Startol a legFÉNYesebb Adventi Gyermekfesztivál és Sokadalom
Már csak egyet kell aludni, és az Apáczai-líceumban (Király/I. C. Brătianu utca 26. szám) szombaton délelőtt elkezdődik a 11. Adventi Gyermekfesztivál és Sokadalom, amely a hagyományokhoz híven ezúttal is egész napos kikapcsolódási, szórakozási lehetőségekkel várja a kolozsvári és környékbeli magyar családokat. Az Életfa Családsegítő Egyesület, a Szabadság napilap, az Ifjúsági Keresztyén Egyesület és az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet közös rendezvénye FÉNYteremmel, ANGYALteremmel, ASZTALDÍSZteremmel, KARÁCSONYFAteremmel, meseszobával, büfével, könyvbemutatóval, társasjátékkal és sok más meglepetéssel vár mindenkit, ugyanakkor álmodóinkkal is találkozhatnak a résztvevők. Koncerttel zárjuk a napot: délután 6 órától a kolozsvári Karaván együttessel hangolódunk a karácsonyra. Várunk mindenkit, keressük együtt a fényt!
Karácsonyi kántálás című összeállításával érkezik a fesztiválra a Szamosújvári Magyar Tannyelvű Elméleti Líceum előkészítő osztálya (tanítók: Liszicsán Enikő és Puskás Etelka), betlehemessel jön a Báthory István Elméleti Líceum VII. B osztálya (felkészítő tanár: Biró Enikő), és karácsonyi dalok csendülnek fel hegedűn és csellón a Sigismund Toduță Zenei Főgimnázium kis művészeinek közreműködésével (akik felkészítették őket: Balog Annamária és Vajai Noémi).
Három izgalmas kiadványát hozza el a fesztiválra a Koinónia Kiadó. Délután fél 2-től a következő köteteket mutatják be a díszteremben: Szőcs Margit – Madarász Béni, avagy az űrparittyás ajándéka, Markus Majaluoma – Apa, mikor jön a Mikulás?, Kiss Bitay Éva –Az erdő lakói. A három gyerekkönyvről Rostás-Péter Emese felelős szerkesztő beszélget Szőcs Margit szerzővel, Jankó Szép Yvette fordítóval és Guba-Kerekes Zsuzsa illusztrátorral.
A nap végén Békési Attila, Békési (Blénesi) Zsuzsa, Bodea Lóránd, Imecs Tamás, Szekeres Zoltán, Szénási Zoltán és Turi Gábor gondoskodik arról, hogy a hangulat még inkább a tetőfokára hágjon. Délután 6 órától a Karaván együttessel lépünk a fény ösvényére. Szabadság (Kolozsvár)

Írástudók szabadsága
Egyre többet hangoztatom mostanában, hogy bűnt követnek el azok az alkotó értelmiségiek, akik visszahúzódnak a közélettől, és elefántcsont-tornyukba zárkózva nem hajlandók vállalni a felelősséget azért, ami körülöttük, de immár nélkülük történik. Sokszor elmondom, hogy tulajdonképpen a politikus, a bête politique, a „politikai bestia” érdeke, hogy elhitesse, olyan „szakrális” terület a politika, ahol csak a beavatottaknak lehet keresnivalójuk. Ez a manipuláció az egyik rákfenéje közéletünknek.
Meghívót kaptam az idei Gaudeamus könyvvásárra, amelyet a bukaresti kiállítási csarnokban rendeznek minden évben. Már többször szerepeltem szerzőként ezen a könyvvásáron, most viszont az egyik neves román irodalomkritikus, Daniel Cristea-Enache kért meg, hogy mutassam be frissen megjelent publicisztika-kötetét, és hirtelenjében nem nagyon értettem, miért éppen rám esett a választása. Régről ismerjük egymást, de még így is furcsa volt, hogy miért nekem kellene beszélnem Bukarestben egy román könyvről. Talán politikusi tapasztalatomra gondolhatott, amikor alkalmasnak vélt egy publicisztika-gyűjtemény méltatására. Aztán rákérdeztem, hogy rajtam kívül kik vesznek még részt a bemutatón, és kiderült, hogy egy másik román irodalomkritikus, Alex Ștefănescu, meg a Romániai Zsidó Közösségek Szövetségének köztiszteletben álló elnöke, Aurel Vainer parlamenti képviselő lesz még ott, hárman fogjuk ismertetni a könyvet, amelynek címét valahogy így fordítanám magyarra: Majdnem szabadon. Ezek szerint ez a kényes ízlésű román értelmiségi, Daniel Cristea-Enache patikamérlegen egyensúlyozta ki a könyvbemutatóját is: nyilván azért hívott meg egy román, egy zsidó és egy magyar személyiséget, hogy érzékeltesse, lehetséges olyan értelmiségi szolidaritás, amely átlépi az etnikai határokat. Mi tagadás, Don Quijote jutott eszembe, de természetesen igent mondtam a felkérésre, miközben nem sokat tudtam Daniel Cristea-Enache publicisztikájáról, annál többet kritikusi igényességéről, alaposságáról, megbízhatóságáról. Belelapozva a könyvbe, láthattam, hogy egyrészt saját internetes folyóiratában, másrészt a legolvasottabb hetilapokban jelentek meg ezek a romániai közéletet ostorozó indulatos írások. Mi tagadás, elszégyelltem magamat. Hogy miért?
Egyre többet hangoztatom mostanában, hogy bűnt követnek el azok az alkotó értelmiségiek, akik visszahúzódnak a közélettől, és elefántcsont-tornyukba zárkózva nem hajlandók vállalni a felelősséget azért, ami körülöttük, de immár nélkülük történik. Sokszor elmondom, hogy tulajdonképpen a politikus, a bête politique, a „politikai bestia” érdeke, hogy elhitesse, olyan „szakrális” terület a politika, ahol csak a beavatottaknak lehet keresnivalójuk. Ez a manipuláció az egyik rákfenéje közéletünknek, és emiatt esnek át újabban ezek a friss demokráciák a ló túlsó oldalára, a „szakrális” politikával szemben ezért menekülnek a populizmusba, a népszavazások demagógiájába, és ezért hagyatkoznak a korhangulathoz gyorsan igazodó vezetők a közvélemény-kutatások GPS-ére vezetés közben, nemcsak Kelet-Közép-Európában, hanem akár Amerikában is. Ám be kell ismernem, nagy hiba csakis az értelmiségieket megtenni bűnbaknak, és letagadni, hogy már rég nem figyelünk rájuk igazán. Hiszen itt van ez a szakmájában méltán nagyra tartott író, akinek a könyvét jegyzetelem, és közben szégyenkezem, mert nem ő tehet róla, hogy publicisztikájából, majdnem egy évtized terméséből szinte semmit sem olvastam eddig. Pedig ha olvasom, és nemcsak őt nyilván, hanem másokat is, akikre szintén nem figyelünk eléggé, talán nem hárítom a bűnt az értelmiségiekre, talán próbálok én is már régebb belegondolni abba, hogy miért lett, hogyan lett nevetségesen divatjamúlt az a krédó, amelyet a szerző előszavában így fogalmaz meg: „Nem tartozik az irodalomkritikusi mesterséghez, de úgy gondoltam, hogy állampolgári kötelességem”. Ugyancsak ő teszi fel a kérdést egy másik írásában: „Miben különbözik egy román politikus és egy román értelmiségi, még akkor is, ha néha ez a két kategória fedi egymást (...)? A különbség a számító opportunizmusban és a naiv jóhiszeműségben van.”
