Magamról – magammal
Székely Ferenc, Műhely című mellékletünk gyakori szerzője 65 éves. A kerek évfordulók számvetésre késztetik az embert. Ezt teszi szerzőnk is, ezúttal rendhagyó módon saját magával készített születésnapi beszélgetést.
– Még három nap, s 65 leszel…
– Hűha! Ilyen hamar eltelt?!...
– Nem ülnél át az asztal túlsó oldalára?
– Ugyan biza, miért?
– Most én kérdezek, és te leszel az alany.
– Miről?
– Mindenről! Te is ezt teszed a kerek évfordulósokkal… Tudod, hányat szólaltattál meg eddig?
– Nem számoltan. Biztos, hogy száz felett vannak… Na, jó, áll az alku. Kezdhetjük.
– Mehet a gyermekkor?
– Miért ne? Legtöbbször én is azzal kezdem.
– Soha nem szóltak rád: Na, már megint a gyermekkor…
– De! S nincs igazuk! A gyermekkor fontos. Ha jól indul, kiegyensúlyozott, tartalmas, arra lehet építkezni. Olyan, mint egy üres méhkas: előbb cukros vízzel bepermetezik, lassan megtelik méhekkel, viasszal, mézzel, fiasítással, aztán megfeketedik a viasz, a méhek kiöregednek, elpusztulnak, kiveszik a mézet… Így vagyunk az emberi élettel is. Az embereket érdekli mások gyermekkorra, ifjú évei, főleg, ha fontosat alkottak! Kivel játszott a grundon vagy az erdőben, mit mondott a tanító, emlékszik-e még első versére, mi volt a kedvenc tantárgya? Márai azt mondta: „A nagy kérdés nem az, mit hoz a holnap? Az igazi kérdés, mit hoz a tegnap?”
– Neked milyen volt a gyermekkorod?
– Nagycsaládban születtem, Pusztakamaráson. Heten voltunk testvérek. Apámat – akit Sütő András Gyümölcsoltó Gergelyként cipelt be az irodalomba – mindig érdekelte a világ sorsa, a politika, a megmaradás reménye. Most is emlékszem, gyakran ismételgette: gyáva népnek nincs hazája! Sokat dolgoztak a szüleim; édesanyám a csendnek s a szeretetnek volt a szimbóluma. Kint laktunk a Kiskút-völgyben, kb. három kilométerre az iskolától, s télen szüleim megbeszélték id. Sütő Andrással és Berta nénémmel, hogy maradjak náluk, csak hétvégeken menjek haza. Akkor nagy telek jártak, ropogott lábunk alatt a hó, s attól tartottak – korán sötétedett, dombtetőn, erdő közelében kellett hazajárnom – nehogy megtámadjanak a farkasok. Berta néném édesapámnak volt a testvére, s a fia, az író Sütő András már hazajött volt Bukarestből Marosvásárhelyre. Ő volt az Új Élet első, alapító főszerkesztője. Idősödő szüleihez gyakran járt haza; mintha most is látnám: egy régi Moszkviccsal jöttek végig a Magyar utcán, s a sofőrt Zájner bácsinak hívták. Az író Jóska öccsének és nekem mindig cukorkát hozott – hogy örvendtünk ennek! – meg sok-sok színes újságot. A hosszú téli estéken aztán volt mit olvassunk, nem unatkoztunk. Akkor még nem volt villany a faluban… Mikor én vettem kezembe a lapot, kérték, hangosan olvassam, hogy mindenki hallja. Közben tettek-vettek a házban. Néha a szomszédok is elkérték, s miután kiolvasták, visszahozták. Később, ahogy visszagondoltam ezekre az évekre, Nyilas Misi jutott eszembe, aki Pósalaki úrnak olvasta fel az újságot. Igaz, én az egész családnak olvastam, krajcárt nem kaptam, nem is ezért tettem… Néhány könyv volt a házban, amit Sütő András írt korábban – erre nagyon vigyáztak! –, a református énekeskönyv, s a minden hazalátogatás alkalmával gyarapodó újságok. Ennyi volt szellemi táplálékunk! Két telet töltöttem Berta nénémnél, mert ahogy kitavaszodott, már naponta hazajártam Kiskút-völgyi otthonunkba.
– Hol folytattad?
– 1962-ben kerültem Mócsra, Kiss Jenő falujába, 10 kilométerre Pusztakamarástól. Már befutott költő volt Jenő bácsi, Kolozsváron élt, s bár tanáraink sosem hívták meg író-olvasó találkozóra, tudtunk róla, benne volt a tankönyvekben, tanultuk a verseit.
– A faluból csak egyedül kerültél Mócsra a magyar gyerekek közül?
– Sajnos! Pedig többen voltunk, ők otthon folytatták az iskolát, román tagozaton. Később egyesek románhoz is mentek férjhez. Képzeld: 10-15 magyar gyerek tanult a román tagozaton, az V–VIII. osztályban, akik semmi mást nem kaptak, csak nagykanállal merítettek a többségi kultúrából. Az együttlét hatása a későbbiekben a vegyes házasságok görbéjének emelkedésében mutatkozott meg.
– Kik voltak a mócsi osztálytársak?
– Helybéliek, magyarpalatkaiak, mezőkeszüiek, botháziak, vajdakamarásiak. A valamikori erős magyar közösségekhez tartozók leszármazottai. Azok, akik otthon járták ki az elemit, de nem volt lehetőség a folytatásra, a magyar ötödikre, s a szülők Mócsra adták, hogy a felső tagozatot magyarul folytassák. Jó tanáraink voltak: egy részük Kolozsvárról ingázott, a többi ott lakott a faluban. Épp 50 éve, 1966-ban végeztem a 8. osztályt.
– S hogy kerültél Székelyudvarhelyre?
– Na látod, ezen sokat gondolkoztam! Nem emlékszem, hogy járt volna korábban nálunk, pusztakamarási lakásunkban az udvarhelyi Sebestyén Jocó unokabátyám. S azon a nyáron egy 250-es MZ-vel eljött meglátogatni. Kérdezte: nem akarok egyet a ház mögötti gyümölcsfák között ralizni úgy, hogy ő vezeti a motorbiciklit, s én hátul jól megkapaszkodom, nehogy leessek? Dehogynem! A frászt belém verte, de egy szót se szóltam. Mikor leszálltam, azt kérdezte: jössz Udvarhelyre kilencedikbe? Azt mondtam: igen. Felvételiztem, s ősszel már udvarhelyi diák voltam.
– Tetszett a város?
– Kicsi volt, de tiszta, takaros, dörgő hangú galambok búgtak a barátok templomán, s a Székelytámad várban lévő iskolánk közelében lévő „dögiben” – így hívtuk az asszisztensképzőt – szép szőke csajok tanultak, akarom mondani: a gyógyítás tudományával ismerkedtek. Bentlakásban voltam, az egykori Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégiumban, szemben a református templommal, ahonnan minden reggel, kettős sorban, szigorú felügyelet alatt mentünk át a „murokegyetemre”, a Mezőgazdasági Szaklíceumba. Mikor a Varga-patak fölötti hídhoz értünk, mindig orrfacsaró bűz lengett körül, amit a város utcáin kajtató, kalapkergető friss reggeli szél söpört felénk. Ugyanezt éreztük délben is, este is, főleg nyirkos őszi vagy tavaszi napokon.
– Mire vagy kire emlékszel még?
– Winkler tanár úrra. Ő volt a keresztapánk! Ő tudott a legközelebb férkőzni a gyermeki lélekhez, még akkor is, ha fájó-őszintén, „nyersen” mondta ki az élet nagy igazságait. De éreztük, tudtuk: az életre nevelés, a segítőkészség, jóindulat szándéka lakozik benne. Tudod, 36-an voltunk az osztályban, a könyvviteli szakon, s mindenki, egytől egyig mind magyarok voltunk… S mindent, de minden tantárgyat románul tanultunk! Akkor volt az a szlogen: a szocialista társadalomban csakis az lehet jó szakember, aki az ország nyelvén tanulja a szaktantárgyakat, kitűnően beszéli és gyakorolja a román nyelvet. Lehetett fakultatívan tanulni egy világnyelvet, a németet vagy a franciát, de nem a magyart!
– Te mit választottál?
– Mócson angolt tanultam a 6. osztálytól, s ott oroszos lettem… Mindegy volt! Volt egy Zoița nevű tanárnőnk, ő volt az osztályfőnökünk, görög származású, akinek családja tízéves korában jött át Nagyváradra. Menekültek voltak, Kolozsváron végezte az orosz szakot, s a férje katonatiszt volt a cekendi radarállomáson. Mindig azt mondta: majd az utolsó osztályfőnöki órán, akkor majd mindent elmondok nektek, az életemet... mindent, mindent. Nem mondom, hogy közben nem mondott egy-két dolgot, de amikor eljött az utolsó osztályfőnöki óra, s a Gaudeamust meg a Mi búcsúzunk és elmegyünket készültünk énekelni, ballagni, akkor már nem volt ereje, hogy elmesélje. Az elválás fájdalma uralkodott benne. Bennünk is! Kevés olyan pedagógust ismertem, aki annyira kiállt tanítványaiért, mint ahogy ő tette.
– Még milyen emléked van Udvarhelyről?
– Egyszer kimentünk Nagy Lajival és Szász Jenővel Ívóba, bálba. Lehettünk olyan tizedikesek, akkor ott Lőrincz Gyurka volt a tanító, akiből később jeles író lett, kitűnő közösségszervező. Azelőtt olvastam karcolatait az Utunkban, s Nagy Laji, aki helybéli volt, ismerte, azt mondta: na látod, ez Lőrincz Gyurka. Akarsz vele beszélni? Hát persze, hogy akartam… Arra emlékszem még, hogy Sebestyén Jocó, aki engem alaposan „meghordozott” apám gyümölcsfái között – ő volt a líceum ügyintézője –, ha látta, hogy szünetekben itt-ott lézengek, megkérdezte: nem vagy éhes? Ha nem válaszoltam, akkor bevitt egy helyiségbe, s nyomott 1-2 kiflit a zsebembe, meg abból a jó ropogós zsömléből, amit akkor csak az udvarhelyi pékségben sütöttek. De jó volt!
– S a kultúra?
– Még kérded? Már hét közben szervezték: ki megy vasárnap délelőtt a Maszelka-kiállításra? Jelentkeztem. Nem is tudom, volt-e belépő, de szerettem ilyen helyre menni. Meg a színházba. ’67-ben ment a Csávossy–Komzsik darab, A fül. Elmentünk, szép volt, sokat tapsoltunk, ott volt Gyurka bácsi is, felállt az első sorban, hátranézett, sokáig tapsoltuk. Vagy mentünk a futballmeccsekre. Egyszer Winkler tanár úr megkért, hogy mindent írjak le, jegyzeteljek, mert ő nem lesz ott, adott egy telefonszámot, s egy pár lejt, hogy hívjam fel a csíkszerdai román nyelvű megyei lap szerkesztőségét – azelőtt alakultak, megyésítéskor –, s még aznap diktáljam le, mi történt a pályán? Már nem tudom, mennyit fizettek, de jól jött az a pár lej; egy-egy féldecire futotta barátaimnak a Szabó Károlyban.
– Érzel valami frusztrációt Udvarhellyel kapcsolatosan?
– Sajnos, igen! Még most is elpirulok szégyenemben, hogy ott voltam 4 évig a Székelytámad vár tövében, s nem tudtam, hogy a vár déli részén, egy szép úri házban lakott a nagy székely költő, Tompa László. Mikor odakerültem, ’66-ban, már két éve halott volt. Ezt nem tudom megbocsátani magamnak! Szerencsére, később, osztálytalálkozóink alkalmával, a hatalmas műveltséggel felruházott Serfőző Antal tanár úr igyekezett kielégíteni e téren mutatkozó kíváncsiskodásomat. Őt zongorázni tanította Manyi néni, a költő felesége, de arra is emlékezett, hogy egyszer Laci bácsi, a költő elvette iskolásfüzetét, s nézegette-olvasgatta, mi van benne? Az A betűnél állt meg, amelynek alsó szára, nem a kétágú létra közepére sikeredett, hanem az aljára. Tompa László nem hagyta szó nélkül: „Ez nem A betű, hanem delta!” Micsoda véletlen: Serfőző tanár úr később, évtizedekig tanította a matematika és a fizika tudományát a középiskolában – nekem is –, s persze a delta fogalmát is…
– Mi jött Udvarhely után?
– 1970-ben, amikor érettségiztem, a Kolozs megyei Székre helyeztek, irodamunka a helyi téeszben. Kollégáim közül csak a főkönyvelő és a főmérnök volt „világi”, pantallós öltözetben, a többiek sárgaréz gombos kék lajbiban, fekete bricsesznadrágban, s jellegzetes széki szalmakalapban tértek be reggelente a téeszirodának berendezett egykori nagygazda-kúriába. Egymásnak így köszöntünk: Adjon Isten! Mennyi minden van ebben a két szóban?! Nem is kellett kérdezzek, mert hamar rájöttek kíváncsiskodó-kutakodó természetemre. Biza, hamar „felkészültem” Szék társadalmi, gazdasági, vallási múltjából. Sőt arról is meséltek, amiről nem kérdeztem: felszarvazott férjekről, gyakran útra kelő begyes menyecskékről, a késő estékbe torkolló fonók végén elfújt lámpa utáni hancúrozásokról (a sötétben való partnerkeresés néha morbid esetet is szült), egyebekről. Mikor jött augusztus 24., Szent Bertalan napja – ez a székiek legnagyobb ünnepe –, azon a napon háromszor mentünk templomba. Pompában virítottak a lányok-asszonyok, úgy néztek ki, mint a pünkösdi rózsa. Fekete-piros volt az egész templom, és sárga rézgombok csillogtak a hagyományukat konokul szerető és ahhoz ragaszkodó férfiak lajbiján. Gyakran jöttek Budapestről a Gulyás-testvérek, Bukarestből pedig a tévé magyar adásától; filmezték s mentették, amit még menteni lehetett. Akkor még élt Győri Klára (1899–1975), akinek még nem száradt ki örömének zöld fája… Nem tudtam róla, hogy Nagy Olga írónőnek meghagyta: csak akkor publikálja kötetét, ha meghal. 1975. augusztus 5-én ment el, s azon az őszön napok alatt talált gazdára az egyik legsikeresebb Kriterion-kötet.
– Nem akartál ott maradni?
– Nem! A székiek tisztelik az idegent, ha kell amúgy tenyerükön hordozzák, de megtartják a „távolságot”. Különösen a jött-ment „pantallósokkal”.
– Következő állomás?
– Katonaság, 1972. február. Craiova, Slatina – 4 hónapig húztam a 12 méteres alumíniumhuzalokat a slatinai alumíniumgyár udvarán. Amikor édesanyám két testvéremmel eljött s meglátogatott, egy pillanatra elfordult. A mezőségi parasztasszony évezredes mozdulatával vitte csupasz kezét arcához, hogy ne lássam, amikor letöröli könnyeit. Pedig láttam! Aztán ősszel kukoricát szedtünk egy Pitești melleti rónán – emlékszem, sáros, szeles idő járt ’72 őszén. Akkor kaptam csomagban egy könyvet a nővéremtől: Mester és Margarita. Mikor eső miatt nem dolgoztunk vagy volt egy kis szabadidőm, olvastam. Egy része nem értette, mire megy a játék… Volt olyan román ajkú katonacimborám, aki megkérdezte: ez milyen nyelven van írva? Te ismersz még egy nyelvet? Hát te nem vagy román? Nemcsak ismerem, beszélem is: sokan vagyunk – nyugtattam. Most sem vagyok biztos abban, hogy megértette, amit el akartam neki mondani.
– Katonaság után?
– Ákosfalva, Vadasd, Havad, újból Vadasd. Vadasdon egy gyümölcstermesztő farm közgazdászi beosztásban kifejtett tevékenységem adott kenyeret jó pár évig, aztán jött ’89–90, vége a mezőgazdasági egységeknek, így jött a képbe Erdőszentgyörgy: iskola, ügyintézés, könyvtár…
– Szeretted ezt a beosztást?
– ’92-ben kerültem adminisztrátor-ügyintéző beosztásba az akkor még a Rhédey-kastélyban működő iskolába. Tíz évig jártam a vidék iskoláit: negyven magyar iskolát. Az intézmények adminisztratív felügyelése mellett volt idő (úgy rendeztem, hogy legyen!) a vidék tárgyi-szellemi értékeinek megismerésére, adatközlőkkel való kapcsolattartásra, táji-történeti építészetünk, helyi szellemi örökségünk számbavételére. Több kötetre való anyag gyűlt össze azokban az években, amely később látott napvilágot.
– És ezután jöttek a könyvtárosi évek…
– 2005–2006-ban lehetőség adódott, hogy könyvtárosi szakképesítést nyerjek, ami 11 évi újabb kihívást jelentett. Amit nagyon szerettem: a közösségszervezést. Találkozók jeles írókkal, költőkkel, történészekkel, előadóművészekkel. A gyerek a leghálásabb olvasó! Mekkora öröm számára, ha találkozhat azzal a hús-vér emberrel, aki verset vagy mesét ír neki! Most is őrzöm azt a vendégkönyvet, amelyet 2005. január 10-én nyitottam. A meghívott vendégek előadása alkalmával készült fényképeken pedig számos személyiség látható: Ambrus Lajos, Ráduly János. Bernád Ilona, P. Buzogány Árpád, Kozma Mária, Egyed Ákos, Spielmann Mihály, Beder Tibor, Horváth Arany, Király László, Szávai Géza, Zorkóczy Zenóbia, Czegő Zoltán, Gróf László – a teljesség igénye nélkül.
– Még néhány nap, s „rendes” nyugdíjas vagy. Mivel telnek napjaid?
– Azt kell mondanom: szinte többet dolgozom, mint korábban. Vezetek egy kimutatást, évekre lebontva: ki mikor született, s abból látszik, mikor lesz kerek évfordulós. Össznemzetben gondolkodom! 2012-ben, amikor megjelent első beszélgetőkönyvem, A megmentett hűség, a Sóvidék jeleseit kértem fel, hogy válaszoljanak kérdéseimre. Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy a kötet udvarhelyi bemutatóján, 2013 márciusában jelen volt dr. Zsigmond Barna Pál csíkszeredai főkonzul is. Az interjúalanyok között pedig volt olyan, aki Debrecenből, Sepsiszentgyörgyről, de akadt, aki Svédországból vagy Kanadából küldte el válaszait. Ezért mondom, hogy össznemzetben gondolkodom, beteljesedett ama illyési gondolat: Haza a magasban. Hogy mivel telnek napjaim? Egy pirinyó kis faluban élek, Vadasdon, három kilométerre a Marosvásárhely– Szováta főúttól, Havadtő közelében. Biza sokszor „hallgatok” Benedek Elek apó intelmére: „Hidd el nekem, hogy csak az a valamennyire egész ember, kinek könnyű a toll s nem nehéz a kasza.” Hogy nekem mennyire könnyű a toll, azt mások döntik el, a kasza viszont ott lóg a csűr oldalán, sokszor veszem kézbe, lám, mit tud ez az ősi szerszám? S közben leülök a számítógép elé, hogy újabb jeles magyar emberrel gazdagodjék következő, általában karácsonyi ajándékként elküldendő beszélgetőkönyvem.
– Korábban beszéltünk az interjúkészítésről: mennyire veszik „komolyan” a felkérést az alanyok?
– Legtöbbje igen, komolyan veszi! Sőt meg tudom számolni a két kezemen, hogy az elmúlt tíz év során, hányan nem válaszoltak. Nem örvendek ennek, de nem is bánkódom. Minden levélnek üzenete van; ha valaki válaszol, az már egy piciny ösvény a közös út, a közös cél felé. Találkoztam olyan személyiséggel, aki külön megköszönte, hogy rá is gondoltam. Ez jólesett! Ne feledjük: van olyan is – s ezt nem rejtik véka alá –, akinek eszébe nem jutott, hogy egyszer eljön az idő, amikor Erdélyből, szülőföldjéről levelet kap, s újból adódik alkalom pályájáról, élete alakulásáról, családjáról, terveiről, egyebekről nyilatkozni – immár őszbe borult fejjel…
– Idén ez lesz az ötödik interjúköteted… Mi lesz a néprajzzal?
– Kész van, megszerkesztve várja a kiadást az eddig kéziratban hevert dolgozatok gyűjteménye, a Vadasd és vidéke. Egyelőre leállok a néprajzzal – persze az ember sosem tudja, mit hoz a jövő. Ami az idei interjúkötetet illeti, az ötödiket, szeretném szép kivitelezésben, nagyobb példányszámban megjelentetni. Olyan személyiségek lesznek benne, mint Olosz Katalin, Kallós Zoltán, Gazda József, Péntek János, Bágyoni Szabó István, Kincses Elemér és mások. Rájöttem: az olvasókat érdekli, hogy mi vagy, de az is, hogy ki vagy…
Hargita Népe (Csíkszereda)

Bartis Ferenc: volt rab, de szolga soha
Összesen tíz évet ült börtönben többek között azért, mert 1956-ban a kolozsvári Házsongárdi temetőben felolvasta az Utószó című versét. A nyolcvanas években fiával együtt kitoloncolták Romániából, haláláig Budapesten élt. Egy évtizede hunyt el Bartis Ferenc költő, író.
Bartis Ferenc: Utószó (részlet) Hogyha sírunk: kiröhögnek, Hogyha kérünk: fel is kötnek, Hogyha küzdünk: odalöknek Történelmi kárörömnek - És mégis élünk Magyar, szavad világ értse: Anyanyelvünk létünk vére; Anyánk szíve tetemére Átok zúdult: vége, vége… - És mégis élünk!
Az 1936. július 4-én Gyergyószárhegyen született Bartis Ferenc (írói álneve „Karda”) neve összefonódott az elnyomás, a korlátozás elleni harccal, de legfőképpen a kisebbségben élő magyarság jogainak betartása iránti küzdelemmel.
A középiskolát szülőhelyén végezte, majd Marosvásárhelyen érettségizett. Alig volt 13 éves, amikor először letartóztatták, mert részt vett szülőfaluja lázadásában a román kommunista diktatúra ellen. Egyetemi tanulmányait a Bolyai Tudományegyetem magyar–történelem szakán kezdte 1956-ban. Alighogy elkezdődött a tanév, Magyarországon kitört a forradalom. Bartist is jócskán megérintette ennek szele, és november elsején, több társával együtt kivonultak a Házsongárdi temetőbe, ahol Dsida Jenő kriptájánál elszavalta az Utószó című, de És mégis élünk! sorú refrénjéről híressé vált versét. 1957-ben többedmagával letartóztatták és bebörtönözték. Hét év szigorított börtönt kapott, 1964-ben 19 csonttöréssel és jobb fülére örökre megsüketítetten szabadult. A börtön meghatározó élménye minden kötetében visszatér, akárcsak a szabadság utáni vágy. „Bár voltam rab, de szolga soha!” – vallotta később Bartis Ferenc. Megpróbáltatásairól a Rácsok között Romániában című kötetében számolt be.
Tanulmányait csupán 1968-ban tudta befejezni, amikor tanári képesítést szerzett a marosvásárhelyi Pedagógiai Intézetben a magyar–román–francia szakon.
Volt erdőmunkás, kőműves, kazánkovács, pékinas, tanár, kőfaragó, szerkesztő többek között Sütő András mellett az Új Életnél, később Budapesten kiadóigazgató, a Magyarok című folyóirat és az általa alapított A CÉH Lap- és Könyvkiadó főszerkesztője. De mindenekelőtt költő volt, 39 könyve jelent meg, költeményeit sokan megzenésítették.
1984-ben települt át Magyarországra, amikor a román diktatúrában megfosztották állampolgárságától.
Az általa létrehozott Összmagyar Testületen (amelyet még a börtönben alapított) keresztül 32 ország magyarjaival tartotta a kapcsolatot.
Szeretett szülőföldjétől távol, Budapesten érte a halál 2006. június 9-én, végakaratához híven szülőfalujában, Gyergyószárhegyen temették el.
Őserő és tele hamutartó
Ahányszor csak találkoztam Bartis Ferenccel, mindig az volt az érzésem, egy tornádó vagy maga az ősrobbanás jön velem szembe. Ennyi energiát egy emberben sem azelőtt, sem azután nem láttam. Különös személyiség volt, olyan tűzzel égett, amilyen csak azoknak adatik meg, akik igaz hittel teszik a dolgukat ebben az árnyékvilágban. A sors ajándéka, hogy a korkülönbség ellenére (apám lehetett volna) Ferivel a kétezres évek legelején igazi bensőséges baráti kapcsolatba kerültem. Igaz, ahogyan én emlékszem, vele kétféle viszonyba kerülhetett az ember: vagy barátjává fogadott, és mindenben, amiben tudott, segített – ez volt a többség –, vagy ellensége voltál – ahogyan a „smasszerek”, akik a börtönben megalázták, süketre verték, a szekusok, akik fél életén át üldözték, vagy a besúgók, akiknek bűneit sosem felejtette el. Jellemző volt Bartis Ferencre: ha elromlott mondjuk a vízcsapja, biztos, hogy erdélyi származású mesterembert hívott, hogy megjavítsa. És bevallom: rövidre sikeredett budapesti karrieremet nagyrészt neki köszönhettem. Vas utcai lakásán olykor órákig beszélgettünk, ha múltjáról, szülőföldjéről mesélt, már-már transzba esett. Emlékezetes marad számomra, hogy ilyenkor egy tányér nagyságú hamutartót megtöltött csikkekkel, észre sem vette, ahogy egyik cigarettáról a másikra gyújt. Hangja zengett a szobában, úgy tűnt, megszűnt körülötte a világ, mimikájából, gesztusaiból is le lehetett olvasni azt a szenvedést, amit az elveszett és elvesztett Erdély iránt érzett. Sosem tudta megbocsátani a román hatalomnak, hogy megfosztotta állampolgárságától, gyakorlatilag földönfutóvá tette, és fiával, Attilával együtt – felesége, Margit akkor már nem élt – elüldözte őket szülőföldjükről. De a sors megbosszulta magát: Bartis munkásságát a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével és az ’56-os forradalom hőse kitüntetéssel is elismerték új hazájában, fia, Attila jelenleg az egyik legismertebb magyar író és fotóművész.
Nánó Csaba
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Ódzsa könyve, Ódzsa élete
Könyvbemutatóval és díjátadásokkal gyakorlatilag végéhez ért a nagyváradi Szigligeti Színház idei évada. Hogy milyen évadot zárt a három társulat, arra visszatérünk, most a szezonzárás ünnepélyes, illetve különleges pillanatait vegyük számba. Simon Judit írása.
Szabó József, ahogy mindenki szólítja: Ódzsa az erdélyi magyar színjátszás egyik emblematikus figurája volt. Tehetséges rendező, kicsit mindig lázadó, és akik ismerték, sosem számoltak azzal, hogy felette is telik az idő. Néha ellátogat szeretett Váradjára, de inkább, mint magánember.
Ezúttal könyvbemutatóra érkezett: A Színház álom – indulattal című reprezentatív kötet a Szigligeti Színház gondozásában jelent meg, és amint Hajdu Géza színművész, a rendező beszélgetőpartnere elmondta, nemcsak a színházaknál eltöltött éveit, előadásainak történetét, életrajzát tartalmazza, hanem több annál, a 20. század látlelete. Színház és társadalom mutatkozik meg benne, az, ahogyan akkoriban éltünk, dolgoztunk. Hajdu Géza röviden vázolta: Szabó József, mindenki Ódzsája Székelyhídon született, Kolozsváron egy évig filozófiát tanult, majd Tompa Miklós osztályában elvégezte a színművészeti egyetem – akkor főiskola – rendezői szakát. Utána egy évig ösztöndíjasként Moszkvába tanult. Azt már a rendező mesélte, hogy a színisekkel közösen úgy döntöttek, nem szeretnének szétszóródni. Kapóra jött a párt terve, hogy Nagybányán alakuljon magyar színház. A társasághoz Harag György is csatlakozott. Meg kell jegyezni, hogy a Harag és Szabó nevével fémjelzett társulat legendás előadásokat állított színpadra. Később az egész társulat Harag Györggyel az élén a színházzal együtt átköltözött Szatmárnémetibe.
Ódzsát Kolozsvárra hívják, ő pedig némi hezitálás után, de boldogan megy. Előadások sorát állítja színpadra, mígnem – mesélte a rendező – be akarták szervezni, amitől nagyon megijedt. Tudta, el kell hagynia Kolozsvárt és a társulatot.
Farkas István Nagyváradon volt rendező, hívta, jöjjön Ady városába. A sors úgy hozta, éppen akkor üresedett meg a főrendezői állás, amit Ódzsa foglalt el.
Legendás előadások sorát rendezte, többek között az Ifjú W. újabb szenvedéseit, talán az első romániai magyar musicalt, Az Ember tragédiájának akkoriban teljesen újszerű színpadi megjelenítését, vagy Sütő András regénye, Az anyám könnyű álmot ígér dramatizált változatát, melyet ő maga írt színpadra.
Mindenki meglepetésére 1983-ban áttelepült Magyarországra. A győri Kisfaludy Színház vezető rendezője, majd a veszprémi Petőfi Színház rendezője lett. Az útja azonban még távolabbra vezette: Skóciában, Íroszágban tart workshopokat leendő színészeknek, beavatja őket Brecht színházának rejtelmeibe. Arra a kérdésre, hogy miért ment el Váradról, őszintén válaszolt: félt tovább itt maradni, élni akart, alkotni. Amikor kézhez kapta a megfigyelési aktacsomóját, bebizonyosodott, nemcsak a művészi munkája, de még az élete sem volt biztonságban. Elmondta, Sütő néven szerepelt a jelentésekben, aligha véletlenül...
Senkinek nem jön, hogy elhiggye: Ódzsa felett sem állt meg az idő, már betöltötte a 88. évét. De ma is lelkesen mesél, anekdotázik, fáradhatatlan.
Hajdu Géza a beszélgetés végén rövid részletet olvasott fel a könyvből, mellyel szerinte Ódzsa feltette életművére a koronát.
erdelyiriport.ro

