Nem (csak) Erdély volt a tét
Koszta István egyike azon Romániában élő magyar újságíróknak, akik filológiai végzettséggel nem a tanári pályát választották, hanem a sajtó berkeiben kezdtek dolgozni. Már az 1989. decemberi események után közvetlenül érezte, mit kell tennie. Ott volt a Romániai Magyar Kereszténydemokrata Párt 1990. december 27-én Marosvásárhelyen tartott első országos kongresszusán, amelyen megválasztották a párt 11 tagú országos vezetőségét. Köztük volt Koszta István is. A sajtóban létrehozta a Pulzus című, gazdasági élettel foglalkozó lapot. Munkássága mind jobban bizonyítja, hogy rátalált arra az útra, amely mind tudatosabban tükrözi azt az irányt, amellyel az Erdélyben és a nagyvilágban élő olvasóinál mind jobban elérheti az önazonosság hatékony fejlesztését. Tényfeltáró könyvei beszédes bizonyítékai ennek. Legújabb könyve: Nem (csak) Erdély volt a tét. Alcíme: Kései tudósítás a párizsi konferenciáról (312 oldal, Kárpátia Stúdió Kft. 2010).
Maga a könyv unikum, ennek is köszönheti szokatlanul nagy sikerét. Az első kiadás hetek alatt (nem túlzás) elfogyott, már a második kiadást nyomtatják a budapesti Korrekt Nyomda nyomdaüzemében. A Tóth Gábor által tervezett borító megragadja az olvasó figyelmét, zsúfoltságával beszédesen bizonyítja, a könyv tartalma nem mindennapi. A címlap fotója a trianoni „békekonferencia” megnyitása. Febt a szerző neve, a könyv címe, alcíme, majd a kép alatt szalagcímben: Titkosított jelentések, eddig nem publikált dokumentumok. A hátsó borító képei: Clemenceau, Wilson és Lloyd George a diktátum aláírása után. Alexandru Vaida-Voevod (a magyar országgyűlés alsóházának jegyzőkönyve szerint Vajda Sándor) portréja. 1899. május 25. és egy bécsi orvostanhallgató diák aláírása. A fülszövegből gondolatsornyit idéznék: „Vajda-Voevod levelei a párizsi békekonferenciáról, olykor beszámoló, összegező tájékoztatói azért fontosak, mert abban a békéről alig szóló, általános zűrzavarban eligazítanak arról, hogy ki, kivel, hányszor, hol és mikor, meg miért, vagy mennyiért…”
Nem véletlen, hogy a könyvhöz Raffay Ernő történész, a vizsgált kor egyik legjobb magyar ismerője írt előszót. Így fogalmaz: „Trianonról és következményeiről szóló, minden szempontból körültekintő elemzést adó történelmi mű még nem született meg, de talán nem is fog hosszú ideig… Íme egy könyv, amely arról szól, hogy korántsem vagyunk minden titkok birtokában, kilencven év után is lehet megdöbbentően újat mondani… Ajánlom Koszta István könyvét minden magyar olvasó kezébe. Megérthető belőle nemcsak a Magyar Királyság tragédiája, de a különbség is a magyar és a román politikai elit (például gróf Tisza István és Brăteanu vagy éppen gróf Bethlen István és Alexandru Vaida-Voevod) szellemi és morális állapota, valamint érdekérvényesítő tehetsége között is.”
Koszta István tudatosságát jellemzi: a budapesti könyvhétre megjelent könyvet 2010. június 4-én, a nemzeti összetartozás napján du. 4–5 óra között a budapesti Vörösmarty téren a 80. számú Püski-pavilonnál dedikálta először, másodszor pedig az Erdélyi Magyar Igazság Klubban mutatta be. Ezt követte az erdélyi körút, csíkszeredai bemutató, majd Nagyszeben, ahol a könyvet az előszót író Raffay Ernő mutatta be. Kolozsvárról megtisztelő meghívást kapott, a Román Akadémia kolozsvári Gheorghe Bariţiu Történeti Intézetének konferenciatermében nemzetközi konferencia keretében mutatták be. A rendezvény védnöke Nicolae Edroiu, a Román Akadémia levelező tagja, a román–magyar történész vegyes bizottság elnöke, az intézet igazgatója volt, a moderátor pedig Lucian Nastasă-Kovacs, az Akadémiai Intézet főállású kutatója, a jelenkori történelem munkacsoport vezetője. Koszta István kötetét dr. Stelian Mânduţ ajánlotta a történésztársadalom figyelmébe. A hiánypótló munka Vaida-Voevod 1918–20-as, a párizsi béketárgyalásokról hazaküldött szigorúan bizalmas, máig nem publikált rejtjeles üzeneteit dolgozza fel. A dokumentációt alaposan ismerve írta, fordította és bő jegyzetanyaggal látta el a szerző. A könyv egyaránt szól románokhoz és magyarokhoz. (A nem könnyű, de kitűnőre sikeredett fordítást dr. Lakatos Artur Lóránd történész végezte.) Az egykori magyar országgyűlési képviselő Vaida-Voevod a Trianon után létrejött „Nagy-Románia” első miniszterelnöke volt, ám erdélyi autonomista elképzelései miatt hamar kiszorult a hatalomból.
A harmincas években közel került a jobboldali eszmékhez, így – bár háborús rémtettek nem fűződnek a nevéhez – a második világháborút követően munkássága tabutémává vált. Történettudományi recepciója máig rendkívül foghíjas és egyoldalú, többek közt ezen is szeretnének változtatni a konferencia szervezői.
A könyvbemutatóval egybekötött konferencián Kónya Hamar Sándor kolozsvári író-filozófus Demeter Béla politikai kálváriájáról beszélt. Szávay István történész-politológus a Vaida-Voevod személyiségével kapcsolatos képet árnyalta, többek közt elmondta: Vajda Sándor mint parlamenti képviselő egy pillanatig sem feledkezett meg arról, kik küldték őt a magyar palamentbe, kitűnő szónokként következetesen a románság érdekeit képviselte. Szónoki technikája a következő volt: mindig általános kérdést vetett fel, majd azt kifejtve eljutott a nemzetiségi problémához. Valamennyi felszólalásában a nemzetiségi kérdés került központba. Tudta érvényesíteni a magyarországi románság érdekeit, hangsúlyozta, hogy a monarchiában a magyarok és a románok egymásra vannak utalva. Az előadásokból kiderült: a Koszta István által közölt szövegek két részre oszthatók: Alexandru Vaida-Voevod Párizsból Iuliu Maniunak, illetve a kormányzótanácsnak írt levelei átfogják az ún. békekonferencián rendkívül tanulságosan és eredményesen tevékenykedő román delegáció első párizsi munkaévét (1919. január–november). A második rész: feljegyzései és emlékirat-töredékei, az 1920. év első negyedévének történéseit és azok összefüggéseit tartalmazzák. Vaida-Voevod levelei azért is fontosak, mert eligazítják az olvasót a párizsi békekonferencia munkálataiban.
A hallgatóság közt jelen volt Csucsuja István, a BBTE történettudományok professzora, volt dékánhelyettes, Vekov Károly volt RMDSZ-es országgyűlési képviselő, egyetemi tanár, Sipos Gábor, az EME elnöke, egyetemi tanár, Vasile Puşcaş, Románia EU főtárgyalója, egyetemi tanár, Zagyva György Gyula magyarországi képviselő, több akadémiai és egyetemi munkatárs.
Koszta István könyve hét nagy egységre tagozódik. Mindenik tartalma a maga egészében olyan információkat tartalmaz, melyek ismerete nélkül csak hiányos képünk lehet. Az ebben a részben elmondottakat árnyalja és egészíti ki a közel 35 oldalnyi függelék. Ehhez van csatolva a levelek jegyzéke és a névmutató, és kézbe vehetünk egy román térképet is, amely 1915-ben ábrázolja Erdélyt és Bukovinát. A kötetet érdemes figyelemmel olvasni, benne az ember előtt feltárul egy olyan világ, amelyről azt gondolta: ismeri. A könyvet elolvasva rájöhet arra, még sok tanulnivalója volna, ha ezt a kort tényleg szeretné megérteni.
Csomafáy Ferenc. Vasárnap (Kolozsvár)

Erdélyiek Pártja néven indított mozgalmat Emil Aluaş karmester
Erdély és a Bánság pénzügyi-adminisztratív autonómiáját tűzi ki célul az a mozgalom, amelyet Emil Aluaş karmester, egyetemi tanár kezdett szervezni másfél évvel ezelőtt. Az Amerikai Egyesült Államokból hazatért művész azt ígéri, közeledik a pillanat, amikor az Erdélyiek Pártja létrehozásán dolgozó egész csapat a nyilvánosság elé lép, a párt jelöltjei pedig választásokon is megmérik támogatottságukat. A Krónikának adott interjúban a professzor hangsúlyozta, nem akarják Románia feldarabolását, és csakis törvényes úton kívánnak fellépni az erdélyiek képviseletében.
Olyan tartományt látnak a szemük előtt, amelyben a román mellett a magyar és a német nyelv is hivatalos státussal bír, és amelyet egy román, egy magyar és egy német kormányzó együtt irányít. Emil Aluaş szerint Erdélyt kevésbé érintette volna a gazdasági válság, ha a tartomány sorsát az erdélyiekre bízzák. Felvetésünkre, hogy jelenleg az egész ország kormányát erdélyi miniszterelnök vezeti, megjegyezte, Emil Boc nem ért a gazdasághoz, a döntéseket mások hozzák helyette.
– Sikeres karmesterként, egyetemi tanárként miért érezte, hogy politikával is kell foglalkoznia? A zene nem tölti be már az életét?
– Semmi más személyes indítékom nem volt az Erdélyiek Pártja mozgalom elindításához, mint az, hogy erdélyi vagyok, és hiányérzetem van. Az Erdélyiek Pártja olyan szükségszerűség, ami még nem születhetett meg a kommunizmus bukása után. Ennek csak annyi köze van Wagner, Bartók, Brahms vagy Mozart muzsikájához, hogy én karmesterként egész életemben az emberek egy-egy csoportjának a szervezésével, összehangolásával foglalkoztam. Most is ezt teszem. Az Erdélyiek Pártjának létrehozása egyébként nem új gondolat. Mindig is tudtam, hogy nekünk van egy sajátosságunk, amely megvan az itteni románokban, magyarokban, németekben egyaránt: ez a mi erdélyiségünk. Különbözik a történelmünk, a kultúránk a többi román területétől. Más értékeket vallunk, mint ők. Az utóbbi két évtizedben pedig egyre csak erősödött bennem ez az érzés. Tanulmányaim során megtudtam, a két világháború között Iuliu Maniu, Octavian Goga és Alexandru Vaida Voievod is nekilátott az erdélyiek pártja megalakításának, amikor az egyesülés után látták a bukaresti fejleményeket.
– Nagysármáson született, Kolozsváron, majd Budapesten tanult, karmesterként pedig az Amerikai Egyesült Államokban szerzett hírnevet. Mikor kezdett azon gondolkozni, hogy politikai síkon is tegyen valamit az erdélyiekért?
– Már 1990 nyarán, amikor hazajöttem, megfogalmazódott a baráti beszélgetések során, hogy létre kell hozni az Erdélyiek Pártját. Aktív mozgalomként azonban körülbelül másfél éve kezdtünk dolgozni. Ekkor gyűjtöttük össze azokat, akikről tudtuk, hogy hasonlóképpen gondolkoznak. Ekkor éreztünk rá arra, hogy valódi pártként is megszervezhetnénk magunkat.
– Hogyan juthatnak el oda, hogy valódi pártként jelenjenek meg a romániai politikai porondon?
– Mi csakis törvényesen akarunk fellépni. Tudjuk, hogy nem könnyű elérni egy ilyen párt bejegyzését, ezért egyelőre egy alapítványra bíztuk a szervezési munkát. A Pro West Alapítvány egyebek mellett az Erdélyiek Pártja mozgalom ügyeit is intézi. Tevékenysége azonban nem szorítkozik csak erre. Novemberben például az alapítvány önkéntesei részt vesznek egy akcióban, amely során 10 ezer facsemetét ültetnek el Csürülye község térségében, vagy egy Brahms–Bartók nemzetközi komolyzenei versenyt kívánunk szervezni Kolozsváron.
– Furcsa, hogy csemeteültetést és komolyzenei versenyt említ. Az Erdélyiek Pártja megnevezés arra utal, hogy pártként kívánnak működni, részt akarnak venni a választásokon.
– A Pro West Alapítvány fiókokat készül nyitni Zilahon, Nagybányán, Máramarosszigeten, Nagyszebenben, Sepsiszentgyörgyön, ahol már kialakulnak a mozgalmunk magjai. Az a cél, hogy összehozzuk azokat az embereket, akik hasonlóan gondolkoznak. Tavasszal már polgármesterjelölteket is kijelölünk ezeken a településeken. Ahhoz, hogy valaki polgármester legyen, nem szükséges, hogy egy párt jelöltjeként induljon el a választásokon. Függetlenként is versenybe szállhat a mozgalmunk támogatásával.
Emil Aluaş
1976-ban szerzett diplomát a kolozsvári Gh. Dima Zeneakadémián, nagybőgősként dolgozott a Kolozsvári Román Opera, majd a Kolozsvári Állami Filharmónia zenekarában, 1984-ben a budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémián szerzett karmesteri képesítést. 1986-ban az Amerikai Egyesült Államokba telepedett, ahol a minneapolisi, bloomingtoni, lincolni, michigani állami egyetemek karmestertanára. Jelenleg a Gh. Dima Zeneakadémia szimfonikus zenekarának karmestere.
– Nem gondolja, hogy a jelenlegi romániai hangulatban egy független polgármesterjelölt számára inkább hátrányt, mint előnyt jelent egy efféle támogatás? A transzszilvanista elveket vallókat legtöbbször a nemzet ellenségeként bélyegzik meg.
– Igen, vannak, akik így gondolkoznak, de szerintem ők a kisebbség Erdélyben. Persze, lehet minket szidni Bukarestben. Megjegyzem, 1998-ban különösebb feltűnést sem keltett, hogy megalakult a Moldvaiak Pártja. Az egyenlőség elve alapján mi is hasonlóképpen akarjuk bejegyeztetni magunkat. Úgy gondoljuk például, hogy Erdély és a Bánság egészen másképpen vészelhette volna át a jelenlegi gazdasági válságot.
– Mi az ön politikai víziója Erdéllyel kapcsolatban? Milyennek látja a régiót mondjuk 20–30 év múlva?
– Románia területén belüli autonóm tartománynak látom Erdélyt és a Bánságot, amelyben három hivatalos nyelv létezik: a román, a magyar és a német. Erdély és a Bánság adminisztratív pénzügyi autonómiáját tűzzük ki célul. Programunkban az szerepel, hogy az adóink 7 százalékát továbbra is Bukarestnek fizetnénk, hogy abból tartsák fenn a külpolitikát, a Nemzeti Bankot, stb. Mi nem akarjuk az ország feldarabolását, de úgy gondoljuk, hogy ennek a régiónak az áll érdekében, hogy maga döntsön a saját ügyeiben. Hiszünk a saját erőnkben. Hiszszük, hogy vannak olyan szakembereink, akik képesek Erdély és a Bánság 8 milliós lakosságát kiemelni a válságból. Amint egy volt miniszter kollégánk mondta, ezt módszeresen, alaposan, erdélyiesen kell elérni. Biztosak vagyunk abban, hogy tíz évi önkormányzás után Erdély és a Bánság egészen más helyzetbe kerülne az országon belül, mint jelenleg.
– A bukaresti kormányt is erdélyi miniszterelnök vezeti, és bizony elég lesújtóak az eredmények.
– Emil Boc egyetlen gazdasági döntést nem hozott kormányzása idején. Ezeket mindig mások hozták meg helyette. Ő erdélyi, de nem rendelkezik azzal a képességgel, tudással, hogy átlássa a gazdasági folyamatokat.
– Ön következetesen az Ardeal szót használja, amikor Erdélyről beszél, nem a Transilvaniát. Miért?
– Az Ardeal szóban jobban benne van a régió, amelyre gondolunk. A bihariak is magukénak érzik, pedig ők tiltakoznak, ha a Bihart Transzilvánia részének tekintik. Még tárgyalunk a bánságiakkal, akik azt szeretnék, hogy a párt nevében szerepeljen a Bánság is. Ki kell találnunk, miként lehet számukra is vonzó képletet találni. Ezekben a régiókban az autonómia iránti igény ott van az emberekben.
– Ha békés, demokratikus eszközökkel szeretné elérni Erdély autonómiáját, ehhez a bukaresti törvényhozásban kell többséget szerezni. Hogyan lehet elérni a mentalitás gyökeres megváltoztatását?
– Pontosan nem tudom, de az biztos, hogy tenni kell érte. Természetesen ez csakis bizonyos alkotmányos cikkelyek megváltoztatásával lehetséges. Ebben pedig számítunk az RMDSZ-re, amely a bukaresti politikában, a parlamentben is otthonosan mozog.
– Partnert látnak az RMDSZ-ben? Merthogy az RMDSZ minden bizonnyal abban érdekelt, hogy egyben tartsa a magyarságot, ne engedje elcsámborogni az erdélyiek pártja felé.
– A mi ajánlatunk vonzó lehet az RMDSZ számára is. Mi úgy képzeljük el, hogy az autonóm Erdélyt és Bánságot együtt irányítja egy román, egy magyar és egy német kormányzó, akiket szabad választásokon választanak meg. Ez lenne a sajátossága a tartománynak. A többnyelvűséget az Egyesült Államokban is megtapasztaltam. A déli államokban természetes, ha valaki beidézést kap a polgármesteri hivatalra, az angolul is, spanyolul is meg van fogalmazva. Ez senkit nem zavar.
– Ön beszéli a három erdélyi nyelvet?
– Restellem is, hogy magyarul csak nagyon keveset tudok, a németet pedig inkább csak a zenei szakszövegekből ismerem. Tanulmányaim egy részét ugyan Budapesten végeztem, de ott sajnos angolul tanítottak bennünket, külföldi diákokat. Igyekszem azonban pótolni e hiányosságokat. Éppen vásároltam magyar nyelvkönyveket, és napról napra fejlődöm.
– Hogyan próbálják megmagyarázni a bukarestieknek, az oltyánoknak, a moldvaiaknak, hogy nekik is jó lenne, ha Erdély autonómiát kapna az országon belül?
– Azt kell megérteniük, hogy az országon belüli verseny számukra is fejlődést hoz. Ha ugyanis azt látják, hogy én valamit jól csinálok, megpróbálják majd még jobban csinálni. Azt hiszem, a moldvaiaknak, az olténiaiaknak is meg kell találniuk a saját receptjeiket a boldogulásra. Az utóbbi időben Traian Băsescunak több olyan nyilvános beszédét hallottam, amelyikben arra biztatta az embereket: ne várják, hogy az állam oldja meg a gondjaikat, vegyék a kezükbe a sorsukat, dolgozzanak a boldogulásukért. Én nem gondolkodhatok a moldvaiak helyett. Az ő érdekeiket nekik maguknak kell felismerniük.
– Kit várnak a mozgalomba, a pártba? Kire építenek?
– Érdekes, hogy másfél évvel ezelőtt, amikor elkezdtünk szervezkedni, beszélgetőtársaink eléggé kétkedően fogadták a gondolatainkat. Most azonban nagy nyitottságot érzek mindenütt; elsősorban a vállalkozók, az üzletemberek körében. Ők látják ugyanis a legjobban azt, hogy mennyi pénz csorog el a tartományból Bukarest irányába, és milyen kevés fordul vissza. És számítunk azokra a fiatalokra, akik gondolkodását nem rontotta meg a kommunizmus. Egy ismert bukaresti színész mondta: aki egyszer kommunista csecsből szopott, az míg a világ világ, soha nem fog megváltozni.
– De hát abból szopott ön is, hiszen a diktatúra idején végezte a tanulmányait.
– Én nem érzem, hogy a gondolkodásomat megfertőzte volna a kommunizmus. Aki azt mondja, hogy abban a korban mindenképpen be kellett hódolni a hatalomnak, az nem mond igazat. Rám például óriási nyomás nehezedett, hogy lépjek be a pártba, de ellenálltam. Lehet, hogy ezzel áll az is összefüggésben, hogy számomra Amerika nem jelentett kulturális sokkot, amikor kivándoroltam. Megtaláltam a helyem.
– Kik az ellenségei az Erdélyiek Pártja gondolatának?
– Az árulók.
– Számukra viszont éppen ön az áruló.
– Akkor azt mondanám, hogy a lusták; lehetnek ezek románok, magyarok, németek egyaránt. Mert egy ilyen párt személyes elköteleződést, személyes tenni akarást feltételez.
– Erdély lakossága is eléggé jelentősen átalakult az utóbbi évtizedekben. Vonzó lehet az erdélyi gondolat azok számára is, akik az utóbbi évtizedekben telepedtek itt meg?
– Lehet, hogy nem, de ők mégiscsak kisebbséget képeznek a tősgyökeres erdélyiekhez képest. Nekik alkalmazkodniuk kell az erdélyiek többsége akaratához.
– A jelenlegi román törvények meglehetősen nehezen teljesíthető feltételeket szabnak egy regionális párt bejegyzéséhez. Hogyan lehet teljesíteni ezeket a követelményeket?
– Az Erdélyen kívüli megyékben, Bukarestben is vannak erdélyiek, akiknek rokonszenves lehet az erdélyi gondolat. De az is felmerült, hogy Brüsszelben jegyezzük be az erdélyiek pártját uniós pártként. Nem ellenőriztem még ennek a lehetőségét.
– Mikor vágnak bele a bejegyzésbe?
– A tavasz folyamán. Arra számítunk, hogy a párt a 2012-es parlamenti választásokra már készen áll a versenyben való részvételre. A választásokkal kapcsolatban azonban még túl sok az ismeretlen. Azt sem tudjuk, egykamarás parlamentje lesz-e Romániának, vagy kétkamarás. Várjuk, hogy megtörténjen az alkotmány módosítása. Egyelőre csak azt határoztuk el, hogy az önkormányzati választásokon jelölteket állítunk.
– A román állam hatóságai többször jelezték, hogy nemzetbiztonsági kockázatként tekintenek minden autonomista mozgalomra. Érezték, hogy a titkosszolgálatok figyelik a szervezkedésüket?
– Nem. Sokan mondták, hogy a telefonomat minden bizonnyal lehallgatják, de én ezzel nem foglalkozom.
– Mennyire kockázatos egy ilyen mozgalom szervezése? Sabin Gherman korábban a kolozsvári televízió munkatársa volt, aztán a kiáltványa megírásával eltűnt a közéletből. Gondolja, hogy önnek is érintheti a karrierjét a politikai szerepvállalása?
– Sabin Gherman a csoportosulásunk egyik aktív tagja. Ő talán abban hibázott annak idején, hogy mindent egyedül akart. Ez pedig lehetetlen. Az én zenei karrierem nem annyira Romániában, hanem inkább Magyarországon és az Amerikai Egyesült Államokban valósul meg. Én ott érzem a legjobban magam karmesterként. Hálás vagyok Kolozsvárnak, de mégis a magyar karmesteriskola sarjának tekintem magam.
– Nem gondolja, hogy a budapesti tanulmányok hangsúlyozása erősíti azt a sztereotípiát önnel szemben, hogy ön politikai téren is Budapest ügynöke?
– Persze, mondanak mindenfélét. Azt is, hogy Budapest ügynöke vagyok, azt is, hogy amerikai ügynök vagyok. Érdekes, éppen a magyar beszélgetőtársaim tanácsolták a leghatározottabban, hogy ne keressem a kapcsolatot a magyarországi politikai pártokkal, hogy ne is adjak táptalajt az efféle gyanúsítgatásoknak. Ezek a dolgok túlságosan nevetségesnek tűnnek ahhoz, hogy egyáltalán foglalkozzam velük.
– Mikor válik láthatóvá az egész csoport? Eddig csak ön vállalta a nyilvános szereplést.
– Remélem, november végéig meghívhatjuk az újságírókat egy sajtótájékoztatóra, amelyen részt veszünk mindannyian. Addig a fundatiapro-west@gmail.com mail-címen várjuk az érdeklődők leveleit.
Gazda Árpád. Krónika (Kolozsvár)

Nem (csak) Erdély volt a tét
Koszta István hadtörténész Nem (csak) Erdély volt a tét című legújabb könyvében Alexandru Vaida-Voevod erdélyi származású román politikusnak a párizsi konferenciáról írt leveleit, feljegyzéseit, visszaemlékezéseit adja közre.
A közölt dokumentumok java még soha nem jelent meg (románul sem), egyesekhez hozzájutni is kész kaland volt – mondta el Koszta István a kötet magyarországi bemutatóján. A szövegek két részre oszthatók: Alexandru Vaida-Voevod Párizsból Iuliu Maniunak, illetve a kormányzótanácsnak írt levelei átfogják az ún. békekonferencián ügyködő román delegáció első párizsi munkaévét (1919. január – november), feljegyzései és emlékirat-töredékei pedig 1920 első negyedévének történéseit és azok összefüggéseit tartalmazzák. Raffay Ernő előszavában többek kozött ez áll: "Több éve már folyamatosan jelennek meg történelmi munkák, amelyek Trianon kérdéskörét vizsgálják, azonban mindegyikük a problémakör feltárásának csak egy szeletére vállalkozik. A Trianonról és következményeiről szóló, minden szempontból körültekintő elemzés még nem született meg, de talán nem is fog hosszú ideig. * Íme egy könyv, amely arról szól, hogy korántsem vagyunk minden titok birtokában, kilencven év után is lehet megdöbbentően újat mondani. Vagy inkább üzenni? * A Koszta István által összeállított könyv, amely Alexandru Vaida-Voevod (a magyar országgyűlés alsóházának jegyzőkönyve szerint Vajda Sándor) szemüvegén keresztül láttatja a korabeli eseményeket, azt a magyarellenes küzdelmet mutatja be, amelynek során a román vezető politikusok minél több területet akartak megszerezni az Osztrák–Magyar Monarchia felségterületéből. * Ajánlom Koszta István könyvét és Alexandru Vaida-Voevod írásait minden magyar olvasó kezébe. Megérthető belőle nemcsak a Magyar Királyság tragédiája, de a különbség is a magyar és a román politikai elit (…) szellemi és morális állapota, valamint érdekérvényesítő tehetsége között is."
A könyvet a Súrlott Grádics irodalmi kör október 13-i, szerdai ülésén mutatják be a szerző jelenlétében, a Bernády Házban, 18 órai kezdettel. Felkért méltatói: dr. Raffay Ernő történész, egyetemi tanár és dr. Pál-Antal Sándor akadémikus, ny. főlevéltáros, egyetemi tanár.
b. d. Népújság (Marosvásárhely),

Könyvbemutató
Koszta István Nem (csak) Erdély volt a tét – kései tudósítás a párizsi konferenciáról című legújabb könyvében Alexandru Vaida-Voevod erdélyi származású román politikusnak a párizsi konferenciáról írt leveleit, feljegyzéseit, visszaemlékezéseit adja közre.
Raffay Ernő szavában többek között ez áll: "Több éve már folyamatosan jelennek meg történelmi munkák, amelyek Trianon kérdéskörét vizsgálják, azonban mindegyikük a problémakör feltárásának csak egy szeletére vállalkozik. A Trianonról és következményeiről szóló, minden szempontból körültekintő elemzés még nem született meg, de talán nem is fog hosszú ideig. Íme egy könyv, amely arról szól, hogy korántsem vagyunk minden titok birtokában, kilencven év után is lehet megdöbbentően újat mondani.
Vagy inkább üzenni? Ajánlom Koszta István könyvét és Alexandru Vaida-Voevod írásait minden magyar olvasó kezébe. Megérthető belőle nemcsak a Magyar Királyság tragédiája, de a különbség is a magyar és a román politikai elit (…) szellemi és morális állapota, valamint érdekérvényesítő tehetsége között is."
"A könyvet Marosvásárhelyen a Súrlott Grádics irodalmi kör mai ülésén mutatják be a szerző jelenlé-tében, a Bernády Házban, 18 órai kezdettel. Kolozsváron október 14-én, a Phoenix könyvesboltban (Fő tér 23., a magyar konzulátus udvarán). Felkért méltatója: dr. Pál-Antal Sándor akadémikus, ny. főlevéltáros, egyetemi tanár. Népújság (Marosvásárhely)

