Magyar tájház-szemle: határon innen és túl
Újfajta együttműködés körvonalai rajzolódnak a magyarországi és hazai néprajzos-muzeológusok kisszámú szakmai közösségei között. Az éppen tízéves jubileumát ünneplő Magyarországi Tájházak Szövetsége (MTSZ) és a Kriza János Néprajzi Társaság (KJNT) közös szervezésében kétnapos tájház-konferenciát tartottak a Kriza társaság Mikes-utcai székházában, március 8–9. között. Az előadásokat egy huszonkét tablóból álló fotókiállítás is kiegészítette, amely a szentendrei skanzenben újonnan felépülő erdélyi tájegység előzetese is egyben. A Szabadtéri Néprajzi Múzeum (SZNM) új vállalkozása egy erdélyi kollégákkal megvalósított, ötéves kutatási projekten alapszik, melynek pillanatképeit ezúttal a kolozsvári közönség is megtekinthette.
A kiállítás megnyitóján T. Bereczki Ibolya, az SZNM főigazgató-helyettese hangsúlyozta: csak olyan épületek kerülnek elköltöztetésre, amelyek eredeti helyükön már nem maradnának meg, és olyan tárgyakat vásárolnak meg, amelyek helyi múzeumban is megtalálhatók.
Az előadásoknak és vitáknak helyet adó szakmai találkozó egy tető alá hozta olyan nagy múltú intézmények képviselőit is, mint a bázisként működő szentendrei skanzen, a nyíregyházi Sóstói Múzeumfalu, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum vagy a kolozsvári néprajzi múzeum; de számtalan kevésbé ismert múzeum/tájház vagy fiatal kezdeményezés is bemutatkozhatott, úgy mint a Kallós Zoltán-féle válaszúti múzeum, a zabolai Csángó Néprajzi Múzeum, vagy olyan, döntően önfinanszírozású kisintézmények, mint a kalotaszegi Méra, a peremvidéken található Tordaszentlászló, a bihar megyei Várasfenes, az érmelléki Gálospetri és Szalacs, vagy a Hargita megyei Máréfalva tájházai, Nyisztor Tinka pusztinai kísérletei, vagy éppen a dél-alföldi Endrődi Tájház.
A konferencián díjátadásra is sor került: a tavalyi Europa Nostra Nagydíjas Kovács Piroska, máréfalvai nyugdíjazott pedagógus és néprajzi gyűjtőnek a KJNT díszoklevelét ítélték oda, amely „Daczó pátert” követően az intézmény történetében második alkalommal került kiosztásra.
Néhány bevezető/áttekintő vagy elméletibb igényű előadás mellett a prezentációk többsége a tájházak és gyűjteményeik bemutatására és szakmai tapasztalataik megosztására fektette a hangsúlyt.
Még ha Magdó János kolozsvári magyar főkonzul abbéli reménye kissé elrugaszkodott volt is, miszerint a tájházaknak az elvándorlást fékező, magyarságmegtartó szerepe lenne, de az intézmények helyi közösséggel fenntartott szoros kapcsolatát és az identitás erősítésében betöltött funkcióját több előadó is nyomatékosította, és megfogalmazott céljaik részeként emlegették. Szonda István, az Endrődi Tájház vezetője a megismertetés mellett egyfajta népnevelői szándékkal a fiatal generációval fenntartott kapcsolat elsődlegességét is kiemelte.
A lokális közösség, de egyáltalán a látogatóknak e tájházak életébe való bevonása magában hordozza azt a kényes kérdést is, ami a szakmai szempontok és látogatói igények gyakran össze nem egyeztethetőségére figyelmeztetnek. Az előadásokból világosan kitűnt: az egyre kiterjedtebb intézményi hálóval bíró tájházak turizmussal való összefonódottsága komoly kihívások elé állíthatja a szakmát.
Furu Árpád népi építészettel is foglalkozó műemlékvédelmi szakmérnök összegző gondolatát idézve, miszerint a nagy energia-befektetés mellett profitot sohasem fogunk termelni, hanem sikeres pályázatok útján esetleg az önfenntartás lehetséges, könnyen beláthatók a szakma függetlenségével kapcsolatos aggályok. Eugen Vaida, a Nagyszebenből érkezett szakember megfogalmazása szerint a „szép bolondjai” ők.
De akár az esetleges megalkuvás, akár a szakmai irányítás hiánya felől közelítjük a kérdést, mind a Maros megyei tájházak helyzetét összegző néprajzkutató, Vajda András által használt „post-múzeum” fogalma, mind a Pozsony Ferenc akadémikus által levont következtetések, jelezvén az erdélyi tájházak statikusságát, túlzsúfoltságát és tárgykatalógusok hiányát: meglehetősen elmarasztalóak voltak.