Egy efemer műfaj legendás alkotója: Szabó Ódzsa
A nagyváradi Szigligeti Színház páholyelőcsarnokában köszöntötték szerda délután Szabó József Ódzsa rendezőt, a váradi magyar színtársulat egykori főrendezőjét. Az ünneplés apropóját a 87 éves rendezőnek Színház álom-indulattal című könyvének megjelenése adta.
A kötetet Hajdu Géza színművész méltatta, kiemelve, hogy ez a kötet látlelet a huszadik század második feléről, de bevezet a huszonegyedik századba is. A könyv a korról szólt, amelyben Szabó Ódzsa alkotott, de a mai napig elkalauzol bennünket. Mint a méltató hangsúlyozta, a könyvben megtalálhatók a szerző székelyhídi gyerekéveinek emlékei, a váradi ifjúkori évek történései, a kolozsvári, majd moszkvai egyetemi évek, valamint a rendezői karrier bemutatása. Hajdu Géza elmondta, hogy a kötetből az is kiderül, hogySzabó Ódzsa 1983-ban elmenekült Nagyváradról és az országból, előbb Győrbe, majd Veszprémbe, végül Skóciába és Írországba. „Ezzel a könyvvel feltette a koronát életművére” – fogalmazott Hajdu Géza, hozzátéve, hogy a a könyv a színház pénztárában megvásárolható.
Visszaemlékezés
Az ezt követő beszélgetés során Szabó József Ódzsa elevenítette fel emlékeit, és beszélt színházi ars poeticajáról is. Mint fogalmazott, „a színházi alkotás olyan, mint a homályos ablaküvegre rajzolt kép, elpárolog, ezért egyetlen lehetősége a színháznak az irodalom”. Mivel az előadás csak addig él, amíg benne van a közönség emlékezetében, ezért ezzel a kötettel azt kívánta elérni, hogy valamilyen módon rögzítse ennek az efemer műfajnak, a színháznak az alkotásait. A rendező beszélt a színházcsinálás lehetőségeiről egy diktatórikus rendszerben. Mint mondta, a huszadik században két háború és két diktatórikus rendszer dúlt Európában, „és ehhez próbáltunk jó arcot vágni, színházat csinálni”. Felidézte karrierjének kezdetét, a számára felejthetetlen nagybányai éveket, ahol kezdő rendezőként dolgozott, majd felvillantott néhány epizódot kolozsvári éveiről. A kincses városban a Securitate behívatta, és rá akarta venni őt arra, hogy legyen besúgó. Szabó Ódzsát mélységesen felháborította, hogy egyáltalán feltételezik róla azt, hogy ő ilyet tenne, ezért hirtelen elhatározással Váradra utazott hozzátartozóihoz, és a vonaton villámcsapásként érte az elhatározás, hogy Váradon kell folytatnia munkáját. Szabó Ódzsa Nagyváradon dolgozott 1983-ig. Bevallotta: „azért hagytam el Nagyváradot és az országot, mert nem akartam áldozat lenni.” Mint mondta, Sütő Andráséhoz hasonló sorsot készítettek elő neki. „Előre el volt döntve, hogy olyan sorsra jutok, mint Sütő András” – fogalmazott.
Köszöntők
A beszélgetés végén Hajdu Géza színművész olvasott fel a most megjelent kötetből, majd a megjelentek soraiból felszólalók köszöntötték Ódzsát. Köztük volt Csiky Ibolyaszínművésznő, aki bevallotta, hogy színészi pályájának legsikeresebb szakaszát élte meg akkor, mikor a nagyváradi főrendező Szabó Ódzsa volt. Köszöntötte a rendezőt pályatársa,Kovács Levente, valamint a nagyváradi román színtársulat egykori vezetője, Eugen Tugulea is. Legvégül Czvikker Katalin, a Szigligeti Színház főigazgatója nyújtott át egy albumot Szabó Ódzsának, amelyben az általa rendezett darabokról készült fotók vannak. Szabó Ódzsát a nap végén az évadzáró ünnepség keretében életműdíjjal tüntette ki a Szigligeti Színház.
Pap István
erdon.ro

Kövek becsülete, Háromszék hűsége (Beszélgetés Kisgyörgy Zoltán geológus-újságíróval)
Nyolcvanadik születésnapjához közeledik Kisgyörgy Zoltán. A régi idők nagy tanújával, a háromszéki bányaipar és helytörténet kimagasló szakértőjével, az utolérhetetlen mesélővel szűk évszázad villanásainak fényében fürdőztünk.
Geológusként érte a rendszerváltás pillanata. Akkori munkahelyét, a kőröspataki bányát sokan ma is a kommunista „elmebaj” mintapéldányaként emlegetik. Valóban kudarcra ítélt vállalkozás volt? – Nem feltétlenül, a szakemberek rontották el a dolgot. Azt a dobostortához hasonló húszméteres lignit- és szenesanyag-réteget nem úgy kellett volna kitermelni, ahogy egy gyerek a tortába harap, hanem úgy, hogy leszedi a piskótalapot, majd kiskanállal levakarja róla a krémet. Centiméterről centiméterre ismertük, mi van ott, de hiába erősködtünk, nem szelektíven zajlott a kitermelés, hanem négy méter magas lépcsőkben. Még így is meglett volna az ott kitermelt szénben az ezer kilokalória/kilogramm fűtőérték, de mindig előre kellett fúrni, hogy ne a szénréteg fölötti vízből merítsék le a szenet. A szivattyúk pedig nem bírták az állandó vízkiemelést, minden prioritás ellenére tízből legfeljebb három-négy szivattyú dolgozott egyszerre, a többi újratekercselésre várt. Ilyen körülmények között markolókkal termelték ki a nedves masszát, amely aztán persze hogy nem lehetett versenyképes, még úgy sem, hogy időről időre finom bodosi száraz szénnel keverve igyekeztek feljavítani.
– Hogyan jelent meg életében a bánya?
– Geológia–földrajz szakot végeztem az egyetemen, ez egyenértékű volt egy bányageológus mérnök képzettségével. Az érdeklődésem persze jóval korábbról fakadt. A Mikóban tizedikesként Harkó József tanár úrtól még a Román Népköztársaság geológiáját tanultam, történeti geológiát, sztratigráfiát. Mindig nekem kellett az illyefalvi szenet a kályhába raknom, s ahogy hasítottam, raktam egymásra, mutattam a lapokon Jóska bácsinak a kicsi csigákat. Jól látod, fiam, mondta, ennyire érdekel ez téged?
– Hirtelen pályaválasztás lehetett…
– Ennyire azért nem. Amikor édesapám először kérdezte, mi szeretnék lenni, még azt mondtam, hogy unitárius pap. Fogta a fejét, ezt nem lehet, fiam. Nyolc évet volt orosz fogságban, beállították az ottani kommunista pártba – Kun Béla csapatába – azzal a be nem tartott ígérettel, hogy azonnal hazaengedik. Ezek a kommunisták ötven esztendeig sem mennek el, mondta, hagyd békén ezt a papságot. Legközelebb azt mondtam, színész szeretnék lenni. Hogy miért? Hát mert olyan sokat szerepeltetnek az iskolában, s szeretem az irodalmat is. Milyen élet az, hogy amikor bánatod van, énekelsz a színpadon, s ha örömed van, sírsz, ez sem jó, fiam, mondta. A geológiára azonnal rábólintott: ez igen, ez jó választás, a barátok becsaphatnak, de a kövek sohasem. Jól tanultam, birtokolni akartam az anyagot, köztársasági ösztöndíjjal végeztem.
– Eminens tanulóként nem akarták Kolozsváron, az egyetem környékén tartani?
– Felmerült egy leningrádi továbbtanulás lehetősége, de az ötvenhatos események után a magyar diákok körül megfagyott a levegő. És mivel én mindig olyan helyre vágytam, ahol üledékek, kövületek vannak, ugyanakkor minél közelebb a szüleimhez, kihelyezéskor az apácai tanári helyet foglaltam el, ahonnan „kukkerezni” tudtam Köpecet.
– A bányavállalathoz is az üledékek vonzották?
– Nagymértékben igen. Erdővidékre érkezésem után megkerestem a bánya igazgatóját, Boros Árpádot – már korábbról, Barátkáról ismertem –, aki azt mondta: ne, nekem van egy „dzsologom”, de rákos beteg. Amint eltemetik, maga keressen meg. Csakhogy jött a veszedelem: Apácán engem neveztek ki a kollektív gazdaság szervezőbizottsága elnökének. Fiatal voltam, diplomás, hamar iskolaigazgató, nem kérdeztek meg, hogy akarom-e. De semmiképp nem akartam, kapálóztam is ellene, fenyegetőztem: én iparos és szövőgyári munkás gyermeke vagyok, engem nem tudnak zsarolni a múlttal, s ha nem hagynak békén, elmegyek innen. De úgy tűnt, nem nagyon van apelláta. Meghalt viszont Ciobotaru, a „dzsolog”, én jelentkeztem Borosnál, s 1960 őszén elkezdtem a munkát a köpeci bányánál. – Hogyan fogadta a bányászok nagyon kemény világa a fiatal diplomást?
– Gyönyörű életem volt. Nekem kellett megmondanom a bányamérnököknek, merre menjenek, hol a szén. Tiszteltek, becsültek, s bár sose dicsért meg, a hátam mögött Boros is büszke volt az új „dzsologjára”. Mégis otthagytam Erdővidéket, miután nem kaptam meg egy kertes lakást, amelyet az igazgató egy néptanácsi titkárnak ígért oda. Milyen „dzsologja” voltam én, ha nem érek ennyit, kérdeztem, s már pakoltunk is. Hidrogeológus mérnöknek jöttem a Kovászna megyei turisztikai vállalathoz. – Miben különbözött ez a munka a korábbitól?
– Amíg korábban a bányában ellenségem volt a víz, 1975 januárjától a barikád túloldalára kerültem. Vargyason például sokat harcoltunk a borvizekkel, volt, hogy a szén fölött négy méterre kitűnő borvízréteget csapoltunk le a száraz szén érdekében. Ott mindig a víz volt az áldozat, a turisztikai vállalatnál meg éppen azért harcoltunk, hogy minél több borvizet fedezzünk fel és engedélyeztessünk. A vargyasi borvíz például egy bányászfúrás nyomán fakadt fel, s ahogy romlott a minősége, úgy változtatták meg ugyanannak a víznek az elnevezését, lett Vârghișből Silvana, majd Borsil. Olasztelek borvize a bánya beszakadása miatt tűnt el, és máig nem jött vissza.
– Sepsiszentgyörgy régi központjának lebontása és újjáépítése kínált-e lehetőséget „ásatásokra”?
– Hogyne, s mivel pénz volt rogyásig, csak ott nem fúrtam, ahol nem akartam. A megyei kórház udvarán például egy 150 méteres mély fúrásból lúgos-kénes-büdös víz tört fel, de hiába javasoltam, hogy alakítsanak ki a belgyógyászat alagsorában egy balneoterápia-központot, nem hallgattak meg. Összességében szép eredményeket értem el, tudományos és ismeretterjesztő írásaim jelentek meg, a megyei környezetvédelem altalajbizottságának elnöke lettem. Ebben a minőségemben tartottam egyszer egy előadást, amelyen Boros is ott volt. Utána megkérdezte: mennyit fizetnek magának ennél a turisztikai „orificsiúnál”? Sokkal többet adok, jöjjön vissza, mert megnyitottuk a kőröspataki bányát. Hogy fájt a szívem, amikor belegondoltam, hogy újra láthatom azokat a rétegeket…
– A hetvenes években elkezdte megjelentetni a Megyei Tükörben tudománynépszerűsítő, Háromszéket bemutató írásait. Hogyan csúsztak át ezek az egyre szigorodó cenzúrán?
– Bármilyen meglepő is, sok vezető ember rokonszenvvel figyelte jómagam és Kónya Ádám írásait, köztük Stanca elvtárs, a propagandaosztály vezetője is. Elsősorban a szakértelmemet értékelte, és azt, hogy igyekeztem érdekessé, vonzóvá tenni a környéket. Persze rengeteg trükkhöz kellett folyamodni, hogy megjelenhessenek turisztikai kalauzaim, de apró kompromisszumok árán gyakorlatilag valamennyi hasonló munkámból könyv lett. Volt nálam házkutatás is, s amikor megtalálták a magyar királyi honvédségi térképeket, megmondtam: nekem ezekre szükségem van, honnan a fenéből tudnám másképp, hogy milyen magas egyik vagy másik hegy? Király Károly segítségével kaptam vissza őket, az volt az áruk, hogy be kellett lépnem a pártba, de ma is megvannak.
– Míg a bányászatban dolgozók többsége ötvenévesen nyugdíjba megy, ön 1990-ben új életet kezdett: a Háromszék újságírója lett. Lehet, hogy azóta ért révbe?
– Nagyon jól érzem magam ennek a szerkesztőségnek a tagjaként, amely akkor fogadott be, amikor a bánya éppen „omlott ránk”, 40 százalékos fizetésért dolgoztunk. Megbecsülnek, én meg igyekszem szolgálni ezt a csapatot, amíg az erőm engedi, még annak árán is, hogy az újságírói munkám miatt egyre tolódik néhány könyvem befejezése. De semmiért nem adnám az érzést, amikor Brassóban felülök a vonatra, s mellettem egy fiatalasszony megkérdi: hogy is van azokkal a csontokkal, Zoli bácsi, amelyekről a múltkor írt? Én meg mesélni kezdek, s azt veszem észre, hogy már döcögünk be Szentgyörgyre. Még hallom, hogy leszálláskor a fiatalasszony azt mondja a társának: nemrég láttam Zoli bácsit, egészen normálisnak tűnt, s ne, most képes szegény egy órán át beszélni valami csontokról…
KISGYÖRGY ZOLTÁN
Geológus, geológiai és helytörténeti szakíró, újságíró, 1936. június 21-én született a háromszéki Árkoson. Két lánya és két unokája van. Iskoláit a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban, majd a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen végezte, 1957-ben diplomázott geológia–földrajz szakon. Tanár Ozsdolán és Apácán, majd az erdővidéki szénbányák geológusa. Geológiai, bányaföldtani, őslénytani, barlangtani és vízföldrajzi szakdolgozatai a Földtani Közlöny, Karszt és Barlang, Aluta, Revista Minerilor, Acta Hargitensia, Dări de Seamă ale Comitetului Geologic és egyéb szaklapokban jelentek meg. Székelyföld hasznosítható ásványi kincsei, az ásványvizek és mofettagázok mint természetes gyógytényezők kutatása mellett érdeklődése kiterjedt az ipar- és tudománytörténet, turisztika, hely- és művelődéstörténet, valamint a népművészet tárgyköreire is. A Háromszék napilap főmunkatársa. Fontosabb munkái: Köpecbánya: 1872–1972 (Vajda Lajossal, Sepsiszentgyörgy 1972); Erdővidék (útikalauz, Sepsiszentgyörgy, 1973); Őslények nyomában (Kolozsvár, 1976); Jelzett turistaösvények Kovászna megyében (társszerzőként, Sepsiszentgyörgy, 1978); Románia ásványvizei (Kristó Andrással, 1978); Baróti-hegység–Bodoki-havasok (társszerzővel, Csíkszereda, 2001), Háromszéki vártúra kalauz (Barót, 2008); Kovászna megye. Útikönyv. (Csíkszereda, 2009); Harangoskönyv – Tornyok magasában Erdélyben (Barót, 2010); Háromszéki borvizeskönyv (Sepsiszentgyörgy, 2013); Árkos (Barót, 2015). Díjak, elismerések: Munkaérdemrend (1972); MÚRE-nívódíj (2002); Ezüstfenyő-díj (2013); Magyar Érdemrend Tisztikereszt (2014).
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Muzsnay Árpádról egy kicsit másként
A 75 éves Muzsnay Árpád életének néhány olyan mozzanatáról beszél a vele készített interjúban, ami bizonyára sokak számára ismeretlen. Köszöntésére ma, a Mihai Viteazul utca 32. alatti Szatmár Megyei Hagyományőrző Forrásközpont dísztermében kerül sor, 17 órakor.
— Sokan kérdezik öntől, miért kötődik ennyire ahhoz a házhoz, amelyikben él.
— A válasz egyszerű. Nem volt párttitkár nagybátyám, nem volt sohasem nagy fizetésem — a nyugdíjamról ne is beszéljek —, és így nem volt lehetőségem jobbat szerezni. Számomra, és a lakók egy része számára — bár voltak, akik mindent megtettek és megtesznek, hogy elkorhadt gerendákkal körbevéve a város szégyeneként, romhalmaznak tűnjék az az épület, melyet az általuk egykor vezetett intézmény munkatársainak hanyagsága és gondatlansága megrokkantott — részben még mindig lakható. Persze áldatlan állapotok és körülmények között. Nekem szülőházam. De ami annál több: a Zárda épületével szemben lévő egykori Rácz-ház olyan történelmi emlék, amilyet Európa e térsége egyetlen városa sem tud felmutatni. Ha toleranciáról beszélünk, különösen Szatmárral kapcsolatosan, akkor ez az épület vitathatatlan bizonyíték. Hiszen az 1860-as években az épület régi részében működött Szatmárnémeti első zsidó leányiskolája. Máramarossziget, Nagyvárad vagy akár a térségünkben szintén komoly zsidó közösséget magáénak tudható Kisvárda nem tud felmutatni hasonló — még álló, rendbe tehető — épületet, pedig ezekben a városokban is működtek zsidó iskolák. Ez bizonyítja azt is, hogy a szatmáriak mindig adtak az oktatásra. Akkor senkit sem zavart, hogy épp a Zárdával szemben felépült egy másik felekezet vagy etnikum tanintézete. Én még gyerekkoromban az épület padlásán találtam héber könyveket. Csak később jöttem rá arra, hogy a szatmári zsidók tudatában voltak, hogy ez az épület valamikor az övék s kultúrájuk egy része volt, ezért jöttek oda előszeretettel lakni. A második világháborút megelőzően négy, azt követően pedig a múlt század hatvanas éveiig legkevesebb három zsidó család lakott ott. A deportálásból csak egy család jött vissza, gyerek nélkül, mert ő odaveszett. Felber Etelka néni későbbi sógornőjével kalandos úton érkezett haza Auschwitzból, a férje pedig szovjet hadifogságba került munkaszolgálatoskét menekült meg, és engedték haza 1947-ben. Ezzel a családdal szüleim és én nagyon jó viszonyt ápoltunk. Ortodox zsidók voltak, szombatonként én gyújtottam be a tüzet és segédkeztem olyan dolgokban, amit nekik azon a napon nem volt szabad. A nénit — valószínű — emlékeztettem az odaveszett, velem egy évben született Zoltán fiára. Sokszor mesélt Etelka néni nekem a szatmári magyar zsidókról a sógora kapcsán is, kit szintén Zoltánnak hívtak, Felber Zolinak — találkoztam is vele többször —, aki magyarságára sokat adó, magyar keresztnevére büszke, jó labdarúgója volt városunknak. Emlékszem, Etelka néni hívta fel a figyelmemet Markovits Rodionra, Zelk Zoltánra, akikről úgy beszélt mint egykori személyes ismerőseiről.
— Milyen volt a gyerekkora?
— Nekem a háborút követő nyomorúság, a ma már sokak által hallomásból sem ismert pontrendszer, az alapvető élelmiszerekért való — sokszor — félnapos sorban állások ellenére is, úgy érzem, szép gyerekkorom volt. Nem a rendszernek, hanem az engem körülvevő, velem kapcsolatba került kitűnő embereknek köszönhetően, akik meghatározták életemet, és mintha ma, háromnegyed századdal születésemet követően a kezemet fognák, bátorítanának. Az irodalom és a kultúra szeretetét elsősorban anyámtól örököltem. Ő mindig büszke volt arra, hogy református létére városunk legjobb iskolájának, a számtalan kiváló pedagógust foglalkoztató Zárdának volt tanulója. Az első világháborút követően például olyan magyar szakos tanárnője volt, aki diákjainak — a lányoknak — 1920-ban, a Zárdában Ady Endréről beszélt, a legnagyobb szeretettel és elismeréssel. Anyám irodalomkedvelő volt, talán a budapesti Veress Pálnéban „fertőződött” meg — hiszen, amíg a Petőfi Társaság tagja, de különben kiskereskedő nagyapám anyagi lehetősége megengedte, abba az iskolába járatta a lányát. Édesanyám szerette, sokszor idézte Ady Endrét, József Attilát, Mécs Lászlót, Reményik Sándort. Lényegében a könyv gyűjtésének szenvedélyét is tőle örökölhettem. Kistisztviselő apámmal a két világháború között megjelent s olcsón megvásárolható világ- és magyar irodalmi klasszikusok sorozatait gyűjtötte. Igaz, akkor lehetett vigécektől részletre könyvsorozatokat vásárolni. De könyvei között nem egy Nyírő József-, Tamási Áron-, Herczeg Ferenc-, Somogyvári Gyula- és Zilahy Lajos-kötet is volt — tükrözve a századelő szatmári magyar irodalmi ízlését. Jó néhány olyan könyv is akadt köztük, melyeket a népi demokrácia éveiben a padláson rejtegettünk lekvárosszilkékben — onnan keltek majd lábra, valószínű az ócskasorra, valamelyik jó szomszédnak köszönhetően. A könyv nálunk a legértékesebb ajándékok egyike volt — ma is féltve őrzöm a karácsonykor kapottakat.
Mindig mérvadónak tartottam édesanyám véleményét. Kezdő tanárként, mikor hazaérkeztem, az aznap megérkezett újságokkal várt. Ki volt készítve, mit érdemes — szerinte — feltétlenül s elsőként elolvasnom. Minden akkor megjelent romániai központi magyar nyelvű újságra, sőt, édesapámnak köszönhetőn, ki a postán, s ott egy ideig a sajtóterjesztésnél is dolgozott, néhány magyarországi lapra is előfizettünk — míg a cenzúra engedte. Sokat köszönhetek ugyanakkor egykori tanáraimnak is, akik a jelen és a jövő pedagógusainak mintaképei lehetnének. Az ő érdemük, hogy az államosítást követően a szatmári oktatás nem csupán megőrizte, de jelentősen növelte addigi színvonalát. Példamutatóan fátylat tudtak borítani a felekezeti és egyéb különbségekre, ellentétekre. Megszűntek Szatmárnémeti neves egyházi iskolái, de létrejött egy szellemiekben nagyon komoly, kiváló tanárokat foglalkoztató állami fiú- és leánylíceum, amelyekben a legjobb református és római katolikus tanárok oktattak. Ők — és ez igaz a reál érdeklődésű tanárainkra is — nagyon erős, irodalom és történelem iránti érdeklődést neveltek belénk.
— Ön nem tanárnak készült, de nem is újságírónak.
— Mint minden fiatal, én is sok minden szerettem volna lenni. Érdeklődtem például a színművészet iránt. Szerencsém volt, hogy nagyon fiatalon érettségiztem — még 16 éves sem voltam, s ezért egy évet itthon maradtam. Még a színháznál is dolgoztam Harag György igazgatása alatt. Segédkellékese voltam a ma klasszikusként emlegetett egykori társulatnak. Szerencsére már a marosvásárhelyi felvételi előtt rájöttem arra, hogy nem is vagyok én olyan nagy tehetség, mint amilyennek képzeltem magamat, és már akkor elkezdtem a felkészülést a bölcsészkarra. A sikertelen színi vizsgát követően azonnal a magyar nyelv és irodalom szakra jelentkeztem, és jutottam be az elsők közt. Bolyaisként kezdtük — az első évfolyam végén egyesítettek az egykori Babeş-sel. De ez a történet külön beszélgetés témája lehetne…
— Amikor kihelyezték Kiskolcsra, mennyire ismerte a falusi életet?
— Nem nagyon, bár szoros kapcsolat fűzött gyerekkoromban Árva Bethlen Kata szülőfalujához, a Küküllő menti Bonyhához. De ott lényegében mindig vendég voltam — kívülálló. Kiskolcsot azonban még annyira sem ismertem, mint Bonyhát, holott egyik osztálytársam, Csomai Miklós annak a falunak a szülötte volt. Egyszerűen az volt a helyzet, hogy tanulmányi eredményeim alapján harmadikként választottam helyet az egyetem elvégzése után. Lehetőségem lett volna Szászmedgyesre menni. Ez volt a legrangosabb hely a két kutatói státus mellett, amit az 1963-ban végzett magyar szakosoknak felkínáltak. Én haza akartam jönni Szatmárnémeti közelébe. Így választottam Kiskolcsot mint olyan települést, amelyiket abban az időben Szatmárnémetiből nap mint nap legkönnyebben meg lehetett közelíteni. Egyik kedves tanárom fel is rótta nekem, amiért nem Medgyest választottam. De úgy vélem, megértette válaszomat, érvelésemet. Nekem itt, a szülőföldemen még a kövek is mesélnek. Ismerem ennek a vidéknek a történelmét, itt érzem otthon magamat. Nem véletlen, hogy az elmúlt évtizedekben szűkebb pátriám lakosai mellett, amikor csak tehettem, mindenki figyelmét igyekeztem felhívni arra, hogy Szatmárnémeti és vidéke milyen sokat adott a magyar kultúrának. Anyanyelvünk, amit köz- vagy irodalmi nyelvként ismerünk, használunk és gyakorlunk. Károli Gáspárnak, valamint Kazinczy Ferencnek köszönhetően a szatmári nyelvjáráson alapszik. És ki kinek a nyelvén írta meg legszebb imánkat, az összmagyarság himnuszát?! De ne folytassuk ezt a témát. Erről köteteket lehetne mondani, írni.
— A ma embere, főként a fiatalok tudatában vannak ennek?
A Magyar Páneurópa Unió és a Konrad-Adenauer-Stiftung 2005-ben Eötvös-díjat adományoztt Muzsnay Árpádnak
— Hadd kérdezzek vissza: tudatosítjuk-e egyáltalán bennük? Sokan azzal mentegetőznek, hogy nincs benne a tananyagban. Véleményem szerint nem is muszáj s képtelenség is, hogy minden benne legyen a tananyagban. Régebben sem volt, de a tanáraink és a szüleink megtanították nekünk, felhívták, amire csak lehetett a figyelmünket. Holott nem csekély veszéllyel járt akkoron. Az iskolai és azon kívüli oktatásra és a nevelésre óriási felelősség hárul abban, hogy valaki tudatában legyen, tudatosuljon benne: honnan származik, s tudja azt, hogy mit köszönhet, mivel tartozik elődeinek, és adósa a jövő nemzedéknek, annak a szűkebb vagy tágabb közösségnek, melynek tagjai közé született és amelyhez tartozónak vallja magát. Valamilyen csodabogárként néztek egyszer rám, amikor felvetettem: miért ne lehetne például magyar irodalomból olyan érettségi dolgozatot íratni, amelyik az illető iskola egykori növendékéről, annak kultúránk terén végzett munkássága jelentőségéről szólna? Hogyan ismerjük meg és értékeljük kellően történelmünket és kultúránkat, ha közvetlen környezetünkkel kapcsolatos ismereteink hiányosak és felületesek? Móricz Zsigmond Sáraranya jut eszembe: észre sem vesszük, lábbal tapossuk a sárba értékeinket.
— Újságíróként is a szerencsésebbek közé tartozott. Ez hogy sikerült?
— A tanügyből 1973 elején helyi tudósítóként az Előre nevű napilaphoz szerződtem. Ma már áldott szerencsének tekintem, hogy egyik cikkem miatt alig másfél év után a Falvak Dolgozó Népéhez „passzolt át” az országos napilapunk teljhatalmú főszerkesztője. Olyan hetilaphoz kerültem, amelyiket a cenzúra nem piszkálgatott különösebben, s amelyik olyan egykori munkatársakkal büszkélkedhetett, mint Kacsó Sándor, Asztalos István vagy Sütő András, kollégája lehettem ugyanakkor Cseke Péternek, Zágoni Attilának, Ferenczes Istvánnak vagy a kiváló agronómus szak- és közíró Nagy Miklósnak, hogy csak néhányukat említsem. Abban az időben például mi nemegyszer közvetve, de írtunk a falurombolásról. Nem támadó jelleggel, hanem olyan megközelítésben, hogy milyen értékeket képvisel és mutathat fel egy-egy kis település. Máriás József, a Falvak Dolgozó Népének is írogató kiváló szatmári újságíró indította be lapunkban a Kicsi falvak nagy problémái című nagy sikerű riportsorozatunkat. Ezek az írások a kis települések, a kis közösségek megmentését voltak hivatottak szolgálni, szóltak a kis településeink tervezett oktalan felszámolása ellen. „Falvaknépésként” nekem főleg Szatmár, Máramaros, Szilágy és Maros megye volt a „vadászterületem”, ez utóbbiban a Kis-Küküllő menti falvakat jártam és azokról írtam. Elsősorban is a kulturális és társadalmi kérdéseket feszegettem, már amennyire ezt meg lehetett tenni abban az időben egy agrárlapnak tekintett sajtótermékben. Szerettem a terepjárást, mert lehetőségem volt elbeszélgetni az emberekkel, dokumentálódnom a helységek történetéről.
— Miben látja a magyarság jövőjét?
— Kisebbségben élő magyarságunk jövőjét az önálló intézményeink teljes körű létrehozásában látom. Ez például — Szatmár megyére vonatkoztatva — fontos lenne a színház vonatkozásában is. Ha visszagondolok arra, hogy amikor én középiskolás voltam, működött megyeszékhelyünkön egy nagyon erős önálló magyar fiúlíceum és egy nagyon erős lánylíceum, és ezekkel párhuzamosan létezett a Mihai Eminescu román fiúlíceum és a D-na Stanca román leánylíceum, az messzemenően hasznos volt a város és a megye alkotta mindkét nemzeti közösség számára. Egészséges és becsületes versenyre sarkallta őket: tanárokat, diákokat egyaránt. Valamilyen kis csíráját látni vélem most a Kölcsey és az Eminescu esetében, de ez még nem az igazi. Bántó és bénító a még mindig erős központosítási törekvés és annak kikényszerített gyakorlata. Szabad kezet kell adni a művelődési életnek s az oktatásnak egyaránt, és nem szabad spórolni sem az egészségügyön, sem a tanügyön, sem pedig a kultúrán. Mindhárom messzemenő támogatása egy olyan távlati befektetés, ami később kamatostól megtérül.
Egy közösség jövője tagjai mindegyikétől függ. A múlt, jelen és a várható jövő ismeretétől éppúgy, mint a létet garantáló egyéni hozzáállástól. Nem véletlen, hogy művelődéssel foglalkozóként tanácsolhatom: törekedjék mindenki szülőföldje és kultúrájának, családja történetének megismerésére. A család és a szülőföld története ugyanis kicsiben a nemzet, az ország története. Az én nemzedékemet népszolgálatra nevelték. Én hittem és ma is hiszek értelmében, és tiszta szívből ajánlom a nemes értelemben vett népszolgálat gyakorlását napjaink politikusainak is. Egykori egyetemi tanárom, Balogh Edgár igyekezett belénk nevelni, hogy azt, amit kaptunk: az ingyen tanulás lehetőségét s azt, hogy egy közösség értelmiségéhez tartozóaknak tudhatjuk magunkat, vissza kell adnunk. Ténykedésünket közösségünk érdekei, céljai kell hogy meghatározzák. Azokat kell szolgálnunk, akik szárnyra bocsátottak és lehetőséget teremtettek arra, hogy tanuljunk, hogy dolgozhassunk. „Ki a köznek él, annak élni érdemes!” — választotta jelmondatául az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, az a művelődési szervezet, melynek tagjaként több száz rendezvényt szerveztem az elmúlt negyedszázadban. Az élet értékes ajándéka számomra, hogy a népszolgálat fontosságának hitében és gyakorlásában társként sokakat érezhettem mindig magam mellett. A jövő attól is függ, hogy az utánunk következők közösségben tudnak-e majd gondolkodni és cselekedni — jobban és eredményesebben, mint a mi nemzedékünk.
Elek György
frissujsag.ro