Nem (csak) Erdély volt a tét
Nem (csak) Erdély volt a tét. Kései tudósítás a párizsi konferenciáról – áll Koszta István filológus, történész legutóbbi kötetének címlapján, a könyvön, amely hiánypótló és amely szokatlan nézőpontból, Alexandru Vaida-Voevod levelei, az 1918–20-as, párizsi béketárgyalásokról hazaküldött szigorúan bizalmas, a könyv megjelenése előtt nem publikált rejtjeles üzenetei alapján, azokat idézve beszél a békekonferenciáról, történészi pontossággal. A Koszta István által közölt szövegek két részre oszthatók: Alexandru Vaida-Voevod Párizsból Iuliu Maniunak, illetve a kormányzótanácsnak írt levelei átfogják az úgynevezett békekonferencián tanulságosan és eredményesen tevékenykedő román delegáció első munkaévét (1919. január-november). A második rész: feljegyzései és emlékirat-töredékei az 1920. év első negyedévének történéseit és azok összefüggéseit tartalmazzák, a levelek eligazítják az olvasót a párizsi békekonferencia munkálataiban.
A kötetet Marosvásárhelyen a Súrlott Grádics irodalmi kör legutóbbi estjén, teljes teltházas közönség előtt, a szerző jelenlétében mutatták be a Bernády Házban. Bölöni Domokos házigazda és körvezető nyitószavait követően a kiadványt Pál-Antal Sándor akadémikus, ny. főlevéltáros méltatta: – A könyv nagy sikert aratott Budapesten. 1918–19-re vonatkozó része elénk, erdélyi és magyarországi magyarok elé tár sok részletező kérdést a párizsi konferenciáról. A kötethez Raffay Ernő történész írt méltatást, amelyben a következők állnak: „Trianonról és következményeiről szóló, minden szempontból körültekintő elemzést adó történelmi mű még nem született meg, de talán nem is fog hosszú ideig... Íme egy könyv, amely arról szól, hogy korántsem vagyunk minden titkok birtokában, kilencven év után is lehet megdöbbentően újat mondani... Megérthető belőle nemcsak a Magyar Királyság tragédiája, de a különbség is a magyar és a román politikai elit (például gróf Tisza István és Alexandru Vaida-Voevod) szellemi és morális állapota, valamint érdekérvényesítő tehetsége között is.” A fülszöveg gondolatsora szerint „Vaida-Voevod levelei a párizsi békekonferenciáról, olykor beszámoló, összegező tájékoztatói azért fontosak, mert abban a békéről alig szóló, általános zűrzavarban eligazítanak arról, hogy ki, kivel, hányszor, hol és mikor, meg miért, vagy mennyiért...” Ezt Koszta Istvánnak köszönhetjük, de nem csak mi, hanem az erdélyi román történészek is, főleg a kolozsváriak. Köztük sokan jól tudnak magyarul, így kompetensen tudták értelmezni Koszta munkásságát. Meggyőződtem arról, hogy őket is mennyire érdekelte a kötet, amely számukra is újdonságot jelentett. Betekintést nyújt a trianoni eseményekbe és nem csak azok egyoldalú, magyar részről történő ismertetését, hanem a másik szemszög érzékeltetését is nyújtja. Ezek a békekonferenciák nem jelentettek kimondottan fontos ügyet. A nagyhatalmak már felosztották egymás között az érdekszférákat, ez nekik másodrendű kérdés volt. A magyar küldöttség például nem is volt a konferencia hivatalos meghívottja, mert a monarchia akkor bomlott fel, Magyarország pedig még nem létezett. Be sem jutottak a trianoni palotába. Ez olyan tragédia, amelyről kevesen tudunk. Nagyon jól dolgozott viszont a román küldöttség, megtalálták a kiskapukat, megszerezték támogatóiknak a meggyőzhető embereket. A kötet alaposan kitágítja a Trianonnal kapcsolatos szemléletünket, azt hogy hogyan tekintünk mi másokra, de azt is, hogy mások hogyan tekintettek ránk. Ehhez a kötet hozzásegített – hallottuk a méltatótól, majd a szerző beszélt a könyvet megelőző kutatómunkáról, az anyagszerzés szinte hihetetlen egybeesésekkel gazdagított történeteiről. Mint mondta, a legnagyobb próbatétel az volt, hogy kimondottan a forrásanyagra támaszkodjon és erre szorítkozóan megállja, hogy következtetéseket vonjon le. Ez a történészi kutatói fegyelem eredménye.
Nagy Botond, Népújság (Marosvásárhely)

Könyvbemutató
Kolozsváron a Phoenix Könyvesház Főtér 23. szám alatti bemutató termében, 2010. október 14-én délután 17 órakor mutatták be Koszta István Nem (csak) Erdély volt a tét – kései tudósítás a párizsi konferenciáról. Titkos jelentések, eddig nem publikált dokumentumok című könyvét.
A könyv ötletének kialakulását és keletkezését ismertette Dr. Pál – Antal Sándor levéltáros-történész, az MTA külső tagja, Koszta István publicista-író. A könyvről beszélt Csomafáy Ferenc újságíró. Az alábbiakban az általa elmondott szöveg szerkesztett formáját közöljük. Majd Koszta István ismertette azt a tudományos munkát, amit befektetett a könyv elkészítésébe. Házigazda a Phoenix Könyvesház tulajdonosa, Magyary Eszter volt.
Tisztelt hölgyek és tisztelt urak!
Van egy mondás: A jó könyv eladja magát. De a Budafoki pezsgő és borfesztiválon meggyőződhettem a jó bornak is, kell a reklám. Ezért gyűltünk itt össze.
Engem hírben értesítettek, hogy Koszta István Nem (csak) Erdély volt a tét című könyvét Budapesten 2010. június 4. a Nemzeti Összetartozás Napján, Vörösmarty téren a Püski pavilonnál dedikálja először. Másodszor az Erdélyi Magyar Igazság Klubban mutatják be és dedikál is. Ezután következik az erdélyi körút Csíkszeredai bemutató, majd Nagyszeben, ahol a könyvet, az előszót író Raffay Ernő mutatja be. Ezt követi a Kolozsvárról érkező megtisztelő meghívás nem is akármilyen helyről: a Román Akadémia Kolozsvári Gheorghe Baritiu Történeti Intézetének konferenciatermében (Kolozsvár, Kogălniceanu (Régi nevén Farkas) utca 12-14. I. emelet), ahol nemzetközi konferenciát tartanak. Erre az eseményre voltam meghívva.
Számomra itt az volt az érdekes, ismervén a történészeket, akik között általában két fajta van. Van nagyon jól felkészült és van nagyon, nagyon felkészült, aki végig okoskodja az eseményeket.
Az tűnt fel, hogy ez utóbbival nem találkoztam. A szakma rendkívül jól felkészült egyéniségei voltak ott, akik tényleg jól ismerik ezt a kort, de fogást a szerzőn nem találtak. Ez már sokat jelentett számomra. A rendezvény fővédnöke Nicolae Edroiu, a Román Akadémia levelező tagja, a Román- Magyar Történész Vegyes Bizottság elnöke, az intézet igazgatója volt. A moderátor Lucian Nastasă-Kovacs volt, az Akadémiai Intézet főállású kutatója, a jelenkori történelem munkacsoport vezetője. Ez mindet elmond.De jelen volt Szávay István történész- politológus, a Jobbik Magyarországért párt országgyűlési képviselő, aki szakdolgozatot írt Vajda Sándorról. Az eseményről írásban számoltam be, amelyet a Kolozsváron megjelenő Vasárnapban jelentettem meg. Azért, mert szerettem volna mind azt, ami ott elhangzott egy olyan lapban közölni, amelynek olvasó táborában vannak olyan személyek, akik kisebb vagy nagyobb hivő közösségek élén állanak. Mert maga a könyv üzenete olyan, hogy véleményem szerint föltétlenül el kell jusson azokhoz, akik higgadtan, indulat nélkül tudnak szembenézni azokkal a történelmi eseményekkel, melyek, befolyásolják mindennapi életünket. A terjedelmes anyagot a Vasárnap szerkesztői el helyezték a lapban. Köszönet érte. Ezzel teljesült az, amit Koszta István a kolozsvári könyvbemutató után kérdésemre, ami így szólt „Egy mondatban neked, mit mondott Vaida Voievod? Válasz: Olyan tudatos, népét szerető politikus szeretnék lenni, amilyen ő volt.
Tisztelt hölgyek és urak!
Meg kell, mondjam őszintén egy nagyon csalóka könyvet, vesznek kézbe. Oldalainak száma a fedőlappal együtt 314. De mivel 4 fajta kisbetűkkel nyomtatták, ha rendes megszokott nagyobb betűtípust használtak, volna akkor kb. 800 oldalas lenne a könyv, mely a maga nemében merem állítani a hatalmas könyvtárnyi irodalmat magába foglaló trianoni irodalomban is egyedi. Olvasás közben olyan kulisszatitkokat tudnak meg, melyet csak egy nagyon jó adottságú értelmes egyén, aki részt vett személyesen Párizsban január- november, tehát 11 hónapon keresztül, az úgy mond békekonferencián, melynek fővonala a koncon való osztozkodás volt. Tudatosan ezért robbantották ki az első világháborút. Azért, mert azok az országok, melyeknek nem jutott gyarmat és közben iparilag és gazdaságilag megerősödtek, most területeiket kibővítsék. Az összesen több mint 15 millió ember halálát okozó, négy éven át, tartó öldöklő küzdelem a korabeli gyarmat– és érdekeltségrendszer újrafelosztásáért indult. Területszerzésben elvakult résztvevő nemzet meg volt győződve arról, hogy gyors offenzívával legyőzheti ellenfeleit, s fél év alatt véget érhetnek a hadmozdulatok, a háború végül négyévnyi véres küzdelemmé terebélyesedett. Az Osztrák–Magyar Monarchia szétesett a háború végére, valamint anémet területszerzés illúziója is szertefoszlott.
A világ életét befolyásoló eseménysorról könyvtárnyi irodalom jelet meg. Levéltári szobák teltek meg dokumentumokkal, melyeknek nagy része titkosítva volt és véleményem szerint most is vannak titkos iratok, melyek elkerülték a kutató gárda figyelmét.
Koszta István könyv egy olyan szegmentumot választott témájául, amely az eddig megjelent irodalomban páratlan. Vajda Sándor az Osztrák- Magyar Monarchiában született. Az egykori Szolnok Doboka megyében, ma Kolozs megyében Alparéten. Magyar iskolában tanult. Kitűnő képességeinek is köszönhetően Bécsben szerez Doktori diplomát. Maga a gyógyítás nem igen érdekli, de a különböző politikai áramlatok annál inkább. Több nyelvet beszél, köztük a franciát anyanyelvi fokon. Rendkívül jó interperszonális képességekkel magáldott ember. Aki hamarosan a magyar országgyűlés tagja, ahol a parlamentben minden alkalmat megragad a Magyarországon élő románok érdekeinek kihangsúlyozására.
Politikai felkészültségét hamarosan Bukarestben is felismerik és ott is jelentős szerepet játszik el egészen oda, hogy a Párizsban tárgyaló román delegáció egyik legfontosabb tagja, aki írásban referált a Delegáció megbízott vezetőjének Ion Brăteanunak és a kormányzótanácsnak. Az általa megírt leveleket rejtjeles formában továbbítják a címzetthez. A könyvben közölt levelek, ebből rendkívül jól őrzött forrásból származnak. Ezért is bizonyos érdeklődésű emberek számára végtelenül értékesen vallanak azokról a tevékenységekről, melyeket a román delegáció egyik legfontosabb tagja megtett Párizsban a XX. szádad 1919-es évben. Ezekből a levelekből, melyekből, az első 1919. február 5. az utolsó 1920. február 23. között íródott kiderülnek, mindazok a cselekedetek, melyek annak érdekében történnek, hogy a háborút vesztes
státusban levő Románia, mely a párizsi tárgyalások kezdetén rosszabb tárgyalási pozícióban volt, mint a nagy ellenség, Magyarország végül is nyerő helyzetbe kerüljön.
A rendkívül nagyszámú Párizsban tárgyaló román delegáció minden erejével és főleg pénzével, ígéreteivel, fondorlatával, néhol gátlástalanságával elérte azt, amit akart. Mindezt messze menőleg bizonyítja azt, amit az eseményeken jelenlevő Vajda Sándor, aki ekkor már felvette új nevét Alexandru Vaida Voevod leveleiben többször is, leír. Az olvasó első kézből tudhatja meg egy néhány ember kivételével a nagyhatalmak képviselőinak fogalmuk sem volt arról, hogy amiről tárgyalnak tulajdonképpen hol is, fekszik a világtérképen. Nem túlzás a közölt anyagokból tökéletesen kiderül az a ragyogó mesterkedés, amivel bizonyos delegációk ki tudták harcolni azokat az előnyöket, melyek számukra fontos volt. Az események nagy része nem a különböző tárgyalásokon dőlt el, hanem a fehér asztalnál, ahol bőven volt mit fogyasztani. Csak a megjelent levelekből látszik milyen hatalmas pénzeket költöttek ilyen célokra. Vajda nem egy levelében pénzt kért a legkevesebb amire én emlékszem, az 800.000 dollár, de nem egy levelében a milliót, milliókat is túllépi. A könyv számomra még azért is érdekes, mert például elmondja, francia sajtó Románia számára, kedvező reklám anyagok közléséért 500.000 frankot kapott 1919-ben. A pénz nagyhatalom. Az ígérgetés manipulációs felhasználása rendkívül eredményes volt a konc, a zsebbe dugható dollár kötegek bárkinek jól jöttek. A könyv számomra egyik csemegéje az, amikor Koszta István egy 1919-ben írt levél, mellé tesz egy Vaida által 20 évvel később írt levelet ugyanarról az eseményről. Még egy csemege, amikor román hölgykoszorút visznek le a királynő vezetésével a Párizsban unatkozó diplomáciai testület szórakoztatására. Ennek a csoportnak még Kolozsvárról is volt tagja. A csemegéket tovább lehetne sorjázni. De benne van a könyvbe. Még van egy számomra nagyon fontos tényező. Dr. Páll- Antal Sándor levéltáros – történész. MTA külső tagja, akinek a munkája nélkül ez a könyv nem lenne olyan, amilyennek elkészült. Ebben az esetben láthatjuk, hogy egy jó levéltáros mennyire segítheti a kutató újságírót. Megmondván neki, mit hol kaphat meg. A többi már a szerzőn múlik, aki ebben a könyvében, ebben a tárgyban csúcsformát fut meg. Mert egy ilyen típusú könyv hozzá segíti az embert ahhoz, hogy egy bizonyos kis, de nagyon fontos szegmentumot tárjon fel egy világot átrendező eseményről.
Csomafáy Ferenc, erdon.ro

Revíziós és kisebbségvédelmi politika a két világháború között
Nagyvárad – Szerda délután az RMDSZ Bihar megyei szervezete által létrehozott Szacsvay Akadémia történelmi modulja keretében L. Balogh Béni, a tatabányai Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzati Levéltár munkatársa tartott előadást az Ady Endre Középiskola dísztermében.
Revíziós politika és kisebbségvédelem a két világháború között című vetítettképes előadása kezdetén L. Balogh Béni arra hívta fel a jelenlevők figyelmét: Kelet-Közép, illetve Dél-Kelet Európa történelmi térképe a 19. század végén és a 20. század első két évtizedében jelentősen átrajzolódott: a multietnikus birodalmak fokozatosan összeomlottak, és helyettük kisebb-nagyobb független államokat alapítottak. Az Oszmán Biradalom helyén megalakult Görögország, Albánia, Szerbia, Montenegro, Románia és Bulgária, az első világháború után pedig az Osztrák-Magyar Monarchia és az orosz cári birodalom volt területein létrejött a három balti állam, valamint Lengyelország, Csehszlovákia, Ausztria és Magyarország. A térség körülbelül 100-120 milliós összlakosságából 1914 előtt 50 millióan (50%), 1920-1938 között 30 millióan (30%), 1945 után 8-10 millióan (8-10%) éltek kisebbségben. E nemzetiségek közül a két világháború között a németek voltak a legtöbben kisebbségben (kb. 8 millióan), őket követték a zsidók (6,5 millió), az ukránok (5 millió) és a magyarok (3 millió). A lakosság össz-számát tekintve viszont az albánok után a magyarok éltek a legnagyobb arányban kisebbségben: a 9-10 millió magyar közül 3 millióan, vagyis az összmagyarság 30 százaléka kisebbségben élt. Mindez azt jelentette, hogy a két világháború közötti Európában a kisebbségi kérdés gyújtópontjának számított a magyar ügy. Ugyanakkor az új országok közül egyesek valóban nemzetállamok voltak, míg mások csak annak nevezték magukat, de a tények egészen mást mutattak.
Kisebbségvédelem
1919. január 28-án Wilson amerikai elnök szorgalmazására megalakult a genfi székhelyű Népszövetség, mely 1920-ban kezdett el működni. Ennek a nemzetközi szervezetnek Magyarország 1922-1939 között volt a tagja. 1933-ban bekövetkezett haláláig a nagy tekintélynek örvendő Apponyi Albert volt a fődelegátus, aki Bánffy Miklós külügyminiszterrel együtt azt vallotta: Magyarország bár rosszul járt Trianonnal, azért nem sértődhet meg, hanem tevékenyen részt kell vennie a nemzetközi politikában. Ugyanakkor fő céljuknak tekintették, hogy hivatalos formában elősegítsék a revízió ügyét. Amúgy a kisebbségvédelmi rendszer lényege az lett volna, hogy az alapokat bele kellett volna foglalni a Népszövetség alapokmányába, de végül ez nem történt meg, így az elvek többoldalú kötelezettségvállalások következtében valósultak meg. Problémát okozott, hogy az Eduard Benes vezette Csehszlovákiát kivéve az új államok tiltakoztak- így példáulIonel I. C. Brătianu román miniszterelnök is. 1919 őszén végül a nagyhatalmak ultimátummal kötelezték az akkor már Alexandru Vaida-Voievod vezette kormányt arra, hogy aláírja a kisebbségvédelmi egyezményt. Az erre vonatkozó törvények általában egy kaptafára készültek a különböző országokban, lényegük, hogy kollektív jogokat nem biztosítottak. A betartásukat a Népszövetség lett volna hívatott garantálni, de a szervezet működése nem volt hatékony: 1938 közepéig több mint 8 ezer petíciót kapott, de érdemben csak hatot vizsgált meg, melyek közül hármat magyarok nyújtottak be.
Revíziós politika
A magyarok Trianont szinte nagyobb tragédiának fogták fel, mint Mohácsot. A lakosság elutasította és megemészthetetlennek tartotta az egész igazságtalan rendszert, amiben közrejátszott az is, hogy a nagyhatalmak még a méltányosság látszatát sem próbálták fenntartani. A korszak jelentős kormányfői voltak Bethlen István (hozzájárult Magyarország viszonylagos megerősődéséhez), Gömbös Gyula (akiről semmi jó sem mondható) és Teleki Pál (az ő második miniszterelnöksége idején történt meg Erdély visszacsatolása). Az előadó szerint mindhárman reálpolitikát folytattak, de hibát követtek el azzal, hogy nem hívták fel a közvélemény figyelmét arra: a mindent vissza követelésnek nincs reális esélye. Különben 1921-1928 között Magyarország nyíltan nem hangoztatta revíziós törekvéseit, mivel nem akadt a nagyhatalmak közt támogatója. Változás akkor következett be, amikor Mussolini pártfogolni kezdte e szándékot, és 1927-ben megkötötték az olasz-magyar barátsági szerződést.
 A második békicsi döntés
L. Balogh Béni arra hívta fel a figyelmet: Magyarország nagy dilemmája volt, hogy miként tudná úgy megvalósítani a revíziót, hogy közben a függetlensége megmaradjon. Mint később bebizonyosodott, ez nem sikerült neki, hiszen a második bécsi döntéskor Észak-Erdélyt tulajdonképpen ajándékba kapta a németektől, és ennek következményei voltak. Ezzel együtt Hitler nem szerette a magyarokat, ami valószínűleg azzal is magyarázható, hogyHorthy 1938-ban nem vállalta az agent provocateur szerepét. A bécsi Belvedere palotában 1940. augusztus 30-án kihirdetett döntés eredményeképpen 1941-ben Magyarország területe és lakossága a korábbi 93.073 négyzetkilométerről és 9,3 millió főről több mint 171 ezer négyzetkilométerre és 15 millió lélekszámra duzzadt.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

„Teljes mértékben közbenjárt az országáért...”
Könyv Mária román királynő párizsi követjárásáról
Koszta István Csíkszeredában élő hadtörténész, újságíró Nem (csak) Erdély volt a tét című könyvének második kötetét – Mária román királynő párizsi követsége –1919, Kárpátia Stúdió, Budapest, 2011 – mutatták be szerdán délután a Minerva Művelődési Egyesület Jókai/ Napoca utca 16. szám alatti székhának alagsori termében. Levelek, feljegyzések, levéltári okmányok, emlékiratok, naplórészletek Mária román királynő 1919-es párizsi követjárásáról – ezt az alcímet adta mostani kötetének a szerző, a bevezető megírására pedig Borsi-Kálmán Béla budapesti történészt kérte fel, aki az est folyamán a kötet méltatását is vállalta. Az esemény házigazdája Köllő Katalin, lapunk munkatársa volt.
Alexandru Vaida-Voevod addig ismeretlen jelentéseit és levelezéseit tette közzé tavaly megjelent Nem (csak) Erdély volt a tét című kötetében Koszta István, hasznos információkkal szolgálva az 1919-es párizsi békekonferencia körülményeiről. Már akkor foglalkozott Mária román királynő párizsi látogatásával, a téma pedig olyannyira felkeltette az érdeklődését, hogy úgy döntött: „mélyebbre ás” ezzel kapcsolatban. – Ez a két könyv tulajdonképpen eddigi kutatásaimnak a mellékterméke: illetékességem az 1869-től 1918-ig terjedő időszakra, a magyar honvéd lovasság hadtörténetére vonatkozik. Ennek ellenére azonban képtelen voltam figyelmen kívül hagyni a párizsi békekonferenciát, hiszen ez az esemény minduntalan előkerült a vizsgálódásaim során – hangsúlyozta Koszta.
Elmondása szerint „muszáj volt” foglalkoznia a témával, s amiként a Nagy Magyarország Dokumentumok sorozat részeként megjelent kötetnek, úgy neki is az volt a célja, hogy a „történelem kevéssé ismert mozzanatairól, vitákat kiváltó eseményeiről, személyeiről további egyedi információkat szolgáltasson” az érdeklődők számára. Mozaikokból összerakni a történetet, hogy aztán az olvasó elé tegye azt, pótolva az eddig megjelent munkák hiányosságait is: jelen esetben Mária román királynőről, a brit Viktória királyné, valamint az orosz II. Sándor cár unokájáról, Nagy Románia megálmodójáról, aki a nagy múltú család leszármazottjaként hatalmas nemzetközi diplomáciai szereppel bírt, és sokak által csodált bölcsességgel rendelkezett.
Koszta István minden olyan dokumentumot igyekezett elolvasni, amit a királynő írt, továbbá azokat is, amelyek vele kapcsolatban napvilágot láttak, munkája során többek között Mária életrajzát és naplójegyzeteit is kézbe vette. – Az életművét úgy kell értékelni, hogy angolként cselekedett, magában hordozva azt a fajta céltudatosságot, amelyre az angol királyi ház tagjait nevelik, közben pedig teljes mértékben közbenjárt az országáért. Tudatában volt annak, hogy Nagy Romániát ő rajzolta be a világ térképére – magyarázta.
Amikor a kötet ötlete megfogalmazódott, a szerző elektronikus postán kereste meg Borsi-Kálmán Bélát, arra kérve a budapesti történészt, írjon hozzá bevezetőt. Ebből végül kisesszé lett, amelyben Borsi-Kálmán arra biztatja az olvasót: „Olvassák figyelemmel! Megéri. Hiszen főszereplője, Mária királynő első monográfusa, Mabel Potter Daggett (tudtán kívül Eminescu Esticsillagára hajazó) szavaival: »olyan tünemény volt, aki felkavarta és varázslatos géniuszával ámulatba ejtette a világot
.”
FERENCZ ZSOLT 
Szabadság (Kolozsvár)

Izgalmas történelem
”Olyan ez, mint amikor egy ló köré akar valaki istállót építeni. Minden kalandor tervei között szerepel egy birodalom. Ezt a szót szabadnak született ember nem tudja elfogadni. Nagyszabású feltevés. Soha nem akartunk birodalmat, az egész csak megtörtént.” (Martha Bibescu) * “A feledés jótékony homályába merült tehát a királynő párizsi követsége – mert követség volt a szó legszorosabb értelmében. A forrásokból egy rendkívül izgalmas, több szálon bonyolódó és bódítóan színes történet bontakozik ki, amelyet bűn lenne nem megosztanom a Trianon-téma iránt érdeklődőkkel.” (Koszta István) * “Olvassák figyelemmel! Megéri. Hiszen főszereplője, Mária királynő, első monográfusa, Mabel Daggett (tudtán kívül Eminescu Esticsillagára hajazó) szavaival: “Olyan tünemény volt, aki felkavarta és varázslatos géniuszával ámulatba ejtette a világot”. (Borsi-Kálmán Béla)
Koszta István Nem (csak) Erdély volt a tét – kései tudósítás a párizsi konferenciáról című könyvét Marosvásárhelyen a Súrlott Grádics irodalmi körben mutatták be 2010. október 13-án, a Bernády Házban, másnap pedig Kolozsvárott, a Phoenix könyvboltban – felkért méltatója dr. Pál-Antal Sándor akadémikus, ny. főlevéltáros, egyetemi tanár volt. Abban a könyvében Koszta István Alexandru Vaida-Voevod erdélyi származású román politikus párizsi konferenciáról írt leveleit, feljegyzéseit, visszaemlékezéseit adja közre. A bemutatón jelezte: lesz folytatás. És íme, egy év sem telt bele, itt van a második rész is: Mária román királynő párizsi követsége, 1919. Ezúttal Kolozsvárt mutatták be előbb, június 15-én, a Minerva Művelődési Egyesület Napoca/Jókai utca 16. szám alatti székhelyén, másnap pedig Marosvásárhelyen, ismét csak a Bernády Házban, harmadikként pedig június 23-án Csíkszereda közönsége ismerheti meg. “Ma nem egyszerű, vagy talán inkább nehéz megítélni Mária román királynő 1919. március-áprilisi párizsi és londoni útjának diplomáciai és politikai összefüggéseit. Magánúton járt, tehát cselekvően nem befolyásolhatta a békecsinálók döntéseit. Bízott viszont abban, hogy párizsi jelenléte a konferenciának abban a szakaszában, amikor még forró volt a levegő, befolyásolta a ráfigyelés, a vitavezetés módját, és országa általános megítélését”, áll a fülszövegben. Az új könyvet a jeles budapesti történész, egyetemi tanár, Borsi-Kálmán Béla mutatta be, és a dedikálás sem maradt el. Mária királyné valójában királynő volt, hiszen a palotában és azon kívül is ő hordta a… koronát. A könyv a királynőként fogadott és tisztelt királyné párizsi követjárásáról szól, pontos címe: Nem (csak) Erdély volt a tét című könyvének második kötetét – Mária román királynő párizsi követsége – 1919, Kárpátia Stúdió, Budapest, 2011, és a bevezető esszé szerzője éppen a könyvet méltató Borsi-Kálmán Béla. Már az Alexandru Vaida-Voevod addig ismeretlen jelentéseit és levelezéseit tartalmazó könyvben is foglalkozik Mária román királynő párizsi látogatásával, a téma annyira érdekes és izgalmas, hogy nem hagyta nyugodni. Ugyanakkor hangsúlyozza, hogy a két kötet voltaképpeni kutatásainak csupán “mellékterméke”, ugyanis a szerző illetékessége az 1869-től 1918-ig terjedő időszakra, a magyar honvéd lovasság hadtörténetére vonatkozik. Ennek ellenére képtelen volt figyelmen kívül hagyni a párizsi békekonferenciát, hiszen ez az esemény minduntalan előkerült a vizsgálódásai során. Mozaikokból áll össze a kép, amely pótolhatja az eddigi munkák homályosságát is. Mária – románul egyértelműbb: Regina Maria – a brit Viktória királyné, valamint az orosz II. Sándor cár unokája volt, Nagy-Románia megálmodója, aki a nagy múltú család leszármazottjaként hatalmas nemzetközi diplomáciai szereppel bírt, és sokak által csodált bölcsességgel rendelkezett. A szerző elolvasott minden hozzáférhető dokumentumot, a királynő írásait, leveleit, életrajzát és naplójegyzeteit, a róla szóló, vele kapcsolatos forrásanyagokat. “Mária királynő” angolként cselekedett, magában hordozta az angol királyi ház tagjait jellemző céltudatosságot, és teljes mértékben közbenjárt országáért. “Csak egy életünk van, de amikor az megadatott nekünk, a királynak és nekem, egy nemes cél töltötte ki: hogy munkánkkal váltsuk valóra népünk nagy álmát, Nagy-Romániát.” Tudatában volt, és büszke rá, hogy Nagy- Romániát ő rajzolta be a világ térképére.
(bölöni)
Népújság (Marosvásárhely)