Igen, a „naiv jóhiszeműség”. Elgondolkoztató és józanító meghatározása egyfajta értelmiségi magatartásnak. Olvasom tovább a gyűjteményt, és hamar rádöbbenek, hogy miért hívtak meg engem erre a könyvbemutatóra. Hiszen ez egy elkésett – tényleg elkésett? – kiáltvány a toleranciáért. Egy olyan társadalomért, amelyről a kilencvenes években álmodtunk Romániában, és amely a kétezres évek elején aztán beérni látszott, de mára már alig hiszünk benne, és aki mégis propagálja most is, 2016-ban, azt megmosolyogjuk: „Lehet, korrupt nálunk a demokrácia, ha úgy tetszik, a velejéig, de akkor is jobb megoldás, mint a totalitárius, kommunista vagy antikommunista, szélsőbal vagy szélsőjobb »gyógyulás«, amit váltakozva lebegtetnek a szemünk előtt, a demokratikusan szavatolt, szabad véleménymondás jegyében.” Másoktól eltérően ideológiai hovatartozását is a tolerancia jegyében határozza meg: „Az én antikommunizmusom nem rasszista meg xenofób, nem a magyarokban és romákban látom minden rossz okozóját Romániában. Ellenkezőleg, az én antikommunizmusom arra sarkallt, hogy a legutóbbi választásokon ezekre a kisebbségiekre szavazzak, és nagyon is büszke vagyok erre a döntésemre.”
Megint egy valóságtól elrugaszkodott széplélek, mondhatná valaki. Itt van a nyakunkon a funkcionális analfabéták, a trágár írástudatlanok és a mögöttük meghúzódó ravasz manipulátorok rémuralma, és akkor mi ezt az erőtlen szépelgést, ezt az értelmiségi nyavalygást sírjuk vissza? Igen, ezt. A „naiv jóhiszeműeket” olvasva, be kell ismernem, igazán kár világunk újkeletű romlásán keseregni, mert ezzel úgymond csak annyit bizonyítunk, hogy csecsemőnek minden vicc új. Akkor már jobb korszerűtlennek lenni, horribile dictu, akár Petőfi Sándor pátoszával felfegyverkezve. Azzal a pátosszal, amelyet azóta is próbálnak kiparancsolni sokan az irodalomból, a tizenkilencedik századi poéta dilemmáját irodalmon kívülinek ítélve: „Ha nem tudsz mást, mint eldalolni / Saját fájdalmad s örömed: / Nincs rád szüksége a világnak, / S azért a szent fát félretedd. // Pusztában bujdosunk, mint hajdan / Népével Mózes bujdosott, / S követte, melyet isten külde / Vezérül a lángoszlopot. / Ujabb időkben isten ilyen / Lángoszlopoknak rendelé / A költőket, hogy ők vezessék / A népet Kánaán felé” (A XIX. század költői). Régmúlt agitátor verse ez, afféle verses publicisztika, nagy tehetséggel megírva, magas hőfokon természetesen, ahogy csak ez a zseniális költő tudhatta megcsinálni? Így van, én sem gondolom, hogy a mai értelmiségi - akár alig pislákoló politikusok között is - „lángoszlop” lehetne, vagy hogy egyáltalán erre kellene törekednie, de ahogy Petőfi propagálja az irányzatos költészetet, és próbálja elkötelezni az írástudókat, ugyanúgy száz esztendővel később József Attila is költészeten túli szerepet szán a költőnek, öngyilkossága előtt nem sokkal egyébként: „Én egész népemet fogom / nem középiskolás fokon / taní- / tani!” (Születésnapomra). És még azelőtt volt persze Ady! Meg aztán az aktivizmussal igazán nem vádolható Babits, hát ő is ezzel a szerepvállalással küszködik, amikor Julien Benda könyvét (Az írástudók árulása) előszavazza, és az ideológiák melletti elkötelezettség helyett nem az alkotó függetlenségéért emel szót, hanem egy másfajta elkötelezettségért, az ”Igazság és Erkölcs” szolgálatáért: „»előttem nincs igazság, nincs erkölcs, a hazám javán kívül« – mondja a magyar írástudó is, szinte automatikusan. Érthető fölkiáltás talán a szenvedély pillanataiban: de rosszul hangzik az Igazság és Erkölcs hivatásos őreinek ajakáról. Űzött vad morálja lehet ez: nem egy méltatlanul bántott méltóságos nemzet legnemesebb szellemeié. Nem is említve, mily rossz szolgálat a Hazának, melynek igazát kompromittálja, azt a gyanút keltve, mintha minden igazsága csak érdekigazság volna.”
Azt sem gondolhatja senki komolyan, hogy csak újabb korunk fejleménye az erkölcstelen hatalom és erkölcstelen vezér. Legfeljebb a kifejezések újak, mint például a „populizmus” vagy ezzel szemben a „képviseleti demokrácia”, illetve a „politikai korrektség”. Nem Babitsot, nem Petőfit, talán nem is Shakespeare-t, hanem egyenesen a régi görögöket kellene újraolvasni, hogy lássuk: a politikai opportunizmus örök, mint ahogy valószínűleg örök az írástudók „naiv jóhiszeműsége” is. Itt van például a szintén nem túl erkölcsös Meneláosz kegyetlen jellemzése fivéréről, Agamemnonról Euripidész drámájában: „Jól tudod, mint áhitoztál, hogy hadunk vezére légy, / bár a látszatát kerülted, vágytad véghetetlenül; / mindenkinek mily szerényen kulcsoltad kezét körül, / s tárva-nyitva volt az ajtód, bárki jött a nép közül, / meghallgattad sorra mindet, még ha nem kivánta is, / hogy nyájas viselkedéssel megvásárold rangodat. / És mikor már birtokoltad, máris más lett jellemed, / nem voltál barátaidnak jóbarátja, mint előbb, / hozzáférhető is ritkán, otthon is alig. Bár a derék / bizony meg nem változtatja, rangra jutva jellemét” (Iphigeneia Auliszban. Devecseri Gábor fordítása).