További feladat elé állítva a muzeológia és népi építészet szakértőit, Furu Árpád a hitelességnek az örökségvédelemben betöltött fontos szerepét hangsúlyozta. A restaurálás akkor igazán sikeres, ha az eredeti funkciót fenn tudjuk tartani, márpedig a népi kultúra gyökeresen átalakult, az egykori lakóházakhoz kapcsolódó életmód többnyire már nem lelhető fel − jegyezte meg az építész.
Több előadótól elhangzott azon észrevétel, miszerint gyakran ellentmondásba kerül e letűnt korok paraszti értékeinek megőrzésére tett kísérlet és a helyi közösség szégyene, saját hagyományos értékeiket az elmaradottsággal kapcsolván össze. Ennek egyik legszélsőségesebb esetéről talán Nyisztor Tinka néprajzkutató számolt be, aki a moldvai csángók azon erős beidegződéseit említette példaként, mely szerint magyarországi utazásaikkor egymás között is csak fokozatosan váltanak a magyar nyelvre. Szülőfalujában, a pusztinai magyarok között végzett identitásőrző törekvéseit sem az iskola, sem az egyház nem támogatja − számolt be nehézségeiről a néprajzkutató.
Zárszóként a konferencia végén felszólaló Bihari-Horváth László, a hosszúpályi Bődi István Falumúzeum muzeológusát említem, aki a „csoporttöbblet” szociálantropológiai fogalmára támaszkodva, az Európai Területi Társulás (http://egtc.kormany.hu) határokon átnyúló, uniós támogatású együttműködési pályázatát elevenítette fel. A történelmi Bihar vagy Szatmár megyékre kiterjesztve, e projekten keresztül sikeres szakmai együttműködésre nyílna lehetőség magyar és román kollégák bevonásával egyaránt. Pozsony Ferenc akadémikus, a KJNT tiszteletbeli elnöke bár emlékeztetett az évek óta tartó leépítések miatti szakemberhiányra, de készséggel fogadta a kooperációs szándékot és az ötlettel való egyetértésének adott hangot.
Noha számos eredményről és ígéretes kezdeményezésről is beszámoltak az előadók, a kidomborított problémák a kritikai szellem elevenségét is tanusítják, melyek mintegy kiindulópontként szolgálhatnak majd egy szakmaibb út kitaposásához. A közös szervezésű konferencia azt is megmutatta, hogy ebben az útkeresésben partnerségre is számíthatunk.
GYŐRI TAMÁS
Szabadság (Kolozsvár),

Magyar tájházak Erdélyben
Számbavétel, megőrzés, hasznosítás, együttműködés
Erdély virágai – egy kutatás vándorképei című kiállítás képei között a tartalomhoz illő hangulatban tartották március 8–9-én a Magyar Tájházak Szövetsége (MTSZ) és a Kriza János Néprajzi Társaság (KJNT) közös tanácskozását a társaság kolozsvári székhelyén. A Határok nélkül – Magyar tájházak Erdélyben címmel rendezett konferenciát Jakab Albert Zsolt, a Kriza Társaság elnöke nyitotta meg. Magdó János, Magyarország kolozsvári főkonzulja az együttműködés fontosságát emelte ki, akárcsak Hegedüsné Majnár Márta, az MTSZ ügyvezető elnöke, aki hangsúlyozta, hogy a szervezet a Kárpát-medence valamennyi tájházának érdekeit képviseli. A rendezvényt, amely a Válaszúti Kallós Múzeumba és a mezőségi Feketelak falumúzeumába szervezett szakmai kirándulással zárult, a Nemzeti Együttműködési Alap támogatta. A szervezésben a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum működött közre, amely egy erdélyi épületegyüttes létrehozásán dolgozik. Az erre vonatkozó és erdélyi kutatókkal közösen folyó munkát tükrözte a hangulatos keretet biztosító kiállítás, amelyet T. Bereczki Ibolya főigazgató-helyettes, a Tájház- szövetség elnöke ajánlott a jelenlevők figyelmébe. A konferencián bemutatták és díjazták Kovács Piroska, máréfalvi pedagógust, akit néprajzi gyűjtőmunkájáért 2012-ben Europa Nostra nagydíjjal tüntettek ki.
A rendezvényen előadást tartottak a magyarországi és az erdélyi közismert múzeumok, valamint a kisebb tájházak, gyűjtemények képviselői, amit hozzászólások, kerekasztal-megbeszélések követtek.
– Mi ragadta meg a szakember figyelmét, mit látott követendő példának a magyarországi és erdélyi tájházakról, gyűjteményekről elhangzott bemutató során? – kérdeztem a nyitóelőadását tartó Pozsony Ferenc egyetemi tanártól, akadémikustól, a Kriza János Társaság tiszteletbeli elnökétől?
