Óradnai Magyar Napok – Nem magyarul magyarok
Tizedik alkalommal szervezték meg Óradnán a Magyar Napokat. Ez alkalommal mutatták meg a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete kiadásában napvilágot látott Nem magyarul magyarok című riportkötetet is.
Mezőbergenyéből érkeztek a Domahidi-lányok, - Kata, Zsuzsa, Sára és Anna - akik előadásával vette kezdetét a szombat délelőtti eseménysorozat Óradnán.
A művelődési otthonban székelyudvarhelyi, salgótarjáni és marosvásárhelyi vendégek előtt mutatták be a MÚRE-táborban született riportokból szerkesztett kötetet, amelynek szerzői többek közt a magyar tannyelvű oktatást, az anyanyelv-használat korlátait és a nyelvcserét, Óradna és Radnaborberek jelenlegi gazdasági helyzetét járták körül.
Ahogy Gáspár Sándor, a Marosvásárhelyi Rádió szerkesztője fogalmazott, kilométerszámban nincs nagyon távol, a tudatokban mégis messze fekszik az a vidék Marosvásárhelytől, Kolozsvártól, Sepsiszentgyörgytől, vagy Brassótól. De leginkább azoktól a tömbmagyar településektől, ahol mi sem természetesebb, mint az anyanyelvű kommunikáció, a magyar oktatás az óvodától az egyetemig.
Arra is kíváncsiak voltak az újságírók a júniusban szervezett riporttáborban, hogy a bányák bezárása ellenére miért maradnak otthon a radnaiak, illetve a borberekiek, miből élnek, miből építik nagy és szép házaikat, és főleg mire, milyen jövőre számíthatnak.
A könyvről, amelyben 18 szerző írása olvasható, és amelyet Szűcs László szerkesztett, elsőként Rácz Éva, a MÚRE elnöke beszélt, aki elmondta, voltak újságírók, akik már többször is megfordultak Óradnán és Radnaborbereken, míg másoknak a két hónappal azelőtti tábor jelentette az első alkalmat.
A kötet létrejöttére alig két hónap állt a szerzők és szerkesztők rendelkezésére, ezért gyorsan kellett dolgozniuk, annál is inkább, mert elhangzott az ígéret: az Óradnai Magyar Napok alkalmából kerül sor az első könyvbemutatóra. A riportjaik témájáról, a vidékkel való találkozásról a jelenlevők, Bögözi Attila, a vasarhely.ro, Szucher Ervin, a Krónika, Gáspár Sándor és Gáspár Melinda a Marosvásárhelyi Rádió, Rácz Éva, a Kolozsvári Rádió, valamint e tudósítás szerzője, a Maszol munkatársa beszélt.
A kötetben olvasható többek közt Szekeres Attila riportja az óradnai beszélő kövekről, Sarány István Ahol az Úr lépked hallgatag című írása, Ambrus Attila Ami arany, arany marad című riportja, Farkas-Ráduly Melánia Óradna elmozdult a holtpontról című riportja.
Deák Gyöngyi és Maksay Magdolna arról írt, hogy a borbereki víz visszavár, Sarány István és Sarány Orsolya a bányászfeleségekről, Kovács Péter az Ünőkőről, Moldován Zenkő a besztercei magyarokról kérdezte Antal Attila tanácsost, Prózsa Lilla-Zsuzsanna és Vadas Henrietta a borbereki és óradnai gasztronómiáról írt színes riportot.
maszol.ro

Riportkönyv a szórvány szórványáról
A nagy erdélyi nemzetiségolvasztó kohómű egyik legszomorúbb-legszebb katlanában, a Radnai havasalji, a Nagy-Szamos forrásvidékéhez közeli kishaza két településén: Óradnán és Radnaborbereken forgolódtak a 2015-ös MÚRE-riporttábor résztvevői. Szilágyi Aladár könyvismertetője.
