Márc. 31-én bensőséges hangulatban ünnepelte a Szivárvány gyermeklap fennállásának tizedik évfordulóját. A Szivárvány tulajdonképpen az 1980-ban megjelent Haza Sólymai gyermeklapból alakult. Zsigmond Emese főszerkesztő kérésére egyperces megemlékezéssel adóztak a nemrég elhunyt Marton Lili emlékének. - A legjobb hazai alkotók írták, rajzolták ezt a lapot is, mely nemhogy káros lett volna, ahogyan azt egyesek remélték, hanem éppenséggel egy új Napsugár-olvasó gárda kialakulásához járult hozzá. A lap húsz évfolyamát Szilágyi Domokos, Bajor Andor, Fodor Sándor, Kányádi Sándor, Marton Lili, Bálint Tibor, Lászlóffy Aladár, Jánky Béla írók neve fémjelzi. Egy gyermeklap sikere nemcsak az írókon múlik, hanem az illusztrátorokon is. Soó Zöld Margit, Unipán Helga, Forró Ágnes, Székely Géza, Venczel János neve mellé most már a fiatal generáció is felsorakozik. A gyermeklap ma is 22-24 ezres példányszámban jelenik meg. /Horváth Gyöngyvér: Tízéves a Szivárvány. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 1./

A jeles grafikus, Unipán Helga tervezte a Polis Könyvkiadó Prospero Könyveinek sorozatát és a Kettős tükörben megjelenteket. Ezt mutatja be a Kolozsváron május 12-én nyílt kiállítás a Barabás Miklós Céh Farkas utcai székházában. A megnyitón Botházi Mária Vitályos Ildikó színművésszel készített interjú kötetét ismertették. /(németh): A könyvtervezés művészete. Unipán Helga munkái a Barabás Miklós Céh székházában. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 13./

A Napsugár és a Szivárvány gyermeklapok olvasói körében ismerős Unipán Helga neve. Ott láthatták sok gyermekvers és -novella illusztrációja alatt. Művészi pályája során megannyi gyermekvers és -elbeszéléskötet képi megelevenítőjeként is találkozhattak vele. Tizenöt éve formálja a kolozsvári Polis Könyvkiadó arculatát címlapjaival, őt köszöntik születésnapján. /Dávid Gyula: Manók táncoltatója. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 17./

Erdélyi magyar könyvkiadók értékelték a tavalyi esztendőt, beszéltek a 2009-es tervekről. A kolozsvári Ábel Kiadót az 1990-es évek tankönyvkrízisének megoldására 2000-ben a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége alapította. A kiadó egyetemi jegyzeteket is megjelentet, és irodalmi kiadványt is jegyez: tavaly adták ki Cseh Katalin A Virágárus Bácsi című verseskötetét, közölte Szikszai Attila, az Ábel Kiadó kereskedelmi igazgatója. A kiadó weboldaláról is megrendelhetők a kiadványaik. A kolozsvári Erdélyi Híradó Könyvkiadó a tehetségkutatásra és a fiatal szerzőkre koncentrál. Az Előretolt Helyőrség Könyvek sorozatában már több mint ötven könyv jelent meg, itt debütált a fiatal erdélyi magyar írók jó része. „Nálunk teljes szólásszabadság van, és a nyomdafesték is bármit megtűr, ha úgy véljük, ez érdekelni fogja az olvasóközönségünk java részét kitevő diákságot” – mondta Orbán János Dénes, az Erdélyi Híradó Kiadó igazgatója. „Két átütő tehetségű debütánsunk volt, Jancsó Noémi és Varga Borbála. Piros autó lábnyomai a hóban címmel pompás gyerekkönyvet publikált Fekete Vince, Papp Attila Zsolt pedig második verseskönyvével, a Fogadó a senkiföldjénnel váltotta be a hozzá fűzött reményeket” – összegzett az igazgató. Az idei év egyik fontos irodalmi eseménye Nagy Kálmán A csodaszampó című könyvének megjelenése lesz. Ez a gyerekeknek szóló Kalevala-átdolgozás egykor ifj. Szervátiusz Tibor illusztrációival a Jóbarátban jelent meg sorozatban. Megjelenik László Noémi kézirata, Farkas Wellmann Endre válogatott és új versei, és Ármos Lóránd is beküldte második kötetét, a Helyőrség-sorozatban pedig Dobai Bálint, Pethő Lorand és Varga Melinda kötetei készülnek. „Egyedülálló talán az is, hogy több nyelven jelennek meg könyveink, mindeddig magyarul, románul, angolul, franciául, németül, szerbül, bolgárul, albánul” – tájékoztatott Visky András, a kolozsvári Koinónia Kiadó igazgatója. Az igazgató jelentős megvalósításként könyvelte el a fiatal román drámaírók antológiáját, a budapesti Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézettel közösen jegyzett Kovács Ildikó-emlékkönyvet, Láng Zsolt provokatív Tója vagy tottja? című könyvét. Jelentősek a Koinónia gyermekkönyvei is: a Kincses Könyvek sorozatának újabb darabjában Marosvásárhely történetéről olvashatnak, és Zágoni Balázs Barni-mesék sorozatának második kötete is megjelent karácsonykor Barni Berlinben címmel. „2009-ben egy tehetséges induló prózaírót mutatunk be, Máté Angit, akinek a Mamó című kisregénye minden bizonnyal az év egyik irodalmi eseménye lesz. Jön Selyem Zsuzsa Erdei politika című könyve, de Vida Gábor mesekönyve is megjelenik Noé, az indián meg a dinók címmel. Megjelenik magyarul Mihail Sebastian Napló 1935–1944 című fantasztikus könyve Vallasek Júlia fordításában. A színházi művek között Upor László kitűnő Stoppard-monográfiája jelenik meg, valamint a francia Miriam Bloedé könyve Nagy József színházművészetéről. „A megjelentetett címek számát tekintve elmaradtunk a korábbi esztendőktől. Viszont az év végére sikerült néhány nagyon fontos könyvet kiadnunk. Gondolok itt Brandolini kétnyelvű Dialogusára, Murádin Jenő A megsebzett szobor című kötetére, a három versantológiára: 101 vers Európáról, 123 vers Nagyenyedről és 101 vers Brassóról, Biró József gyűjteményes kötetére, az Erdély beszélő köveire, vagy Balázs Sándor nagy ívű vállalkozásának első kötetére: Magyar képviselet a királyi Románia parlamentjében. Idén reményeink szerint tanulmánykötetet adunk ki Kelemen Lajos összegyűjtött írásaiból, Csetri Elektől, Balázs Sándortól. Két képzőművészeti tárgyú kötetet tervezünk két jeles kolozsvári festőművészről: csakhogy míg a Miklóssy Gábor munkássága viszonylag jól ismert, addig a Kolozsvárról indult Corini Margitról, csak a szűk szakma tud valamit. Készítjük John Paget Magyarországról és Erdélyről szóló nagy munkájának bővített újrakiadását és Szalárdi János krónikájának szemelvényes kiadását a Téka-sorozatban” – adott képet H. Szabó Gyula, a Kriterion Könyvkiadó igazgatója. A marosvásárhelyi Mentor Kiadó 2008-ban 43 új kötet adott ki. „Nagyon sok közülük míves, igen sok munkát igénylő, úgynevezett nehéz könyv volt” – nyilatkozta Káli Király István, a marosvásárhelyi Mentor és Líra kiadók igazgatója. 2009-ben körülbelül 35 könyvet adnak ki. „Nagyon jó évet zártunk, 2008-ban 61 címet adtunk ki” – vont gyors mérleget Tőzsér József, a csíkszeredai Pallas–Akadémia Könyvkiadó igazgatója. A szépirodalom az elsődleges, de nagy hangsúlyt helyeznek a képzőművészeti és turisztikai kiadványokra is. A Műterem-sorozat köteteiben az 50 évesnél idősebb művészek munkásságát mutatták be. Életjel címmel új sorozatot indítanak, amelyben a hetvenévesnél idősebb művészek életművét ismertetik. Az első kötet Gaál András festőművész munkásságáról szól, majd Kákonyi Csilla és Márton Árpád következik. Január 6-án különleges eseménnyel ünnepelt a kiadó: egy tárlatnyitó keretében Tőzsér József a könyvműhely 500. kötetének első példányát bemutatta: Pomogáts Béla Magyar Irodalom Erdélyben című sorozatának az első két, összevont kötetét, amely az 1909–1944 közötti időszakot öleli fel. A sikerek mellett két kolléga távozása miatt veszteségeket is megért tavaly a kolozsvári Polis Kiadó – közölte Dávid Gyula, a Polis Kiadó igazgatója Újabb kötettel gyarapították a Balassi Kiadóval közösen útjára indított Bánffy Miklós-életműsorozatot: karácsonyra