– Voltaképpen a konferencia az erdélyi és a magyarországi tájházakkal foglalkozó szakemberek, házigazdák találkozója, képzési formája volt, amelynek során feltérképeztük, hogy milyen eredményeket értek el a Kárpát- medencében levő tájházak megalapításával és működtetésével kapcsolatosan és milyen gondokkal kellett és kell megküzdeni. Az előadók feltárták, hogy a XIX. század végétől fokozatosan alakult ki a tájház, amely azt jelenti, hogy egy faluban a saját helyén megőriznek egy régi épületet, és azt lehetőleg az ott élő család társadalmi státusának, etnikumának, életstratégiájának megfelelően rendezik be. Az előadások egy része az erdélyi tájházak mai állapotát rajzolta meg. Tötszegi Tekla kolléganőm egy kalotaszegi, mérai tájház építésének szépségeit és buktatóit vázolta fel, Bereczki Ibolya azt mutatta be, hogy Magyarországon hogyan szervezték rendszerbe a tájházakat, amelyek különböző tulajdonban vannak, magánszemélyek, helyi tanácsok, egyházi intézmények, egyesületek birtokolják, majd működtetésüknek a legjobb változatára kereste a választ.
Furu Árpád mérnök a tájházak építészeti vetületeit elemezte, az épületek megőrzésének szakszerű módját, s azt, hogy miképpen lehet beműködtetni, korszerűsíteni úgy, hogy a posztmodern látogatóknak nemcsak látványt, hanem keretet is jelentsenek. Vajda András a Maros megyei tájházak állapotát vázolta fel. Páll István, a Nyíregyháza melletti Sóstón létesített szabadtéri néprajzi múzeum igazgatója Szatmár megyének a Magyarországhoz tartozó településein létrehozott szabadtéri múzeumokat, tájházakat elemezte, működtetésüknek, az oktatás és a turizmus szolgálatába állításuknak a pozitív példájára helyezve a hangsúlyt. Kinda István a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum igazgatója a Zabolán létesített tájháznak és a néprajzi múzeumnak a székelyföldi és a moldovai iskolások identitásának az építésében játszott szerepét mutatta be. Szőcs Levente, a Tarisznyás Márton múzeum néprajzosa azt vázolta fel, hogy Gyergyószentmiklós környékén milyen eredményeket értek el a népi építészet, a lakáskultúra, a kézművesség dokumentálásában, múzeumi és tájházas reprezentációjában. Miklós Zoltán, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum igazgatója, néprajzkutatója az Udvarhelyszéken, Sóvidéken, a Küküllők és a Homoród mentén, a Havasalján elért eredményekről tartott nagyon szemléletes előadást a követendő példákra összpontosítva. Csíkból egy kászoni tájháznak az építését, működtetését mutatták be, ami korábbi tárgygyűjtések alapján magánkezdeményezésre alapult.
A második nap magyarországi, erdélyi magyar és román eredményeket osztottak meg a hallgatósággal. Szonda István tájházvezető azt vázolta fel, hogy a Dél-Alföldön hogyan teszik élővé az oktatás, a művelődés és a turizmus keretében, a naptári ünnepek, a népszokások, a népi gasztronómia otthonává a tájházat, hogyan lehelnek életet a már nem lakott házak világába. Kéri Gáspár és felesége azt mondta el, hogy családi kezdeményezésre hogyan alapítottak Biharban az Érmelléken három tájházat Gálaspetriben és Szalacson, s ezekben hogyan mutatják be a középgazda, a jobbágy vagy az uradalmi családok életét, és hogyan próbálják ezt élettel feltölteni, s a gyűjteményeket az erdélyi, partiumi, az európai turisztikai vérkeringésbe bekapcsolni. Rövid előadásban mutatta be Boldizsár-Zeyk Zsuzsa a pedagógusok által Tordaszentlászlón alapított múzeumot, tájházat, Vura Ferenc a Fekete-Körös völgyében, Várasfenesen, alapított gyűjteményt. A Bákó megyei Pusztináról érkezett Nyisztor Tinka elmondta, hogy a sajátos, történelmi, gazdasági szerkezetnek köszönhetően sok olyan ház maradt fenn, amelyet csak meg kell őrizni, szakszerűen fel kell leltározni, mivel szinte szabadtéri tájházként festenek, s elmondta: hogyan próbálják a magyar nyelvű helyi vallásosság, hitélet, ünnepek közegévé átalakítani ezeket a házakat. Balázs-Bécsi Gyöngyi a Kallós Zoltán által alapított válaszúti regionális múzeum létrehozását mutatta be, azt hangsúlyozva, hogy a múzeum köré milyen foglalkozásokat, képzéseket szerveztek: kézművesség, szövés, fonás, éneklés, zenélés, táncolás tanítása, s a néphagyományoknak az iskolai, szabadidős átadását hogyan szervezik meg. A tanácskozás külön színfoltja volt a Szebenből érkezett román kolléga, Eugen Vaida, aki megszervezte az erdélyi magángyűjtemények hálózatát (RECOMESPAR) és fölvázolta, hogy milyen programokat szerveznek a tárgyak restaurálására, a marketingre, a turizmus szolgálatába való állítására.