Fokozott érdeklődéssel vettem kézbe a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének legújabb kiadványát. Az immár hagyományos riporttáborok szervezése a MÚRE legígéretesebb rendezvénysorozata. Valahol Erdélyben (Partiumban és a Bánságban sajnos, még nem…) a kezdeményezők kinéznek egy-egy „izgalmas”, „jó” helyet, lehetőleg szórványvidéken, tizenöt-húsz kollégát táboroztatnak, ahonnan szét lehet rajzani, két-három nap alatt begyűjteni a riportanyagot, közösen átbeszélni, majd hazatérve érlelni, megírni, végül kötet formájában közkinccsé tenni az élményeket. Egyik vagy másik kistáj sajátos jelenének feltérképezése, múltjának feltárása, lehetséges jövőjének latolgatása hálás feladat, több is és más is, mintha a tizenötek-húszak egyen-egyenként járták volna be a portyázásra kijelölt terepet.
Párhuzamok és tandemek
Annak idején, amikor az Erdélyi Riportban napvilágot láttak etnosz-sorozatom első darabjai, egy református lelkész hívta fel a figyelmemet Óradnára és Borberekre: feltétlenül keressem fel azt a vidéket, mert vétek volna kihagyni azt az elszomorítóan és örömtelien különös-szépséges végvilágot, ahol magukat magyaroknak valló, de magyarul nem beszélő magyarok élnek. Mivel nem sikerült eljutnom oda, némi szakmai irigységgel keveredő figyelemmel, majd nem kis elégtétellel követtem nyomon a táborozás fejleményeit, és olvastam végig együltömben kollégáim könyvét. Maga a cím: Nem magyarul magyarok – telitalálat, hiszen sokat elárul a nagy múltú történelmi bányavidék-határőrvidék sajátos helyzetéről. A szórványok szórványában, a legközelebbi magyarlakta településtől 60 kilométerre élő – néhány kivételtől eltekintve – egészében anyanyelvét vesztett magyar közösség, mely katolikus vallásától elválaszthatatlan magyar identitását nem veszítette el – kell-e ennél izgalmasabb, riadóra késztető újságírói feladat?
A riporttáborok hasznos voltához nem csupán az tartozik hozzá, hogy különböző városokból érkeznek az írott sajtós, rádiós, televíziós táborozók, hanem az is, hogy más-más orientáltságú, „nézetű” médiumok emberei futnak össze, urambocsá’, nincs szekértáborosdi, kiderül, hogy szót tudnak érteni egymással, netán megtalálják a közös hangot is. Az is lényeges – ez a 2015-ös táborverés alkalmával maradéktalanul érvényesült –, hogy gyakorlatilag minden nemzedék képviseltesse magát, az öreg sajtórókáktól az újdondászinasokig, a diákokig. Ami fokozhatta az együttmunkálkodás varázsát: több esetben családi tandemek (például: apa-lánya) alakultak, avagy két kolléga párba állva eredt útnak. Nem zavaró, inkább elkerülhetetlen jelenség, hogy a szövegek metszik egymást, a két településen forgolódók a nem túl bő riportalany-kínálat miatt esetenként ugyanazt a személyt faggatják, vagy ugyanazt a részletet ragadják ki. Nem zavaró, mert részint más megközelítésben, más-más összefüggésben kérdeznek, részint ugyanannak a jelenségnek más-más aspektusaira világítanak rá. Nem egymást kioltó, ellenkezőleg, egymást erősítő információk ezek, még ha olykor ellentmondásokba is keverednek egymással.
Riportról riportra
Műfajilag is, tematikájában is változatos kötet, a helytörténeti tudnivalókat kalangyába foglaló szövegtől, az alaposan dokumentált oknyomozó riporton keresztül, a szociográfia eszközeivel élő, avagy a hangulati elemeket rögzítő írásokig. A gyakorlatilag szinte mindenki által feltett, mindenki által elemzett kérdés: miként kezdődött, hogyan történhetett meg a fokozatos nyelvvesztés, és ennek ellenére miként maradhatott meg, milyen formában nyilvánul meg a hétköznapokban a magyarul már nem beszélő nemzedékek magyar identitástudata?