Csupán arra az unt közhelyre figyelmeztet ez az évezredekkel ezelőtti idézet is, hogy az ember tulajdonképpen ugyanaz volt Euripidész korában is. Tudom, ez a kilátástalannak tűnő változatlanság depresszióba taszíthatja a változásban reménykedő értelmiségit. Meg aztán ennél is nagyobb baj, hogy amíg csak itt, Európának ebben az ideológiailag, etnikailag, történelmileg is zavaros szögletében ütötték fel a fejüket kis helyi „agamemnonok”, és míg mindezt errefelé a több évtizedes diktatúra fel-feltámadó örökségének lehetett tekinteni, addig volt egy fénysugár a keletről nyugatra tartó alagút végén. De mostanában mit lehet kezdeni a brit Brexittel, a francia szélsőjobb veszéllyel, vagy azzal, ahogy a népszavazást szervező olasz miniszterelnök éppen beleszaladt egy hatalmas pofonba? Netán beszéljünk inkább az amerikai elnökválasztásról? Hát nincsen remény, hát lidércfény van csak az alagút nyugati végén is? – kérdezhetné a „naivan jóhiszemű” írástudó. Így is fel lehet fogni az egészet. De el lehet jutni az ellenkező konklúzióra is: hogy a diktátorokkal, hamis prófétákkal, demagóg szemfényvesztőkkel szemben mindig ott volt az írástudók igazsága: az Euripidészé, a Shakespearé, a Petőfié is, a József Attiláé, a Babitsé, és folytathatnám a sort. Végül is csak egyetlenegy döntést kell mindannyiunknak újból és újból meghoznunk: velük vállalunk-e szolidaritást, vagy pedig a hatalom megszerzésén és megtartásán munkálkodó „vezérekkel”? Ha tényleg hiszünk az Erkölcsben és Igazságban, így nagybetűvel, akkor nem olyan nehéz meghozni ezt a döntést.
Ezért volt hát számomra olyan megszégyenítően időszerű annak a román irodalomkritikusnak a gyermekien ártatlan és divatjamúltan bölcs ötlete a könyvbemutatóval: egy román, egy zsidó és egy magyar együtt hajol az ő könyve fölé, együtt beszélnek róla, és ezáltal arról a világról is, amely éppen elfojtani igyekszik ezeket a különbözőségeket Bukaresttől Budapesten át Washingtonig. A könyvbemutató egyébként jól sikerült, sokan voltak, hosszan dedikált a szerző, nem is tudtam megvárni a végét, indulnom kellett vissza Marosvásárhelyre, mert ezúttal csak ezért autóztam le Bukarestbe. Megérte: némi madáchi következetlenséget is vállalva, valamivel optimistább lettem utána. Persze, attól tartok, nem sokáig, hiszen amint mondtam, minden ismétlődik. De hátha mégsem egészen ugyanúgy!
Hátha előbb-utóbb megértjük, hogy az értelmiségi felelőssége és szabadsága nem zárja ki egymást, mert ahogy román írókollégám könyvének befejező passzusában kifejti: „Rá kell jönnöm, hogy szabadságom nem teljes és nem tökéletes (...) Nem hazudhatok, nem lophatok, nem csalhatok, nem tehetek rosszat, nem gázolhatok át felebarátomon szabadon. (...) Nem érzem hát szabadnak magamat, csak majdnem szabadnak, és ez a »majdnem« éppen olyan fontos lett már számomra, mint maga a szabadság.”
Markó Béla Népszava

Szilágyi N. Sándor: Bukaresti mozaikkockák /2./ (Szilveszter)
Ki is gondolhatta volna komolyan, hogy 1989. december 22-éről 23-ára virradó éjszaka ezek az emberek egyszerre átalakulnak majd nyugati demokratákká?
De maradjunk még Homérosznál. Még mielőtt az imént elmesélt történet megesett volna velem, a Kriterionnál rám bízták az Odüsszeia kiadásra való előkészítését. Mivel már ismertem az eposzt, úgy gondoltam, akkor lesz a legtanulságosabb, ha olvasás közben az emberközi kapcsolatok formájára figyelek: hogyan köszöntik egymást, hogyan köszönnek meg valamit, hogyan kérlelik egymást – és hasonlókra. Ilyen szempontból olvasva rendkívül tanulságosnak bizonyult az Odüsszeia, s ahogy haladtam benne előre, egyre inkább az volt az érzésem, hogy a megfigyelt dolgok sok tekintetben idegenek ugyan számomra, de amúgy valahonnan nagyon ismerősek. Nem jöttem rá a titokra, mígnem az egyik fordulatnál egyszer csak románul kezdtem hallani a szöveget. Rögtön világossá vált minden: hiszen Bukarestben pontosan ezt hallom minden utcasarkon! Szinte szó szerint. Sőt még a bukaresti huncutságra (vagy ahogy ott mondanák: „şmecherie”) is találtam egy hamisítatlan példát: mikor az apját, Odüsszeuszt kereső Télemakhosz elbúcsúzik az őt addig vendégül látó Menelaosztól (aki mellesleg nem holmi tekergő strici, hanem köztiszteletben álló derék férfiú!), az teljesen a bukaresti köznép esze járásához illő módon – mondhatnám: ravaszul odakacsintva – azt mondja: Várjál, fiú, mert másképp csináljuk! Engem itt, a környéken mindenütt ismernek és tisztelnek, tehát „veled indulok el, befogom paripáim, / s végig a városokon hajtom szekered; soha senki / el nem ereszthet üres kézzel, lesz mindig ajándék: / vagy jóércű tripúsz kerül onnan, vagy pedig egy tál, / vagy két jó öszvér, vagy ivókupa drága aranyból.” (XV. 81–85. – Devecseri Gábor ford.) Ezek után már nem is csodálkoztam, amikor azt olvastam, hogy a húszas években, amikor Párizsban megjelentek Panait Istrati írásai, a francia kritikusok döbbenten állapították meg, hogy jelentkezett egy író, aki egyenesen a homéroszi korból bújt elő.