Születésnapi beszélgetés a 75 éves Bágyoni Szabó István íróval, költővel
Felénk siető égi postások
– A magyar nyelv és irodalom szakos tanári diploma megszerzése után, 1964-ben első állomásod a Maros megyei nagysármási középiskola volt. Ha szüleim 1962-ben Pusztakamarásról nem Mócsra, hanem az egyazon távolságra lévő Sármásra adnak, hogy továbbra is magyarul tanuljak, tanárom lehettél volna… Hogyan emlékszel vissza erre a mezőségi nagyközségre, a század eleji, anyaországi telepesek utódaira, megmaradásukért, identitásmegőrzésükért való küzdelmükre?
– Kérdésedből sok mindent kiérzek. Példának okáért azt, hogy alaposan ismered Sütő Andris gyermekkori vidékét, a minden értelemben dimbes-dombos, tavas-tócsás Mezőséget. No meg azt is – és ennek örülök –, hogy ezek tudtában is bátorkodtál belelapozni A lovak estére hazaérnek című regényembe. Amely voltaképpen az általad is említett kérdéseket – magyar betelepítések, majd román „magyartalanítások”, iskoláink és egyházaink erkölcsi-anyagi leépítése stb. – próbálja feszegetni. Úgy tűnik, Sártelek – ez Nagysármás regénybeli neve – és környéke talán ilyen értelemben Erdély egészét, annak jövőbeni sorsát – és persze, annak kritikáját – sejthette volt a bukaresti „főolvasók” szemében, mert a kötet csak tízéves késéssel jelent meg – és persze, Budapesten. Ma is tisztelettel emlékszem Nagysármás és vidéke neves embereire, Hermán János tiszteletesre, aki dombról prédikálta szerte halotti búcsúztatóit, hogy öblös hangját az Úristenen kívül mi is hallhassuk, Páll András doktorra és segédjére, sógoromra, néhai Sarkadi Vilire, akik alatt nem pihent meg az egyfogatos kordély, valahányszor a telepeken élők egészségéről, mentésről volt szó. Meg Laci gyógyszerészre, a mesemondó Juliska nénire… És álljon itt még valami: Sármásra érkezésem talán első „felelős” megbízatása, a kollektív gazdaság kukoricafosztásán való részvételünk mellett, a népszámlálás helyi bizottságában való részvételünk… Hát részt is vettünk: de egyetlen magyar név után sem ceruzával jelöltük be a nemzetiségi hovatartozást. Ahogyan a központi „megbízott”, Sticlaru elvtárs követelte. Csak gyaníthatjuk, hogy az éj leple alatt hány nem román családból fabrikálhattak – radírozás után – román nemzetiségűt…
– Alig 3 év után léptél még egyet Kolozsvár felé. Pontosabban Tordára, ahol a középiskolai oktatáson kívül felruháztak aligazgatói teendőkkel is. Akkor kezdődött a nemzetiséget is romboló „aranykorszak”: az erdélyi magyarság elsorvasztásának „legtermékenyebb” időszaka… Mennyire lehetett követni és betartani, üllő és kalapács között, a sütői gondolatot: „úgy cselekedjünk, hogy megmaradjunk”?
– Torda előtt volt még egy megállóm: Harasztoson helyettes tanárkodtam egy éven át. Ezt a falut voltaképpen a Torda közeli lőtér és a Nagyenyed felé futó országút választja el szülőfalumtól, Bágyontól. Apósom – tudni kell, hogy voltaképpen a nősülésem lódított ki Nagysármásról Torda felé; feleségem ott dolgozott, lakásunk is ott várt rám… –, nos: apósom pöfögő kis Simsonjával furikázgattam naponta a tordai Jósika utca és a harasztosi iskola között. És nem kis veszélyek közepette – időnként bizony az épp lőgyakorlatot végző kiskatonák süvítő golyózáporai alatt… Most látom, ezzel a fejem fölött zajló kisded légi csatákkal sokat sejtető főpróbákat rendeztek számomra az égiek… Jó előre sejthettek volna valamit…? Vagy figyelmeztetni szerettek volna valamire? Gondolom, eddigi katedráim igen-igen változatos „összetétele” maga volt a figyelmeztető: Nagysármáson – a pályaválasztáskor behirdetett „középiskola” nem is volt középiskola, pontosabban a középfokon nem voltak magyar osztályok. Így óráim számát zeneoktatással, kórusvezetéssel pótolták; Harasztoson pedig csak a román V–VII. osztályokban „jutottam szóhoz” – tiszta magyar szakos végzettségem ellenére mateket, történelmet, ének-zenét kellett tanítanom… persze román nyelven. „Ne az égiekkel perlekedj, édes fiam! – nyugtatott édesanyám –, ezeket a tordai földieket kellene nagybátyádnak megkeresnie az érdekedben.” Tudni kell, hogy középiskolás koromtól én tordai nagybátyámnál, „Kicsi Pistánál”, a vidék híres csizmadiamesterénél voltam „kovártélyban” – mondhatni: szolgadiákként…, s csak nagy ritkán látogattam haza, Bágyonba. Kolozsvári egyetemi éveim alatt úgyszintén… Vásárhelyi Géza költőbarátom, falum körzeti orvosa egyik poharazgatásunk közben meg is jegyezte: „Maholnap én leszek az igazi bágyoni, kedves Bágyoni!” Visszatérve a kérdésedhez, a sütői gondolathoz: egyszer csak hagytam csapot-papot, a nem reám szabott katedrát, és munkahely után néztem Tordán. Így kerültem a város turisztikai hivatalához.
– Fontos volt, hogy néhai Lászlóffy Aladárral és Vásárhelyi Géza orvos-költővel Tordán 1970-ben beindítottátok a Jósika Miklós Közművelődési Kört, amely a kommunista diktatúra éveiben Aranyosszék talán legmeghatározóbb magyar szellemi műhelyévé vált…
– Igen, ma is úgy látom. Ezzel az akkor egyáltalán nem veszélytelen lépésünkkel bizony nem csupán a volt mészkői papköltő, Balázs Ferenc szellemi hagyatékát, a „magyar vidékfejlesztést”, mint mozgalmat élesztettük újjá, hanem – kissé nagyképűen fogalmazva – visszaadtuk annak az erdélyi városnak a hitét, amely város jó négy évszázaddal azelőtt a szabadság, a lelkiismereti szabadság gondolatát álmodta meg Erdély és Európa népei számára. Szabadon élni, lelki és szellemi szabadságban alkotni, magyarul is… Persze, föl kellett kutatnunk a város azon intézményeit, fórumait, neveket, akik a hajdani „magyar Torda” emblematikus figurái voltak – vagy lehettek. Hiszen 1970 körül sem helyi magyar színtársulat, sem tordai vagy Aranyos vidéki magyar lap már nem létezett… Hogy a régi református vagy unitárius gimnáziumokról ne is beszéljünk. És még valami: rendre haza kellett hívnunk – csalogatnunk? – azokat az irodalmi-közművelődési nagyságokat, akiket Torda és Aranyosszék szórt szét a világban: a két Lászlóffytól el egészen Székely Jánosig, Mikó Imrétől Létay Lajosig, Anavi Ádámtól el egészen a színész Miske Lászlóig, a szobrászművész Suba Lászlóig, az iparművész Egri Lászlóig… Nos, a Jósika Kör hatalmas helyi sikerei – és kiszállásai, hiszen ott voltunk mi a farkaslaki Tamási-emlékmű avatásán, ott a székelykeresztúri Petőfi-szobor avatásán; Kövenden és Torockón rendszerint felléptünk hol versműsorokkal, hol az épp aktuális Brassai Sámuel-emlékesteken – úgy látszik, mifelénk fordította a még létező magyar hivatalosság figyelmét. Történt ugyanis, hogy 1972-ben Nedelka Géza tanügyi inspektor meghívott, foglalnám el az ő rövidesen megüresedő posztját, a tordai Mihai Viteazul Líceum aligazgatói székét. Egykori tanárom ajánlatát elfogadtam, már azért is, mert tudtam: Géza Csíkszeredába készül, családot alapítani.
– 1974–89 között Kolozsváron kapsz állást, mégpedig az egyetlen írószövetségi hetilapnál, az Utunknál.
– Tovább kellett lépnem, bár nagyon szerettem tordai középiskolás tanítványaimmal dolgozni. Isten bizony, sokszor úgy éreztem magamat a katedrán, mintha a „jósikakörös” dolgaimat folytatnám. Katedrám összetételéről ne kérdezz! Magyar irodalomtörténetet az első évben nem taníthattam – lévén, hogy Imreh Lajos tanár úr, egykori középiskolai magyartanárom itt kollégám volt, és nem is akármilyen –, de tanítanom kellett filozófiát, politikai gazdaságtant és kutyafülét… Középiskolai időszakom második éve aztán megnyugtatóan kezdődött: Imreh tanár úr nyugdíjba vonult, én meg hozzáfoghattam elképzeléseim valóra váltásához. Végre, szakomat oktathattam! Igen ám, de történelmi ismeretek hiányában – már ami a Trianon utáni erdélyi históriát illeti – az elmélet csak üres szólam. Tettem a magam dolgát: kisded színpadi valamit írtam tanítványaim számára Egy nap az Erdélyi Helikon szerkesztőségében címmel, amelyben a vesztes magyarjaink közül felvonultattam a Kuncz-fiúktól Kós Károlyékig szinte mindenkit…, persze a nyertes Emil Isacot és Octavian Gogát is… Úgy tapasztaltam, hogy attól a „bemutatótól” számítva – mert külön „rendezvényen” mutattuk be – tanítványaim zömmel a maguk helyén tudták a történelmi változásainkat értelmezni. Hogy később aztán mi történhetett, nem tudhatom, de a téli vakáció első napjaiban jött a hír Kolozsvárról: tordai kinevezésemet a megyei főinspektor nem írta alá. Punktum. Hetekig feleségemmel együtt fásultan figyeltük sorsunk alakulását. És jött a megváltás! Életmentőnek bizonyult az Utunk főszerkesztőjének, Létay Lajosnak az üzenete – Mikó Ervin és Köntös-Szabó Zoltán hozták a hírt, személyesen –: van üresedés a lapnál, januártól szívesen fogadnak! Pillanatot sem gondolkoztam az ajánlaton. Mondtam is Köntös-Szabó Zolinak: „Mögénk álltak az égiek! Valaki nem felejtette el, hogy Létay apósa, a jó emlékezetű Lőrinczy Árpád tiszteletes úr bizony konfirmáltató papom volt Bágyonban…” Zoli fülembe súgta: „Ezt Létay bátyánk katonatársa, az a bizonyos Ceaușescu aztán meg ne neszelje!” És történt, hogy 15 éven keresztül „utunkos” lehettem.
– A kolozsvári évek teremtik meg a publikálási lehetőséget, s szinte két-három évente teszel le egy-egy kötetet az olvasók asztalára. Ezek közül egyik legjobb regényed a Kések ideje (1979), amelyben a múltat összekötöd a jelennel, s megszületik egy fájóan szép lírai vallomás szülőföldedről, az Aranyos mentéről, Bágyon vidékéről. Kritikusaid azon nyomban párhuzamot vonnak Sütő András korábban írt Anyám könnyű álmot ígér c. kötetével. Miről szól a kötet, hogyan fogadta a szakma?
– A könyv voltaképpen a mindenkori történelmi időknek kiszolgáltatott „collectáló” diákok életéről szól, akik hol európai peregrinációkon vesznek részt, hol önvédelemre alkalmas kések gyűjtését kénytelenek megszervezni… Mert másként elvesznének – akár a holland utcasarkokon, akár Aranyosszék mindig is veszélyeztetett kapualjaiban. A főhős Jeney Vaskóban álom és valóság kegyetlen kavarodása – olvasmányélmények és gyermekkori emlékek váltakozó valósága teremti meg azt a szülőföld-hangulatot, amely tovalendíti a témán netán eltöprengő olvasót. A szakma, örömömre mind Erdélyben – Kántor Lajos és Láng Gusztáv révén –, mind pedig Magyarországon – Fodor András által – megtisztelő elismeréssel fogadta prózámat, az időközben napvilágot látott versköteteimmel együtt. Aminek örülök, hiszen Budapesten kényesek ám a mi mondatainkra…
– Az 1989-es áttelepedés után következik néhány rövid-hosszabb időszak egyik-másik budapesti lapnál: az Uniónál, az Új Magyarországnál, a Pest Megyei Hírlapnál, a Szabad Földnél. Hogyan foglalnád össze ezt a periódust: valóban az anyaországi útkeresés és az önmegtalálás évei voltak ezek?
– Amennyiben újságírói mivoltomra gondolunk: ezek a lapok mindenképpen „az önmegtalálás” lehetőségei voltak. Anyagilag sem utolsók. Hiszen meg kellett ám kapaszkodnunk. Ráadásul: feleségem nem vállalhatott munkát, hiszen kisfiunk egyéves, karon ülő kis lurkó volt még… s az állampolgárságra is három évet kellett várnunk. Itt kell megemlítenem, hogy egyfajta szerencse is mellénk szegődött: az irodalmi lapok szerkesztői, versrovatvezetői – valamikor vendégeink is voltak kolozsvári lakásunkon – szinte hetente, havonta kérték írásaimat. Ma is őrzöm Bella Pista, Nagy Gazsi, Fodor Bandi, Masszi Péter, Turcsány Péter „sürgető” leveleit, Páskándi Géza pár soros „reagálásait”. Mindezek nem is elsősorban forintokat, hanem mellénk állást, emberbaráti biztatást jelentettek számunkra a világváros vállalt forgatagában… Persze magam sem tétlenkedtem. Az Unió s majd a PoLíSz is szinte mindenik lapszáma közölt erdélyi írást. Emlékszem, mekkora feltűnést keltettek Balázs Ferenc, aranyosszéki papköltőnk fotókkal kiegészített versei, naplórészletei – akárha a tordai Jósika Kör gerjesztette gondolatok így folytatódtak volna énbennem is. De fel-felszisszent az olvasó a Páskándi-írásokra is… Az Új Magyarország kolumnás írásomat hozta egykori kolozsvári lapom, az Utunk régi-új szerkesztőinek – Szilágyinak, Lászlóffynak, Királynak, Mózesnek, Sigmond Pistának – immáron helikonos elképzeléseiről, új lehetőségeiről. A PoLíSzt megjelentető Kráter Műhely Egyesület erdélyi témájú könyveit részben magam szerkeszthettem – örömömre. Végezetül hadd jegyezzem meg: a Pest Megyei Hírlap, s majd a Szabad Föld kulturális rovatvezetőjeként már-már napi kapcsolatban álltam például az akkor még Marosvásárhelyen élő és alkotó Sütő Andrással, de a kolozsvári Fodor Sándorral és a már Magyarországra költözött Huszár Sándorral is. Azt érezhettem, hogy az anyaországi lapok legalább annyira igényelték az erdélyi – főleg nagy öregjeink – írásait, mint mi az itteni „lehetőségeket”.
– Leltár című, Kós Károly halálára írt versedben írod: „kifogytak rajzos arcú, birsalma tekintetű aggastyánjaink”. Valóban megcsappant nagy öregjeink egykori népes hada?
– Fizikai valójukban sajnos meg… De hála az egeknek – no és az asztalunkra letett kézjegyeiknek –, szellemiségüket, nyelvben és nemzetben gondolkodó magatartásukat megtartotta az idő!
– Milyen kapcsolatot ápolsz az erdélyi írókkal, művészekkel, itteni olvasóiddal?
– Szerencsém van ezekkel az elektronikus kütyükkel – égi „postásokkal”, skype-pal. Amikor hiányoznak, mert hiányoznak, fogom magam és tárcsázok, vagy ezt-azt bepötyögöm a számítógépembe. Egyszóval: ilyenkor is az égiek sietnek segítségünkre. És amikor már nem tudok mit kezdeni ezzel a 75 éves embert meghaladó technikával, hívom Dávid fiunkat, és a dolgaink egyenesbe jönnek.
– Min dolgozol jelenleg?
– Ezekben a hetekben főleg megbicsaklott egészségi állapotom foglal le… De fáradt derékkal is ott kell lennem a budapesti könyvnapokon. Tavaly karácsonyra két kötetem is megjelent: esszékötetem Egy íróasztal vendégei címmel látott napvilágot Győrben, regénytrilógiámat pedig – Erdélyi hármasoltár címmel – a kolozsvári Kriterion jelentette meg.
Székely Ferenc
hargitanepe.eu

