A történelemhamisítás fellegvárai
Húsz évvel a rendszerváltás után is folytatódik a történelemelferdítés Erdély két leglátogatottabb várkastélyában. Noha mind Törcsváron, mind Vajdahunyadon történt némi áttörés a kastélyok történelmének hitelesebb bemutatása terén, a világszerte ismert két épület magyar jellegére elvétve mindössze néhány mondat utal. Míg a törcsvári „Drakula-kastélyban” a történelem jóformán 1920 után, a román királyi párral kezdődik, a vajdahunyadi vár falai között is sűrűbben találkozni a véres kezű és -szájú, mitikus román gróffal, mint Hunyadi Jánossal vagy fiával, Mátyással. A történelmi csúsztatások és féligazságok nem csak a magyar látogatókat zavarják; a jelenlegi helyzetet a Krónikának nyilatkozó Stelian Arcadie Mândruţ tudományos kutató is élesen bírálta. (Erdély védelmét szolgálta Törcsvár. A törcsvári kastély több évszázadon át a mellette elhaladó fontos kereskedelmi út ellenőrzésére és Erdély védelmére épült. Az I. Lajos magyar király engedélyével 1377-ben épült erőd, fekvéséből adódóan, a nehezen bevehető várak közé tartozott. 1498-ban II. Ulászló zálogba adta a várat Brassónak, majd 1528. január 25-én II. Lajos király meghosszabbította a zálogot 25 évvel azzal a kikötéssel, hogy a vár várnagya mindenkor magyar legyen.
1568-ban a kastély végleg Brassó fennhatósága alá került, aminek következményeként 1660-ban II. Rákóczi György, a Mikes Mihály vezette székely katonákkal elfoglalta a várat. A brassói szászok 1916-ban visszaajándékozták IV. Károly királynak, aki feleségének, Zita királynénak adta a várat. Trianon után, 1920-ban Karl Schnell brassói polgármester ismét elajándékozta, ezúttal Mária román királynénak.
Az uralkodó felesége átépítette és romantikus kiegészítésekkel restauráltatta, majd lányának, Ilona hercegnőnek hagyta örökségül, aki 1931-ben ment férjhez Habsburg Antalhoz. A házaspár később Ausztriába költözött, s 1948-ban – a királyi család száműzetése után – a törcsvári kastély a román állam tulajdonává vált. Az államosítás után nem sokkal ódon falai között múzeumot rendeztek be. A visszaszolgáltatási törvények alapján 2009-ben a kastély visszakerült Ilona hercegnő leszármazottaihoz.
Vajdahunyad – erősségből lovagvár Az apjától örökölt kicsiny erősséget Hunyadi János építette ki kormányzói rangjához méltó lovagvárrá. Később két jelentős építési periódus formálta: eleji és Zólyomi Dávidné század közepi átalakításai. A 18. század első felében, 1725-től a kincstári uradalom hivatalai is kaptak helyet. Első komolyabb felújítását két évszázaddal ezelőtt, 1807-ben látogatásakor rendelte el. A munkálatoknak tizenegy esztendővel később egy villámcsapás okozta tűz vetett véget. 1854-ben ismét tűz pusztított. Az erődítményben korábban is ütött ki tűz, de akkor az ellenség okozta.
Például 1601-ben, amikor az „országegyesítő” Mihály vajda (Mihai Viteazul) megrohamozta és felgyújtatta. Az évtizedekig elhúzódó helyreállítást 1868-ban népszerűsítő kampány nyomán, közadakozásból kezdték el. A restaurálást vezető Schulcz Ferenc és Steindl Imre, a kor felfogása szerint, egységesen gótikussá próbálta „visszaalakítani” a várat. Egyes részeket megsemmisítettek vagy kiemeltek és helyükre újakat toldottak be.
A tudományos igényű helyreállítás csak a múlt század elején kezdődött, amikor 1907 és 1913 között munkájával nem a kor divatját, hanem az eredeti rajzokat próbálta követni. A kommunista érában és az azt követő húsz évben a várat olykor nagyon lassú, máskor valamivel gyorsabb iramban, szinte folytonosan restaurálják.)