A huncutságra – a „şmecheriára” – visszatérve: való igaz, amit az oda érkezők két nap alatt is megállapíthatnak, hogy a bukarestiek többsége ott ejti át a másikat, ahol tudja. Az átejtés valóságos tartalma azonban csak a bukaresti kultúra értékrendjében értelmezhető. A kívülálló könnyen arra a meggyőződésre juthat, hogy ezeknek az embereknek a legnagyobb része elvetemült gazember, aki nem ismer sem Istent, sem erkölcsöt, aki előtt semmi sem szent. Pedig itt az átejtés a kultúra egyik eleme, mondhatni rituális cselekvés, amelynek fő célja nem annyira a várható haszon elnyerése (ami persze nem árt), mint inkább a virtus megmutatása: akinek sikerül valakit átejtenie, az önmaga és mások előtt is saját életrevalóságát igazolja vele, ő a rátermett, jól boldoguló, talpraesett („descurcăreţ”) „menő fej”, míg a másik, akit átvertek, a balek („fraier”). Ebben a világban az életrevalóság igen magasan helyezkedik el az értékskálán, jóval a mi fogalmaink szerinti becsületesség vagy az igazmondás fölött. Az ilyen átejtések társadalmi megítélése is ehhez van mérve: mivel a „ki kit (ejt át, győz le)” elve (a „care pe care”) a társadalmi rangkijelölés általánosan elfogadott módja, a közösség rendszerint a győzőt jutalmazza elismerésével, nemigen veszi védelmébe az alulmaradót, hacsak valami nagy szabálysértés nem történt az átejtés során. Az átejtésnek ugyanis korlátozó szabályai vannak, ezeket illik betartani. Szabályai vannak a veszekedésnek is. Vannak persze komoly veszekedések is, igaz, hogy feltűnően ritkán, amelyek nincsenek tekintettel semmiféle szabályra, ezek az „örök harag” jegyében zajlanak. A legtöbb veszekedés azonban inkább szokás jellegű és szabálykövető. Ezt akkor lehet a legjobban megfigyelni, ha egy kívülről érkezett cseppen ilyen helyzetbe, aki nincs tisztában a bukaresti veszekedések szabályaival. Egyszer nekemesett valaki az autóbuszban, mert a tülekedésben véletlenül a lábára léptem; rákezdtem keményen, s amikor én mint újonc bukaresti úgy értékeltem, hogy amit rám rakott, már messze meghaladta a sértés határát, azt találtam neki mondani, hogy menjen az ördögbe („Du-te dracului”). Mire ő teljesen elképedt, elkezdett hebegni-habogni, és szinte kétségbeesve azt mondta: „De hát álljon meg, jóember, hát hogy mondhat nekem ilyet, hát mi rosszat tettem én magának? Megbántottam én magát valamivel?” Kénytelen voltam tőle bocsánatot kérni, mert rögtön megértettem, hogy ő nem is veszekedett velem komolyan, csak úgy, megszokásból (vagy tán nem is velem veszekedett, hanem a főnökével, hogy adja ki a mérgét, ahogy azt a bukarestiek szokták, mielőtt hazamegy a feleségéhez), én meg olyat mondtam neki, ami csak nagyon komoly veszekedésben hangozhat el, akkor is csak kivételesen.
Mert embert anyjába küldeni bátran lehet, de az ördögbe nem. Ez már átoknak számítana, s azt Bukarestben nagyon komolyan veszik. Istennel káromkodni sem hallottam Bukarestben senkit, ha igen, az vagy magyar volt, vagy erdélyi román. De semmiképpen sem igazi bukaresti.
A bukaresti ember ugyanis állandóan Isten közelében él. No nem úgy, mint ahogyan nyugati egyházak jámbor istenfélői gondolnák. Nem. A bukaresti ember számára egyszerűen nincs éles határ a szent és a profán között. Számára a mindennapi élet apró eseményei, jelenségei egy kicsit valamiféle szentség hordozói is, mindennek van valami földöntúli tartalma, ha nem egyéb, hát az események elkerülhetetlenségébe vetett fatalista hit. Éppen ezért még csak azt sem merném állítani ezekről az emberekről, hogy babonásak. Más ez, mint a mi fogalmaink szerinti babona. A bukaresti köznépre valóban igaznak tűnik az, amit valaki (sajnos, már nem tudom, ki) a románokról mondott, hogy tudniillik számukra a transzcendencia a szomszéd kertjénél kezdődik. A földiek és földöntúliak közötti éles határ hiánya folytán a szent régiójába tartozó dolgok is tele vannak profán elemekkel – ennek érzékeléséhez elég egy temetésen figyelő szemmel részt venni. Számomra ez az összemosódás volt az egyik legfeltűnőbb különlegesség kezdettől fogva, kerestem is nagyon, hogyan lehetne ennek lényegét nagyon tömören és mindent kifejezően megfogalmazni. Véletlenül bukkantam rá az utcán, egy villamosmegálló nevét jelző táblán ott állt a három szó, mely együtt borzongató szépséggel fejezte ki számomra, mi is az, hogy Bukarest: Biserica Ancuţa Băneasa. Hát ez az. Egy város, ahol a templom nem egy szent nevét viseli, hanem egy hajdani nagyasszonyét, aki bánné ugyan (Băneasa), de akkor sem Ana, hanem kicsinyítő képzős, kedvesen hangzó Ancuţa. Aki meg tudja érezni, milyen szép vers ez így, ez a „Biserica Ancuţa Băneasa” (amelynek fordítása, az „Annácska Nagyasszony templom” még közelítőleg sem adja vissza az eredeti hangulatát), az már sejt valamit Bukarest lényegéből. Bukarestben a barátság is más, mint mondjuk Erdélyben. Egy igazi barátság sokszor jelent annyit, mint a közeli rokonság. Lehet, hogy a nagy távolságoknak meg a rossz tömegközlekedésnek is tulajdonítható, de ott a baráti látogatás gyakran úgy történik, hogy szombat délután az ember családostul ellátogat a barátaihoz, körülülik az asztalt, étel, ital is kerül rá természetesen, a lemezjátszóból fülsiketítő hangerővel szólnak a kedvenc románcok, amolyan hallgatófélék, s a mulatozók éjfél utánig ezt próbálják túlharsogni. A legmeglepőbb az, hogy a szomszédok nem zsörtölődnek érte: ma nekem, holnap neked, és ezzel el van intézve a csendháborítás. Éjfél után már nem mennek haza a vendégek, hanem ott hálnak, s majd csak másnap délután keverednek haza, mert, ugye, hétfőn munkába kell menni, s a gyerekeknek iskolába.
Ballada, éjjel egykor. Egy harmincöt év körüli fiatalember botorkál az utca közepén; ittas, de nem részeg. Nem is kiabál: üvölt. Inkább a fájdalomtól, a kétségbeeséstől, mintsem a dühtől. „Neluleee!… Neluleee!… Hol vagy, te Nelu, te drága barátom, hol vagy? Mit tettél velem, Nelu, mit tettél velem? Hogy tudtál ilyet tenni, te Nelu? Elvetted tőlem a feleségemet, Nelu! És én most meg kell öljelek érte, Nelu! Pedig tudod, hogy én szeretlek téged, mert a barátom vagy! És mégis meg kell öljelek, mert elvetted a feleségemet! Mért tetted ezt velem, te Nelu, hogy tehettél ilyet éppen énvelem? Látod, most meg kell öljelek …” (Egy előre bejelentett gyilkosság története. Avagy: Kyra Kyralina.)
Azt hiszem, mégsem lett ebből emberölés. Inkább úgy képzelem, hogy ez a fiatalember másnap bement a munkahelyére, ott végigjárta összes barátait, ismerőseit és ismeretleneit, és mindenkinek részletesen előadta az ő nagy bánatát. És addig mondta, míg végül megfakult az egész, míg kijött belőle minden keserűség.