Kárpát-medencei körkép / Fontosabb megmAradni, s ráérünk majd megélni...
A Kárpát-medence magyarjainak anyanyelvhez való ragaszkodása helyenként jellegzetes, időnként radikális, máskor az MTA viszonyulásától is eltérő összképet mutat. Két hete dr. Péntek János Kolozsvári nyelvészprofesszor, akadémikus egy-két közös kérdésben megengedőbb vélekedését olvashatták. Ezúttal a délvidéki dr. Csordás Mihály író, nyelvkutató, az MTA köztestületi tagjának Zsoldos Bencével való beszélgetése szerkesztett változatát és Lackfi János költő glosszáját közöljük. (Az interjút a Podolszki József publicisztikai pályázat díjazta.)
„Az anyanyelv a személyiség legbelső sajátja: a beszéd nemcsak tükre és közvetítője, hanem szervezője és fejlesztője is.” (Bárczi Géza)
Anyanyelvét mindenki szereti, mindenki ezt tartja a nyelvek közt a legszebbnek – és ez természetes. Ez ne jelentse azonban, hogy különbnek is tarthatjuk, magasabb rendűnek szomszédaink nyelvénél vagy bármely más nyelvnél – mondja elöljáróban dr. Csordás Mihály kishegyesi (község Szerbia Vajdaság tartományában – szerk. megj.) magyartanár, tudományos kutató, író és publicista (fotó). – Minden tagolt emberi nyelv megfelel az adott nép, társadalom igényeinek, szükségleteinek, alkalmas arra, hogy segítségével kifejezze gondolatait, vágyait, érzelmeit.
– A fiatal nemzedék jelentős része vallja, hogy az angol fejlettebb, árnyaltabb kifejezésekre képes, mint a magyar…
– A magyarban van hozzávetőlegesen egymillió szó, az angolban kb. egymillió-háromszázezer; ebből a 18–19 éves érettségizett ember átlagosan használt szókincse tizenötezer körüli. Azt se gondoljuk azonban, hogy a magyarban léteznek olyan nyelvi sajátosságok, amelyek sehol máshol nem találhatók meg. Nyelvünknek egy-egy jellemző vonása valahol biztosan fellelhető, de e vonások együttese csak nálunk található meg. Nyelv és gondolkodás szorosan összefügg, sőt elválaszthatatlan. Aki világosan gondolkodik, világosan is beszél – vagy fordítva: a zavaros mondat zavaros gondolkodásmódról árulkodik. – Tudományos értekezésének egyik mondata nagyon megfogott: „Olyan, minden kötöttségtől független folyamat nemzeti azonosságtudatunk kialakulása a kristálytiszta anyanyelv révén, amelyet erőszakolni nem lehet, hanem csak példával segíteni.” S vajon mikor kell elkezdeni tanítani, ápolni ezt a nyelvet – szép szavú anyák és csodálatos történeteket tudó nagyanyák meg nagyapák meséivel, majd a régi könyvek lapjairól felolvasott tanulságos történetekkel?
– Talán már a csecsemőkor legelején, de egyes elméletek szerint már az anya szíve alatt hordozott magzat is fogékony a kedves szavakra. Miként Engedjétek hozzám jönni a szavakat című könyvében kicsiny unokája téveteg nyelvi tájékozódását kíséri végig Sütő András, a nyelv szentségére felesküdő boldog nagyapa, akként az emberré – esetünkben magyarrá – válás folyamatának tevékenyen részt vevő tanúja minden szülő és nagyszülő is ezen a tájon, ahol fogyatkozásunkról szólnak a népszámlálások szomorú adatai. Mi magunk is módszeresen és szenvtelenül irtjuk egymást, mert igazán nem úgy tartozunk össze, mint Petőfi, Ady, József Attila vagy éppen a szabadkai származású Kosztolányi egyedülálló és szépséges nyelvének boldog birtokosai, hanem mint a demokráciát csupán elemi fokon ismerő, alkalmazni meg éppenséggel alig tudó különféle társadalmi képződmények, érdekcsoportok tagjai. Nagyon korán kezdődik azonosságtudatunk alakulása – ott, az altatódaloktól ringó bölcsőnél. Az öregek múltat idéző, lebilincselő regéinek hallgatóságában testesül majd meg egy emberélet tartama alatt maga a nyelvet és népi kultúrát fenntartó nemzet, amely kaphat templomokat, iskolákat és egyéb intézményeket, de igazán csak önmaga génjeiben képes megmAradni az évtizedeknek és -századoknak. Nincsenek magyartanáraink – panaszkodott a napokban egyik bánáti településen ismerősöm, és gyermekei felé mutatott kétségbeesett mozdulattal. S csak azután kerített sort nagy gondjára: munka nélkül mAradtam, nincs miből megélnünk… De aztán gyorsan hozzátette: majdcsak lesz valahogy! Azt sugallták szavai: fontosabb megmAradni, s aztán majd ráérünk megélni! – Térségünkben az anyanyelv megtartásával ér el nagy sikereket többek mellett a Csépe-napok keretében évente szervezett Aranyeső vers- és prózamondó verseny, biztos mércéjeként a nyelv pillanatnyi állapotának. Elcsodálkozunk rajta, de kimondhatjuk: Közép- és Észak-Bácskában (Kosztolányi szülővárosa környékén) jobbnak mondhatók anyanyelvi állapotaink, mint akár Budapesten. A valós helyzet azonban gyakran korántsem ennyire idillikus. Nyelvészként hogyan látja, mit érdemes górcső alá venni anyanyelvünkkel kapcsolatosan?
– Kevésbé ismert például a nyelv és magatartás összefüggése. Megfigyelések révén gyorsan beláthatjuk, hogy pl. a köszönés módja mennyit kifejez nemcsak a másik emberhez fűződő viszonyunkról, hanem éppen a saját magatartásunkról is. A „Jó napot!”, „Jó napot kívánok!”, „Jó napot kívánok, kedves Erzsi néni!” formák más-más viszonyulás jelzői. Mást mutat az önözés, a magázás, a tegezés, a tetszikezés; nem is szólva arról, hogy „kérem”-mel kezdem-e a kérdést, és mondok-e köszönetet a végén. Vajon nem érzelmi sivárságról, magatartási fogyatékosságról, esetleg nyeglévé lerántott szemérmességről árulkodik-e a teszem azt: a „jó vagy nálam” típusú kifejezések használata – éppen mert ezek mellett számos árnyaltabb, színesebb szavunk, kifejezésünk létezik? – És mi a „teendő” mondjuk a lépten-nyomon – a világhálón is – előkerülő trágárságokkal kapcsolatban? Nyugodjunk bele használatukba?! Mert ezeknek és társaiknak igen sok a védelmezője. Használóik a szabad(abb) légkörre, a természetes viselkedésre, a korábbi – elavultnak minősített – formák elvetésére hivatkoznak.
– Gondoljuk csak meg, hová jutnánk ennek a gondolatmenetnek a végén! Talán rúgjuk föl a civilizált élet egészséges kötöttségeit? Ahogy teszik is egyesek a táplálkozásban, a szexuális életben, az öltözködésben? Ne! Mert az én szabadságom a másik ember szabadságánál kezdődik, vagy – ha tetszik – ott végződik. Micsoda távolságra vannak a „botladozó” képektől költőink ihletett alkotásai. Nagyon sokat ismerünk és csodálunk közülük, s akkor érezhetjük igazán eredetiségüket és mélységüket, ha egy-egy elkopott, agyonnyúzott szóval, metaforával állítjuk őket párhuzamba.
Fölmegy a pumpám!” – halljuk is, mondjuk is, ha mérgesek vagyunk; de igazában nem értem, hogyan is függ össze a pumpa meg a méreg. Köznyelv és irodalom nyelve sosem volt azonos, de gazdagabb lenne érzelmi életünk, ha ismernők Katona József Bánkjának indulati megfogalmazását: „(…) Szikrát okádó vérem éktelen dühében…” Ha rossz a kedvünk, s „le vagyunk lombozódva” – nem árt ismerni erről a hangulatról Kölcsey Ferenc (Elfojtódás), Vajda János (Sirámok), Ady (Sírni, sírni, sírni) és mások közérzet-fogalmazásait, de hogy csak Weöres Sándor szép szavait hívjam: „Az idők folyama kiszáradt köröttem, szélvészek rohama megtorpant mögöttem. Kristály-fény az égen, társaid körében világíts fölöttem.” PERSZE, a hétköznapokban korántsem beszélünk ily nevetséges választékossággal, de a magyar költészet nyelvi gazdagságának ismerete csiszolhatná, nyelvi összhangban tarthatná önazonosságunkat. Ha a sok mai trágárságra gondolok, irodalomban, közéletben, köznyelvben, amondó volnék, időnkénti nagy bajunkban, löttyös indulatunkban építsünk inkább „káromkodásból katedrálist” (Nagy László), dúsgazdag kuruc- és huszárhagyományaink szókincse is készenlétben hozzá – de ne hagyjuk árokszéli kutyák martalékául vagy éppen flaszter-simává koptatni gazdag árnyalatokban tobzódó anyanyelvünket.
Zsoldos Bence
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Albert-Lőrincz Márton: Vidéki Pegazus
(Rendhagyó beszélgetés Bölöni Domokos íróval a 70. előestéjén)
Kapóra jött a közelgő évfordulós esemény, hogy kicsit közelebb hozzuk Bölöni Domokos emberi arcát, megrajzolván az alkotó ember portréját. Nem szabályos interjúra készültem, ebben a műfajban ez ideig már többen megszólaltatták. Valami olyasmit eszeltem ki, amely kellően játékos, de piszkálódó legyen, és ne zúdítsak rá elcsépelt kérdéseket, amelyekre rutinválaszokat lehet adni, de azért perzselje meg öntudatát, ne intsen le, valahogy fontosnak tartsa "komoly" kérdéseimet, amelyekre nem lehet nem válaszolni. És elkezdtünk egy e-beszélgetést, nem felfedve szándékomat, amely eredetileg inkább csak egy ötlet volt, aztán, ahogy ez a kéthetes (intermezzós) levelezgetés egyre előrébb tartott, egyik mailben megfeddjen: csapdába csaltál. Igen is, meg nem is. Bölönit mindig szívesen hallgatom. És hogy ebből a levelezésből kikerekedik-e az író alkotói portréja, megszületik-e egy rendhagyó beszélgetés sajtóba tétele, az nyilván Bölöni Domokos hozzájárulásán múlik. Én, a magam részéről, egy baráti ISTEN ÉLTESSEN, DOMI!-val köszöntöm, és az alábbi beszélgetéssel tisztelgek előtte.
– Nekem a decembert, neked az augusztust jelölte ki a szülői akarat (vagy véletlen) azonosító kódnak, és évről évre ekkor lendül (vagy döccen) előrébb életünk. Milyen viszonyban vagy ezzel az érzéssel?
– Igen, a tied: 1951.12.10., az enyém: 1946.08.11. Nem is tudom, mihez kezdjek a kódommal. Módfelett zavar a szülinapozásban, hogy minden elevenszülött többnyire az anyja kínja árán jön a világra. Mit is ünneplünk tehát?!
– Pedig csak úgy kézháttal elintézed a fura élethelyzeteket, hiszen amikor írod történeteidet, megmosolygod, kiröhögöd, olykor szájba vered ferde jellemű hőseidet. A vidorság nem kenyered?
– Ó, nem. Minden csak szerepjátszás. Nem kell komolyan venni. A valóság mindig más. Társaságban és odahaza is mindig a humorosabbik arcomat mutatom, de alapjában véve érzelmes alkat vagyok, például ha olyankor szólal meg a himnusz, könnyeim között tudom énekelni.
– De a szerepeinkben is mi magunk vagyunk, csak kihegyezzük azt a részünket, amelyet felszínre hoz egy helyzet, egy kép, egy gesztus, másokat elnyomunk, szublimálunk. Ez áll a lírára. A prózában mi a helyzet? Az író a hozott anyaghoz csak hozzáteszi a maga kiegészítőit. Ezek a kiegészítők teszik sajátossá, egyedivé, amit papírra vetünk és megment az epigonságtól. Megteremtődik a stílus. Rosszul gondolom?
– Biztosan így van, nem tudom. Engem gyermekkori becsvágy hajtott, amit aztán félreértelmeztem. Mint minden dilettáns, azt hittem, hivatástudat. Sosem elemeztem az alkotás mechanizmusát. (De igen; csak idejében abbahagytam, mert élénken él az emlékezetemben Mikszáth Kálmán egyik írása, arról, miért nem olvassa el egyik fiatal híve tudós elemzését az ő írásművészetéről. Valami olyasfélét hoz ki, hogy úgy járna, mint Strázsa János, a hályogkovács.) A prózában vannak a tehetségüket mérnöki munkával kiaknázó, penzumosan dolgozó írók, és vannak az ösztöneikre hallgató, kevésbé " kiszámítható" alkotók. Üdvös, ha mindkét típus egyesül a szerzőben, de hát ha ezt boncolgatnám, akkor abbahagyhatnám a fikciós irodalmat, dobbanthatnék valamelyik tudományos fórumon. Enyhén szólva így sem mozgalmas az életem, akkor pedig halálra unnám magam. Visszatérve: írni feltétlenül és nagylelkűen kell, ahogy Márainál olvastam. Komponálni pedig ésszel, persze. De ihlet, ösztön nélkül csak fércelni lehet.
– Ész és ösztön, ez lenne az irodalmi kánon logikája? Nyilván a logika és az affekció spontán mértékletességével. Másképpen: ami az íróember szívén, az a tollán. Ezzel Alexa Károly munkásságát aposztrofálták. Rád is érvényes lenne? Kényelmes vagy kényelmetlen az ilyen irodalomcsinálás?
– Ész és bűbáj, olvassuk Szabédi Lászlónál. Nem tudom, milyen az "irodalomcsinálás", én ugyanis nem űzöm. Alexa Károly munkásságát érdemben nem értékelhetem. Akkor sem lehetnék "szívem-szám" író, ha szeretném, ugyanis olyan szűk a közlési terünk, hogy csak a legtehetségesebbek engedhetik meg ezt a fényűzést. És persze néhány mellveregető, szájaskodó vagy a zseni szerepében tetszelgő kóros magamutogató. Egyébképpen pedig annyi a költő és író a világban, spéci itt, a Kárpát-medenceében, hogy amennyiben valaki még idejében abbahagyná, mint Kemény János a báróságot, hát senki észre nem venné, "hogy egy baka hiányzik a csatából".
– Az alkotói tudatosság felé szeretném terelni a beszélgetést. Kérdezem is: mit értesz ezen?
– Az alkotói tudatosság csodálatos. Mindenki szeretne valami nagyot, pompásat, szépet alkotni. Kedvvel olvasgatom a nagy és jelentős írók ilyen irányú megnyilatkozásait. Azért is, mert magam nem vagyok távlatosan tervező típus, kimondhatatlanul lusta is volnék, de még nem eléggé bölcs ahhoz, hogy magamra nézve is átlássam a porszemlét hiábavalóságát, ezért aztán csöndes beletörődéssel próbálok minél gyakrabban "hódolni" a mániámnak: ne teljen el nap írás nélkül. (De persze telik.)
– Vajon miért fontos a rangsorolás az irodalomban? Hiszel- e benne, van-e köze az olvasókhoz, az irodalomban elfoglalt helyhez? S ha van rangsorolás, milyen annak érdemlegessége?
– Hűha, tanár úr, maga folyton szeminarizál. Rangok és címek mindig is voltak, rangsorolás mindenben volt, van és lesz. Mihelyt észrevesszük, hogy nincs két egyforma dolog a világon, máris rangsorolunk. Fontos tudni, kik a legjobbak, kik a kevésbé jók, és kik azok, akik a "futottak még" kategóriába vagy oda sem tartoznak. Ez az irodalomtudomány játszótere. Amúgy pedig kinek-kinek megvan a maga külön bejáratú "rangsora". Engem persze érdekel a kánon, de nem zavar a szemlélődésben. Nem vagyok egyedül abban a hitemben, hogy főként azok érdemlik a legrangosabbnak kijáró címet, akik, elutasítván a hivatali trombitálást: a legszebben muzsikálnak. Ha pedig a gerinc is esztétikai kategória volna, no, akkor lenne csak haddelhadd a berkekben.
– Akkor ugye adódik a dilemma: van rangsorolás (emberi ítélkezéssel mért rang és cím), bizonnyal az irodalmi színen is, és van az érdem, aminek feltehető kritériuma az esztétikai teljesítmény, alkotói tudatossággal jól összekeverve. Esztétikai teljesítmény, irodalmi ízlés, divathóbort, kapcsolati tőke és küldetés – nagy szavak lennének? Csak kérdezem, igaz, valóban kíváncsi vagyok. És tudom azt is, hogy az, amit eddig letettél olvasóid asztalára, elégséges ahhoz, hogy megelőlegezze a kérdezősködőben a hitet, hogy nincs rossz vagy jó válasz, csak olyan, ami téged disztingvál. Ily módon, az effajta szőrszálhasogató "szeminarizálás" akár egy rendhagyó interjú is lehetne. Jól is jönne közelgő szülinapod apropóján. (No, csak vissza ne utasíts(d)!)
– Jaj (hogy pompásan szerénykedjem), én már annyi interjút adtam ide meg oda, hogy ha annyi jó könyvem volna (ojjé, ha csak feleannyi!), már akkor is csúcsboldog lehetnék. De én csak afféle pályaszéli ingyennapszámos vagyok, nincs irodalmi célom, babérra csak a konyhában vágyom. De ha sokat piszkálsz (mert rájöttem ám, hogy miben sántikálsz), ezekből a rojtozott szélű mondatokból még akár olyasféle is összeállhat. "Az olvasó asztalára" nem nagyon tettem le jelentőset. Egyáltalán, szinte semmit sem tettem oda, ugyanis az a pár kötetem, amely állami vagy alapítványi támogatással jelent meg, nem nagyon juthatott el a magyar könyvpiacra, legfeljebb könyvnapi felmutatásra a kiadók standján vagy az Országos Széchényi Könyvtárba kötelespéldányként. A többi könyvem saját költségen, némi baráti segítséggel, magánkiadásban jelent meg, két-háromszázas példányszámmal, nem kerültek kereskedelmi forgalomba, inkább a rokonok, barátok, ismerősök, érdeklődők jutottak hozzájuk egy-egy olvasótalálkozó alkalmával. (Két könyvem olvasható, letölthető a Magyar Elektronikus Könyvtár honlapjáról.) Ezért hát szerényen jegyzem meg: én a kortárs magyar irodalom számára tulajdonképpen nem is létezem. Mégis volt némi hasznom az íróságból, és persze az újságszerkesztésből: egy-két megbízható ember megismerése, aki ráadásul barát is. Nem sok, mert folyamatosan távoznak, egyikük-másikuk idejekorán. Hálás vagyok, hogy ismerhettem Tóth Istvánt, Fodor Sándort, az irodalmár Nagy Pált, Sütő Andrást, Létay Lajost, Lászlóffy Csabát, Csiki Lászlót, Nemess Lászlót, Sigmond Istvánt és már 1973 óta Páll Lajost. Egyik kötetének dedikációjában Bajor Andor kedves kollegájának nevez. Ez az én igazi díjam.
– A jó bort zamatáért fogyasztják, a bölönis rövidprózát játékos őszinteségéért. Nálad első helyen a "huncut" novella áll, ez adja irodalmi védjegyedet. Az olvasót megnevetteted, de a nevetés csak olyan, amilyet a karikatúrák csalnak elő. Novellisztikád mély hely- és emberismeretről árulkodik. Szellemi világodat ebben a kitárulkozásban szórod szét, és ez a kitárulkozás egyúttal értékteremtés is. Csakhogy az igazgyöngyöt sokan nem ismerik fel. Nem lehet, hogy ne bántana! Hiszen, ha jól érzékelem, hiánypályán mozogsz a novellairodalomban, senkinek sem zavarod a helyét. S ráadásul "ingyennapszámosként".
– (Lassan besétálok a csapdádba.) Az íróság maszek foglalkozás (Kányádi), csak igen keveseknek szinekúra, senki sem kötelez a prófétaságra. Ingyennapszámosként azt írhattam, amihez kedvem és módom volt, az pedig, hogy az én "hiánypályám" nem veszélyeztet másokat, akár jó is lehet, mert senki sem irigyli tőlem a kapát, nem orozza el a nadrágszíjparcellámon termesztett kenderemet (bocsánat: kukoricámat). Magam vétek olykor a gazdálkodás szabályai ellen, amikor azt képzelem, hogy a sorok közé, a tarkapaszuly és a tök mellé elférne a paprika és a paradicsom, uram bocsá’: az avokádó vagy a mexikói egérdinnye is. Rá kell pedig jönnöm, hogy a legbiztosabb befektetés a torma, mert azt egyszeri telepítéssel a kertem sarkába honosítom, és hálából hosszú éveken át gyökerezik. Valahogy kedvesebb a csípése is, mint a csilipaprikának.
– Vagyis a versnek (?!) Ott is kemény a logika, mint a "nadrágszíjparcella" megművelése, az évelő "növények" honosítása. Játék a logikával?
– A vers a kertek gyöngyvirága és kerítés tövi csalán is, egyszerre gyümölcs és méreg, kábteák anyaga és gyógyteák levele-virága, életízesítő és kárhozatvetemény. A "mindenmingedelem" varázsanyaga, amelytől mégsem annyira hiábavaló a lét, sőt a nemlét is szivárványos értelmet nyer. A legnagyobb költő az volt, aki a végtelen világokat megteremtette. A kozmosz: kimeríthetetlen líra. És persze logika is. Aki szereti a verset, az már megért valamit a nirvánából. (Eléggé dagályos voltam?)
– Ha áttennők az allegorikus beszédet az irodalmiba, megkérdezném: miképpen lettél író?
– Miért kezd el az ember írni? Valamiféle hiányérzetből. Vágyik arra, hogy ne csak elvegyüljön, hanem ki is váljon (utalás J. A.-ra). Hatodikos vagy hetedikes tanuló koromban kaptam keresztapámtól ajándékba egy pár közönséges gatyás házi galambot. Nem tetszettek, felülfizetéssel pávafarkúra cseréltem őket. Azok nyomban visszarepültek szülőfészkükre, de szerencsémre visszajött a régebbi pár, a gatyás házi. Azon a nyáron házat, csűrt, istállót, mindent benépesítettem kalitkákkal vagy fészekrakásra alkalmas tákolmányokkal. Két év múlva már félszáz galambom volt. De sem pávafarkú, sem posta nem volt közöttük. És nem értettem, miért nem szállnak hozzám. Miért mindig csak az enyéim pártolnak a többihez... Sok évvel később ez a tapasztalás eredményezte egyik novellámat, amelyben elpusztult galambok szálldosnak haldokló gazdájuk ágya körül. Honnan tudtam volna, mi mire lesz jó, hiszen csakhamar kiábrándultam a galambokból, és mint minden rendes falusi gyerek, aki csak vásárosnapokon lát vonatot, mozdonyvezető akartam lenni?!... De mindenekelőtt költő. Petőfi és Arany János távoli példák voltak, viszont negyedikes korunkban Porkoláb János valós történetet öntött versezetbe, mégpedig ekképpen: "A mi macskánk, a szürke,/ Tegnap este besurrant a csűrbe./ Reggel lássatok csodát:/ Hat kiscicát!" Ezt mindenki elfogadta, mert igaz volt: a csűrben ott miákoltak a poézis eleven bizonyítékai, és a tanító néni is adott egy almát Jánosnak. A Toldi olvastán derült ki aztán, hogy a vers akkor is való, ha mese, de elképzelhető, mi több: józan ésszel felfogható, hihető.
– Nyelvi spontaneitás, asszociációk, tudatos építkezés, néhány szokatlan csavarintás, s talán az üzenet, a leírt szöveg célja – ezek nélkül nincs bölönis stílus, nincs "küküllőmadár", nincs "szélrózsakankalin", nincs Bölöni Domokos.
– A jó történet egyszersmind dráma és líra is. A törekvés tehát kézenfekvő: okosodván az embernek fia olyan beszédmódot igyekszik kialakítani, amely egyszerre láttatja a metrót és annak kanyarjában (olvastam valahol) a metró tehenét is.
– Egy generáció élő elemei vagy benne vannak az irodalmi kánon fősodorában, vagy nincsenek benne. A kánon Isten tudja hogyan szerveződik, de az élő generáció kiválasztódott tagjai fújják meg a sípszót a startban állóknak, és ugyanők zsűriznek. Mit gondolsz minderről?
– Kánonalkotás mindig is volt, az irodalomban is úgy változik a divat, mint az öltözködésben, lám csak, visszajött a minden sort nagybetűvel kezdő versírási mód. Jobb lesz tőle a líra? Francot, kétféle vers van: jó és rossz. Ami a nyelvi divatot illeti: lám, te is generációt írsz és mondasz, pedig van rá szép és beszédes magyar kifejezés is: nemzedék. A beszédmód, a narráció változik, mégis az a legsikeresebb mű, amelyet nem kell folyton "igazítani", "korszerűsíteni". A divatmajmolás pedig számomra (is) pompás tematikai bánya.
– Kritikai visszhang vagy van, vagy nincs. Irodalmi kitüntetések vagy vannak, vagy nincsenek. Divatos szerzők mindig vannak, maradnak, vagy a süllyesztőbe kerülnek. Érdemesebb benne lenni a fősodorban, vagy Sziszüphoszként görgetni magunk előtt a sziklát?
– Nem vagyok álszent, csak egy kicsit. Mindenki arra vágyik, hogy ismerjék és elismerjék, méltányolják és kedveljék, netán szeressék. Azt sem kiabálom el, hogy az ezüstszikla, melyet görgetek, voltaképpen bronzollal bekent echte papundékli (Fülöp Miklós humoreszkje): a színház díszleteskocsijáról esett az országútra, elzárván a közlekedést. A kétfelől is feltorlódó gépkocsik sofőrjei (virtuál kritikusaim) az elhárításra várva uzsonnáznak, kávéznak, kártyáznak, pletyóznak, szidják a szidnivalót – mígnem megjelenik két szaki kezeslábasban, és játszi könnyedséggel visszapakolja a sziklát a teherautóra. Addigra én már hetedhét országon is túl leszek.
– Hogyan tovább? A kortárs írói társadalomnak tagja vagy. Az olvasók számon tartanak, várakoznak.
– Írószövetségi tag vagyok ugyan (a románnak 1990-től, a magyarnak 1999-től), de egyik székházban sem jártam, és már nem is kívánkozom. (A tagsági díjjal sosem voltam adós.) Nem vagyok biztos benne, hogy a szűkebb ismeretségi, baráti körömön kívül valaki is számon tart, pláne várakozik. Míg aktív újságíró valék, valóban számos visszajelzést kaptam, alig egy vagy kettő volt elmarasztaló. De ma már nem érdekel senkit a fogatlan kutya, hiszen már ugatni is elfelejtett. Mégis, annyira tisztelem magamat, hogy hetvenéves koromra kiszorítottam a szűkös költségvetésből annyit, amennyibe az újabb könyvem került. Címe: A rablóhús fogyasztása, alcíme: Játékos jegyzetek (Kreatív Könyvkiadó, Marosvásárhely, 2016), és ez sem különbözik a többitől: rövid kisprózát tartalmaz. A könyv nem kerül kereskedelmi forgalomba, ismerősök, érdeklődők, rokonok, barátok juthatnak hozzá alkalmi találkozások során.
– Utolsó kérdésem: Nagyon utáltad ezt a játékot? Jómagam élvezettel kérdezősködtem, jól éreztem magam a társaságodban.
– A hetvenöt éves Cseke Gábor írta a Jelentések magamról1 című könyvében: "A mi generációnk józanabb része, amely jobbára kifelé gyalogol az életből, belátta azt, hogy a következő húsz-harminc évben már nem ő fogja megváltani a világot, s nem is ágál igazán az első sorokban, nem akarja magát néptribunnak láttatni különböző hordókon és magaslati dobogókon". Férfiasan bevallom: dobogóm nincs, de van saját hordóm, a feleségem falujában tartjuk, a pincében. Nem álltam rá, de amikor egyszer küküllőmenti jókedvem támada, igencsak meglovagoltam. Mit mondjak: módfelett megzabosodván csillagokat rúgva szárnyalt velem, mint valami fősodorba kavarodott, kánonbosszantó, a Parnasszus everesztes csomolungmáját rakétázó tüzes vidéki Pegazus.
1 Cseke Gábor: Jelentések magamról. Emlékezések ellenfényben. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2009. Bővített változat.
Népújság (Marosvásárhely)