Szekeres Attila (Beszélő kövek Óradnán) a település helytörténeti, építéstörténeti dimenzióit ragadja meg, Antal Erika (A nyelvvesztés útján) az anyanyelv eltűnésének nemzedékről nemzedékre erősödő folyamatát járja körül, Sarány István (Ahol az Úr lépked hallgatag…) a katolikus egyház szerepére, bizonyos, a kisközösségen belüli feszültségekre, de nem utolsó sorban a lehetséges szórványstratégiákra hívja fel a figyelmet. Bauer Ilona tanárnő, a település értelmiségének nemrég elhunyt, pótolhatatlannak tűnő alakja két írásban idéződik fel. Szucher Ervin (Reményik intelmével élt élet) című írása a fáradhatatlan pedagógus tevékenységének az eredményeit is felvázolja, megszólaltatja azoknak a nemzedékeknek a tagjait, akik Bauer Ilona tanítványaiként nem csupán a magyar identitás, hanem a magyar nyelv hűségén is megmaradtak. A Függelék egyik darabja, Gáspár Sándor (Viszik a jó hírünket) egy 2010-ben, Bauer Ilonával készült rádióinterjúja, mely Reményik Sándor születésének 120 évfordulóján készült, a radnaborbereki ünnepség alkalmával. Hogy mi köze volt, van a költőnek Borberekhez? Reményik egyik kedvelt rejteke volt, az a hely, amelyik egy kisebb kötetnyi vers megírására ihlette őt. Kultuszát mindkét településen őrzik, még egy kétnyelvű, magyar-román versválogatásra is tellett, a helybeli ortodox esperes lelkes-értő előszavával… A Gegő család panziója éppen annak a háznak a helyére épült, ahová a poéta évekig visszajárt. Többek összefogásával életművéhez méltó irodalmi emlékhelyet alakítottak ki Borbereken. A Reményik kultusszal foglalkozó írások közül az egyik (Az élő Reményik emlékezete) Dávid Gyula irodalomtörténésznek egy évfordulón elhangzott előadását tartalmazza, a másik (Ide, ha egyszer hívnak, kétszer is el kell jönni) ugyancsak Gáspár Sándor beszélgetése a kolozsvári kutatóval. A Reményik-képet gazdagítja az Ambrus Melinda–Ambrus Attila páros riportja (Csendes csodák földjén), melyben részint a Nagyváradról Veszprémbe átszármazott, Erdély-Partium tájegységeit 38 fotóalbumban megörökítő házaspárt, a fotográfus Váradi Péter Pált és az irodalomtanár Lőwey Lillát szólaltatják meg, Reményik és Borberek kapcsolatát bemutató albumuk kapcsán, másrészt a költő kultuszának is színteret nyújtó panzió tulajdonosaival, Gegő Zsuzsannával és Gegő Sándorral beszélgetnek, a Reményik-zarándokokról, illetve a panzió mindenkori vendégeiről. Gáspár kolléga 2010-ben készült, 2015-ben kiegészített riportja (Zichy Domonkos magyarsága) egy különös, tragikus fordulatokat sem nélkülöző pályafutású főpap emlékét idézi. Annak a püspöknek az alakját, akinek hamvai az óradnai magyar temetőben porladnak, aki ide menekültében ennek a kisrégiónak a felemelkedését szolgálta élete végéig. Emblematikus alakja ő ennek a vidéknek, hiszen Óradnán és vonzáskörzetében nemcsak a katolikus magyarok, hanem az ortodox románok is nemzedékről nemzedékre megőrizték őt jó emlékezetükben. A Deák Gyöngyi–Maksay Magdolna tandem (Visszavár a borbereki víz), illetve Farkas-Ráduly Melánia (Óradna elmozdult a holtpontról) riportja olyan idősebb-fiatalabb helybeli lakosokat szólaltat meg, akik még jól-rosszul beszélik az anyanyelvüket, akik még képesek felidézni a magyar iskolát, a hajdani „magyar élet” mozzanatait. Sarány István és Sarány Orsolya (Bányászfeleségek) szociografikus igénnyel követi nyomon ennek a hajdan „kivételezett” státusú rétegnek, azoknak a nőknek a helyzetét, akik – amíg a bányák működtek –, megengedhették maguknak azt a „fényűzést”, hogy „csak” anyák és háziasszonyok legyenek, napjainkra pedig ők, a bányászérában még sok gyermeket vállalók, váltak családfenntartókká.