Magyar érdemek és vétkek (Vendégünk volt Raffay Ernő történész)
A Gelencén megszervezett negyedik Jancsó-napok egyik jeles és nagy érdeklődéssel várt meghívottja és előadója dr. Raffay Ernő történész, a budapesti Károli Gáspár Református Egyetem előadótanára, volt országgyűlési képviselő, az Antall-kormány politikai államtitkára.
Kutatási szakterülete Erdély és a román–magyar kapcsolatok, valamint Trianon és az elszakított területek magyarságának története. A Trianon Társaság alapító tagja, később társelnöke, rendszeresen közölt cikkeket és tanulmányokat. Több könyv szerzője, társszerzője. Trianon titkai című könyvének jelentős szerepe volt a rendszerváltás időszakában, hogy a közfigyelem a határon túli magyarokra irányult. 2007-ben Szidiropulosz Archimédesszel létrehozta a Trianon Kutató Intézetet, mely Trianoni Szemle címmel jelentet meg történelmi folyóiratot 2009 januárja óta. Dr. Raffay Ernő a Jancsó Benedek emlékezete című kötet társszerzőjeként vett részt a könyv gelencei díszbemutatóján. – Professzor úr, mit kell tudni az ön által közölt tanulmányról? – Jancsó Benedek a huszadik század első éveiig azt gondolta, hogy a magyarországi románokkal, 1910-es adat szerint az ország összlakosságának 14,1 százaléka, 2,9 millió volt román nemzetiségű, kulturálisan meg lehet egyezni, be lehet valahogy integrálni őket a magyarságba, ha kulturális engedményeket kapnak iskolaügyben, színház és könyvkiadás tekintetében. Viszont 1907-ben, amikor a gróf Apponyi Albert-féle első, három részből álló, ún. Lex Apponyi iskolatörvény-csomagból megjelent az első, az elemi népiskolákról szóló törvény, amit 1907. április 25-én fogadtak el, kiderült a magyarországi románok számára, hogy csak románul tanító iskoláikban, a mai általános iskoláknak megfelelő tanodákban be kell vezetni heti négy órában a magyar nyelv oktatását, amiből nemzetközi botrány lett. Több magyarországi román nemzetiségű politikus, közöttük Alexandru Vaida-Voievod durván megtámadta Magyarországot a francia, angol és német sajtóban. Jancsó Benedek volt az, aki ezekre a támadásokra válaszolt a Rákosi Jenő által főszerkesztett komoly, nagy példányszámú Budapesti Hírlapban. A lapban Jancsó Benedek Politikai hullámok címmel közölt cikksorozatot, és mint a román kérdés akkor már ismert szakértője, egyik írásában megtámadta a románokat, tényekkel bizonyítva, hogy a románok Erdélyre fenik a fogukat. Válaszként egy Iustus álnéven író, művelt, sok nyelven beszélő, ógörögül és latinul idézni tudó ember megjelentetett egy 25–30 oldalas kis füzetet, s ezáltal vita keletkezett Jancsó Benedek és a Iustus nevű, nem tudni, kicsoda között. Jómagam ezt próbáltam a kötetben megjelent írásomban összefoglalni. A lényeg az, hogy Iustus a Jancsó Benedek meglátásaira tud ugyan válaszolni, de hogy ők Erdélyre törnek, ezt kifelejti, erre nem ad semmiféle választ. A hallgatás beleegyezés elv alapján gyakorlatilag Jancsó Benedek diadalmaskodott ebben a vitában.
– Mikor ismerkedett meg Jancsó Benedek életművével?
– 1973-ban vagy 1974-ben a szegedi József Attila Tudományegyetemre jártam, ahol volt egy professzorom, Csatári Dániel, akitől azt a feladatot kaptam, hogy egy szemináriumi dolgozatot, egy kis előadást készítsek Erdélyről, ami az akkori Kádár-rendszerben számomra nagyon szimpatikus volt. Őelőtte legutóbb a nagyapám, aki "Horthy-fasiszta katonatiszt" volt, beszélt nekem Erdélyről. Elmentem a szegedi egyetemi könyvtárba dokumentálódni. 1919-ben, amikor a román hatóságok megszállták Kolozsvárt, és kidobták az 1872-ben alapított I. Ferencz József Magyar Királyi Tudományegyetemet, az akkor magyar királyi kormány döntése értelmében az egyetem Szegedre került. Amit Márki Sándor és történész tanártársai tudtak, átmentettek a kolozsvári egyetemi könyvtár állományából Szegedre. Kikértem a katalógus alapján Jancsó Benedek könyveit, és elolvasva azokat megdöbbenve tapasztaltam, hogy azzal a szemlélettel közelíti meg a magyar területeket megszálló románokat, mint az én nagyapám. Ezért számomra egyből szimpatikussá és hitelessé vált Jancsó Benedek. – Hogyan látja a Székely Nemzeti Tanács autonómiatörekvéseit? Lát-e reális esélyt annak megvalósítására? – Az autonómiatörekvés egy rendkívül szép dolog, egyetértek vele, de a realitásával vannak gondok. Én nagyra értékelem a Székely Nemzeti Tanács elnökét és társait, de nem látok reális esélyt az autonómia kivívására. A személyi elvű és a kulturális autonómia szerintem hülyeség, a területi autonómia helyi kormánnyal, helyi közigazgatással, iskolarendszerrel stb., az a járható út, de a bukaresti törvényhozásban, ahogy én látom, nincs egyetlen román képviselő vagy szenátor sem, aki ezt megszavazná. Székelyföld területi autonómiája nagyon fontos lépés lenne, de kérdem én, mi történne a magyar szórvánnyal? Ennek realitását végig kell gondolni. – Milyen újabb, Trianonnal foglalkozó Raffay-kötet megjelenése várható? – Trianont próbálom feltérképezni, de ez kimeríthetetlen feladat. Tavaly decemberben jelent meg egy hét alatt két könyvem, az egyiknek a Balkáni birodalom. Nagy-Románia megteremtése a címe. Ebben Trianon belső okait vizsgálom, hiszen a magyarok nagyon sok hibát követtek el, ami Trianonhoz vezetett. Az utóbbi időben ez érdekel engem a legjobban. A másik kötetnek, melynek harmadik kiadását készítik elő, Szabadkőművesek Trianon előtt a címe. Körülbelül két hét múlva jelenik meg ennek a második, négyszáz oldalas, levéltári források alapján megírt kötete Harcoló szabadkőművesek címmel és Támadás a római katolikus egyház ellen alcímmel.
Iochom István. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Koszta István könyvbemutatója
Trianon kevésbé ismert titkai
Akár tetszik, akár nem: Trianontól nem tudunk 91 év múltán sem szabadulni. Sem a „szűkre szabott” anyaországban, sem az utódállamokban. Így van ez nálunk is, és nemcsak a magyarság, hanem a románság körében is!
A megközelítés – főként a hétköznapi emberek esetében – szubjektív. Nagyon kevesen rendelkeznek biztos, hiteles történelmi ismeretekkel, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy bizonyos dokumentumok még a mai napig is előkerülnek az ismeretlenség homályából. Az, hogy ezek kinek a kezébe kerülnek, az már a szerencsétől is függ. Bizonyára ilyen szerencse kellett ahhoz is, hogy Koszta István közíró, hadtörténészhez jusson Alexandru Vaida-Voievodnak Iuliu Maniuhoz Párizsból az I. világháború utáni béketárgyalások idején hazaküldött levelezése, amely az induló lökést jelentette a Nem (csak) Erdély volt a tét – kései tudósítás a párizsi konferenciáról című kötete megírásához. A nagy siker ellenére akkor még nem gondolt a folytatásra, ám „ha egy üzlet beindul”: olyan újabb dokumentumok kerültek a kezébe, amelyek az első kötet bizonyos állításainak is ellentmondtak, így készült a második kötet, ezúttal Mária román királynő párizsi követsége címmel. A címlapon szerepel még a Nagy-Románia, a megtervezett ország alcím is, nem véletlenül.
Koszta István „szerencséje”, hogy nem szubjektívan közelíti meg a cseppet sem könnyű témát. Levelek, feljegyzések, levéltári okmányok, emlékiratok, naplójegyzetek sorjáznak tudományos igényességgel könyvében – ez adja meg a hitelességét, és magyarázza azt az érdeklődést, amely nemcsak magyar, hanem román szakmai körök részéről is megnyilvánul.
Kedden délután a Jelen Ház kávézóját szép számban megtöltő közönségnek abban a szerencsében volt része, hogy a szerző jelenlétében ismerkedhetett meg a könyv születésének részleteivel, az annak dokumentációjából származó következtetésekkel. Koszta István vérbő – több esetben kemény megfogalmazásokat sem nélkülöző – bemutatója valamelyest megvilágította a trianoni döntés hátterét, ám arra is utalást tett, hogy a teljességig még sok minden hátra van, többek között, további dokumentumok felbukkanása, azok vizsgálata, elemzése.
A könyvbemutató vendége volt dr. Pollmann Ferenc, a budapesti Hadtörténeti Intézet és Múzeum előadója, aki arra hívta fel a figyelmet, hogy Koszta István nem hagyományos hadtörténész, hiszen nem harctéri eseményeket mutat be; de az általa felkutatott, eldugott dokumentumokból sokkal többet tudunk meg az I. világháború következményeiről, ahonnan mostani gondjaink is gyökereznek. Már az is valami, hogy ezekről nyíltan, nyíltabban, sőt, néha őszintén is lehet beszélni. Ez kecsegtet azzal a reménnyel, hogy talán konfliktusmentesebb időszak is ránk köszönhet.
Kiss Károly
Nyugati Jelen (Arad)

Románok történelme, szemellenzők nélkül
Nagyrészt emigrációban eltöltött 95 esztendejével Neagu Djuvarát aligha nevezhetjük kimondottan fiatalnak. Legfeljebb a szó szellemi értelmében fiatal (noha a sportos öregúr fizikailag is irigylésre méltó kondícióban tartja magát).
Európai látókörű gondolkodásának frissességével, saját meggyőződésének önkritikát sem kizáró harcos propagálásával viszont ma is a média egyik kedvencének számít. A bukaresti könyvvásáron pedig mostanában az is kiderült, hogy nemcsak a média, de az olvasók kegyeibe is sikerült beférkőznie. Pedig az eladásokban taroló könyve, a Havaselvét alapító dinasztia kun származásáról, a Basarab apjával azonosított Negru Vodáról sokak szemében lehetett szálka, történészviták kereszttüzében is állott.
Persze nem Djuvara az első, és nem is az egyetlen, aki a pártállami időkben becsontosodott tabukat, sztereotípiákat döntögeti. Lucian Boia kijózanító könyvét – Történelem és mítosz a román köztudatban – szintén ehhez a vonulathoz sorolhatjuk. Néhány évvel még meg is előzi Djuvara ifjúságnak szóló történelmi olvasatát, A románok rövid történelme 1996-os első kiadását, amelyet azóta még tízszer utánnyomtak, s a kolozsvári Koinónia jóvoltából és Horváth Andor gördülékeny fordításában most a magyar változatot is olvashatjuk. Havasalföld és Moldva másfél százados kun megszállását, a kunok, a besenyők, más turáni népek szerepét a mai románság etnogenézisében már ebben a könyvében is bátran hangoztatja. Amivel már olyan történészek is tisztában voltak, mint például Nicoae Iorga.
De egy dolog volt az, amit már Iorgáék is tudtak, magukban elismertek, és egészen más, ami mellett írásban is letették a garast. Hogy miért? Djuvara szerint megállnak ott, ahol már nem tetszenének a népnek, ugyanis „...mélyen meggyökerezett nálunk az a szemlélet, hogy vannak a nemzet történetében dolgok, amelyeket kimondani szabad, másokat viszont nem”. (A románok rövid története, 72. l.) Egy interjújában még élesebben fogalmaz: „De hogy van az, hogy hazudsz, és még magad is elhiszed a végén?”
Djuvara, a macedo-román származású emigráns arisztokrata, a Sorbonne egyetemen történelemfilozófiából Raymond Aron doktorandusa, nem hajhássza az olcsó népszerűséget. Pár nappal a bukaresti könyvsiker után azzal terelte ismét magára a közfigyelmet, hogy alapjaiban kérdőjelezte meg az Iliescuék által az országra erőltetett, magyarellenes felhangoktól sem mentes ünnepet, és helyette ismét a régi május 10-ét javasolta. Nem a monarchia, ez későbbi „árukapcsolás”, hanem az állami függetlenség kikiáltásának a napját december elseje helyett. Mert utóbbi „nem az ország ünnepe, legfeljebb Erdélyé és a Bánságé”.
És ha már itt tartunk, idézzük fel az egyesüléshez kapcsolódó néhány gondolatát. Djuvara elmondja, hogy a párizsi béketárgyalásokon Romániának a központi hatalmakkal 1918-ban megkötött különbékéjét a győztesek a szövetségesi szerződés megszegéseként értelmezték. Emiatt történt, hogy a központi hatalmak előtti 1918-as kapitulációban ártatlan, mert az erdélyi Alexandru Vaida-Voevodot kellett a párizsi béketárgyalásokon előtérbe tolni. De csak addig, amíg kormányfőként a habozó győzteseknek többek között a kisebbségekkel kapcsolatos aggodalmait leszereli. De ahogy a mór megtette a kötelességét, mehetett is azon nyomban. Djuvara pedig a párizsi epizód következményeit így foglalja össze: „Ez a kétszeresére növekedett ország a maga korábban csak nagyon rövid időre (1601–1602-ben) együvé tartozó tartományaival – ÓKirályság, Bánság, Erdély, Máramaros, Bukovina, Besszarábia –, ahol a kisebbségek a lakosság 28 százalékát tették ki, rendkívüli nehézségekkel nézett szembe. A kisebbségek ügye, vagyis az, hogy milyen garanciákat kell nyújtanunk az újonnan létrehozott vagy visszaállított államoknak – ilyen volt Csehszlovákia és Lengyelország –, illetőleg azoknak, amelyeknek a területe számottevően gyarapodott, mint Romániáé vagy Jugoszláviáé – az egyik leghosszabban egyeztetett kérdés volt Versailles-ban. Következett a vállalt kötelezettségek gyakorlatba ültetése – ez a kérdés még ma, nyolcvan év után is időszerű” (280. l.)
Történelem, szemellenző nélkül. Írásunk címe az objektivitásra utal, amin a tények tiszteletét, a történelmi források el nem hallgatását, félre nem magyarázását értjük. De nem volt, és talán nem is lesz olyan történetíró, akinek sikerülne a saját és az olvasói helyzetét, nézőpontját, beidegződéseit, mentalitását százszázalékosan figyelmen kívül hagyni. Miközben román nemzeti történelmét magyar szemmel is élvezetesen és legtöbbször egyetértéssel olvassuk, azokon a pontokon, ahol mi másképp látunk, netalán vitára is támadna kedvünk Djuvara úrral, a szerző őszintesége és arisztokratikus eleganciája valósággal lefegyverez. Szerinte a történetíró „pártatlansága nem eredhet másból, mint részrehajlások lehető legtisztességesebben felvonultatott sorozatából.
Ha így járunk el, akkor múltunk leírása és magyarázata során nem lebeghet szemünk előtt egy állítólagos „nemzeti cél”, nem hallgathatunk el, és nem ferdíthetünk el e hamis hazafiság nevében bizonyos tényeket....” (i. m. 7.l.) Példának hozhatnánk fel könyvéből a Dunától délre élő román nyelvjárások és népcsoportok részletes bemutatását, a középkori Magyarország szerepét Havasalföld és Moldva kialakulásában, vajdáik hűbérességét előbb a magyar, később a lengyel király irányában és így tovább.
Ismertetésünket nem fejezhetjük be anélkül, hogy ne méltatnánk a fordító, Horváth Andor teljesítményét. A stilárisan is gördülékeny, szakszerű tolmácsoláson számos ponton túllépve, vállalkozása a román–magyar történelmi párbeszéd fontos premisszájának és állomásának tekinthető.
Krajnik-Nagy Károly
Neagu Djuvara: A románok rövid története, Koinónia Kiadó, 2010
Krónika (Kolozsvár)

Az autonómia a megoldás
Az autonómia kérdése nem kisebbségi probléma, hanem a többség problémája, amely nem akarja, nem hajlandó megérteni annak lényegét, előnyeit – fogalmazott a Sepsiszentgyörgyön megrendezett autonómiatanácskozás Finnországból érkezett svéd résztvevője.
S hozzáfűzte azt is, a többségi állam csak akkor várhat lojalitást nemzeti kisebbségeitől, ha azok igazán biztonságban, jól érzik magukat, s bizony ma a legjobban, legmegnyugtatóbban az autonómiákban sikerült rendezni a kisebbségek helyzetét. Az ötnapos műhelymunka résztvevői hasznosnak nevezték a tapasztalatcserét, hisz voltak, akik jól működő autonómiákból érkeztek (Dél-Tirolból, az Aland-szigetekről), a felvidéki vagy a székelyföldi magyarok azonban a többségi társadalom határozott tiltakozása dacára szeretnék elérni a kulturális, illetve területi önrendelkezést. Tartalmas előadásokkal szolgáltak a szervezők, a fiatal szakemberek megismerkedhettek az európai autonómiákkal, elméleti megfontolások és gyakorlati példák egyaránt szerepeltek Székely István Gergő politológus előadásában, a Finnországból érkezett svéd Ann-Sofi Backgren a többnemzetiségű régiók turisztikai előnyeiről beszélt, a felvidéki Horányi Ákos a szlovákiai magyarság helyzetét ismertette. A dél-tiroli Davide Zaffi az autonómia pénzügyi eszközeiről szólt, a helyben maradt adó jelentőségéről, arról, milyen felhajtóerőt jelent, ha az emberek érzik, hozzájárulásukkal saját szülőföldjük fejlődését segítik. Bakk Miklós politológus a nyugat- és kelet-európai kisebbségek helyzetét hasonlította össze. Tegnap délben, a műhelymunka záróülésén előbb a részt vevő hallgatók osztották meg tapasztalataikat, s mutatták be hazájukat, majd Tamás Sándor megyeitanács-elnök ismertette Székelyföld jellegzetességeit, érvelt az itt élő magyarság autonómiaigénye mellett. Színes, szellemes előadást tartott Valentin Stan bukaresti egyetemi tanár, aki a román politika ellentmondásaira világított rá. „Nagyon sajnálom, önök nem léteznek” – ez volt felszólalása visszatérő motívuma, melyet minden felvetés után megismételt Tamás Sándor felé fordulva. Rámutatott, Victor Ponta jelenlegi miniszterelnök 2010-ben kijelentette: Székelyföld nem létezik, pedig nagynevű elődje, Alexandru Vaida Voievod 1919 decemberében Párizsban arról beszélt, hogy autonómiát kell biztosítaniuk a székelyeknek és szászoknak. Traian Băsescu államfő 2008-ban Brüsszelben azt fejtegette, hogy a kollektív jogok megadása ellentétes az európai gyakorlattal, és ha erre sor kerülne, az veszélyes precedenst jelentene. A nagyra becsült Iuliu Maniu azonban 1924-ben állította, hogy kollektív jogokat kell biztosítani a kisebbségeknek. Ugyanez a kettősség észlelhető az alkotmányban a nemzetállami meghatározás körül, egyfajta értelmezés szerepel az alkotók megfogalmazásában, de a politikusok mai diskurzusában egyértelműen etnikai jelleget nyer a nemzetállam. Valentin Stan szellemes, frappáns előadását azzal zárta: „Sok sikert kívánok. Nem irigylem önöket”.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sajátos autonómiát kell kialakítani Székelyföldön
„A kisebbségi védelmi rendszereket, az autonómiaformákat nem lehet lemásolni, hanem a sajátos helyzethez kell saját struktúrákat kialakítani”, ez volt a Sepsiszentgyörgyön lezajlott, „Autonómiák a gyakorlatban” című műhelymunka egyik következtetése. Az egyhetes rendezvényt Kovászna Megye tanácsa szervezte, öt országból érkeztek a résztvevők, akik a regionális identitás, az autonómiaformák, a multikulturalitás turisztikai vonzatai, a kisebbségi jogok, a területi autonómia pénzügyi szempontjairól értekeztek. A képzés nyilvános kerekasztal-beszélgetéssel zárult, ahol a műhelygyakorlat résztvevői elmondták tapasztalataikat, következtetéseiket.
Szilágyi István székelyudvarhelyi jogtanácsos leszögezte, a székely-magyarok számára mindenképpen hasznos volt megtapasztalni, hogy a különböző kisebbségben élő közösségek hasonló gondokkal szembesülnek, vagy hasonló gondjaik voltak a múltban, és megoldották.
„A Dél-Tirol pozitív példája, a nagyfokú tolerancia mellett azt is megtanultuk, hogy például hogy például a szardíniai vagy a szicíliai autonómiamodell gazdasági szempontból nem sikeres, tehát nem az európai modelleket kell lemásolni, hanem saját kisebbségvédelmi struktúrát, autonómiaformát kell kidolgozni”, mondta Szilágyi István. „Dél-Tirolban az autonómia szavatolja a biztonságot és az egyenlőséget, a kisebbség és a többség között állandó dinamikus együttműködésre van szükség”, mondta Johanna Mitterhoffer, ki az olaszországi autonóm tartományból érkezett.
Az Európai Unió lakosságának 10 százalék kisebbségben él, hívta fel a figyelmet Kjell Erik Martin Herberts, finnországi svéd, aki szerint a jövő nem a kétnyelvűség, hanem a többnyelvűség. „Nem kisebbségi gondokról kell beszélni, hanem a többséggel kell megértetni a kisebbségek gondjait.”- mondta a szociológus.
Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke az „Autonómiák a gyakorlatban” műhelymunka záró-rendezvényén kifejtette: az Európai Unió 27 országából 11-ben működik valamilyen autonómiaforma: területi vagy kulturális. A politikus bemutatta Székelyföldet, elmondta ebben a térségben van Európa legtisztább levegője, és a Romániában palackozott ásványvíz 55 százaléka származik Székelyföldről. Képeken mutatta be, hogy egész Európában szabadon használhatják jelképeiket a kisebbségben élők, sőt Piatra Neamt várán is lobog Moldova zászlója, majd fotókkal illusztrálta különböző országokban a kétnyelvűséget. „Ami szabad másnak Bukarest szerint nem szabad Székelyföldön.” – mondta Tamás Sándor. Finnországtól eltérően Romániában a kétnyelvűség többletköltségeit nem finanszírozza a központi kormányzat, mondta a háromszéki közgyűlés elnöke, aki szerint, a cél, hogy a magyar regionális hivatalos nyelv legyen, de például az egészségügyben is be kellene vezetni a kétnyelvűséget. Tamás Sándor ugyanakkor elmondta, a rendezvény nem zajlott teljesen zavartalanul, hiszen két bukaresti újságíró és az Erdélyi Magyar Néppárt Ifjúsági szervezete, a MINTA is feljelentette a szervezőket az Európai Bizottságnál, az EB szakértő a helyszínen vizsgálódott, és formai valamint tartalmi szempontból is mindent rendben talált.
Benedek Erika a Néppárt Kovászna megyei tanácstagja felszólalásában gratulált a rendezvényhez, hangsúlyozta, nincs tudomása a Minta kezdeményezéséről, de ha megtörtént, akkor a nevükben bocsánatot kér. Később a Néppárt ifjúsági szervezete közleményben cáfolta, hogy feljelentést tett a rendezvény ellen, és felszólította Tamás Sándort, hogy vonja vissza állítását. Ugyanakkor feljelentést tesznek a rendőrségen hitelrontás miatt.
„Ön egy szellem-közösséget képvisel, Ön valójában nem létezik”, mondta Tamás Sándornak, előadása kezdetén Valentin Stan. A Bukaresti Tudományegyetem történelem karának professzora a sepsiszentgyörgyi „Autonómiák a gyakorlatban” című műhelymunka záró-rendezvényén a rá jellemző ironikus stílusban tartott előadást, kifigurázva a román politikusokat, akik szerint Székelyföld és a székelyek nem léteznek, vagy akik veszélyesnek tartják a kollektív jogokat.
Vetítőképes előadását a bukaresti professzor Victor Ponta miniszterelnök kijelentésével kezdte, aki azt mondta: Székelyföld nem létezik, majd szembeállította vele Alexandru Vaida Voievod kijelentését, aki 1919-1920 között volt Románia miniszterelnöke és azt mondta, a szászoknak és a székelyeknek Erdélyben helyi autonómiát kell biztosítani. „1918 december 1-én a gyulafehérvári nemzetgyűlés elfogadta az autonómia és a kollektív jogok biztosítását, mert nagy és erős román államot akartak, és tudták, hogy ennek a feltétele, hogy a kisebbségek jogainak biztosítása”- mondta Valentin Stan.
A bukaresti professzor az Alkotmányban foglalt nemzetállam jelentésére is kitért, hangsúlyozta, az alaptörvényben közös állampolgárságot kellene jelentenie, ám az Alkotmány írói úgy magyarázták, hogy „genetikai” köteléket feltételez az országban élő polgárok között. „Hosszú út áll még Önök előtt, meg kell értetni a többséggel, hogy a különbözőség védelemre szorul, ez Romániában még nagyon nehéz.” – szögezte le Valentin Stan, majd sok szerencsét kívánt, és azt mondta Tamás Sándornak, hogy nem irigyli.
Kovács Blanka
www.slagerradio.ro
Erdély.ma