Lezárták a Pető-programot Csíkszeredában
Pénteken lezárult a Gyulafehérvári Caritas és a magyarországi Mozgássérültek Pető András Intézete által szervezett intenzív fejlesztőprogram, amely által már harmadik alkalommal segítettek mozgáskárosodott gyerekeknek és felnőtteknek Csíkszeredában.
A pénteki záróeseményen három hét kemény munka után gyűltek össze a programban résztvevők, a gyerekek már a módszer által elsajátított technikák segítségével érkeztek a terembe. Szabó Mónika, az egyik gyerek édesanyja vegyes érzelmekkel küszködött: „az egyik szemem sír, a másik nevet. Örülök neki, hogy már harmadszor vehettünk részt a programban, nagyon sokat segített a szülőknek és a gyerekeknek egyaránt. Úgy érzem, hogy minden alkalom után valamivel gazdagodva mehettünk haza”. A Pető-módszer lehetőséget ad a személyiség teljes kibontakoztatására, a gyerekek és felnőttek beszéd-, illetve értelmi és szociális fejlesztését összeköti a mozgásfejlesztéssel, továbbá lehetővé teszi a társakkal való együttműködést.
A háromhetes programot egy felmérővizsgálat előzte meg, melynek során a mozgásállapotot, az értelmi és a szociális készségeket vették figyelembe, majd ezek eredményei és az életkor alapján csoportokra osztották a jelentkezőket. Csíkszeredában az elmúlt két évben több mint 150 személy jelent meg a vizsgálaton, továbbá 74 gyerek és 60 felnőtt vett részt a háromhetes fejlesztőprogramon. Idén 19 gyerekkel és 26 felnőttel foglalkoztak. A gyerekeket három csoportra osztották, számukra minden hétköznap kétórás foglalkozásokat tartottak a konduktorok, a felnőttekkel heti 2–3 alkalommal találkoztak, továbbá két gyerekkel egyéni foglalkozásokat tartottak. A legfiatalabb jelentkező idén 1 éves és 3 hónapos, a legidősebb pedig 80 éves volt.
Csuka Pál, a Pető András Főiskola nemzetközi projektekért felelős vezetője és Szász Emese programfelelős (Caritas) elmondták, jól sikerült a program. „Olyan úti csomagot állítottunk össze számukra, ami a következő találkozásunkig kitart, és ígérjük, hogy jövünk még” – biztosította a jelenlévő szülőket Csuka. „Nagyon keményen dolgozott és el is fáradt mindenki. Reméljük, hogy azok a dolgok, amiket itt közösen elkezdtünk, még inkább ki fognak nyílni. Már elindultak a fejlődési csírák, de sok múlik azon, hogy otthon folytatják-e azt, amit itt megtanultak, sok gyereken szemmel látható a változás. Robika például már harmadik éve jár hozzánk és deréktól lefele semmit sem érez. Mikor az első évben először lábra állítottuk, már az furcsa volt számára. Csütörtökön már sétált, megtanulta, hogyan tudja a csípőjétől mozgatni a lábait” – mesélt tapasztalatairól Szász Emese.
A pénteki záróeseményen a szervezők mellett Farkas Balázs konzul és Ráduly Róbert Kálmán, Csíkszereda polgármestere is felszólalt. „Ez a hely már a kezdetektől jó gazdák kezébe került, és itt sikerült nekik sok hasznos tevékenységnek otthont adni, az embereknek biztatást és reményt adtak. Fontos, hogy ezek a csodálatos módszerek, amelyek hungarikum jelleggel bírnak, Székelyföldre is eljutnak. Itt vállalják azt a munkát, amit a város nem tudna csinálni, vagy nem tudna így csinálni” – emelte ki a polgármester. „Azt kívánjuk, hogy minél többször jöjjenek még hozzánk, hiszen nagy szükség van erre a fajta segítségre a térségben” – tette hozzá Farkas.
Iszlai Katalin |
Székelyhon.ro

A reményteljes évek krónikája
Kifejező és pontos Bakos István könyvének a címe: Nemzetépítő kísérlet A Magyarok Világszövetsége kronológiája 1989-2000
Valóban az történt. Kiváló emberek, írók, költők, tudósok, hazaszerető értelmiségiek fogtak össze. A kommunista diktatúra időszaka után nemzetépítésre szövetkeztek, különböző csoportokba állva dolgoztak, küzdöttek. Nagy volt a feladat, a széttöredezett magyar társadalmat, a sok államba szétszóródott magyarságot újra össze kellett fogni.
Olyan gyorsan követik egymást az események, hogy alig van idő az áttekintésre, összegzésre. Újabb és újabb események sodornak tovább. Az ember elfeledi a régebbi dolgokat. Ezért is jó volt, hogy Bakos István nagy munkát végzett, elkészítette a Magyarok Világszövetsége újraindulásának kronológiáját. Ez egy kis történelemkönyv. Az összefogás, az építkezés története.
Szerencsés gondolat volt rendszeresen idézni Csapó Endre találó megállapításait. Messze, nagyon messze élt tőlünk, földrajzilag. Ausztrália nekünk a világ túlsó végén van. Azonban távolról kitűnően látta a helyzetet, elemzései, szívből jövő megállapításai pontosak.
Sok név szerepel Bakos könyvében, sok áldozatkész, munkát vállaló építkező neve. Összefogtak és építkezni kezdtek. Az építkezőkkel szemben megjelentek azok, akik nem építkezni akartak, hanem éppen ellenkezőleg, akadályozni, gátolni az építést, az egység újraépítését.
Antall József kormányfő 1990. június 2-án kijelentette: „Törvényes értelemben, a magyar közjog alapján minden magyar állampolgárnak, ennek a tízmilliós országnak a kormányfőjeként – lélekben, érzésben tizenötmillió magyar miniszterelnöke kívánok lenni.” Megindult a támadás Antall József ellen, támadták a szomszédos országok vezetői és a hazai baloldaliak, legtöbbször pontatlanul idézték, mondván, Antall tizenötmillió magyar miniszterelnöke kíván lenni. Évekkel halála után az emlékére állított szobrokat nem egy esetben meggyalázták, ledöntötték – ismeretlen tettesek.
A Magyarok Világszövetségének nagy pillanata volt a Magyarok III. Világkongresszusának megnyitása 1992. augusztus 19-én. Jelen lehettem, felemelő érzés volt látni az emelvényen Antall József mellett Csoóri Sándort, Sütő Andrást, Tőkés Lászlót és Duray Miklóst. A teremben jelen voltak a világ magyarságának képviselői. Nehéz volt a találkozó létrehozása, mondta beszédében Csoóri Sándor.
Folyt tovább a nemzetépítő munka. A munka mellett felerősödtek a támadások a Magyarok Világszövetsége /MVSZ/ ellen. 1995. márciusában jelent meg az MVSZ-szel szemben állók nyilatkozata, balliberális értelmiségiek voltak az aláírók. A támadások, az építkezés elleni támadások nem szűntek meg.
Fontosnak tartottam, hogy a könyvben szerepelnek az MVSZ tisztségviselői. MAradjanak meg a sok munkát vállaló emberek nevei. A könyv külön értéke a szerkesztés. Bizonyára nagy halomban álltak Bakos István előtt a különböző beszámolók, emlékeztetők, vitairatok. Ezekből válogatni – különösen nehéz lehetett.
Megállni egy-egy beszámolónál, mert a további idézés már az egész rovására menne… A szerkesztés, a mérlegelés nem könnyű. Ezt is sikerült a könyv szerzőjének megoldani. Amikor kézbe vettem a könyvet, gondoltam, belelapozok. Hamar rájöttem, nem lapozgatni kell, hanem elolvasni.
Érdemes elolvasni a könyvet, múltunk egy darabját tartalmazza. A könyv szerzője, Bakos István több éven át az MVSZ főtitkára volt, nehéz munkát vállaló nemzetépítő.
Udvardy Frigyes
Cikkünk írója, Udvardy Frigyes az egykori Határon Túli Magyarok Hivatala (HTMH) sajtóosztályának volt a munkatársa, a magyar közösségeket érintő események, adatok szakértő kezelője. Gondolatai azért is időszerűek, mert most zajlik a Patrubány Miklós által 2000-től uralt Magyarok Világszövetségének a közgyűlése és a Magyarok Világtalálkozója. Érdemes tehát felidézni, milyen volt az MVSZ működése 2000 előtt.

Felvidék.ma

Bortnyik György fotóművészete kortörténet
Kopacz Attila, az ARTprinter Kiadó vezetője, valamint Bogdán László és Gajzágó Márton egykori kollégák, barátok méltatták Bortnyik György újra kiadott, Változó helyek árnyai című fotóalbumát és a fotós munkásságát azon a szűk körű könyvbemutatón, melyet a Sepsiszentgyörgyi Sugás vendéglő udvarán tartottak csütörtök délután.
Amint a kiadó vezetője elmondta, tizenkét évvel ezelőtt adták ki először Bortnyik fotóinak egy részét album formájában, akkor kiállítást is tartottak a fotós munkáiból, amivel befejezettnek tekintették ezt a projektet. A történet azonban újrakezdődött: nyolc évvel később egy fiatal társaság vendégeskedett a kiadónál, akik többnyire azt gondolták, hogy 1990 előtt nem is volt élet Sepsiszentgyörgyön, hanem valami sötét ürességben tapogatóztak az emberek. Árnyalni próbálván a 70-es, 80-as éveket, Kopacz Attila elővette Bortnyik korábbi fotóalbumát, amit nézegetvén, többen is szerettek volna megvásárolni. Akkor született meg az újabb kiadás ötlete. Bogdán László megmutatta a jelenlévőknek azt a könyvet, amelyben először jelentek meg Bortnyik György válogatott fotói az egykori Megyei Tükörnél dolgozó költők versei mellett, és arról beszélt, hogy bár a most megjelent fotóalbum inkább dokumentumértékű képeket tartalmaz, számos olyan fotó van a kötetben, melynek értéke túlnő a riport jellegen, és elsősorban esztétikai élményt nyújt a befogadónak. Mint mondta, nagyon sok megrendítő, tragikus portréfotója is van a művésznek, melyek ugyanúgy hordozzák a táj történetét, mint a most kiadott fotók annak a városnak a korképét, mely már csak az idősebbek emlékezetében létezik. Sartre gondolatait idézve kijelentette, nem az egykori megye és város minősíti a fotókat, hanem éppen fordítva. Gajzágó Márton szerint is elképesztő elemi erővel bírnak azok a portrék, amelyeket Bortnyik készített, és a gyerekfotósok között sem találkozott még hozzá foghatóval. Felidézte, hogy Sütő András 75. születésnapján is Bortnyikot kérték fel fotózni, mert nem sokan lettek volna képesek olyan gyorsan dolgozni, hogy a háromnapos esemény végére kötet készüljön a képekből. Mint kiderült, Bortnyik György rendkívül kitartó ember is: három éven keresztül tizenötezer negatívot digitalizált, mely hatalmas munka nélkül talán a most megjelenő kötet sem készülhetett volna el. Bortnyik fotóinak eredeti negatívjait már a Sepsiszentgyörgyi múzeum őrzi igen értékes kortörténeti dokumentumokként.
Nagy B. Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Világszínvonalú oktatás Szamosújváron: magyar nemzetpolitika, én így szeretlek!
Közel évtizedes előkészítő munkával nagyszabású szórványközpont épült a Mezőség peremén található kisvárosban. A képeket elnézve szinte kedvünk támad ismét beülni az iskolapadba.
Oktatás, oktatás, oktatás – ezt felelték nekem a Kolozsvár melletti Válaszút Kallós Zoltán alapította szórványkollégiumában, amikor négy évvel ezelőtti ottjártamkor a mezőségi és Szamos-menti magyarság megmAradásához szükséges dolgokról kérdeztem vendéglátóimat. Az oktatási program most tovább bővül: a közeli Szamosújváron példás összefogásból pazar szórványközpont épült.
A példás kezdeményezés abból a felismerésből fakadt, hogy a nehezen megközelíthető, nehéz sorsú mezőségi falvak magyar közösségei már nem képesek külön-külön intézmények fenntartására. Ezért a folyamatosan bővülő bentlakásos kollégiumba szinte egyenként szedték-szedik össze az általános iskolás korú gyerekeket. Ők sokszor nemcsak a minőségi oktatásban, de minden egyébben is hiányt szenvednek. A szülők örömmel engedik el csemetéiket, tudják, hogy gondot viselnek rájuk, és
a szállás-étkezés biztosítása, valamint
az orvosi felügyelet mellett
sokszor még ruhát is kapnak.
Válaszúton azonban mindig gond volt, mi lesz az alsó tagozatból kikerülő gyerekekkel. Ezért úgy másfél évtizede szövetségre léptek a szamosújvári Téka Alapítvánnyal, amely az 5-12. osztályos célcsoportról való gondoskodást vállalta fel. A megfelelő körülmények kialakítása azonban mindig is probléma volt, egy korszerű szamosújvári iskolaközpont építése legalább egy évtizede napirenden volt.
A projekt indokoltsága az, hogy úgy érhetünk el jelentős eredményeket az asszimiláció megfékezésében, ha magasabb színvonalú, jobban felszerelt és kedvezőbb háttérfeltételekkel rendelkező oktatást tudunk felmutatni, mint az átlagos többségi intézmények” – fogalmaz a Téka Alapítvány honlapja a régi terv kapcsán.
A magyar állam támogatásával az elképzelés most megvalósult: a szamosújvári önkormányzat által biztosított telken minden túlzás nélkül világszínvonalú épületet húztak fel, hogy az idei tanévet közel ötszáz kollégista minden igényt kielégítő körülmények között kezdhesse el.
A Transindex.ro képriportjából kiderül, hogy a több mint hatszázmillió forintos támogatással megépült épület nemcsak modern – alapértelmezett wifi, korszerű informatikai felszereltség stb. –, de szellemes és inspiráló is. A falakon a magyar népmesék motívumai is szerepelnek, a kisdiákok számára a folyosón ugróiskolát rajzoltak fel, pihenni-gyógyulni pedig a parajdi sótömbökkel ellátott szobában lehet.
El lehet képzelni, milyen irdatlan munka és kitartás kellett a terv megvalósításához, s ezért a Téka Alapítvány minden elismerést megérdemel. Vezetője, Balázs-Bécsi Attila – a különben mezőségi, pusztakamarási származású – Sütő András szavait idézve az „égtartó emberek” közé tartozik. Alapítványa mára a szamosújvári és a Szamos-menti magyarság legfontosabb kulturális ereje, amely rengeteg dolgot szervez, lenyűgöző energiával – a néptánctáboroktól az oktatási programokon át a fejlesztési tervekig.
Minden bizonnyal a tékások két évtizedes közösségépítő munkájának is szerepe van abban, hogy Szamosújvár magyarsága a térség többi közösségétől eltérően szinte nem csökken: a 20 ezres kisváros lakosságának 2002-ben és 2011-ben nagyjából 17 százaléka volt magyar.
Ablonczy Bálint
valasz.hu

Tűzmadár – bemutató az Arielben
A Tűzmadár című mesejáték bemutató előadásával indul a Marosvásárhelyi Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház magyar társulatának évada szeptember 16-án, pénteken délután 5 órakor a színház nagytermében. Rendező Halasi Dániel, dramaturg Kardos Tünde, zeneszerző Monori András, koreográfus Fosztó András, tervező Mátravölgyi Ákos. Az előadás létrejöttét a Bethlen Gábor Alap támogatta.
Népújság (Marosvásárhely)

Az elmulasztott utak (CSOÓRI SÁNDOR)
Sütő Andrásnak
Istenem, az a sok elmulasztott út Kolozsvárig! Álmomban körbeutazhatnám rajtuk a Földet. Sárga rekettyefény járna előttem várostól városig s bivalyok dülledt szemétől elkomorodó éjszakák.
Hágók, templomok, fahidak és öngyilkosok erdőben kallódó cipői jönnének velem tolongó kíséretként. S Ady árnyékos kalapja, jól belehúzva egy csillag homlokába, sötétbe borítana előttem országokat. Zarándokút? Szégyenút lenne ez? Magányos gyászmenet a véres lécekkel telitűzdelt földön? Fogam közt szikrázó aranypénzzel az elrabolt temetőket kutatnám föl s a holtakat beszéltetném a föld alól suttogva a fejszével levágott fejekről; ha már az élők szájában szavak helyett terméketlen, nyers kréták csikorognak… Istenem, az a sok elmulasztott szó és elmulasztott lombzúgás Kolozsvárig! Az a kanyart jelző, élénk rekettyefény a Király-hágói meredélyen! Nem is tudom: lenne-e még út számomra arrafelé? Vagy már a fűvel benőtt ösvény is csak a szívekbe visz föl, ahol annyi a kő, mint a Sebes-Körös medrében Csucsa alatt? * A tíz esztendeje elhunyt erdélyi magyar írónak ajánlott versével búcsúzunk a napokban távozott költőtől.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