Mert ez Bukarestben így megy. Az ember beáll a sorba valami földi táplálék reményében, és tíz perc múlva már tudja a mellette állónak minden baját, nyomorúságát, ismeri a rokonságát, szokásait, mindenfélét. Az egész Bukarest egy nagy kibeszélés – azt hiszem, pszichoterapeutára sincs ott olyan nagy szükség, mint más nagyvárosokban. S talán a neurotikus ember is kevesebb, mint másutt. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 

Akadémikusok, mint fossziliák
Gyerekkoromban arról álmodoztam, hogy híres egyetemi professzor leszek, aki az ókori történelmet fogja oktatni az egyik egyetemen. Azt is elképzeltem, hogy a sok titulus között, ami az öreg professzoroknak ugyebár jár, ott lesz az akadémikus is. Azóta a naivitás felhőiből a tudományos élet csínytevései felébresztettek, kicsit felnőttem, elkezdtem enyhén őszülni és rájöttem, hogy elég nagy az esélyem, hogy soha nem leszek akadémikus – és most már nem is akarok az lenni. Olyanokkal kellene ugyanis egy bársonyszéken osztozni, akik jelenleg Romániában a legsötétebb idők nacionalizmusának retorikáját és konzervativizmusát ontják elénk az ország felébredésének és naiv vágyálmainak legélesebb pillanatában.
Felháborodásomnak oka – amelyhez megnyugtatóan mondhatom, hogy több tucatnyi értelmiségi és kutató-társam is társult a szociális hálón kifejtett véleményük révén – a Román Tudományos Akadémia azon nyilatkozata, amelyet 84 neves akadémikus aláírásával a napokban közöltek. A kiáltvány az „Identitás, szuverenitás és nemzeti egység” címet viseli. A „nemzet egységét” másfél évszázada szolgáló legfőbb tudományos fórumként öndefiniált akadémia feladatának érzi, hogy egy olyan nyilatkozatot adjon ki, amelyben hangot ad azon aggodalmának, amelyet a kortárs nemzetközi és hazai helyzet teremtett. Úgy vélik, hogy a globalista tendenciák, a politikai korrektségből fakadó tevékenységek, a történelmi mítoszrombolás, az ország természeti erőforrásainak kisajátítása, a korrupció, az alkotmányellenes autonómia-törekvések és a nemzeti identitást és szimbólumokat sértő jelenségek sem gazdaságilag, sem kulturálisan nem hasznosak a régiónak. A Victor Voicu gyógyszerész, Ioan Aurel Pop történész és Gheorghe Păun matematikus által kezdeményezett kiáltványt 81 további akadémikus írta alá. Az aláírók között számos, konzervativizmusáról ismert akadémikus, így Kolozsvár díszpolgára, Emil Burzo fizikus vagy Dan Berindei történész is ott van, de sajnos több meglepetésként ható név, így az akadémia volt elnöke, Ionel Haiduc kémikus vagy Alexandru Zub történész is ott szerepel a szégyenletes listán. Az egésznek a legfurcsább abszurduma már csak az, hogy a Román Tudományos Akadémia kevés magyar származású tagjainak egyike, Vékás László Miklós fizikus, az akadémia levelező tagja is aláírta a kiáltványt. Talán ez is egy lépés a teljes tagság felé – bólogathatnánk sztoikusan.
A kiáltvány – bár felháborító és elfogadhatatlan, amellyel szemben az erdélyi magyar és a liberális, európai elveket való román értelmiségieknek vehemensen állást kellene foglalnia – nem jött váratlan villámcsapásként. Közeledik a Nagy Egyesülés centenáriuma, így érthető, hogy az ehhez hasonló böszmeségek elharapóznak majd értelmiségi körökben is. A kiáltvány több pontjának patetikus szólamai mögött jól kivehető jelenségek szerepelnek: Lucian Boia és társainak mítoszromboló történetírása, a székelyek autonómia-törekvése, a hagyományos családot egyesek szerint fenyegető gender és LGBT mozgalom romániai térnyerése, a romániai erdőirtások és Verespatak ügye. A Román Tudományos Akadémia mindegyik ügyben állást foglalt már az elmúlt időszakban, így érthető, hogy most ismét egy egységes fórumként léptek föl. Fontos azért megjegyezni, hogy a 168 levelező és rendes tagnak csak a fele írta alá a kiáltványt.
Az akadémiák mindig is a konzervativizmus, időtlen tudományosság legszentebb, már – már szakrális fórumai voltak. Raffaello híres festménye a platóni akadémiáról is egy idealizált, a görög tudományosság legjavát tömörítő tudományos fórumot jelenít meg az európai kereszténység egyik központjában, a Vatikánban.  Az egyik legrégebbi modellje a mai európai akadémiáknak, a Francia Akadémia „hallhatatlannak” nevezett tagjai immár évszázadok óta az egyetemes francia kultúra és nyelv szakrális, méregzöldbe öltözött őrzői. Őket Jean Sévillia az értelmiség terrorizmusával is vádolta már, hisz évtizedek óta – különösen az igen forrongó 1960-as években – monopolizálták tudományos narratíváikkal és közéleti szereplésükkel a francia politikát és gazdaságot is. Mindehhez legitimitást akadémiai pozíciójuk adott. Érdekes konfliktust láthatott a magyar értelmiség, amikor Szilágyi János Györgyöt, a magyar ókortudomány és klasszika-filológia nemrég elhunyt doyenjét a Magyar Tudományos Akadémia két alkalommal is elutasította tagfelvételét. Azt a tudóst nem kívánták maguk közzé emelni, akinek már 1947-ben Devecseri Gábor nem kevesebbet, mint a világirodalom egyik legnagyobb gyöngyszemét, az Odüsszeiának a magyar fordítását ajánlotta fel. Ez is jól jelezte, hogy a magyar akadémia is furcsa és sokszor túlságosan szubjektív, a tudományosság szenvtelenségétől és személyességtől független állapotától távol lévő attitűddel működik. Ezt tapasztaljuk most a Román Tudományos Akadémia kiáltványában is, amely sajnos 2017-ben, a XXI. század második évtizedének küszöbén elavultnak, régiesnek és tragikomikusnak hat. Csak bízni tudunk abban, hogy néhány évtized múlva olyan idős tudósokat látunk majd a parnasszusi tudomány magaslatain, akik nemcsak szakmai eredményeikkel, de ideológiai elveikkel is a kitárt szárnyú sas szabadságát vagy Minerva emberi gyarlóságok feletti szentségét, szűziességét tudja képviselni – ahogy a román, vagy magyar akadémiák szimbólumai sugallnák.
T. Szabó Csaba
 
Szabadság (Kolozsvár)

Kokárdát tűz a romániai magyarság
Erdély és a Partium valamennyi magyarlakta városában kulturális műsorok és megemlékezések keretében ünneplik az 1848-as forradalom és szabadságharc kitörését kedden és szerdán.