Azt gondolom, hogy hasznos volt ez a magyarországi erdélyi koprodukció, hisz mind a két nagy régióban a számtalan probléma mellett számtalan pozitív példa van, amiből minden résztvevő tanult – foglalta össze a tanácsokozás főbb eseményeit Pozsony Ferenc.
A záró kerekasztal-megbeszélésen a KJNT tiszteletbeli elnöke öt alapvető pontban foglalta össze a gondokat. Az első a tulajdonjog tisztázása, mert általában az intézményes háttérrel rendelkező tájházak működtetésére lehet támogatást nyerni. Építészeti szempontból a tulajdonosnak kötelessége szakemberek bevonásával helyrehozni az épületet, a szakszerű berendezésben pedig néprajzosok, muzeológusok adhatnak tanácsot, s nem szégyen segítséget kérni tőlük. Körvonalazódott az is, hogy nem csupán a tárgyakat kell őrizni, hanem a tárgyak mögötti tudást is, s ezt kell a működtetés során elővarázsolni és átadni a látogatóknak. A tájház így tehet eleget kettős feladatának az identitás megőrzésében játszott szerepének és a turisztikai hasznosítás lehetőségének.
Bár Erdélyben problémát jelent a szakemberhiány, hisz jó néhány nagyváros múzeumának nincs magyar néprajzos szakembere, a konferencián levő nagyszámú fiatal érdeklődő talán ezen az úton fog elindulni.
Megyénkben a megfelelő intézményi háttér és szakemberek hiányában a helyi kezdeményezések mindenféle szakmai támogatás, ellenőrzés nélkül valósultak meg – hangzott el a Hagyományos Kultúra és Művészeti Oktatás Maros Megyei Központját vezető Vajda András bemutatójában. A gyűjtemények minőség szempontjából nagyon változatosak, s pontos leltáruk elkészítését Vajda András a közeljövő legfontosabb feladatának tekinti.
A tanácskozás szakmai kirándulással zárult, Kallós Zoltán Alapítványi Múzeumát Válaszúton maga az alapító, valamint Balázs Bécsi Gyöngyi és Balla Ferenc mutatta be. A látogatók nemcsak a különböző tájegységek népművészetét igazoló gyönyörű darabokat láthatták, a vezetők a folyton gyarapodó raktárakat, s a műtárgyak védelmére használt eljárásokat is ismertették. A feketelaki faluházhoz az elmaradott felső tóvidéki régi házak, gazdasági épületek között vezetett a kátyúkkal tele út, azt az érzést keltve a látgatóban, mintha egy szabadtéri falumúzeum részletei között járna.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely),

Fontos a jó falukép és a műemlékvédelem
Építészeti és műemlékvédelmi szakemberek az önkormányzatok képviselőivel ültek asztalhoz csütörtökön Vármezőben, hogy arról egyeztessenek, milyen szabályozásokat kellene alkalmazni az építkezések során, hogy megtarthassák a hagyományos faluképet és értékeket.
Az épített és természeti örökség területén projekteket valósítottak meg a Nyárádmentén, rengeteg felmérés, tanulmány készült, az ország legjobb szakembereivel dolgoztak az utóbbi években, mégis úgy érezték, hogy bizonyos dolgok párhuzamosan futnak. Amíg a tanulmányok készülnek, a felmért értékek lassan eltűnnek az életünkből – véli Antal Zoltán kistérségi ügyvezető, akit a rendezvény céljáról kérdeztünk. A mostani szakmai találkozó azért időszerű, mert a legtöbb felső-nyárádmenti község most dolgozza át a területrendezési tervét (PUG). Míg rengeteg dokumentáció készült értékeinkről, addig a PUG-ok „párhuzamosan” készültek, és a megyei tanács és a szakminisztérium is jóváhagyta volna anélkül, hogy a kistérségi törekvések megjelentek volna benne. Most még nem késő lépni, hogy bizonyos szabályozások szintjén megjelenjen a tervekben a hagyományos falukép elemeinek védelme, megtartása. Antal Zoltán hangsúlyozta: a hiányosságok mellett értékek is vannak vidéken, amelyek az urbanizáció és globalizáció hatására veszélybe kerültek. Ezért fenntartható fejlesztésben kell gondolkodni, és ez a szakmai találkozó jó alkalom arra, hogy elemezzék, miként segítik az értékek megtartását a területrendezési szabályozások.
