követtek. Sőt még éjszaka is utánam jöttek a sötét folyosón lévő illemhelyre, ami elég félelmetes volt. Eszembe is ötlöttek Szőcs Géza akasztófa-humoros verssorai a rettegett Securitate tisztről: „ki egész éjjel szállodád / ablaka alatt álldogá’t / s ki bármit megtehet veled, barátom”.
Ilyen előzmények után, az emigráció irodalmáról is publikáló újságíró-irodalmárként kaptam meghívást a SMIKK (Svájci Magyar Irodalmi és Képzőművészeti Kör) lugano-i konferenciájára. A gyakran széthúzó nyugati magyar emigrációt főképpen két ügy tartotta össze: az 1956-os forradalom demokratikus eszméinek megőrzése, illetve az elnyomásban élő magyar kisebbségek sorsának figyelemmel kísérése.
1989 novemberének első napjait töltöttem Svájcban: találkoztam a négynyelvű ország – jellemző módon latin nyelvű – Pro Helvetia nevű kulturális alapítványának sajtófőnökével, Vevey-i otthonában fölkerestem Vajay Szabolcs történészt, Argentína UNESCO-diplomatáját, Genfben pedig Nemes Nagel Lajost, aki NAGEL néven akkoriban a világ legelismertebb útikönyv-kiadója volt, mellesleg Ciprus tiszteletbeli konzulja.
A SMIKK-konferencián elsősorban Magyarország jövője, az újra kialakulóban lévő többpárt-rendszer volt a téma, emlékeim szerint az előadók között szerepelt − mások mellett − itthonról Lengyel László, Gecsényi Lajos és Szigethy Gábor, az emigránsok közül Saáry Éva, Határ Győző, Sárközy Mátyás. A svájci emigráns Szőcs Gézával szintén találkoztam, a zürichi pályaudvaron.
A SMIKK egyik alapítója és lelke a Fribourg-ban élő Major-Zala Lajos író volt, aki váratlanul megkért, hogy a nagy nézettségű genfi Téléjournal-nak adjak interjút a romániai magyarság helyzetéről: „Kevés franciául beszélő, az erdélyi helyzetet ismerő anyaországi szószóló vetődik Svájcba” - buzdított, miközben megszervezte szereplésemet. Major-Zala akkoriban jelentette meg a sepsiszentgyörgyi grafikus, Plugor Sándor rajzaival illusztrált erotikus verseit, később pedig a nagybeteg erdélyi művésztárs svájci gyógykezelését is segítette.
Ellátogattam a reformáció nevezetes Genfi Emlékművéhez, remélve, hogy Bocskai István erdélyi fejedelem szobor-alakja bátorságot adhat, hiszen idegen környezetben, egyenes adásban kellett beszélnem egy kényes kérdésről, ráadásul nem az anyanyelvemen.  Fölvetődhet a kérdés: a svájci közszolgálati televíziót − tehát az ottani közvéleményt is − miért érdekelte egy „magyar ügy”?
A figyelem hátterében a négy hivatalos nyelvvel rendelkező államszövetség nyelvi pluralizmusa állhatott, amelyre már Kós Károlyék is hivatkoztak a transzilvanizmus eszmevilágának kialakításakor, és amelyről Major-Zala így vallott egyik versében:
„A fribourg-i költő / ki magyarul / svájci embert fogalmaz / e négynyelvű hazában / s Európát érzi ujjbegyében”.
Az érdeklődésnek azonban volt egy konkrét, aktuális motivációja is: a legnagyobb svájci médiabirodalom, a Ringier éppen akkoriban kezdte meg tárgyalásait magyarországi jelenlétéről, melyet később Romániára is kiterjesztett.  
Az előzményekhez tartozik még − ha csak közvetetten is −, hogy nem sokkal svájci utazásom előtt Zalatnay István református lelkész kérésére franciára fordítottam Tőkés László édesapjának, Tőkés István egykori genfi teológusnak az életrajzát, remélve, hogy ottani tervezett kitüntetése némi védettséget jelenthet fia számára.