A bányászat sok évszázados történetének, a bányák jelenlegi állapotának Ambrus Attila (Ami arany van, arany marad) nézett utána. A legilletékesebbeket: Liviu Păius tanárt, a bányászati múzeum igazgatóját és Szőke Kálmán nyugalmazott bányamérnököt szólaltatta meg. Utóbbival be is járta a bezárt, kifosztott telepeket, a több mint két évezredes színesfémbányászat utolsó, alig egy évtizede elnémult tanúit. Nem csak a tárnákat falazták be, hanem ennek a távoli kisvilágnak a rossz, szinte járhatatlan utak melletti, egyetlen ép köldökzsinórját, a vasútat is elvágták – derül ki Sarány Orsolya (Búcsú a szárnyvonaltól) vasúttörténeti írásából. Az ipari tevékenység nem állt le telejesen, csakhogy egy olyan – egyébként igen kevés munkahelyet biztosító – ágazat lendült fel, amelyik veszélyes a környezetre: a törpe vízierűművek működtetése. Bögözi Attila (Magas hegyek gonosz törpéi, huss!) rendkívül alaposan dokumentált, címében is igen kifejező riportja számos kultúrtörténeti és társadalomtörténeti adalékkal egybefűzve térképezi fel a kérdéskör minden aspektusát. Megszállott oknyomozó lévén, azokat a maffióta jellegű összefonódásokat is legombolyítja, amelyek következtében a rezervátummá, Nemzeti Parkká nyilvánított Radnai havasok övezetében, a nemzetközi tilalmak semmibe vevése, a hazai szabályok kijátszása révén Radnaborberek peremén felépülhetett az első törpeszörnyeteg. Költői vénával is megáldott Attila kollegánk képtelen volt ellenállni a múzsa csábításának: versbe foglalta riporterként megélt élményeit-érzelmeit (Az Ünőkőnél). A környék legmagasabb csúcsa, mely a nagymértékben kihasználatlan turistaparadicsomot uralja, a Gáspár családnak, Melindának és Sándornak köszönhetően, valóban megélt hegymászókalandként került a könyvbe (Az Ördög-szorostól az Ünőkőig). A riporterkülönítmény Benjáminja, Kovács Péter középiskolás diák szubjektív napló formájában (Hol vagy, Ünőkő?) jegyezte fel a maga táborélményeit. Két leányzó, a médiaszakos Prózsa Lilla-Zsuzsanna és Vadas Henrietta a vendéglátás egyik legfontosabb tevékenységéből, a gasztronómiai hagyományokból kínál ízelítőt (Helyi ízek Randaborbereken és Óradnán), néhány eredeti ételreceptet mellékelve. A kötetet záró interjú (Magyarság-kérdés Besztercén) Moldován Zenkő egyetemi hallgató tollából, Antal Attila megyeszékhelyi RMDSZ-tanácsost, iskolaigazgatót szólaltatja meg. A tábornyitón megjelent pedagógus még azzal a reménységgel nyilatkozott, hogy néhány hét múlva, 2015 szeptemberében, több évtizedes hiányt követően, megnyithatják az önálló magyar nyelvű líceumot. Egy nappal a kötet nyomdába kerülése előtt – derül ki a szerkesztő, Szűcs László fülszövegéből – „a politika és a jog útveszőiben” megrekedt s kezdeményezés.
