Többször írtak már az erdélyi magyar lapok a földvári fogolytáborról, ahol közel félezer magyar ember halt meg 1944 végén és 1945 elején. Az 1989-es rendszerváltozás után nem egyszer próbáltak már emléket állítani a meghaltaknak, azonban Földvár, teljes magyar nevén Barcaföldvár tanácsa elzárkózott ez elől. Az oroszok elérték, hogy az itt elesett 21 szovjet katona emlékére emlékművet emeltek és a katonákat 21 kis ötágú vörös csillaggal jelölték meg. A szomszédos Hídvég lelkipásztora, Ungvári Barna kérvényt nyújtott be a helyi tanácshoz, hogy emlékművet emelhessenek az elhunytak emlékére, azonban a földvári tanács most is elzárkózott. Hídvégen állítottak fel kopjafát az emlékükre. /Kisgyörgy Zoltán: Meg kell jelölni a földvári haláltábor magyar halottainak sírhalmát. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 7./ Ungvári Barna tiszteletes felhívást tett közzé, kérve, hogy a hozzátartozók jelezzék az elhunytak neveit /névsor ugyanis nem maradt fent/. Az emlékmű felállításához anyagi segítséget is kének. /Felhívás. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 7./

A földvári haláltábor helyén magyar emlékművet is kellene állítani, csak a szovjet katonákra emlékeztető márványtábla van a helyszínen. Erről a tervről beszélgetett a cikkíró Ungvári Barna /Hídvég/ református tiszteletessel, akinek ez szintén szívügye. - A Szatmári Friss Újság is rendszeresen közöl emlékező írásokat a táborról. Főszerkesztője, Veres István uzoni, gyakran hazalátogat. A szatmáriak külön kötetet is szenteltek a környékről elhurcolt magyarok és svábok kálváriájának, az évkönyvben is foglalkoztak a földvári haláltáborral. /Sylvester Lajos. A haláltábor határában. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 20./

Júl. 17-én az Erdélyi Református Egyházkerület, a Sepsi Református Egyházmegye és a Hídvégi Református Egyházközség szervezésében a földvári fogolytábor áldozataira emlékeztek Hídvégen, a Brassó megyei Földvár közelében lévő háromszéki településen. Még nincs pontos adat arról, hányan pusztultak el a hírhedt földvári haláltáborban, és hányan szenvedtek a megaláztatás és az éheztetés miatt. A hídvégi református lelkész, Ungvári Barna András szerint elsőként, 1997. április 6-án a Szatmár megyei börvelyiek állítottak kopjafát a hídvégi református templom kertjében. Akkor elhatározták, hogy amíg Földváron méltó emlékmű nem készül a fogolytáborban raboskodottaknak, illetve az elhunytaknak az emlékére, Hídvég legyen az egykori foglyok, a hozzátartozók zarándokhelye. Az emlékmű idén sem kerülhetett a földvári fogolytábor tömegsírjára, mivel a Brassó megyei tanács az utolsó pillanatban visszavonta az engedélyt. Az indoklás az volt, hogy a kérelmezők eltorzítják az eseményeket, a valóságot. - A tiltások ellenére megtelt a hídvégi református templom. Dr. Csiha Kálmán püspök hirdetett igét. Benkő Levente, a Háromszék szerkesztője ismertette a földvári fogolytábor történetét. A sajtóközlemények szerint körülbelül hatezren sínylődtek ebben a táborban. Tavaly orosz külügyminisztériumi közbenjárására a volt haláltábor egyik tömegsírjánál emlékművet állítottak az 1942-44 között Földváron elhunyt huszonegy szovjet hadifogoly emlékére. A magyar, a sváb, cseh, szerb, lengyel, német foglyok érdekében azonban se Bukarestből, se Budapestről nem járt közben senki. A templomkertben megkoszorúzták az 1944?45 között Földváron raboskodott börvelyiek emlékére felállított kopjafát. Madaras Lázár, a Brassó megyei tanács alelnöke a felfüggesztésben politikai okot feltételez. A hídvégi református egyházközség gyülekezeti termében felavatták az emlékszobát. Itt a hajdani foglyoktól, a lágerből származó tárgyakat, leveleket, verseket, fényképeket lehet megtekinteni. Az ünnepség Benkő Levente Fogolykönyv című kötetének bemutatásával ért véget. /Emlékezés a földvári fogolytábor áldozataira A Brassó megyei tanács nem engedélyezte az emlékmű felállítását. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 19., A visszavont emlékmű-kiállítási engedély dacára. Hídvégen méltóan és méltósággal emlékeztek. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), júl. 20./

A brassói RMDSZ a sírgyalázás miatt feljelentette Ioan Cioaca földvári polgármestert, aki június 24-én a tömegsírok fölé állított emlékművet ledöntötte. Az emlékműrombolást Ungvári Barna hídvégi tiszteletes videoszalagon rögzítette. Az RMDSZ kéri, hogy a földvári Polgármesteri Hivatal költségén állíttassák vissza a lerombolt emlékművet. - Gheorghe Funar kolozsvári polgármester viszont elismerőlevelet küldött földvári (elv)társának. /Feljelentett sírgyalázó. = Brassói Lapok (Brassó), júl. 20./

Megjelent a Hídvég és a Földvári Fogolytábor története, ezzel az egyre népszerűbb falunapokat tették emlékezetessé. A könyv megjelenésével egyidőben felavatták Hídvégen a Millenniumi Emlékművet, a szomszédos Földváron pedig a fogolytábor sok száz áldozatának emlékére kopjafát emeltek a Szatmár megyei börvelyiek. A kopjafa közelében a földvári kínzások emlékszobája is kordokumentum, valamint Benkő Levente visszaemlékezéseket feltáró-értelmező kötete is. Ungvári Barna Andrásnak, a település lelkészének érdeme, hogy megjelent ez a kiadvány. /Flóra Gábor: Önismereti kapaszkodók. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), aug. 23./

"Nov. 2-én megemlékezés keretében az 1944/45-ben a 2-es számú fogolytáborba hurcoltak és ott elhunytak emléke előtt Földváron. Bálint László brassói református lelkész emlékeztetett: a hírhedt haláltáborba hurcoltak elsöprő többsége észak-erdélyi magyar polgári személy volt, akikre a kollektív bűnösség pecsétjét sütötte rá az 1944 őszén berendezkedő új hatalom. "Nem szabad felednünk Szárazajtát, Földvárt, Lügetet, Foksányt, Tigyinát és a többi székelymagyar, múlt századi Golgotánkat" - fogalmazott a lelkipásztor. A koszorúzás után Hídvégre, a református parókiára mentek az emlékezők, ahol szeretetvendégség keretében könyv- és filmbemutató volt. Ungvári Barna András helybéli református lelkész ismertette Boros Ernő Mindennap eljött a halál című könyvét, amelyben a szerző a Szatmár megyéből Földvárra hurcolt magyar és sváb polgári személyek, illetve az elhunytak hozzátartozóinak visszaemlékezéseit közölte. Végezetül a gyülekezet megtekintette Somogyi Csaba, Bartók Emese és Benkő Levente közös alkotását, a Megbocsátás című filmet, amelyben székelyföldi túlélők és tanúk szólalnak meg. /(ajtai): Megtartó emlékezés. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 4./ "

"Földváron hatalmas kőtömb emlékeztet az egykori fogolytábor áldozataira. Ugyanazon a Magyarhalmon a szovjet-orosz foglyok emlékét márványlapokon őrző sírkert is található. Ungvári Barna András tiszteletes az emlékműállítással az évtizedeken át elfojtott lakossági igény, a magyar népakarat megtestesítőjévé vált. Egy ideig a hatalom nem engedte meg a sziklatömb síremlékké avatását. Ungvári a kényszernek engedve a hatalmas sziklatömböt a hídvégi református parókia kerítése elé helyeztette el. Az emlékműavatásra Erdély távoli területeiről is Hídvégre-Földvárra sereglett tömeget viszont nem lehetett megfélemlíteni, fényképfelvételek sorozatai őrzik a kilométernyi hosszúságban a földvári Magyarhalom felé kígyózó sokaság látványképeit. 1998 októberétől minden évben az üres talapzatra helyezték el az emlékezés koszorúit. Az ezredforduló évétől minden évben monumentális emlékmű mellett hangzanak el az emlékezés szavai. Az emlékműállítással párhuzamosan Ungvári tiszteletes úr és társai Hídvégen létrehozták egy Fogoly-emlékkiállítást. Benkő Levente éveken át kutatta a földvári haláltábor történetét, a még élő emlékezők és a hozzátartozók. Ennek a vállalkozásnak a summája a Kaláka Könyvek sorozatban, a dr. Egyed Ákos akadémikus előszavával 2003-ban megjelent Székely golgota /H-Press Kft., Sepsiszentgyörgy/ című ,,fogolykönyv". /Sylvester Lajos: A konok kitartás kövei. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 30./"