1989-es genfi interjúmat eddig azért sem publikáltam, mert 1990-től nyugdíjba vonulásomig már nem újságíróként, hanem diplomataként dolgoztam.
***
Íme, a Svájcban − és vélhetően a román Securitate-nál − akkoriban komoly figyelmet kiváltó beszélgetés, szó szerinti magyar fordításban (eredetijét videofelvétel őrzi):
A Genfi TV-Híradó Jean-Francois Fournier által készített bevezetője:
„Erdély problémája sokat foglalkoztatja Magyarországot, mivel több, mint 2 millió magyar él ott. Külön világ ez Európa szívében, saját nyelvvel, amely ugyanahhoz a nyelvcsaládhoz tartozik, mint a finn, vagyis se nem szláv, se nem germán. Az egyre fogyó magyar népesség egyharmada él Magyarország határain kívül, főképpen a romániai Erdélyben. Saját szülőföldjükön szembesülniük kell Ceauşescu falurombolási terveivel és erőszakos asszimilációs politikájával. Ezért sokan Magyarországra menekülnek.
Vendégünk Balázs Ádám magyar újságíró:
Mindenekelőtt szögezzük le, hogy Ceauşescu despotikus és őrült diktatúrája nemcsak a magyarokat nyomja el, hanem saját nemzetét, a románt is. A zsidókat csak azért nem, mert őket már korábban, pénzért »eladta« Izraelnek. Ám a nemzeti kisebbségeket duplán elnyomja: a »maradék« németek mellett, főképpen Európa legnagyobb nemzeti kisebbségét, a magyart. Egyre kevesebb iskolájuk van, egyre nehezebben tudnak anyanyelvükön tanulni − ez a rendszer már-már majdnem olyan, mint a fasizmus. Eddig mintegy 30 ezer romániai magyar kért politikai menedékjogot Magyarországon. Néha életüket is kockáztatva szöknek át a határon, ahol még rájuk is lőhetnek. Jelenleg Magyarország minden politikai menekültet befogad a Genfi Konvenció értelmében. A magyarokat, de a románokat vagy a kelet-németeket is. Magyarország nemrégiben három menekülttábort hozott létre.
Végül engedje meg, hogy megemlítsek egy aktualitást. Romániában megkezdődött a szellemi ellenállás. Nemcsak a románok között, Doina Cornea-val az élen, akinek Ön bizonyára ismeri a nevét, de a magyar értelmiségiek körében is.  Egy magyar kálvinista lelkész, akit Tőkés Lászlónak hívnak, tiltakozó levelet szerkesztett, melyet eljuttatott a nemzetközi szervezeteknek. Nagyon bátor ember, hiszen ezzel saját életét is kockáztatja. Mit is akar ő tulajdonképpen? »Nemet« mond a diktatúrára és  »Igent«  a szabadságra, a demokratizálódásra: emberi jogokat követel Európa legnagyobb kisebbségének. Ennek a magyar papnak el kellett hagynia az otthonát, sőt, a despotikus hatalom azt akarja, hogy még a városát is hagyja el. Tőkés László jelenleg a templomban tartózkodik − mint a középkori üldözöttek −, a temesvári Isten Házát választotta menedékül. Remélem, hogy ennek a rettenetes diktatúrának az eltűnése után a magyar nemzetiségnek − és természetesen az egész országnak − demokratikus átalakulásban lesz része.”
 - Köszönöm Önnek, hogy itt volt és reméljük, hogy így lesz!”
***
Mint később megtudtam, az adás után égtek a vonalak: a diktátor svájci „fülei” felháborodottan tiltakoztak, sőt elérhetőségemet tudakolták. A TV-stúdióból egyenesen a vasútállomásra siettem, ahol felültem a hazafelé tartó vonatra.
Másfél hónap múlva Temesváron kitört a forradalom.  
Heti Válasz (Budapest)