Drakula és a playboykirály
Tájékozatlan turistának nem ajánlatos a Nagy Lajos magyar király által épített kastély iránt érdeklődni, mert ilyesmiről tíz járókelőből kilenc sem Brassóban, sem a közeli Törcsváron nem hallott. A kérdésre általában kétféle válasz érkezik: az egyik egy unott vállvonogatás, a másik egy inkább turistabarátnak nevezhető pótajánlat. „Ilyen kastély nálunk nincs – mondja egy jól öltözött, angolul folyékonyan beszélő középkorú brassói hölgy, akit kíváncsiságból éppen a Kapu utcában állítunk le. – De ha valami érdekeset akarnak látni, érdemes kiruccanniuk Törcsvárra, ott van Drakula kastélya.”
Miért is lepődünk meg, hisz már a magyarországi turisták is Drakula-kastély néven kezdik emlegetni. Ami nem is csoda, hisz a történelemhamisítók nem alusznak. Legalábbis azok, akik a kastély alatti nagy bazárban szinte minden egyes portékájuk által a véres grófot népszerűsítik. Nem is akad olyan emléktárgy, amelyből ne készült volna drakulás változat. „Ezek mennek a legjobban, ezt kérik a turisták” – magyarázza az egyik idősebb elárusító, majd amikor hallja, hogy magyarul beszélünk, bizalmasan a fülünkbe súgja: „még a magyarok is”.
Pedig aligha hihető, hogy minden egyes magyar turista vámpírlátogatásra érkezne Törcsvárra, és a kastély I. Lajostól IV. Károly Zita nevű feleségéig tartó több évszázados történelme egyáltalán ne érdekelné. A szuvenírbolt könyvrészlegén azonban csak egyiptomi és görögországi útleírások sorakoznak magyar nyelven, vagy esetleg recepteskönyvet lehet vásárolni. „Valami történelmi jellegű írás nincs? Akár románul vagy angolul…” – fordulunk az eladóhoz.
A férfi arca felvillan, és máris gratulál. „Maguk komoly emberek lehetnek. Akkor Paul D. Quinlan, II. Károly román királyról szóló kötetét ajánlom” – mondja, és rámutat a Regele Playboy című kötetre. Ha belegondolunk, hogy a még életben lévő Mihály király édesapja volt a történelem egyetlen uralkodója, aki kétszer is lemondott királyságáról szerelmei, Zizi Lambrino, majd Elena Lupescu miatt, a Humanitas Kiadónak és szerzőjének nem is kellett különösebben elbulvárosítania az uralkodó sztoriját.
Mielőtt beérnénk a kastélyba, komoly tömegen kell átverekednünk magunkat. A legtöbben hazai látogatók, de a csoportok között vannak angolul, héberül vagy akár japánul beszélő turisták is. Rögtön a bejárat után magyarokkal is találkozunk, akik a közeli Székelyföldről léptek át a Barcaságba. Tekintetünk egyből megakad a falra rögzített ismertetőn, ahol néhány mondat erejéig szó esik a várkastély magyar vonatkozásáról is.
Legutóbbi látogatásunkhoz képest újdonságként hat, hogy Öreg Mircea neve mellett megjelenik a Sigismund de Luxemburgnak nevezett magyar király, Luxemburgi Zsigmond, majd Iancu de Hunedoarának keresztelt Hunyadi János, illetve Bethlen Gábor és II. Rákóczi György, szintén elrománosított változatban. Az ismertetőtábla szövege még így is előrelépésként hat az elmúlt évek teljesen egyoldalú feliratához képest.
Ám Zita magyar királynéról egyetlen mondatocska sem esik, még a múzeum alkalmazottai sem tudják megmutatni, melyik volt az ő szobája. Miután összenéznek, meg is vallják, hogy ők „életükben nem hallottak erről a nőről”.
A falakra kiaggatott korabeli képek csak a kastély későbbi tulajdonosáról, Mária román királynéról tanúskodnak. Az idegenvezetők is őt emlegetik mindegyre és nagy előszeretettel. Az egyik teremben pergő képsorok is csak a román királyi családról szólnak – mintha előttük emberfia nem tette volna be a lábát a kastélyba. A termek ismertetőjéből is csak az derül ki, melyik volt Mária könyvtára, Ferdinánd hálója, Miklós kitagadott herceg szobája vagy Mircea herceg kápolnája.