megjelent a harmadik, az író összes novelláit tartalmazó kötet, és előkészületben van a negyedik is: Bánffy Miklós drámái. Fontos kiadványukként említette Benkő Levente Az őszinteség két napja című dokumentumkötetét a romániai magyar írók 1956-os kiállásáról, valamint a Kriterion gyergyószárhegyi írótáborainak dokumentumait tartalmazó Szekértábor a Szármány-hegy alatt című könyvüket. „Sikerkönyvként” az igazgató Murádin Jenő a kolozsvári Mátyás-szoborról és alkotójáról, Fadrusz Jánosról írott, 2002-ben megjelent könyvét említette, amelyet az Unipan Helga könyvtervező által újragondolt kivitelben, a korábbinál sokkal gazdagabb képanyaggal tavaly újra kiadtak. A Polis hozza majd a minden eddiginél teljesebb Dsida-összest, amelyet Láng Gusztáv ajánlott fel a kiadónak. Ott van még a Molter-levelezés 1938–1944-es évek izgalmas írói leveleit tartalmazó negyedik kötete. Az 1992-ben alakult csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadó elsődleges céljának a romániai magyar kisebbséggel kapcsolatos kiadványok megjelentetését tekinti. Magyarhermány kronológiája rekordidő alatt fogyott el, a Sztálin és a székelyek című könyvükből sem sok maradt. A marosvásárhelyi könyvvásár legszebb könyv- versenyében tavaly a Pro-Print kapta az első és a második díjat is a Székelyföldi vízkerekek, valamint a Szép és kies kertek című kiadványaiért, összegzett Burus Endre, a Pro-Print Könyvkiadó igazgatója, aki a már meglévő sorozatok, a Magyar kisebbség könyvtára, Források a romániai magyarság történetéhez, valamint az Ignácz Róza-életmű bővítését és több más kiadványt is tervez a 2009-es esztendőre. /Új könyvek 2009-ben. = Krónika (Kolozsvár), jan. 7./

„Ezzel az albummal az Erdélyi Múzeum-Egyesület alapításának 150. évfordulója alkalmából – ha csak jelképesen is – visszaadunk a közönségnek egy töredéket abból a kincsből, amelyet valaha alapítói és a későbbi idők lelkes adományozói az erdélyi közösségnek adományoztak. Az Erdélyi Nemzeti Múzeum egykori képtárának néhány, erdélyi tájakat, városokat ábrázoló Rohbock-metszetéről van szó, amelyek annak idején az Erdélyi Múzeum-Egyesület értékes gyűjteményeinek részét képezték”– írta a Rohbock-album /Claudia M. Bonta: Ludwig Rohbock, Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2009./ előszavában Dávid Gyula. A kerek évforduló jegyében napvilágot látott kötetet Unipán Helga tervezte, kísérőszövege Claudia M. Bonta hozzáértését dicséri. Ludwig Rohbock a korra jellemző, részleteiben aprólékosan kimunkált, természethű rajzokban és akvarellekben örökítette meg a 19. századi Magyarország és Erdély jellegzetes tájait, épületeit. Nemrég Lugossy Lugó László és Nagy Balázs fényképezőgéppel kereste fel a Ludwig Rohbock megörökítette tájat, épületeket. Felfedezőútjukon szinte érintetlenül megtalálták mindazokat a tájképfestői támpontokat, amelyeket a művész a 19. században rögzített. A háromnyelvű (magyar, román, német) kötet Kerekes György és Elena Viorel igényes fordításában jelent meg. /19. századi úti grafikák. Erdély, ahogyan Ludwig Rohbock látta. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 15./

Magyar színészet kisebbségi sorban
Színészlexikonról van szó, amely több szempontból is figyelemre méltó. Hiánypótló a „határon túli” magyar színjátszás történetét összegző lexikonszerű munkák sorában; az eddigi legteljesebb kísérlet egy korszak erdélyi színjátszó személyi adattárának létrehozására. Kötő József szerényen „egyszemélyes” gyűjtőként és szerkesztőként definiálja önmagát a kötet előszavában, és az eredmény valóban impozáns. Erdélyi születésű és itt élő, tevékeny közéleti és kultúraszervező személyiségként, valamint kutatóként a tárgy iránti elkötelezettség, a szó szoros értelmében is vett otthonosság, magabiztosság (némelykor már-már jószándékú elfogultság) vezérelte a szerkesztésben. Az erdélyi magyar színházi élet legfontosabb képviselői – Janovics Jenő, Poór Lili, Szentgyörgyi István, Forgách Sándor és még sokan mások (jórészt mindazok, akik az eddig készült határon túli színészek lexikonából valamilyen okból kimaradtak) – részletes pályaképekben, mikromonográfiákban jelennek itt meg. A szócikkek “fehér foltjai” (születési vagy elhalálozási adatok, szereposztások, pályaképek töredékessége) a munka nehézségi fokát és a folytatás fontosságát jelzik, valósággal felszólítják az olvasót az együttműködésre. A kötet másik fontos hozadéka, hogy a színészportrék mellett tartalmaz több, a korszakhoz kapcsolódó fogalommeghatározást, intézménytörténeti és összefoglaló címszót (pl. Kolozsvár játszóhelyei, Országos Színész Egyesület és Nyugdíjpénztár, hatalomváltás az erdélyi magyar színjátszásban stb.). Ez azzal magyarázható, hogy a kötet a szerző bevallása szerint a két világháború közti erdélyi színjátszás monográfiájaként indult – ily módon nyer értelmet a könyv főcíme is: Közhasznú esmeretek tára. A színészek életpályája legtöbbször a tárgyalt időhatárokon belül kerül bemutatásra, máskor előzményekre vagy későbbi életutakra is pillantást vethetünk úgy, hogy a kötet utat nyisson a jövőben megírandó színészportrék előtt is, a (megírandó) monográfiák reményén túl pedig azért, hogy az erdélyi színjátszást bekapcsolja a mai magyarországi vagy a nemzetközi színházi élet áramkörébe. Az 1919-1940 közötti időszak a romániai magyar kisebbségi sorba szorult nemzeti közösség védekező, ugyanakkor kultúrateremtő és -őrző korszaka, mint ilyen: fénykorszak. De talán soha nem öltött olyan méreteket a színésztársadalom emigrációja Magyarországra, sőt a tengeren túlra, mint ebben, és az ezt követő kommunista rendszerben. A hagyományaiból építkező társadalom azonban minden elnyomó rendszerben képes újratermelni önmagát, megőrizni nemzet- és önazonosságtudatát – ennek bizonyítéka a jelen kötet is. Előzményeiként elsősorban a határon túli színjátszást is feltáró színművészeti lexikonok, színháztörténetek szolgáltak, de nem elhanyagolandók a korszakra vonatkozó almanachok sem. Forrásértékűek a civil személyektől származó új adatok, továbbá a levéltári anyagok, az egyházi és temetkezési hivatalok nyilvántartásai. A legkorábbi színészlexikon, amely a határon túli színészetet is számba vette, Schöpflin Aladár szerkesztésében jelent meg 1921-31-ben négy kötetben Magyar színművészeti lexikon címmel. Léteztek ugyan előzmények – lásd az 1908-as Magyar színészeti lexikont –, de részben a háború miatt, részben a munka úttörő jellege okán torzóban maradtak. (Ez utóbbi munka jórészt egyetlen személy, Erődi Jenő erőfeszítéseit dícséri, aki elkészítette a Schöpflin Aladár Magyar színművészeti lexikona alapját képező adatbázist.) Kötő József azonban hiányosnak ítéli e lexikon információs anyagát, mert elsősorban az Országos Színészegyesület és Nyugdíjintézet tagjait öleli fel, amely tagtoborzását még Trianon előtt végezte. Az említett művel szinte egyidőben jelent meg Magyarországon egy lexikoncsalád, amelynek egyik darabját Németh Antal szerkesztette, 1930-ban jelent meg Színészeti lexikon címmel, két kötetben. Ez a munka azonban csupán egyetlen szócikkben ismerteti az erdélyi színjátszást, s így nem nyújthat átfogó, részletesen árnyalt képet a hazai viszonyokról. A következő lexikonra viszonylag hosszú ideig kellett várni a kedvezőtlen társadalmi-politikai körülmények miatt: 1969-ben jelent meg Hont Ferenc szerkesztésében a Színházi kislexikon, amely szűkre szabott keretek között, 536 lapon