Írók és hatalom – mert azok az évek, évtizedek „sajnos nem múlnak el nyomtalanul”
FOLYTATÁS LAPUNK NOVEMBER 26-I SZÁMÁBÓL
– Erősen kapcsolódik édesapámhoz a szekusblog, de nem csak róla szól. Ugyanakkor van néhány érintkezési pont mindazzal, amit Stefano Bottoni végez, ezek közül az egyik a téma iránti elkötelezettség. Nagyon komolyan gondoljuk, hogy erről a korszakról minél többet kellene megtudni – hangsúlyozta Könczei Csilla, hozzáfűzve: bár nincs közvetlen kapcsolat az olasz származású történész és az ő munkája között, de valószínűsíthető, hogy tudatalatti szinten megerősítette őt abban, hogy érdemes ezzel foglalkozni. 2006-ban, amikor elindította a szekusblogot
(http://konczeicsilla.egologo.transindex.ro/), nem gondolta, hogy az édesapja dossziéjának publikálásával és értelmezésével ilyen érzékeny pontokat érint.
Megdöbbentett, amikor elkezdett kiderülni, hogy kik rejtőznek a fedőnevek mögött. Nagyon nehéz ezt feldolgozni, hiszen gyermekkoromban és azután sem tudtam volna elképzelni, hogy ennyire közeli és általam sokszor nagyra becsült emberek – így például Veress Zoltán, aki abban a ronda felnőtt társadalomban nagyon kedves ember volt velem és a testvéreimmel szemben is, nagyon szerettem őt – érintettek lehetnek. Semmiféle bosszúvágy vagy viszketegség nem munkálkodik bennem, sokkal inkább rosszul esnek nekem ezek a dolgok. Emiatt hézagos és egyre ritkásabb a blogom, nem könnyű az újabb felismeréseket feldolgozni, és eldönteni, hogy nyilvánosságra kell-e hozni őket vagy sem – magyarázta.
Míg Bottoni a szakmájában dolgozik, amikor ezeket a kutatásokat végzi, Könczei Csilla egészen más területen vizsgálódik, civil projektnek nevezi a szekusblogos tevékenységét, ezzel függ össze, hogy ritmusában „szakadozott”.
– Bár elverték rajtam, hogy nem elég szakmai, remélem, hogy becsületesen és megbízhatóan végzem ezt a munkát. A másik különbség az érintettség szintje: érzelmileg erőteljesen érinti a téma Stefanót is, én viszont a saját életemen, az édesapám és a családom életén keresztül, zsigerileg érzem át – jegyezte meg. Személyes dossziékkal dolgozva mozaikokat ismer fel, amelyeket összefüggésbe lehet hozni, ami által összeállhat egy nagyobb kép, „ez azonban nem édesapámról szól, hanem a mi világunkról is, mert ezek a dolgok sajnos nem múlnak el nyomtalanul”.
Felmerül a kérdés: hogyan kell, hogyan lehet viszonyulni utólag azokhoz az emberekhez, akik a szakmájukban nagyot alkottak, közben viszont – valamilyen okból kifolyólag – együttműködtek a titkosszolgálattal. Orbán János Dénes szerint nagyon nehéz megfelelő választ adni azoknak a diákoknak, akik Halottak napja közeledtével megkérdezik, gyútsanak-e gyertyát például Szilágyi Domokos sírjánál. Stefano Bottoni kifejtette: Szilágyi vagy Sütő életét egészen másképp kell elemezni, értelmezni, mint a Mikó Imréét, aki politikus volt, ehhez azonban leginkább az irodalmárok közreműködésére lenne szükség, „akik ténylegesen
értenek hozzá, és egy másik tudományág arzenáljával tudják felvonultatni, hogy egy metaforából mi következik,
vagy, hogy mire utalnak a nyelvi finomságok”. Mint mondta, egyáltalán nem ördöngös dolog kikérni Szilágyi Domokos dossziéját, hogy aztán hozzá lehessen fogni a mélyreható kutatáshoz.