Kolozsváron a többnyelvűségért harcoló Musai–Muszáj civil csoport a Facebookon közzétett bejegyzésben arra kéri Emil Boc polgármestert, hogy ha a városháza fellebbezni kíván a többnyelvű várostáblák kihelyezését elrendelő bírósági döntés ellen, akkor ne vegyen részt a március 15-ei ünnepségen „csak azért, hogy magát fölöslegesen tapsoltassa”. „Úgy gondoljuk, a város kulturális örökségének szellemében a Cluj-Napoca és Kolozsvár mellett a Klausenburg feliratnak is szerepelnie kell a városnévtáblákon. A Musai–Muszáj mozgalom ennek a bejelentését várja Öntől” olvasható a háromnyelvű – magyar, román és német – bejegyzésben.
A kincses városban a hagyomány szerint szerdán 12 órától ünnepi felvonulás kezdődik a protestáns teológia épületétől a Szent Mihály-templomhoz, ahol 13 órától ökumenikus istentiszteleten vehetnek részt az ünneplők. Ezt követően a Biasini szállóhoz vonulnak az ünneplők a 14 órakor kezdődő koszorúzási ünnepségre. Ezt követően megkoszorúzzák a Bem József Deák Ferenc (Eroilor) utcai emléktábláját, és a szamosfalvi 1848-as emlékművet is.
Nagyváradon – mint minden évben – az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) és az RMDSZ külön ünnepséget szervez március 15-én. Az eddigiektől eltérően a néppárt rendezvénye a Szent László téren kezdődik, hagyományőrző néptánccsoportok fellépésével, ezt követően, 17 órakor Szacsvay Imre mártír jegyző ezredévi emléktéri szobránál tartanak ünnepséget.
Az RMDSZ szervezésében kedden 19 órától kerül sor a Márciusi Ifjak Díjak átadására a Szigligeti Színház nagytermében, ahol a Szigligeti Társulat bemutatja Honnan és hová – Arany János költészete című előadását. Mácius 15-én 12 órától megemlékezést tartanak a várad-rogériuszi református templomban, majd 14 órától Rulikowski Kázmér síremlékét, ezt követően pedig Nicolae Bălcescu szobrát koszorúzzák meg. 17 órára ökumenikus imát terveznek a várad-olaszi református templomban, majd 18.15-től Szacsvay Imre szobránál folytatják a megemlékezést, ahonnan a résztvevők huszárok vezetésével vonulnak a Petőfi-szoborhoz.
Nagyszalontán szerdán 16.30-kor ünnepi istentiszteletet tartanak a református templomban, 18 órakor pedig a Kossuth-szobor előtt az Arany János Elméleti Líceum diákjainak ünnepi műsorát követően Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke mond beszédet. A rendezvény 19 órakor fáklyás felvonulással folytatódik, majd 20 órától a Zilahy Lajos Művelődési Házban a Kolozsvári Magyar Opera művészei lépnek fel az ünnepi gálaműsor keretében.
Marosvásárhelyen az 1848/49-es szabadságharc és forradalom emlékére szervezett ünnepség szerdán 16 órakor a Postaréten, a székely vértanúk emlékművénél kezdődik. A kulturális műsor és ünnepi beszédek után, 18 órakor a Könyv és gyertya ünnepi gálával folytatódik a rendezvénysorozat a Kultúrpalota nagytermében. Ez alkalommal átadják a Könyv és gyertya díjat, fellép a Tiberius Quartet és Ritziu Ilka Krisztina színművész. A gálát a neves magyarországi előadó, Herczku Ágnes és a banda koncertje zárja.
A magyar forradalom és szabadságharc emlékének tiszteletére a helyi önkormányzat kétnapos ünnepségsorozatot szervez Csíkszeredában. A rendezvénysorozat kedden a ceglédi Kossuth Lajos Gimnázium leánykarának ünnepi előadásával kezdődik, amelynek helyszíne a Szent Kereszt barokk templom, 17 órától. Szintén kedden 19 órától a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes mutatja be a Táncoljatok! – táncosok a táncról című műsorát a csíki moziban.
A forradalom emléknapján délelőtt 11 órakor a Petőfi Sándor Általános Iskola udvarán lévő Petőfi-szobornál emlékeznek meg a szabadságharc eseményeiről. A köztéri ünnepség 16 órakor kezdődik a Gál Sándor-szobornál, ahonnan a himnuszok eléneklése, az ünnepi beszédek elhangzása és a koszorúk elhelyezése után a Csíkszentsimoni Ifjúsági Fúvószenekar és a Csíkszéki Mátyás Huszáregyesület lovas huszárai vezetésével a résztvevők átvonulnak a Vár térre. A rendezvénysorozat központi eseménye, a Vár téri megemlékezés 17 órától kezdődik a város zászlajának ünnepélyes felvonásával a Csíkszéki Mátyás Huszáregyesület közreműködésével.
Székelyudvarhelyen a központi ünnepség a Márton Áron téren lesz szerdán 12 órától. A huszárok felvonulását és tiszteletadását követően beszédet mond Gálfi Árpád polgármester, Soltész Miklós, Magyarország egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkára. Orbán Viktor magyar miniszterelnök ünnepi üzenetét Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnöke, Magyarország rendkívüli és meghatalmazott követe tolmácsolja. 17 órakor a Haáz Rezső Múzeumban megnyitják az Erdélyi Panoráma – Egy elfeledett körkép című kiállítást, amelynek érdekessége, hogy a Bem–Petőfi-körkép féltve őrzött darabjait most láthatja először az erdélyi közönség. 19 órától a városháza Szent István termében a Székelyföldi Filharmónia ünnepi hangversenyét hallgathatják meg az érdeklődők.
Kézdivásárhelyen 11 órától kezdődik a felvonulók gyülekezője a Gábor Áron téren, 12 órától megemlékező ünnepséget tartanak a főtéri Gábor Áron-szobornál, majd 19 órától gálaműsorra várják az érdeklődőket a Vigadó Művelődési Házban.
Sepsiszentgyörgyön kedden 17 órakor a Balassi Intézet – Magyarország Kulturális Központja szervezésében megnyílik a Hátrahagyottak emlékezete című kültéri kiállítás a Szabadság téren, amelynek keretében Zákonyi Botond, Magyarország romániai nagykövete mond beszédet. Szerdán 15.15-kor leleplezik Berde Mózes 1848-as kormánybiztos, parlamenti képviselő szobrát az Erzsébet parkban. Az ünnepi lovas felvonulás a főtérre 14.30-kor indul a Váradi–Bartalis kőtömbös kopjafától, illetve az eprestetői csata emlékművétől, a központi ünnepi műsor pedig 16 órakor kezdődik.
Gyergyai Csaba
Krónika (Kolozsvár)

Székely haza
A régészet jövője
Nagy jövőt kell jósolnunk a székelyföldi régészetnek, abból ítélve amit Benkő Elek összefoglal a háromkötetes székely históriában. Érthető és tudományon kívüli okokból a népi építészetre alapozott nemesi udvarházak kétosztatú és háromosztatú, illetve későbbi változatainak feltárása még az elején tart, a belőlük kialakuló castellumoké még inkább, a kővárak feltárásáról nem is beszélve, bár utóbbi vonatkozásában már a Székely Nemzeti Múzeum régészei is komoly eredményeket mutattak fel, lásd munkatársai napi sajtóba is eljutó közleményeit.