Rodics Gergely, a Pogány-havas Kistérségi Társulás menedzsere arról szólt, mennyire összeegyztethető a hagyomány és a korszerűsödés a vidékfejlesztés során. Beszélt azokról az építészeti típustervekről, amelyek ingyenesen beszerezhetők a Hargita megyei önkormányzatától, és szó esett a régi épületek felújításáról, „újrahasznosításáról” is. Furu Árpád építészmérnök a Felső-Nyárádmentén 2013-ban végzett kutatásaik, felméréseik nyomán készült tanulmányokat mutatta be, amelyek lényege, hogy rámutatnak a megfelelő anyaghasználatra, javaslatokat fogalmaznak meg és példaértékű épületeket mutatnak be, amelyek figyelembe vétele segítheti a hagyományos falukép megőrzését a jelenlegi építkezési irányzatok között is. László Annamária művészettörténész a PUG-ok részét képező történelmi dokumentációkra hívta fel a figyelmet, Guttmann Szabolcs műémlékvédelmi szakember Nagyszeben belvárosának korszerűsítési terveiről értekezett, míg Eugen Vaida építész a szászföldi régi épületek felújítási munkálatait ismertette.
Ezek a szakmai műhelymunkák sosem konkrét eredménnyel zárulnak, de „még egyet léptünk abba az irányba, amely a sikert, a végeredményt jelenti, hogy az emberek és a döntéshozók megértsék ennek lényegét” – összegezte Antal Zoltán.
Gligor Róbert László. Székelyhon.ro

Örökségvédelem és hagyományőrzés egy szórványközösségben (VII. Hungarikum napok Nagyszebenben)
Szebenben nem érezzük egyáltalán, hogy háttérbe szorulnánk, és azt sem, hogy másodrendű állampolgárok lennénk. Élhetünk kultúránknak, anyanyelvünknek, hagyományainknak, és ez senkit sem zavar – vallja Józsa Benjamin nyugalmazott nagyszebeni magyartanár, akivel a HÍD – Szebeni Magyarok Egyesülete által július 1–3. között szervezett VII. Hungarikum Napok szabadtéri programjain találkoztunk. A közel százhektáros Astra falumúzeumban tapasztalt nyüzsgés, a szebeni magyar napoknak is nevezett rendezvényen gyakran hallott román szó, a gulyásfőző verseny vegyes csapatai bizonyították a mondottakat – ebben a közegben anyanyelvétől függetlenül valóban egyenrangú mindenki.
A magyar kultúra értékeinek bemutatása, jelentőségének hangsúlyozása céljával szervezett Hungarikum Napok az Ars Hungarika fesztivál mellett a nagyszebeni magyar szórvány legkiemelkedőbb eseménye. Mindkettőnek a HÍD egyesület a szervezője, de a nagyszebeni önkormányzat és civil szervezetek, önkéntesek támogatása nélkül egyik sem lehetne sikeres. Serfőző Levente, a HÍD elnöke lapunknak elmondta, úgy állítják össze az évi kulturális programokat, hogy mindenki találjon benne magának valót, az is, aki a komoly, nehezebb műfajokat kedveli, és az is, aki pusztán találkozásra, kikapcsolódásra vágyik.
Ez a szemlélet a VII. Hungarikum Napok esetében is érvényesült: első nap a híres Szolnoki Gulyásfesztiválról szóló fotókiállításon fogadták az érdeklődőket a patinás Tanács Toronyban, a Thalia nagyteremben pedig a Magiszter Fényes Adolf Szolnoki Művészeti Szakközépiskola tánctagozatának évzáró műsorából látott részleteket a közönség, valamint nóta-, operett- és musical-összeállítással fellépett a Kolozsvári Operettisimo együttes. Második napra szervezték a szabadtéri programokat, amelyek vasárnap is folytatódtak, amikor a kulturális ínyencségek műsorfolyamát fotókiállítással és könyvbemutatóval gazdagították. A református templom galériájában báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Carola, az első világháború sebészeti különítményének ápolónője, a szegények pártolója, Bánffy Miklós múzsája pályaképét bemutató fényképkiállítást nyitottak meg. A Hungarikum Napok záróestéjén bemutatták Szucher Ervin Toronyba zárt anyanyelvünk című könyvét, amely a szerző szórványban készült riportjainak egy részét tartalmazza, és amelyet hídnak szánt az Erdélyben és az Erdélyen kívüli területeken élő szórványmagyarok között, akik még beszélik vagy már nem beszélik anyanyelvüket, de magyarságukhoz továbbra is ragaszkodnak.
Transylvanicum versus hungarikum
Az örökségvédelem érdekében történő összefogás volt a témája a Transylvanikum versus hungarikum című minikonferenciának, amelyen a magyarországi hungarikumtörvény alapján tavaly létrehozott Erdélyi Értéktár Bizottság és a Szeben, Maros és Brassó megyei örökségvédelmi civil szervezeteket tömörítő TransylvaNet Föderáció mutatkozott be. Az Astra – Erdélyi Népi Civilizáció Múzeuma alig egy hónapja átadott multikulturális pavilonjában tartott tanácskozáson Széman Péter, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) elnöke, az Erdélyi Értéktár Bizottság tagja ismertette a helyi, regionális és erdélyi értéktárak jelentőségét és az azokat kezelő bizottságok működését. Elmondta, kevesebb mint egy év alatt száznegyven javaslat érkezett felvételre az értéktárba, ebből kilencvenöt erdélyi, a többi helyi érdekeltségű.