A besúgók mellett a szekusok tetteiről is értesülhetnek mindazok, akik ilyen témában vizsgálódnak – róluk jóval kevesebbet beszélünk –, ennek kapcsán a történész Florian Oprea példáját említette: 1962-ben mindössze öt nap börtönre ítélte őt a munkáltatója, mert egy letartóztatott személyt, bizonyos Kádár Tibort olyan kihallgatás alá helyezett, amely után az illető öngyilkos lett a cellájában.
– Nincs vizsgálat, nincs ügyészség, sem büntetés, sőt, folytatódhat tovább fényes karrierje, hogy aztán még fennebb emelkedjen. Szóval ilyen idők jártak akkortájt – összegezte Bottoni. Egy másik példát hozott fel Könczei Csilla: néhány napra börtönbe zárták az egyik tisztet, ugyanis amikor az informátorát kihallgatta, „figyelmetlen volt, és nem vette észre, hogy a másik kiugrott az ablakon”.
– Magyarországon és Romániában elég sokat publikáltak a témában, véleményem szerint a „legvékonyabban” talán az erdélyi magyar kisebbség terén állunk. Nyilván, itt is vannak szakemberek, akik dolgoznak, nem akarom lebecsülni ezt, inkább mennyiségi tekintetben látom a hiányosságokat – állapította meg Könczei Csilla. Bottoni ennek kapcsán
Jánosi Csongor nevét említette, aki elmondása szerint kitűnő tanulmányt közölt az elmúlt időszakban Ungváry József szekustisztről.
Emellett legalább 4-5 jó tanulmánya van, amelyeket román nyelven jelentetett meg. A román szakemberek elismerik a munkáját, magyar viszonylatban viszont kevesen tudnak róla.
– Nem tartozik a kolozsvári nagy magyar értelmiséghez, magyarul alig publikál. Itt doktorál ellenben Kolozsváron, a Protestáns Teológián, Buzogány Dezsőnél, állambiztonság és protestáns egyház a témája. Gyakorlatilag készen van már a dolgozata, a baj csak az, hogy nem engedik ledoktorálni, amiből hamarosan valószínűleg elege lesz, és elmegy külföldre – jegyezte meg Bottoni.
Utalt arra is, hogy szász tekintetben is jóval intenzívebben beszélnek ezekről a dolgokról: németül és románul publikálnak, több folyóiratban, Németországban évente szerveznek egy konferenciát a szász (és nemcsak) kisebbségi, főleg irodalmi és értelmiségi besúgások témájában; „ők sokkal korábban megírták a Szőcs István-féle ügyeket,
csak egyszerűen senki nem olvas németül, vagy nem figyelünk oda rájuk”,
mint ahogyan a románok által Constantin Noicáról közölt elemzésre sem, amely a sokak által bálványként tisztelt személyiség életét értelmezi.
A beszervezési életkor irányába terelte a beszélgetést Könczei Csilla, mondván: döbbenetes, hogy egy idő után borzasztó fiatalon vontak be személyeket a hálózatba, a diákokat már 11-12. osztályos korukban megcélozták, továbbá a katonaság és az egyetem idején, avagy épp a belépés volt a garancia arra, hogy valakit felvegyenek az egyetemre. A korábbi zsarolással, fizikai erőszak kilátásba helyezésével ellentétben a nyolcvanas években különféle ajánlatokkal keresték meg az embereket, befolyásolták, rábeszélték őket, „jó pszichológusként viselkedtek” a beszervezők.
Bottoni egy fölöttébb meglepő esetet említett: 1989-ben Szebenben „megostromolták a szeku irattárát, és azt találták, mindenki döbbenetére, hogy a nyolcvanas évek második felében sok száz fiatalkorút szerveztek be, akik közül 12 éves volt a legfiatalabb”. Bizonyítja ez, hogy
a korábbi évtizedekkel ellentétben már 5–8 osztályosokat is bevontak,
a történész szerint kérdés viszont, hogy milyen információkhoz jutottak hozzá a gyerekek révén.