Európai szintű a székely igény
A kisebbségvédelmi rendszereket, az autonómiaformákat nem lehet lemásolni, hanem a sajátos helyzethez kell saját struktúrákat kialakítani – hangzott el a sepsiszentgyörgyi autonómia-műhelymunka zárónapján. Az ötnapos rendezvény keretében dél-tiroli, finnországi, felvidéki, törökországi és hazai résztvevők értekeztek az önrendelkezési formákról.
A rendezvényt az Európa különböző országaiból érkezett, illetve a bukaresti Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalát és a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézetet képviselő fiatal kutatók továbbképzésére szánták. A műhelymunka keretében a résztvevők regionális identitásról, az autonómiaformákról, a multikulturalitás turisztikai vonzatairól, a kisebbségi jogokról, a területi autonómia pénzügyi szempontjairól értekeztek. A képzés nyilvános kerekasztal-beszélgetéssel zárult, amelyen a műhelygyakorlat résztvevői elmondták tapasztalataikat, következtetéseiket.
Megkapja a magáét a kisebbségi állampolgár
Az Európai Unió lakosságának 10 százaléka kisebbségben él – hívta fel a figyelmet Kjell Erik Martin Herberts finnországi svéd szociológus, aki szerint a jövő nem a kétnyelvűség, hanem a többnyelvűség. „Nem kisebbségi gondokról kell beszélni, hanem a többséggel kell megértetni a kisebbségek gondjait" – mondta a szakértő. Ann-Sofi Backgren finnországi svéd anyanyelvű projetkmenedzser, az Európai Határrégiók (FIN) alelnöke a Transindex portálnak rámutatott, még a legfelvilágosultabb nyugati társadalmakban is megtörténik, hogy megkapja a magáét néha egy kisebbségi állampolgár. Mint mondta, Finnországban a széles körű kétnyelvűség ellenére sok finn ellenségesen viszonyul a svéd anyanyelvűekhez. Szilágyi István székelyudvarhelyi jogtanácsos leszögezte, a székely magyarok számára mindenképpen hasznos volt megtapasztalni, hogy a különböző kisebbségben élő közösségek hasonló gondokkal szembesülnek, vagy hasonló gondjaik voltak a múltban, és megoldották. Dél-Tirol pozitív példája, az ottani nagyfokú tolerancia mellett szóba került a rendezvényen, hogy a szardíniai vagy a szicíliai autonómiamodell gazdasági szempontból nem sikeres. „Tehát nem az európai modelleket kell lemásolni, hanem saját kisebbségvédelmi struktúrát, autonómiaformát kell kidolgozni" – mutatott rá Szilágyi István.
„Csak azt akarjuk, ami Európában természetes"
„Székelyföldön nem szeretnének egyebet, mint ami Európában természetes" – hangsúlyozta előadásában Tamás Sándor. A Kovászna Megyei Tanács elnöke a műhelymunka zárórendezvényén kifejtette, az Európai Unió 27 országából 11-ben működik valamilyen autonómiaforma: területi vagy kulturális. A politikus bemutatta a Székelyföldet, elmondta, ebben a térségben van Európa legtisztább levegője, és a Romániában palackozott ásványvíz 55 százaléka származik Székelyföldről. Képeken mutatta be, hogy egész Európában szabadon használhatják jelképeiket a kisebbségben élők, sőt Piatra Neamţ várán is lobog Moldova zászlója, majd szintén fotókkal illusztrálta a különböző országokban fellelhető kétnyelvűséget. „Ami szabad másnak, Bukarest szerint nem szabad a Székelyföldnek" – jegyezte meg. Elmondta továbbá, Finnországtól eltérően Romániában a kétnyelvűség többletköltségeit nem finanszírozza a központi kormányzat. Tamás Sándor ugyanakkor elmondta, a rendezvény nem zajlott teljesen zavartalanul, hiszen két bukaresti újságíró és állítólag az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) ifjúsági szervezete, a Minta is feljelentette a szervezőket az Európai Bizottságnál. Az EB-szakértő a helyszínen vizsgálódott, és formai, valamint tartalmi szempontból is mindent rendben talált. Az EMNP a hétvégén közleményben cáfolta Tamás Sándor állítását, és felszólította a tanácselnököt, „vonja vissza hamis állítását, és kérjen bocsánatot alaptalan vádaskodásáért". A Minta vezetői ugyanakkor bejelentették, feljelentést tesznek a rendőrségen hitelrontás miatt.
Valentin Stan: nehéz út vár önökre
„Ön egy szellemközösséget képvisel, ön valójában nem létezik" – fordult Tamás Sándorhoz előadása kezdetén Valentin Stan. A Bukaresti Tudományegyetem történelem karának professzora a rá jellemző ironikus stílusban tartott előadást a műhelymunka zárórendezvényén, kifigurázva a román politikusokat, akik szerint a Székelyföld és a székelyek nem léteznek, vagy akik veszélyesnek tartják a kollektív jogokat. Vetített képes előadását a bukaresti professzor Victor Ponta miniszterelnök kijelentésével kezdte, aki azt mondta, Székelyföld nem létezik. A professzor ezzel szembeállította az 1919-ben és 1920-ban Románia miniszterelnöki tisztségét betöltő Alexandru Vaida Voevod kijelentését, miszerint a szászoknak és a székelyeknek Erdélyben helyi autonómiát kell biztosítani. Traian Băsescu államfő 2008-ban elhangzott nyilatkozatát is idézte, az államelnök akkor leszögezte, a kollektív jogok ellentmondanak az európai és nemzetközi gyakorlatnak, és veszélyes precedenst jelenthetnek. Rámutatott: Iuliu Maniu, Románia egyik legnagyobb államférfija, miniszterelnökként már 1924-ben beszélt a kollektív jogokról. „1918. december elsején a gyulafehérvári nemzetgyűlés elfogadta az autonómia és a kollektív jogok biztosítását, mert nagy és erős román államot akartak, és tudták, hogy ennek a feltétele, hogy a kisebbségek jogainak biztosítása" – mondta Valentin Stan. A bukaresti professzor az alkotmányba foglalt nemzetállam jelentésére is kitért, hangsúlyozta, az alaptörvényben közös állampolgárságot kellene jelentenie, ám az alkotmány szerzői úgy magyarázták, hogy „genetikai" köteléket feltételez az országban élő polgárok között. „Hosszú út áll még önök előtt, meg kell értetni a többséggel, hogy a különbözőség védelemre szorul, ez Romániában még nagyon nehéz" – szögezte le Valentin Stan.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

Én a magyarokat pártolom! Ti? Pontát?
A Bukaresti Egyetem történelem szakos tanárának írása a www.valentinstan.com honlap Analytical menüpontjánál olvasható. A televíziós politikai vitaműsorokból ismert „laptopos professzor” pártatlanul kritikus szemléletű, a kisebbségek jogainak szakavatott ismerője és védelmezője, olyasmire vállalkozott, amire eddig egyetlen román értelmiségi sem. Valentin Stan szembefordult az erősödő és a médiában teret nyerő szélsőséges nacionalizmussal, sovinizmussal. Honlapján vitába száll elvakult nemzettársaival és hazai, valamint nemzetközi dokumentumokra hivatkozva olyan alaposan, egyúttal szellemesen védi a romániai magyarok jogait, hogy erről példát vehetnek az anyaországbeli, valamint a romániai magyar politikusok. Engedélyével, szerkesztett, rövidített formában – Lakatos Péter fordításában – közöljük a tusványosi előadását követő össztűzre, blogja kommentjeire írt válaszát.
Ami „a magyarokat pártolja” kifejezést illeti, Ön azt a hibát követi el, amely felelős a történelem legsúlyosabb kegyetlenségeiért. Azt akarja sugallni, hogy nekem a románokat kellene pártolnom az evidencia ellenében? Az igazság ellenében? Az odesszai mészárlás esetében a románokat kellene pártolnom? És ami a transznisztriai lágereket illet? Ugyancsak a románokat, nemde? Ha Ön számára román az, aki a primitív nacionalizmust, az agresszív tudatlanságot, az intelligenciahiányos sokaságot megszemélyesíti, akkor sajnálom Önt.
Én más románokat pártolok! Egyeseket, akik megvalósították Romániát! Egyeseket, akikről semmit nem tanítanak az iskolákban, mert gondolataik megsemmisítően hatnának a jelenkori román politikai elitre.
Kit „pártolok én” és miért? Azok a románok, akiket én pártolok, Iuliu Maniu és Alexandru Vaida-Voevod. A „rossz nyelvek” azt mondják, Iuliu Maniu foglalta be a Nagy Nemzetgyűlés 1918. december 1.-jei gyulafehérvári nyilatkozatába az alábbiakat: „Teljes nemzeti szabadság az összes együtt élő nép számára. Minden nép saját kebeléből való egyének által saját nyelvén fog élni a közoktatással, közigazgatással és igazságszolgáltatással. Minden nép a hozzá tartozó egyének számarányában képviseleti jogot fog kapni a törvényhozásban és az ország kormányzásában.”
Tudja, mit jelentenek ezek a szavak az erdélyi magyarok számára? Nem a magyarok, hanem a románok által a történelembe foglalva? Példának okáért, ha ezt alkalmaznák, a romániai magyaroknak nem lenne szükségük az RMDSZ-re, nem kellene részt venniük a választásokon, mert a román lakossághoz viszonyított számarányuknak megfelelően képviseltethetnék magukat mind a Parlamentben, mind – figyelem – a kormányban.
Ami a régiókat illeti, egy új közigazgatási területi felosztás előfeltétele a lakossággal való konzultáció, jelen esetben azon a Székelyföldön lakók megkérdezése, amelyet a bukarestiek semmi módon nem akarnak elismerni. Tételezzük fel, hogy Székelyföld nem létezik, illetve nincsenek is székelyek, mert a népszámláláson keveset regisztráltak (nem voltak hülyék, hogy székelynek vallva magukat a bukaresti vezetők pont annyival csökkenthessék a romániai magyarság létszámát). Mert a székely a kulturális magyar nemzet része, nyelvi és értékközösségi értelemben. Csak egyesek, nagyon kevesen, amúgy tiszteletre méltó emberek, a jellegzetes székely identitástudat iránti elkötelezettségükben vallották magukat székelynek, anélkül, hogy ez befolyásolná az országban lakó magyarok számát.
De ha nincsenek székelyek, és Székelyföld nem létezik, mivel magyarázható, hogy egy román miniszterelnök, Alexandru Vaida-Voevod aláírt egy egyezményt az első világháborút lezáró párizsi Békekonferencián, amely nélkül Erdély soha nem lehetett volna a mienk.
Ez az 1919. december 9.-i Kisebbségi Egyezmény. A 11. cikkelyben a szász és székely közösségek helyi autonómiájáról van szó az egyezményben megjelölt kérdésekben: „Románia hozzájárul ahhoz, hogy az erdélyi székely és szász közületeknek a román állam ellenőrzése mellett vallási és tanügyi kérdésekben helyi önkormányzatot engedélyezzen.”
Hogyan képzelhető el a székelyek helyi autonómiája, ha Székelyföld nem létezik? Vagy létezett 1918-ban, és mi románok semmisítettük meg, miután Erdélyt elvettük? Egyúttal kiirtottuk a székelyeket is? Ez a változat jobban tetszik? Ez drámai. Mert Székelyföld ezt jelenti: történelmi hely, ahol székelyek élnek!
Tudják ki is Vaida-Voevod? Hát egy nagy „áruló”, akárcsak Maniu, feltételezem. Én csak egy kisebb áruló vagyok, mert nem írtam alá semmit, amivel autonómia adható a székelyeknek. Vaida-Voevod olyan ember, akinek volt bátorsága elmenni a budapesti Parlamentbe és megmondani a magyaroknak, hogy Erdély elszakad Magyarországtól. Nehéz helyzetben volt Vaida-Voevod. Brătianu visszautasította a Kisebbségi Egyezményt, így Románia hátrányba került Párizsban. A harctéren elesett százezrek dacára elveszthettük volna Erdélyt. A Brătianu kormánynak mennie kellett. Romániát a nehéz helyzetből Vaida-Voevod mentette ki. Őt és Iuliu Maniut nem a magyarok, hanem a mi románjaink ölték meg a kommunista börtönökben. Maniu és Vaida-Voevod románok voltak a Birodalomban. Tudták, milyen jogokat tagadtak meg tőlük és harcoltak a kétfejű Birodalom széthullásáig. Erős és egész Romániát akartak, amelyben minden polgár biztos lehet, hogy a román állam őt is képviseli. Ezért foglalták dokumentumokba a kisebbségeket megillető jogokat.
Románia összes hülye nacionalistája üvölt, hogy be kell tartani a trianoni szerződést, amely az I. világháború után, 1920 júniusában nekünk adta Erdélyt. Különben a trianoni szerződés nincs is már érvényben, a határokra vonatkozó előírásait átvette az 1947-es párizsi Békeszerződés, amely lezárta a második világháborút. Ezek 1996-ban bekerültek a kétoldalú román-magyar egyezménybe is. Hányan tudják, hogy a trianoni szerződésben, amely nekünk adta Erdélyt, vannak más előírások is, mint a határokra vonatkozóak? Például a 47. cikkely: „Románia Magyarországgal szemben elismeri és megerősíti azt a kötelezettségét, hogy hozzájárult a Szövetséges és Társult Főhatalmakkal kötött szerződésbe oly rendelkezéseknek felvételéhez, amelyeket ezek a Hatalmak szükségeseknek ítéltek abból a célból, hogy Romániában a népesség többségétől eltérő fajú, nyelvű és vallású lakók érdekei, valamint a forgalom szabadsága és más Nemzetek kereskedelmének méltányos szabályozása védelemben részesüljenek. (…)”
Tehát Trianon pont a Kisebbségi Egyezményre utal, amelyből imént a 11. cikkelyt idéztem. Ugyanitt szerepel, hogy a Szövetséges hatalmak bármikor megkérdezhetik, miként kezeli Románia a kisebbségi kérdést. A nemzet „nagy hazafiai” és egyéb szekusok, unokák, rokonok a külügyminisztériumból, akik mindenféle hülye nyilatkozatokban állítják, hogy Magyarországnak, illetve Románia más szövetségesének nincs joga támogatni a romániai kisebbségek igényeit, mert ez a belügyekbe való beavatkozást jelent. Vegyék tudomásul, hogy az EBESZ, ET, NATO, EU és ENSZ okiratainak megfelelően, a kisebbségi kérdés nem kizárólagosan nemzeti jogkör, hanem nemzetközi megítélés alá esik.
Apropó, hogy van ez? Kéred, hogy a magyarok tartsák tiszteletben Trianont, de csak azokat a cikkelyeket, amelyek számodra kedvezőek, a többit már nem kell betartani?
Térjünk vissza az új közigazgatási-területi felosztás tervére, amelyet meg kéne előznie egy székelyföldi referendumnak, amiről a bukarestiek hallani sem akarnak. Ezt nem én mondom, hanem a Helyi Önkormányzatok Európai Chartájának 5. cikkelye a helyi önkormányzatok határának védelmére vonatkozóan: „A helyi önkormányzat határainak védelme. Nem lehet megváltoztatni a helyi önkormányzatok határait az érintett közösségekkel való előzetes konzultáció, vagy ahol ezt törvény lehetővé teszi, esetleges helyi népszavazás nélkül.”
Tehát, ha retusálni akarod a közigazgatási határokat, meg kell kérdezned a lakosságot, az állampolgárokat. Ez annál inkább szükséges, mert olyan közigazgatási egységekről van szó, ahol számottevő kisebbség él. Ezt nem én állítom, hanem a Keretegyezmény a Nemzeti Kisebbségek Védelméről 16. cikkelye: „A Felek tartózkodnak olyan intézkedések meghozatalától, amelyek a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek által lakott területeken az arányokat megváltoztatják, és arra irányulnak, hogy korlátozzák azon jogokat és szabadságokat, melyek a jelen Keretegyezménybe foglalt elvekből származnak.”
Tehát mi románok nem tehetünk úgy, mint Ceauşescu idején! Nem „gyarmatosíthatjuk” az Erdélyben többségében magyarok által lakott helységeket a mi románjainkkal, azért, hogy csökkentsük az ott lakó kisebbség számarányát. Nem módosíthatjuk a közigazgatási határokat, egyesítve egyes megyéket, ahol számottevő magyar kisebbség él, olyan megyékkel, ahol megsemmisítő a román többség, azért, hogy az újonnan létrejövő közigazgatási egységben felhíguljon a kisebbség számaránya. Ezt az az Európai Egyezmény tiltja, amelyet mi is elfogadtunk. Amennyiben ez nem tetszik, kérjék a román kormánytól, vonuljon ki az Európa Tanácsból. Ne engem vádoljanak, hogy „pártolom a magyarokat”, amikor azokból a nemzetközi jogi dokumentumokból idézek, amelyeket Románia elfogadott.
Ha már székelyekről, autonómiáról, régióátszervezésről beszélünk és én „pártolom a magyarokat”, el kell mondani, hogy a románok nem hibásak a magyarellenes fóbiájukért, mert ezt kapják anyatej helyett életük első pillanatától. Mert sokkal egyszerűbb a gátlástalan, műveletlen, tisztességtelen román politikusoknak, hogy a választásokon kijátszhassák az örök ostoba nacionalista kártyát. A magyarok iránti bizalmatlanság még mindig szavazatokat hoz a nacionalistáknak Romániában. Egyszerűbb, s politikai elégtételt generál a szavazatokat hozó fóbiák gerjesztése, mint tenni valamit azért, hogy a románok megszabaduljanak e fóbiatehertől. Hasonló a helyzet Magyarországon is, ahol az ostoba nacionalizmus jelentős választási kártya.
Ponta kit pártol, miközben én a „magyarokat pártolom”? A románokat? Jobban mondva azokat a hülye románokat, akiket az ujjai köré csavar? Úgy, ahogy Băsescu tette. És mennyire hülyék azok a románok, akiket egy Ponta értelmi szintű ember az ujjai köré csavarhat? Hogy Băsescu úr értelmi szintjéről ne is beszéljek, megtettem ezt éveken keresztül. Esetleg e hülyék között vannak emberek, akiknek úgy tűnik, hogy „pártolom a magyarokat”? Amikor választ tudnak adni ezekre a kérdésekre, várom Önöket újból a blogomon.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Valentin Stan: jogos a székelyek autonómiaigénye
– vélekedett Valentin Stan történész, politikai elemző, a Bukaresti Tudományegyetem professzora abban a televíziós interjúban, amelyet a Székelyek Nagy Menetelése kapcsán adott pénteken az MTVA bukaresti stábjának. A történész emlékeztetett arra, hogy a székelységnek a románok ígértek autonómiát. Utalt arra, hogy Románia 1919-ben Alexandru Vaida-Voevod miniszterelnök révén szerződést írt alá az antanttal a kisebbségek védelméről, és ebben vállalta, hogy etnikai autonómiát biztosít a szászoknak és a székelyeknek oktatási és vallási kérdésekben.
„Abban a pillanatban ez az egyezmény előfeltétele volt annak, hogy nemzetközi szinten elismerjék Románia kiegészülését, az egységes román nemzetállam létrejöttét” – mutatott rá a történész. Hozzátette: az Erdély Romániával való egyesülését kimondó 1918. december 1-jei román nemzetgyűlés kiáltványa is teljes nemzeti szabadságot ígért Erdély népeinek. Mint kifejtette, ekkor többek közt Iuliu Maniu – az egyesülés atyjának tekintett román politikus – is aláírta, hogy az erdélyi népeknek joguk lesz az anyanyelvű közigazgatáshoz és igazságszolgáltatáshoz, valamint számarányos képviseletet kapnak nemcsak a törvényhozásban, hanem Románia kormányában is.
Indokolatlan félni az autonómiától
„Ezek az emberek, akik létrehozták Nagy-Romániát, úgy értékelték, hogy az autonómia megerősíti az államot, mert ők a Monarchiában éltek, és ők sem kapták meg azt, amit a magyaroknak meg kellett volna kapniuk ezeknek a dokumentumoknak az alapján. Tudták, hogy egy állam csak akkor lehet erős, ha minden polgárát képviseli, és ehhez figyelembe kell vennie minden polgára követelését”– magyarázta a bukaresti professzor.
Szerinte indokolatlan dolog 2013-ben félni az autonómiától, ha azok az elődök, akik az egyesülést megvalósították, ebben a román állam megerősítését látták. Arra a kérdésre, hogy vajon megértette-e a románság a Székelyek Nagy Menetelésének üzenetét, a székelyek autonómiakövetelését, Valentin Stan nemmel válaszolt.
„Nem tudják ezt megérteni. Az átlagromán gondolkodásmódja egy olyan közegben alakul ki, amelyben ez a kérdés nem szerepel napirenden, vagy eltorzítva jelenik meg” – magyarázta. Úgy vélekedett, a román politikustársadalom és az elit nagy része az autonómiát az elszakadás fogalmával azonosítja, és minden olyan lépést, amely a székelység etnikai, területi autonómiája felé vezet, úgy értelmezi, hogy azzal a székelyek ki akarják vonni magukat az állam ellenőrzése alól.
„Így nevelik a románokat”
„Amíg az autonómia a román állam tagadását jelképezi számukra, amíg az autonómia egy másik államberendezkedésbe való szökési kísérletet jelent, addig a románok félelemmel tekintenek rá, és a román állammal szembeni hűtlenség bizonyítékaként értékelik” – mutatott rá. Arra a kérdésre, hogy honnan ered ez a félelem, Stan azt mondta: a románokat így nevelik az osztálytermekben, a sajtóban és a politikai diskurzusok szintjén. Mint mondta, ennek kell megváltoznia ahhoz, hogy kialakulhasson egy etnikai párbeszédre nyitott társadalmi réteg, és az emberek megértsék a székelység autonómiaigényét. Szerinte annak is kulcsszerepe van, hogyan jelenítik meg a székelyek a céljaikat.
Mintha egymást kellene meggyőzniük
„Nekem az a benyomásom, hogy a székelyek és általában a romániai magyarok vezetői hajlamosak arra, hogy az egymás közti viszonyukkal foglalkozzanak, mintha egymást kellene meggyőzniük” – jegyezte meg. A román történész szerint a magyar vezetőknek ehelyett többet kellene kommunikálniuk a román értelmiséggel, és ha nem is találnának támogatásra, meg kell alapozniuk az érveken alapuló párbeszédet, hidat kell építeniük a románság felé, ha el akarják érni az autonómiát.
Október 27-én a szervezők becslése szerint 120 ezren – a hatóságok állítása szerint 15 ezren – vettek részt a Székelyek Nagy Menetelése elnevezésű demonstráción, több mint 50 kilométeres összefüggő menetoszlopot alkotva egy székelyföldi országúton. A tüntetés résztvevői önrendelkezési jogukra hivatkozva Székelyföld államon belüli önkormányzását követelték. Stan nemzetközi kapcsolatokról és az európai szövetségi rendszerekről tart előadást a Bukaresti Tudományegyetemen, doktori dolgozatát pedig a szubszidiaritásnak a kisebbségvédelemben és az európai biztonságban játszott szerepéről írta.
MTI
Erdély.ma