Meghalt Mátyás, oda az igazság
Vajdahunyadon, a Mikszáth által a várak királyának nevezett Hunyadiak váránál egy picivel másabb a helyzet. A történelemelferdítési kísérletek itt is már a bejáratnál megmutatkoznak, igaz, nagyjából ennyiből ki is merülnek. Ott Decebalnak és Avram Iancunak szentelt, gipszből készült domborműveket csodálhat meg a látogató, akit kétnyelvű köszöntőtábla fogad.
Sajnos a logika meg a várakozás ellenére a második nyelv nem a magyar, hanem az angol. Bent, a falakon meg az érintős képernyőn viszont már több minden olvasható magyarul is. Nem annyi, mint románul, pedig a helyiek szerint 2000-ig minden egyes tábla kétnyelvű volt.
A restaurálást követően azonban már nem helyezték vissza ezeket, s mára csak imitt-amott láthatunk egy-egy magyar feliratot. Az emléktárgyakat árusító boltokban is a vérszomjas Drakula jelentős fölényben van Mátyással, az igazságossal szemben.
Az egyik pultnál hűtőmágnes után érdeklődünk, de a bárányt, gombát vagy teknősbékát ábrázolók közül egyiket sem választhatjuk vajdahunyadi szuvenírnek. A dákok harci zászlaját pedig nem a magunkfajta látogatóknak kell kínálni. „Jó lenne valami magyar jellegű tárgyakat is árusítani, én kértem is, de még nem kaptam” – panaszkodik a pult túlsó oldaláról az egyik középkorú kereskedőnő, miután egyértelmű csalódottságot olvas le arcunkról.
Hogyisne szomorodna el az ember, amikor a kínai mütyür vagy a Drakulás csésze helyett inkább egy magyar nyelvű turisztikai könyvet vagy legalább egy útikalauzt választana. „Csak Erdély háromnyelvű térképével szolgálhatok.
De egy hét múlva lehet, hogy könyvem is lesz” – próbálja kiengesztelni potenciális, ám egy hét múlva biztos vissza nem térő vásárlóit az eladó. A magyar nyelv azért még sincs teljes egészében száműzve a Hunyadiak várából. Ha az ismertető feliratokon ritkán fellelhető, a falfirkák révén annál sűrűbben. „Itt járt Kovács Mária és Farkas Zoltán” – olvasható egyik helyen. Másutt Lázár Sándorné állított emléket önmagának. Valamivel odébb a felsőmarosmenti Disznajót juttatta be a falu egyik szülötte Mátyás király otthonába.
Dézsi Attila Hunyad megyei prefektus belátja, hogy annak ellenére, hogy a vajdahunyadi lovagvár látogatói mintegy 80 százalékban hazai vagy anyaországi magyar nemzetiségű turisták, az illetékesek aligha próbálnak a látogatók kedvében járni.
„Sok-sok év után annyit értünk el, hogy alkalmaztak egy magyar idegenvezetőt” – könyveli el az egyetlen sikert Dézsi. Ottjártunkkor, egy szombat délelőtt, amikor egyik magyar csoport a másik után érkezett, azonban nyoma sem volt a látogatók anyanyelvén is kommunikálni képes idegenvezetőnek.
Hamarosan kiderült: turista idény ide, látogatók igénye oda, az új alkalmazott a hatodik napot ünnepli, vallását pedig szentnek tekinti. „Szerettük volna, ha mindenüvé kikerülnek a magyar feliratok, amit eddig csak részben értünk el. Érződik, hogy a vár mint ingatlan a hunyadi önkormányzathoz tartozik, a műemlékvédelmi része pedig a művelődési tárca fennhatósága alatt áll. Ez a kétfejűség hátránya” – állítja a kormánybiztos.
Érzelem és tudomány
A helyzeten mielőbb változtatni kell, véli Stelian Arcadie Mândruţ történész, egyetemi tanár. A kolozsvári George Bariţiu Történelmi Intézet tudományos kutatója maga is meglepődve tapasztalta a falakon megjelenő útmutatók hiányosságait.
„Véleményem szerint az ismertetőket feltétlenül ki kellene egészíteni – nem érzelmi, hanem tudományos módon. Semmiként nem szabad letagadni vagy minimalizálni a középkor és az akkor épült erdélyi kastélyok magyar jellegét” – fejtette ki lapunknak a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen és az Eötvös Loránd Tudományegyetemen tanult történész.