mutatta be a világszínjátszást és a magyart egyaránt, „a szocialista kultúrpolitika eszmekörében pedig tudomást sem vett arról, hogy kisebbségi sorsban is működhet önálló entitást képező kultúrkör.” – írja és minősíti a vállalkozást Kötő József könyvének előszavában (6. oldal). A valódi áttörés 1994-ben történt meg dr. Székely György főszerkesztésében, egy ötventagú alkotóközösség közreműködésével született meg az első átfogó jellegű színházi adattár Magyar színházművészeti lexikon címen. Ez a kötet már tekintettel van Erdély színházi életére is, de előtanulmányok hiányában csak kevés, szűkszavú és hiányos adatolású pályaképet tud felvonultatni. Az első, kifejezetten határon túli színjátszásra összpontosító lexikonokat Enyedi Sándor szerkesztette: Rivalda nélkül, a határon túli magyar színjátszás lexikona. Bp., 1999, valamint Színészek, színházak, városok. A határon túli magyar színházművészet kislexikona, 2005. Ezek a kötetek már felismerik a sajátos, a magyarországitól – többnyire Budapest-központútól – eltérő, regionális jelleget a kisebbségi helyzetben alkotó színművészek alkotómunkájában: a színház nemzeti identitást őrző és kultúrateremtő szerepét. A továbbiakban ennek a két lexikonnak a rövid ismertetésével is foglalkozunk, mint a jelen recenzió tárgyát képező könyv közvetlen előzményeivel. Az időben korábbi kötet az 1994-es lexikon alapelveit követi, kiegészítéseként indult útjára, a Rivalda nélkül – címéhez méltóan azokról a művészekről és intézményekről kívánt szót ejteni, akik és amelyek „rivalda nélkül” maradtak, érdemtelenül váltak a feledés tárgyává, holott heroikus harcot vívtak a megmaradásért, hűségesek maradtak hagyományaikhoz, és ezekből táplálkozva teremtettek új, sajátos színezetű színházi nyelvet. A kisebbségi sorban élő magyar művészeken kívül itt azokról is szó esik, akik nem voltak magyar anyanyelvűek, de támogatták az itt élőket, vagy vendégjátékaikkal termékenyen hatottak a helyi, regionális színművészet alakulására. A kötet a teljesség igénye nélkül született, nem ismétli a korábbi lexikonok szócikkeit, ténylegesen azokról szól, akiket érdemtelenül elfeledtek. Ugyanakkor szól azokról a helységekről is, ahol a magyar színtársulatok rendszeresen felléptek, de amelyek az idők folyamán szintén perifériára szorultak, vagy teljesen kiestek a köztudatból. Ezeknek közismert nevét közli, de zárójelben jegyzi a megye nevét, amelyhez 1867 és 1918 között tartoztak, illetve a hatalomváltás utáni idegen elnevezést és az ország nevét, amelyhez a jelenben tartoznak. Az intézménynevek címszavai szintén kiegészülnek helységnevekkel, ha a társulat működése egy városhoz volt köthető. Operák, operettek szerzői esetében a zeneszerző neve jelenik meg, táncjátékoknál a koreográfus és a zeneszerző. A korábbi kötettől lényegesen eltér ez utóbbi abban az aspektusában, hogy a színészeket a címszóban művésznevükön találjuk meg, ezt csak kiegészítik az egyéb névváltozatok. A korábbi „főbb szerepei” kategória helyett a szereposztások leltára bevallottan is csak szemelvényszerű az esetek egy részében, nyilván az adatok hiánya miatt. A későbbi Enyedi-kiadvány folytatja az 1999-ben megjelent kötetet, a magyar színházművészet kevéssé ismert részét tárja fel: a latin-amerikai színjátszást, vagy a Kolozsvári Állami Magyar Opera művészeit mutatja be, és olyanokról is szól, akik még ma is élnek, esetleg aktív társulati tagok és rendszeresen fellépnek. Mindezek mellett továbbra is a színjátszók állnak a kötet középpontjában, ez az anyag pedig kiegészül azokkal, akik a színészek pályájának feltárását végezték el. Az első Enyedi-kötet kimondatlanul, de nyilvánvalóan monografikus igénnyel íródott, az addig megírt színháztörténetek átdolgozása egy könnyebben lapozható és a gyors tájékozódást segítő műfajjá, lexikonná. Nem pusztán színészek, direktorok jegyzéke, a legrészletesebb szócikkek a különböző települések magyar színjátszását mutatják be. Az utóbbi kötet középpontjában inkább az életutak, színészpályák tömör, lexikonszerű adatai állnak.
Kötő József könyve Enyedi Sándor köteteivel – az eddigi pár száz szócikkel –ellentétben közel 1500 olyan szócikket tartalmaz, amelyek kizárólag az erdélyi régióhoz kapcsolódó művészek, intézmények, fogalmak leírását adják, és ragaszkodnak a címben kijelölt időintervallumhoz (1919–1940), nagyjából a két világháború közti erdélyi színházi élet feltárásához. Ez a korszak elsősorban Janovics Jenő kolozsvári színigazgató, intézményszervező elszánt munkájával fémjelezhető, mellyel a román hatóságok diszkriminatív adóztatási és kulturális intézkedéseit próbálta ellensúlyozni hosszú éveken át, a folyamatos anyagi csődszéli állapot, válságba jutott társulatok idején. Rendszeresen párbeszédet folytatott az éppen aktuális román kultuszminiszterekkel, filmgyártással próbált jövedelmet biztosítani színészei számára, amennyiben tehette, színházi vendégjátékok szervezésével tartotta a kapcsolatot az anyaországbeli színjátszással és a pesti hírneves művészekkel, jelentős anyagi támogatásban részesítette a kolozsvári színházat – és természetesen továbbra is rendezőként, megőrizte a nagy klasszikusokat (Shakespeare, Molière) színpadon, de utat nyitott a kortárs, fiatal drámaírók munkái előtt is Tamási Áron, Bárd Oszkár, Gulácsy Irén, Karácsony Benő, Nikodémusz Károly és Molter Károly de akár Molnár Ferenc műveivel is). Ebben az időszakban jöttek létre a színészegyesületek, amelyek arra törekedtek, hogy a színházak mintegy „magánvállalkozásokként” működjenek, s így a lehető legkevésbé függjenek a központi, állami ellenőrzéstől. Minden diszkriminatív intézkedés mellett az erdélyi színház így tudott fennmaradni s játékteret biztosítani azoknak a tehetséges színészeknek, akiknek nevét a jelen kötet hivatott megőrizni a feledés ellenében. A szócikkek feltüntetik a szereplő személyek korábbi (bece)nevét, a művésznők asszonynevét, adott esetben a színjátszó személy házastársának a nevét. Mindez kiegészül személyenként az anya nevével is – ami az egykorú kötelező személyi nyilvántartás része volt –, illetve a színész szerepkörének megjelölésével. Az itt közreadott adatok a jövőbeni színészportrék, monográfiák megírásában lehetnek segítségére a kutatónak, a jelen kutatómunkájában viszont az illető színész könnyebb plakát-, műsorfüzet-, kritikabeli beazonosítását teszik lehetővé. A kötet különlegessége, hogy nemcsak a városok, helységek monográfiáját, hanem egyes színészek részletes pályaképét is, mikromonográfiáját is megvalósítja (így például a szerző hangsúlyozza a Helikon 2009/24. számában közölt, vele készített interjúban, hogy ilyen hiánypótló és kidolgozott életmű a Forgách Sándoré). Egyes szövegek egykorú forrásokból származó fényképekkel egészülnek ki, amelyek – hála a jelen technikai képfeldolgozó vívmányainak – igen jó minőségűek. Mindezek mellett kortörténeti fogalmakat (pl. hatalomváltás, 85–88. o.) vagy színházi terminusokat (pl. díszlettervezés, 46–48. o.) is részletez a kötet.
A Dávid Gyula által szerkesztett kötet Unipan Helga tervezésében mind a színházrajongó, mind pedig a kutató számára hasznos stúdium, amelyből átfogó képet lehet nyerni a két világháború közötti erdélyi színjátszásról és amely múltba tekintő magyarázata is az erdélyi színház jelen állapotának. Kötő József: Közhasznú esmeretek tára. Színjátszó személyek Erdélyben (1919-1940) 2009., Kolozsvár, Polis Könyvkiadó.