L. Balogh Béni
„ERDÉLY KELL NEKÜNK!”
A hazai és az anyaországi románok 1913-ban
Tisza István első kormányzása idején merült föl először a román vezetőkkel való tárgyalások gondolata, de azok nem vezettek sikerre.
1913. június végén Bulgária – balkáni hegemóniája biztosítása érdekében – hadüzenet nélkül megtámadta korábbi szövetségeseit: Szerbiát és Görögországot. Ezzel kezdetét vette a második Balkán-háború. Néhány nap múlva, július 3-án I. Károly király elrendelte a román hadsereg mozgósítását. Egy héttel később Románia, amely az első Balkán-háborúban semleges maradt, hadat üzent az akkor már ténylegesen legyőzött Bulgáriának. A hivatalos indoklás szerint a román hadba lépés célját a balkáni béke megvédése képezte, a valódi ok azonban
Dél-Dobrudzsa Bulgáriától való elcsatolása
és az ország balkáni pozícióinak megerősítése volt. Mivel a bolgár hadsereg nagy részét a szerb, a görög és a török erők kötötték le, a román csapatok emberveszteség és tényleges ellenállás nélkül vonultak Szófia felé.
A sokszoros túlerő előtt Bulgária hamarosan kapitulált, majd a balkáni országok részvételével megtartott béketárgyalások nyomán 1913. augusztus 10-én aláírták a bukaresti békét.
Ennek értelmében Bulgária elveszítette az első Balkán-háborúban megszerzett területek java részét, Románia pedig bekebelezhette – majd ezt követően 1940 szeptemberéig birtokolhatta – Dél-Dobrudzsát, az ún. Cadrilatert. amelynek azonban közel 300 ezer lakosa túlnyomórészt bolgár volt, románnak pedig csak egy elenyésző kisebbség vallotta magát.
Románia háborús részvételének és a bukaresti békekötésnek a nem túl jelentős, nem egészen 7000 km2-nyi területi nyereségen jóval túlmutató, igen fontos következményei lettek. Az ország délkelet-európai fióknagyhatalommá emelkedett, nemzetközi presztízse megnőtt, és egyre inkább elvárta, hogy önálló nemzetközi tényezőként számoljanak vele. Meglazította a Monarchiához 1883 óta fűződő – de mindvégig a legnagyobb titokban tartott – szövetségesi szálait, ugyanakkor egyre inkább a Kárpátok két oldalán élő román etnikum egyesítésére törekedett.
Rendkívüli módon megerősödött a már korábban is nagyfokú román nemzeti öntudat. Jellemző, hogy a július 3-án elrendelt mozgósítást Románia-szerte őszinte hazafias lelkesedés övezte, számos Monarchia-ellenes megmozdulásra került sor, amelyeken üdvözölték, hogy Bukarest végre Bécstől független lépést tett.
A napnál is világosabban látszott azokban a hetekben, hogy a román közvélemény szemében – főleg az erdélyi románok elnyomásáról folyamatosan érkező, gyakran felnagyított hírek hatására – mennyire népszerűtlen az Osztrák-Magyar Monarchia.
Camille Blondel, Franciaország bukaresti képviselője szerint olyan volt az általános hangulat, hogy az a külső szemlélő, aki esetleg nem ismerte a román mozgósítás fő célját, azt gondolhatta, Románia a Monarchia ellen kíván háborúzni. A Dunán átkelve, a román katonák azt skandálták: „Erdélybe!”. (Mintha a történelem bizonyos mértékig megismétlődött volna: 28 évvel később, 1941 őszén a németek oldalán a keleti fronton, a Szovjetunióban harcoló román katonák Észak-Erdély visszafoglalását tekintették fő „úti céljuknak”:
„Odesszán keresztül Budapestre” – hangzott akkor a jelszó.) 1913 hatása – ha időben visszatekintünk – talán leginkább 1877-hez hasonlítható. A törökök ellen az orosz csapatokkal együtt vívott sikeres harcok nyomán abban az évben Románia kivívta állami függetlenségét, amelynek eredményeként magasra csaptak a romantikus nacionalizmus hullámai mind az erdélyi, mind a „regáti” románok között.
Romániában elszaporodtak az ún. dákoromán naptárak, térképek, melyek egyetlen egységnek mutatták a románságot a Fekete-tengertől a Tiszáig, a közbeszédben egyre több szó esett Erdélyről.
Megsokasodtak a határon túli románok ügyét felkaroló szervezetek, mint például az 1882-ben létrejött Carpaţi egyesület, vagy az 1891-es alapítású, a románok kulturális egységét szolgáló Liga Culturalǎ szövetség. Bukarest az erdélyi román iskolák, egyházak számára pénzsegélyt nyújtott, amelyet néhány évig a magyar kormány közvetített a címzetteknek, majd miután betiltotta a segélyezést, bár tudott róla, szemet hunyt felette.
Az erdélyi románok pedig már régóta vágyakozva tekintettek át a Kárpátok déli oldalára. Csak egy példa a sok közül. 1867-ben, az akkor még Pesten megjelenő, Iosif Vulcan által szerkesztett Familia című színvonalas hetilapban a következőket írta egy román publicista: „Bukarestbe! Bukarestbe! Ez volt a legfőbb vágyam, mely nem hagyott nyugodni, amint megtudtam, hogy van egy másik román haza, ahol nemzetem fiai tisztelik az ősi román szokásokat és erkölcsöket, s azok nem az idegenek gúnyolódásának tárgyai.”
A lapszerkesztő Vulcan szívét is elöntötte a nemzeti büszkeség, amikor Bukarestre gondolt: „Nem vagy olyan pompás, mint a nyugati városok, de az én szememben mégis csodálatosabbnak tűnsz; nem csillogsz úgy, mint azok, számomra mégis fényesebben ragyogsz; nem dicsekedhetsz azok szépségével, nekem mégis elbűvölőbb vagy. Miért? […] Mert a románok fővárosa vagy!”
Nemhiába szerepelt a Ioan Slavici által szerkesztett népszerű Tribuna c. lap fejlécén az a jelmondat, hogy minden román számára Bukarestben kel fel a nap. Az első világháború kitörése előtt a román anyanyelvűek az Osztrák-Magyar Monarchia 51 milliós lakosságának 6,5%-át képezték.
A több mint 3 200 000 román lakosból 270 ezren az Osztrák Császársághoz tartozó Bukovina tartományban, 2 930 000-en pedig a Magyar Királyság területén éltek: a történeti Erdély, valamint a Bánság, a Partium és Máramaros területén.
Az 1910. évi népszámlálás adatai szerint Magyarország 18 millió főt meghaladó össznépességének 16,1%-át alkották a román anyanyelvűek. Ha viszont a történeti Erdély területét nézzük, az ott élő közel másfél millió román a lakosság 55%-át, azaz abszolút többségét tette ki.
Túlnyomó részük falun élt, a városlakók aránya még az 5%-ot sem érte el. Ezzel magyarázható, hogy a nagyobb erdélyi városok lakosságának csekély hányadát alkották a románok: 1910-ben Brassóban ez 29, Szebenben 26, Kolozsváron 12%-ot jelentett. Erdély számos helyén viszont nagy zárt tömbökben éltek, és az ott lakok túlnyomó többségét képezték.
Fogaras vármegye lakossága például 90%-ban, Hunyad vármegyéé pedig több mint 80%-ban román volt. A magyarországi románok legtöbbje – elsősorban Dél-Erdélyben – a görögkeleti, tehát az ortodox vallást követte, de jelentős volt a görög katolikus egyház híveinek száma is, ők elsősorban Észak-Erdélyben laktak.
Az erdélyi román társadalom szerkezete az első világháború küszöbén még mindig hagyományos agrárjellegű jellegű volt: a népesség több mint 85%-a mezőgazdaságból élt.
Jellegzetes kelet- és délkelet-európai típusú, kisbirtokos paraszttársadalom ez: a lakosság 60-70%-a birtokos paraszt, de közülük csak kevesen emelkedtek ki az önellátó gazdálkodás köréből – elsősorban az Alföld délkeleti részének és a Bánságnak a közép- és gazdagparasztjai.
A nagybirtokosság és a nagypolgárság a kiegyezés után csekély erőt képviselt, a 19. század utolsó harmadában elszaporodott erdélyi román bankoknak köszönhetően viszont hamarosan kialakult az ún. banktőkés csoport, amely céltudatosan és bőkezűen támogatta a románság kulturális intézményeit. Ez a támogatás, valamint a széleskörű román egyházi és iskolai önkormányzat „védőernyője” is elősegítette a számottevő erdélyi román középosztály kifejlődését. Több mint hétezer pap és pedagógus, ezer köztisztviselő és pár száz ügyvéd, orvos, újságíró alkotta a román értelmiséget a századfordulón. Ha ehhez hozzáadjuk a mintegy 1200, száz kat. holdon felüli birtokost, az ezer főnyi tehetősebb iparost és kereskedőt, megkapjuk a mintegy 12-13 ezer (más számítások szerint közel húszezer) családot kitevő román középosztályt. Tagjainak többsége paraszti származású volt, ezért sem maradt teljesen érzéketlen a szociális problémák iránt.
Ha a kiegyezés után létrejött dualista rendszer korlátokat állított is az öntudatos románság politikai érvényesülésének útjába, gazdasági érvényesülését nem akadályozta. A korszak kimagasló gazdasági fellendüléséből a románság is részesedett, és anyagi-kulturális gyarapodása számottevőnek bizonyult ezekben az évtizedekben.
Középosztályának mintegy háromnegyed részét az értelmiségiek alkották. Egykorú román adatok szerint 1914-ben – bár számuk csökkent – még mindig 2800–2900 népiskolában folyt román nyelven az oktatás. Volt öt gimnáziumuk, hat tanítóképzőjük, egy-egy reál- és felsőkereskedelmi iskolájuk és négy polgári leányiskolájuk. Paradox módon jobban el voltak látva anyanyelvű iskolákkal, mint Románia lakossága, s az írástudatlanság is kisebb volt, mint a Kárpátokon túl. 1910-ben 7500 érettségizett férfi vallotta magát román anyanyelvűnek, és több mint 5000 román férfi végezte el legalább a középiskola 4 osztályát.
A széleskörű iskolahálózatnak is köszönhető – amellett persze, hogy kompakt etnikai tömbökben éltek, és vallásilag is elkülönültek az uralkodó nemzettől: a magyartól –, hogy a román középosztály sokkal kevésbé magyarosodott el, mint a szlovák vagy a ruszin.
Igaz, a magyar állam az 1880-as évektől igyekezett minél nagyobb ellenőrzést gyakorolni a román iskolák felett is, mert a korabeli nacionalista közgondolkodás (jócskán túlbecsülve a magyar állam erejét és befolyását), hitt az iskolai magyarosítás lehetőségében.
Minden ilyen irányú központi intézkedés azonban sikertelen maradt, amit az is bizonyít, hogy az 1910. évi népszámlálás adatai szerint a magyarországi románoknak csak mintegy 12%-a beszélte a magyar nyelvet.
Igaz, önmagában már a magyarosítás puszta szándéka is mélyen sértette a románság nemzeti öntudatát. Egy egész nemzedék számára jelentettek biztatást a föderalizált, etnikai régiókra osztott Nagy-Ausztria tervéről elhíresült Aurel C. Popovici tüzes szavai, amelyeket az erdélyi román fiatalokhoz intézett: „Tanuljatok, [mert] különbnek kell lennetek a magyaroknál, külön-külön felkészültebbnek, ügyesebbnek, mint száz egyén közülük. Más arisztokráciája nincs a népünknek, csak ti. Ti kell vigyázzatok rá, állampolgári öntudatra kell ébresszétek, meg kell szervezzétek, a beletörődött tömeget harcos nemzetté kell változtassátok.”
Az erdélyi románság, mint láttuk, egy aránylag, az ottani magyarnál mindenképpen egységesebbnek mondható társadalmi szerkezetbe tagolódott, nem szabdalták szét jelentősebb osztályellentétek.
Így politikai téren is valamivel egységesebben tudott fellépni érdekei érvényesítése mellett. A már említett két egyházuk, különösen a széleskörű autonómiával rendelkező és jelentős vagyonnal felruházott görögkeleti egyház mellett ott volt az országos hálózatot kiépítő nagyszebeni kultúregylet, az ASTRA is, amely valóságos művelődésügyi minisztériumként funkcionált. Ne feledkezzünk meg az 1881-ben létrehozott, a magyarországi román lakosság jelentős tömegeinek körében – mai szóhasználattal élve – ideológiai hegemóniát élvező Román Nemzeti Pártról sem.
Az erdélyi román politikusok (kivéve a bánságiakat, a máramarosiakat és a partiumiakat) 1869-ben a passzív ellenállás mellett foglaltak állást, azaz megfogadták, hogy távol tartják magukat a magyar politikai élettől, és elutasítják a dualista rendszert, illetve Erdély egyesítését Magyarországgal.
Legfőbb követelésük Erdély autonómiája, különállása volt. Ezt a passzivista politikát követte a Román Nemzeti Párt egészen 1905-ig, amikor is a nagyszebeni konferencián formálisan elfogadták az egyesítés tényét és az aktivizmus útjára léptek, azaz részt vettek a választásokon, valamint a parlamenti munkában. Ettől kezdve elsősorban a magyarokkal egyenrangú státus megadását követelték, tehát azt, hogy ismerjék el a románokat is államalkotó nemzetnek.
A 20. század első évtizedében a románokkal szemben követett budapesti politikában is új irány tűnt fel: a román nemzeti mozgalom megerősödése, a Monarchia belső feszültségei és külföldi presztízsének hanyatlása arra ösztönözte a kormányzó köröket, hogy nyissanak a románok felé, próbálják meg őket politikailag is integrálni a dualista rendszerbe.
Tisza István első kormányzása idején merült föl először a román vezetőkkel való tárgyalások gondolata, de azokat csak 1910-ben kezdték el, hogy aztán meg-megszakítva, 1914-ben záruljanak le sikertelenül.
A tárgyalások 1910 őszén lezajlott első szakaszában Ioan Mihu nagybirtokos bankigazgató közvetített Tisza, a Nemzeti Munkapárt nagyhatalmú vezére és a románok között. Iuliu Maniu, Vasile Goldiș és Valeriu Braniște emlékiratba foglalták a román követeléseket. A 23 pont közül a legfontosabbak a választójog bővítésére, 50 román választókerület biztosítására, a román nyelv rendszeres hatósági használatára, román hivatalnokok kötelező minimumának meghatározására, három új román püspökség felállítására vonatkoztak. Cserében a dualizmus alapjainak az elfogadását ígérték.
Ezt Tisza és Khuen-Héderváry Károly miniszterelnök elfogadhatatlannak tartotta, de tárgyalási alapnak tekintette. A második szakaszra 1913 elején került sor Lukács László miniszterelnöksége alatt. Iuliu Maniu, Valeriu Braniște és Theodor Mihali ezúttal 11 pontba foglalták a korábbiaknál még keményebb román követeléseket: az iskolákban minden fokon oktassák a román nyelvet, teremtsenek több autonómiát a görög katolikus egyháznak, vezessék be a román közigazgatási és bírósági nyelvet, a korlátlan gyülekezési és sajtószabadságot, és kapják meg a képviselői mandátumok arányos részét. Tisza válasza tartózkodó volt, a román küldöttség pedig megszakította a tárgyalást.
Az utolsó fordulóra 1913 őszén – 1914 elején került sor, immár Tisza második miniszterelnöksége idején, a bukaresti béke megkötése után, feszült nemzetközi helyzetben. A román fél a legutóbbi követelései mellett most már román főispánokat és román kormánytagokat is kívánt.
Növekvő önbizalmának hátterében a második Balkán-háborúból megerősödve kikerült Románia, illetve Ferenc Ferdinánd trónörökös támogatása állt.
A dualizmust elvető és a magyar társadalom egésze iránt ellenszenvet tápláló Ferenc Ferdinánd ugyanis szoros összeköttetésben állt az erdélyi románság egyes képviselőivel, így a már említett Aurel C. Popovici-csal és Alexandru Vaida-Voevoddal, felhasználva őket a magyar politikai elit hatalmának megtörését célzó terveiben.
A trónörökös külpolitikai megfontolások, elsősorban Romániának a Hármas Szövetségben való megtartása végett kezdetben sürgette a magyar-román kiegyezést, az erdélyi románság helyzetének rendezését. A tárgyalások utolsó szakaszában ez azonban már nem állt érdekében, mivel attól félt, hogy ezáltal elveszíti román támogatóit, akik a magyarok táborába fognak sodródni.
Éppen ezért 1914 elején azt tanácsolta a román vezetőknek, hogy nem kell feltétlenül megegyezniük Tiszával. Ez kapóra jött a román félnek, és 1914 februárjában végleg megszakították a tárgyalásokat.
Ezzel megbukott az utolsó olyan kísérlet, amely 1867-es alapon a szászokhoz hasonlóan a románokat is megpróbálta integrálni a magyar politikai életbe.
Az események „utóéletéhez” tartozik, hogy a magyar képviselőházban 1914 első negyedévében rendkívül kulturált, színvonalas politikai vita zajlott az ún. paktum-tárgyalásokról.
Február 20-i felszólalásában Tisza, miután részletesen beszámolt a történtekről és megindokolta saját álláspontját, reményét fejezte ki, miszerint a tárgyalás, bár sikertelenül végződött, „talán közelebb hozott bennünket ahhoz a kölcsönös megértéshez, amely szükséges lesz arra, hogy a jövőben se hagyjuk a magyarországi románság viszonyait oly irányba fejlődni, amely kiélesítené, talán végzetes túlzásokba sodorná az ellentéteket.”
Tisza a román fél közleményének mérsékeltebb hangja alapján komoly törekvést vélt felfedezni a megértésre és békére, bár tudta, hogy megegyezni csak akkor lehet, „ha teljesen elimináljuk az ellentétnek, a bizalmatlanságnak, az ellenszenvnek összes vonatkozásait”. „Fájdalom, ez nem következett be. Hogy mit rejt a jövő, azt senki sem tudhatja” – vonta le a következtetést.
A jövő – Tisza nem láthatta előre – háborút hozott, Bukarestben pedig a rendkívül népszerű katonai induló sorai fejezték ki leginkább a közhangulatot: „Erdély, Erdély kell nekünk, Erdély!”
Felhasznált irodalom
Florin Constantiniu: O istorie sinceră a poporului român. Ediţia a II-a, București, 1999, Univers Enciclopedic. Hanák Péter: Magyarország társadalma a századforduló idején. In uő (főszerk.): Magyarország története (1890–1918). 1. kötet. Budapest, 1978, Akadémiai Kiadó, 403–515. o. Katus László: A nemzetiségi kérdés és Horvátország története a 20. század elején. In Hanák Péter (főszerk.): Magyarország története (1890–1918). 2. kötet. Budapest, 1978, Akadémiai Kiadó, 1003–1063. o. Liviu Maior: Transilvania. In Gheorghe Platon (coord.): Istoria Românilor. Vol. VII, tom II. De la independenţǎ la Marea Unire (1878–1918). București, 2003, Editura Enciclopedicǎ, 293–355. o. Miskolczy Ambrus: A modern román nemzet a „régi” Magyarországon. In Bíró Sándor: Kisebbségben és többségben. Románok és magyarok 1867–1940. Csíkszereda, 2002, Pro-Print Könyvkiadó. Függelék, 512–522. o. Szász Zoltán: A román kérdés Tisza István első kormányának politikájában (1904). Történelmi Szemle, 1968. 3. sz. 254–293. o. Szász Zoltán (szerk.): Erdély története. Harmadik kötet. 1830-tól napjainkig. Budapest, 1986, Akadémiai Kiadó.
Transindex.ro,

Dr. Vekov Károly: Hogyan lett Erdély a románoké?
A Levelek a békekonferenciáról. Párizs–Versailles 1919–1920 (Multi Press International, 2003) című kötet* elsősorban azt az időszakot öleli fel, amikor Ion I. C. Brătianu román miniszterelnök mellett, aki a román tárgyalóküldöttséget vezette, Alexandru Vaida Voevod, mint az erdélyi Igazgató Tanács – Erdély román „kormánya” – képviselője a küldöttség második embereként tevékenykedett (szervezett, tárgyalt, intézkedett) 1919. február és 1920. február között.
Számos fontos, nyilvános iratokban nem szereplő lépésre derül fény a szövegekből: például egyes határkérdések esetében (mint a Bánság felosztása elsősorban Románia, ill. Szerbia, és kisebb mértékben Magyarország között). Szó esik Románia majdani nyugati határáról, a máramarosi közös cseh–román határról, de szó van Besszarábiáról és Bukovináról is stb., hol részletesen, hol csak utalásszerűen. De nyilván gyakran szó esik a magyarokról és Magyarországról, legtöbbször elmarasztalóan, sőt gúnyosan és becsmérlően és gyűlölettel, nemkülönben Károlyiról és Kun Béla politikájáról, hasonló hangnemben.
A beszámolókból körvonalazódik az a szívós törekvés, hogy elindíthassák a román hadsereget, eredetileg az etnikai határokig, majd a Tiszáig, ezután pedig vérszemet kapva, Budapest elfoglalására. Maga Vaida Voevod javasolja a mozdonyok, vasúti kocsik, de még a mezőgazdasági gépek elvitelét is hadizsákmányként, mint Mackensen által „elrabolt” és Magyarországon hagyott felszerelésekét, aminek nyomán a románok az egyik legnagyobb és legkínosabb cirkuszba keverednek a békekonferencia nagyjaival az őket úgymond megillető javakról.
Vaida Voevod melengetett álma úgy kivonulni Magyarországról, hogy újabb polgárháború törjön ki, aminek nyomán a nagyhatalmak kénytelenek legyenek őket felkérni az ismételt bevonulásra. Különben is előszeretettel hangoztatja a diverziók megszervezésének szükségességét, akár Budapesten és környékén, akár a Bánságban, kompromittálandó a szerbeket. Ennek a logikának a jegyében, míg Brătianu demokratikus magyar kormányt szeretne látni Budapesten, Vaida Voevod egy bolsevik kormányt, mert az jobb a román érdekek szempontjából (a magyarokat mindenképpen kompromittálja).
Többször is megfogalmazott cél minél tovább megakadályozni, hogy a magyar delegáció eljusson Párizsba, hogy jusson elég idő a románoknak a magyarok befeketítésére és hogy ne álljon módjukban megfelelő ellenpropagandát kifejteni és befolyásolni a nagyhatalmakat (akik odavannak, ha bárókról, grófokról vagy hercegekről van szó!). Mindenképpen az egyik elsődleges feladat a magyarellenes propaganda folyamatos kiépítése és működtetése: brosúrák kiadása (álnéven), újságcikkek megjelentetése minél több sajtóorgánumban szerte a világban. A Bernben létrehozott sajtóiroda látja el, sejthető, milyen anyagokkal, a nagy hírügynökségeket (Reuter, Havas stb.), de ilyeneket juttatnak el a részt vevő politikusoknak is. Még az is kiderül, hogy hivatalosan nyilvánosságra sem hozott anyagokat is meg tudtak szerezni megfelelő módszerekkel.
Vaida Voevod a kemény kéz, az erőfelmutatás politikusa, a propaganda jelentőségének felismerője. Ugyanakkor kitűnő taktikus, a szavak mestere és a lélektani hadviselést sem megvető politikus. Kérlelhetelenül magyargyűlölő, aki viszont a magyar viszonyokat ismerő embereket tartja szükségesnek felhasználni a magyarokkal szemben. Maniu levelezőtársa pragmatikus, aki nem ismer párt- vagy felekezeti szempontokat, csakis nemzetieket, amelyeknek alárendel mindent (szükség esetén lázadások, tüntetések megszervezése románok által igényelt területeken).
Lenézi a regáti viszonyokat és mentalitást, az ottani szervezési képtelenség kemény kritikusa; látszólag a „tisztakezűség” bajnoka, de csakis belföldön, aki látja a nagyhatalmi törekvéseket Erdély altalajkincseinek a megszerzésére, szemben az erdélyiek érdekeivel (tudhatni, hogy a háború után Tardieu milliomos lesz!). Nem válogat az eszközökben. Folyamatosan jelentős összegeket kér Maniutól költségeire, azaz hogy lefizethesse az újságírókat, de másokat is (megadva pontos árakat).
Változatos és széles skálájú módszereket alkalmaz: lefizetés, propaganda-utaztatás, hiúságok kielégítése diplomákkal, kitüntetésekkel, díszdoktori címekkel, akadémiai tagsággal, ünnepélyes fogadtatásokkal, utaztatásokkal Erdélyben magyar atrocitások megismertetésére, díszebédekkel. S ha nem pénzzel, akkor a sokak által kedvelt, de drága cigarillókkal. (!) Nyomatékosítás végett: diverziók szervezése vagy a civilek, pl. mócok, erdélyi, bánsági románok felfegyverzése; küldjenek „tonnányi beadványokat” a torontáliak (Bánság határai elleni tiltakozásul). Az úgynevezett magyar atrocitások bemutatása újságíróknak vagy politikusoknak eljuttatott fényképalbumokkal legalább olyan elfogadott módszer, mint azt állítani: a magyarok öltöztettek be román egyenruhába elesetteket, azt inszinuálván, hogy ők követték el az illető atrocitásokat.
Egyrészt szükségesnek tartja Erdély autonómiájának megőrzését Nagy-Románia keretén belül még egy ideig (!), másrészt máig hatóan megfogalmazza a gyulafehérvári nyilatkozat kisebbségekre vonatkozó passzusának tényleges tartalmát és értelmezését román részről, és elutasítja a Romániához kerülő kisebbségek tényleges autonómiáját, még a szászokét is (csak felekezeti és nyelvi jogokról véve tudomást). A kisebbségeket csak annyira használja (svábok) vagy használná (zsidók), amennyire a román érdek azt pillanatnyilag megkívánja, amúgy a kisebbségek asszimilációját tartja végcélnak. Amit a románok nagy ívben el akartak kerülni Erdélyben – a népszavazást –, azt szükség esetén el tudná viszont képzelni a Bánságban. Szerinte rendkívül káros a Dunai Konföderáció eszméje, amelyet naivságnak tart, noha az angolok ezt szorgalmazzák.
Észlelve a nagyhatalmak diktátum-politikáját, Vaida Voevod kitűnő politikai érzékkel megszervezi a kisebb nemzetek szövetségét (csehek, szlovákok, szerbek, lengyelek, görögök) és néha velük kapartatja ki a tűzből a román gesztenyét. Sikerül is velük egyeztetnie a kártérítési ügyek, a korona és állami értékpapírok lepecsételése, bevonása/elkobzása, az ellenséges javak lefoglalása stb. ügyében.
A levelekben számos kiváló portré található Brătianu, Clemenceau és mások mellett kollégáiról is. Vaida Voevod jó emberismerő: a fizikum és lelkialkat összefüggéseinek remek megfigyelője, aki mindezek tudatában cselekszik, a szónak is nagy mestereként.
És befejezésül egy érdekes adalék a románok, így Vaida Voevod viszonyulásához a magyarokhoz és Magyarországhoz. Szerinte a magyar kormány határozata, amellyel az 1918. december elsejei román nagygyűlés küldötteinek ingyenes gyulafehérvári utazását biztosították, illetve annak engedélyezése, hogy a román katonai egységek felesküdjenek a román zászlóra, nem volt más, mint az erdélyi románság különállásának elismerése, azaz Magyarország lemondása állami jogosítványairól, beleértve a románok lakta területeket, s így az erdélyi románoknak semmi köze többé Magyarországhoz: ezért csatlakozhattak Romániához, melynek állmpolgárai, szemben az ellenséges Magyarországgal.
A kötet szinte minden egyes lapja fájó magyarázatul szolgál arra: miért voltak oly tragikus következményei annak, hogy a román békedelegáció tagjaként Vaida Voevod 1919 kora tavaszától 1920 februárjáig gőzerővel tevékenyked(het)ett, miközben a magyarországi események (Károlyi politikája, majd a Tanácsköztársaságé) a magyarság képviselőinek távolmaradását eredményezik. Ezt az időbeli hátrányt már nem lehetett behozni! Az úgynevezett trianoni béketárgyalások (nem alul- vagy felül-, hanem „belülnézetben”) folyamatosan figyelmeztetnek az elszalasztott alkalmak felelőseinek megbocsáthatatlan mulasztására, hibáira, vétkeire.
A szomorú tényeken túl a szélesebb olvasóközönség „testközelből” ismerheti meg a nagyhatalmak könyörtelen önzését.
Dr. Vekov Károly
egyetemi tanár
* Alexandru Vaida Voevod: Scrisori de la Conferinţa de pace. Paris–Versailles 1919–1920. (Levelek a békekonferenciáról. Párizs–Versailles 1919–1920). Multi Press International, 2003, 607 l.
irodalmijelen.hu