"Nov. 2-án ökumenikus istentisztelettel emlékeztek a haláltábor áldozataira a Brassó megyei Földváron. Megbocsátani kell, feledni viszont nem szabad - fogalmazta meg emlékbeszédében Ungvári Barna András református lelkész abból az alkalomból, hogy hídvégi utódjára, Nagy János lelkészre és gyülekezetére bízta a sírkert és a fogoly-emlékszoba ápolását. Az ökumenikus istentiszteleten Nagy-György Attila brassói római katolikus plébános, Kassay Géza brassói református és Raduch Zsolt brassói magyar evangélikus lelkész hirdetett igét, majd az emlékműnél koszorúkat és virágokat helyeztek el. Bemutatták Benkő Levente Székely Golgota és Papp Annamária Szögesdrót című kötetét, mindkettőről Magyari Lajos, a Háromszék napilap szerkesztője mondott méltatást. A Brassó melletti Földváron 1942-45 között működött fogolytáborban előbb szovjet hadifoglyokat, majd az 1944. aug. 23-i román átállást követően magyar katonákat és többnyire internáltakat tartottak fogva. /Földvár - örökös zarándokhely. = Krónika (Kolozsvár), nov. 3./"

"Ungvári Barna András, Hídvég falu akkori református lelkésze 1998-ban határozta el egy sziklatömbemlékmű Földváron való felállítását. Ioan Cioaca földvári polgármester 1999 júliusában a sziklatömbnek a hajdani fogolytemető helyére való szállítását akadályozta meg, majd 2000 júliusában, amikor a mártíremlékművet mégis a helyszínre szállították és talapzatra állították, ugyancsak Cioaca ledönttette azt. Az 1944 novemberében Földvárra elhurcolt személyeket román csendőrök gyűjtötték össze, román katonák őrizték egy a lágerben. A Földváron történteket nem lehet a szovjetek nyakába varrni, be kellene ismerni, hogy mindenért, ami itt történt, az akkori román hatóságokat terheli a felelősség. 2001 augusztusában sikerült mégis emlékművet avatni Földváron. Boros Ernő 1997-2001-ben sorra járta a 20 Szatmár megyei települést, ahonnan a román csendőrök 1944 novemberében embereket indítottak a földvári lágerbe. Lejegyezte a túlélők, ezek híján a volt földvári foglyok legközelebbi hozzátartozóinak a vallomásait, visszaemlékezéseit. Ezekből közölt néhány emlékezést. A szaniszlói római katolikus templom Historia Domusából: A román hadsereg előrenyomulásával egyidejűleg román csendőrség jött a faluba. Felszólították a lakosságot, hogy aki 1940-től bármilyen formában katonai szolgálatot teljesített, katonai helyzetének tisztázása céljából jelentkezzen előbb a helybeli csendőrőrsön, majd vegyen magához három napra való élelmet, és menjen Csanálosra. A Csanálosra érkezőket ott egy csűrbe zárták, olyan - állítólag az akkori községi elöljárók által is aláírt - kísérőiratot fogalmaztak róluk, amely szerint a román csendőrök az erdőben, katonaruhában és fegyverrel a kezükben fogták el őket. Más szóval magyar partizánoknak lettek beállítva. Ezt követően többnapi fogva tartás után fegyveres kísérettel Zilahra lettek irányítva, és aki útközben megszökni nem tudott, a hírhedt Brassó melletti Földvárra vagy Focsani-ba jutott. Az 1944. szept. 12-én Moszkvában aláírt fegyverszüneti egyezményben Erdéllyel kapcsolatban az állt: "A szövetséges kormányok a bécsi döntésnek Erdélyre vonatkozó határozatát semmisnek tekintik, és egyetértenek azzal, hogy a békeszerződésben történő jóváhagyástól feltételezetten Erdély (vagy annak nagyobb része) adassék vissza Romániának." A román kormány mindenáron egész Erdélyt akarta, ezért elhatározták: nem maradnak tétlenül, a biztonság kedvéért lépéseket tesznek az ügy előmozdítása érdekében. Észak-Erdély hovatartozása az itt élő lakosság etnikai összetételén is múlhat, elhatározták, hogy sebtében, amennyire lehetséges, "javítanak" ezen az összetételen. A gyakorlati kivitelezésre a következő módszereket eszelték ki:a nem román lakosságnak a trianoni határon kívülre juttatása, illetve a már eltávozottak távolmaradásra bírása (Maniu-gárdisták garázdálkodása, németek, svábok Ukrajnába való deportálása stb.); leplezett formában történő etnikai tisztogatás.Földvár az utóbbi célt szolgálta. Ebben a Dél-Erdély területén létrehozott lágerben nem közvetlenül lelőtték, felakasztották stb., hanem olyan körülmények között tartották a foglyokat, hogy ilyen eszközök alkalmazása nélkül pusztuljanak el közülük minél többen. /Boros Ernő: "Mindennap eljött a halál". = Erdélyi Napló (Nagyvárad), dec. 2./"

Ungvári Barna András uzoni református lelkész tartott beszédet a földvári haláltábor felszámolásának 60. évfordulóján a diplomáciai tiszteletadással lezajlott megemlékezésen. A Brassó megyei Barcaföldvár mellett 1942 és 1945 között működött haláltábor utolsó fennmaradt közös sírdombján álló emlékműnél emlékeztek arra, hogy 1945 novembere elején felszámolták a lágert. 1942–44-ben szovjet katonák százait, majd Románia átállása után 1944–45-ben magyar és német hadifoglyok, de nagyrészt Erdélyből internált civil magyarok és német ajkúak ezreit tartották fogva embertelen körülmények között a több tucat láger egyikeként számon tartott Földváron. Az éheztetés és a különféle járványok során eddig feltárt források szerint legkevesebb 350 fogoly halt meg Földváron, a haláltáborból kiszabadult túlélők visszaemlékezése szerint viszont az áldozatok száma ezernél is többre tehető. Valamennyien jeltelen és ismeretlen közös sírokban nyugszanak. A kegyhely megjelölését még 1998-ban, a hagyományossá vált november eleji megemlékezéseket pedig 2000-ben kezdeményező volt hídvégi, jelenleg uzoni lelkész elismerően szólt mindazon történészek és újságírók munkájáról, akik a haláltábor történetének feltárásán fáradoznak. /Benkő Levente: Hatvan éve számolták fel a földvári haláltábort. = Krónika (Kolozsvár), nov. 8./

Január és február eseményeit-híreit, tudnivalóit részletezi a most indult Uzoni Hírlap első száma. A lap kéthavonta fog megjelenni, és magát az ,,ingyenes tájékoztatók” kategóriába sorolja.   A lapban dr. Ráduly István polgármester felsorolta a választások óta eltelt időszak eseményeit. Az új kiadványban a református egyház híreiről tiszteletes Ungvári Barna András, a közérdekű kérdésekről pedig Lokodi Anna alpolgármester tájékoztatott. /Kisgyörgy Zoltán: Új vidéki hírlap. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), márc. 9./

Sepsi református egyházmegye ifjúsági találkozója volt Uzonban. Az egyházmegye ifjúsági előadója, Ungvári Barna András református lelkész beszámolt arról, hogy a részt vevő fiatalok átfogták Alsó-Háromszék és az Oltfej régióit.  Az   egyházmegyei bibliai vetélkedőn negyven fiatal vett részt.  A megjelentek videokazettáról megnézték az uzoni fiatalok egy vígjátékát. A jövő hónapban színjátszó-találkozóra készülnek a református fiatalok. /Sepsi református egyházmegyei ifjúsági találkozó (Uzon). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), márc. 30./