Orbán János Dénes megjegyezte: nem tartja mentségnek a fiatalságot, hiszen már a tízévesek is megfelelő tudattal rendelkeznek azzal kapcsolatban, hogy mit szabad elmondani és mit nem.
– Egy tehetséges 18-19 éves fiatal meg pláne tudja, hogy a szó kemény fegyver. Szilágyi Domokos jelentései miatt négy ember került börtönbe, egy közülük meg is halt. Ne felejtsük el, hogy közben még nagyon sokan jelentettek, vagy aláírtak jelentéseket, többen, mint gondolnánk, azok az anyagok viszont használhatatlanok voltak, egész egyszerűen úgy írták meg. Kicsivel később aztán kizárták ezeket az embereket, mert nem tudtak velük mit kezdeni – hangsúlyozta Orbán János Dénes, hozzáfűzve: Sütő András a Földes László életét tette tönkre azáltal, hogy a szekunak dolgozott, úgyhogy ilyen módon szerinte neki sincs mentsége. Úgy látja, „aki a saját szakmájában igazán professzionális, az nem vállal be ilyen alantas munkát, hogy a Szekuritáténak dolgozzon”. Ebben a gondolatmenetben az is elképzelhető szerinte, hogy Mikó Imre ellenben azért állt be, mert tudta, hogy így a legjobb – ha nem vállalja, kerül majd másvalaki –, a többiek esetében viszont nem így történt. Olyanok is voltak, akik bár lelkiismeretesen végezték a munkájukat, s rendre beszámoltak a látottakról-hallottakról, de legalább szóltak a körülöttük élőknek, hogy semmi olyant ne mondjanak, ami kellemetlen helyzetbe hozná őket a jelentésben, amit írniuk kell.
Gyarmati Györgyöt, a magyarországi Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának főigazgatóját idézte Bottoni a folytatásban: miért nem foglalkoznak a történészek a parasztokkal, a munkásokkal, az egyszerű emberekkel, s miért kizárólag néhány körülhatárolt értelmiségi csoportot vizsgálnak? Ilyen formában ugyanis
a kutatások 80-90 százaléka a társadalom 0,3 százalékáról szól, de hol vannak a többiek?
Az est folyamán rengeteg más észrevétel, utánajárásra és körültekintő elemzésre váró kérdés is megfogalmazódott: Könczei Csilla érdemesnek tartaná jobban megismerni az írók, költők (Szilágyi Domokos, Szabédi László stb.) halálának pontos körülményeit – barátok, ismerősök elmondásából ugyan kiderülnek dolgok, de az még nem a teljes igazság –, vagy jobban fókuszálni a titkosszolgálat titkosságára.
– Egy főszerkesztő nagy valószínűséggel tudta, hogy a szerkesztőségben, ahol dolgozik, kik az együttműködők. Utóbbiak is sejthették ezt egymásról, viszont voltak olyanok, akik egyszerűen nem tudhattak ilyesmikről – magyarázta. Noha egyeseket besúgónak tituláltak – tudatosan „elhintették” a közvéleményben –, ehhez képest mostanra olyan emberekről derült ki, hogy együttműködtek, akikről nem is sejtették volna ’89 előtt. Beigazolódik tehát a felvetés, hogy általában nem az az ügynök, akiről gondolnánk.
Kitartó munkára van tehát szükség, hogy az ismeretek birtokába jussunk. Ahogyan Stefano Bottoni fogalmazott: „ha az emberek nem akarnak beszélni, lehet, hogy el fogják mondani mások, ha viszont magukkal viszik a sírba, akkor nagyon sok mozzanatot nem fogunk megérteni”.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)