Tőkés Orsolya, Helikon (Kolozsvár)

Képes könyv-jelző Erdélyből
Noblesse oblige, azaz a nemesség kötelez – ötlött föl bennem a Kántor Lajos szerkesztésében a kolozsvári Korunk Komp-Press kiadónál 2011-ben megjelent Könyv, grafika – Könyvművészet Erdélyben (1919–2011) című kötetet lapozgatva. Nem kis merészség szükségeltetik ugyanis ahhoz, hogy ilyen tartalmi, formai, tér és időbeni mélységet sejtető, átfogó címhez igazodó kötet kerülhessen az olvasó asztalára. Hogy a külcsín megfeleljen a belbecsnek. Merthogy ez a mindenkori szép könyv és jó könyv ismérve.
A külcsín első szempillantásra vételezhető is: a kötet visszafogottan, nemesen elegáns külalakjával, tipográfiájával a nagy elődök nyomdokaiba lépett, de természetesen a modern kor követelményeivel, technikai lehetőségeivel is számoló Könczey Elemér hozzáértését, ízlését, ötletességét dicséri.
Ami pedig a belbecset illeti, a szerkesztő mindjárt a bevezetőben tisztázza: a kötet Korunk és Kriterion központú, tehát elsősorban a folyóirat és a könyvkiadó vonzáskörzetére helyezi a hangsúlyt, a két szerkesztőség holdudvarához tartozó könyves embereket, grafikusokat, írókat, műkritikusokat helyezi előtérbe. „Grafikus életművek, egykori Tóth Samu-tanítványoké, kerülnek a figyelem középpontjába”.
A múlt század eleji eseményekre, többek között a Kós Károly-féle, Sztánához kötődő manufakturális, darabonkénti „könyvtermelésre”, valamint a könyvtervezés és illusztráció két világháború közti látványos fellendülését elősegítő művészgárda tagjainak tevékenységére Murádin Jenő utal történelmi visszatekintőjében. És az Előzmények fejezethez tartozik Székely Sebestyén György színes helyzetképe is arról, miként estek a hozzá nem értés és politikai dogmák áldozatául Incze János Dénes meseillusztrációi. Majd a Kriterion műhelyébe nyerünk bepillantást Domokos Géza, Dávid Gyula, Árkossy István, Kántor Lajos és Csapodi Miklós Deák Ferencet, Cseh Gusztávot, Paulovics Lászlót, Tóth Lászlót, Árkossy Istvánt, Bardócz Lajost és Kancsura Istvánt bemutató méltatásai révén. Az írottak igazolásául szolgálnak a főként Kriterion munkatársak által készített színes könyvborítók.
A Korunk-közelben fejezet az 1960–2002 közötti Korunk számok könyvről, tervezésről, grafikusokról szóló anyagaiból nyújt ízelítőt, Kántor Lajos pedig a folyóirat arculatváltozásait és képanyagát elemzi: „...sorozatok, rovatok tördelésében, lapszámok vizuális tervezésében – mondhatni könyvgrafikai ötletek megvalósításában – sietett segítségünkre mindenekelőtt Deák Ferenc, mellette Cseh Gusztáv, Paulovics László, Árkossy István, Unipán Helga. A Korunk Galéria működése (1973 márciusától) erősítette ezeket a kapcsolatokat, a «honorálás» így válhatott jelentőssé.”
A könyvművészet és képzőművészet szimbiózisáról Deák Ferenc fejti ki nézeteit. Majd a Korunkban napvilágot látott illusztrációk (Árkossy István, Balázs Péter, Bencsik János, Cseh Gusztáv, Deák Ferenc, Kopacz Mária, Paulovics László, Simon Sándor, Sipos László, Soó Zöld Margit, Surány Erzsébet, Tóth László, Unipán Helga munkái) kaptak helyet a kötetben, valamint többek között Gy. Szabó Béla, Szervátiusz Tibor, Plugor Sándor, Damó István, Unipán Helga, Buday György, Bencsik György, Sipos László könyvgrafikáiról szóló írások olvashatók Banner Zoltán, Bölöni Sándor, Farkas Árpád, Mezei József, Józsa István és ismételten Kántor Lajos tollából. Aki nem csak szerkesztette, hanem írásaival jelentős mértékben gazdagította is a kötetet. A Korunk értékteremtő és -közvetítő szerepének többrendbeli kidomborítása – részéről – egyfajta szolgálat. Aminthogy szolgálat a fiatal tehetségek istápolása is, akik írásaikkal, grafikáikkal szintén helyet kaptak az antológiában. Az erdélyi könyvművészet, grafika folytonosságáról Könczey Elemér, Damokos Csaba, Keszeg Ágnes, Részegh Botond, Csillag István, Hajdú Áron kezeskedik.
Mint minden összegzésre törekvő kötet, természetszerűleg, a Könyv, grafika sem lehet mentes némi szubjektivitástól. Tény viszont, hogy nagy mértékben éppen a Korunk és a Kriterion teremtett leginkább lehetőséget a képzőművészek számára grafikusi, illusztrátori erényeik megcsillogtatására.
Némi hiányérzet azonban csak maradt bennem a kötet olvasását követően. Meglehet, ez már az én szubjektivitásom számlájára írható: a családi kedvencünknek, Fodor Sándor Csipikéjének konkrét alakot teremtő, kiváló illusztrátor és festő, Rusz Lívia nevét ugyanis hiába kerestem. Igaz ő főként a Napsugár jegyében alkotott, de ahogyan elvétve más műhelyek munkatársai is szerepeltek a kötetben, úgy neki is juthatott volna bár említésnyi hely. Ahogyan – többek között – például Andrásy Zoltánnak, Venczel Jánosnak is. Egyébiránt a Napsugár gyermeklap köré csoportosult kiváló grafikusi alkotóműhely – a régi és a jelenlegi – megérdemelne egy antológiát. Jelen kötet szereplőinek zöme „napsugaras” is volt, akikről Bálint Tibor találóan jegyezte meg, hogy „a szín és vonal bűvészeinek és bűvészinasainak egész serege fogott össze, hogy a lap homlokzatáról sugárzó fehér fényt felbontsa, mozgásba hozza, alkalmassá tegye tündérjátékokra, a képzelet röpítésére, vágyak és ébredő álmok beteljesítésére, múlt, jelen és jövő megelevenítésére.” .
Jó grafikusokról, szép könyvekről szépen szól a Könyv és grafika.
NÉMETH JÚLIA
Szabadság (Kolozsvár)

Hármas Polis-könyvbemutató a Minervánál
A Polis Könyvkiadó három új kötetét ismerhették meg az érdeklődők pénteken délután a Minerva Művelődési Egyesület Cs. Gyimesi Éva termében. Dávid Gyula kiadóigazgató köszöntője után A bonchidai Bánffy-kastély című kötetet méltatta Hegedüs Csilla, a Transylvania Trust Alapítvány ügyvezető igazgatója. Hangsúlyozta: Gy. Dávid Gyula műépítész kezdeményezése, hogy körbejárja az egykor „Erdély Verszáliája” néven emlegetett kastély múltját és jelenét, nem új keletű. – Nekünk, akik a helyreállítással foglalkozunk, mindennapi bibliánk volt a 2001-ben napvilágot látott kiadvány. Ez az egyik legalaposabban és legkomolyabban dokumentált szakkönyv, ami valaha megjelent a témában, s amelyet tíz év után is hasznosan forgatunk – mondta Hegedüs Csilla, hozzátéve: míg az első mű inkább a szakmabeliekhez szól, a mostani kötet azt az olvasóréteget célozza meg, akik az átlag turistánál mélyrehatóbban szeretnék megismerni a bonchidai Bánffy-kastélyt.
Hogy múlt, jelen és jövő szerencsésen találkozhat a könyvben, a szerző alapos munkája és szakmai alázata mellett a kiadványt tervező Unipan Helga hozzáértését dicséri, „aki látta maga előtt, hogy milyen volt, milyen most, és milyennek kellene lennie a kastélynak és ennek a kötetnek”. Az alapítvány ügyvezető igazgatója reményét fejezte ki, hogy a mű nemsokára angol nyelven is megjelenhet, s hogy egy következő kötet bemutatója apropóján újabb megvalósításokról számolhatnak be a Transylvania Trust munkatársai.