"Új, szokatlan ruhája a nyelvnek"
Beszélgetés a 75 éves Péntek János nyelvésszel, etnográfussal
– Kezdjük a születésnapi beszélgetést egy fölöttébb aktuális kérdéskörrel: az internetes nyelvhasználattal. Lát-e veszélyt arra, hogy az internet martalékává váljék a magyar nyelv, és mit tehetnek a nyelvápolók, a nyelvhasználók, hogy ezt meggátolják, a szórványban és a szakmai kommunikációban mutatkozó szövegeróziót minimálisra csökkentsék?
– Nem tudom, ki minek tulajdonítja az elmúlt negyedszázad nagy nyelvi élményét: a szabadságot a nyelv használatában és a nyelvi kapcsolatainkban, a határtalanságot a magyar anyanyelvűek körében. Bizonyára van, aki azt hiszi, hogy ebben a politikai változás volt a döntő, én úgy érzem, hogy éppen a technika, a nyelv új dimenziója, új halmazállapota: az elektronikus nyelv. A fiatalok nem is érzik ennek újszerűségét, mert nem ismerték a régit, amit azért legtöbben talán az én nemzedékemből sem tudunk már elképzelni: mindennapi életünket a számítógépes írás, szerkesztés nélkül, az internet nélkül, a hírportálok nélkül, az elektronikus könyvtárak, folyóiratok nélkül, az elektronikus levelezés nélkül, a mindentudó telefonjaink nélkül. Azt is az informatika, az elektronikus nyelv teszi lehetővé, hogy gyakorlatilag végtelen befogadóképességű tárolóhelyekre kerülhet közös emlékezetünk: irodalmunk, kultúránk, tudományunk és maga a nyelv. Közben aggodalmaskodva nézzük, mit művelnek a fiatalok, hogyan esemeseznek, csetelnek, lájkolnak, hájpolnak, fészbukoznak. Irigység is van ebben az aggodalomban, a fejünkre nőttek, ezt ők jobban tudják, mint mi.
– Említette az elektronikus nyelvet…
– Az elektronikus nyelv köztes halmazállapota a beszélt és az írott nyelvnek, írott beszélt nyelvnek lehet tekinteni. Új, szokatlan ruhája a nyelvnek. A nyelv beszélt változatáról tudjuk, hogy kevésbé szabályozott, változatosabb, érzelmileg telítettebb, közvetlenebb, az írott nyelv pedig szabályozottabb, merevebb. A fiatalok említett gyakorlata a beszélt nyelvhez áll közelebb: nem követik az írott nyelv szabályait, a helyesírást, egyéni, kreatív megoldásokat keresnek, játszanak, és gyakran megbotránkoztatnak, mindezzel lazítják a néha egyébként is túl merev szabályozottságot. Mindez kétségtelenül hat az új nemzedék nyelvhasználatára. De nem tesznek mAradandó kárt a nyelvben, sőt a nyelv szereti az ilyen kihívásokat, provokációkat. Az elektronikus nyelv nyilvános vagy mAradandó szövegei ennél jóval kidolgozottabbak, igényesebbek, szabályosabbak. Az egyéni szöveg itt is az íróját jellemzi, honlapok igénytelensége az intézményt vagy a személyt, a hírportálok és internetes folyóiratok nyelve a szerzőkét, szerkesztőkét. Az azonban teljesen megalapozatlan félelem, hogy az internetnek a "martalékává váljék a magyar nyelv". Egy nyelv csak más beszélt nyelvek "martalékává" válhat, ha beszélőik saját nyelvüket azzal cserélik föl. Ez a beszélők nyelvi hűségén múlik elsősorban. A tragédia az volna, ha a magyar nem volna ott a globális digitális térben, ha kimAradna belőle. Ha digitális írástudatlanok mAradnánk. Ez olyan hátrányt jelentene, mint az, ha nem volna írásbeliségünk. A mostaninál is sokkal nagyobb lehetőség van benne, ezért nagy szükség van minden korosztály körében a digitális írásbeliség terjesztésére. A gyermekek ugyan már többet tudnak mindebből, mint a szüleik, de nekik is meg kell tanulniuk az iskolában digitálisan írni és olvasni. Mert éppen a mi oktatásunkban a digitális tananyagok segíthetik a korlátozások elhárítását, a szórványban élők bevonását, közös magyar oktatási felületek kialakítását. Megszabadíthatnak bennünket sokféle nyomorúságunktól.
– Mi volna a legfontosabb ezen a téren?
– Ebben az új helyzetben szakmailag az a legfontosabb, hogy a magyar nyelvtechnológia tartson lépést azzal, ami a világban történik, legyen annak élvonalában. Erre most nem panaszkodhatunk: a nyelvtechnológiának kiváló magyar szakemberei, műhelyei vannak, ezt a laikus is láthatja a számítógépek nyelvi programjaiban. Nemcsak a helyesírás-ellenőrzőre és a kétnyelvű szótárakra gondolok, hanem arra, hogy az idegen szöveg olvasóját is sok területen segítheti a nyelvtechnológia: automatikus gépi fordítás, hatékony nyelvoktatás. De elérhető közelségbe került az automatikus tolmácsolás, sőt a beszéd "online" fordítása is.
– 2011-ben nyílt levelet intézett a romániai magyar szülőkhöz, amelyben a gyerekek iskolaválasztásával kapcsolatosan adott jól alátámasztott érveket, tanácsokat. 2014-ben a magyar pedagógusokhoz és a magyar oktatás vezetőihez intézett levelet. Ez a kérdéskör – úgy érzem – mit sem veszített aktualitásából…
– Hosszú tanári pálya van mögöttem, és akiket taníthattam, azoknak is nagy része tanár lett. Szakmai életemnek ez a legfontosabb része. Közel harminc évig szülőként is érintett voltam. Tanítványaimmal tankönyvsorozatot is írtam a ‘80- as évek elején, 1993-ban tankönyvszerkesztő kollégámmal létrehoztuk az Erdélyi Tankönyvtanácsot. A magyar oktatás első kérdése: miért van az, hogy a magyar gyermekek mintegy egyötöde a román iskolát választja? Az arány nem változott, nagyjából ennyi volt 1990 előtt is. Ehhez rendszerint érzelmileg szoktunk viszonyulni, a szülők magyarságára szoktunk apellálni. Nyílt levelemben én elsősorban racionális, szakmai érveket sorakoztattam föl. A gyermek nyelvi jövőjéről a szülők döntenek, nekik viszont tisztában kell lenniük döntésük következményeivel. A megismerésben játszott szerepénél fogva tanulásra is az anyanyelv a legalkalmasabb, leghatékonyabb, ez megtart, megerősít saját kultúránkban, saját emberi létünkben. Miközben nem zárja ki sem a román nyelv, sem idegen nyelvek megtanulását. Megalapozza szellemi egyéniségünket. Oktatásunk romlását látva a három évvel későbbi levelemben arra szerettem volna figyelmeztetni az oktatásvezetőket, hogy nem elég folyamatosan csak a szülők felelősségére apellálni, hogy magyar iskolába írassák gyermeküket. Ezzel velejár a másik oldal felelőssége, hogy ne csapjuk be se a szülőt, se a gyermeket azzal, hogy magyar ugyan az iskola, de távolról sem versenyképes, csökkenti a tanuló későbbi esélyeit. És nem csak iskolaszervezési gondokról van szó, hanem arról, hogy oktatásunknak továbbra sincs intézményes szakmai megalapozása (és ezt nem az oktatási törvény akadályozza), hiányzik a vezetők folyamatos egyeztetése, együttműködése (a szakembereké, a politikusoké és az oktatásban is profitra törekvő vállalkozóké). A szolgáltatóként működő oktatási intézet hiányát ilyenkor, vizsgák idején érzékeljük, különösen a vizsgaprogramokon, a vizsgatételeken, a vizsgatételek fordításán. Ezekre, de tantervkészítésre, tankönyvek nyelvi és tartalmi ellenőrzésére sincsenek felkészült szakembereink. Mindennek a tanulók isszák meg a levét. Egyre inkább elkülönül a magyar oktatás három köre: a nagyvárosi elitiskoláké, a lakótelepi és falusi iskoláké, valamint a szórványkollégiumoké, szociális intézményeké. A vezetők és az értelmiségi elit figyelme szinte kizárólag az elitiskolákra irányul, jóval hátrányosabb helyzetben vannak, és leszakadtak a lakótelepi és a falusi iskolák, a harmadik körről pedig szinte nem is tudunk. Pedig a magyar tanulók túlnyomó többsége ehhez a második és harmadik körhöz tartozik. Ezeket a többszörösen hátrányos helyzeteket, az esélytelenséget próbáljuk ellensúlyozni az általam kezdeményezett tehetségtámogató programunkkal, a 13. támogatási évet záró Nyilas Misivel (www.nyilasmisi.ro). Gyakran találkozom olyan "befutott" fiatallal (orvossal, színésszel, mérnökkel, egyetemi oktatóval, képzőművésszel), akiről kiderül, hogy egyike volt az ezernél is jóval több ösztöndíjasunknak. Jó érzés tudni, hogy bennük megtérült támogatóink bizalma, bennük megvan az igazolása annak, hogy eséllyé lehet változtatni az esélytelenséget. Sok a tehetséges, támogatásra szoruló gyermek, de Erdélyben még mindig nagyon kevés az ennek fontosságát el- és felismerő civil támogató, jóval kevesebb, mint ahányan a világ minden részéből mellénk álltak.
Az oktatásban kulcsszerepük van a pedagógusoknak. De a pedagógusképzésben, az alkalmazásukban, megbecsülésükben sem használjuk ki, vagy nem jól használjuk ki a mozgásterünket. Három feltétele van annak, hogy valaki jó pedagógus legyen: legyen erre alkalmas születésénél fogva, legyen felkészült szakmailag, és legyen elkötelezett. Vannak ilyen kiváló tanítóink, tanáraink. Nem sokan. A pedagógusképzés pedig egyáltalán nem segíti őket abban, hogy azzá váljanak.
– Július 7-én töltötte 75. életévét. Isten éltesse sokáig! Meséljen bővebben a körösfői évekről, gyermekkori emlékeiről!
– Azt hiszem, nekünk, akik a háború idején születtünk, kevés a mesélnivalónk, mert a mi gyermekkorunk minden volt, csak mesés nem. Nagy traumák viszont bőven voltak, a családunkban is, a környezetemben is. Anyám gyermekként az iskola legjobb tanulója volt, de aztán azt kellett elviselnie, ami felnőttként egy falusi asszonyra várt: hét gyermeket szült. Elsőszülött fia csecsemőkorában meghalt, velünk, többiekkel is nagyon sok gondja-baja volt. Velem is. Hihetetlen, mit kellett elviselnie, meg is halt ötvenévesen. A szeretet és a gondok tartottak össze bennünket. A folytonos közös tusakodás, az aggodalom és a remény. De a legnagyobb nehézségek közepette is mindannyian fontosnak tartottuk a tanulást, az iskolát és a munkát. Engem is a családom segített, abban is, hogy életben mAradtam, és abban is, hogy aztán tanulhattam. Váradra úgy jutottam el középiskolába, hogy az akkor már ott dolgozó egyik nővérem és férje fogadtak magukhoz. Nekik köszönhetem, hogy az ország akkori egyik legjobb iskolájába kerülhettem, kiváló tanárok keze alá és kiváló osztálytársak közé. Ez már lépcső lehetett az egyetemre.
– Egyetemi pályája hogyan alakult 1990 után?
– 1990 januárjában a korábbi időszakban leépült egyetlen tanszék engem választott meg vezetőjévé. Kineveztek egyetemi tanárnak, doktori témák irányítójaként is akkreditáltak. Annak az évnek az őszén – 40 éves szünet után – elindítottam a néprajz szakos képzést (ma is ez az egyetlen ilyen tanszék az országban, román egyetemeken sincs más), két évvel később finn szakot indítottunk. 1994-ig vezettem ezt a közös, egyetlen tanszéket (akkor önállósult Cs. Gyimesi Éva vezetésével az irodalom tanszék), 2002-ig vezetője voltam a magyar nyelv és kultúra (azaz a néprajz) közös tanszékének (akkor önállósulhatott a néprajz tanszék), a lehetséges korhatárig mAradtam aztán vezetője a magyar és általános nyelvészeti tanszéknek. A ‘90-es években megnyílt a lehetőség a doktori képzésre, 2002- ben, az első lehető alkalommal elfogadtattam a Hungarológiai Doktori Iskolát. Az általam irányított 36 doktori dolgozatnak fele nyelvészeti, fele néprajzi volt. Mindez jelentős mértékben menedzseri szerep: a három tanszék kiépítése, az új tanárnemzedék felkészítése, egyetemi pozíciókba juttatása, a természetes szakmai kapcsolatok kiépítése "határon innen és túl". Eljuthattunk az Anyanyelvi Konferencia (a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága) rendezvényeire, hosszú időn át Erdélyt én képviseltem az elnökségben, az 1991-es Szegedi hungarológiai kongresszuson közvetlenül csatlakozhattam a Nemzetközi Filológiai Társasághoz, a római és a debreceni kongresszus közt (1996– 2006) alelnöke voltam a társaságnak. Közben részt vettem az egyetem és a hazai magyar felsőoktatás megújításában, feltételeink javításában, és folyamatosan vártuk a kedvező politikai döntést az önálló állami egyetem létrehozásáról. Ez végül mindmáig elmAradt, mint más reményeink teljesülése is. Nem rajtunk múlott.
– 2001-ben megalapítja és egyben szakmai vezetője lesz az MTA által kezdeményezett nyelvészeti kutatóállomásnak, a Szabó T. Attila Nyelvi Intézetnek. Mi az intézet célja, rendeltetése, milyen eredményt tud magáénak?
– Ennél többről van szó. 1990 előtt a nyelvészeti kutatásokban is sok volt a tabutéma. Ilyen volt az, ami a mi szempontunkból talán a legfontosabb: a nyelv emberi, társas dimenziója. A mi esetünkben az alárendelt nyelvi helyzet, a kétnyelvűség, a nyelvünkben végbemenő folyamatok, a nyelvi kontaktusok és dominanciák, a nyelvcsere stb. 1990 után azonnal hozzányúltunk ezekhez a témához. Adva volt a közös kutatás lehetősége és esélye, közös konferenciák, rendszeresen
megjelenő kiadványok. 2001-ben, Glatz Ferenc elnöksége idején az akadémia kezdeményezte, hogy a külső régiókban hozzunk létre kis helyi intézeteket, nyelvészeti kutatóállomásokat ezeknek a részben közös, részben sajátos nyelvi helyzeteknek, folyamatoknak, jelenségeknek, problémáknak a vizsgálatára. Így hoztuk létre mi itt a Szabó T. Attila Nyelvi Intézetet, amely két helyen székel, Kolozsváron és Sepsiszentgyörgyön, de amelynek nincs egyetlen főállású kutatója sem (www.sztanyi.ro). Emiatt működésünkben sok a bizonytalanság. Főként akadémiai támogatással és pályázatokból dolgozunk egy szűkebb, belső, és egy alkalmi, tágabb, külső munkatársi körrel. Van egy sorozatunk, a Szabó T. Attila Nyelvi Intézet Kiadványai. Ebben fontos tanulmánykötetek és monográfiák jelentek meg az erdélyi magyar nyelv jogi helyzetéről, az oktatás nyelvi kérdéseiről, a nyelvi revitalizációról, szórványok nyelvi helyzetéről, a kétnyelvűségről, a regionális nyelv (nyelvjárásaink) helyzetéről. Szótáraink jelentek meg: kétnyelvű közigazgatási szótár, legutóbb oktatásterminológiai szótár, román–magyar kulturális szótár (a román kultúra alapelemeinek bemutatása főként magyarországiaknak), magyar–román kulturális szótár (román nyelvű bemutatása a magyar kultúra legfontosabb fogalmainak, intézményeinek, személyiségeinek, régióinknak stb.). Talán ennél is fontosabb, hogy ezeket a kutatóállomásokat fokozatosan hálózattá szerveztük, ennek a szervezésnek fontos színhelye volt a kezdeti időszakban Illyefalva. Ott tartottuk nyári szemináriumainkat. A hálózat neve: Termini Magyar Nyelvi Kutatóhálózat, Budapesten is bejegyzett egyesületünk a Termini Egyesület (http://ht.nytud.hu/). Mostani szakmai munkámnak, jelenlétemnek mindez nagyon fontos kerete. A Szabó T. Attila Nyelvi Intézetnek szakmai igazgatója vagyok, a Termini Egyesületnek társelnöke. A hálózatot magát modellként emlegetik a Kárpát-medencei magyar–magyar kapcsolatokban. De nem lehet azt mondani, hogy ennek megfelelő támogatást kapna.
– 1992-ben egyike volt az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége alapítóinak, 1998-tól pedig elnökként vezeti a szövetséget.
– 2012-ben, a húszéves jubileum alkalmával kiadtunk egy kötetet Nyelvét megtartó közösség – közösségét megtartó nyelv cím-
mel, amelyben összefoglaltuk a két évtized történetét, a szövetség, a mozgalom eseményeit, eredményeit, és gondjainkról is szóltunk. Azt mondjuk magunkról, hogy az AESZ az anyanyelvi mozgalom szervezője és szakmai megalapozója, hasonló a szerepe, mint Magyarországon az Anyanyelvápolók Szövetségének (www.aesz.ro). Egyébként közös az adminisztrálása a Szabó T. Attila Nyelvi Intézettel. A szövetségnek kiadója is van, ez is közös a SZTANYI-val. Kiadványsorozata az AESZ-füzetek. Irodája Sepsiszentgyörgyön van, ügyvezető elnöke Ördög-Gyárfás Lajos. Ebben a keretben a legfontosabb szereplők a tanulók, a tanítónők, a magyar szakos tanárok. Évi fő rendezvényünk A magyar nyelv napjai, évente változó helyszínen. Ehhez hozzátartozik mindig egy szakmai konferencia. A Nyelvőrzés Díját 2000-ben adtuk át először, 2007-től viseli a Sütő András nevét. Olyan karizmatikus erdélyi személyiségeket díjaztunk, akiknek saját őrhelyükön jelentős szerepük volt – legtöbbjüknek továbbra is van – az anyanyelv megtartásában, a nyelvhasználat bátorításában. Akikre valóban ráillik Páskándi kiazmusa: "Pásztortűz helyett égő pásztorok! Élő jeltüzek!" A díjazottak teljes névsora megtalálható a szövetség honlapján, ott a laudációkat is el lehet olvasni. Ami talán a legfontosabb a közel két és fél évtizedes anyanyelvi mozgalmi munkában, a versenyek szervezésében, hogy ebben is sikerült összekapcsolni a Kárpát-medencei régiókat. Itthon az említett KAV-on kívül talán legnépszerűbb a mesemondó és a balladamondó verseny.
– 2004-től az MTA külső tagja, 2007-től pedig a frissen alakult Erdélyi Területi Bizottság első elnöke. Milyen feladatok elvégzése hárul e megtisztelő cím viselőjére?
– Nem a címek a fontosak. Akarva-akaratlanul, kicsit "muszáj-Herkulesként", benne voltam az egyetemszervezésben, belekerültem a tudományszervezésbe is. És közben kutattam, publikáltam. Ennek elismeréseként választott tagjává a Magyar Tudományos Akadémia 2004-ben. 2006- ban döntött úgy az MTA, hogy Romániában is létrehoz egy olyan területi bizottságot, amilyenek Magyarországon működnek. Ennek a bizottságnak a megszervezésére kért föl 2007-ben Vizi E. Szilveszter, az MTA akkori elnöke és Egyed Ákos, az EME elnöke. Az alakuló ülés engem választott meg elnöknek. Két mandátumon át viseltem ezt a tisztséget, most egyik alelnöke vagyok, akárcsak az Erdélyi Múzeum- Egyesületnek. Jelenleg a külső köztestületi tagok száma közel 900, a külső tagok száma 21 (www.kab.ro). Egyetemi nyugdíjazásomkor, 2007-ben nem mAradtam munka nélkül. A KAB a Magyar Tudományos Akadémia kiterjesztése, része az MTA-nak, integrálja, egymással és az akadémiával összekapcsolja a romániai magyar tudósokat, kutatókat. Kolozsvári Akadémiai Bizottságként emlegetjük, de működési területe kiterjed egész Romániára. Szakbizottságai, munkabizottságai, regionális bizottságai működnek Bukarestben, Temesváron, Csíkszeredában, Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Nagyváradon. Vezető testületünknek ezt kellett megszerveznie, kiépítenie. Közben az első mandátum idején értékelő elemzést készítettünk és jelentettünk meg a romániai magyar felsőoktatás helyzetéről és kilátásairól, a második mandátum idején összefoglalást készítettünk az erdélyi magyar kutatók 2002–2013 közötti eredményeiről (három kötetben jelent meg a múlt évben).
– Meséljen családjáról, hétköznapjairól, terveiről, díjairól!
– Ahogy telnek az évek, az ember élete egyre inkább leszűkül. Még akkor is így van ez, ha – sokféle munkám miatt – nekem viszonylag sokat kell utaznom. Ezek főként Kárpát-medencei és erdélyi utazások. Amikor itthon vagyok, szinte naponta bejárok a tanszékre, ott is megvannak a munkafeltételeim és ott vannak a kollégák. Gyermekeim már felnőttek, mind egészen kiváló emberek. Imre fiam van itthon, ő tanár itt az egyetemen, a többiek távol élnek (Áron fiam családjával a kaliforniai San Joséban, Veronka lányom családjával Tübingenben, Máté fiam doktori hallgatóként Münchenben). Hozzájuk ritkábban utazom, gyakrabban Budapestre és még gyakrabban otthonos erdélyi helyekre, a Székelyföldre is. Ami a díjakat, elismeréseket illeti: megtisztelő volt, hogy 1999–2003 közt Széchenyi professzori ösztöndíjas lehettem, és hogy ezzel járó kötelezettségként Szegeden is taníthattam. A Debreceni Egyetem díszdoktorává választott. Szűkebb szakmámtól kaptam a nyelvészekről elnevezett díjakat, érmeket, a Magyar Nyelvőr Díjat, szakmai-közéleti munkásságom elismerésének tekintem a Kemény Zsigmond- és a Bethlen Gábor-díjat. Az Akadémia Arany János-életműdíjjal tüntetett ki 2007-ben, a magyar állam a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével 2010-ben. Az itthoni elismerések ennél is fontosabbak: a Kriterion-koszorú (2002-ben, még Domokos Géza életében), szülőfalum díszpolgári címe 2007-ben.
– Mi van a fiókban, amit idén, életének 75. évében szeretne kiadni?
– Egyvalami tudható: a múlt évben megjelent az elmúlt tíz évben írt dolgozataimnak első kötete Történések a nyelvben a keleti végeken címmel. Ennek rövidesen megjelenik a 2. kötete is. Ez már nem meglepetés. Olyan is van, ami sokak számára talán meglepetés lesz, de annak a várható megjelenéséről is tudnak a szakmabeliek, a nagyobb nyilvánosság számára viszont nem szeretném beharangozni.
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)

Erdélyben így ünnepeljük a magyar dráma napját
A Kolozsvári, a Marosvásárhelyi, a Sepsiszentgyörgyi, a Székelyudvarhelyi és a Csíkszeredai színház is megünnepli szerdán a magyar dráma napját, amelynek alkalmából több előadást és rendezvényt tartanak. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata a tíz éve elhunyt Sütő András íróra emlékezik. Szerda délután két előadás lesz, előbb Farkas Ernő értekezik arról, hogy milyen 2016-ban az író drámáinak recepciója, majd Buzogány Dezső beszél a Csillag a máglyán című Sütő-dráma üzenetéről. Az előző évek hagyományához híven a színház munkatársai megkoszorúzzák Aranka György erdélyi nyelvművelő, költő és művelődésszervező szobrát, este felolvasószínházi előadás keretében mutatják be Sütő Andrásnak A szúzai menyegző című drámáját. Az előadást Sebestyén Aba rendezi. A Csíkszeredai Csíki Játékszín a Szemenszedett igazság című bűnügyi komédiát játssza Parászka Miklós rendezésében. A magyar dráma napja köré szervezett, és ezen a héten zajló Székelyudvarhelyi 8. dráMA kortárs színházi találkozón szerdán Székely Csabának a Bányavakság című művét mutatja be a Sepsiszentgyörgyi Osonó Színházműhely és az Andrei Mureşanu Színház. Kolozsváron éjszakai drámaírással ünnepelnek a sétatéri teátrumban. A magyar dráma napját Madách Imre Az ember tragédiája című művének 130 évvel ezelőtti, 1883. szeptember 21-ei ősbemutatójára emlékezve 1984 óta rendezik meg.
kronika.ro
Erdély.ma

Drámaünnep Erdély-szerte
A Kolozsvári, a Marosvásárhelyi és a Csíkszeredai színház is megünnepli ma a magyar dráma napját, különböző rendezvényekkel várják az érdeklődőket.
A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata a tíz éve elhunyt Sütő András íróra emlékezik. Délután két előadást tartanak, előbb Farkas Ernő értekezik arról, hogy milyen 2016-ban az író drámáinak recepciója, majd Buzogány Dezső beszél a Csillag a máglyán című Sütő-dráma üzenetéről. Az előző évek hagyományához híven a színház munkatársai megkoszorúzzák Aranka György erdélyi nyelvművelő, költő és művelődésszervező szobrát, este felolvasószínházi előadás keretében mutatják be Sütő András A szúzai menyegző című drámáját Sebestyén Aba rendezésében.
Szabadság (Kolozsvár)

Csoóri Sándor (1930–2016) emlékére
Hosszan tartó súlyos betegség után, 2016. szeptember 12-én hajnalban, életének 87. évében elhunyt Csoóri Sándor kétszeres Kossuth-díjas és kétszeres József Attila-díjas magyar költő, prózaíró. A hozzá fűződő emlékeit idézi fel Székely Ferenc.
Csoóri Sándor gyakran járt Erdélyben, kiváló kapcsolatokat ápolt az erdélyi írókkal, művészekkel, közéleti személyiségekkel.
1994. augusztus 18-án részt vett a Székelyszentistvánon tartott első Szent István Napok ünnepségén, amely alkalommal beszédet is mondott. Marosvásárhelyen és Budapesten többször találkozott Sütő Andrással, akihez közeli, meghitt barátság fűzte. Sütő András temetésekor – éppen tíz éve annak! – a Marosvásárhelyi Vártemplomban mondott beszédet a ravatalnál, amit a Duna tévé élőben közvetített.
A Sütő András Baráti Egyesület által szervezett, 2009. június 27–28-án megtartott Sütő-megemlékezésen olyan személyiségek társaságában érkezett Marosvásárhelyre, mint Dobos László, Szakolczay Lajos irodalomtörténész, Ablonczy László író, Pálfy G. István író-szerkesztő. Ez volt Csoóri Sándor utolsó irodalmi útja Erdélybe! Előadásának címe Beszélgetések és álmok volt, s kiemelte benne, hogy a „trianoni mocskos ügynek” mai napig tartanak a következményei. A kétnaposra tervezett megemlékezés első napján beszéltem vele a Bernády Házban, s kértem, hogy a közelgő, 80. születésnapja (2010. február 3.) alkalmából adjon egy interjút. Kérésemet elfogadta, de – bokros teendőire hivatkozva – másnapra „csúsztattuk”. Akárcsak a Dobos Lászlóval való beszélgetést is, aki szintén 2010-ben töltötte 80. életévét. Sajnos, sem a Csoóri-, sem a Dobos-interjú nem jött össze: Dobos hirtelen közbejött betegsége miatt hamarabb kellett visszautazniuk Budapestre, így elmAradt a másnapra tervezett pusztakamarási templomozáson való részvétel is.
Az interjúkérdéseket – mint megegyeztünk – végül is 2010. január elején küldtem át neki interneten, válasza január 25-én érkezett: „Kedves Ferenc! Sajnos, az irodalmi életben is vannak karambolok, torlódások, ugyanúgy, mint a valóságos életben. Amikor tavaly nyáron megegyeztünk abban, hogy szívesen válaszolok a kérdéseire, január táján, ugyanis a születésnap kínált igazi alkalmat erre a beszélgetésre. És mi történt? A 2009-es év végén Kuvaitba utaztunk, a lányunk családjához. Ott voltunk karácsonykor és szilveszterkor, majd január elején hazajöttünk. Nagyon jó volt együtt lenni a kisunokánkkal. Hóvári János, a vőnk, az ottani magyar nagykövet. Hazaérkezésünk után tapasztaltuk, hogy nincs internetkapcsolatunk. Ennek a kijavítása hetekbe tellett, mert én nem értek hozzá, Balogh Juli pedig január első hetében eltörte a bokáját: műtét, fekvőgipsz stb., így csak ma második napja, hogy elolvashattuk egy havi üzeneteinket — 520 db e-mailt… De ettől még megcsinálhatnám az interjút, de napok óta mindenki ezzel gyötör: lapok, rádiók, televíziók, így nem tudok leülni az íróasztalom mellé, hogy a kérdéseire válaszoljak.
Két javaslatom van: Csendes Csaba készített velem egy interjút a Nagyítás című új hetilapnak, ezt átküldhetnénk, hogy megjelenjen a születésnapra, vagy miután elmúlik ez a ’rohamozás’, akkor tudok válaszolni átküldött kérdéseire. Várom a döntését!
Baráti kézszorítással, Csoóri Sándor.”
Még aznap válaszoltam. Döntésem: várjuk meg a nagy rumli végét… Egy későbbi, március 21-én küldött levelemre, a következő válasz érkezett: „Kedves Ferenc! Egyelőre Kuvaitban örvendezünk a 30 fok feletti meleg időnek, s még egy ideig ez így is mArad. Választani, természetesen, már otthon leszünk! Akkor jelentkezem majd. Addig is minden jót kívánunk, Júlia és Sándor.”
Ez volt Csoóri Sándor utolsó nekem küldött levele. Az interjú – most már biztos! – végleg elmAradt. Életem egyik nagy szomorúsága…
1988-ban jelent meg a Breviárium című kötete, melynek kezdőverse Anyám fekete rózsa. Utolsó szakasza így szól: „Anyámnak fáj a feje, / anyámnak fáj a semmi, / anyám fekete rózsa, / nem tud kiszínesedni. / Egy éjjel földre roskad, / megtört lesz majd, kicsi – / Bejön egy madár érte / s csőrében elviszi.” Csoóri Sándort, aki rajongásig szerette édesanyját, hajnalban vitte el a madár.
Ferencz Imre
Szeptemberi fecskék
Csoóri Sándor halálára
A szeptemberi napsütésben fecskék cikáztak az ablakom előtt, készülődtek a nagy útra. Szétrepültek, majd összegyűltek a huzalon, mintegy rózsafüzért alkotva. Megható volt a szertartásuk, a búcsúzkodásuk, elmerengve bámultam őket az ablakon át.
Akkor mondta be a tévé, hogy elhuny, meghalt, eltávozott az élők sorából a költő.
Ifjúkorom óta szerettem a verseit, azok kesernyés ízét, az összetéveszthetetlen stílust, az őszinte kitárulkozást. Ellenzékinek számított, mert igazat mondott, mert nem dörgölőzött a hatalomhoz, nem simogatta szőre mentén a rezsimet. Nem írt ugyan felhőkarcoló-poémákat, csak belakható verseket, amelyekben szerettem elidőzni.
Valamikor nehezen jutottam hozzá a könyveihez, később viszont már könnyen. (Talán azért, mert ma már nem zavar, tehát nem is érdekel senkit a költészet…)
Néztem a cikázó, búcsúzkodó fecskéket, s rá gondoltam, akinek a versei annyiszor felráztak, felkorbácsoltak az évek során, – mondhatni megfűszerezték az életemet. Arra gondoltam, hogy ezután a szeptemberi fecskék mindig eszembe juttatják őt. Arra gondoltam, hogy ha ebből a világból egy lakatlan szigetre távoznék, az ő verseit is magammal vinném…
2016. szeptember 12.
Hargita Népe (Csíkszereda)