Szucher Ervin. Krónika (Kolozsvár)

Élhetővé és elérhetővé tenni a ferencesrendiek kolostorát
Nyári szakmai gyakorlat keretében mérik fel a kolozsvári ferences templom és kolostor épületeit a budapesti, kolozsvári és a nagyváradi műszaki egyetemről összegyűlt építészhallgatók. A felmérés már tavaly elkezdődött, a Romániai Építész Kamara Guttmann Szabolcs által elnökölt erdélyi fiókjának szervezésében. Idén a július 11–25. között zajló tábor az Erdélyi Múzeum Egyesület (EME) Műszaki Tudományok Szakosztálya (MTSZ) és a területi építész kamara együttműködésében valósult meg. Elsődleges célja a terek feltérképezése, a történeti funkciók megértése, a szükséges beavatkozások rangsorolása. A munkálatok aktuálisak, a rendház ugyanis hatvan év után ősztől várhatóan ismét használhatja majd kolostorát. Az előadásokkal, tanulmányi kirándulással ötvözött tábor további célkitűzése, hogy a diákok átérezhessék a rend és a kolostor sajátos szellemiségét, és friss ötleteket, javaslatokat fogalmazhassanak meg a történeti terek megfelelő hasznosítására.
Az EME-MTSz 2006-ban kezdeményezte a Műszaki örökség feltárása, kutatása és védelme Erdélyben elnevezetű interdiszciplináris programot. Ennek egyik projektje az évente szervezett, immár hagyományossá vált technikatörténeti alkotótábor, amelynek célja a technikai örökség felkutatása, megőrzése, működőképessé tétele, az erdélyi kulturális örökségbe való beillesztése, illetve a térség kulturális és turisztikai fejlesztése. A szakértőket, diákokat bevonó rendezvények eredményeit az EME digitális adattárában összegzi, illetve a lehetőségek szerint megjelenteti. A technikatörténeti alkotótábor ötödik rendezvénye a műemlékek felmérését és szakmai tanulmányozását célzó, építészhallgatókat, illetve a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) néhány földrajz–turizmus szakos diákját bevonó nyári szakgyakorlat – magyarázta Bitay Enikő, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) oktatója, az EME főtitkára. Az EME egyébként a területi építészeti kamarával egy kolozsvári századelejei tervrajzokat tartalmazó, közös tárat is szándékszik létrehozni, a tábor felméréseinek eredményei pedig szintén bekerülnek majd adattárába.
Hatvan év után ismét a rendházé a kolostor
Orbán Szabolcs, az erdélyi ferences rendtartomány vezetője (minister provincialis) elmondta: a templomot és kolostort már tavaly elkezdték felmérni a Guttmann Szabolcs által kezdeményezett tábor keretében, a befejezetlen munkákat pedig idén is folytatják a hallgatók. – A diákok számára ritkán adatik meg a lehetőség, hogy egy ilyen történeti épületet úgymond centiméterenként végignézhessenek, rajzokat, felméréseket készítsenek, mi pedig munkájuk eredményeként képet kaphatunk a kolostor mai állapotáról – magyarázta. Mint kifejtette, a diákok ötletei, javaslatai, a napi felméréseket lezáró esti előadásokon megfogalmazott szempontok irányadók lehetnek számukra a visszaszerzett épület felújítása, belakása, a megfelelő és szakszerű előrelépés megvalósítása tekintetében. Ezek az előadások, illetve a különböző erdélyi ferences kolostorokba (Szászvárosba, Dévára, Csíksomlyóra) tervezett tanulmányi kirándulás azt a célt szolgálják, hogy az építészhallgatók ne csak méréseik, rajzaik alapján ismerjék meg a kolostort, hanem átérezhessék lelkiségének, szellemiségének jellegzetességeit. Mindennek kiemelt aktualitást szolgáltat, hogy a kommunikációs források utalásai értelmében a zeneiskola szeptembertől elköltözik az épületből.