Nem áll szándékomban borúlátóan fejezni be a könyvismertetőmet, annál inkább nem, mert pótolnom kell legnagyobb recenzensi adósságomat: a tábor és a könyv „anyukája”, felelős kiadója, Rácz Éva oldalán sok táborlakó fotózott, a szerzői lajstrom már felsorolt szereplői mellett olyanok, akik speciel fotóriporteri minőségükben tüsténkedtek: Gál Zsófia, Kovács Sándor és Réman Tibor. A tíz fotografáló kolléga mintegy hatvan felvétele legalább annyira gazdag üzenetű, fontos vonulata a kötetnek, mint a huszonegy szöveg.
Rácz Éva így, ezzel a gondolattal fejezte be az előszót: „Óradnán és Radnaborbereken tett látogatásaink legnagyobb tanulsága, amelyet szívesen továbbadnék, ez: a magyarság nem nyelv kérdése, sokkal inkább meggyőződés.” – Ami pedig engem illet, immár minden irigység nélkül csatlakozom Évához, aki a Radnai havasok alját először megpillantva, így kiáltott fel: „De hát ez gyönyörű!”
erdelyiriport.ro

Baráti ünneplés sok kedves könyvvel
– Százfelé mutatnak útjaink, ünnepeinket is az ezerféle érdek és kötelezettség korlátai közé kell szorítanunk. Vége a ráérős világnak. Ezért aztán nem minden barátunk lehetett ott karácsony másodnapján a hetvenéves Baróthy Ádám és a hatvanöt éves Hadnagy József köszöntésén a marosvásárhelyi várban, Kedei Zoltán tetőtéri új műtermében – válaszolja kérdésemre Bölöni Domokos, aki ezúton is köszöni a művésznek a lehetőséget. – De akik el tudtak jönni, nem bánták meg, mert az ünnepeltek, valamint az Istvánok és Jánosok koccintásos köszöntésén túl voltaképpen könyves találkozássá nemesedett az együttlét. Baróthy Ádám Reményik Sándorról készült rajzából csak keveseknek jutott, de néhányan láthatták a Reményik alapította Pásztortűz című kolozsvári folyóirat néhány régi példányát, amelyekkel megajándékozott a szobrászművész.
Az igazi ajándék azonban Székely Ferenc frissen megjelent beszélgető-könyve volt (Égbe nyúló kapaszkodó. Születésnapi beszélgetések. Üveghegy Kiadó, Százhalombatta, 2015). Sorrendben a harmadik ilyen munkája a szerzőnek, akit immár nyugdíjas könyvtárosként is külön köszönthetünk. Interjúalanyai: Ablonczy László, Baróthy Ádám, Csávossy György, Cseke Péter, Gál Éva Emese, Hadnagy József, Kapui Ágota, Kocsis István, Köntös- Szabó Zoltán, Tar Károly.
Székely Ferenc Kolozsvár felől, a Mezőségen át ért Marosvásárhelyre, hogy a két megjelent beszélgetőtársnak, Baróthy Ádámnak és a Debrecenből érkezett Hadnagy Józsefnek "még azon melegében", akár a karácsonyi kalácsot, átnyújthassa a könyvet.
– Ilyenkor, a két ünnep között élmény találkozni azokkal, akik valamiképpen részei voltak a napjainknak. Nem a rokonságra gondolok ezúttal, hanem a barátokra, munkatársakra, jelesen a toll embereire.