Férj és feleség belső, olykor konfliktusos életét tárja a nagyközönség elé a Kós Károly eddig kiadatlan leveleit tartalmazó Édes Idám! című könyv, amelyet Benkő Samu akadémikus ajánlott az egybegyűltek figyelmébe. – Hogy a túlnyomórészt az első világháború éveiben, férjének konstantinápolyi kiküldetése során folytatott levélváltás mit jelenthetett Kós Károlynénak, azt bizonyítja a tény, hogy 1944. őszén, amikor eltávoztak a sztánai Varjúvártól, a feleség a retiküljébe tette ezt a levélcsomagot – magyarázta a sajtó alá rendezési munkálatokat végző Benkő Samu.
Megtudtuk: Sas Péter művelődéstörténész kutatásai során beigazolódtak az akadémikus korábbi sejtései, hogy a Kós-unoka, Czeglédy Enikő hűségesen őrzi a leveleket. Ekkor derült ki, hogy az unoka csak abban az esetben járul hozzá a levelek közzétételéhez, ha önálló kiadvány formájában, Benkő Samu gondozásában adnák ki őket. Ennek nyomán pedig, a budapesti Mundus Egyetemi Kiadónál 2003-ban, Sas Péter szerkesztésében megjelent Kós Károly levelezésecímű kötet után egy újabb érdekes és különösen értékes munka kerülhetett az olvasó asztalára.
A folytatásban Egyed Ákos akadémikus ismertette Incze László, a kézdivásárhelyi Céhtörténeti Múzeum nemrég elhunyt igazgatójának A rendtartó székely város. Tanulmányok Kézdivásárhely és múzeuma történetéből című könyvét. Elhangzott: múzeumi munkája során Incze László a céhes város történetének tanulmányozásával is foglalkozott, s közbenjárt annak érdekében, hogy a magyar közösség megismerje Kézdivásárhelyt. Válogatott tanulmányokat tartalmazó kötetében a város múltja és jelene mellett megelevenedik a múzeum története, továbbá működéséről, felépítéséről, képzőművészeti anyagáról is hasznos információkat tudhatnak meg az érdeklődők, hangzott el az est folyamán.
FERENCZ ZSOLT. Szabadság (Kolozsvár)

Polis-könyveket mutattak be a Minerva-házban
Várostörténetről, vallásról, irodalomról és művészetről egyaránt szó esett a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termében kedden délután tartott könyvbemutatón, ahol a Polis Könyvkiadó három új kötetével ismerkedhettek meg az érdeklődők. A rendezvényen Gaal György Képes Kolozsvár című könyvének szövegében bővített és képanyagában megújított második kiadását, a Gábor Csilla szerkesztette Keresztyéni felelet című kötetet, valamint a Bánffy-életműsorozat legújabb, Emlékezések – Irodalmi és művészeti írások című kiadványát mutatták be.
Dávid Gyula, a kiadó vezetője mindenekelőtt a múlt pénteken elhunyt Deák Ferenc grafikusművészre és könyvtervezőre emlékezett, hangsúlyozva: szerette az embereket, és őt is nagyon lehetett szeretni. – Jó kolléga volt, ugyanakkor szakmájának kiváló mestere, aki sok fiatalt indított el a pályán. A szép könyv volt fontos számára, de korántsem úgy, hogy a borítón föltétlenül az ő neve szerepeljen – magyarázta az irodalomtörténész, utalva ugyanakkor arra is, hogy Deák Ferenc gazdag pályafutásának áttekintése egyelőre várat még magára, remélhetőleg ez is elkészül nemsokára.
A 16–17. században, a reformáció első korszakában Magyarországon és Erdélyben zajlott katolikus–protestáns hitvitákat tekinti át a Keresztyéni felelet című kötet, amelyet a folytatásban Jakabffy Tamás méltatott. Megjegyezte: a könyv lapozgatása során egyebek mellett a hitvitákat kiváltók motivációiról, valamint a Biblia és az eklézsia közötti ősszefüggésekről is értesülhet az olvasó, a függelékben pedig a szerzők életrajzi adatait is megtalálja. Az egyháztörténeti és filológiai szempontból is fontos kiadványt összeállító Gábor Csilla megjegyezte: a hitvita-irodalom összességében egészen mást jelent a ma embere számára, mint annak idején. Szerkesztőként főként a kapcsolatrendszerek és a különböző nézőpontokat motiváló tényezők érdekelték, a szövegek értelmezése helyett pedig az érveléstechnikák bemutatására törekedett.
Gaal György Képes Kolozsvár című kötetét ismertetve Murádin János Kristóf kiemelte: hálás feladat várostörténettel foglalkozni, hiszen idővel új információk kerülnek felszínre, amelyek jócskán bővíthetik, felülírhatják ismereteinket. – Tapasztalataim szerint a fiatalok nem igazán ismerik a magyar Kolozsvárt, vagy nem föltétlenül rendelkeznek a legpontosabb információkkal vele kapcsolatban. Különösen fontosak ezek a munkák, hogy az ember eligazodjon Kolozsváron, otthon érezze magát a városban – jelentette ki a történész. Hozzáfűzte: Gaal György a város megismerésének és megismertetésének szentelte az életét, kötete pedig nem csupán a kolozsváriakat és az erdélyieket célozza meg, hanem az összmagyarságot is, szerte az egész világban. A Képes Kolozsvárt viszont érdemes lenne románul is megjelentetni, hogy „a velünk együtt élő román közösség is megismerje a magyar Kolozsvárt”. Murádin János Kristóf reményét fejezte ki továbbá, hogy a szerző ahhoz is kedvet kap, hogy a negyedek történetét bemutassa, ezáltal ugyanis még teljesebb képet nyerhetünk a helyről, ahol élünk.
Gaal György köszönetet mondott mindazoknak, akik közreműködtek a tetszetős könyv megjelentetésében, többek között Unipan Helgának, aki az est folyamán bemutatott másik két kötetet is tervezte, valamint mindazoknak, akik fényképeiket bocsátották rendelkezésére.
Befejezésül Dávid Gyula beszélt a Bánffy-életműsorozatban megjelent Emlékezések – Irodalmi és művészeti írások című kötetről, amelyben a sokoldalú író-művész visszaemlékezései (Emlékeimből) és töredékben hátrahagyott politikai emlékirata (Huszonöt év) mellett pályájának eddig ismeretlen oldalával is megismerkedhetünk – a kortársakról írott kisesszéi, Az ember tragédiája rendezéseiről szóló tanulmánya, valamint a Martinovics című drámájához írott kommentárja révén. Dávid Gyula megjegyezte: a Bánffy Katalinnal, az író és politikus Marokkóban élő lányával való ismeretségük révén 1998 óta szinte minden évben megjelentethettek egy-egy Bánffy-művet. Ami pedig a folytatást illeti, mint mondta, érdemes lenne közelebbről tanulmányozni Bánffy Miklós külügyminiszteri tevékenységét, hiszen ez is rengeteg érdekességgel szolgálhat az utókor számára.
FERENCZ ZSOLT
Nyugati Jelen (Arad)

Demény Péter: „Ünnepetek az én nagy örömöm”
– Figyelő, színházszerető embernek tudom, remélem magam, s noha nem lettem színész, úgy érzem, a kiadói munka kicsit olyan, mint a társulati, csak talán kevésbé őrült, kevésbé bohém.
A mai színházhoz hasonlóan ez a sorozat is része az életemnek – hangsúlyozta Demény Péter költő, író csütörtökön délután az EMKE Györkös Mányi Albert Emlékházában, ahol szerzők, interjúalanyok, ötletgazdák, a kiadásban közreműködő személyek, valamint olvasók ünnepelték együtt a Prospero sorozat tizedik születésnapját. A 2004 óta – előbb a Polis, majd a Korunk–Komp-Press gondozásában – megjelent tizenkilenc könyv szerkesztője köszönetet mondott mindazoknak, akik kivették részüket a színészek, operaénekesek, karmesterek munkásságát népszerűsítő kezdeményezésből, a művészek és a szerzők mellett Dávid Gyulának, Unipan Helgának, Géczi Jánosnak és Virág Péternek (Polis), valamint Kántor Lajosnak, Balázs Imre Józsefnek, Balázs Júliának, Kovács Gábornak és Márton Attilának (Komp-Press).
Szabadság (Kolozsvár)

Lapszerkesztés mint „kincskeresés”
Interjú Zsigmond Emesével, a Napsugár és Szivárvány gyermeklap főszerkesztőjével.