Hencz Hilda : Magyar Bukarest - részletek (11.)
Az 1913/14-es tanévben az óromániai katolikus és református magyar iskoláknak 2382 tanulója volt, ebből 1682 Bukarestben; ezt a számot azóta sem sikerült túlszárnyalni.
Az első világháború kitöréséig évente mintegy húsz bukaresti, elemi iskolát végzett tanulót küldtek ösztöndíjjal a csíkszeredai vagy a gyulafehérvári gimnáziumba, vagy budapesti mesteriskolákba. 1907 után tíz ösztöndíjat ajánlottak fel a brassói, kolozsvári, marosvásárhelyi, zalatnai és udvarhelyi szakiskolákba, szülőföldjük iparának fejlesztése és munkahelyteremtés útján próbálták a székely kivándorlást megállítani.
Az, hogy valaki a diaszpórából magyar iskolába járt, még nem szavatolta nemzeti identitásának megőrzését. A tanulók túlnyomó többsége szerény agyagi körülmények között nevelkedett, mindenféle szellemi elfoglaltság nélkül, erőfeszítésük a túlélésre irányult; ezek az emberek csak egy kis jólétre vágytak, ami miatt a román serviciu (munkahely) vagy leafă (bér) szavak rögeszmésen visszatértek beszélgetéseikben. Jó részük anyanyelvét csak alkalomadtán beszélte, így született egy különleges román–magyar keveréknyelv, amelyet csak a mindkét nyelven tudók értettek. Ilyen tipikus asszimilációs eset a Giuglea, született Vígh Anetáé. Édesapja 1860 körül telepedett meg Ploieşti-en. Életrajza néhány fontos eleme ismeretlen, de tudjuk, hogy elismert fafaragó lett, az 1894-es művészeti kiállításon aranyérmet nyert. A királyi háznak és bukaresti nagybojári családoknak faragott bútort, de néhány erdélyi ortodox templom oltárképét is ő készítette. 1930-ban, amikor egy magyar lap meginterjúvolta, már nem beszélt magyarul.
A bukaresti magyarság erőtlenségének egyik oka az volt, hogy a soraiból származó, minden bizonnyal több száz főre tehető gazdagok és értelmiségiek nem vállaltak részt szerény származású honfitársaik kulturális és társasági életében. A magyar és osztrák elit exkluzív körben élt, saját zárt körű bálokat szervezett. Egy hivatkozást ezekre a bálokra a Romániai Magyar Újság egyik 1910-es számában is találhatunk, amely szerint a protestáns nőegylet kibérelte a Germania társaság Brezoianu utca 12. szám alatti előadótermét; a hivatkozás nem nevesít senkit.
A két felekezet papjai is tartózkodóan viselkedtek a gazdagokkal szemben. Bálinth János emlékkönyvében az osztrák–magyar társaságnak, amelyet az értelmiségi elit (orvosok, gyógyszerészek, műépítészek, mérnökök stb.) támogatott, csupán tíz sort szentel, anélkül hogy egy nevet vagy az alapítás évét megemlítené. Bálinth hozzáállása nem kivételes. A bukaresti magyar lapokban csak elvétve találunk az elitre vonatkozó utalásokat; innen erednek az azonosításukkal kapcsolatos nehézségek is, és ez nem csak a bukaresti magyarokra jellemző. Fenntartásokkal viszonyul az elithez a későbbiekben Nagy Sándor lelkipásztor is, aki az óromániai szórványról szóló tanulmányában csak pár értelmiségi nevét említi, pedig környezetéhez tartoztak, és néhányuk neve a felekezeti lapban is megjelent különféle kulturális-tudományos esemény kapcsán. Nagyon kevesen adományoztak jelentős összegeket iskola- vagy étkezdeépítésre, illetve az árva és szegény gyermekeknek. A legnagyobb adományokat a Szent Ilona-templom építésekor ajánlották föl. Az átlag magyar szemében az elit papjaiból és tanítóiból állt, akik azonban szintén elég szerényen éltek. Ugyanakkor a megosztottság és a két vallás, protestáns és katolikus közötti rivalizálás is rossz hatással volt a magyar diaszpóra életére. A megosztottság egyértelmű volt a tanárok közt, de a Magyar Társaságon belül is létezett. A XX. század elején történtek próbálkozások egy egységes tanítóegylet létrehozására, hosszan vitatták a lapokban, végül mégis zátonyra futott, mert a katolikusok csak a felekezeti egyesületeket voltak hajlandóak elfogadni. A két felekezet tantestülete közötti feszültség továbbra sem enyhült, végül az osztrák–magyar konzulátusnak kellett közbelépnie, amely megrótta a katolikus tanítókat. Nagy Sándor későbbi visszaemlékezése szerint Augustin Kuczka prelátus a két felekezet tanítói között még a magánjellegű kapcsolatokat sem tűrte el. A két felekezet közti vetélkedés és ellenszenv Nagy Sándor tanulmányából is kiérezhető, és bizonyos mértékben a mai napig létezik. A magyar szórvány megosztottsága, az összetartozás és a szolidaritás hiánya vezetett oda, hogy a románok által elismert szorgalmuk és becsületességük ellenére a magyarok a legszegényebbek maradtak a romániai külföldiek közül, ahogy azt a korabeli magyar sajtó, Koós Ferenctől Nagy Sándorig, évtizedeken keresztül hangoztatta. A legnagyobb felelős a magyar szórvány mostoha sorsáért mégiscsak az őket elhanyagoló magyar állam marad, írta a harmincas években Nagy Sándor. Paradox módon Magyarország majdnem semmit sem tett saját külföldre szakadt állampolgáraiért, főként a székelységért, sem a szórványban élőkért, de azokért sem, akik a szegénység vagy az osztrák, illetve magyar kizsákmányolóik miatt kényszerültek kivándorolni, és a szomszédos országok polgáraivá váltak. Még a pap, tanító vagy újságíró szerzők saját költségén megjelent, a magyar diaszpóráról szóló néhány könyvnek sem volt visszhangja a magyar hatóságoknál, nem voltak képesek egy koherens, szórványt védő és támogató politika kidolgozására. Később, 1903-tól, a magyar hatóságok a Román Királyságban csak a katolikusok védelmére szorítkoztak, teljesen megfeledkezve a reformátusokról – állapította meg keserűen Nagy Sándor. A polgárai megvédését elhanyagoló magyar államnál sokkal jobb politikai érzékről tettek bizonyságot a románok. Már a XIX. század derekától jól megszervezett harcot vívtak a magyarokkal egyenlő jogok eléréséért és a Romániával való egyesülésért. Ugyanakkor hatásos és következetes magyarellenes propagandát folytattak a sajtóban és a pesti Országgyűlésben egyaránt. Vezetőik olyan erdélyi román személyiségek voltak, mint Gheorghe Barițiu, az erdélyi román sajtó megalapítója, Andrei Șaguna püspök, Nicolae Cristea, Románia eljövendő pátriárkája vagy Ioan Slavici író, aki számára „a nap Bukarestben kel föl”. Az erdélyi lapok, a Gazeta de Transilvania, a Telegraful român, a Tribuna vagy a pestiek, kezdve a Federațiuneával (1868–1876), az Albinán és a Viitorulon át az Alexandru Vaida-Voievod vezette, és Nicolae Iorga személyes támogatását élvező Luptáig (1906–1910), az Osztrák-Magyar Monarchia alkotmányos alapjait támadták. Ezekhez a magyarellenes fellépésekhez kötődik a legnagyobb román költővé váló Mihai Eminescu neve is. Már fiatalkorában a magyarok ellenfeleként és osztrák–magyar monarchiabeli román jogvédőként lépett fel. Első verse Pesten jelent meg, 1866-ban a Iosif Vulcan vezette Familiában; a rákövetkező három év alatt még tizenkét versét közölték ugyanitt. 1870-ben álnéven politikai cikkeket is írt, amelyekkel a szerkesztőséget egy rágalmazási perbe keverte. A lap Nagyváradra költözése után, 1880-tól Eminescu utolsó versei ugyanitt jelennek meg. Az erdélyi románok magyarellenes tevékenységéhez társult több bukaresti személyiség is: C. A. Rosetti, B. P. Haşdeu és Nicolae Iorga. Az 1857-től megjelenő Românul, amelynek tulajdonosa a politikus C. A. Rosetti, a demokrata-liberális párt legolvasottabb napilapja 4–5000 előfizetővel. Veress Sándor véleménye szerint a románok ebből az újságból tanulták az idegengyűlöletet, minden számban közöltek valamit kedvenc célpontjuk, a magyarok ellen: ,,mi vagyunk a bünbak, kiken kifujja mérgét és gyakorolja nyelvét, hogy el ne találja feledni a kocsisos szép káromkodásokat”. A magyarellenes kampányban sajátos szerepe volt az Iredenta Română (Román Irredenta) társaságnak. 1882. január 24-én alakult Bukarestben, rövidesen Societatea Carpații, azaz Kárpátok Társaságára változtatta nevét. Fiatal erdélyi román egyetemisták alapították George Ocășanu és George Secășanu, a Românul munkatársai vezetésével, az éppen belügyminiszteri állást betöltő C. A. Rosetti hallgatólagos támogatásával. Az alapítótagok közt volt Slavici és Eminescu is, akinek felvételekor kivételt kellett tenniük, mivel nem volt erdélyi származású. A mai román szélsőjobboldal ki is használja Eminescu részvételét ebben a konspiratív jellegű társaságban, azt állítják, hogy a költőt megfigyelés alatt tartotta az osztrák-magyar rendőrség, és úgy tették el láb alól, hogy bolondokházába csukatták. A társaság részben az 1871-es putnai diákgyűlésen megfogalmazott követeléseket vette át. Akkoriban Putna még az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozott. Kezdetben nem kapcsolták össze a társaságot és a România iredentă név alatt kiadott röplapjait, amelyek szlogenje „A hazáért és szabadságért és halál a németekre” volt. Az első, Bukarestben titokban kinyomtatott röplapról a bécsi Neue Freie Presse 1882. május 21-ei száma értesít, a szöveg közreadása nélkül. A Românul május 20./június 1-ei száma kétségbe vonja a bécsi lap értesüléseinek hitelességét, visszautasítva azt, hogy „létezne minálunk egy ennyire őrült és a román állam létére veszélyes párt”. Azonban május 23-án a Le Stamboul közzétette a kiáltványt, amely a Hohenzollern dinasztia megbuktatására, Erdély, Bánság és Bukovina annektálására és a Dáko-Román Birodalom kikiáltására buzdított; ugyanakkor szerzői azzal vádolták C. A. Rosettit és V. A. Urechiat, hogy eladták az országot Ausztriának és Németországnak. A társaságnak több városban is volt fiókszervezete. Egy, Horia tiszteletére adott 1885-ös craiovai banketten, a társaság vezetősége a „egyetlen ellenségünk, a közös jövőnk útjában álló hun maradványok felszámolására” buzdított. A botrány a társaság körül az 1885. augusztus 18-ai România iredentă kiáltvánnyal tört ki; a trikolór keretben piros betűkkel százezer példányban megjelenő kiáltványt Erdély-szerte terjesztették, még Budapestre is eljutott. Augusztus 24-én Alexandru Ciurcu, a L’Indépendance roumaine lapigazgatója részleteket közölt belőle francia nyelven, majd másnap teljes egészében közzétette. A kiáltvány harcbahívás volt, golyóval és dinamittal, a „magyar hordák” és az osztrák-magyar császár ellen. Több házkutatásra is sor került ezután, barátja, Ocășanu kérésére a publiciszta Bacalbașa saját otthonában rejtegette a Bukarestben terjesztésre váró röplapokat. Az osztrák-magyar konzulátus követelésére a román hatóságok gyorsan intézkedtek: szeptember 2-án nem csak a társaság vezetőségét, de Al. Ciurcut is kiutasították az országból. (...) Magyarország ellen a fő rohamot a Liga Culturală pentru Unirea Tuturor Românilor (Minden Román Egyesüléséért Kulturális Liga) indította 1890-ben. A liga első elnöke a műépítész Al. Orăscu volt. Több mint 90 fiókszervezete volt, beleértve Berlint és Párizst is, akcióiban részt vett a Carpații Români (Román Kárpátok) társaság is, a Kárpátok Társaság utódja. A ligát nemcsak a Romániával szomszédos országokban élők, de minden külföldi román sorsa foglalkoztatta. A Román Akadémia égisze alatt megjelentette az erdélyi, magyarországi, bukovinai, boszniai, hercegovinai és albániai románok monográfiáját. A liga propagandaanyagát a Minerva könyvtár adta ki, többezres példányszámban, francia, német és olasz nyelven.
(folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest (12.)
Az első világháború után, amikor az idegen felekezeti iskolák megmaradása került terítékre, Eliodor Constantinescu tanfelügyelő próbálta ezek veszélyességét bizonyítani, különösen a katolikusokét, megismételte véleményét, melyet már az oktatásügyi minisztériumnak 1916-ban beterjesztett hivatalos jelentésében is kifejtett. Megemlítette Kuczka A. Prelátus nevét, aki „impozáns palotát” építtetett, ahol rend és fegyelem uralkodott: „a konyhája tisztább volt, mint a hálók sok román iskolában”, és a nevelést „odaadóan és dicséretre méltó büszke makacssággal” folytatták az életüket „az egyháznak felajánló” nők.
A tanulók szigorú felügyelet alatt álltak, és hozzászoktatták őket a munkához, komolysághoz és kötelességtudathoz. Mégis ennek a nevelésnek, ahol a román nyelvet csak heti 3–4 órában tanítják, „semmi köze a román kultúrához és nyelvhez”, véli a tanfelügyelő, „nem fűti a nacionalizmus szent tüze”, és idegen a román szellemiségtől, márpedig a nevelés csak egyféle, román lehet. A magyarellenes megnyilvánulások véletlenszerűek is lehettek, de mindenképp a magyarellenes propaganda következményei voltak. Egy 1894-es levelében Bartalus lelkész beszámol egy incidensről, amely a majális alkalmából a zeneegylet és a színtársulat által szervezett bál után történt. Az egyik magyar résztvevő otthonába betörtek, és ellopták az egylet zászlóját, amelyet a konzul felesége adományozott neki; mi több, a zászlót el is égették Mihai Viteazul szobránál. A magyarok panasszal fordultak a prefektúrához, és kártérítést követeltek, amit meg is kaptak 700 frank értékben. A román–magyar kapcsolatok néhány esetben rendkívül feszültté váltak. Egy ilyen pillanat helyszíne volt a jubiláris Nemzeti Kiállítás a Carol parkban (nyitva 1906. június 6. és november 26. között), amelyet Károly király uralkodásának 40. éve és megkoronázásának 25. évfordulója alkalmából szerveztek. Két nappal a hivatalos megnyitó előtt Bukarestbe érkezett hivatalos látogatásra dr. Karl Lueger, Bécs polgármestere, a magyarok nyílt ellensége. Egy nappal korábban tüntetés volt a magyar képviselők ellen bécsi szállásuk előtt, ennek megszervezésében Luegernek is része volt. Magyarellenes magatartása miatti szimpátiájuk kifejezéseként Luegert nagy pompával fogadta Bukarestben egy egyetemi tanárokból, volt miniszterekből és Petre Grădişteanuból álló román bizottság, sokan hangot adtak azon reményüknek, hogy amennyiben fegyveres konfliktus törne ki, az osztrákok Romániával szövetkeznének a magyarok ellen, akárcsak 1848-ban. A brassói magyar lapok arra kérték a bukaresti magyarokat, hogy bojkottálják a kiállítást, rámutatva a bécsi polgármester látogatásának igazi jelentőségére: „a román kiállítást nagy szimpátiával fogadta a magyarság, abban a hiszemben, hogy a magyarok meghívása a barátság gesztusa a románok részéről... Most azonban, a Lueger romániai fogadtatását látva, megértették, hogy az egész csak egy magyarellenes demonstráció volt”. A Bukaresti Magyar Újság nem fűzött kommentárt Lueger látogatásához, és továbbra is Románia és Károly király iránti lojalitásának adott hangot. A romániai magyarok egy kis, tulipán alakú, 12 négyzetméteres pavilont építettek két bejárattal. Az épület homlokzatára ezt írták: ,,Légy hű honpolgára a hazádnak, de kérd Isten áldását arra a földre, ahol kenyeredet keresed”. A tulipánt azért választották, mert Magyarországon a nemzeti újjászületési mozgalom során ez volt a nemzeti termékek szimbóluma. A magyar pavilon Ţepeş tornya mellett állt, és Constantin Istrati miniszter – aki a király üzenetét tolmácsolta –, az osztrák–magyar követ és más budapesti hivatalosságok is meglátogatták. Délután az Újvári István esperes vezette magyar küldöttséget fogadta a király. Miután visszatért Bécsbe, Lueger azzal vádolta a bukaresti magyarokat, hogy meg akarták őt gyilkolni. Ezúttal Poliány röviden válaszolt a lapjában, úgy vélte, hogy Lueger túllépett szerepkörén bukaresti látogatása során, ugyanis nem Ausztria képviseletében érkezett ide, sem valamelyik párt vezetőjeként, hanem csak mint egy baráti ország egyik városának polgármestere. Lueger tiszteletére a Fântânei (Kút) utca a Dr. Lueger nevet kapta (a háború után Berthelot tábornok nevét viseli). Illik megjegyezni, hogy Lueger volt Hitler sovén és antiszemita politikájának ihletője. A királyi pár július 5-én látogatta meg a pavilont, ahol Poliány román nyelvű beszéddel fogadta őket; lapjában csak egy száraz és rövid beszámolóban említi a királyi látogatást. A kiállítás bezárásakor a szervezők bőkezűen osztogatták a diplomákat mindenkinek. Több kitüntetést kapott Poliány Zoltán is, a magyar pavilon szervezője, egy díszoklevelet és egy aranyérmet, a magyar iskolák is kaptak kitüntetéseket a kiállított kézimunkákra, de kilenc bukaresti egyletet, a piteşti-i kórust és a giurgiui nőegyletetet is kitüntették. A kiállításon a határon túli románok is részt vettek. Az osztrák–magyar birodalom románjai származási helyüket csak románul tüntették fel, ahogy azt Barabás Endre tanár megfigyelte. Őt az új román hatalom 1919-ben előbb letartóztatta, majd kitoloncolta Erdélyből. Az Apponyi-törvény 1907-es életbe léptetése újabb hullámokat vert, egyes román újságok ismét a magyarok kiűzését követelték. A romániai magyarok leghőbb kívánsága a kölcsönös támadások megszüntetése és a két nemzet közti súrlódásmentes kapcsolat maradt. Az 1907-es feszült hangulat miatt, amelyet a több ezer áldozatot követelő parasztlázadás is súlyosbított, a magyarság 1908 tavaszára halasztotta a Magyar Társaság megalakításának 50. évfordulójára tervezett ünnepségeket. Több mint 200, különféle bukaresti és vidéki társaság tagját hívták meg, és az osztrák–magyar követet. Magyarországi vendégek is érkeztek: Kossuth Ferenc, kereskedelmi és szállításügyi miniszter, Kossuth Lajos fia, valamint Molnár Viktor, a kultuszminisztérium államtitkára. A társaság zászlóját az osztrák–magyar konzul magyar felesége avatta fel. Ebből az alkalomból megjelent egy szépen illusztrált emlékalbum is 2000 példányban, amelyet Vizi Dénes katolikus kántor szerkesztett, de amelyet sajnos nem találtunk meg a gyűjteményekben. Ugyancsak 1908-ban a vásárhelyi származású szobrász, Horváth Géza megalkotta Vasile Lascăr egykori belügyminiszter szobrát, amely még ma is áll a Batiştei utca és a miniszter nevét viselő utca sarkán. A szobrot G. Horvath névvel szignálta. A Bukaresti Magyar Újság bár beszámol a szobor leleplezéséről, nem ad további részleteket a szoborrendelés körülményeiről, de megtudjuk, hogy a művész ugyancsak román rendelésre faragta meg a cotroceni-i palotában kiállított A kis dorobánc szobrát, illetve két szoborcsoportot a Bazilescu ortodox templom számára, ez utóbbiakat később ismeretlen körülmények között eltávolították. Ugyanez a szobrász az alkotója Gheorghe Panu író bronz mellszobrának is, amely a Cişmigiu parkban áll, G. Horvath, sculpteur aláírással. Egy másik, a Lueger látogatásához hasonló feszült helyzet állt elő 1909-ben, amikor Ferenc Ferdinánd főherceg, osztrák–magyar trónörökös érkezett látogatóba Bukarestbe. Elterjedt a pletyka, hogy a főherceg, aki a magyarok ellensége volt, a románok szövetségéért cserébe lemondott volna Erdélyről. Az erdélyi románság sorsa jobbra fordulásának minden reményét benne látták, ahogy azt a politikus frontember Alexandru Vaida-Voievod is nyilatkozta. A főherceget Sinaián több erdélyi románokból álló küldöttség, mintegy 400 fő fogadta, és a román egyetemisták szétszaggatták a főherceg ünneplésére érkező magyarok zászlóit. Az idegen iskolák működésére vonatkozó korlátozások és a magyarellenes támadások ellenére a XX. század első 16 éve a Kárpátokon kívüli romániai magyar közösség virágkorát jelentette. Történelmükben egyedülálló módon fejlődtek a magyar katolikus iskolák, és a megjelenő lapok lenyűgözőek tartalmuk gazdagságával, rendszeres megjelenésükkel és hosszú élettartamukkal. Két lap, a Bukaresti Magyar Újság és a Romániai Magyar Újság nagyjából 15 évig jelent meg (1901 decembere és 1916 augusztusa között). A Romániai Magyar Újságot Brozer Vilmos és dr. Székely Béla Albert alapította. Dr. Székely lett a lap főszerkesztője; 1914-től elvállalta a Magyar Társaság elnöki tisztét is két évre. Két további munkatársuk Szőcs Géza és Rejöd Alpár orvosok voltak. A magyarországi újságíró, Poliány Zoltán szerkesztette Romániai Magyarok Nagy Képes Naptára 12 éven át (1905–1916) jelent meg mintegy tízezer példányban, a lapokat kiegészítette a tanárok, papok, iskolai vagy templomépületek fényképeivel, valamint hosszú névsorokat is közölt róluk. Ezek a dokumentumértékű fotók sok esetben az egyetlen biztos források a ma még álló épületek beazonosításához. Habár sokan támadták román részről, még maga Spiru Haret is, a Naptár dicsérő hangnemben számol be a királyi házról és a románságról. A magyar iskolahálózat fejlesztésének kérdése egyre hangsúlyozottabban tér vissza a század elején, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a magyarok elmaradtak a sokkal kisebb számú, de virágzó iskolákat fenntartó külföldi közösségek, a németek és franciák mögött. A gazdag román állampolgárságú vagy külföldi diáklányok az Angolkisasszonyok Intézetébe jártak. A német evangélikus iskola ugyancsak jól szervezett volt, és minden szinten folyt a tanítás: iskola előtti, elemi, gimnazista vagy középiskolás szinten is, az érettségi vizsgát pedig elismerte a román állam. A német katolikus vagy a magyar református iskolákban csak az elemi oktatást ismerték el. Az Universulban 1902-ben megjelent hír szerint Bülow német kancellárnak szándékában állt mintegy 600 ezer márkára duplázni a romániai német iskoláknak nyújtott támogatást, hogy a tanárok fizetését növelhessék, és számukra nyugdíjat biztosíthassanak. A németeknek számos alapítványa is volt, de rendelkeztek más jövedelmi forrásokkal is, így biztosítani tudták a jólétet, 1885-ben egy öregotthont is nyithattak, amit a magyar közösség sohasem volt képes megvalósítani. A zsidóknál a tanulási kedv mindig is magas volt. A magániskolák jó része tulajdonképpen zsidó iskola volt. 1903-ban a zsidóknak 16 tanintézményük volt Bukarestben, a szegény diákok tandíjmentességet élveztek és ingyen ebédelhettek a menzán. Zsidók más magániskolákba is jártak, úgyhogy 1904-ben 3765 zsidó diák volt; az állami iskolákban további 1644 volt zsidó a 24 101 beírt diák közül. A magyarok szerették volna behozni lemaradásukat, de ez csak részben sikerült a magyar katolikus templom- és iskolahálózat gyors megteremtésével és fejlesztésével; ugyanakkor folyt, bár lassúbb ütemben a magyar kálvinista iskolahálózat fejlesztése is. (folytatjuk) JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 21.
Az 1931-es választásokon a Magyar Párt tíz képviselői és két szenátori helyet szerzett a parlamentben, ez a korábbinál kevesebb volt. Mégis a magyarok Bitay Árpád személyében egy minisztertanácsosi álláshoz jutottak; a kisebbségekkel foglalkozó államtitkár a német Rudolf Brandsch lett.