– Igen, írókra, költőkre, újságírókra, szerkesztőkre. Ha mód van rá, nem jövünk üres kézzel. Akinek friss kötete van, siet dedikálni a barátainak. Magam így juthattam pár új könyvhöz, kiadványhoz. Hadd említsem a címére nézve talán furcsa, ám annál sokatmondóbb riportkötetet: Nem magyarul magyarok. Riporttábor Óradnán és Randaborbereken, MÚRE 2015, szerzői: Ambrus Attila, Ambrus Melinda, Antal Erika, Bögözi Attila, Deák Gyöngyi, Farkas-Ráduly Melinda, Gáspár Melinda, Gáspár Sándor, Kovács Péter, Maksay Magdolna, Moldován Zenkő, Prózsa Lilla- Zsuzsanna, Rácz Éva, Sarány István, Sarány Orsolya, Szekeres Attila, Szucher Ervin, Vadas Henrietta. Köszönöm Gáspár Sándornak a kedvességét és a szép dedikációt.
Baricz Lajosnak nemrég írtam a Különös karácsony című könyvéről. De ez idáig nem ismertem a zenét szerző Simon Kinga kántornő jegyezte szép képes-kottás kiadványt (Baricz Lajos megzenésített versei. A 20 éves Jubilate és a 10 éves Szent Cecília együttes ünnepi kiadványa, Marosszentgyörgy, 2014, CD- vel). Baricz Lajos hozott az általa szerkesztett Harangszó című Kolping-újság karácsonyi számából is azoknak, akiket még ott talált. (Hivatali kötelezettségei ellenére is bejött egy szeretetteljes kézfogásra.)
A Nagykenden élő Fülöp Kálmánnak is most jelent meg a harmadik verseskönyve: Harmatcsepp a fény porában (Kreatív Kiadó, Marosvásárhely, 2015, a borítón Kedei Zoltán munkája). A szerző nem lehetett közöttünk, de családja segítségével eljuttatott egy-két példányt, mutatóba.
Székely Ferenc nem felejtette otthon az Erdőszentgyörgyi Figyelő ünnepi számát sem, benne számos érdekes írás mellett egy-két marosvásárhelyi vonatkozású szöveggel (Kedeiről, Hadnagyról).
Ráduly János gyengélkedett, mégis gondoskodott némi angyalfiáról: mindjárt három friss könyvet küldött, dedikálva. Az első: Makfalva két régi rovásemléke, a második: Sorok Erdőszentgyörgy régmúltjáról, a harmadik pedig: Jajkiáltások a fehér papíron (1989. július 24 – augusztus 23.) A szerző száz könyvének jegyzéke (1974 – 2015). Mindhárom könyv a marosvásárhelyi Garabontzia Kiadónál jelent meg, 2015-ös évjelzettel. Stílszerűen ez utóbbi Ráduly János századik munkája. Beszédes a címe!...
A házigazda művész ajándéka sem maradt el, azoknak, akik még nem részesültek volna a Szivárvány kapuja (Pinokkió-rajzok, Juventus, Marosvásárhely, 2015) című képes-verses könyvecskéből.
– Hangulatos "évzárónk" volt, fejezi be a rövid számvetést Bölöni Domokos. – Barátaink sikereinek jó együtt örülnünk. Nem szeretem a közhelyeket, de itt most még hozzáteszem: az öröm forrása pedig a kölcsönös tisztelet és a szeretet.
Doszlop Imre Lídia Naómi. Népújság (Marosvásárhely)

Országossá vált a fogolyzendülés
Tíz börtönre terjedt ki szerdára a Romániában kedden kirobbant fogolylázadás. A rabok elsősorban az embertelen fogvatartási körülmények, a túlzsúfoltság ellen tiltakoznak, több helyen nem riadva vissza az erőszaktól sem – számol be Kiss Judit, Vadas Henrietta és Pinti Attila a kronika.ro-n. Raluca Prună igazságügyi miniszter szerdán a helyzetre reagálva megoldást ígért, viszont úgy nyilatkozott: a börtönökben uralkodó állapotok már több mint 20 éve súlyosnak tekinthetők. Biró Rozália, a szenátus emberjogi bizottságának elnöke a Krónikának elmondta, a jelenlegi börtönlázadás-sorozat sokévi halogatás és nemtörődömség eredménye.