– Jubilál a Kolozsváron megjelenő országos gyermeklap, a Szivárvány. Miként értékelné a legkisebbeknek szánt, színvonalas irodalmat nyújtó kiadvány 35 évét?
– Ünnepi évünk kezdődött 2015-tel, hiszen 35 éves idén januárban kisebbik gyermeklapunk. Hiába keresnénk azonban az archívumban a 35 évvel ezelőtti Szivárványt – a szerkesztőség 1980-ban elindította a kis lapot, viszont az akkori rendszer kommunista cenzúrája nem engedélyezte a javasolt Szivárvány címet, és kötelezően a Haza sólymainak kellett keresztelni a Napsugár „szárnyai alatt” induló, kisebbeknek szóló kiadványt.
Zsigmond Emese
1955-ben született a Hargita megyei Szentkeresztbányán, Marosvásárhelyen érettségizett 1974-ben, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarán szerzett magyar–francia tanári oklevelet 1978-ban. Tíz évig a kolozsvári 5-ös Számú Általános Iskolában tanított magyar irodalmat. 1989 őszétől a Napsugár és a Szivárvány gyermeklapok szerkesztője, 1992-től főszerkesztője. A 2013-ban indult Tanítók Lapjának rovatvezetője, számos gyermekirodalmi kötet szerkesztője.
A kényszerű-kényszerített nevet aztán 1989 decemberében azonnal lecseréltük az eredetiként javasolt Szivárványra. Tehát nincsenek bekötött Szivárványok ebből az időből a szerkesztőségben sem: 1980-tól 1989-ig Haza sólymai-példányok jelentek meg. A két lapnak – a Napsugárnak és Szivárványnak – természetesen nemcsak a szerkesztősége volt ugyanaz, hanem a szellemisége, célja is.
Ez pedig a kezdetektől máig lényegében változatlan: az alapvető emberi értékek, a magyarság történelmi, művelődési hagyományainak szellemében akarjuk nevelni a gyerekeket.
A célkitűzés azonos, csak az változott, hogy 1989 decembere óta szerzőinknek nem kellett „madárnyelven” beszélniük, ha történelmünkről, erdélyi magyarságunk sorsáról írtak.
– A Haza Sólymainak olvasói emlékeznek arra, hogy 1989 előtt is próbálta becsempészni a szerkesztőség a sok hazafias, kommunista hangvételű, kötelező írás közé a színvonalas irodalmat. Miként történt ez?
– Ami jogi helyzetünket illeti, 1989 decemberéig a Román Kommunista Párt gyermekszervezete, a Pionírtanács adta ki lapjainkat. Ez tartalmilag szigorú politikai cenzúrát jelentett, de a becsempészés mondhatni inkább fordítva történt. A lap nagy része színvonalas irodalomból és művészi értékű grafikákból állt, ezenkívül egy-két oldalnyi kötelező politikai jellegű vagy a rendszernek tetsző vers meg mese jelent meg.
Egy-egy vezércikk vagy román versfordítás tartozott a kötelező anyagok közé – ezeket a szerkesztők kényszerű feladatként osztották ki egymás közt, és természetesen nem szívesen végezték el, de hogy a lap megjelenhessen, vállalni kellett ezt a kompromisszumot. A kötelező propagandisztikus szövegeket a lap elején elintézték, és aztán jöhettek az igazi, gyermekeknek való szövegek, a népmesék, népköltészeti alkotások.
– Kortárs irodalmi művek is bekerültek természetesen a lapba. Ha a Haza Sólymaiban közlő szerzők nevével kellene fémjelezni ezt a korszakot, kiket sorolna fel?
– A szerkesztőség a Napsugáréval közös volt, és az erdélyi magyar irodalom legjobbjai voltak a lap főmunkatársai. Sokan munkahelyüket illetően is, de más lapok szerkesztői szintén gyakran „menekültek” hozzánk – merthogy itt lehetett a szívnek tetsző, nem „nem elkötelezett” irodalmat közölni. Kányádi Sándor, Bálint Tibor, Fodor Sándor, Lászlóffy Aladár, Jánky Béla – ők mind belső munkatársak voltak, a lap szerkesztőségében dolgoztak. Szilágyi Domokos és Bajor Andor például külső munkatársként vett részt a lap szerkesztésében, de szinte havonta közölt verset vagy mesét Veress Zoltán is.
A grafikusok közül az akkori alkotók színe-java rajzolt a lapba: Deák Ferenc, Cseh Gusztáv. Soó Zöld Margit. Utóbbi belső munkatárs volt, és a kezdetektől, a Napsugár alakulásától napjainkig munkatársunk. (A Napsugár első száma 1957 januárjában jelent meg Asztalos István író, alapító főszerkesztő irányításával – szerk. megj.)
Unipan Helga grafikus szintén a mai napig rajzol nekünk. Aztán ahogy teltek az évek, úgy kapcsolódtak be a fiatal szerzők – akik akkoriban még egészen fiataloknak számítottak. Például Markó Béla, Kovács András Ferenc is a mi oldalainkon indult gyermekversköltészetével. Amire szerfölött büszkék vagyunk, hogy minden író-, költő- és grafikusnemzedékből megkerestek és megkeresnek a legfiatalabbak.
– Ezek szerint egyfajta szerkesztési elve a lapnak, hogy teret ad az induló ígéretes írók, költők, grafikusok alkotásainak?
– Igen. Ugyanakkor fontos megemlíteni azt a tényt is, hogy a gyermekirodalmi lapnak főként manapság igencsak akad konkurenciája Erdélyben. Nagy számban jelennek meg ugyanis itthon és Magyarországon is az inkább magazinjellegű, gyerekeket célzó kiadványok. Ezek mutatósak, piacosak, felkeltik a gyerekek érdeklődését, de velük ellentétben a mi legfontosabb érvünk és értékünk az, hogy rangos irodalmat és képanyagot jelentetünk meg. Nemcsak tetszetős a lap ily módon, hanem esztétikai mércével mérve is értékes szövegeknek és rajzoknak ad helyet. És ezt nem mondhatja el magáról egyetlen más, itthon kapható gyermeklap sem.
Az is beszédes lehet, hogy a nálunk közlő szerzők érdekes módon egyetlen konkurens lap szerkesztőségéhez sem kopogtatnak be, hogy közöljék a munkáikat, egyedül a Napsugárt és a Szivárványt keresik meg. Olyan sokan, hogy nem is jut minden hónapban rajzolnivaló mindenik nagyszerű grafikusunknak, és nem is tudjuk mindenik szerző művét megjelentetni. Így megengedhetjük magunknak azt a szerkesztői luxust, hogy válogassunk még a legjobb művek között is. A válogatás ugyanakkor nem gyengébb vagy jobb művek közt történik, hanem téma szerint.
– A Szivárvány is országos terjesztésű lap, akárcsak a Napsugár, és állandó, élő kapcsolatot tart fenn olvasóközönségével…
– Igen, a moldvai, magyarok lakta megyékbe is eljut, s a határon túlra is, de Bukarestbe is. Akik megismerik a lapot, azok hűségesek maradnak hozzá. Például amerikai magyar édesanya fedezte fel boldogan a világhálón a Napsugárt és a Szivárványt, és azt szerette volna, hogy gyermekei kezükbe vehessék a lapot. Óriási lelkesedéssel és elismeréssel írta, hogy megkapták az első csomagot, és ez valóságos kincs számukra.
Az interaktivitást is fontosnak tartjuk: a gyerekek állandóan visszajeleznek, és rendezvényeink révén is megszólítjuk az olvasókat, de természetesen szót kapnak azok a pedagógusok, akik a mi lapjainkra irányítják a gyerekek figyelmét. Mondhatni belső munkatársaink a tanítók és óvónők – több százukat személyesen is ismerjük annak köszönhetően, hogy meghívjuk őket nyaranta tanácskozásra és gyermektáborba.
A gyermekcsoportokat a táborokba elkísérik a tanítók, akikkel baráti viszonyt tartunk fenn, és akik nélkül a lapok nem jutnának el a gyerekekhez. Kell ugyanis valaki, aki felhívja a szülők és gyerekek figyelmét az értékeinkre – a hídszerepet pedig a pedagógusok töltik be.
– Ennek a hídszerepnek köszönhető, hogy a pedagógusok a Napsugár és a Szivárvány segítségével a kortárs gyerekirodalomra hívják fel a diákok figyelmét…A fiatalabb kortárs írók, költők közül kik munkatársai a két lapnak?