Miskolc-Diósgyőr református egyházközségének presbitériuma elhatározta, hogy hivatalos testvéri-baráti kapcsolatot kötnek az uzoni kálvinisták egyházával. A kapcsolatot nemrég szentesítették. Ungvári Barna András uzoni lelkipásztor elmondta, hogy Uzon volt lelkipásztorának – aki harminchárom évig, a legnehezebb időszakban szolgálta ezt a nagy gyülekezetet – lánya, Papp Lászlóné Szabó Zsuzsanna férjével Miskolc-Diósgyőrön talált családi fészekre, s az ottani református óvoda vezető óvónőjeként kezdeményezte a testvéregyházi kapcsolatot Beke György író szülőfalujának, Uzonnak református egyházával. Tavaly július végén odalátogattak az uzoniak, s most ők fogadták vendégül a magyarországi küldöttséget. /Kisgyörgy Zoltán: Új testvéregyházközség Uzonnak. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 12./

A Pest megyei Mende és Uzon között különleges kapcsolat áll fenn 1995 óta: nem is testvértelepülései egymásnak, nem is testvérgyülekezeti a viszony, mert Uzon részéről az egyház tartja életben a kapcsolatot, Mendén viszont a polgármesteri hivatal – közölte Ungvári Barna András uzoni lelkipásztor. A mendeiek mindent megtettek annak érdekében, hogy az uzoni székelyek küldöttsége jól érezze magát. Bemutatták nekik azt a régiót, ahol élnek, a Tápió-vidéket. Augusztus végén hangos volt a Lisznyópatakon az iskola kertje. Az uzoni, a kökösi és az erősdi református egyházak lelkészei ebben az évben is megszervezték a négynapos ifjúsági bibliatábort, negyven fiatal részvételével. Szeptember 4. és 13. között tartják Uzonban a gyermekek bibliahetét. Akárcsak az elmúlt esztendőkben, most is mintegy nyolcvan résztvevőre számítanak a református gyülekezeti teremben. /(Kisgyörgy): Élénk egyházi és közösségi élet (Uzon). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 9./

Újabb hat évre választották esperessé Dénes Csaba bodoki református lelkészt az egyházmegye harmincegy gyülekezetének egyházi és világi képviselői. Dr. Szőts Dániel korábbi egyházmegyei főgondnok visszavonulását követően a tisztségbe dr. Szász Istvánt választották, főjegyző Ungvári Barna András uzoni lelkész. Dénes Csaba elmondta, a három évvel ezelőtt nyugdíjba vonult Incze Sándor esperestől átvett tisztségben ezentúl is az építkezés jegyében szeretne cselekedni. /(fekete): Esperesválasztás a Sepsi Református Egyházmegyében. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 16./

Hetedik alkalommal tartottak megemlékezést a barcaföldvári fogolytábor magyar áldozatainak emlékmű-együttesénél november 4-én, a nemzeti gyásznapon. A cudar időjárás, hóvihar ellenére is összegyűltek a Hídvég és Földvár közötti emlékhelyen, ahol 1944-45 között több mint hatezer ember raboskodott, s szemtanúk vallomása szerint közülük mintegy ezren odavesztek. Az emlékmű talapzatánál tíz koszorút helyeztek el, elsőként a bukaresti magyar nagykövetség képviselői. Nagy János hídvégi református lelkész köszöntőjét követően elődje, Ungvári Barna András uzoni lelkipásztor, az emlékmű és a megemlékezések ötletgazdája, a rendezvény főszónoka tematikus beszédei sorát ezúttal a fogoly orvosokra való emlékezéssel folytatta. Pap Béla és Víg Gábor egykoron a nehéz körülmények között is igyekezett enyhíteni fogolytársai szenvedésén. Bálint László református lelkész a Pél­dabeszédek könyvéből idézett: ,,az igazság felmagasztalja a nemzetet, a bűn pedig gyalázatára van a népeknek”. Az ’56-os magyarországi forradalom jubileumán az igéből párhuzamot vont az anyaországi eseményekkel, továbbá egy rokona, egykori földvári fogoly, a feldobolyi Bács Lajos visszaemlékezéseiből elevenített fel részleteket. /Szekeres Attila: A bűn gyalázata (Megemlékezés Földváron). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 6./

A Megerősítelek, sőt megsegítelek, és igazságom jobbjával támogatlak bibliai vers volt az üzenete az egykori barcaföldvári fogolytábor helyén álló emlékműnél tartott nyolcadik megemlékezésnek. Ungvári Barna András, a Sepsi Református Egyházmegye főjegyzője még hídvégi lelkipásztorsága idején járta ki nagy harcok árán az emlékhely létesítését, s azóta ő a fő szónoka a megemlékezéseknek. Utódja, Nagy János köszöntötte a megjelenteket. Szász Ferenc, Brassó-Újváros unitárius lelkipásztora a tömegsírok borzalmáról beszélt. Elmondta, várta, hogy a székely népet is megköveti valaki, de ez nem történt meg. Ungvári Barna András ezúttal a fogolytábor lelkipásztoraira emlékezett, azokra, akik ,,Isten segítségével fényt próbáltak vinni a sötétségbe”. Elsőként futásfalvi Bardocz Mózesre, Mezősámsond plébánosára, a fogolytábor első halottai fölött ő mondta el a vigasztalás igéjét. Másodszor Lőrinczi Árpádra, aki Hídvég és a szórványként hozzá tartozó Barcaföldvár református lelkipásztora volt. Ő volt az, aki 184 halottat temetett el, s sokszor veszélyes körülmények között feljegyezte adataikat. Kisvári Tamás alezredes, a bukaresti magyar nagykövetség katonai attaséja köszönetet mondott a történelmi egyházaknak, hisz a második világháborúban elesett kétszázezer katona igen kevés hányadának állítottak emléket, s ahol igen, azt főleg az egyházak tették, mint Földváron is. /A földvári áldozatokra emlékeztünk. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 5./

A tanév első napján az Andrássy-telepi Petőfi Sándor Általános Iskola felső tagozatának megszüntetése miatt tiltakoztak a szülők. Tiltakozásuk jeléül gyerekeik nem akartak felszállni arra az iskolabuszra, amellyel a marosludasi 1-es iskolába vitte volna őket. A szülők sérelmezik, hogy senki sem tájékoztatta őket arról, hogy az idei tanévtől gyermekeiknek ingázniuk kell, másrészt pedig azt fájlalják, hogy az V-VIII. osztály megszüntetésével elsorvasztják a helybeli magyar nyelvű tanintézményt. Az Andrássy-telepi szülők petíciót nyújtottak be a megyei tanfelügyelőséghez, melyben kérik a Petőfi Sándor Általános Iskola V. -VIII. osztályának további működését. Kali Barna Andrássy-telepi református lelkipásztor elmondta, hogy a szülőkkel iskolakezdés előtt három nappal közölték a hírt – egy póznára kiragasztott plakáton. A lelkész elmondta, egy svájci kapcsolat révén rengeteg pénzt fektettek az iskolába, felújították, korszerű fűtési rendszert szereltek fel. Enyedi Miklós, a Marosludasi 1-es Számú Általános Iskola aligazgatója miniszteri határozatra hivatkozott, ennek értelmében megszűnik az V-VIII. osztály. Azokon a településeken, ahol eddig összevont osztályokban folyt a tanítás, és a minisztérium iskolabuszt utalt ki a tanulók szállítására, az oktatás a következő tanévtől a központi iskolában zajlik. Andrássy-telepen összesen 34 V-VIII. osztályos tanuló van, közülük 15-en már az előző tanévben is Marosludason tanultak, ez évtől további 19 fog ingázni. /Mezey Sarolta: Zűrzavaros tanévkezdés Andrássy-telepen. = Népújság (Marosvásárhely), szept. 16./

Kilencedik alkalommal tartottak megemlékezést november 4-én a barcaföldvári fogolytábor magyar áldozatainak emlékmű együttesénél. A Hídvég és Földvár közötti emlékhelyen, ahol 1944―45 között több mint hatezer ember raboskodott, s közülük ezren odavesztek, mintegy hatvanan gyűltek össze. Nagy János hídvégi református lelkész házigazdai minőségben köszöntötte az egybegyűlteket. A főszónok, Ungvári Barna András uzoni lelkész, az emlékhely megteremtője jelezte, idéntől a fogolytábor túlélőiről emlékezik meg. Ezúttal a Csíkszerdában élő Ivás Istvánról beszélt, aki Az utolsó székely határőrök című könyvében leírta a haláltábor borzalmait. Bálint László brassó-gyárvárosi református lelkipásztor, címzetes esperes a feldobolyi Bacsó Lajos visszaemlékezéseiből idézett. Akkoriban a foglyoknak felajánlották, ha áttérnek román vallásra, hazaengedik őket, de ők azt válaszolták: magyarok vagyunk, magyarnak születtünk, s azok is maradunk. A bukaresti magyar nagykövetség nevében Alföldi László, majd RMDSZ-szervezetek, egyházak és volt politikai foglyok szövetségeinek képviselői koszorúztak. /Szekeres Attila: Magyarnak születtünk, s azok is maradunk! (megemlékezés Földváron). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 5./