Anyám fekete rózsa
Csoóri Sándor (1930–2016) emlékére
Hosszan tartó, súlyos betegség után, 2016. szeptember 12-én hajnalban elhunyt Csoóri Sándor kétszeres Kossuth-díjas és kétszeres József Attila-díjas magyar költő, prózaíró, politikus, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja.
Csoóri Sándor 1930. február 3-án született Zámolyon (Fejér megye), református parasztcsaládban. A Pápai Református Kollégiumban érettségizett 1950-ben, majd Budapesten folytatta tanulmányait az ELTE Orosz Intézetében. Betegsége miatt már az első éven ott kellett hagynia az egyetemet, és korán újságírásra adta fejét. Előbb a Pápai Néplapnál és a Veszprém megyei Népújságnál dolgozott, majd az Irodalmi Újság munkatársa (1953-54),és az Új Hang versrovatszerkesztője (1955- 56) lett. Az 1956-os események után tisztviselőként helyezkedett el a Lakatosipari Vállalatnál. 1958-tól szabadfoglalkozású író. Az 1960-as évek elején a Budapesti Műszaki Egyetem újságjának szerkesztő munkatársa, később pedig húsz éven (1968–1988) át volt a Mafilm dramaturgja.
Első versét 1953-ban közölte, amelyben bírálta a Rákosi-korszakot. Rá egy évre jelent meg első kötete, a Felröppent a madár, amely meghozza az első József Attila- díjat (a másodikat 1970-ben kapta).
A hatalom nem igazán kedvelte, sőt évekig volt megfigyelés és szilencium alatt. A Kádár-korszak egyik legmarkánsabb ellenzéki harcosa volt. Már fiatal korában barátkozott Konrád György íróval, Jancsó Miklós filmrendezővel, Orbán Ottó íróval, Kósa Ferenc rendezővel.
A hatvanas évektől megnőtt a népszerűsége, előadásai nagy tömeget vonzottak, jelentős szerepet töltött be a Kádár- korszak megbuktatásában. 1967-től forgatókönyvíróként közreműködött Kósa Ferenc (Tízezer nap, Ítélet, Hószakadás, Nincs idő) és Sára Sándor (Vízkereszt, Nyolcvan huszár, Elátkozva a hatodik napot, Tüske a köröm alatt) filmjeiben. 1987-ben a Magyar Demokrata Fórum egyik alapító tagja volt, majd később a párt elnökségi tagja. 1988-ban részt vesz a Hitel folyóirat elindításában, melynek előbb szerkesztőbizottsági elnöke, majd 1992-től főszerkesztője lett. 1991-ben a Magyarok Világszövetségének elnökévé választják, e funkciót 2000-ig tölti be. Ebben a beosztásában kezdeményezte 1992 nyarán a Duna Televízió létrehozását, a világban szétszóródott magyarság televízióját, mely azon év karácsonyától sugározza adásait.
Legnagyobb méltatói így jellemzik életművét: "Zrínyi kezéből vette ki a kardot, s Kosztolányi selyemsálát csavarta a nyakára" (Szakolczay Lajos); "költőként az a legnagyobb irodalomtörténeti érdeme, hogy összetéveszthetetlenül egyéni színnel vitte tovább költészetünknek azt a fő vonulatát, melyet elődei és kortársai Balassi Bálinttól Nagy Lászlóig megteremtettek" (Görömbei András).
***
Csoóri Sándor gyakran járt Erdélyben, kiváló kapcsolatokat ápolt az erdélyi írókkal, művészekkel, közéleti személyiségekkel.
1994. augusztus 18-án részt vett a Székelyszentistvánon tartott első Szent István Napok ünnepségen, mely alkalommal beszédet is mondott. Marosvásárhelyen és Budapesten többször találkozott Sütő Andrással, akihez közeli, meghitt barátság fűzte. Sütő András temetésekor – épp tíz éve! – a Marosvásárhelyi Vártemplomban mondott beszédet a ravatalnál, amit a Duna TV élőben közvetített.
A Sütő András Baráti Egyesület által szervezett, 2009. június 27-28-án megtartott Sütő- megemlékezésen olyan személyiségek társaságában érkezett Marosvásárhelyre, mint Dobos László felvidéki író, Szakolczay Lajos irodalomtörténész és Pálfy G. István író-szerkesztő. Ez volt Csoóri Sándor utolsó erdélyi irodalmi útja. Előadásának címe: Beszélgetések és álmok – amelyben kiemelte, hogy a "trianoni mocskos ügynek" a mai napig érezhetők a következményei.
A kétnaposra tervezett megemlékezés első napján beszéltem vele a Bernády Házban, s kértem, hogy a közelgő 80. születésnapja alkalmából (2010. február 3.) adjon egy interjút, amit a hazai magyar sajtóban szeretnék közölni. Kérésemet elfogadta, de – bokros teendőire hivatkozva – másnapra "csúsztattuk". Akárcsak a Dobos Lászlóval való beszélgetést, aki szintén 2010-ben töltötte a 80. életévét. Sajnos sem a Csoóri-, sem a Dobos-interjú nem jött össze, ti. Dobos közbejött betegsége miatt hamarabb vissza kellett utazniuk Budapestre, így elmAradt a másnapra tervezett, pusztakamarási templomozáson való részvétel is. De addig, amíg tartott az intentisztelet, a Marosvásáráhelyről később érkező írócsapat autója – Pálfy G. István volt a sofőr –, miután utasai meglátogatták a Sütő-házat, a pusztakamarási templom előtti téren, a Magyar utcában állt meg, ahonnan jól lehetett hallani az orgonahangot, az együtt éneklést. Templomból való kijövetelünk után értesültem a korábban tervezett együttlét megváltoztatásának okáról.
Az interjúkérdéseket – mint megegyeztünk – végül is 2010. január elején küldtem át neki interneten, amire január 25-én válaszolt: Kedves Ferenc! Sajnos, az irodalmi életben is vannak karambolok, torlódások, ugyanúgy, mint a valóságos életben. Amikor tavaly nyáron megegyeztünk abban, hogy szívesen válaszolok a kérdéseire, január táján, ugyanis a születésnap kínált igazi alkalmat erre a beszélgetésre. És mi történt? A 2009-es év végén Kuvaitba utaztunk, a lányunk családjához. Ott voltunk Karácsonykor és szilveszterkor, majd január elején hazajöttünk. Nagyon jó volt együtt lenni a kisunokánkkal. Hóvári János, a vőnk, az ottani magyar nagykövet. Hazaérkezésünk után tapasztaltuk, hogy nincs internet-kapcsolatunk. Ennek a kijavítása hetekbe tellett, mert én nem értek hozzá, Balogh Juli pedig január első hetében eltörte a bokáját: műtét, fekvőgipsz stb., így csak ma második napja, hogy elolvashattuk egy havi üzeneteinket – 520 db e-mailt… De ettől még megcsinálhatnám az interjút, de napok óta mindenki ezzel gyötör: lapok, rádiók, televíziók, így nem tudok leülni az íróasztalom mellé, hogy a kérdéseire válaszoljak.
Két javaslatom van: Csendes Csaba készített velem egy interjút a Nagyítás c. új hetilapnak, ezt átküldhetnénk, hogy megjelenjen a születésnapra vagy miután elmúlik ez a "rohamozás", akkor tudok válaszolni átküldött kérdéseire. Várom a döntését! Baráti kézszorítással, Csoóri Sándor.
Még aznap válaszoltam. Döntésem: várjuk meg a nagyrumli végét…
Egy későbbi, március 21-én küldött levelemre aznap a következő válasz érkezett: Kedves Ferenc! Egyelőre Kuvaitban örvendezünk a 30 fok feletti meleg időnek, s még egy ideig ez így is mArad. Választani, természetesen, már otthon leszünk! Akkor jelentkezem majd. Addig is minden jót kívánunk, Júlia és Sándor.
Ez volt Csoóri Sándor utolsó nekem küldött levele. Az interjú – most már biztos! – végleg elmAradt. Életem egyik nagy szomorúsága… 1988-ban jelent meg aBreviárium c. kötete, melynek kezdőverse Anyám fekete rózsa. Utolsó szakasza így szól: "Anyámnak fáj a feje,/ anyámnak fáj a semmi,/ anyám fekete rózsa,/ nem tud kiszínesedni./ Egy éjjel földre roskad,/ megtört lesz majd, kicsi –/ Bejön egy madár érte/ s csőrében elviszi". Csoóri Sándort, aki rajongásig szerette édesanyját, hajnalban vitte el a madár.
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)

A magyar dráma napján
Kísérlet az üzenet dekódolására
A magyar dráma napját ünnepelte szeptember 21-én a világ magyarsága, Marosvásárhelyen a hagyományos eseménysorozatot ez esztendőben egy további évfordulóval is összekapcsolták: tíz éve, 2006. szeptember 30-án hunyt el Sütő András, a honi drámairodalom kimagasló alkotója. Sütő és a színházművészet viszonyát bemutatni, ismertetni szükségtelen, e két évforduló – Madách Imre Az ember tragédiájának 1883-as bemutatója és Sütő András tíz évvel ezelőtti halála – nívós tiszteletadást eredményezett.
A szerdai eseménysorozat délben a Bolyai Farkas Elméleti Líceum – Református Kollégiumban kezdődött, amelynek dísztermében Farkas Ernő tartott előadást Sütő műveinek 2016-os recepciójáról, 17 órától pedig a Bernády Házban, telt házas közönség jelenlétében folytatódott a műsor. Itt Demeter József református lelkipásztor, friss nyugdíjas köszöntötte a jelenlévőket, aki elmondta: Nagy Pál után ő vette át a Sütő András Baráti Társaság elnöki tisztjét. – Tíz nap múlva lesz 10 éve annak, hogy elhunyt Sütő András, és egy éve távozott közülünk Nagy Pál. Amikor elkezdtük szervezni a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházzal közösen ezt a napot, Gálfalvi Zsoltot kértük fel előadást tartani, de betegsége miatt nem jöhetett el. 1982-ben azonban nagyon szépen írt Sütőről, írása ma sem elavult – mondta a házigazda, majd Kilyén Ilka színművésznő olvasta fel Gálfalvi Zsolt szóban forgó írását: Sütő két drámáját, a Perzsákat és Szuzai menyegzőt magába foglaló, a Kriterion könyvkiadónál megjelent kötethez írt fülszövegét.
A Domahidi kvartett fellépését követően Demeter József mutatta be a délutáni előadót, dr. Buzogány Dezső teológiai tanárt.
– 1957-ben született, 1981-ben végezte el a teológiát, tíz évig lelkipásztor, később teológiai tanár, 2001-től a Bolyai Tudományegyetem tanára, számos más egyetemen vendégtanár. Kálvin Institúciójának mai magyar nyelvre fordítója, ezért aranygyűrűs kitüntetést kapott a magyarországi zsinattól. Közkedvelt tudós-lelkész. Most következő tanulmányában olyan üzeneteket próbál megfejteni, melyek a Csillag a máglyán című Sütő-dráma kapcsán elevenednek meg: mit mondott Kálvin Sütőnek 420 év után, és mit mondhat Szervét liberalizmusa ma nekünk?
A Csillag a máglyán – kísérlet az üzenet dekódolására című értekezése során dr. Buzogány Dezső elmondta: hosszú évekig élt benne a Kolozsvári premier után a teológián szervezett fórum emléke. – A fórum hangulata mAradt meg bennem, miszerint Kálvint súlyos támadás érte. Ezzel az előérzettel olvastam újra nemrég a drámát. Nem Sütő teljes életművét próbálom értékelni és a drámairodalomnak sem vagyok szakembere. A mű nagy tehetséggel megírt munka, hihető és valószerű mindaz, amit írója a szereplők szájába ad. Sütő beismeri, hogy dramaturgiai megoldásai nem mindig egyeznek a valós történelmi helyzettel, de ezt szerzőként nyilvánvalóan megteheti, nem történelmi szaktanulmányt írt. Emiatt a dráma nem veszíti hitelét, üzenete nem csorbul. A jellemrajzok azonban bekerültek a közgondolkodásba, és nem mindegy, hogy milyen nyomot hagynak a társadalom emlékezetében. Meglehet, hogy emiatt a főszereplőkről torz kép alakul ki. A szerző elképzelt párbeszédekkel megteremti a dramaturgiai helyzetet – például a kezdetekben Szervét agyondicséri Kálvint, hogy a végén Kálvin máglyára küldje őt. Más párbeszédek reálisak, például azok, amelyek a máglyahalált tárgyalják – elég, ha a hugenották példáját nézzük. Kálvin és Szervét párbeszéde tárgyszerű, de nem valószerű – Kálvinnak nem volt hatalma Genfben házkutatást elrendelni, és senkit sem végeztek ki azért, mert gúnyiratot írt ellene. Sütő jól ismerte a történelmi helyzetet, kimondatja, hogy Kálvin csak látszólagos ura a városnak – amelynek törvényeit a nagytanács és a polgárokból álló közgyűlés hozta, a törvényeket pedig a közösség önként fogadta el. A párbeszédekből úgy tűnhet, hogy Genfet a konzisztórium vezette, de ennek a valóságban nem sok beleszólása volt a város vezetésébe. Az egyik jelenetben említett gályarabokat az ellenreformáció vetette rabságba a drámákban történtek után 150 évvel – ez a momentum sem kimondottan érthető. Az üzenet megpróbál ugyan eljutani a nézőhöz, de a színpadi játék elhomályosítja az áthallásokat és burkolt üzeneteket, amelyek egy helyre gyűjtve igen ütőképes koncentrátumot képeznek. "A falak is besúgók", házkutatás utólagos parancslevéllel, "még a templomok is alá vannak ásva a besúgók patkányi állataival", "a szabadság tökéletes állapota az emberi álom – az egyetlen jog, ami megmAradt". Az első felvonásnak az 1970-es, ’80-as évekhez intézett üzenete direkt és nem félreérthető. A második és harmadik felvonás ezeknél sokkal kifinomultabb rejtett üzeneteket tartalmaz. Itt a kulcsszó a tévelygés. Már nem az arctalan diktatúra kiszolgálói igyekeznek csörtetve – Kálvin és Szervét párbeszéde tűnődés, igazságkeresés: mindkettőnek igaza van a maga rendszerében. Akár három értelmiségi típust is el tudunk különíteni. A diktatúrát kiszolgáló: Fárel. Az elveihez hűséges, konzervatív idealista: Kálvin. A minden tekintélyt elvető szabadelvű: Szervét. És a recepciók, kritikák szerzőiként előléptek azok az értelmiségiek, akik a ’70- es, ’80-as években kiszolgálták a rendszert, avagy ellene lázadtak – szerintük Kálvin máglyára küldi Szervétet, így inkvizítor lesz: a műről végtelenül leegyszerűsítő írások jelentek meg. A korabeli kritika a történelmi helyzet köldöknézéséből nem tudott kilépni. Szerzőik ezért is hallanak – talán szándékosan – egyházellenes üzenetet ki belőle. Talán sokan a rendszer iránti lojalitásukat azzal akarták hangsúlyozni, hogy a dráma ezen vonását erősítették és szándékosan félretájékoztattak, ezzel a nézőt az egyházellenesség felé terelték. De milyen kérdéseket vet fel ma a Kálvin- jelenség? Ma a vallás magánügy, a főhős korában azonban a legégetőbb közügy volt. Ezt a mai társadalom nagy része nevetségesnek tartja, ma már nem létkérdés. Akkoriban a hit, a vallás, a felekezet nélkülözhetetlen részei voltak az üdvözülésnek. A mai és akkori kor társadalmi rendje között nincsen átjárhatóság. Ami a korszellemet és történelmi tényeket illeti, Kálvin Genfben nem érvényesíthette az akaratát. A politika akkor is politika volt. A hatalmon lévő libertinusok Szervét megítélésével Kálvint akarták lejáratni. Sütő abban téved, hogy egy nyugati polgári demokratikus intézményre ráhúzza egy balkáni ország parancsuralmi rendszerének a mezét. A svájci demokráciát feláldozza, hogy a romániai diktatúra jellemrajzát elkészítse. A két rendszer szubsztanciája nem azonos, és a szerző nem utal arra, hogy e kettő alapjaiban különbözik egymástól. Dramaturgiailag ezt nyilván nem tehette meg, mert akkor odavész az üzenet. De találhatott volna ennél sokkal találóbb analógiát a hazai, akkori viszonyok érzékeltetéséhez.
Kérdés, hogy a műnek van-e ma aktualitása? Az önkritika a diktatúra idején elvárt polgári gesztus volt, de egyéb kritika már nem. Az üzenet kommunikálása az összekacsintásra épül, mert ez a rendszer vette körül a nézőt nap mint nap. De a helyzet azóta megváltozott, és ezzel odalett az üzenet megfejtésének a kulcsa. Kérdés, hogy ennek hiányában a mai néző vagy olvasó milyen üzenetet kap a drámában? Ebben nagy szerepe van az éppen aktuális előadásnak, hiszen az előbbiek okán ma már akár a félretájékoztatás veszélyét is hordhatja a dráma. Ha ma kerülne bemutatásra, mindenképpen hozzá kellene kapcsolni a kort, amelyben született, mert a valós üzenet csak így juthat el a mai nézőhöz. A dráma annak a helyzetnek a része, és részeként kell mAradnia, mert csak vele együtt van mondanivalója – mondta történelmi, drámairodalmi részletekben gazdag előadása során dr. Buzogány Dezső, majd a Domahidi kvartett játéka zárta a rendezvényt.
Este fél héttől Aranka György szobránál vette kezdetét a hagyományos koszorúzás, amelynek keretében Berekméri Katalin színművésznő olvasta föl a Sütő András színházi üzenete a mának című szövegösszeállítást, este 7 órától pedig premierre került sor – a Nemzeti Kistermében Sütő András A szuzai menyegző című drámájának Sebestyén Aba által rendezett felolvasószínházi bemutatóján vett részt a nagyérdemű.
Kaáli Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely)

Tíz éve halt meg Sütő András
Tíz éve, 2006. szeptember 30-án halt meg Sütő András Kossuth- és Herder-díjas író, a romániai magyar kulturális és politikai élet kimagasló személyisége.
1927. június 17-én született a Kolozsvártól mintegy 50 kilométerre fekvő Pusztakamaráson. Tanulóéveit a Nagyenyedi református kollégiumban és a Kolozsvári református kollégiumban töltötte. Már diákkorában riportokat írt a Kolozsvári Világosságnak, majd a Falvak Népe című hetilapnál dolgozott, 1950-től főszerkesztőként. 1954-ben a Marosvásárhelyi Igaz Szó irodalmi folyóirathoz került, és a város haláláig otthona mAradt, 1971-től 1989-ig a helyi Új Élet főszerkesztője volt. Tevékenyen részt vett a kulturális és politikai közéletben, 1973 és 1981 között a Román Írószövetség alelnöke volt.
Szabadság (Kolozsvár)

Tíz éve hunyt el a romániai magyarság „égtartó embere”, Sütő András
A romániai magyar kulturális és politikai élet kimagasló személyisége valamennyi művében az anyanyelv és a közösségi összetartozás megőrzésének fontosságát vallotta. Sütő András 2006. szeptember 30-án távozott az élők sorából.
Sütő András a Kolozsvártól mintegy 50 kilométerre fekvő Pusztakamaráson (Camarasu, Románia) született 1927. június 17-én. Tanulóéveit a Nagyenyedi Református Kollégiumban és a Kolozsvári református kollégiumban töltötte. Már diákkorában riportokat írt a Kolozsvári Világosságnak, majd a Falvak Népe című hetilapnál dolgozott, 1950-től főszerkesztőként. 1954-ben a Marosvásárhelyi Igaz Szó irodalmi folyóirathoz került, 1971-től ’89-ig a helyi Új Élet főszerkesztője volt.
Marosvásárhely a haláláig otthona mAradt. Tevékenyen részt vett a kulturális és politikai közéletben.
Ízes kép az erdélyi paraszti életről
1948-ban szinte berobbant a romániai magyar irodalom élvonalába, jó ember- és valóságismeret birtokában, ízes humorral adott képet az erdélyi paraszti életről.Félrejáró Salamon című kisregénye (1956) és Pompás Gedeon című színműve (1968) már összetettebb ábrázolásmód felé mutatott, felvetette a személyiség és a hatalom összeütközésének problematikáját. AzAnyám könnyű álmot ígér című esszéregénye (1970) szociográfusi hitelességű lírai vallomás a Mezőségi Pusztakamarás, családja és a nemzetiségi lét múltjáról, gondjairól és reményeiről, a megmAradásról.
Drámaíróként az Egy lócsiszár virágvasárnapja (1976) című művével debütált, amelyet Heinrich von Kleist Kohlhaas Mihály című kisregénye nyomán írt. Ezt történelmi drámák követték (Csillag a máglyán, 1976, Káin és Ábel, 1978, Perzsák, A szuzai menyegző, 1982), amelyekben a személyiség és a hatalom sokrétű elemzését adta.
Hallgatásra ítélve
Művészetében külön fejezet a magyar nyelv ápolására tanító esszék sorozata. 1977-ben tette közzé visszaemlékezéseinek gyűjteményét Engedjétek hozzám jönni a szavakat címmel. A Nagyenyedi fügevirág című esszéje szintén az anyanyelv és a közösségi összetartozás megőrzésének értékét hangsúlyozza. A nyolcvanas években, amikor memorandumai, tiltakozásai miatt Romániában hallgatásra ítélték, Magyarországon jelentek meg művei (ezek kiadását Száműzött könyvek címmel 2001-ben kezdte meg a Csíkszeredai Neptun Kiadó).
Ezek közé tartozik esszégyűjteménye Az idő markábancímmel, a Sikaszói fenyőforgácsokban cikkeit, A lőtt lábú madárban jegyzeteit gyűjtötte kötetbe, 1987-ben adták ki Advent a Hargitán című színdarabját.
Az álomkommandó című drámája (1986) a magyar színikritikusok díját kapta, legutóbb 2013 decemberében a Pesti Színházban Szász János állította színpadra.
Az égtartók
1990-ben megjelent Omló egek alatt című kötetében azokra az elődökre, “égtartó emberekre” emlékezik vissza, akik a szellem erejével próbálták megtartani a romániai magyar kisebbség puszta létét. Ismertebb művei a kilencvenes évekből: Sárkány alszik veled (beszélgetések könyve), Szemet szóért (dokumentumok, naplójegyzetek),Csipkerózsika ébresztése (arcképvázlatok, esszék), Heródes napjai (naplójegyzetek),Az ugató madár (dráma), Balkáni gerle (a mű a Nemzeti Színház drámapályázatának megosztott első díját nyerte el). 2001-ben Erdélyi változatlanságok, 2006-ban Létvégi hajrában címmel jelent meg esszéinek, beszélgetéseinek gyűjteménye.
Az anyanyelv volt a meghatározó
Egyik monográfusa, Görömbei András azt mondta róla: Sütő András regényeiben az örök értékek vállalását, drámáiban a hatalommal szembesülő embert mutatta meg, és valamennyi munkájában az anyanyelv meghatározó voltáról szólt.
Jóllehet folyamatos zaklatásokban, fenyegetésekben volt része, emberi tartásból nem hagyta el szülőhelyét, és erre biztatta a romániai magyarokat is. Műveiben és életében ugyanazt az igazságot hirdette: az Erdélyben élő nemzetiségek csak békében, egymást kölcsönösen gazdagítva és segítve érhetnek el eredményeket.
Úgy tartotta, hogy mindenféle ellenségeskedés, a nacionalizmus és nemzeti felsőbbrendűség bármely megnyilvánulása árt az egyénnek és közösségnek, az országnak és Európának.
Bántalmazták, megvakult
Az 1989. decemberi romániai fordulatot követően a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) Maros megyei bizottságának elnökévé, tiszteletbeli elnökévé választották. 1990. március 19-én a Marosvásárhelyi magyarellenes pogrom idején az RMDSZ Székházában kíméletlenül bántalmazták, egyik szeme világát elvesztette.
1990. június 22-én a Magyarok Világszövetsége Budapesti ülésén a szervezet tiszteletbeli elnökévé választották, 1990-ben az Osztrák Pen Klub tiszteletbeli tagja lett. Ő volt Marosvásárhely első díszpolgára, s ugyancsak díszpolgára volt Székelyudvarhelynek.
Kitüntetések sora
Nyelvújító, közösségmegtartó szerepe előtt tisztelegve az erdélyi anyanyelvápolók róla nevezték el a nyelvőrzés díját. 1992-ben Kossuth-díjat kapott “kiemelkedő prózaírói munkásságáért, nyelvőrző és nyelvteremtő művészetéért, napjaink magyar színházművészetében játszott kimagasló szerepéért”.
1996-ban a Magyar Örökség-díjjal tüntették ki, s a Magyar Művészeti Akadémia tagja lett. 1997-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét, 2005-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjét. Hetvenötödik születésnapján, 2002-ben Mádl Ferenc államfő Köztársasági elnöki érdemérmet adományozott neki.
Sütő András 2006. szeptember 30-án hunyt el Budapesten. Egy héttel később helyezték örök nyugalomra Marosvásárhelyen.
Születésének 80. évfordulóján bronzplakettet helyeztek el Marosvásárhelyi házán, később Sopronban és Székelyudvarhelyen mellszobrot állítottak emlékére.
Három esztendeje magyar közösségi tulajdonba került pusztakamarási szülőháza, felújított emlékházát tavaly októberben avatták fel.
„Egy napon így szólt anyám: – Írhatnál rólunk is valami könyvet. – Nocsak! – néztem a szavai után, majd tréfára fogván a dolgot, azt kérdeztem boltos módra: milyen könyv legyen az, vidám-e vagy szomorúságos? – Igaz legyen – mondta. (…) – Ez nekem is gondom – adtam meg magam. – Hallgass arra a gondra, s az álmod könnyebb lesz! A könnyű álmot anyám naphaladáskor az udvaron ígérte meg a cöveklábú asztalnál, amely nyári napokon piros pAradicsommal, frissen hámozott uborkával, mezőségi sajttal vár haza engem; ősszel is vár, s olyankor, ha sírós az idő, a tornác fájáról nézem, és igyekszem tanulni valamit tőle. Fűzfalábaival makacsul a földbe kapaszkodik, esőben, jégverésben tisztul, s télen is vár, hóval borítottan, akár egy fehér koporsó.” (Sütő András: Anyám könnyű álmot ígér, 1971)
hirado.hu