Építéstörténet és a kolozsvári ferencesrendiek
A Karolina teret a Havas Boldogasszony, közismertebb nevén barátok temploma uralja. Bár nem rendelkezünk okleveles adatokkal az első óvári templom építését illetően, feltételezések szerint román stílusban, a XI. század végén vagy XII. század elején épülhetett. P. Benedek Fidél ferencesrendi monográfus szerint a templomot a kolozsmonostori bencések építhették, akik közül valószínűleg első plébánosai is kikerültek. Egy 1199-es oklevél értelmében III. Ince pápa Henrik magister Clus-i főesperest megerősítette egyházi és világi javaival együtt tisztségében. P. Benedek Fidél rekonstrukciós elképzelése értelmében a kőtemplom négyzet alaprajzú hajójához félköríves szentély csatlakozott. Egy 1214-es okirat értelmében Turdes comes fia, János rablással vádolta a Clus-i egyház jobbágyait. Az 1241-es tatárjáráskor az épület, akár kőből, akár más anyagból épült, megsemmisült. Helyére épült fel a középkori városközpont temploma a XIII. században. Az 1975-ben elkezdett restaurálás alkalmával előkerültek szentélyének alapfalai. Entz Géza a Szent Mihály plébániatemplom helyreállításakor, 1959-ben felbukkant, másodlagos elhelyezésű kőtöredékek alapján bizonyítottnak látta, hogy Kolozsváron az 1200-as években késő román, már a gótikába hajló stílusú templom állt. Plébániatemplomként szolgált, az 1332–1337-es pápai tizedjegyzék egy István kolozsvári plébános és Toroczkai Mihály főesperes-kanonok nevét említi. A XV. század első harmadában a Kolozsvárra telepedett Domonkos-rend vette át a templomot. A század közepe táján megkezdték a templom és a hozzá csatlakozó, túlnyomórészt fából készült kolostor átépítését gótikus stílusban. Az építkezéshez többen hozzájárultak adományaikkal, Hunyadi János például 1455-ben évi kősó járadékot rendelt Székről, adományát Mátyás, II. Ulászló és II. Lajos király is megújította. Az egyhajós, bordás boltozatú, támpilléres gótikus hajlék hasonló lehetett a Farkas utcai, 1556 előtti ferences templomhoz.
A reformáció idején a város a domonkos és ferences szerzeteseket egyaránt elűzte. 1556 és 1693 között a templomot felváltva birtokolták a lutheránusok, reformátusok majd unitáriusok. A Habsburg uralom kezdetekor ideiglenesen a jezsuiták vették birtokukba, akik 1724-ben visszaszolgáltatták az épületet a katolikus státusnak. A Kolozsvárra visszatérő ferences rend 1725-től vehette át a templomot és kolostort, az istenházát 1728-ban kezdték el felújítani. P. Antallfi István házfőnöknek 1727-ben a kormányszékhez intézett leveléből kiderül, hogy a templom mennyezete az átvételt követően beomlott, az átépítés pedig nyilván a korban uralkodó barokk stílus jegyében, a csúcsíves boltozatok megszüntetésével történt. A legfontosabb barokk bővítést a templom elé csatolt, háromszintesen tagolt, impozáns hagymakupolás torony képezte. A XVIII. század első harmadától kezdődően, a kényszerlakhelyen való tartózkodási idejüket (1951–1967) leszámítva, ferences szerzetesek látták el a lelkipásztori szolgálatot a templomban.
A kommunizmus a bomlás és hanyatlás időszakát jelentette a lelki, szellemi, művelődési életben is tevékeny szerepet betöltő kolozsvári ferences kolostor történetében: 1949-ben a rendőrség megszállta az épületet, a szerzeteseket száműzték. Voltak, akik más kolostorokban kerestek menedéket, másokat világi rendiek családjai fogadtak be. Négyen-hatan maradhattak összesen. A kolostor a negyvenes évek vége felé még működtette a Szent Bonaventura nyomdát is, így abban a korban körülbelül ötven szerzetes élt és dolgozott itt – részletezte Orbán Szabolcs. A nyomda működtetése, az ahhoz kapcsolódó folyóiratok kiadatása a kolozsvári rendház sajátossága volt, a XX. század elején az erdélyi katolikus sajtó túlnyomó része a ferencesekhez kötődött. A Szent Ferenc által megfogalmazott, „élni az evangéliumot” irányelv alapján tevékenykedő rendtagok Kolozsváron jelenleg lelkipásztori szolgálatot látnak el a templomban, különböző oktatási-nevelési jellegű tevékenységeket szerveznek az ifjúság, fiatal családok számára, illetve immár hagyományszerűen foglalkoznak hátrányos anyagi helyzetű emberekkel. Ennek legláthatóbb vonzata a keddi Szent Antal-kenyérosztás, de ugyanakkor rendszeresen figyelemmel kísérik, látogatják a hozzájuk folyamodó rászorulókat.