Ha nem is meríti ki a monográfia műfajának minden követelményét, Ambrus Anna helybeli román–magyar szakos tanár a magyarországi Gyulán megjelentetett Uzon monográfiája törekszik erre. A könyvben számos ma is élő uzoni szereplő-visszaemlékező szerepel. A szerző a település múltjának történelmét olyan szakemberek tollára bízza, mint Binder Pál és Cserey Zoltán, az építészeti emlékek fejezetet Kónya Ádámtól veszi át. A református egyház históriáját a volt lelkész, Szabó József és a mai lelkipásztor, Ungvári Barna András jegyzi. Nem hiányzik Uzon nagy szülöttének, néhai Beke Györgynek egy-egy írása sem. /Kisgyörgy Zoltán: Uzon monográfiája. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jan. 22./

Zarándokhellyé válik Földvár ― tudósított a Háromszék az első megemlékezésről, s azóta tíz éven át mindig összegyűltünk itt ― mondotta Ungvári Barna András uzoni református lelkész, a Hidvég és Barcaföldvár közötti emlékhelyen. 1944―45 között a földvári fogolytáborban sínylődött több mint hatezer ember, akik közül mintegy ezren odavesztek. Az ő emlékükre alakították ki a kőtömbös, keresztes, mozaikos emlékkertet Ungvári Barna hidvégi szolgálata idején. Nagy János hidvégi református lelkész köszöntője után Bucsumán György, a brassói Szentkereszt-plébánia káplánja emlékezett az elhunytakra, majd Nagy B. Imre szárazajtai túlélő visszaemlékezéseiből idézett Ungvári Barna. Balázs Ádám, a Magyar Köztársaság bukaresti nagykövetségének első tanácsosa jelezte, kezdeményezni fogja, hogy a foksányi fogolytábor helyét is jelöljék meg. /Szekeres Attila: Földvár, a zarándokhely. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 5./

Ambrus Anna Uzon-monográfiája a szó megszokott értelmében nem monográfia, hanem, ennél egyszerre több, de kevesebb is lehet. Az uzoni születésű szerző a marosvásárhelyi tanárképző főiskolát végezte, Uzonban tanít. Mások Uzonnal kapcsolatos legjobb írásait is belefoglalta könyvébe: dr. Binder Pál és Cserey Zoltán történész munkáját a település múltjáról, Uzon építészeti emlékeit Kónya Ádám esszéje alapján mutatta be, az uzoni református templom történetét Szabó József és Ungvári Barna András református lelkész. Ambrus Anna huszonegy írást maga jegyez a könyvben. Ezek hézagpótló könyvelemek a településtörténetnek azokat részeit járják körbe, amelyeket hol a román adminisztráció, hol a diktatórikus parancsuralom miatt nem lehetett tárgyalni: 1848–1849 Uzonban, 1940, a székelyföldi magyar világ, Uzon demográfiai képe, Az uzoni zsidóság, a Cigányok Uzonban, ezek meghatározzák a könyv karakterét. Az Uzon monográfiáját a Pro-Urbe Csorvás Egyesület adta ki, Hunyadvári András szerkesztette (Gyula). /Sylvester Lajos: Új könyv Uzonról. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 28./