Utóbbi közé tartozik a négy eddig regisztrált Háromszéki érték: a Jancsó-udvarház és a Szent Imre római katolikus műemlék templom Gelencéről, a Sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum épületegyüttese és Kézdivásárhely történelmi központja (forrás: a Kriza János Néprajzi Társaság digitális értéktára,http://www.kjnt.ro/ertektar/erdelyi/kovászna).
Széman Péter lapunk kérdésére válaszolva elmondta, a Hungarikum Napok is nagy értékeink közé tartozik, hisz nagyon jó példája, hogy miképpen lehet szórványban is megőrizni a hagyományokat. Eugen Vaida, a húsz Szeben, Brassó és Maros megyei örökségvédelmi szervezetet tömörítő TransylvaNet Föderáció elnöke hangsúlyozta, feladatuknak tartják az értékőrzést, amelynek szabályozásához jó törvényre van szükség, a terepen végzett konzultációk, közmeghallgatások alapján kívánnak törvénykezdeményezéseket megfogalmazni. Úgy látja, az államnak segítenie kell az épített örökség tulajdonosait, hogy karbantarthassák, felújíthassák az értékes ingatlanokat, amelyek megőrzése közös felelősség. Vaida elmondta: együttműködést javasolt az örökségvédelmi szervezetek között, bővíteni szeretnék a TransylvaNetet, mert szerinte közös összefogással több eredményt lehet elérni. A magyar közösség szempontjából fontos jelentségre hívta fel a figyelmet Mirela Iancu, az Astra múzeum marketingfelelőse. Elmondta, a kommunista időkből úgy örökölték, hogy a falumúzeum több száz éves parasztházai, ipari létesítményei (szám szerint közel négyszáz – szerk. megj.) mind a román népi kultúra képviselői, holott ez nem igaz, és nekik az utóbbi években sikerült ezt a történelmi tévedést kiigazítaniuk, feltüntették a házak valós identitását, és létrehozták a nemzeti kisebbségek sétányát, ahová három szász házat is telepítettek, mert korábban egy sem volt. Az ország legnagyobb skanzene ma nyitott a rendezvények számára is, mesterségbemutatókat, múzeumi foglalkozásokat tartanak, hogy minél közelebb hozzák a népi kultúrát, a népi örökséget a mai emberhez – mondotta.
Gulyástól a kőlevesig
Készítsünk vajas pogácsatésztát, nyújtsuk ki, kenjük meg töpörtyű- és gulyáskrémmel, hajtogassuk össze, ismét nyújtsuk ki, daraboljuk pogácsaszaggatóval, kenjük be a tetejét gulyáskrémmel és süssük szép pirosra – így készül a Csányi Sándor-féle gulyáspogácsa. A magyar gulyáskirály saját találmányát mi is megkóstolhattuk a Hungarikum Napokon, a kemencében sült pogácsa nagyszerűen bevezet a gulyás ízvilágába, amiben bőségesen volt része a falumúzeum egyik szegletében megszervezett gulyásfőző verseny közönségének. A híres Szolnoki Gulyásfesztivál főszervezője lapunknak elmondta, a magyar éttermekből egy kicsit kiszorult a gulyás, viszont ez az étel a magyarságtudatunkat erősíti. Szerinte a gulyásfőző versenyeknek éppen az a célja, hogy ezt a tudatot és a magyar gasztrokultúrát erősítsék.
Míg közel húsz bográcsban rotyogott a főként marhahússal készített étel, a gyermekek a kőlevesről szóló bábjátékon mulattak, majd mindannyian megkóstolták a meséből szőtt kőlevest. Az üstök alatti tüzek füstjében észrevettük a Torja csapata feliratot, rögtön kérdeztük, hogy kerülnek a Háromszéki gulyásfőzők a Hungarikum Napokra. Kiderült, a torjaiak Nagyszebenben kaptak néhány évvel ezelőtt jól jövedelmező munkát egy régebb odatelepedett falustársuknál, most összeálltak, és bíznak abban, övék lesz a legfinomabb gulyás.
A kézművesek során is találkoztunk Háromszékiekkel: ott volt a bodosi mézeskalácsos, a Sepsiszentgyörgyi csontfaragó, a kovásznai fafaragó, a sepsiillyefalvi kovács. Standjuknál gyakran hallottunk román szót, alig sikerült elcsípni szebeni magyar embereket, akik elmondhatják, mit jelentenek számukra a Hungarikum Napok. A Balavásáron született, több évtizede nagyszebeni Borsai István szerint ilyenkor látszik meg, hogy ki vallja magát magyarnak, Páskuly Ibolya pedig azt mondta, ez a legjobb találkozóhelyük, ahová minden magyar eljön, mert a városban szaladnak az emberek a dolguk után, nincs idejük egymásra. Török-Szász Annát még a Németországban élő leánya is felhívta, nehogy kihagyja a Hungarikum Napokat, nem is mAradt otthon, láthatóan jól érezte magát a falumúzeumban tartott majálison.