1951-ben az itt maradt rendtagokat is elhurcolták, ugyanis a teljes ferences provinciát Máriaradnára gyűjtötték össze. 1967-ben egy-két szerzetes visszatérhetett. Jelenleg összesen öten vannak, a templom melletti folyosórészben laknak, amelyet korábban raktárhelyiségnek használtak. A kolostort lefoglalták, de telekkönyvi átírás tulajdonképpen nem történt, amint azt a visszaszolgáltató bizottság is megállapította – mondta a rendtartomány vezetője.
Guttman Mihály, a zenelíceum első, alapító igazgatója visszaemlékezéseiben leírja, hogy 1949 októberében kapták meg az iskola számára a szeptemberben elfoglalt épületet, és bútorzatából mindössze nyolc széket és két asztalt találtak – mondta Orbán Szabolcs. A kolostor teljes oklevélgyűjteményét, levéltárát elvették, egy része a Szekuritáté szűrőjében maradt, másik része pedig a kolozsvári állami levéltárba került, mindmáig nincs kutatható állapotban.
Felfedezni a kolostor tereinek mai funkcióit
A kolostor történeti szempontból kiemelten értékes részeit, így például az egykori refektóriumot, a Mátyás-termet – amely eddig nem volt látogatható – elérhetővé szeretnék tenni a közösség számára. Másrészt, legutóbb a negyvenes években végeztek felújítási munkálatokat az épületeken. Egy udvari épületrészen például olyannyira megrongálódott a falazat, hogy fa nő ki belőle. A legalapvetőbb lépések tehát az állagmegőrzésre, az esővízelvezető- és a közel száz éve készült csatornarendszer korszerűsítésre irányulnak majd, de szempont az is, hogy az említett történeti terek élők, funkcionálisak maradjanak – hangsúlyozta Orbán Szabolcs. Másrészt, a szerzetesi közösség lakóterét tágítani kell, a mai élethez szükséges funkciókat optimális módon meg kell találni a régi épületben. A rendtartományi főnök elmondta: jelenleg még tárgyalások zajlanak egyes iskolákkal, de valószínűsíthető, hogy a tanteremként kialakított helyiségeket oktatási célokra használják majd. Az építészhallgatók által végzett felmérések nyomán valószínűleg körvonalazódik az a néhány cella is, amelyeket a rendtagok saját használatára alakítanak majd ki. Mindemellett a kápolna az a régi térrész, amely mindenképpen a ferences közösség életéhez kell hogy tartozzon – magyarázta Orbán Szabolcs, aki nem tartja kizártnak, hogy a jövőben egy-két fővel emelkedhet a szerzetesek létszáma.
Guttmann Szabolcs, az építész kamara erdélyi fiókjának elnöke 2001-ben Nagyszebenben szervezett először nyáriegyetemet az épített örökség megismerése céljából, a városháza védnöksége alatt, amelyre romániai építészeti egyetemek hallgatóit hívták meg. Mint elmondta, az építészeti oktatás az elmúlt húsz évben nem sokat változott: a nyolcvanas évek szokásának megfelelően a diákok nem ismerkednek meg a történeti épületekkel, ezt a hiányosságot pótolnák ezek a rendezvények. Tavaly a területi építész kamara által szervezett tábor keretében, a ferences rendtartomány vezetősége és Kovács Sándor katolikus főesperes támogatásával kezdték el a hallgatók felmérni a ferences kolostor egy részét, a Szentegyház utca 6. szám alatti épületet, a Szent Mihály római katolikus plébániát, a Szent Mihály plébániatemplom tornyát. Idén a kör a nyári szakgyakorlat lehetőségeihez mérten szűkült, a felmérések célpontja a ferences kolostor és templom – magyarázta az építész. A tábor diákjait illető szervezési kérdésekkel, az EME-kapcsolatfelvétellel idén Orbán György gyakornok építész foglalkozott. A felmérések mellett az előadások, beszélgetések alkalmával a hallgatók, építés-, rendtörténeti és művészettörténeti szempontból is úgymond körbejárják a kolostor épületeit, amelyeknek új, megfelelő hasznosítást kell találni – hangsúlyozta Guttmann Szabolcs. Július 24-én a felméréseket felvonultató tárlat is nyílik majd a kolostorban.