Tíz börtönre terjedt ki szerdára a Romániában kedden kirobbant fogolylázadás. A rabok elsősorban az embertelen fogvatartási körülmények, a túlzsúfoltság ellen tiltakoznak, több helyen nem riadva vissza az erőszaktól sem. Mintegy nyolcszázan megtagadták az ételt.
Zendülés történt a Csíkszeredai börtönben is, ahol tizenöt fogvatartott barikádozta el magát szerdára virradóra az egyik cellában, így a büntetés-végrehajtási intézet alkalmazottai könnygázt vetettek be ellenük. A lármázva tiltakozó rabok a fogvatartási körülmények javítását, a cellák zsúfoltságának csökkentését, a tévénézési program „zárórájának" – 23 óra – meghosszabbítását követelték, illetve azt kérték, hogy a hőségben hosszabb ideig tartsák nyitva az ajtókat.
Alexandra Chițantól, a börtön szóvivőjétől megtudtuk, kedden este az egyik cellában a tizennyolc elítélt közül tizenöten megpróbáltak felgyújtani ruhadarabokat, majd eltorlaszolták a bejáratot, azzal fenyegetőzve, hogy lángba borítják az egész zárkát. A tiltakozókat megbilincselték és elvezették, a további rendbontásokat megelőzendő négy cellába osztották szét őket.
Szerdán a besztercei fegyintézetben is zavargás tört ki: a foglyok kiszabadultak a cellákból, az épület tetejére másztak, és üvegekkel dobálták az őröket. A botoşani-i börtönben is erőszakosan viselkedtek a rabok, feszegették a rácsokat, Iaşi-ban gyújtogattak, felmásztak az épület tetejére, hozzátartozóik a börtön kapujában tüntettek, más intézetekben nem hajlandók elfogadni az élelmet. Botoşani-ban a fegyintézet alkalmazottai a katasztrófavédelmi felügyelőség segítségét kérték, hogy lecsillapíthassák a kedélyeket. Vaslui-ban több tucat rab folytatott szerdán éhségsztrájkot, de csatlakoztak hozzájuk többek közt a giurgiui, Nagyváradi, brăilai, tulceai fegyházak lakói is.
Megoldást ígér az igazságügy-miniszter
Raluca Prună igazságügyi miniszter a helyzetre reagálva szerdán úgy nyilatkozott, a börtönökben uralkodó helyzet már több mint 20 éve súlyosnak tekinthető. „Pontosan tudom, mi a helyzet, sokszor beszéltem személyesen rabokkal. Senkinek, az egész társadalomnak nem tesznek jót a hasonló feszültségek. Megértem a foglyok türelmetlenségét, és biztosítom őket, hogy keressük a megoldást, hiszen ez az egész társadalom, a parlament és az én felelősségem is" – mondta a tárcavezető. Hozzátette, megfelelő, elfogadható meggoldásokra van szükség, nem pedig olyanokra, amelyek nyomás alatt születnek. „Ha 20 évet vártunk ezzel, várhatunk még két hónapot. Mindent megteszek, hogy a parlament őszi ülésszakán hangsúlyosan kerüljön előtérbe a kérdés" – mondta a tárcavezető.
Az Országos Börtönigazgatóság azt közölte, tiszteletben tartja a rabok szabad véleménynyilvánítási jogát, amíg a lázadások nem jelentenek veszélyt a fogva tartottak egészségére, testi épségére nézve, ha viszont megszegik a szabályokat, a büntetés-végrehajtási intézetek vezetőinek helyre kell állítaniuk a rendet. Közben Sorin Dumitraşcu, az Országos Börtönigazgatóság korábbi igazgatója a Hotnews.ro-nak azt mondta, szerinte egész biztosan folytatódnak a zendülések, és jelentős anyagi kárt okozhatnak a rabok a továbbiakban.