Égő házban nem fésülködni kell, hanem tüzet oltani (Tíz éve hunyt el Sütő András)
A Széchenyi-díjas irodalomtörténész Kortárs folyóiratban megjelent, Erdélyi változatlanságok* című, egyik utolsó Sütő András-könyvről írott esszéje részleteivel emlékezünk a drámaivá fordult sorsú Herder- és Kossuth-díjas erdélyi írófejedelemre.
A romániai „forradalommal” sok minden megváltozott szomszédainknál is. Ami az írókat illeti, a hajdani tiltást fölváltotta a szabadság. Nincs többé cenzúra, a könyveket – egy-egy mondatért vagy akár csak jelzőért harcolva – nem kell ellenőriztetni. Igaz, hogy a piac és egyéb érdekek beleszólnak (beleszólhatnak) valamely mű megjelenésébe, ám az irodalom mint áru szabad. Az írónak csupán a közönség igényét kell kitalálnia, s máris minden úgy megy, mint a karikacsapás. Vagy mégsem? Hogy Sütő Andrásnak az elmúlt negyedszázadban hány könyve jelent meg Romániában (1989 előtt még csak érthető volt a kiadók parancs szerinti ódzkodása), ahhoz fél kéz is elég előszámlálni. Talán nincs rá igény? Az Anyám könnyű álmot ígérttel jócskán megszaporodott olvasói mind elhagyták az országot, netán a posztmodern irodalom felé fordultak? A népi írókéhoz hasonlatos szerep, a közösség (nemzetiség, kisebbség) ügyes-bajos dolgainak vállalása veszített értékéből? A metaforikus lázbeszéd helyett (mert még a Káin és Ábel című színpadi játék biblikus környezetében is a romániai magyarság szenvedései s a túlélés módozatai soroltattak) az egzaktabb fogalmazás – némely esetben a kínpadra feszített nyelv – ideje dívik, vagy a posztmodern nyelvjátékaitól föltüzesedő blabláé? Akárhogyan is van Sütő hazai (romániai) negligálása, a sütői szerep visszavonására, eljelentéktelenítésére tett megannyi kísérlet – a személyéhez tapadó „pártállami” bűnöket, művei tanúsítják, drámai módon megszenvedte, sőt, életét kockáztatva  a vártára állt –, könyveit, drámáit csak kierőszakolt csönddel lehet figyelmen kívül hagyni. A politika-irodalompolitika hőbörgői vele szemben azt a szigort alkalmazzák (az illyési életművet is ezért akarják némelyek a sutba dobni), amit saját kedvenceik besúgó, behódoló, átálló stb. múltjával soha nem tennének – a könyörtelenséget. A dolgok közelebbi ismeretében érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy a Sütő által kedvelt Bethlen Gábor-i magatartás, a politikai zsákban futás művészete az ötvenes évek zűrzavarában minden esetben meghozta-e gyümölcsét. Viszont ahhoz kétség sem férhet, hogy az író a kisebb-nagyobb fenyegetések ellenére is mindenkor a „Trianon böllérei” által széttrancsírozott haza (szülőföld) és az önrendelkezés jogát mindmáig vissza nem nyert, a történelmükből, nyelvükből, nemzeti önismeretükből kiforgatott közösség érdekében cselekedett.
Miféle akaratos nemzedékváltás történt, hogy Sütő – leszámítva egy-két lapban való megszólalását – Romániában (Erdélyben) nem vagy alig kap hangot? Miféle színházi átrendeződés nyomán illant el Thália erdélyi deszkáiról – tudjuk, a zseniális, mindenféle értékre fogékony Harag György is rég halott – az Egy lócsiszár virágvasárnapja, a Csillag a máglyán, a Káin és Ábel? Nem volna közönségük? Az új, az Erdélybe be nem engedett, ám külhonban nagy sikerrel játszott drámák (kiváltképp az Advent a Hargitán) nem töltenék meg egy vagy több színház nézőterét? De ha nem adatik meg nekik a bukás lehetősége, honnan tudható, hogy nincsen rájuk igény? Nem a romániai magyar könyvkiadás szégyene-e, hogy az író publicisztikája – bár Tamási Áron ez irányú ténykedésével lassan hazalopakodik – megint csak egy debreceni kiadó jóvoltából lát napvilágot, mintha ez egyáltalán pótolhatná az erdélyi könyves műhelyek érdektelenségét? Sütő András – az Erdélyi változatlanságok, ez a kíméletlen korítélet mutatja – még mindig, a szabadság szellősebb házában is rágós falat. De csak azoknak akad meg a torkán, akik a rájuk szakadt szabadságot önkényesen értelmezve az irodalmat és a művészetet csupán a nekik tetsző egyenruhában tudják elképzelni. Mondván, az író ne legyen közíró, ne kommentálja rossz politikusok – Trianontól idáig kitelnék egy tábor belőlük – rossz döntéseit. Hagyja az anyanyelvet, az iskolát, a közintézményeket támadó hangokat, az etnikai tisztogatásra érzéketlen magatartást, mondjon le nemzetiségének önrendelkezési jogáról, rá se hederítsen a politikai manőverek (például a Székelyföldre való román betelepítés) és az egységes nemzetállamot létrehozó fortélyok (kisebbségnyúzó kísérletek) fordulataira! Ha lehetséges, a széplelkeknek írjon, és ne a körülmények által rebellissé vált mezítlábasoknak! Miért lehetetlenek ezek a kívánalmak? Mert Sütő, akárcsak a Molière-re figyelő Illyés Gyula, mindennél jobban szem előtt tartotta a kakasülők (vagy oda se jutottak) népét. Mindvégig „az otthoniak, a sárban maradottak” gondjai érdekelték. Vagyis a ma már többek által lesajnált szolgálat.
Eme kolonctól terhes az Erdélyi változatlanságok. Jóllehet a kötetnyi írói publicisztikán – tárcán, naplórészleten, önéletrajzi vallomáson, íróportrékon, saját műveit értelmező szövegeken, köszöntőkön, búcsúztatókon, interjúkon, kisebbségi és többségi jegyzeteken – nem kérhető számon a varázslatos esszék, a Nagyenyedi fügevirág, a Perzsák stb. egész világra nyíló teljessége (bár közülük nem egy, például az Alvadtvér-színű táj versprózaként olvasható), Sütő bármely megszólalása minden ízében írói munka. Azzá teszi a fölényes nyelvkezelés, metaforáinak történelem előtti és utáni hangulata, s legkivált szavainak korvalóságot festő, a történelmi elárvultságba a lélek (és gyalázat: a megvert test!) kiúttalanságát belopó opálfénye.
Sokat bíz az olvasóra. Fönt említett helyzetképében, amikor is karácsony misztériumjátékát illő ünnepelni, nem beszél a Marosvásárhelyre betört (beszállított!) fejszés román hordáról – fél szemének kiverésén akkoriban a România Mare mellett a Magyar Narancs is elménckedett –, csupán annyit közöl, hogy „a betlehemes csapat a szent ládikóval nem mer majd kilépni a többségi gyűlölet veszedelmeitől terhes éjszakába”. S az írás befejezése? Lemondásában is fölemelő. „Mintha kifogytunk volna a szikrázó téli fehérségből is, mert ha körbenézek, azt látom, alvadtvér-színű a táj, és benne nyilván a kedvünk is. Ne mondja senki, hogy képzelet festette, betlehemi csillagot vigyázó szemünk valami csodát lát. Ez a mi égre vetülő szemünk alvadt vérbe fulladt. Nemcsak metaforikusan, hanem szó szerint is értve. Az égi és a földi fénynek maradékát hunyt pilláink alatt a maradék reménység őrzi. Ilyen a mi karácsonyunk.” (1991)
Olyannyira tiszta beszéd ez, hogy megérthetik a süket fülek is. És a másikat? „A nyugati magyar diaszpóra az igazság ellenőrizhető tényeivel módosíthat azon a magyarságképen, amelyet látatlanban elfogadott hazugságok alapján alakítottak ki rólunk Trianon böllérei.” (Ha majd emlékké válik a pentaton dallam) Sütő állandóan egy dallam körül kering, mintha instrumentuma, ez a közép-európaiból világméretűvé tágított hangszer, Bartók erkölcsét állítva a középpontba, csupán „a magyarság évszázados belső vérzésének, gyöngülésének és fogyatkozásainak számbavételéről” szólna. Ezt a megvertséget panaszolja föl svédországi barátainak, s ugyanezt hozza föl egyik barátjához írott levelében, megvédve az „etnikai tisztogatásra” figyelmet fölhívó püspököt. „Súlyos közösségi fenyegetettségünkben súlyosan és lényegre törően kell szólni. Látható és tapintható sebeinknél végzetesebb lehet számunkra ama láthatatlan belső vérzés, amely hetven esztendeje gyöngíti az erdélyi magyarságot.” (Tévedett-e Tőkés László?)
Ez az a pont – az író-publicista kiválóan érzékeli –, ahol megszakadt valami. Vagyis az egyetemes veszteségnek leginkább ez a kezdete. Ha tudatában van is annak, hogy az író mit köszönhet eme határszaggató tragédiának – Trianon és következményei nélkül megszülethetett volna-e a kisebbségi létben fogant életműve: drámáinak (színpadi játékainak) sora s legkivált briliáns esszéje, a Perzsák –, újból és újból fölpanaszolja (nem a határkiigazítást, hanem az önrendelkezési jogot követelve) e világgyalázat máiglan bomlasztó erejét.
Mi másról beszélne a Hatszázharminc álmatlan éjszaka után riporterének, ha nem erről a sokkról. „Arról azonban már kevesebb szó esett, hogy egy letepert, kifosztott és minden elképzelhető módon megalázott nemzet fájdalma miként húzódik meg és válik életérzéssé a családban. A nemzet védettebb sejtrendszerében. Amelyet a győztes hatalom, az országtrancsírozó erő képtelen betiltani, föloszlatni, érvényteleníteni, szétlopkodni.” (...)
Önmagába hasít, amikor a magyar nyelv egyik legnagyobb művészeként kijelenti: „Tragikus és folyamatos exodus áldozatai vagyunk. Ha viszonylag rövid időn belül nem harcoljuk ki a jogainkat az  autonóm, magyar iskolai hálózathoz: máris megrendelhetjük síremlékünket s a lassú gyászzenét, Funarjaink és funerátoraink legnagyobb örömére.” (Hogy orcánk ne piruljon) De a román nacionalista polgármestert temetésrendezőként (is) felvillantó szójáték – másutt meg határozottan nem mondja ki a meggyilkolt Zsarnok és Zsarnokné valódi nevét – sem tudja feledtetni azt a tényt, hogy legalább harminc olyan rokona van, aki egyetlen szót sem beszél magyarul. Az Anyám könnyű álmot ígérből ismert mezőségi keverék nyelv tovább foszladozott; egészen addig, amíg a kutyából nem kucsa lett, hanem csupán egy sóhajtás és egy befelé nyelt mukk. Illyést is csak azért hozza egyik, hajdani állapotot tükröző naplópéldának, hogy a Szókertjeink művelése ekképp fejeződhessék be: „Hogy és mint szolgál, magyar testvérem, az édes anyanyelve?”
Az övé – Sütőé – szerencsére jól szolgál. Nemcsak azért, mert ismeri a szavak alakjában megtestesülő gyönyört, hanem azért is, mert van bátorsága, megint Illyésre figyelve, a való helyzet kimondását „tigrisszelídítő cselekedetként” értékelni. Szavakból font karikás ostorával azért durrant nagyot, hogy mind messzibbre űzze az anyanyelvre főképp veszélyes kopókat: az asszimiláló lélekvadászokat. Mondatai a legtermészetesebben folynak, mert a tájnyelvi érzékiség mellé szinte automatikusan beemel egy-egy klasszikustól (Petőfi, Dsida, Illyés) vett szófordulatot vagy (jelöletlen!) idézetet, illetve a bibliai történések meséjével (Károli) teszi még érzékletesebbé mondandóját. De ez a színes nyelv – amely főként Illyés, Kosztolányi, Tamási Áron és Csoóri esszéinek közelében érezheti otthonosan magát – azonnal öncélúvá válnék, ha nem görgetne sokakat fenyegető lavinaként „átkokat”, „parancsolatokat”. Ilyenkor Sütő egy-egy pillanatra Ady maszkját is magára veszi. A Cs. Nagy Ibolya által szerkesztett és jegyzetelt Erdélyi változatlanságok – a kötet egyik legszebb interjúját (Adventi beszélgetés a várakozásról) ugyancsak neki köszönhetjük – számtalan írói levelet, közügyben fogant írásos véleményt gyűjtött egybe. Sütő rétori erővel, sokszor számoszlopok mellé helyezett lírai-drámai meggyőződéssel harcol-küzd igazáért. Volt időszak, hogy tényeiben lázító politikai vitairatát álnéven (Erdélyi Magyar Önvédelmi Szövetség – Hitel, 1987) jegyezte. Írása, gondoljunk csak Kós Károlyék Kiáltó szójára, megrendítő olvasmány: panasz és vádbeszéd egyben, ugyanakkor fölhívás a szülőföldön való maradásra. Sütő András harcai – mert a bajvívó szellem írásaiban föltehetően sosem huny ki – alighanem folytatódni fognak. „Tintás esztergapadján” ezért az én helyett továbbra is mindig a mi lesz a nézőpont, a cselekvésre ösztönző hajtóerő. És nem csak önmagában a magyar nemzetiségben keresi a megoldást. „Engem mindig az érdekelt, serkentett, nyugtalanított, hogy mi módon juthatnánk természetes emberi jogaink birtokába, hogyan szabadulhatnánk meg a gyarmati sorstól, amely Trianonnal szakadt ránk, és miként lehetne megnyerni ügyünknek az emberségükben, demokratikus gondolkodásukban velünk egyetértő román gondolkodókat is.” (Irodalomról, gyarmati sorsról, létünk csodáiról, remélt rendes feltámadásunkról) Egy szemvillanással – rendes feltámadás – a publicisztikában ugyancsak példakép, Tamási Áron is idevonatik! Mert kiben nem csupán a költő fészkel, hanem a reálpolitikus is, tudván tudja, hogy – miként a Fájdalmat enyhítő kísérlet közli – „égő házban nem fésülködni kell, hanem tüzet oltani”.  
* Debreceni Kossuth Egyetem Kiadója, 2001 
SZAKOLCZAY LAJOS
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Sütő Andrásra emlékeztek halálának 10. évfordulóján
Halálának 10. évfordulóján Sütő Andrásra emlékezett péntek délután az író nevét viselő baráti társaság a marosvásárhelyi református temetőben.
Sírjánál Demeter József lelkész, a Sütő András Baráti Társaság elnöke beszélt. Felidézte: egy évtizeddel ezelőtt nagyon sokan állták körül a sírt, amelyhez ma már csak a szűk baráti kör tagjai jöttek el leróni tiszteletüket. A református lelkipásztor úgy fogalmazott: „tudjuk, ki volt Sütő András és mit hagyott ránk, és azt is, hogy az eltelt tíz év alatt mi történt vele” – utalva az irodalmi munkásságát negatívan megítélő véleményekre.
Demeter József szerint egyre kevésbé van benne a köztudatban Sütő András, sőt már a legújabb magyar irodalmi lexikonban sem szerepel a neve. „Számunkra mégis létezik” – hangsúlyozta a baráti társaság elnöke, Demeter József, hozzátéve, úgy érzi, amíg lesz magyar ember a földön, addig lesz Sütő Andrásnak is olvasója. „Hisszük, hogy nem hiábavaló a munkánk, megpróbálunk szembemenni az árral, ami őt próbálja elsodorni” – fogalmazott a baráti kör elnöke.
A rövid megemlékezés a Sütő András kedvenc zsoltára, a Tebenned bíztunk kezdetű zsoltár eléneklésével ért véget. A legvégén a jelenlevők koszorút helyeztek el a síremléken.
Október 9-én, vasárnap Pusztakamaráson, az író szülőfalujában is tartanak egy megemlékezést, Sütő András szülői házánál, ahol az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület jóvoltából felújították a ház után a régi nyári konyhát és az udvaron álló kútkávát is. 
Antal Erika
maszol.ro,

„Idejétmúlttá válnak” Sütő András művei?
Sütő Andrásra emlékeztek halálának 10. évfordulóján Marosvásárhelyen szeptember utolsó napján, a Sütő András Baráti Társaság tagjai az író alakját, irodalmi és közéleti tevékenységét idézték fel. Az író sírjánál tartott megemlékezésen alig húszan vettek részt.
Demeter József lelkipásztor, a baráti társaság elnöke arról beszélt, többen is megpróbálják kétségbevonni az író irodalmi munkásságának értékét, mondván, művei immár „lecsengtek”, idejétmúlttá váltak. Az egyik, nemrég megjelent magyar irodalmi lexikonból a szerkesztők kihagyták a nevét, a baráti társaság elnöke azonban hiszi, hogy a munkájuk és a törődésük nem hiábavaló. Demeter József úgy fogalmazott, amíg lesz magyar ember a földön, addig lesz Sütő Andrásnak olvasója.
Az emlékezők az író kedvenc zsoltárát, Tebenned bíztunk kezdetűt énekelték el. A koszorúzást követően Demeter József kihirdette, hogy október 9-én, vasárnap Pusztakamaráson is tartanak egy megemlékezést a Sütő András szülőházánál, ahol az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület a ház felújítását követően rendbe tette a régi nyári konyhát és az udvaron álló kútkáváját is. Az emlékezők a helyi református templomban ünnepi istentiszteleten vehetnek részt, majd a szülői háznál róják le tiszteletüket.
Érdeklődésünkre, hogy vajon mikor lesz Sütőnek szobra Marosvásárhelyen, hiszen az önkormányzat költségvetésében idén immár harmadik éve szerepelt a terv, a baráti társaság tagjai szkeptikusan válaszoltak. Kilyén Ilka színművésznő elmondta, úgy látja, még csak utalás sem történik az utóbbi időben a szobor felállítására: „Sajnálatos módon ahányszor változik a képviseletünk az önkormányzatban, feledésbe merül a terv, aztán elölről kell kezdeni mindent” – mondta a baráti társaság tagja.
A mezőségi Pusztakamaráson 1927. június 17.-én született Herder-és Kossuth-díjas író, drámaíró 2006. szeptember 30-án hunyt el Budapesten. Ismertebb művei közé tartozik az Anyám könnyű álmot ígér című regény, az Egy lócsiszár virágvasárnapja, a Csillag a máglyán, a Káin és Ábel, A szuzai menyegző, az Advent a Hargitán és Az álomkommandó című dráma.
Antal Erika | Krónika (Kolozsvár)

Emlékezés Sütő Andrásra
Szeptember 30-án, halálának 10. évfordulóján kerültek a koszorúk, virágcsokrok az író sírjára. Kevesen voltak a marosvásárhelyi református temetőben a délutáni megemlékezésen, érthető csalódottság hatotta át a Kossuth-díjas alkotó érdemeit, életművét méltató Demeter József lelkész, a Sütő András Baráti Társaság elnökének a szavait. 2006. október 7-én hatalmas tömeg és irodalmunk, szellemi életünk számos kiválósága búcsúzott a Vártemplomban, illetve a sírnál a magyarság e nagyra tartott fiától. Változnak az idők, folyamatos az átértékelődés, egy évtized alatt közönnyé tompulhat a korábbi rajongás, lelkesedés. Vasárnap délelőtt Sütő szülőfalujában, Pusztakamaráson is sor kerül megemlékezésre. Első mozzanatként a helybeli református templomban lesz ünnepi istentisztelet, majd a szülői háznál folytatódik a főhajtás. A történelmi emlékekkel is telített pusztakamarási helyszíneken remélhetőleg népesebb közönség jelenlétében idézik majd fel az író emlékét, mint nyolc nappal ezelőtt Marosvásárhelyen. Mellékletünkben ma Kányádi Sándornak egy olyan versével emlékeztetünk Sütő Andrásra, amely négy évtizeddel korábban akárha a jelen életérzéseit öntötte volna költői képekbe. Népújság (Marosvásárhely)

Átvették a Sütő András Emlékház legutóbb rehabilitált épületeit
2016. október 9-én az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Pusztakamaráson átvette a Sütő András Emlékház legutóbb rehabilitált épületeit.
A nyári konyha felújítása, valamint az emlékház turisztikai szempontú fejlesztése Bíró Miklós kolozsvári magánszemély adományának köszönhetően vált lehetővé, melyet elismerendő a nyári konyha falán az EMKE táblát helyezett el. A kút rendbetételét a marosvásárhelyi Sütő András Baráti Társaság támogatta. A munkálatokat Juhos Márton széki mesterember végezte, aki nemcsak munkájával, hanem a cölöplábú asztal és pad másának elkészítési költségeivel is hozzájárult a Sütő-ház és környezete megszépüléséhez.
Dr. Széman Péter, az EMKE elnöke kifejtette, hogy az Egyesület további tervei között szerepel a kerítés, az udvar, valamint a további melléképületek teljes rehabilitációja.
EMKE sajtóközlemény erdon.ro

Átvette az EMKE a pusztakamarási Sütő-emlékház rehabilitált épületeit
A Sütő András-emlékház legutóbb rehabilitált épületeit vette át a hét végén az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) az író szülőfalujában, a mezőségi Pusztakamaráson. 
Az egyesület közölte, a nyárikonyha felújítása, valamint az emlékház turisztikai szempontú fejlesztése Bíró Miklós kolozsvári magánszemély adományának köszönhetően vált lehetővé, ezt elismerendő a nyári konyha falán táblát helyezett el az EMKE. A kút rendbetételét a marosvásárhelyi Sütő András Baráti Társaság támogatta. A munkálatokat Juhos Márton széki mesterember végezte, aki a cölöplábú asztal és pad másának elkészítési költségeivel is hozzájárult a Sütő-ház és környezete megszépüléséhez. Széman Péter, az EMKE elnöke kifejtette, az egyesület további tervei között szerepel a kerítés, az udvar, valamint a további melléképületek teljes rehabilitációja.
Halálának 10. évfordulóján, szeptember utolsó napján emlékeztek az íróra Marosvásárhelyen, a Sütő András Baráti Társaság tagjai az író alakját, irodalmi és közéleti tevékenységét idézték fel a sírjánál tartott megemlékezésen, amelyen alig húszan vettek részt. A mezőségi Pusztakamaráson 1927. június 17.-én született Herder-és Kossuth-díjas író, drámaíró 2006. szeptember 30-án hunyt el Budapesten. Ismertebb művei közé tartozik az Anyám könnyű álmot ígér című regény, az Egy lócsiszár virágvasárnapja, a Csillag a máglyán, a Káin és Ábel, A szuzai menyegző, az Advent a Hargitán és Az álomkommandó című dráma. kronika.ro

A remény üzenetével adták át a Sütő-házat Pusztakamaráson
Szűk körű ünnepségen vette át, illetve adta át a közönség számára vasárnap, október 9-én az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület a pusztakamarási Sütő András Emlékház legutóbb rehabilitált épületeit.
A rendezvény istentisztelettel kezdődött; Demeter József szászrégeni református lelkész, egyben a marosvásárhelyi Sütő András Baráti Társaság elnöke prédikációjában a Királyok könyve I. 18. fejezetéből vett igével ráirányította a figyelmet arra, hogy a remény akár egy tenyérnyi felhő képében is megjelenhet, melyből a hosszú szárazság után eső keletkezik Szabadság (Kolozsvár)