A magyarok egy része nem nézte jó szemmel, hogy a románbarát Bitay Árpád (1896–1937) 1931 és 1932 között Iorga miniszterelnök kisebbségügyi tanácsosaként a kormánycsapat tagja lett. A rendkívüli memóriájú, több nyelven beszélő (17 élő és holt nyelven tudott), berlini és lipcsei romanisztikai és szlavisztikai végzettségű Bitay energiáját és idejét az országszerte megtartott kulturális témájú előadásokra és különféle lapokban megjelenő fordításokra pazarolta; megmAradt mindvégig a Gyulafehérvári katolikus teológiai intézet román-, latin-, német- és történelemtanárának. Rossz csillagzat alatt született. Középiskola után besorozták, és az olasz fronton harcolt 30 hónapig; gázmérgezés miatt szívelégtelensége és magas vérnyomása lett, ez okozta korai halálát is. Az 1919-ben szerzett debreceni jogi diplomájának a megváltozott történelmi helyzetben nem sok hasznát vehette, így pályaváltoztatás mellett döntött. 1922-ben tanári diplomát szerzett a Kolozsvári egyetem román–történelem szakán. Még abban az évben kiadta a román irodalom történetéről szóló első magyar nyelvű könyvet, amelyet aztán magyar diákok generációi használtak; egy évre rá román nyelvtankönyvet jelentetett meg. Iorga is felfigyelt rá, akinek felesége nagyon jól tudott magyarul. Megkérte Bitayt, tartson pár előadást a magyar irodalomról Vălenii de Munte-i nyári egyetemén. Ugyancsak Iorga felkérésére részt vett a suceavai kulturális liga munkálataiban, és az ország több városában tartott előadást a magyarok és románok közötti kulturális kapcsolatokról. Rövid miniszteri tanácsossága alatt sikerült néhány konkrét kérdést megoldania a magyar iskolák ügyében: segített az Aradi katolikus iskolának megszerezni nyilvánossági jogát, illetve neki köszönhetően elismerték a külföldön szerzett orvosi és mérnöki diplomákat. Bukaresti tartózkodása alatt nem kapott fizetést, csak 500 lejes napidíjat, és elszámolták vasúti menetjegyeit. Iorga nagyra becsülte, úgy látta, megvan benne az abszolút lojalitás, amit elvárt minden magyartól. Magyar nyelv és irodalom katedrát kívánt létrehozni számára a Bukaresti egyetemen; erre a javaslatot már 1927-ben benyújtotta Sándor József képviselő, Bitay ugyanis a Magyar Párt tagja volt. A Iorga-kormány bukása után Maniu kormánya megszüntette a tanácsosi állást.
Al. Lapedatu miniszter felkérésére 1934-ben lefordította Kristóf György Magyar irodalomtörténetét, amely a magyar irodalmat mutatja be a kezdetektől (1205) a jelenkorig, és amely azóta is az egyetlen ilyen jellegű, román nyelven is megjelent alkotás. A könyvben sokkoló a magyar keresztnevek románra fordítása. Erre magyarázat, hogy a magyar nevek kötelező románosítását előíró törvény már 1927-ben megjelent, és ahogy az a korabeli iratokból is kitűnik, a románoknál amúgy is bevett szokás volt az idegen nevek románosítása. Mivel Bitay keresztnevét nem tudták románosítani – az Árpád-ház megalapítója közismert volt –, keresztnevének csak kezdőbetűjét tüntették fel, és azt is ékezet nélkül. Szó volt arról is, hogy megírja román nyelven a magyar irodalomtörténet egy többkötetes változatát, ám erre nem került sor, és mind a mai napig nem akadt egyetlen magyar szakember sem, aki ezt megtegye. Bitayhoz hasonlóan, a román–magyar kulturális kapcsolatok kutatásának szentelte életét Iorga egyik másik munkatársa, a román Avram P. Todor is. Lefordította Petőfi összes versét (ami sajnos kéziratban mAradt), doktori dolgozatát pedig a magyar irodalom Eminescu-képéről írta. Ő is tartott előadásokat 1930–1939 között Vălenii de Muntében, az Antonescu-diktatúra alatt Tudor Vianu egyetemes irodalom kurzusának volt társtanára a Bukaresti egyetemen, ahol Madách művészetét mutatta be. 1950–1959 között börtönben ült hazaárulás vádjával.
A kommunistákat sem a szocialisták, sem a többi párt nem szerette, 1924-ben a nemzeti kérdésben vallott álláspontja miatt be is tiltották. Beke György szerint a Román Kommunista Párt Budapesten született 1919-ben a Magyar Kommunista Párt egyik tagozataként. A párt 1921-es Bukaresti kongresszusán az erdélyi küldöttek többsége magyar és zsidó volt, nem is igazán tudtak románul, az Internacionálét két nyelven, románul és magyarul is elénekelték.
A Bukaresti magyar kommunistákról elég keveset tudunk. Egyik meghatározó személyiségük Kun Endre (Ludovic Andrei Kun), Temesvári zsidó textilmérnök volt. Különlegesen értékesek azok az adatok, melyeket egy interjúban közölt, mivel 1935 és 1937 között részese volt a Bukaresti textilipar létrehozatalának. A román textiliparba az olasz és francia, illetve a zsidó és örmény tőke fektetett be; megépült a Román Pamutfonoda, a pantelimoni Román Pamutgyár és a chiajnai fonoda. A gépeket külföldről hozták, külföldi szakemberekkel szereltették föl, és Erdélyből is érkeztek mesterek, köztük több magyar. Sőt, még azt is mondták, hogy Pantelimonnak ebben a nyomorúságos negyedében, a gödrökkel teli poros vagy sáros utcákban, a csatornázás nélküli nádfedeles házakban lakott talán a legtöbb magyar Bukarestben.
Tehát 1935 után vélhetően jelentősen megnőtt a textiliparban dolgozó magyarok száma (1930-ban 2317-en voltak). Nem véletlen az sem, hogy ezekben az években nyílt meg a református egyház Pantelimon úti irodája, később a Vatra luminoasă utcában imaház és iskola is épült. Párizsi tanulmányai után Kun Endre az Aradi textilüzemnél dolgozott, ahonnan elbocsátották, mert részt vett a munkások sztrájkjában. 1935-ben Bukarestbe költözött, felvették az olasz Dunărea fonoda építéséhez. Megismerkedett egy buhuşi-i zsidó vállalkozócsoporttal, akik egy pamutgyárba akartak befektetni Pantelimonban. Kunt nevezték ki műszaki vezetőnek. A gyártelep terveit Bécsben készítették, a Németországból hozatott gépek és berendezések felszerelése a németek dolga volt. Kun két mestert hozott Aradról, akiknek szállást, kosztot és jó fizetést biztosítottak, feladatuk volt a munkások betanítása. 1940-ben Kun elköltözött fonodai lakásából, mivel félt a szomszédos Malaxa gyár vasgárdistáitól. Rengeteg röpcédulát nyomtatott, és 1944-ben a bevonuló Vörös Hadsereget a Colentina úton üdvözölte, 1944 után a műszaki egyetemen oktatott. A kommunista hatalom a Gyapot, Len és Kender Hivatalának igazgatójává nevezte ki.
Gyakorlatilag semmit sem tudtunk meg Bukaresti magyar kapcsolatairól, csak pártvonalon tárgyalt néhány magyar zsidóval, például Ambrus Bélával, akit közvetlenül a háború után (?) a pártbizottság kutatásokért felelős igazgatójává neveztek ki, feleségét pedig a Politikai Kiadó káderosztályának főnökévé. Más forrásból tudjuk, hogy 1935/36-ban megjelent a Steagul Roşu lap magyar változata Vörös Zászló címmel; az illegális lap szerkesztője a majdani román miniszterelnök apja, Valter Roman volt.
Nagy veszteséget jelentett a Bukaresti magyarság számára, hogy az Erdélyből érkezett magyar zsidók nem vállaltak részt életükben. Mintegy 1200 család költözött Bukarestbe, és 1928-ban hitközösséget alapított. Kezdetben egyházi és kulturális tevékenységeik anyanyelvükön, magyarul folytak, később inkább a németet választották, magyarul csak a családban beszéltek. A magyar zsidók alapította Pax Klub alapszabályzatában még csak meg sem jelenik a magyar szó, bárki tag lehetett, nem foglalkoztak vallási, politikai vagy nemzetiségi kérdésekkel. Gyermekeiket sem küldték magyar iskolába, ezek színvonalát ugyanis túl alacsonynak találták. Csak akkor fordultak a keresztény magyarok felé, amikor már a zsidóellenes törvények fenyegették őket. Ezek miatt 1937 és 1941 között mintegy 300 Bukaresti család átkeresztelkedett reformátusnak; más családok a katolikus vallásra tértek át. A kommunista mozgalomhoz több magyar is csatlakozott, köztük a munkás Regdon Imre, aki az illegalitásban a Scânteia lapot nyomtatta, vagy a tatrangi Fóris István és családjának több tagja. Fóris (1892–1946) jómódú családból származott, szüleinek tégla- és cserépgyára volt. Elvégezte a Budapesti egyetem matematika szakát, 1921-től tagja volt a kommunista mozgalomnak. Bukarestben a Munkás lap munkatársa volt (1925-ben), és egyike a Scânteia alapítóinak. Más magyar kommunistákhoz hasonlóan, ő is raboskodott a Văcăreşti-i és a doftanai börtönben 1931–1935 között. Nagynénje, a gazdag Arsenovici Vilma, egy ékszerész felesége, a Victoria passzázsban lakott; étkezdét tartott fenn az Academiei utcában, ahol ingyenebéd járt a bebörtönözött illegalista harcosok gyermekeinek. Fóris Istvánt 1940-ben választották az illegális román kommunisták vezérévé, 1946-ban Gheorgiu-Dej kezdeményezésére meggyilkolták.
Az egyesülés eufóriája után a románok hamarosan szembesültek „a honos román elem megsemmisítően alacsonyabb rendű helyzetével a kisebbségi elemekhez képest”, ahogy azt a Politica lap 1934. április 10-i száma írta Pamfil Şeicarunak a Curentulban zajló vizsgálódása margójára. Keresték a különböző megoldásokat a helyzet javítására. George Brătianu történész románokat védő protekcionista törvényeket javasolt, például az ingatlanok birtoklásával kapcsolatosan vagy a nagyvállalatok alkalmazási stratégiáját illetően, de felmerült a határon túli románok betelepítése is. Erdélyben már megjelentek a szélsőséges jobboldali mozgalmak, amelyek szerették volna elérni a magyarok elbocsátását az összes állami és magánvállalattól.
1935-ben Alexandru Vaida-Voievod javasolta a numerus valachicus bevezetését, amely védelmet nyújtott a nemzeti munkaerőnek és korlátozta a kisebbségiek alkalmazását. Bukaresti útja alkalmából Németh László egy magyar mérnöktől értesült arról, hogy milyen következményekkel járt a törvény alkalmazása az itteni magyarokra nézve: míg azelőtt nagyon sokan elhelyezkedhettek az építőiparban, most arányukat legtöbb 20 százalékra korlátozták, még akkor is, ha a vállalkozó maga is magyar volt. Fokozatosan eltávolították a magyar értelmiségieket, de a munkásokat is, így a magyarok számára csak a szolgáltatásokban mAradtak állások, és ez a társadalom perifériájára sodorta őket. A román társadalom frusztrációinak és kisebbségi komplexusának megszólaltatója Mircea Eliade, az egyik legnevesebb fiatal román értelmiségi, aki azokban az években egyetemi tanársegéd volt. Bár elismerte, hogy Erdélyben létezett két, a románokéhoz képest „egyértelműen felsőbbrendű kultúra”, vagyis a német és a magyar, mégis Magyarországot és a magyarokat „a bolgárok után a legidiótább népnek” tartotta. Pedig akkor a magyarok már három Nobel-díjassal büszkélkedhettek, és a negyedik, Szent-Györgyi Albert a következő évben kapta meg az orvosi Nobel-díjat. Az elkövetkező évtizedekben a díjat további kilenc magyar származású személyiségnek ítélték oda, köztük Gábor Dénesnek, a holográf elméleti megalkotójának, vagy a közgazdász Harsányi János Károlynak. Eliade a Földes Jolánnak Londonban egy nemzetközi regényíró versenyen megítélt díját is kétségbe vonta, annak ellenére, hogy a versenyre Románia még csak be sem nevezett. A díj nagy összegű, 13 millió lejes volt, több, mint ami a Nobel-díjjal járt. Eliade azzal vigasztalta magát, hogy „mi egy nagy történelmi nép vagyunk – ők egy középkori sziget, jövő és reménység nélkül”. A Magyarország és Románia jövőjéről szóló jóslatai azonban még háromnegyed évszázaddal később sem váltak be. Eliadet az is felháborította, hogy a románok „tudatlanságukban” megengedték, hogy a Bukaresti színházakban „a magyar vulgaritás előtti hódolatként” három magyar komédiát is játszanak egyszerre, ugyanakkor két olyan filmet is vetítettek, melyek Erdélyt magyar tartományként mutatták be: „hogy tűrhette a cenzúra, hogy ilyen filmet levetítsenek?”. A filozófus Eliade megoldást is vizionált: „varázslatos lett volna, ha egy diákcsapat szétzúzta volta a filmet és a berendezést”.
(folytatjuk) JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Történész a gyulafehérvári határozatról: kell rá hivatkozni!
Az 1918-as gyulafehérvári határozatot soha nem iktatták törvénybe, máig csak ígéret maradt. Ma az állam és kisebbség viszonyát már nem kiáltvány, hanem nemzetközi egyezmények és uniós ajánlások határozzák meg. Ennek ellenére, mint a román fél által önként tett ígéretre, továbbra is kell hivatkozni a gyulafehérvári kiáltványra – véli Novák Csaba Zoltán. A marosvásárhelyi történészt az 1918-as román nemzetgyűlés részleteiről és következményeiről kérdeztük.
román nemzeti ünnep, a nagy egyesülés századik évfordulójához közeledve egyre többször kerül szóba a gyulafehérvári határozat. Kik fogalmazták meg ezt a dokumentumot? Melyek voltak az érdekességei?
A gyulafehérvári határozat vagy kiáltvány megfogalmazását megelőzően a Román Nemzeti Tanács 1918. november 9-én Aradról már intézett egy ultimátumot a magyar kormányhoz, amiben kérték a közigazgatás átadását. A magyar kormány ezt elutasította, majd november 13–14-i aradi tárgyalások is kudarccal végződtek. Ezt követően fogalmazódott meg egy román nemzetgyűlés összehívásának gondolata a Wilson amerikai elnök által meghirdetett önrendelkezési elv alapján.
Mivel az akkori magyar kormány is ezt az álláspontot képviselte, nem ellenezte a gyűlés összehívását, sőt annak megszervezéséhez ingyenes MÁV járatokat biztosítottak. A dokumentum megfogalmazásában a Román Nemzeti Tanács tagjai és azon belül a magyar parlamentben is tevékenykedő Román Nemzeti Párt képviselői vettek részt, elsősorban Iuliu Maniu, Alexandru Vaida-Voevod, Vasile Goldis, illetve a két román püspök Iuliu Hossu és Miron Cristea.
Az egyesülésre vonatkozóan a román kormány is elküldött egy tervezetet, azonban a nagygyűlést megelőzően erről hosszas vita bontakozott ki, s végül is nem ezt fogadták el, hanem egy újat fogalmaztak meg. Így a Gyulafehérvári Kiáltvány szövege egy kompromisszum eredményekét született meg: az egyesülés kimondása mellett – a korábbiakkal ellentétben nem kötötték ki Románia demokratizálódását előfeltételként, illetve ennek bekövetkeztéig Erdély autonómiáját – de ajánlásként szerepelnek benne a demokratikus alapelvek például az általános választójog, a gyülekezési szabadság, az agrárreform stb. A határozat szövegét a december 1-jei nagygyűlésen Iuliu Hossu püspök olvasta fel, majd másnap a Vaida-Voevod vezette küldöttség Bukarestbe utazott és átadta azt Ferdinánd román királynak.
A kiáltvánnyal kapcsolatban fontos kiemelni, hogy a román király december 24-én csak az első pontját – vagyis Erdély egyesülését Romániával – iktatta a törvényben, a többi részét nem.
A mostani viszonyokat ismerve az 1918-as ígéretek egyenesen nagylelkűségnek tűnnek. Honnan eredt ez a „nagylelkűség”?
A gyulafehérvári határozat kapcsán fontos kiemelni a megszületés körülményeit. Románia győztesen, a Monarchia és benne Magyarország pedig vesztesen került ki az első világháborúból. Romániának az 1916-os szerződésben területi nyereséget ígértek, ha az Antant oldalán lép be a világháborúba. Az köztudott volt, hogy a vesztes államok sorsáról a béketárgyalásokon fognak dönteni, a terület nagysága, illetve hogy ezt végül is megkapja-e a román állam viszont nem volt világos. Az erdélyi románok képviselői tisztában voltak azzal, hogy ebben a bizonytalan helyzetben kisebbségbarát nyilatkozatokat kell tenni. Mivel ők maguk utasították vissza 1918 novemberében Aradon Jászi Oszkár kantonális elképzelését Erdély területének igazgatására vonatkozóan, ezért a román fél ígéretének ezt meg kellett haladnia, vagyis „nagyvonalúbbnak” kellett lennie. Mindezeket figyelembe véve kell értékelni a gyulafehérvári kiáltvány kisebbségekre vonatkozó tartalmát, bár az, hogy ez mennyire volt „nagyvonalú”, az relatív.
Miként reagáltak a nagygyűlésen történtekre az erdélyi magyarok, illetve a szászok?
A gyulafehérvári nagygyűlésen sem a magyar, sem a szász lakosság képviselői nem voltak jelen. Ez csak a román lakosság szándékának kinyilvánítása volt, így természetesnek vehető, hogy azon nem vett részt más nemzetrész képviselője. Az erdélyi szászok képviselői 1919. január 8-án a medgyesi gyűlésen elfogadták Erdély egyesülését Romániával, azonban a szász területek autonómiájához ragaszkodtak.
Ennek megértéséhez tudni kell, hogy 1918-ig a szászok képviselői – habár számszerűleg kisebbségben éltek Erdélyben – magukat nem tekintették kisebbségnek, hanem a német lakosság részének. Ugyanakkor a szász területek autonómiájának megvédése érdekében mindig is a kormányt támogató politikát folytattak, ami megmaradt 1918-at követően is. Vagyis a szászok ez által remélték autonómiájuk és pozíciójuk megőrzését.
Kevésbé ismert tény, hogy a gyulafehérvári nagygyűlésre és a román lakosság elszakadási törekvésére válaszként a Magyar- és Székely Nemzeti Tanács 1918. december 22-én Kolozsvárra hívott össze nagygyűlést, ahol ugyancsak több tízezer ember vett részt. A résztvevők itt is elfogadtak egy határozatot, amiben – a románokhoz hasonlóan – ugyancsak az önrendelkezésre hivatkozva Erdély autonómiája mellett foglaltak állást, amit természetesen Magyarországon belül képzeltek el. Vagyis 1918 végére mind a magyar, mind a román lakosság ugyanazon wilsoni elvekre hivatkozva kinyilvánította szándékát, ami természetesen egymásnak ellentmondott.
Az, hogy a kolozsvári nagygyűlés csak egy elfeledett esemény lett, míg a hozzá hasonló gyulafehérvárira, mint az egyesülés alapkövére hivatkoznak mutatja, hogy Erdély hovatartozását illetően nem a wilsoni elvek voltak a döntőek, hanem a világháborús vereség, illetve az ezt követőn trianoni békeszerződés.
Milyen volt a közhangulat, hogy érezték magukat 1918 előtt Erdélyben a románok? Milyen volt az etnikumok közötti viszony?
A román történészek előszeretettel hivatkoznak a Monarchiára, mint a „népek börtönére” azonban a kép nem ennyire negatív. A dualizmus időszaka a térség történelmében az egyik legdinamikusabb időszak, amikor hatalmas változások mentek végbe mind gazdasági, mint társadalmi értelemben. Ez, habár különböző mértékben, de érintette az egész térség lakosságát, beleértve mind a magyar, mind a román lakosságot. Az 1868-as nemzetiségi törvény elfogadásakor haladó szellemiségű és a maga módján egyedülálló jogszabály volt, ami sok tekintetben megfelelt a román lakosság akkori kívánalmainak. 1918-ra azonban a törvény sok tekintetben meghaladottnak számított, másrészt a törvény egyes részei soha nem mentek át a gyakorlatba.
A korabeli magyar politikai elit számára is világos volt Erdély korabeli etnikai összetétele – hogy ott a román lakosság van többségben – így a megoldást egyféle előremenekülésben látták: a polgári jogegyenlőség kimondásával, illetve a gazdasági fejlődés révén lehetőséget biztosítottak a kisebbségi lakosságnak is az érvényesülésre, cserébe lojalitást, illetve asszimilációt vártak el a kisebbségektől. Ugyanakkor az 1870-es évektől egy új generáció jelent meg a magyar politikai életben, akik egyre inkább az egységes állam kiépítésében látják a dualista állam fennmaradásának esélyeit, s mivel elégedetlenek voltak az elért asszimilációs sikerekkel különböző törvényekkel igyekezték azt gyorsítani. Ez óhatatlanul elégedetlenséget váltott ki a kisebbségi elitből, ami feszültségekhez vezetett, ami egyre jobban kiéleződött a 20. század elejére. Ez azonban messze volt a fentebb említett „népek börtönétől.”
Egy korábbi sajtónyilatkozatában úgy fogalmazott: „a nagy egyesülés 100 éves évfordulóján az akkori ígéretek betartását kérjük”. Közel 100 év után számon lehet-e még kérni ezeket az ígéreteket? Vagy közjogilag már elévültek?
A gyulafehérvári határozatot, mint említettem, soha nem iktatták törvénybe, így az csak egy ígéret maradt. Ettől eltekintve a két világháború közötti időszakban hivatkoztak erre is, mint jogforrásra, de ettől sokkal fontosabb volt a trianoni békeszerződéshez csatolt úgynevezett kisebbségi szerződés – amit a kényszernek engedve – de a román kormány is elfogadott és aláírt. Ez egyrészt lehetőséget biztosított, hogy sérelem esetén, a Nemzetek Szövetségéhez – az ENSZ elődje – panasszal forduljanak a kisebbségek, másrészt ígéretet tett a székely és szász lakosság vallási és tanügyi autonómiájára. A román kormány ezt sem tartotta be, azonban a két világháború között a magyar kisebbség végig erre hivatkozott, illetve ennek alapján dolgozták ki a különböző autonómia koncepciókat.
Azonban mind a trianoni békeszerződést, mind a kisebbségi szerződést felülírta az 1947-es párizsi békeszerződés, így jelenleg ez van érvényben. Így napjainkban az állam és kisebbség viszonyát nem a gyulafehérvári kiáltványban foglaltak, hanem a Románia által azóta aláírt különböző nemzetközi egyezmények, illetve európai uniós ajánlások határozzák meg. Mindezzel együtt, mint a román fél által önként tett ígéretre, továbbra is kell hivatkozni a gyulafehérvári határozatra. A régi rossz helyett egy új alaptörvény szükségeltetne, amely rögzítené, beváltaná az 1918-ban Gyulafehérváron a nemzeti kisebbségeknek tett ígéreteket.
Ez egy száz éves adósság, amelynek törlesztésére most alkalom nyílna. Az új alkotmánynak rögzítenie kellene például azt is, hogy a magyar hivatalos nyelv legyen ott, ahol a magyarok többségben élnek, és írja elő a magyar nyelvű ügyintézést is ott, ahol legalább 10 százalékos közösségünk részaránya, valamint az új alaptörvény államalkotó tényezőként ismerje el a romániai, erdélyi magyarságot.
Egy etnikumközi szerződés szükségességét emlegette, ez konkrétan mit jelent?
Az etnikumközi szerződés szükségességéről Kelemen Hunor szövetségi elnök már 2015-ben az államelnöki kampánya során beszélt. A 100. évforduló kapcsán fel kell tennünk a kérdést, hogy Románia közép és hosszú távra tervezett jövőképében számol-e a romániai magyarsággal vagy a szászok és a zsidók eltűnéséhez hasonló folyamatban gondolkodik. Amennyiben a válasz igen, közösen válaszokat kell találni arra, hogy mi a legmegfelelőbb intézményes berendezkedési rendszer erre.
A romániai magyarság 1918-tól kezdődően erre több megoldási lehetőséget, javaslatot is felkínált, amelyek többségét nem fogadták el. A probléma megoldásának egyik alappillérét jelentő kisebbségi statútum például csupán kétszer került részleges és rövid ideig tartó elfogadásra, mindkét esetben (a királyi diktatúra időszaka és 1945) olyan helyzetben, amikor az országra külpolitikai nyomás nehezült.
Véleményem szerint egy etnikumközi szerződés azért lenne fontos, mert rögzítené a többség és kisebbség közötti viszonyrendszert, az együttélés mindkét fél számára vonatkozó és mindkét fél által elfogadott feltételeit. Ennek a kisebbségek és a román állam között kellene létrejönnie, szem előtt tartva mindkét nép érdekeit, függetlenül a román politikai pártoktól. Ez a megállapodás szavatolná a kisebbségek jogait függetlenül attól, hogy pont milyen politikai színezetű kormány van hatalmon az országban.
L. L.
maszol.ro