Ne feledjünk, ne hallgassunk (Megemlékezés Barcaföldváron)
Napsütéses idő fogadta a nemzeti gyásznapon, tegnap délután a mintegy százharminc megemlékezőt az egykori barcaföldvári fogolytábor helyén kialakított emlékkertben. Ott, ahol 1944–1945-ben több mint hatezer ember sínylődött, közülük mintegy ezren odavesztek. Hetven év után a helyszínre visszatért a ma 88. születésnapját ünneplő Nagy Imre egykori fogoly, aki emlékeiből osztott meg. A rendezvényen közreműködött az ürmösi unitárius dalárda. Az emlékezőket Nagy János hidvégi református lelkész köszöntötte, majd az emlékmű ötletgazdája, az emlékhely kialakításának szorgalmazója, Ungvári Barna András korábbi hidvégi, jelenleg uzoni református lelkipásztor mondott beszédet, jelezve: már 14. alkalommal emlékeznek itt. Jeremiás próféta könyvéből a babiloni fogságot leíró részből választott igét magyarázott, majd, mint minden évben, most is egy túlélőre összpontosított. A köpeci id. Sebestyén Mózes Benkő Levente által lejegyzett emlékezéséből olvasott fel részleteket. Ötvenedmagával vitték el Köpecről, a táborban sanyarú körülmények között tengődtek, rengetegen meghaltak. Az emlékezés három brassói lelkész igéjével folytatódott: Koszta István evangélikus, Kassay Géza belvárosi református és Szász Ferenc unitárius lelkipásztor osztotta meg gondolatait. András Pál, Magyarország bukaresti nagykövetségének első titkára szerint a fogolytáborban szenvedő embereknek egyetlen bűnük volt: az, hogy magyarok voltak. Ha meg is bocsátunk, de soha ne feledjünk, és ne hallgassunk – mondotta. Nagy Imre túlélő elmondta: Szárazajtán született 1925-ben. Sepsiszentgyörgyön tette le az esküt, s a parancsot katonaként soha meg nem tagadta, amíg őfőméltósága vitéz nagybányai Horthy Miklós le nem tette a fegyvert, mert Magyarország elveszett. Ez 1944. október 16-án történt, s október 20-án szovjet fogságba estek tizenegyen, négyen szárazajtaiak, heten bélafalviak. Ki akarták végezni őket, ingre-gatyára vetkőztették, s egy gödör szélére állították. Amíg a katona a fegyverét töltötte, megléptek. Szamosbethlentől 385 kilométert gyalogoltak étlen, az első 26 kilométert akkor éjjel mezítláb Szeretfalváig. Amikor hazaért, szülei nem ismertek rá. De alig ért haza, egyszer csak szólt a fazék egy román ember nyakában, aki három csendőrrel jött. Kérték az iratait, nem voltak, kezét hátrakötötték, s vitték. 1944. október 24-én este úgy elvitték, hogy 1945 március 26-án este ért haza. Akiket vele együtt elhurcoltak Szárazajtáról, azok közül nyolcan Oroszország valamely részén nyugszanak, senki nem tudja, hol. 156 napot töltött fogságban, abból hármat Sepsiszentgyörgyön börtönben, aztán úgy került Földvárra, mint a tyúk, amelyet megfogott a róka, s nem tudta, hová viszik. Akkor ijedtek meg igazán, amikor megérkeztek, s a kapura ki volt írva románul: Jó, hogy jöttetek magyarországi foglyok. Mintegy 1500-an voltak háromszékiek. Borzasztó volt az az élet, 25 centi széles területen aludt, oldalra feküdve, kopasz föld volt a párnája és a derékalja. A mocskos tóból ittak úgy, hogy félrehajtották a faleveleket, a habot. Abban is mosakodtak. Azért haltak meg sokan, mert nem volt tisztálkodási lehetőség, nem volt étel, főleg ivóvíz. Volt, hogy egy talált cukorrépa mentette meg az életét. Kétszer szökött meg. A szászveresmarti téglagyárnál kapták el, úgy elverték, hogy alig maradt meg, s visszavitték. Egy hónapon keresztül minden nap huszonötöt kapott derékszíjjal a lábára a szökésért. Aztán másodszor sikerült. 1957-ben a magyarságáért ismét megkapta a feketelevest – mondotta Nagy Imre, aki kedvenc énekét is elfújta: Felmegyek a doberdói nagy hegyre. Az emlékezés koszorúzással, himnuszaink eléneklésével zárult a helyszínen, majd a hidvégi református gyülekezeti házban kialakított emlékszobában szeretetvendégséggel folytatódott.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Földvári foglyok hitvallása
Hetven éve, 1944 októberében kezdték a volt magyar honvédeket begyűjteni a barcaföldvári lágerbe, ahol mintegy hatezren sínylődtek, s a túlélők vallomásai szerint ezren elpusztultak. Eddig 350 halottat sikerült azonosítani. Az utolsó tömegsír fölött kialakított emlékkertben 2000 óta tartanak megemlékezést. Az elején a halottak napja utáni hétvégén, 2003-tól november 4-én, a nemzeti gyásznapon. Tegnap délután mintegy százötvenen emlékeztek a vértanúkra. Az emlékműállítás kezdeményezője, Ungvári Barna András volt hidvégi, jelenlegi uzoni református lelkipásztor különlegesnek nevezete az eseményt, hisz immár tizenötödik alkalommal került sor a megemlékezésre. Bevezetőjében az 1944. augusztus 23-ai román átállás utáni légkört idézte meg Vincze Gábor Illúziók és csalódások című, a második világháború utáni időszakot bemutató kötetéből: a bölöni községvezetésnek a Magyar Népi Szövetség kolozsvári elnökségéhez írt beszámolójából olvasott fel. Beszéde alapigéjéül Péter apostol első leveléből (1, 3) idézett: „Áldott az Isten és a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja, aki az ő nagy irgalmassága szerint újonnan szült minket élő reménységre Jézus Krisztusnak a halálból való feltámadása által”. A szónok idén a miklósvári id. Barabás Ferenc túlélő Benkő Levente történész, újságírónak elmondott vallomásából olvasott fel részleteket. Kiemelte azt a részt, amikor a foglyot arra biztatták, változtassa nevét Bărbescura, s akkor hazaengedik, mire azt válaszolta: aki magyarnak nem volt jó, románnak sem lesz jó.
A hidvégi református egyházközség által támogatott, a brassói RMDSZ által szervezett megemlékezésen a brassói magyar történelmi egyházak képviselőetében Koszta István evangélikus, Jári Zsolt református, Máthé Vilmos római katolikus és Szász Ferenc unitárius lelkész osztotta meg az eseményhez kapcsolódó gondolatait. Közreműködött az ürmösi unitárius dalárda. Az emlékkő megkoszorúzása és himnuszaink eléneklése után a hidvégi református gyülekezeti házban kialakított emlékszobában a helyi közösség szeretetvendégségével zárult a megemlékezés.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Húszéves évfordulót ünnepeltek Uzonban
Fennállásának 20. évfordulóját ünnepelte az uzoni Jókai Mór Közművelődési Egyesület és a civil szervezeten belül működő Szivárvány női kórus. A jeles eseményt kórustalálkozóval tették emlékezetessé, a rendezvényre a megye minden részéből érkeztek kórusok. Az ünnep alkalmából az egyesület és kórus két évtizedes történelmét emlékfüzetben összesítették.
Vasárnap istentisztelettel vette kezdetét az események sora. A meghívottak, kórusok a református templomban közösen hallgatták Isten szavát, majd az énekkarok a községi kultúrotthonban léptek színpadra. Nyitányként Ráduly István polgármester, Ungvári Barna András lelkész és az egyesület elnöke, Kőmíves István szólt az egybegyűltekhez. A helyiek mellett Szentivánlaborfalváról, Zágonból, Angyalosról, Sepsiszentgyörgyről érkezett kórusok bűvölték el a termet betöltő hallgatóságot. A műsor után a résztvevők Uzon jeles szülötte, Beke György kopjafájánál helyezték el az emlékezés koszorúit. Szabó Margit iskolaigazgató, kórustag Márai Sándor-verssel lepte meg a résztvevőket. A koszorúzás után a kórusok együtt énekelték el a székely himnuszt, majd közös ebéden vettek részt. Este az egyesület tagjai és a helyi kóristák a művelődési házban folytatták az ünnepet, melynek során a Jókai Mór-emlékplakettnél is koszorúztak. Ráduly István polgármester érdeklődésünkre elmondta, a község bármelyik közösségi eseményén fellépési lehetőséget kapnak a helyi civil szervezetek. A polgármesteri hivatal minden helyi alakulatot támogat, de elvárásai is vannak, például, hogy külön meghívás nélkül is ott legyenek a községi vagy falunapokon. Bízik benne, hogy a Szivárvány női kar is él ezzel a lehetőséggel – mondta.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A családkutató