– Állandóan jelentkezik verseivel László Noémi, Balázs Imre József, Nagyálmos Ildikó, Bertóti Johanna, és nagyon büszkék vagyunk arra, hogy mi fedeztük fel a gyermekirodalom számára Máté Angit. Ő közben Magyarországra telepedett át, úgyhogy mostanában kevesebb mesét küld, de azért nem mondtunk le róla.
És mi fedeztük fel Szőcs Margitot, aki a Napsugárban közölte első gyermekverseit és meséit – biztosak vagyunk benne, hogy nemsokára megismeri a szélesebb olvasóközönség is. Tehát ugyanaz a kincskereső munka zajlik a Napsugárban és a Szivárványban, ami több mint 50 évvel ezelőtt kezdődött. Az akkori fiatalokból a legnevesebb tollforgatók lettek, s a majdani nagyok pedig most is a mi lapjainkon közlik írásaikat.
– Ez a képi világ, az illusztráció tekintetében szintén megmutatkozik?
– Igen, most már a legnagyobb neveket sorolhatjuk fel. Az idősebb nemzedékről volt már szó, de hadd említsem meg Keszeg Ágnes, Kürti Andrea, Bak Sára, Szilágyi Tosa Katalin nevét – a fiatal művészek állandóan rajzolnak a lapokban.
– Miként ünneplik a Szivárvány jubileumát?
– Az Életfa Családsegítő Egyesület által szervezett kolozsvári adventi sokadalom keretében tartottuk az ünneplés nyitányát: író-olvasó, felolvasó, dedikálós találkozót rendeztünk szerzőkkel, gyerekekkel, szülőkkel, pedagógusokkal. Szeretnénk még hasonló, szélesebb körű találkozót szervezni Kolozsváron és Erdély több városában – mivel ehhez a korosztályhoz a játék illik leginkább – játékosan.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

Három észak- erdélyi megye orgonatája
Erdély szerte jóformán nincs olyan nap, hogy több helyiségben és több helyen, több alkalommal ne mutatnának be értékes könyveket. Ezért nem mindegy, egy- egy bemutatásra kerülő könyvet, hol és milyen körülmények között mutatnak be.
Talán ezért határozott úgy Erich Türk előadóművész, egyetemi oktató, hogy a „Die Orgellandschaft dreier nordsiebenbürgischer Landkreise: Cluj, Sălaj und Bistriţa- Năsăud. Három észak – erdélyi megye orgonatája: Kolozs, Szilágy és Beszterce – Naszód megye” című könyvét a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet dísztermében mutatja be.
A könyvről
A környezet és a könyv tartalma, tálalása igen csak bizonyítja, nemes anyag kerül bemutatásra. Kiadja az Erdélyi Múzeum-Egyesület. Felelős kiadó: Bíró Annamária, Magyar anyanyelvi szaklektor: Enyedi Pál. A térképeket készítette: Radu Nebert. Könyvterv és műszaki szerkesztés: Virág Péter. Borítóterv Unipan Helga munkája.
A kötet megjelenését támogatta a Nemzeti Kulturális Alap, a Bethlen Gábor Alap, az RMDSZ, a Communitas Alapítvány.
20×22 cm keménykötésű könyv mélyzöld színű, mely rendkívül jól kiemeli a fehér betűsort. A 298 oldalas könyv 8 évi szorgos kutatómunka eredménye.
Az Előszóból idéznék néhány gondolatot: „Az orgonatájak kutatása egyrészt a kulturális örökség megismerésének része, ugyanakkor orgonisták és orgonaépítők számára is nagyon hasznos tudni, hogy hol találhatók egy bizonyos építő művei, vagy egy bizonyos történelmi stílusra jellemző hangszerek. Jelen dolgozat nem utolsósorban az egyházaknak válhat hasznára, hiszen tulajdonukat behatóbban megismerhetik, és helyesebben értékelhetik. Az egyházakban szolgáló orgonák a hazai zenetörténetnek igen érdekes tanúi.”
Bár az épületek, a régi festmények restaurálása során a műemlékvédelmi szabályokat betartották, a műemlék orgonák esetében sokszor szakszerűtlen hozzáállás figyelhető meg. A három megyében 209 orgona található, azaz a Romániában létező orgonák 15%-a. A rendkívül gazdag tartalommal és képanyaggal rendelkező könyv komoly kutatómunka eredménye. A Bevezetés című fejezet az észak-erdélyi orgonatáj jellegzetességeire, és a pozitívok történetére reflektál.
„A falusi templomokban gyakran találhatók pozitívok, 4-8 regiszteres kisorgonák.” Barokk stílusú pozitívok hosszú ideig kedveltek voltak.
Az Észak- Erdélyi orgonaépítészet története-című fejezet az erdélyi orgonakultúra kezdeteibe nyújt betekintést. Ismeretlen mesterek 1800 előtt készült pozitívjairól olvashatunk. A XVIII- XIX. század német, barcasági, nagyváradi, dél-erdélyi, székelyföldi, osztrák, helyi mesterek munkáit ismerhetik meg az olvasók. Az iparosodás hatására orgonagyárak alakultak ki. Például Franz Rieger (1812- 1885) által alapított cég nemzetközileg is elismertté vált. „1900-ban a Rieger Testvérek nevű gyárnak 200 alkalmazottja volt, és egy leányvállalata Budapesten. A cég 1890 és 1918 között több mint 50 orgonát épített a mai Románia területén.” 1930 után a cég tevékenysége ismét fellendült, Dél- Amerikába, Kínába, Dél- Afrikába szállítottak hangszereket.
„A stílus gyors átalakulásának idejében, a 20. század elején, valójában a régió nagy orgonagyárai biztosították az erdélyi orgonatáj kapcsolatát a korszerű európai orgonaépítéssel. Különösen Angster, Rieger és Wegenstein bizonyították, hogy a nagyipari előállítás nem zárja ki a jó minőséget. A helyi mesterek kis műhelyei különböző minőségben dolgoztak, inkább vidéki, konzervatív stílusú hangszereket építettek.”
A szerző a XX. században készült orgonákról is érdekes elemzést ad. Az észak- erdélyi orgonatáj a 20. század elő felében- című fejezetben a szerző rámutat arra, hogy a háború utáni korszak politikai, társadalmi változásai hatással voltak az orgonakészítésre is.
Az észak-erdélyi orgonatáj a 20. század második felében- című fejezetben az orgonaépítészetben bekövetkezett változásokról olvashatunk értékes gondolatokat. „Wegenstein üzemének, Románia egyetlen nagy orgonagyárának a tevékenysége egy 1944-es bombatámadást követően gyakorlatilag megszűnt, és a vasfüggöny szinte lehetetlenné tette a külföldi orgonaépítők igénybevételét.” Az új hangszerek építőjeként megemlíti a nagyváradi Szabó Gy. Lászlót (1908-1985), aki 32 hangszert készített. Műemlékvédelem, import- orgonák és új művek 1989 után című fejezetből kitűnik, hogy a 21. században is készültek a korszerű orgonaépítés elvein alapuló orgonák. Külföldről több használt orgona került Erdélybe (ajándékként vagy előnyös vétel eredményeként). Értékes információk birtokába jut az olvasó a Statisztika és következtetések, illetve a Függelékben megjelent Irodalomjegyzék és források, Személy- és cégnévjegyzék, Helységnévmutató adatainak a tanulmányozása során.
A rendkívül igényes kivitelezésű könyvben 270, e nemes hangszerről készített képet, több térképet tekinthetünk meg.