Az adósságok és a lemaradás mindazonáltal számottevő, az újabban megnyíló lehetőségeket ki kell aknázni. Az ennek szentelt fejezetben szóba kerülnek a sepsiszentgyörgyi Köntés-kerti ásatások, a csíkszeredai Kőrösi Csoma Sándor utcai feltárások, a Székely Zoltán kutatta oltszemi Mikó-udvarház, a gyergyószárhegyi Lázár-kastély, részletesen a székelyudvarhelyi vár, több kolostorépület, a csíki Mikó-vár, melynek kezdeteiről ez áll: „Egy kora újkori székely szék irányításához és a vele kapcsolatos hatalmi reprezentációs igényhez kapcsolódik (…) építése. Létesítője nevével összhangban hídvégi Mikó Ferenc, akit – emlékirata szerint – Báthori Gábor fejedelem már 1611-ben csíki vicekapitánnyá nevezett ki, a csíkiak azonban, mivel ottani birtoka és rezidenciája nem volt, ellenségesen fogadtak. E helyzeten csak 1613-ban, második házassága után sikerült változtatnia, amikor felesége, Pókai Anna zsögödi/martonfalvi udvarházának várrá történő kiépítésébe fogott, miután Bethlen Gábor kinevezte Csík-, Gyergyó- és Kászonszék főkapitányává. A fejedelemhez fűződő bizalmi viszony hamarosan a környék kiemelkedő birtokosává tette Mikó Ferencet.”
Az 1616-os lustrában Zsögödön, továbbá Al- és Felcsík számos falujában már Mikó Ferenc az úr székely örökségek és jobbágyok hosszú sorának a megkaparintása után. Később utóda I. Rákóczi György fejedelmet itt láthatta vendégül (1635).
B. Kovács András / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Ünnepelt Háromszék egyik legrégebbi települése
Szeptemberfeszt a 710 éves Torján
A hétvégén lezajlottak a torjai falunapok, amiket pár éve Szeptemberfeszt néven szerveznek meg. A rendezvény keretében nemzetközi gasztronómiai fesztivált is tartottak, emellett ismét elkészült egy „részlet” a világrekorder túrós puliszkából.
Esketőterem-avatás és képeslapok
A falunapok első mozzanataként a teljesen felújított községháza épületében felavatták az új esketőtermet. A szépen elkészített kettős házasságkötő helyiségre azért volt szükség, mert a nagyközségben évente több tucatnyi pár dönt úgy, hogy összeköti az életét, és eddig nem volt megfelelő, tágas iroda, ami a násznépet be tudta volna fogadni. Az avatóünnepséget objektív okok miatt csak meghívottak jelenlétében tartották, mert ugyan a két terem eléggé tágas, félő volt, hogy a kíváncsiskodók nem férnek el.
Az egyik terem az állófogadás célját szolgálja, a násznép majd itt tudja elkoccintani a pezsgőt, a másik a majdani házasságkötések színhelyéül szolgál, a falon magyarul és románul is jókívánságok olvashatóak, így az utóbbi időben ismét erőre kapó román nacionalisták részéről sem érheti szó a torjai önkormányzatot. Tímár Zoltán feltorjai római katolikus plébános és Egyed László Levente református lelkipásztor áldását követően az avatószalagot Daragus Attila polgármester, Luka Medárd alpolgármester és Kerekes Tibor jegyző vágta el.
A jelenlevők ezután a községháza előtti életfához vonultak, ahol már várta őket a kéttucatnyi édesanya és gyerekeik. Elkészült a szokásos csoportkép, a két egyház képviselője megáldotta a párokat és az újszülötteket, a későbbiekben a családok a kultúrotthonban át is vehették az életfánál készült fotót.
Az említett helyszínen ezt megelőzően Daragus Attila polgármester üdvözölte a jelenlevőket, akiket emlékeztetett, hogy Torja első írásos említése óta pontosan 710 esztendő telt el, s ennek betudhatóan az Aporok faluja az egyik legrégebbi település Háromszéken. Az évforduló alkalmából három képeslapot is megjelentettek Futásfalváról, Bálványosról és Torjáról.
A kultúrotthonban a szokásos a nagykorúsítási ünnepséget is megtartották, a 18 évet betöltött fiatalok emléklapot és Torja, Bálványos és a Szent Anna-tó képes albumát kapták ajándékba az önkormányzattól. Kiosztották a Torjáért-díjakat, amit idén négy személynek ítéltek oda. Elsőként Opra Vilmos korábbi karatnai iskolaigazgató munkásságát köszönték meg, majd a tíz éve Torjával testvértelepülési kapcsolatot ápoló Csokonyavisonta polgármestere és alpolgármestere, Haraszti Attila és Laki Dezső, valamint Nagy József, a kaposvári Somogyi Huszárok Hagyományőrző Egyesület huszárkapitánya kapta meg a minden évben kiosztott kitüntetést. A kultúrotthonban lezajlott ünnepségen a kézdivásárhelyi Tanulók Klubja kis és nagy mazsorettjei mutattak be színvonalas előadást.
Főzőverseny és óriáspuliszka
Miközben a kultúrotthonban zajlottak az ünnepségek, az iskola előtti téren már beüzemelték a lacikonyhákat, és alágyújtottak az üstöknek. Idén tíz csapat nevezett be a gasztronómiai megméretésre, egyébként helyszűke miatt nem is fértek volna el többen. A Torjai Gazdasszonyok szokás szerint kürtőskalácsot sütöttek, jelen volt a gádorosi önkormányzat, a kistarcsai Mulatós Barátok és az ottani önkormányzat csapata, a csokonyavisontaiak, a torjai Vidámcsapat, a mikóújfalusiak, a 142-es számú Szent Miklós Cserkészcsapat, a Bálványos Fiai Egyesület, a vadászok és a juhászok is.
Fabó Dudás Róbert, a gádorosiak séfje érdeklődésünkre elmondta: mivel ő Szerbiából származik, úgy gondolták, egy kevésbé ismert ételféleséget, a sertés-, juh- és marhahúsból készített pljeskavicát mutatják be. A szerb hamburgerként is ismert étel nagyon hasonlít a miccsre, serpenyő szélén, bő olajjal locsolva sütik a húslepényeket. Megtudtuk, a pljeskavica nagyon közkedvelt Újvidéken, gyakorlatilag minden pikniken fogyasztják.
A Bálványos Fiai csapat tagjai a múltba nyúltak vissza: Voloncs Mária anyósának az anyósától származó, 1940-ből való recept alapján ún. anyósvadast készítettek. Ez egy hagymaalapú, zöldségek hozzáadásával, borjúcsontból készített, húslével felengedett és hosszúhússal gazdagított étel, amit a végén tojásos eresztékkel sűrítettek, és pergelt cukorral „bolondítottak” meg. Az asztaluknál egyébként felejthetetlen zamatú barackpálinkát is kínáltak!