Adatforrástárlatot nyitott múlt év decemberében az Erdélyi Genealógiai Társaság Sepsiszentgyörgyön a Köntés Kiállítótérben, és ez év elejéig családkutató információs pontot és családfarajzoló műhelyt működtetett itt Kocs János, a szervezet vezetője. A szűk hónap alatt mintegy száz érdeklődő fordult meg ott, öten tájékozódtak komolyan, s közülük két család kívánja megrajzolni saját ős- és családfáját.
Kocs János 1956-ban született Székelymuzsnán, a székelyudvarhelyi Tamási Áron Líceum elvégzése után a brassói műegyetemen szerzett villamossági mérnöki oklevelet. A sepsiszentgyörgyi IAME vállalatnál, majd a Selectronik kábeltelevíziónál dolgozott, jelenleg az RCS–RDS szolgáltatónál műszaki felügyelő. Családkutató, 2005-ben megalapította az Erdélyi Genealógiai Társaságot, melynek elnöke. Mostanig mintegy 245 ezer ember adatait dolgozta fel. Vele készítettünk interjút.
– Mikor szeretett bele a genealógiába? – Már kiskorom óta érdekelt a családtörténet, mivel nagyapán Argentínában élt, édesanyám ott született. Nem volt szabad levelezni, de én kíváncsi voltam, mi van vele. Az áttörés 1989 után jött, amikor megjelent az internet, és az egyik levelezőfórumon láttam, hogy valaki egy szomszéd falusi rokonsága – a mátisfalvi Pálhegyiek – felől érdeklődik. Visszaírtam, hogy ismerem Pálhegyi Gábort, testvérét, Bertát, és név szerint felsoroltam hozzátartozóikat: élettársakat, gyermekeket, vejeket, unokákat. Erre öt perc múlva érkezett a válasz, hogy amit én leírtam, az több, mint amit kétéves fizetett kutatómunka után egy magyarországi családkutató iroda küldött neki. Megkérdezte, lenne-e kedvem foglalkozni vele. Kedvem éppenséggel volt, az amerikai hölgy pedig mondta, tudja, hogy ez időt és pénzt igényel. Szerinte a mátisfalvi Pálhegyiek közül a világban mintegy 350 élhet. Ez véges szám, egyenként fel lehet keresni őket, s ha hajlandó vagyok neki ebben segíteni, állja a költségeket. Megvolt a módszer: elő a telefonkönyvet, felhívni minden Pálhegyit, időpontot egyeztetni, aztán elmenni a településekre, a temetőkbe, keresgélni az egyházi család- és anyakönyvekben az állami levéltárban, polgármesteri hivatalokban. 2004-ben már szabadon lehetett a levéltárban kutatni. A hölgy készült haza Erdélybe, megnézni, honnan vándoroltak ki a dédszülei. 2005-ben el is jöttek heten Amerikából. Megszerveztük a családtalálkozót Mátisfalván a kultúrotthonban, 150-en gyűltek össze Pálhegyiek és leszármazottak. Akkorra már 5700 személyt vezettünk fel egy 40 méteres családfára, amit kiállítottam. – Hogyan készítette az óriási családfát? – A hölgy, aki harmadik generációs amerikai, tudta, mivel jár a családkutatás, és felszerelt: küldött digitális fényképezőgépet, laptopot, családfarajzoló programot, riportermagnót, tehát mindent, ami szükséges volt. Mondta, számára ez nagyon fontos, műtétre készül, nem tudja, túléli-e, de azelőtt ezt szeretné lebonyolítani. Az erdélyi utat követően megműtötték, felépült. Utána még egyszer eljött Erdélybe, látszott rajta, hogy megkönnyebbült. Az 1700-as években a székelymuzsnai anyakönyvekben találtam egy Kocs-Pálhegyi házaspárt, szerinte én vagyok a legközelebbi erdélyi rokona, mert velem tud értekezni. Közben kerültek más érdeklődők is. Egy amerikai, aki az öt bukovinai székely faluba telepedett családok eredetét kutatta, az akkor Pesten élő Elisabeth Long kérte a segítségemet. A családnév alapján kikerestük az anyakönyvekből, mely településeken vannak hasonló nevű családok. Neki a DNS-minták levételénél segítettem, és én hordoztam a terepen. A most élő legidősebb férfiaktól vettünk DNS-mintákat (lepedéket). Megjegyzem, ugyanezt tettük a Pálhegyi család esetében is, és nagyon szépen találtak az eredmények. – Hogy indult be a nagyüzem? – Nem volt igazán nagyüzem. Szabadidőmben foglalkoztam családkutatással, és amikor 2007-ben megengedték a levéltári fényképezést, nagy lendületet vett a munka. Előzőleg 2006-ban már lemásoltam a tamásfalvi anyakönyvet, kifizettem az oldalankénti fénymásolási díjat, akkori pénzben egymillió lejt pengettem le az állami kincstárban. Egy magyarországi vegyészmérnök érdeklődött, s megelőlegeztem a kutatását. Amikor át akartam adni, s mondtam, hogy költségek is voltak, nem kellett. Öt év elteltével ismét megjelent, továbbra is ki akarta deríteni, hogy lófők voltak-e az ősei. Akkor rendeztük a régi számlát. – Hogyan kezdte a családfarajzolást? – Próbálkoztam Word- meg Excel-programban. Nem is néztek ki rosszul, de amikor valakinél harmadik feleséggel találkoztam, egyszerűen nem tudtam feltüntetni. Miután az amerikai hölgytől megkaptam a családfarajzoló programot, és megtanultam használni, rájöttem, egész elegánsan ábrázolható ez is. Székelymuzsna kis falu... Megrajzoltam a saját családfámat, a feleségemét, s ezek már sekély mélységben találkoztak: több ős is egyezett. (Felesége szintén székelymuzsnai származású, Gedő lány – szerk. megj.) Rájöttem, hogy az addig külön-külön ápolt családágakat össze kell vonni, mert vannak többön is megjelenő azonos egyének. Az összevonás után derült ki, hogy akkorra már közel 40 ezer személy adatait dolgoztam fel. – A program jelzi az átfedéseket? – Ha talál két azonos nevű, azonos dátumon született egyént, rákérdez, hogy ugyanaz-e. Nagyon meg kell vizsgálni, mert bizony megesett, hogy különbözött. A kilyéni és rétyi Székely családdal volt gondom. Amikor láttam, hogy három-négy hónapra születtek a gyerekek egymás után, gondoltam, hogy valami nincs rendben. Átvizsgáltam, s kiderült, a kilyéni előnevű Székelyek Rétyen éltek, és a rétyi előnevűek Kilyénben. Mindkét családban volt Székely Zsigmond, és mindkettőben Horváth Borbála is, és egy időben születtek gyermekeik. Aztán rájöttem, az egyik Horváth Borbálánál van egy P betű, azaz a Petrichevich-Horváth, a másiknál egy N, s akkor szétválasztottam az ágakat. Kiderült, akik a királybíró Székely Zsigmondtól származtatják magukat, azok valójában nem tőle származnak, és fordítva. – Milyen más érdekességekbe botlott? – Vannak „csapdák”... Nagyon figyelmesen kell böngészni a régi anyakönyveket. Nem egyszerű meglátni a különbséget a Kanyó, Kánya és Kónya, a Bartha és Barthó, Bartos és Bartus hasonló hangzású családnevek között. Egy fórumbejegyzésben írta valaki, hogy őse Bágyon született. Elmentem Csíkszeredába, a levéltárban lemásoltam a bágyi anyakönyveket, de nem találtam a családot benne. Rákérdeztem: Bágyon? Igen, Bágyon, jött a válasz. Amikor küldte a papirost, kiderült, nem a Hargita megyei Bágyon, hanem a Kolozs megyei Bágyonban élt a család. Ott megtaláltam. Vannak olyan helyek, ahova soha nem jutottam volna el, ha nem foglalkozom családkutatással. Gógán, Gógánváralja, Oláhdellő, Kisprázsmár, Szilágyerked, Szinérváralja... Ausztráliából jelezte egy elszármazott, hogy erkediek az ősei. Először mindketten azt hittük, hogy a Székelymuzsnával szomszédos Szászerkedről van szó. Aztán kiderült, Szilágyerked. Elmentem a Szilágyságba. Zilah után, Szatmárnémeti felé már messze bent jártam román vidéken, amikor megérkeztem a faluba, s rákérdeztem az első atyafira – románul –, hol találom a református lelkészt. Nem értette. Kiderült, egyetlen román sem él a faluban, de a szomszéd falu teljesen