ZAY ÉVA. Szabadság (Kolozsvár)

Romantikus román történetírás – felfokozva
Gabriel Catalan
A szerző két, 1990 után kiadott történelemkönyvet elemez, amelyekben hemzsegnek a bizonyítékok arra, hogy a tankönyvírók továbbra is a nemzeti-kommunista szemlélet szerint tálalják a románok történetét, és tovább folytatják a történelemhamisító manipulációkat, kárt okozva vele a végre lehetővé váló román—magyar megbékélésnek.
Függetlenül attól, hogy mi volt sürgősebb Mátyás király számára: a katonai jelenlét Csehországban, Lengyelországgal szemben; a házasodás; vagy a szubvenciók, amelyekre sóvárgott (főként a pápától és a keresztény világtól kapható pénzre), nem szabad letagadni azt, hogy Havasalföld és Moldva fölött felségjoga volt, sem pedig azt, hogy e felségjog következményeként katonai támogatást nyújtott nekik a törökökkel szemben. Mindkettő esetében a huzavona annak tulajdonítható, hogy Erdély és Magyarország egyes déli tartományai ottomán elözönlés veszélyének voltak kitéve, a két fejedelemség ugyanis együttműködött a törökökkel (például Laiotă Basarab 1476-ban), erre bizonyítékok találhatók a krónikákban és egyéb dokumentumokban, s a tankönyv is említést tesz arról, hogy 1479-ben Basarab Ţepelus havasalföldi vajda támogatásával a törökök betörtek Erdélybe, feldúlták Szászvárost. Báthori István erdélyi fejedelem és Kinizsi Pál temesvári főispán – a november 13-án zajlott kenyérmezei csata győztesei – pedig csak nagy erőfeszítés árán tudják kiszorítani a támadókat. Sőt a tankönyv írói még a Magyarországgal 1489-ben megkötött „új szerződést” sem fogadják el a vazallusság bizonyítékaként, hanem „Moldva újabb külpolitikai irányváltoztatásának” tekintik, „taktikai kompromisszumnak”, amelyet az ottománellenes politika újrakezdésének előkészítése érdekében tett, eltekintve a tényektől, attól, hogy Magyarország 1483-ban békét kötött a törökökkel, Moldva pedig 1487-től, miután elvesztette Chiliát és Cetatea Albát, adót fizetett a törököknek.
Éppen ezért a tankönyv által tálalt értelmezésnek teljes mértékben ellentmond az ugyancsak a tankönyvbn található alábbi megállapítás, amely Moldva és Havasalföld Magyarországgal szembeni függetlenségének az ellentétét bizonyítja: „1503-ban a két Kárpátokon túli román országot belefoglalták Magyarországnak a Portával kötött szerződésébe”, s a lecke vége dicshimnuszhoz hasonlít: „1504. július 2-án, halálakor, Ştefan cel Mare gazdag és virágzó országot hagy utódaira; olyat, amelynek biztos határai vannak, szabad, s a tekintélye elismert.”
Ugyanígy vélekednek a tankönyv szerzői a Magyarországgal a XVI. század folyamán fennálló viszonyokról is. Annak ellenére, hogy kijelentik: „Radu cel Mare 1507-ben II. Ulászló királytól megkapta (a Hunyad megyei) Algyógy uradalmát”, szót sem ejtenek a kettőjük közötti, sem pedig az utódaik közötti hűbérúr–vazallus viszonyról. Amire utal az a tény, hogy Szapolyai János „Neagoe Basarabnak adományozza Algyógy várát, annak az aktív együttműködésnek a kifejezéseként, amelyet ő a hegyeken túli gazdag városokkal folytat, Brassóval és Szebennel”. Magyarázat nélkül hagyják azt is, hogy megerősíti Radu de la Afumaţi-nak e birtok fölötti tulajdonjogát, továbbá azt, hogy az uradalom a Craioveştiek birtokába kerül, valamint a Szapolyai János erdélyi vajda (és magyar király) további birtokadományozásait: „az ötcsillagos Alvinc (a Maros mellett) és Vurpód (Szeben közelében) Radu de la Afumaţi (1529-ig), majd pedig Radu Paisie (1535–1545) tulajdona volt.