Igaza van Józsa Benjaminnak, aki szerint a háromezer főnyi (kétszázaléknyi – szerk. megj.) szebeni magyar lakosság nagyon lelkes, „különösen, amióta két kultúrszervezetünk van, a Polgári Magyar Művelődési Egyesület és a HÍD, amelyet Serfőző Levente vezet, azóta megpezsdült a szellemi élet”.
Felzárkózni és megmAradni
Templomban, könyvesboltban, kiállító- és előadóteremben, multikulturális pavilonban, az ország legszebb és leggazdagabb falumúzeumában három nap alatt több ezren fordultak meg, magyarok és románok, hazaiak és külföldről hazaérkezettek.
Lapunk számára Sefőző Levente főszervező összegezte a Hungarikum Napok lényegét: „Szórványban minden műfajt meg kell mutatni, hisz a magyar kultúra egészéhez tartozunk, oda próbálunk felzárkózni és megmAradni a Kárpát-medencei körforgásban, és ahhoz, hogy ezt megtehessük, ébren kell tartanunk értékeinket, hagyományainkat. A nagyobb eseményekkel nem csupán a magyar közösséget kell megszólítani, hisz Nagyszebenben rengeteg a vegyes házasságban élő magyar ember, aki ilyenkor büszkén fogja meg a párját és gyermekeit, akiket lehet, hogy nem sikerült megtanítania magyar nyelvre, de most megmutathatja, ő milyen kultúrából származik. Egyesületünk neve nem véletlenül HÍD, eseményeinkkel próbálunk híd lenni kultúrák és nemzetiségek között.”
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Életre kelt a Teleki-kastély
Érdekes családi programok Gernyeszegen
Ismét benépesült szombaton a gernyeszegi Teleki-kastély, sokan éltek a lehetőséggel, hogy a Gernyeszegi Teleki Kastély Egyesület által szervezett kastélynapon meglátogassák az impozáns barokk épületegyüttest. A felnőttek idegenvezető kíséretében tett sétákon ismerkedhettek meg az erdélyi arisztokrácia eltűnőfélben lévő világával, a gyerekek pedig érdekes játékokba, kézműves tevékenységekbe kapcsolódhattak be.
Már a kora délelőtti órákban folyamatosan érkeztek a látogatók, a kisgyerekes családok – mintegy a hőség elől is menekülve – a kastélyparkot vették birtokba, sokan a fűben ülve nyugodtan beszélgettek, míg a gyerekek játszottak, mások egy szalmából rögtönzött ülőkére telepedve a fák árnyékában olvastak. A felnőtt látogatók körében minden alkalommal igen népszerű program a kastélylátogatás idegenvezetéssel, az idegenvezetők részletekbe menően bemutatták a Teleki család, a birtok történetét, illetve ez alkalommal be lehetett menni olyan termekbe is, ahová máskor nem lehet bejutni, például a grófnő egykori szobájába.
Lukács Katalin szervező lapunknak elmondta, az immár hagyományossá vált gernyeszegi kastélynap célja felhívni az emberek figyelmét arra, hogy ez a kastély látogatható, és használható közösségi térként. Az elmúlt évek tapasztalata azt mutatja, hogy ezen alkalmakkor ezer-kétezer látogató fordul meg a rendezvényen.
Az idén először egy szakmai előadás-sorozatra is sor került, amit a bukaresti Arche Egyesülettel együtt szerveztek, a Maros menti kulturális örökség hasznosításának a lehetőségeiről, műemlékvédelem tematikában három előadást hallgathattak meg a látogatók. Farkas András, a Pont csoport alapító tagja a Stratégiák és fenntartható intézkedések a kulturális örökség megőrzésére a 21. században című előadás keretében szólt arról, hogy miként lehet finanszírozást szerezni kulturális, műemlékvédelmi projektekre.
Raluca Bărbulescu építész, az Arche egyesület elnöke bemutatta, milyen elképzelések vannak a kastélyok hasznosítása kapcsán, hogyan járulhat ez hozzá a térség fejlesztéséhez. A Maros menti kastélyokról általánosságban szólva rámutatott, a gernyeszegi kastély mintegy pozitív példaként emlegethető, ugyanis jobb helyzetben van, mint a többi Maros menti kastély, mert két város, Vásárhely és Szászrégen között forgalmas helyszínen helyezkedik el, és mondhatni „újjáélesztés” alatt áll, azaz a tulajdonosok gondoskodnak róla, és igyekeznek mindent megtenni annak érdekében, hogy ne romoljon tovább az ingatlan állaga, és ki legyen használva az épületegyüttes, ellentétben például a radnóti kastéllyal, ami nagyon rossz állapotban van.