román. Más. „Anno” könyvtári ügyben levittem Demeter Lajost Uzonba, mondtuk Ungvári Barna tiszteletes úrnak, hogy le kellene másolni a családkönyvet. Igen, tudja, hogy le kellene másolni, de ki fogja azt megtenni. Én. Mikor? Most. Kihozta a nagy családkönyveket, aznap végigfényképeztem. Mondtam, utómunka, dupla felvételek törlése, számozás után viszem a másolatot. A tiszteletes nagyon meglepődött, amikor hónapok múlva átadtam a DVD-t. Annyi mindenki annyi mindent ígért már neki, s nem tartotta be. Megegyeztünk, hogy a magyar állampolgárság igénylése okán friss adatokkal kiegészített családkönyvet újból lemásolom, most már egészen más minőségben. – Milyen gondokba ütközött kutatásai során? – Nem egyértelmű a vonatkozó jogi háttér, de akad nehézség a hivatalokban is. Embere válogatja. Van, aki úgy értékeli, ha információt ad ki, azzal ő szegényebbé válik vagy csorbulnak lehetőségei. Ezt nem értem. Törvény engedélyezi minden száz évnél régebbi dokumentum szabad kutatását. Ennek ellenére gond van a katolikus anyakönyvek kutatásával, mert a plébániákon maradtakat nem engedik egészében lefényképezni. Azt mondják, erre rendeletük van. Kifejtettem, lehetetlenség, hogy egy egyház vagy plébános szerzői jogot formáljon az anyakönyvre, hiszen nem jószántából írta, s még csak nem is ingyen, mert kaptak juttatást. Ez közkincs. Ma már úgy lehet megosztani ezeket, hogy nem szegényedik senki, és nagy segítség lenne, mert vannak idős emberek, akik nem tudnak odautazni. – Hány nap volt a legtöbb, amíg nem foglalkozott családkutatással? – ...nehéz válaszolni. Megesett, hogy két napig, de három nem. – Mikor, hogyan alapította az egyesületet? – Megjelent a jogszabály a személyi jövedelemadó két százalékának felajánlási lehetőségéről, s gondoltam, úgyis annyi pénzt elköltök, próbáljunk meg valamit elszámolni. Párhuzamosan bejegyeztem az Erdélyi Genealógiai Társaságot és egy családkutató irodát. Reméltem, ez utóbbi beindul, s a családomnak lesz munkahelye. Megfuttattam, mekkora lehet az érdeklődés. Arra számítottam, tíz emberből egyet fog érdekelni a családja múltja. Nem jött össze. Megtöltöttük szórólapokkal a várost. Nem volt eredménye. Alább adtam: százból érdekel egyet, ezerből... Az sem jött össze. A valós adat: 100 ezerből érdekel egyet úgy, hogy áldozzon is rá. Erre vállalkozást építeni nem lehet. Tehát a családkutató irodát zároltuk. Maradt a civil szervezet. Családtagok, ismerősök átutalták az adójuk két százalékát, és kerültek támogatók is. Például Derzsi Sámuel baróti vállalkozó, aki hallott munkánkról, megkeresett, hogy fontosnak tartja, és szeretné támogatni. Biztatott, hogy másoljunk le minél több anyakönyvet, amíg nem gondol valaki egyet, és korlátozza a lehetőségeket. Őt elsősorban Erdővidék anyakönyvei érdekelték. El is készítettük. Aztán a Humaret Alapítvány utalt számlánkra. Került Amerikából, Svédországból, Olaszországból érdeklődő. Olaszországból inkább románok. Brassó mellől ortodox anyakönyvekből kellett adatokat gyűjteni. Bizony jól fogott a valamikori orosznyelv-tanulás, mert a görög katolikus és ortodox anyakönyveket cirill betűkkel írták. – Mennyi adatot sikerült eddig összegyűjteni? – Erdély összes anyakönyve a cél... Háromszék levéltárba került anyakönyveit mind lemásoltuk, nagyon sokat Csíkszeredában, Brassóban, Nagyszebenben, Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Besztercén, Zilahon. A tavaly felértünk Szatmárra és Nagybányára is. Nagyváradon kellene nyitnia a levéltárnak, ott költözés miatt évek óta zárva az olvasóterem. Azzal igyekszünk foglalkozni, amire igény van. Arad és Temesvár messze van, a vonzáskörükbe eső érdeklődőket átirányítom máshoz. Azzal, hogy egy csomó anyakönyvet lefényképeztünk oldalankét, még nincs vége a folyamatnak. Az utómunka településenként akár három hónapig is eltarthat. 760 adatforrást dolgoztunk fel. Ez nem csak anyakönyv, hanem szakkönyvek, folyóiratok is. Másoltuk a gyászjelentőket a Székely Nemzeti Múzeumból, a marosvásárhelyi Teleki Tékából. Megvannak a Háromszékben megjelent gyászjelentések ezelőtt egy évig. Ma már 14 500 név szerepel. Ennél jóval többen hunytak el a megyében 1990 után, de ennyien jelentettek meg a Háromszékben gyászjelentőt. Idáig 245 ezer személy szerepel az adatbázisban. Ezt befejezni nem lehet… – Melyek a további tervei? – Szép lenne főállásban végezni ezt a munkát, támogatókat kellene találni... Könyvet kellene írni… segítséget nyújtani családkutatóknak. Az anyakönyveket valahogyan jobban hozzáférhetővé kellene tenni. A társaság honlapján csak a másoltak jegyzéke szerepel. A Háromszék gyászjelentőit is kereshetővé kellene tenni. Újra kellene indítani a Genealógiai Füzeteket, még ha csak internetes változatban, akkor is. (Csíkszentmihályi Sándor Imre által kiadott, szerkesztett, 1903–1914 között Kolozsváron megjelenő családtörténeti folyóirat. A Genealógiai Füzetek társszerkesztője, szerzője s főképp illusztrátora volt Keöpeczi Sebestyén József címerművész, heraldikus – szerk. megj.)
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Beke Györgyre emlékeztek (Iskolanap Uzonban)
Egy közösség akkor él, ha messziről hallatszik az iskolacsengő, a gyermekzsivaj, ha megemlékeznek a nagy elődökről, az egykori pedagógusokról, a véndiákokról – hangsúlyozta Sibianu Viktor tanfelügyelő tegnap Uzonban a Tatrangi Sándor-iskolanap megnyitóján. Mintha ezekre a gondolatokra építette volna a helyi iskola a hagyományos tanévvégi ünnepségsorozatát: az elhunyt pedagógusokra emlékeztek, jelen voltak az első nyolcadik osztályt végzett évfolyam (1965) véndiákjai, emléktáblát avattak a falu nagy szülötte, díszpolgára, Beke György író, szociográfus emlékére és a több száz diák a színpadon és a szabadtéri játékokon is felszabadultan szórakozott.
A művelődési házban tartott délelőtti ünnepségen Szabó Margit, a Tatrangi Sándor Általános Iskola igazgatója azt mondta, ma is érvényes Beke György intése, miszerint menekülni egyedül is tudunk, de megmaradni csak egymás védelmében lehet. Ráduly István polgármester gratulált az iskolának azért, hogy boldog gyermekeket nevelnek és megismertetik velük a gyökereiket; Czegő Zoltán író, költő, újságíró Beke György életművét értékelte, aki „XX. századi Orbán Balázsként” kutatta és felmutatta a romániai magyarság helyzetét, s mindent megtett azért, hogy a nehéz időkben is lelkesítse az itt élő magyarságot. A jelenlévőket köszöntötte Burus-Siklódi Botond, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének elnöke és Matekovics Mihály, az Arad megyei RMPSZ elnöke, aki hangsúlyozta: az aradi és háromszéki pedagógusok tizenhatodszor találkoznak szervezetten, s minden alkalommal kölcsönösen feltöltődnek, erősítik az összetartozást, valamint a közös célokért és a megmaradásért való küzdelemben vetett hitüket.
Beke Mihály András író, műfordító édesapja Uzonhoz, a szülőfaluhoz való kötődéséről beszélt, Szabó Margittal együtt leleplezte az iskola falán elhelyezett emléktáblát, amelyet Ungvári Barna András református lelkész megáldott, és Albert Imre plébános megszentelt, majd átadta az iskolának Beke György írógépét, amelyet az író hagyatékából nemrég berendezett emlékszobában helyeztek el. Az iskola diákjai táncos-zenés műsort mutattak be, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium, a gidófalvi Czetz János és a nagyborosnyói Bartha Károly Általános Iskola meghívott csapataival közösen vetélkedőket tartottak, hagyományos gyermekjátékokban, különböző csoportos programokban mulatták magukat.
Fekete Réka
Erdély.ma