A könyvbemutató
Bíró Annamária, a kiadó vezetője hangsúlyozta, hogy az orgonák az egyházak tulajdonában maradtak. Felekezetileg korrektek akartak maradni. Arra törekedtek, hogy minden felekezet orgonája szerepeljen a kötetben. Kétnyelvű kötetben gondolkodtak, magyar és német nyelvű kiadásban. Figyelmet fordítottak a képek elhelyezésére, hogy ne törje meg a szöveget. Erich Türk kifejtette, hogy tájegység alapján három megye orgonáit ismerhetjük meg. A kutatás erőssége, hogy levéltári forrásokat használtak. Adatok az egyházi levéltárakban is megtalálhatók. Főleg hangszeri szempontokat vettek figyelembe. Az alkalmazott rendező elv: az orgonákat építői köré csoportosították. Képet alkothatunk az orgonaépítők munkásságáról. Jelrendszerbe rögzítették az orgona jellemzőit. Megjegyezte, hogy nehéz fényképezni az orgonát. A könyvben közölt statisztikai adatokból kiderül, a három megyében 209 orgona található. Felekezeti megoszlás szerint 143 református, 34 római katolikus, 13 unitárius, 5 baptista, 5 világi termek, 4 német evangélikus, 2 magyar evangélikus, 2 ortodox, 1 adventista templomokban találhatók. A tanulmányozott megyékben az orgonák többsége, 85%-a száz évnél idősebb. Építési év szerint 1700-ban 1 orgonát készítettek, a legtöbbet 1851-1918 közti időszakban (120). Amint a szerző megjegyezte az orgonák több mint fele nem használható, vagy nem szól, sok a hiba, a hamis hang. Az orgonáknak dokumentációs értékük van. A restaurálásuk során, a dokumentáció alapján kell eredeti állapotba hozni. A gyülekezeteknek prioritásaik vannak. Az orgona restaurálása nem az első prioritás. Potyó István karnagy kiemelte, hogy az orgona a szentszövegeket kísérő hangszer. A liturgia ünnepélyességét fejezi ki. A kötet az orgona szerepét, fontosságát mutatja be. Több mint 200 helység barangolása során elénk tárul a közösség élete is.
A kötetben elmélyedve, az olvasó elgondolkodhat azon, hogy tájainkon fellelhető kulturális értékekről szóló kutatások, mennyire jutnak el azokhoz, akiknek döntő szerepük kellene, legyen a kulturális örökség védelmében. Megfogalmazható a kérdés, vajon tudatában vannak, melyek azok az értékek, amiket az évszázadok során az itt lakó és alkotó nemzetiségek idők folyamán kitermeltek, nem csak maguknak, hanem azoknak is, akikkel együtt békességben akarnak élni. Ha elgondolom, milyen helyeken fordult meg Erick Türk fényképezőgépével megörökítve a látottakat, annak érdekében, hogy mindezt kötet formájában tárja a nagyérdemű olvasó elé, akkor csak örülni tudok az értelem diadalának, mely a jelekből ítélve tájainkon is létezik.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro

Könyvbe örökített magyar Kolozsvár
Magyar Kolozsvár-történetként határozták meg a méltatók Gaal György Kolozsvár a századok sodrában. Várostörténeti kronológia című kiadványát, melyet szombaton mutattak be a kincses városban, a 4. adventi könyvvásár keretében. 
A helytörténész újabb könyve nemcsak tartalmát tekintve kiváló, az Unipan Helga által tervezett borító, illetve az általa sajtó alá rendezett számos régi térkép, rézkarc, metszet, képeslap teszi szemet gyönyörködtetővé, és teremti meg a hamisíthatatlan Kolozsvár-fílinget – hangzott el a Sapientia EMTE aulájában tartott könyvbemutatón.
A Kincses Kolozsvár Egyesület és a Kriterion Kiadó közös kiadványáról Gergely Balázs egyesületi elnök elmondta, eredetileg a Kolozsvári Magyar Napokra, a városi rangra emelés 700. évfordulójára szerették volna megjelentetni, azonban technikai és anyagi okok miatt a jubileumi év végére az angyal hozza el. Gergely Balázs híres képeslapgyűjteményével is hozzájárult ahhoz, hogy a kiadvány képileg is megidézhesse az egykori Kolozsvárt.
Murádin János Kristóf történész méltatásában rámutatott, hiánypótló munkáról van szó, melyre minden generációnak szüksége van: Gaal György ugyanis nem csak száraz tényeket közöl, olvasmányosan írja meg Kolozsvár kétezer éves történetét, mely már-már regényszerűvé formálódik. „Magyar Kolozsvár-történet született" – jelentette ki a méltató, aki szerint a szerző főleg a magyar közösség szempontjából örökítette meg a 106–2015 közötti történéseket úgy, hogy a pénzügytől a művelődésig számos területet érint. „Ez a magyar Kolozsvár rólunk szól, és lépésről lépésre, fokról fokra, kőről kőre tűnik el" – mutatott rá a Sapientia EMTE adjunktusa. Hozzátette, ezért is lenne fontos, hogy a kötetet román nyelven is megjelentessék, és az arról keveset tudó román közösség is megismerkedhessen a város múltjával.
Gaal György a város sírkertjeinek történetét is megírta, az Exit Kiadónál megjelent A Házsongárdtól a Kismezőig című könyv a hat sírkertet mutatja be. A korábbi Házsongárd-köteteket az új temető, a Kismező utcai, illetve a zsidó temetők leírásával egészítette ki. A kiadványt méltató Gergelyné Tőkés Erzsébet, a Házsongárd Alapítvány elnöke hiánypótlónak nevezte a kötetet, amely, mint fogalmazott, még számára is, aki „élőhelyének" tekinti a temetőt, számos újdnságot tartalmaz. A munka főleg a zsidó sírkertek ismertetése révén hoz újat, és a kolozsvári zsidóságot bemutató történelmi résszel egészül ki, így Gaal György temetőbeli „bolyongása" valóságos tanulmányúttá válik.
A Kolozsvár-kronológiát a számítógép varázsa szülte, árulta el a szerző, aki az eszközzel való ismerkedésekor, tanulmányírás közben kedte el bepötyögni az érdekesebb dátumokat, így hozva létre az értékes adatbázist. „Tisztában vagyok vele, hogy mindenki fog találni benne hibát, mert egy ilyen kronológia nem lehet hibátlan" – fogalmazott, rámutatva, hogy ahhoz túl sok mindenhez kellene érteni, számos területen szakértőnek lenni. Utóbbi kiadványáról elmondta, az „sírról sírra ugrálva" született, és számos neves személyiségről tartalmaz eddig ismeretlen adatokat. Az Idea Könyvtér és a Sapientia EMTE közös, egész hétvégén tartó könyvvásárán főleg erdélyi magyar kiadványokkal várták a látogatókat, de gyerekeknek fa alá való kiadványokkal is bőven felkészültek a szervezők.
Pap Melinda | Krónika (Kolozsvár)

Gally Katalin meséje a csendről
Festészeti és grafikai kiállítás a Györkös-emlékházban
„Gally Katalin nyitottsággal és elemző precizitással figyeli a világ, az élet rezdüléseit, amelyeket csendes kitartással és nem szűnő következetességgel fogalmaz meg képeiben”, állapította meg Portik Blénessy Ágota a Györkös Mányi Albert Emlékház múlt heti eseményén. A fiatal művészettörténész az emlékház által szervezett tárlaton méltatta Gally Katalin képzőművész munkáit, a megnyitón közreműködött Oláh Orsolya fuvolaművész.
Portik Blénessy Ágota egy Ady Endre vers – Mesélj a csendről – részletéből kiindulva kezdte méltatását, mint mondta, ez a néhány verssor visszhangzott benne Gally Katalin legfrissebb grafikai és festészeti munkáit nézegetve. Úgy vélte, a képzőművész sajátosságához tartozik „a csendről beszélni szavak nélkül és mégis mindent elmondani... az emberről, az emberi lét nehézségeiről és apró kis örömeiről, az emberi kapcsolatokról, a múltról és jelenről, a szaladó idő könyörtelenségéről, ugyanakkor a maradandó értékekről, kultúráról”.
– Gally Katalin képei visszafogottságukkal, szűkszavúságukkal és kimértségükkel késztetnek megállásra, gondolkodásra. Személyiségéből adódó érzékenysége és visszafogottsága képein is jól nyomon követhető, de komolyságuk nem téveszthető össze a komorsággal. Annak ellenére, hogy munkáiban visszatérő tematika az idő múlása, az élet körforgása, amely sokszor elégikus hangvétellel párosul, gyakran ezt éppen a címadás vagy egy becsempészett részlet játékossága oldja fel és teszi életszerűvé. S éppen e tartalom és megfogalmazás közötti paradoxon adja művészetének sajátos hangvételét – hangsúlyozta a művészettörténész.
Gally Katalin legfrissebb grafikai és festészeti munkáiból született tárlat anyaga Unipan Helga kurátor rendezésében tekinthető meg a Györkös-emlékház székhelyén (Majális/Republicii utca 5 szám). A kiállítás április 21-ig látogatható, hétfőn, kedden és pénteken 9-13, szerdán és csütörtökön 13-17 óra között, valamint a rendezvények alkalmával.
Köllő Katalin / Szabadság (Kolozsvár)