Mint mondta, a gernyeszegi kastély esetében mindenképpen multifunkcionális rendeltetésben kell gondolkodni, és a helyi önkormányzattal, illetve a helyi közösséggel partnerségben lehet a lehető leghatékonyabban kihasználni az ebben rejlő lehetőségeket.
Eugen Vaida, a Monumentum Egyesület elnöke is arról beszélt, hogy a helyi közösség milyen szerepet vállalhat a műemlékek megmentésében. A szakmai előadások mellett dokumentumfilmek vetítésére is sor került, Szederkény Olga Az erdélyi arisztokrácia diszkrét bája című kétrészes dokumentumfilmjét vetítették le, az egyik a Bánffy, a másik a Bethlen családról szólt, Teleki Domokos, a régész címmel pedig Fábián István történész tartott előadást. A kastélynap keretében évről évre kerekasztal-beszélgetést is szerveznek történelmi családok tagjaival, leszármazottaival, idén Teleki Kálmán felesége, a részben erdélyi származású, de nem erdélyi születésű Teleki Nicole mesélt a családjáról, életéről.
Főként a fiatalabbak kapcsolódtak be a Kékvérűek című műhelymunkába, a film-fotó-média szakot végzett művész, Adela Muntean irányításával, a régit az újjal ötvözve, az archaikus és a mai digitális technológiát felhasználva dolgozták fel a kastély történetét egy interaktív műhely keretében, ahol mindenki maga készíthette el a saját kék „festményét”. Idén sikerült a helyieket is bevonni a programba, fellépett a gernyeszegi kórus, a gernyeszegi iskola diákjai kis műsorral készültek, illetve az erdőcsinádi ifjúsági néptánccsoport előadását és a Codex együttes zenei összeállítását is megtekinthették a résztvevők.
Grófok és grófnők nyomában
A marosvásárhelyi Creactivity Egyesület immár ötödik éve, hogy a kastélynapon gondoskodik a gyerekek szórakoztatásáról, idén is bábszínház, érdekes feladatok, illetve kézművesműhely szerepelt az aprónépnek szánt kínálatban. A legkisebbek arcára Halmágyi Éva és Bonczidai Dezső tehetséges bábszínészek csaltak mosolyt, Piroska és a farkas történetét adták elő, jó adag humorral fűszerezve. A bábszínház mellett igen népszerű volt a gyerekek körében az interaktív kalandjáték, amely során a gyerekek találkozhattak a kastély egykori lakóival, a korabeli ruhákba öltözött grófokkal és grófnőkkel, és mindenik szereplőnél feladatot kaptak, azaz kérdésekre kellett válaszolniuk, ami összekapcsolható az adott gróf életével, kedvenc időtöltésével. A játék végén a legügyesebbeket díjazták, a gyerekek büszkén mutatták szüleiknek az elismerő okleveleket.
Gál Csilla, a Creactivity Egyesület vezetője elmondta, idén belopták a programba a sportjátékokat is, hiszen köztudott, hogy egykor a grófok, grófnők életében fontos szerepet töltött be a sport. A kézművesműhelyben hagyományos és modern technikák révén ékszereket készítettek, a bogzás különféle formáival ismerkedhettek meg, a kisebbek papírból készült galambot röptethettek, papírtekercsből állatfigurákat tűrögethettek, illetve beavatták őket az origami-készítés rejtelmeibe. Délután pedig lehetőségük nyílt, hogy hintón sétálhassanak végig a kastélykerten.
Évente több tábor helyszínéül szolgál a kastély
Lukács Katalin szervező lapunk érdeklődésére elmondta, a kastély jó úton halad a minél hatékonyabb kihasználás terén, a nyári hónapokban eléggé belakják az épületegyüttest, több rendezvény is zajlik itt, főként táborok.
– Több cserkésztábor is van, Belgiumból jöttek gyerekcsoportok, emellett múlt héten zajlott a történelmi gyerektábor, a héten pedig a nyári egyetem, amikor egyetemisták és fiatal szakemberek, építészek, művészettörténészek, tájépítészek töltenek itt egy hetet, és segítenek abban, hogy állítsunk össze egy műszaki dokumentációt a kastélyról. Július 31-én kezdődik egy tíznapos művésztelep. Emellett évente, május utolsó szombatján kerül sor a kastélybálra, ugyanakkor ki is lehet bérelni a kastélyt különféle rendezvényekre, esküvőkre, keresztelőkre – fejtette ki. Mint mondta, az épületegyüttes folyamatosan kisebb-nagyobb javításokra szorul, jelenleg a legsürgősebb teendő a bejáratnál lévő híd felújítása, ugyanis a szerkezete annyira meg van gyengülve, hogy autóval már nem is lehet ráhajtani, viszont a pályázati lehetőségek is korlátozottak, és A kategóriás műemlék épületről lévén szó, a pályázati dokumentáció összeállítása is rengetegbe kerül.
MENYHÁRT BORBÁLA / Népújság (Marosvásárhely)