A dal ünnepe Uzonban
Felemelő érzés volt részt venni szombaton az Uzonban tartott I. Református Kórustalálkozón. Jó ötletnek bizonyult itt, az Alvégen is kórustalálkozót szervezni, a rendezvényt az Uzoni Református Dalárda és a református egyházközség kezdeményezte.
A Feketeügy menti településen már 1879 óta hagyománya van a közös éneklésnek, miként kiderült a vendégfogadó uzoni lelkipásztor, Ungvári Barna András szavaiból. „Énekeljetek az Úrnak, áldjátok az ő nevét, hirdessétek napról napra az ő szabadítását” (Zsolt 96,2) – hangzott el a szószékről, majd a lelkész köszöntötte az érkező kórusokat.
A repertoár gazdag volt, kórusonként két-három vagy négy dal került bemutatásra, a vallásos szerzemények mértéktartóan keveredtek a népdalokkal, a népdalfeldolgozásokkal, sőt, a férfi dalkörök ajkán a hazafias és betyáregyveleggel is. Az uzoni református dalárda rövid történetét és a fellépő együtteseket Szabó Margit, a helybeli Tatrangi Sándor Általános Iskola igazgatója mutatta be. A vendégfogadók dalárdája Az úton című ősi ír áldással nyitott: Az Úr vezessen végig az úton, ha szerteszét sodor is a sors, mert ha Őbenne bízva bízunk, nagy örömben majd találkozunk (vezényelt Miklós Árpád). Sokak számára meglepetés volt a keresztvári ( Brassó megye) Fekete Lajos Református Férfidalárda fellépése, akik hazai szerzeménnyel lepték meg a jelenlévőket: névadójuk, a lisznyói származású Fekete Lajos egykori dalszerző kántortanító karmesterük két alkotását énekelték. A dalok szinte leckeként hangzottak, karnagyuk Gábos Ferenc volt.
Kiss Zoltán keresztvári lelkipásztor üdvözlőbeszédében hangsúlyozta az együtt éneklés közösségformáló és megtartóerejét. A szórványban élő magyar közösségeknek szükségük van ezekre a közös élményekre, hozzájárulnak zenei anyanyelvünk megéléséhez, megőrzéséhez, továbbadásához, nemzeti tudatunk erősítéséhez. Egyed Kolumbán Erzsébet kilyéni tiszteletes asszony vezényelte a 12. évébe lépő református vegyes kart. Mély átéléssel adták elő Joseph Haydn–Beharka Pál Az Úrra hagyjad utad! című dalát és a Mester, a bősz vihar dühöng! című, ismeretlen szerzőtől származó művet. Énekelve sorakozott az úrasztala köré a gidófalvi református vegyes kar fiatal karmesterükkel, a brassói zeneakadémia végzettjével, Oláh-Badi Alpárral. Az Általmennék én a Tiszán... című népdalfeldogozásuk után Claude Goudimel és Csomasz Tóth Kálmán istenes szerzeményeit adták elő. A szomszédság nevében vett részt a találkozón a Kelemen Alpár vezette, negyedszázados évfordulóját ünneplő Szentivánlaborfalvi Székely István Dalkör. Különleges volt hallani a férfiak ajkáról Jacques Berthier El Senyor című Taizé-szerzeményét. Fellépésük rendhagyó, mert a mélyen vallásos számot népdalcsokor és betyárnóták követték hegedű- és gitárkísérettel. Vendégként lépett fel a szomszéd egyházmegyéből érkező papolci vegyes kórus négy vallásos dallal (Karnagy Márton János kántor) és a találkozó zárószámaként a kibővült és megújult Sepsi Református Egyházmegye Tiszi Kara zömében magyar zeneszerzők (Kávási és Berkesi Sándor) dalaival. Karmesterük és zenei kíséret: Hajdú Loránd. Mintegy a találkozó koronájaként a jelen lévő énekesek ajkáról felhangzott Händel Győzelmi indulója, vezényelt Sipos Zoltán ismert sepsiszentgyörgyi karmester. Meghitt hangulatban, népes tömeg előtt fiatalok leplezték le a kórustalálkozó emlékkopjáját. Áldás előtt Balázs Antal faragómester, nyugalmazott tanító jellegzetes humorával részletezte az emlékkopjába faragott jelképeket, piacos felébe a találkozó vezérigéjét („Énekeljetek az Úrnak, áldjátok az ő nevét”), hátoldalába Holló Ernő versidézetét („A dal megtisztít, fölemel...”) és az uzoni kórus jelmondatát („Szívből fakadjon mindig dalunk”) véste. A koszorúzás zenei aláfestését Miklós Katalin és Jácinta hegedű- és brácsaduója szolgáltatta, majd felhangzott nemzeti imánk. Szólt a köszönet azoknak is, akik anyagiakkal támogatták a rangos rendezvényt.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Templomaink – Uzon (Református hírnök)
A történelmi Sepsiszékhez tartozó Uzon a Feketeügy partján, 515 méter tengerszint feletti magasságban fekszik. Nevét a szájhagyomány szerint, amelyet Orbán Balázs is megemlít, egy Úz nevű vezérről kapta. A legrégebbi írásos adat a településről az 1332. évi pápai tizedjegyzékben található, ahol Uzun néven szerepel.
Az uzoni egyházi gyökereket a 14. században kell keresni, hiszen az említett 1332-es tizedjegyzékben már önálló egyházközségként szerepel. Lakói ekkor a római katolikus vallást gyakorolták, de a 16. század második felében, valószínűleg a brassói Johannes Honterus tanainak köszönhetően, protestáns hitre tértek.
A református templom és a torony az évszázadok során jelentős átalakításokon ment keresztül, ezért eredeti stílusa, formája felismerhetetlen. Csupán régészeti feltárás tisztázhatná, hogy Uzon első temploma milyen alaprajz szerint készült. Feltehetően a 15. század végén került sor a templom gótikus átépítésére. Erre az időszakra tehető az egykori kaputorony és várfalak építése is. A templomot várfal vette körül, amit 1901-ben lebontottak, s amelyről Orbán Balázs így írt: „Az ostromot látott ódon falak köridomú 250 lépés kiterjedésben körítik a templomot s még most is 5–6 öl magasságban állnak.”
Báthori Gábor fejedelemsége alatt, 1612. szeptember 13-án a Géczi András által vezetett brassói szászok betörtek Székelyföldre, az uzoni vártemplomot bevették, és iszonyú rablást vittek végbe. Ugyanezen év október 16-án, ezúttal Michael Weiss királybíró vezetése alatt a brassóiak Uzont újból elfoglalták. 1671. június 28-án jegyzik: „egyéb pénze az eclesianak mind elkölt a torony építésire, mivel ekkor rakatott fennebb és sendelyeztetett a torony”. Egy 1680-as jegyzőkönyvi bejegyzés szerint „ezen esztendőben a templom mennyezete renováltatott”. 1696-ban a templom körül lévő várfal nyugat felől való része 13 ölnyire a földig leomlott és kidőlt. 1704-ben a Rákóczi-féle szabadságharc idején az ütközetek közepette tűzvész pusztított a faluban, és a templom is ennek esett áldozatul. Az egyházközség levéltárában található Egyházlátogatási jegyzőkönyv (1701–1755) feljegyzései szerint „Az feljebb elmúlt háborúságos esztendőkbe, úgymint az 1704 elégetvén helységünket és Falunkot elégett és pusztult volt drága és ritka épületű Templomunk is...” Az 1710-es jegyzőkönyvi bejegyzés szerint viszonylag nyugalmasabb évek köszöntöttek a falu lakóira, és hozzákezdhettek Isten házának az újjáépítéséhez. 1711–1720 között a romokra újraépítkeznek, a templomot újrazsindelyezik és lepadolják, ablakokat készíttetnek, újrarakatják a kő szószéket. 1738-ban viszont földrengés rázza meg a falut akkora erővel, hogy a harangok is megszólalnak. Ekkor még sikerült rendbe hozni a keletkezett károkat, de egy újabb, 1802-ben bekövetkező földrengés annyira megrongálta a templomot és a tornyot, hogy részben mindkettőt le kellett bontani. A ma is látható templom 1829-re készült el, a jelenlegi 38 méter magas torony pedig 1842–44 között épült. A földrengések azonban a 20. században sem kímélték a templomot, ennek következtében több alkalommal is javításra szorult. Legutóbb 2005-ben került sor a külső, majd 2009-ben a belső javításra, 2013-ban pedig a torony teljes felújítására. A templom régi harangjait az első és a második világháborúban rekvirálták. Helyükbe egy 1922-ben a bukaresti Nicolae Spireanu harangöntödéjéből vásárolt 260 kg-os, valamint egy 1970-ben a kolozsvári Remmar Jenő műhelyében öntött harang került.
A templom orgonája 1911-ben készült, azonban az első világháború idején, a román katonák átvonulása nyomán elpusztult, és csak nagy áldozatok árán sikerült újraépíttetni az 1925-ös évben. A brassói Cioflec testvérek által készített kilencregiszteres orgona 1992-ben elnémult, és csak 2004-ben sikerült teljesen kijavíttatni és ismét megszólaltatni. Ekkor került sor a templomban található két fából készült karzat és a szószékkorona felújítására is a hollandiai Oude Tonge testvérgyülekezet hathatós támogatásával.
Ungvári Barna András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nemzet- és lélekmentők
A magyar irodalmi táborokra emlékeztek
Egykori és jelenlegi magyar nyelv és irodalom szakos tanárok, illetve diákok gyűltek össze szerda este a Sepsiszentgyörgyi Tein Teaházban, mégpedig szép számban, a Tulit Ilona által szerkesztett, Anyanyelvi táborok Háromszéken címet viselő könyv bemutatóján.
Az 1986 és 1991 között Tulit Ilona magyar szakos tanfelügyelő által megszervezett táborokban Tapodi Zsuzsa egyetemi tanár kezdő pedagógusként, Ungvári Barna András lelkipásztor pedig diákként volt jelen. A kettőjük párbeszédéből, valamint az akkori ötletgazda és kivitelező, illetve ilyen vagy olyan minőségben résztvevők visszaemlékezéseiből lassan felidéződtek a nyolcvanas évek második felének nyomasztó évei a maguk feszültséggel, félelemmel és nincstelenséggel telített valójukban.
Egy olyan sötét korszak metszete tárult a hallgatóság lelki szemei elé, melyre annak átélői ma is rettenettel gondolnak vissza, a később születettek pedig elképzelni sem tudják annak borzalmait. Hiszen ebben az időszakban az állampolgárokat termelőeszközöknek tekintették, az erdélyi magyarságot a teljes eltűnés réme fenyegette. Mindezek ellenére akadtak olyan apró szigetek, ahol szabadon szállt a magyar szó, és szárnyalt a gondolat, s éppen ezért diák és tanár egyaránt teljes értékű embernek érezhette magát. Az igaz, hogy megvalósításukhoz jó adag bátorság, elhivatottság, nemzeti öntudat, leleményesség és vezetői beosztás kellett, azonban szerencsére Tulit Ilona mindezzel rendelkezett. Így az sem véletlen, hogy a reménység eme szigetei Háromszéken jöttek létre, hiszen ő akkor is Sepsiszentgyörgyön élt és tevékenykedett.
Megtudhattuk továbbá, ezek az anyanyelvi táborok hét éven keresztül működhettek, télen az akkor 1-es Számú Ipari Líceum, nyáron pedig a kommandói iskola védő falai között. Sándor István mérnöktanár és Hochbauer Gyula tanár személyében ugyanis a két intézményt olyan emberek vezették, akik nemzetük érdekében fel merték vállalni az ezzel járó kockázatot.
Résztvevői egymás között magyar irodalmi táborként emlegették az évente összesen 17 napon át folyó tevékenységet, azonban sokkal több volt ennél, hiszen az előadók között volt nyelvész, irodalomtörténész, néprajzkutató, pszichológus, népzene- és néptáncoktató, de akadt költő, újságíró, színművész, művészettörténész, képzőművész, filozófus, történész, zenepedagógus és csillagász is.
Az áldásos munkát végző tanárok közül, a már említetteken kívül a téli táborok igazgatói tisztségét betöltő Albert Ernő, valamint Árvay Katalin, Lokodi Irén, Sylvester Teodóra és Zsigmond Győző neve hangzott el. Nem feledkeztek meg továbbá Csurulya Edit, Kónya Ádám, Orbán Gyöngyi, Ördög Gyárfás Ágnes, Salamon András, Salamon Sándor, Török Katalin, Bíró Annamária, Bota Emese, Domokos Zsuzsa, Fazakas Ágnes, Gazda József, Hommer Judit és Horváth Alpár munkásságáról sem. Mindenkit azonban lehetetlen felsorolni, hiszen a MIT-ben összesen másfél ezer diák, valamint kis híján száz tanár fordult meg.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)