A csokonyavisontaiak valódi kaszás étellel rukkoltak elő, a Somogy megyéből érkező csapat marhapörköltet készített Illó Margit-módra, tudtuk meg magától a menzát működtető névadótól, aki még dödöllével, csirkecombbal és libamájjal is kényeztette a zsűri ízlelőbimbóit. A pörkölt egyedi fűszerezése miatt viseli a nevét, paprikával és paradicsommal, illetve vörösborral dúsítják a kiadós, vegetáriánus-berkekben elképzelhetetlen ételt.
A csapatokat egyébként egy manchesteri vendéglő séfje, a portugál Vanessa Raquel, illetve Komlósi Mihály, a Vitézi Rend kulturális székkapitánya értékelte, majd szokás szerint minden csapatot díjaztak, hiszen a főzőverseny elsősorban a barátkozásról, a különböző vidékek gasztronómiai örökségének közelebb hozásáról és nem a versengésről szólt. A falunapok másik legnagyobb érdeklődést kiváltó mozzanatát a 60 méteres székely feltűrt puliszka készítése képezte. Több mint száz helybélire volt szükség, hogy az ételkülönlegesség elkészüljön, s bár a készülődés több mint két órát vett igénybe, az elkészült puliszka alig két perc alatt elfogyott.
Mária-búcsú felvonulással
A falunapok vasárnap Mária-búcsúval folytatódtak, meglehetősen szép látványt nyújtva, amikor résztvevői felvonultak a faluban. Szokás szerint az altorjai plébániánál gyülekztek, majd megindult a menet, amit a kézdivásárhelyi Tanulók Klubja fúvószenekara vezetett. Felvonultak a torjai cserkészek, a helybéli, a szentegyházi és a kaposvári huszárok, majd a népviseletbe öltözött helybéliek és csokonyavisontaiak is.
Az évszázados gesztenyefákkal övezett kis kápolnában nagyszámú hívő jelenlétében zajló eseményen a környékbeli papok mellett fejér László Ödön jelenlegi és Olosz Gergely volt szenátort is felfedeztük. A búcsús szentmisét Szabó Lajos kanonok, a sepsiszentgyörgyi Szent József-templom plébánosa celebrálta, prédikációt Kedves Tibor alsócsernátoni plébános mondott. A tiszteletes beszédében Szűz Mária anyai szerepére hívta fel a figyelmet, és arra buzdította a híveket, hogy imáikkal keressék meg a Magyarok Nagyasszonyát, kidomborítva a hit megtartó erejét. A szentmise végén Hatos Mihály, az altorjai Szent Miklós-templom plébánosa mondott köszönetet a híveknek a búcsú szervezésében nyújtott segítségért és az önkormányzatnak azért, mert szívén viseli az egyházi hajlékok sorsát.
Daragus Attila megerősítette: azon vannak, hogy felújítsák a község összes templomát, mind Futásfalván, mind Torján megújulnak a katolikus és a református egyházak tulajdonát képező istenházák. A szentmise a magyar himnusz, a Szózat és a pápai induló eléneklésével ért véget.
Hagyományőrzés és agrokiállítás
A kétnapos rendezvény során mezőgazdasági termékkiállítást is meg lehetett tekinteni, amin nagyméretű zöldségek és gyümölcsök voltak ízlésesen közszemlére helyezve. A teljesség igénye nélkül ragadunk ki pár nevet: Dobri Gábor kertjében focilabda méretű karalábé termett idén, Kádár Attila nagyméretű piros pityókát állított ki, Pánczél Tünde pedig remek zöldségkompozíciót mutatott be. Márton Piroska különböző méretű paradicsomból és paprikából készített kompozíciója is sokak tetszését elnyerte, akárcsak ifj. Luka Medárd összeállítása; ez utóbbinál egy madárijesztő vigyázott az őszi levelekkel keretezett dísztökökre és más kerti növényekre. Nem maradtak ki az apikultúrával foglalkozók sem, Pakocs István vegyes virágmézet, repcemézet és propoliszt, illetve tinktúrát állított ki egy olyan lép kíséretében, aminek kockái között mi Nagy-Magyarország körvonalait véltük felfedezni, de lehet, hogy tévedünk.
A falunapokat a 27 tagú, négy hónapja működő Bálványos Fiai Egyesület tevékenysége is színesítette, amely a sportcsarnok előtt jurtát állított fel, kézműves foglalkozásokat, játszóházat szervezett, és íjászkodásra is lehetőséget kínált. A falunapon ezen kívül szóhoz jutottak a torjai iskolások, este koncertek zajlottak, vasárnap este pedig tűzijátékban lehetett gyönyörködni.
Bartos Lóránt / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Reformációi emlékoszlop Mezőcsáváson
Múlt vasárnap meghitt ünnepség keretében emlékeztek a reformáció 500. évfordulójára Mezőcsáváson. Ez nemcsak a helyi református gyülekezet számára jelentett különleges pillanatot, hanem vendégeik számára is, ugyanis meghívták a nagyernyei gyülekezet és a nyírbátori testvérgyülekezet küldöttségét is. Az istentiszteleten Szász Attila nagyernyei lelkész hirdette az igét, Fazakas Ferenc Sándor nyírbátori lelkész köszöntőjét zenei előadás követte. A Maros menti gyülekezetet Nemes Gyula ernyei főgondnok mutatta be, majd Tavaszi Albert ernyei gondnok nyújtott át reformációs emlékzászlót a házigazdáknak, a gesztust Ilyés-Tóth Sándor csávási főgondnok köszönte meg. A helyi iskolások kézzel készített ajándékait György-Nagy Kinga helyi aligazgató adta át a nyírbátori Báthori Anna Református Általános Iskola igazgatójának, Sivadóné Cselenyák Dórának, aki Trefánné Bagdy Gizella volt igazgatóval együtt köszönte meg azokat.
Az ősi templom udvarán a csávási gyülekezeti kórus énekműsora teremtette meg a kellő ünnepélyes hangulatot ahhoz a pillanathoz, amikor Ilyés-Tóth Sándor helyi és dr. Báthori Gábor nyírbátori főgondnokok leleplezték a reformáció fél évezredes emlékére állított kopjafát, amelynek márványtáblája a zsoltáros szavaival hirdeti: „Áldott az Úr! Napról napra gondot visel rólunk szabadító Istenünk”. Az áldások után Gombos József, a Maros-Mezőségi Református Egyházmegye Presbiteri Szövetségének elnöke köszöntötte a gyülekezetet, és emléklapot nyújtott át a mezőcsávási presbitereknek. Ilyés Dénes presbiter szavalatát követően az ünnepség a helyi „rezesbanda” által kísért himnuszok eléneklésével és ünnepi asztallal ért véget.
GLIGOR RÓBERT LÁSZLÓ / Népújság (Marosvásárhely)