Emlékeztetett, a kormány már megszavazta, hogy 800 millió lejjel támogatja a börtönkörülmények javítását. A hírportál szerint két Bukaresti hírtelevíziónak az amnesztiát szorgalmazó médiakampánya is hozzájárult a tüntetés elterjedéséhez. Az egyik közülük az az Antena 3, amely a 2014-ben korrupció miatt jogerősen tíz év börtönbüntetésre ítélt Dan Voiculescu üzletember és egykori befolyásos politikus családja tulajdonában van.
Biró Rozália: a halogatás vezetett el idáig
Az igazságügyi tárca korábban azt közölte, július közepén közvitára bocsát egy tervezetet, amely amnesztia révén rendezné a börtönök túlzsúfoltságát. Az ötlet annak nyomán merült fel, hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága elmarasztaló ítélettel fenyegeti Romániát a fegyintézetek túlzsúfoltsága miatt. Június végén a büntetés-végrehajtási intézetekben tapasztalt körülményekről, a fogvatartási és az előzetes letartóztatási eljárások szabályosságairól egyeztetett a szenátus emberjogi bizottsága a nép ügyvédjével, Victor Ciorbeával.
Biró Rozália, a szenátus emberjogi bizottságának elnöke – aki korábban több ízben szót emelt a fegyintézetekben uralkodó embertelen körülmények ellen – szerdán a Krónikának elmondta, a jelenlegi börtönlázadás-sorozat sok évi halogatás és nemtörődömség eredménye, és régóta lépéseket kellett volna tenni az incidensek megelőzése érdekében. Hozzátette, többek között az igazságügyi minisztérium feladata lett volna javítani a helyzeten, azon a tényen, hogy a romániai börtönök telítettsége 151 százalékos, így viszont sérülnek a fogvatartottak emberi jogai, ugyanakkor jelen körülmények között nem meglepő, hogy a szorosan összezárt rabok körében lázadások törnek ki.
A szenátor bírálta az igazságügyi miniszter hozzáállását, szerinte az első lázadásokat követően azonnali intézkedésekre lett volna szükség, ám a tárcavezető szerinte nem vállalta a felelősséget. „A minisztérium amnesztiatervezete részben megoldást nyújthat a jelenlegi problémára, viszont nem támogatom az új börtönök építésének tervét, hiszen most ennél gyorsabb és hatékonyabb megoldásra van szükség" – szögezte le Biró Rozália.
Túlzsúfolt cellák
A hazai börtönökben több mint 30 ezer elítéltet tartanak fogva, a helyek száma pedig alig több mint 11 ezer. Miközben az uniós jogszabályok legkevesebb négy négyzetméteres területet írnak elő egy rab számára, kilenc-tíz embert is bezsúfolnak egy kilenc négyzetméteres zárkába. Romániában már évek óta beadványok özönével bombázzák a törvényhozókat és a médiát a rabok, embertelennek tartva a fogvatartási körülményeket.
A romániai börtönkörülményekről azután kapott lábra élénk közvita, hogy az elmúlt időszakban számos politikust, üzletembert, futballklubvezetőt sújtottak letöltendő szabadságvesztéssel. Több tucatnyi romániai rab fordul rendszeresen jogorvoslatért az Emberi Jogok Európai Bíróságához, amely 2014-ben például kétszázezer, 2013-ban 220 ezer euró kártérítés kifizetésére kötelezte a román államot a börtönkörülmények miatt. Több civil szervezet az igazságügyi minisztériumnak küldött petícióban kezdeményezte is a legtöbb három évre, nem erőszakos cselekményekért elítélt rabok szabadlábra helyezését. Az amnesztiáról Victor Ciorbea ombudsman, korábbi miniszterelnök azt mondta, ezt a megoldást más országok is sikerrel alkalmazták – írja a kronika.ro.
Erdély.ma