Magyar Bukarest – a megvalósult álom (Könyvkuriózum)
A cím félrevezetőnek tűnhet, ugyanis nem arról van szó, hogy Románia fővárosa magyarrá vált, hanem egy olyan könyv megjelenéséről, amely korábban csupán álomnak tetszett. A magyarság bukaresti vagy esetleg a teljes Kárpátokon túli történetének megírása merő álom, jelentette ki Demény Lajos történész egyik tanulmányában. Lám, az álom valóra vált, amit nem tettek meg történészek, megcselekedte egy bibliográfus, Hencz Hilda. 2011-ben jelent meg a munka román nyelven, Bucureștiul maghiar címmel, két év múlva megérte második kiadását, s tavaly év vége óta a Háromszék napilapot támogató Hármas Alapítvány és a Magyar Napló közös kiadásában, János András fordításában, Farkas Réka szerkesztésében végre magyarul is olvasható.
Még senki sem írta meg a romániai magyar diaszpóra tudományosan dokumentált történelmét a kezdetektől napjainkig – írja Hencz Hilda bevezetőjében. Hozzáteszi, ez majdnem megmagyarázhatatlan, figyelembe véve, hogy a bukaresti magyarságnak két rangos történésze is volt: Veress Endre és Demény Lajos. Amit egy szakembernek sem sikerült megírnia, azt megtette egy pap és egy újságíró: Nagy Sándor és Beke György. Nagy Sándor (1896–1954) bukaresti református lelkipásztor A regáti kérdés című tanulmánya magyarázatot ad arra, mi jelentette a magyarság legnagyobb problémáját Óromániában: a nagy számban Kárpátokon túlra áttelepedettek rövid időn belül elrománosodtak nevükben, vallásukban és nyelvükben. Az uzoni származású Beke György (1927–2007) író erőfeszítéseit a 19. századi magyar diaszpóra egy-egy kiemelkedő személyiségére fókuszálta. Beke 1973-ban, negyed évszázados fővárosi tartózkodás után, elsőként adta meg a jelt a Ceauşescu korszak magyar értelmiségének Bukarest elhagyására. Tehát van valamicske előzménye munkájának, melynek megírása számtalan nehézségbe ütközött. Az akadályoztatások közül egyet emelek ki: a Bukaresti Római Katolikus Érsekség levéltára egy évszázada hozzáférhetetlen a kutatók számára. Demény Lajos szerint ennek fő oka, hogy a romániai római katolikus egyház így próbálja elrejteni erőltetett, magyarokat elrománosító politikáját. Az egyetemes katolikus egyház nem fektetett hangsúlyt hívei etnikai hovatartozására, így a román államnak alárendelt jászvárosi püspökség és a bukaresti érsekség kitűnő eszköz volt a moldvai csángók és a Bukarestben munkát kereső székelyek tízezreinek elrománosításához.
Az asszimilációra beszédes példa Szathmári Pap Károly (a magyar szakirodalomban ebben az alakban állandósult neve, a románban főleg Carol Popp de Szathmary, Hencz Hilda könyvében is ekképp jelenik meg, s a magyar kiadásban ennek megfelelően többször Szathmáry Papp Károly szerepel) esete. Az udvari festő és fotográfus – s hozzáteszem, az egyesült fejedelemségek, majd Órománia címerének alkotója (Nagyromániáé Keöpeczi Sebestyén József címerművész) – Bukarestben telepedett le. Felbukkan neve a református egyház anyakönyvében. Többször nősült, szász evangélikus volt három felesége is. A művész egyetlen fia anyjával, Anna Charlotte Böttgerrel 1865-ben kötött házasságot a református templomban. A bukaresti evangélikus temetőben helyezték örök nyugalomra, az evangélikus anyakönyv megemlíti református vallását. Fia, Károly Sándor, akit Alexandru Satmariként ismernek, román nőt vett feleségül, ő is az evangélikus temetőben nyugszik, de temetési szertartását már ortodox pap végezte.
Habár a levéltári anyag kevés vagy nem hozzáférhető, az időszakos publikációk gyűjteményei nagyon hiányosak, a bukaresti magyarság élete – szubjektív módszerekkel ugyan, de – rekonstruálható a több tucat önéletírásban, emlékiratban, útinaplóban megjelent életmorzsákból, korabeli sajtóból, miként Hencz Hilda lelkiismeretes munkával tette.
A könyv négy fejezete a történelmi szakaszokat fedi le. Első a kezdetektől, azaz a magyarok bukaresti megtelepedésétől az első világháború végéig tárgyalja a kérdést, a második a két világháború közötti időszakban, a román nemzetállamban tengődő magyar kisebbséget, aztán a második világégést követő kommunista időszak, végül az 1989-es fordulatot követő rendszer következik. A szerző több mint 1500 nevet vonultat fel, ennek ellenére a könyv egységes, követi a vezérfonalat, a bukaresti magyarság sorsát. Időnként a tágabb térségbeli történések kontextusába helyezi az eseményeket – a jobb megértés végett. Így vázlatosan megismerhetjük a regáti magyarság életútját, hisz Erdélyből, a Székelyföldről nemcsak Bukarestbe, hanem a moldvai és havasalföldi nagyobb városokba is települtek át magyarok. A könyvben való tájékozódásban nagyon hasznos a névmutató, mely oda irányítja az olvasót, amire kíváncsi, hacsak nem regényszerűen, elejétől a végéig olvassa a könyvet. A magyar református egyház bukaresti megtelepedésének kezdete az 1690-ben oda érkező Décsei és Matkai kuruc katonákhoz köthető. Elég sok református magyar élt már Bukarestben, s elhatározták egy egyházközség megalapítását. Telket vásároltak és imaházat építettek. Az 1830-as években már mintegy 6000 fősre becsülték a bukaresti magyarság létszámát. A magyarok bevándorlásának oka sokrétű, de legfontosabb közülük a szegénység. Elég könnyen kaptak munkát, szabadon űzhették mesterségüket, az élelmiszerhez meg olcsón jutottak hozzá. Sükei Imre (1793–1849) református pap első magyar istentiszteletét 1815. májusában tartotta a lutheránus templomban. Az 1815-ös évre teszik a bukaresti magyar nyelvű oktatás kezdetét is. A református templomot 1821 karácsonyán szentelték föl. A magyaroknak és németeknek szánt katolikus iskolát 1824. március 21-én nyitották meg a Barátok temploma udvarán. A 19. század első felében a mesterembereken, kereskedőkön, árusokon, papokon és tanítókon kívül több magyar orvos, gyógyszerész, építész, mérnök, művész, fényképész és zenész is letelepedett ideiglenesen vagy véglegesen Bukarestben és a vidéki román városokban. Az 1848–49-es magyar forradalom leverését követően indult el az egyik legnagyobb magyar kivándorlási hullám.A negyvennyolcas magyar emigrációból kiemelkedik Koós Ferenc lelkipásztor. Ábrahám István kocsigyártó, a bukaresti Magyar Társulat elnökének kezdeményezésére a Nyergestetőn emlékművet állítottak az alábbi felirattal: ,,Ezen honvéd szobrot állították közös adakozásból azon székely honfiak és honleányok, akik kivándoroltak Románia fővárosába, Bukarestbe”. Az obeliszket 1897. augusztus 8-án szentelték fel. Az avatón mintegy kétezer egykori honvéd vett részt. A 19. század végére a magyar emigráció jelentős méreteket öltött. A magyarországi statisztikai adatokban több mint 31 ezer székely kivándorló szerepel. Csak 1900 februárjában 2357 Romániába szóló magyar útlevelet állítottak ki. A kivándorlásnak egyetlen oka volt: a szegénység. A első világháború elvesztésével a magyar állam drámai változásokon ment keresztül. A legtöbb szenvedés az erdélyi magyaroknak jutott osztályrészül, de a következmények a Kárpátokon kívül élőkre is kihatottak. A regáti magyar közösséget évekig megfigyelték még a templomokban is.
A magyarok leghatásosabb büntetése az asszimiláció volt. A nyíltan magyarellenes és antiszemita Brătianu, akinek Erdély az erdélyiek nélkül kellett volna, ki is jelentette, hogy az egyetlen, európai megoldás a kisebbségek beolvasztása. A magyarok sorai nagyon megritkultak a háború alatt és után. Közösségi ingatlanjaikat elkobozták, csak a református templom épülete maradt az övék. Közvetlenül a háború után könnyen találtak munkát az építkezéseknél, ezen a területen ugyanis nagy volt a fellendülés. „Bukarestet magyarok építették” – mondta egy székely, akit szülőföldjén az adók tönkretettek, és kénytelen volt a fővárosban munkát keresni.
1935-ben Alexandru Vaida-Voievod javasolta a „numerus valachicus” bevezetését, amely védelmet nyújtott a nemzeti munkaerőnek, és korlátozta a kisebbségiek alkalmazását. Az asszimilációt gyorsította a magyar iskolák háború utáni betiltása. Még a vallás magyar nyelvű oktatása sem volt lehetséges 1929-ig, akkor engedélyezték az iskola újraindítását a református egyháznak visszaszolgáltatott ingatlanban.
Az 1940-es Erdélyi Református Naptárból megtudjuk, hogy Bukarestben és környékén 36 036 magyar református élt, a többi regáti területen (Ploieşti, Galac, Brăila, Moreni, Piteşti, Konstanca stb.) még körülbelül 21 500.
A második világháború után az 1948-as tanügyi törvény államosította a felekezeti iskolákat, a bukaresti iskola tehát 1949-től állami líceummá alakult. A vallási törvénnyel a kommunista állam átvette az ellenőrzést az egyházak fölött. 1948-ban Luka László a nemzetiségi kérdést megoldottnak nyilvánította, és a következő évtől sorra letartóztatták a Magyar Népi Szövetség vezetőit, hazaárulónak és irredentának nyilvánítva őket.
Nagyon hamar beindult az új generációs magyarság asszimilációja is. Az ’50-es években érkező családok gyermekei román iskolákba jártak. Az 1956-os magyarországi forradalom következményeként a Román Kommunista Párt elindította a magyar kedvezmények megszüntetésének második hullámát, újabb lépést tett az erőltetett asszimiláció felé. Az első áldozatok a moldvai csángók voltak. 1958-ban felszámolták az egész, 78 általános iskolából, egy líceumból és egy tanítóképzőből álló magyar nyelvű iskolahálózatot. Egy másik megszorító intézkedés során a nemzetiségi iskolákat egyesítették román iskolákkal. A rendelkezés a kolozsvári Bolyai Egyetemre is vonatkozott.
1968 augusztusa, a csehszlovákiai invázió után, a Ceauşescu rendszer több bukaresti magyar intézmény létrehozásáról döntött. Domokos Géza szerint ez Ceauşescu álnok politikájának része volt, így akarta elérni, hogy az erdélyi magyar intézmények minél többet veszítsenek fontosságukból és befolyásukból. Az intézmények létrejötte magyar értelmiségiek újabb hullámát vonzotta Bukarestbe.
Tulajdonképpen Ceaușescu a 19. században elkezdett politikát folytatta: a magyarok asszimilációját célzó stratégiája kidolgozását és életbe ültetését sorozatos támadásokkal hangolta össze. E politika hivatalos kezdőjelét az 1972-es pártdirektívák adták meg, amelyek célként tűzték ki a román állampolgárok társadalmi és nemzeti homogenizálását. Az 1989-es rendszerváltás után felpezsdült kissé a bukaresti magyar élet, de, mint a szerző írja, a legutóbbi szabadtéri ünnepségen a gulyással és sörrel kezdődő majális miccsel ért véget, a magyarok román etnokulturális környezetbe való beilleszkedésének biztos jeleként. A bukaresti magyarságnak már fújják a takarodót – állapítja meg Hencz Hilda. A jelenlegi helyzet szerint a magyarok bukaresti és egyben a Kárpát-kanyaron kívüli nagy kalandja a végéhez közeledik. Évtizedek kérdése csupán, hogy a pár száz magyar bukaresti fiatal teljesen beolvadjon. Nicolae Iorga 1939-ben kifejtett vágya: „A megtisztítás, a visszanemzetiesítés sürgető kötelesség a jövőre nézve. Egy fővárosnak a nemzeti elem erőteljes uralmát kell jelentenie.” Hencz Hilda végszava pesszimista, vagy inkább realista? Sajnos, a történtek ismeretében a második változat tűnik valószínűbbnek.
Manapság igen elcsépeltnek hangzik a hiánypótló kifejezés, mivel minden fedezet nélkül kezdték használni. Esetünkben teljesen jogosan alkalmazható a minősítés, hisz, mint a bevezetőben olvashattuk, csak szórványos és csak egy-egy szakaszra vagy személyiségre összpontosított írások jelentek meg eddig. Az első, alapos kutatásokon alapuló, jól dokumentált összegző munka a Hencz Hildáé. A mű árnyaltan szubjektív, de ez érthető, hisz a megírtak egy részét átélte a szerző. Nem tökéletes, nem is lehet az, hisz egy csomó forráshoz nem juthatott hozzá. Csak remélni tudjuk, jön idő, amikor a román állami és egyházi intézmények legyűrik komplexusaikat, lehetővé teszik a teljes körű kutatást, és megismerhetjük a bukaresti, regáti magyarság történetét annak teljes valójában, hisz az is történelmünk része. Hencz Hilda jól dokumentált könyve a bukaresti magyarok asszimilációjának története – azaz a „regáti kérdés” nem vesztett aktualitásából.
Olvasásra ajánlom minden magyar embernek, tanulmányozásra minden politikusnak.
Könyvbemutató: Sepsiszentgyörgyön április 6-án 18 órától a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében, Csíkszeredában április 7-én 17 órától a Kájoni János Könyvtárban.
Szekeres Attila / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az autonómia és a nagy egyesülés – a BBTE rektorának elgurult a gyógyszere
100 évvel ezelőtt több mint 100.000 ember tartott Erdély minden szegletéből Gyulafehérvárra, hogy tanúja legyen annak, amint beteljesül Románia történelmének legjelentősebb aktusa. A románok lelkesen és hazaszeretettől áthatott szívvel érkeztek, hogy összefogjanak egy egységes országért.
A román népnek az első világháború után sikerült kihasználnia az európai népek felszabadítási mozgalmát és a „Gyulafehérvári Nemzetgyűlés Határozatában” szentesítette saját felszabadítását és egyesülését. Azok, akik saját szemükkel látták ennek a több évszázados államnak a beteljesülését, a szabadság borzongását a szívükben hordva pusztultak el, a következő nemzedékek számára pedig az 1918-as Egyesülés szép történelemleckévé vált, melynek előnyeit – a románok és más erdélyi etnikumok szabadsága és nemzeti identitásának védelme – néha nem értékelve élvezzük.
Megtiszteltetés volt, hogy Ioan-Aurel Pop akadémikussal és egyetemi professzorral és doktorral, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem rektorával beszélgethettem arról, milyennek látják egy évszázaddal később azt a momentumot azok, akik egy olyan Románia határain belül éltek, melyért sok százezren áldozták fel magukat. Mielőtt elmerülnénk a vele készült interjúban, meg kell említeni, hogy prof. dr. Ioan-Aurel Pop történész, akadémikus, egyetemi professzor, a Nemzetközi Történelemtudományi Bizottság Nemzetközi Kapcsolatok Történelme Részleg tagja, a Romániai Történészek Nemzeti Bizottságának alelnöke és Egyetemi Címeket és Okleveleket Tanúsító Országos Tanács (CNATDCU) tagja.
Több könyv szerzője, melyek közül megemlítjük a Românii şi maghiarii în secolele IX-XIV. Geneza statului medieval în Transilvania, ed. I-a şi a II-a (Románok és magyarok a IX-XIV. századokban. A középkori állam születése Erdélyben. I. és II. kiadás – a szerk.), Istoria Transilvaniei (vol. I., până la 1541) (Erdély történelme - I. köt., 1541-ig), Istoria Transilvaniei (vol. II, de la 1542 până la 1711) (Erdély történelme – II. kötet, 1542-től 1711-ig) és Istoria României – Compediu (Románia történelme – Összefoglalás).
- Már régebb óta figyelem, hogy azok, akik a magyar kisebbségnek adandó autonómiát támogatják, követeléseik alátámasztására a Gyulafehérvári Nagy Nemzetgyűlés NYILATKOZATÁRA hivatkoznak. Mit kellene ezekre a követelésekre válaszolnia egy román történésznek, kultúrembernek?
- Kezdetnek minden olvasójukat arra szeretném emlékeztetni, hogy demokratikus társadalomban élünk (mely – e pillanatban – demokratikusabb, mint Románia egyes nyugati vagy északnyugati szomszédainak társadalmai), melyet nehezen, emberi áldozatokkal építettünk fel és melyet minden áron meg kell védenünk. Márpedig egy demokratikus társadalomban a gondolat-, a lelkiismeretszabadság, a petíciós jog és más hasonlók nemcsak megengedettek, de az alkotmány egyenesen szavatolja azokat. Ezért a magyar vezetőknek is megengedett, hogy bármit kérjenek Romániában! Egy feltétellel: kéréseiknek be kell illeszkedniük a Romániának nevezett állam demokratikus jogrendjébe
és az Európai Unió szabályozásainak kereteibe. Ebben a szellemben viszont a romániai magyar közösség egyes szervezetei által kért autonómiának semmi köze sincs a demokráciához és a Gyulafehérvári Nagy Nemzetgyűlés Határozatához sem. Nézzük meg, miért!
Először is, a magyar vezetők által (érdekvezérelt és módosított) autonómia kifejezést a kérdéses Határozat szövege egyetlen alkalommal tartalmazza, nevezetesen a II. cikkelyben: „A nemzetgyűlés a fent említett területeknek (Erdély, Bánság és Partium – a Partiumról, vagy „magyar Részekről”, abban az értelemben, hogy ezek a Magyarország felé eső románok által lakott területek voltak, vagyis a Körösvidékről, Szatmárról, Máramarosról, Szolnokról, Ungról, Beregről, Ugocsáról és a többiről van szó) ideiglenes autonómiát biztosít az általános népszavazással választott alkotmányozó testület összegyűléséig.” Mint látható, a többségében románok által lakott, Romániával egyesült területekről van szó (kb. 100.000 négyzetkilométer), egységesen kezelt területekről. Másodsorban, a Gyűlés még e területeknek is csak ideiglenes autonómiát adott, annak az egyetemes szavazással megválasztott gyűlésnek az összejöveteléig, melynek feladata új alkotmányt adni a Román Királyságnak. Mindezeket a rendelkezéseket szigorúan betartották, Erdély pedig a Bánsággal és a nyugati Részekkel együtt végleg, bármiféle autonómia nélkül, csak a jelzett feltételek teljesítését követően tagozódott be Romániába. A december 1-i Határozatot bírálók „megfeledkeznek” egy lényeges ügyről, nevezetesen az egyesülés „elrendeléséről”. A dokumentumnak pontosan a szóban forgó románok és az említett területek Romániával való egyesülése a kulcseleme! Ezt az egyesülést pedig a demokratikusan megválasztott és az összes szóban forgó románokat képviselő hivatalos dokumentumokkal („megbízó levelekkel”) rendelkező 1228 küldött „rendelte el”. Márpedig a romániai magyar kisebbség, az összes többi kisebbséggel ellentétben, sohasem ismerte el explicit, globális és hivatalos módon a Nagy Egyesülést.
Ebből kell kiindulni.
Miként hivatkozhatnál a gyulafehérvári dokumentumba foglalt bizonyos kijelentésekre, elvekre, jogokra, ha te nem ismered el annak az okiratnak a lényegét, amiről itt írunk? De még így is, a szóban forgó elvek, józan, helyes és tárgyilagos elemzése esetén teljesen másról beszélnek, mint magyaroknak nyújtott autonómiáról. Ezekre néha tudatlanságból, máskor szándékosan hivatkoznak, tudva, hogy kevés román olvassa ma már azokat, vagy ha igen, még kevesebben tudják helyesen értelmezni őket. Marius Diaconescu kollégám nem olyan rég helyesen és közérthetően elmagyarázta ezeket a gyulafehérvári elvek kiforgatásával kapcsolatos dolgokat.
- Ezeket különben intenzíven felhasználták a Tusnádfürdői Nyári Egyetemen is annak bizonyítására, hogy az önrendelkezésre vonatkozó magyar követelések, a román állam jövője, Nagy-Románia centenáriuma a Gyulafehérvári Nyilatkozatban szereplő állítások megvalósulásához kötődnek. Kérjük, hogy professzorként és románként is mondja el véleményét.
- Ezeket az „elveket” a magyar nyári táborokban nem a magyar nemzet és nem a romániai magyar kisebbség javára, hanem a kedélyek felszítására használják fel. Bármelyik román értelmiséginek gondosan el kell olvasnia a Nagy Nemzetgyűlés Határozatot és magának kell megítélnie azt. Az említett gyűlés – az Egyesülés ünnepélyes elrendelése után – a következő alapvető elveket határozta meg: „teljes nemzeti szabadság minden együttélő népnek”, „egyenlő jogok és teljes autonóm vallásszabadság az állam minden felekezete számára”. A „teljes nemzeti szabadságot” egyértelműen, párhuzamos értelmezések lehetősége nélkül határozták meg és az a Határozat szerzői számára az „együttélő népek” jogát jelentette arra, hogy „saját nyelvükön részesüljenek oktatásban, közigazgatásban és ítélkezésben”, „képviselettel rendelkezzenek – Románia – törvényhozó testületeiben”, valamint az ország kormányzásában. Mit lehet elmondani ezekkel az elvekkel kapcsolatosan?
A romániai magyarok a saját nyelvükön részesülnek „oktatásban”, ingyenesen és gyakran állami ösztöndíjjal óvodától a doktori címig és a posztgraduális képzésekig. Nincs, például, olyan magyarok által kért felsőoktatási program, amit ne engedélyeztek volna az állam szakirányú szervei. Ennek feltétele a legnagylelkűbb Európában: legalább tízen kell jelentkezzenek arra a szakra. De a pozitív diszkrimináció szellemében 7-8 hallgatóval is engedélyeznek szakokat. Következésképpen 10 ilyenfajta tanulmányokra jelentkező hallgató számára Romániában kb. 20 magyar professzort fizetnek. Ha pedig nincs 10 jelentkező ilyenfajta tanulmányokra, akkor Magyarországról hoznak fiatalokat, akik az európai szabályozások szellemében Romániában tanulnak, magyarul, a román állam költségvetéséből fenntartott helyeken!
Sőt: egy magyarul tanuló hallgató kétszeres finanszírozást kap az államtól (egy németül tanuló pedig 2,5-szerest) a románul tanulóhoz képest. Az 1918 utáni Romániában sohasem állították le a minden fokú magyar nyelvű oktatási rendszert, csak korlátozták a nacionalista kommunizmus korszakában (a XX. század 80-as éveiben). Következésképpen ma elég sok romániai magyar nem beszéli jól (vagy nem beszéli egyáltalán) az ország hivatalos nyelvét és képtelen beilleszkedni a román közösségbe (miközben a legfrissebb népszámlálás szerint a román etnikumúak adják a lakosság csaknem 90 százalékát). Márpedig a romániai magyaroknak lehetőségük van tökéletesen kétnyelvűnek lenni és bármilyen tisztséget betölteni, bárhol az országban, lekörözve a román etnikumúakat. Egyes magyar vezetők káros politikája miatt, sajnos, ez a lehetőség elvész, nem hasznosul.
A saját nyelvű közigazgatással ugyanez a helyzet: a magyarok mindenhol az országban az arányuknak megfelelően jelen vannak a közigazgatásban, azokban a falvakban, községekben, városokban, megyei jogú városokban pedig, ahol többségben vannak, a közigazgatás gyakorlatilag magyar, magyar nyelven zajlik. Az „ítélkezés” a magyar többségű területeken gyakran magyar bírókkal és törvényszéki jegyzőkkel zajlik. Amikor arra szükség van, a román állam tolmácsokat biztosít. Következésképpen bármelyik peres fél, tanú stb. korlátozás nélkül magyarul beszélhet a bíróság előtt. Van értelme a többiről is beszélni? A magyaroknak a két háború közötti időszakban, akárcsak a többi kisebbségnek, parlamenti képviselettel rendelkező saját pártjaik voltak. Amikor pedig nem voltak, akkor már minden pártot felszámoltak, a románokat is (1938-tól 1944-ig). A kommunizmus alatt Erdélyt nagyjából 1950-ig, 1953-ig a magyarok vezették, aztán folyamatosan jelen voltak Románia vezetésében, minden központi szervben, az arányuknak megfelelően, sőt azt meghaladó mértékben. A magyarok most folyamatosan részt vesznek a kormányzásban, még akkor is, amikor nem alkotnak koalíciót egy többségi párttal. A Képviselőházban és a Szenátusban nem volt egyetlen törvényhozási ciklus sem magyar képviselők és szenátorok nélkül, méghozzá a választás útján elértnél nagyobb arányban. Nincs olyan, úgy-ahogy fontos országos jellegű intézmény, ahol ne lenne jelen a magyar pártok egy vagy több képviselője, a Román Nemzeti Banktól a Román Kulturális Intézetig.
Igaz, hogy a hivatkozott dokumentumban még egy helyen használják az autonómia szót (pontosabban, mint láthattuk, az „autonóm” melléknevet), nevezetesen a III. cikkelyben, ahol „az állam minden felekezete számára” biztosított „teljes autonóm vallásszabadságról” beszélnek. De itt nyilvánvalóan vallásról, felekezetekről van szó és nemcsak a magyarokéról (kálvinista, erdélyi római katolikus, unitárius és a többi), hanem az összesről. Következésképpen az 1918. december 1-i gyulafehérvári dokumentumban sehol sincs szó valamelyik kisebbségnek (vagy akkori szóhasználattal „együttélő népnek”) biztosított (területi, kulturális, regionális, jogi, közigazgatási, politikai és a többi) autonómiáról, hanem a már említett értelmezésű „teljes nemzeti szabadságról”, nevezetesen arról a jogról beszélnek, hogy saját nyelvükön részesüljenek oktatásban, közigazgatásban, ítélkezésben, képviselőik legyenek a kormányban, a parlamentben és így tovább. Márpedig ezek megvalósultak és nap mint nap megvalósulnak. Természetesen, ma sincs – mint bármely emberi dologban – tökéletesség! Egy magyar sohasem fogja magát úgy érezni Romániában, mint Magyarországon, az „anyaországban”, ahogy azt egyesek nevezni szeretik.
Az a baj, hogy egyes magyar vezetők Magyarországgá akarják változtatni Erdélyt (ahogy azt hajdanán illuzórikusan hitték), ami már nem lehetséges. Ezért jobb lenne, ha mindnyájan egy új Románia hatékony és becsületes felépítésére összpontosítanánk energiánkat az Európai Unió keretében és nem kellene középkori nosztalgiákat kergetni, mint amilyen „Székelyföld autonómiája”! Egyes magyar vezetők és román állampolgárok pedig szabadok abban, hogy ne szeressék Romániát, de törvényi kötelességük tisztelni azt. Különben összetűzésbe kerülnek a törvénnyel.
- Vajon, ha a Nyilatkozatot elfogadó Nagygyűlés nyomán létrehozott állam ellen harcolsz, akkor hivatkozhatsz még rá, hogy többletjogokat követelj? Egyes magyar vezetők az 1918 után egyesült román állam ellen harcoltak a hadseregükkel (Székely Hadosztály), a két világháború közötti romániai pártjukkal és Magyarország propagandájával.
- Ismétlem: a magyarok közösségként sohasem ismerték el Erdély egyesülését Romániával, explicit, egyértelmű módon, ahogy azt a szászok, a svábok, az ukránok, a romák stb. tették (a nem-magyar kisebbségek közül csak a szászok esetében volt jelentősebb állásfoglalás ebben a kérdésben és az sem volt egyértelműen románpárti – ld. itt –, az ukránokról és főleg a romákról nincs értékelhető adat – a szerk.). Mit jelent ez? Ez az Erdély lakosságának abszolút többsége által az akkor hatályos nemzetközi jog összes rendelkezésével összhangban lévő és az 1919–1920-as Párizsi Békekonferencia által igazolt, majd az 1989 előtti és utáni más nemzetközi jogi értékű dokumentumok által elismert 1946–1947-es Békekonferencia által újra igazolt 1918. december 1-i „rendelet” el nem fogadását jelenti. Ebben az esetben az ezt a hozzáállást támogató magyar közösségi vezetők (nem minden magyar!) nemcsak a román, hanem a nemzetközi törvényeken is kívülre helyezik magukat és nincs joguk egy olyan dokumentumra hivatkozni, melyet lényegében nem fogadnak el.
Más szóval, a gyulafehérvári gyűlés határozatából nem emelheted ki csak azokat a részeket, melyek nem felelnek meg neked! De a magyar vezetők még így is, a pro domo érvelésükben is – mint látható volt – tévednek: a kérdéses nyilatkozat, melynek csak az Egyesülés tekintetében van törvényereje, sehol sem tartalmaz autonómiát az erdélyi etnikai kisebbségek számára…
- Az AEÁ-ban, ha kilépsz a törvény ernyője alól, ahogy egyes magyar vezetők kiléptek a Nyilatkozat ernyője alól, amikor úgy döntöttek, hogy harcba lépnek az újonnan létrehozott román állam szétszakításáért, akkor a törvény többé nem véd meg, sőt veszélyforrásnak tekint. Mi a véleménye erről az érvről? Jogos, vagy ha nem, akkor melyek lennének az árnyalatok?
- Románia nem Amerika és Európa sem egyenlő az AEÁ-val! Európának erős történelmi hagyományai vannak, melyeken nem lehet könnyen és kockázatmentesen túllépni. A magyarokat évszázadokon keresztül „domináns, nemesi, felsőbbrendű” nemzetként nevelték, „a Kárpát-medence civilizátorainak” mondták őket, ahol a hajdani kisebbségeknek (románoknak, szlovákoknak, horvátoknak, ruténeknek, szerbeknek stb.) örökre hálásaknak kellett volna lenniük, azonosulniuk kellett volna a magyarok nyelvével és kultúrájával, el kellett volna fogadniuk azt a „nagy megtiszteltetést”, hogy asszimilálódhatnak ebbe a „nagylelkű magyar nemzetbe”. Márpedig a kérdéses nemzetek szintén életre keltek, majd követelték és – ahogy az természetes is – megszerezték a jogaikat. Ezért meg kell érteni és udvariassággal, nagylelkűséggel, sőt akár pozitív diszkriminációval is kell kezelni a bizonyos magyar körökben még mindig létező mérhetetlen gőgöt, amit az „ezeréves” uralkodói mentalitás táplál. Az állam által megtett bármilyen kemény lépést hangsúlyosabban érez meg egy kisebbség, vagy a kisebbségekhez tartozó egyes egyedek. Persze, egy jól szervezett és erős állam tökéletes rendet teremthetne és példásan megbüntethetne bármilyen törvénysértést, a kisebbségeket is beleértve, ahogy azt Magyarország, Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Ukrajna és mások teszik. De egyrészről Románia nem egy jól szervezett állam, másrészről egy ilyenfajta, erőből való fellépés nem hozná a tisztességes románok által elvárt eredményeket (legalábbis nem a magyar kisebbség esetében). Ez nem azt jelenti, hogy a román államnak nem kell küzdenie az összes hatályos törvény tiszteletben tartásáért.
- Lehet-e a Nagy Nemzetgyűlésre hivatkozni, ha azt nem ratifikálta Románia Parlamentje? Vagy Bukarest is ekként fogadta el?
- Románia Parlamentjének nem kellett ratifikálnia a gyulafehérvári dokumentumot! Románia tudomásul vette az említett határozatot és törvényerővel ruházta fel az abba foglalt rendeletet. A határozat egyetlen törvényerejű döntése pedig a románok és az általuk lakott (hajdanán Ausztria-Magyarországhoz tartozó) területek egyesülése volt Romániával, ez a döntés pedig a bukaresti Parlamentben is törvény lett. A többi elv, elgondolás, ajánlás, célkitűzés és más hasonló dolog volt, melyek egy álomszerű, ideális demokratikus társadalomban alkalmazhatók. A románok nem akartak elnyomottakból elnyomókká válni, ezt pedig – amennyire az emberileg lehetséges volt – be is tartották. Az erdélyi magyarok, természetesen, nem érezhették magukat úgy a Román Királyságban és aztán Romániában, mint a „történelmi Magyarországon”, melyben a diszkrimináció államelv volt. De ezen túlmenően fel kell számolnunk azt a káros legendát, hogy a Gyulafehérvári Határozat magában hordozná a magyarok és/vagy a többi kisebbség (területi, vagy bármilyen másfajta) autonómiájának elvét
és hogy a román állam nem ismert el és alkalmazott egy ilyenfajta elvet. Ez egy belemagyarázás, ami nem tesz mást, csak zavart, egyet nem értést, hazugságot, sőt etnikai gyűlöletet kelt.
- Mi a véleménye Románia centenáriumi készülődéseinek stádiumáról?
- Ez a „stádium” egyszerűen nem létezik! Egy zagyvaság volt az egész az elejétől kezdve (a Nagy Egyesülés Centenáriumának szentelt Főosztály 2016-os létrehozásától) egészen a végéig (ennek a szervnek a Művelődésügyi Minisztériumon belüli 2017-es eltemetéséig, ahol igazgatóság lett, vagy valami ilyesmi). Ki érthet ebből még bármit is? Azt hiszem, hogy a hatóságok vagy nem tulajdonítanak semmilyen jelentőséget a Centenáriumnak, elavult, irreleváns, a „krónikák porához” méltó akciónak tekintik, vagy ezen a téren sem képesek semmire (ahogy az autópályák, a vasút, az oktatás, az egészségügy és a többi esetében sem). Ez nem azt jelenti, hogy az összes román tehetetlen vagy műveletlen, és semmit sem tesz a Nagy Egyesülés Centenáriuma ügyében. Legalábbis „Erdélyben, a Bánságban és a nyugati Részeken” tisztességgel készülünk az eseményre, ahogy az tisztességes házaknál szokás. (Tudom, hogy miként készülődnek az 1918-ban Főnix-madárként feltámadt Lengyelországban, vagy Csehországban, Szlovákiában, Horvátországban, Litvániában, Lettországban, Észtországban és így tovább.) Mindezek a közép-kelet-európai népek és országok 1918-ban támadtak fel újra és természetes dolog, ha felidézik történelmüknek azokat a meghatározó pillanatait. Annál inkább „felelőtlenek, kihívók és észbontók” (Mircea M. Morariu szavaival élve) egyes magyar vezetők, például Kelemen Hunor rendszeresen tett kijelentései, akik nem tesznek mást, csak azt igazolják, hogy egyes magyarok (hatóságok, szervezetek és személyek) részéről létezik egy információs háború a románok és Románia ellen.
Kelemen úr hajdani uralkodói arroganciával arra emlékeztet bennünket, hogy a magyarok ezer éve vannak itt, míg a románok csak száz éve, megfeledkezve arról, hogy éppen ezért a mérhetetlen büszkeségért, ezért a dominanciavágyért és minden áron való uralkodásért vesztették el a nagy Magyarországot. Az ilyenfajta erdélyi és nemcsak erdélyi magyar vezetők megfeledkeznek arról, hogy vége van annak, amikor minden román szolga volt, hogy a románok feltámadtak és demokráciára ébredtek, hogy békében akarnak élni a velük együtt élőkkel, nem kérdezve többet állandóan, hogy ki volt az első és ki volt erősebb. Mindenesetre Románia egységes, szuverén és független államként való elismerése nélkül – már amennyire valóságosak lehetnek ma ezek a jellemzők – nincs lehetőség kiegyezésre. Miért nem állnak elő a magyarok egy egyetértési és együttműködési stratégiával, nagylelkű valóságok felépítésére vonatkozó nagylelkű elgondolásokkal, jó szavakkal és dicséretekkel akkor, amikor indokolt? Számukra Románia egy katasztrófa és egyetlen bűne van, mégpedig az, hogy létezik, a románok pedig arra születtek, hogy szolgák legyenek és a „Kárpát-medence civilizátoraira” hallgassanak, ahogy nem olyan rég még mondták és írták. Kelemen úrnak, hiszen meghatározó politikus, ismernie kellene a tömegek pszichológiáját és nem kellene állandóan feszítenie a húrt, a román néppel szembeni lenéző nyilatkozatokat téve és megvetést gerjesztve, főleg, hogy az „anyaország” példája jelenleg minden európai demokrata számára siralmas, ahol a budapesti hatóságok politikájában Horthy Miklós és más totalitárius szellemek dicsőítését, az idegenek és a menekültek elítélését, a felsőoktatás ellenőrzését látják és így tovább. A románok szerencsére már nem szolgák, sem mások alávetettjei, képesek a saját fejükkel gondolkodni, képesek megismerni, összehasonlítani és következtetéseket levonni. Ebben a szellemben csakis egyetlen következmény körvonalazódik egyes magyar vezetők politikájából: a romániai magyar kisebbség elszigetelődési tendenciája, a román társadalomba való integrálódás elutasítása (ami implicit módon az emigrálás gondolatát is magába foglalja), a román nép, értékeinek és jelképeinek a lenézése.
Ha „a romániai magyaroknak nincs mit ünnepelniük 2018-ban”, akkor egyértelmű, hogy nem ismerik el annak az államnak a legitimitását, melyben élnek, vagyis Románia legitimitását. Ez pedig az alkotmány súlyos megsértése és a törvény bünteti. Márpedig így nem lehet együtt élni. Együttéléshez nagylelkűségre, megértésre, odaadásra, másságra van szükség. Ezt szeretnénk látni a romániai, a magyarországi és a bárhol élő magyar vezetők mindennapos gyakorlatában. Szerencsére sok romániai magyar hűséges és tisztelettudó polgára annak az államnak, melyben élnek.
A románok különben egyáltalán nem szörnyetegek vagy identitásrombolók, ahogy azt egyes forrófejűek és Szent István Magyarországának dicsőségéről álmodozók állítják. 2018-ra vonatkozóan pedig most összegyűlünk, emberek és intézmények, és továbbra is össze fogunk gyűlni, hogy szép, emlékezetes, nyugodt ceremóniákat gondoljunk ki, de főleg azért, hogy forrásköteteket és összefoglalókat jelentessünk meg, új korabeli tanúvallomásokat hozzunk felszínre, történelmi épületeket tatarozzunk, múzeumokat frissítsünk fel és nyissunk meg újra, 1918-nak szentelt keresztekhez és emlékművekhez vezető utakat újítsunk fel, szobrokat és más dicsőítő himnuszokat szenteljünk Ferdinánd királynak, Mária királynénak, Ion I. C. Brătianunak, Gheorghe Pop de Băseşti-nek, Vasile Goldişnak, Iuliu Maniunak, Iuliu Hossunak, Miron Cristeának, Alexandru Vaida Voevodnak és megannyi más személynek, akik félretettek minden ellenségességet, hogy a román nemzet szolgálatába álljanak. Az viszont kár, hogy nem tudunk egy kicsit koordináltabbak lenni, nem tudunk harmóniában, összhangban és szinkronban lenni, ahogy az nagy ünnepkor szokás. A demokráciának nem szabad anarchiává fajulnia, mert azt veszélyeztethetjük, amit egy évszázaddal ezelőtt felépítettek az említett nagy államférfiak. Személy szerint azt szeretném 2018-ban látni, hogy a románok összes nagy értelmiségije a köz szolgálatába áll és az ország érdekében felelős tisztséget vállal, ahogy azt az elődeink tették 1918-ban, nemzetünk „asztrális órájában”.
Lucian Ionescu
[Forrás: Transparent News, Fordítás: Főtér] itthon.ma/erdelyorszag