Moldva esetében kissé eltérnek a szabálytól, ugyanis bevallják: „Nagyon is feltételezhető, hogy Ştefan cel Mare 1484-et követően, amikor elvesztette Chiliát és Cetatea Albát, Csicsóvár és Küküllővár tulajdonosává vált – ezeket a birtokokat Mátyás király ajánlotta fel neki, vazallusnak járó birtokként.” Ez a „sajnálatos elszólás” nem ismétlődik meg akkor, amikor az említett uradalmak: Csicsóvár (55 falu a Nagyszamos mentén) és Küküllővár (40 falu a Küküllő mentén) ugyancsak „vazallusnak járó birtokként” kerül III. Bogdan (1504–1517), Ştefăniţă (1517–1527), Petru Rareş (1527–1538; 1541–1546), majd ideiglenesen (első uralkodása idején) Alexandru Lăpuşneanu (1552–1561) tulajdonába.
Mi több, Petru Rareş uralkodása idején más uradalmakkal bővül ez a birtok: „Beszterce városerőd a hozzá tartozó 23 faluval, Radna a hozzá tartozó egész völggyel, amely ugyanannyi falut számlált, és a Dézsakna melletti Bálványosvár, amelynek 34 falusi település volt alárendelve”; ezek közül Radna a tulajdonában marad második uralkodása idején is (1541 és 1546 között).
A tankönyv azt állítja, hogy „Petru Rareş az 1529 májusában Szapolyai Jánossal kötött Lippai Szerződéssel szerezte azokat”, s rendkívül dicsékvően szól az 1529. június 22-én Földváron a Ferdinánd hadai fölött aratott győzelemről, valamint „Brassó és Segesvár városok elfoglalásáról” – e sikerek „lehetővé tették számára, hogy uralmát kiterjessze egész Erdélyre”, mint hogyha Szapolyai János Magyarország királyaként nem lett volna a Moldvai Fejedelemség hűbérura... „Törökellenes egyezségeknek” nevezik a Habsburg Ferdinánddal 1528-ban (Radu de la Afumaţi által), illetve 1538-ban (Petru Rareş által) kötött szövetségeket is.
Még az a tény sem bírja rá a szerzőket, hogy elismerjék Magyarország felségjogát, hogy „a Fenséges Porta és a Magyar Királyság által 1519 februárjában aláírt szerződésbe félként belefoglalták Havasalföldet is, meghagyva annak területi integritását, s nem kötelezték újabb adó fizetésére”. A tankönyvírók mindössze annyit ismernek el, hogy „közeledés történt a keresztény hatalmakhoz, elsősorban Magyarországhoz”, s nyilván „folytatódtak a Román Országok közös politikai akciói”.
Szó sem esik arról, hogy 1523 és 1529 között magyar segítséggel Radu de la Afumaţi-ot többször is visszaültették a trónra, de kijelentik: „szinte bizonyított tény (?! – szerző), hogy Mihai Viteazult megelőzve Petru Rareş tudatában volt a három Kárpát-dunai ország dák egységének (?! – szerző). Petru Rareş a nagy uralkodó méltó elődjeként birtokolta Erdélyt, s azt teljes mértékben Moldvához akarta csatolni. E törekvés vezérelte őt 1542-ben is, amikor a Szulejmán által kierőszakolt politikai rendezés ellenére, a saját védelme alatt országgyűlést akart szervezni mindhárom Román Ország részvételével, amely eldöntötte volna a Kárpátok közötti provincia helyzetét.” Amint 1600-hoz közeledünk, a tankönyvírók egyre nagyobb lendülettel propagálják a román politikai és katonai egység mítoszát.
Arra hivatkoznak, hogy egyes munténiai vajdák trónra ültettek vagy védelmeztek moldvai vajdákat és fordítva (Alexandru Lăpuşneanu például 1553-ban Mircea Ciobanul, illetve 1554-ben Pătraşcu cel Bunt), azt állítják, hogy „dinasztikus szövetségek” voltak (1558–1561 és 1564– 1568 között ugyanis Mircea Ciobanu és Alexandru Lăpuşneanu rokonokká váltak azáltal, hogy feleségül vették Rareş lányait – Chiajnát, illetve Ruxandrát, az előbbi Petru cel Tânăr, vagyis a fia uralkodása fölött gyámkodott 1568-ig), valamint „dinasztikus uniókat” említenek (1574—1577; 1577—1583 és 1585—1590 között II. Alexandru Mircea, aki Petru Şchiopul testvére, és Mihnea Turcitu, aki Petru Şchiopul unokája volt, egymást támogatták a hatalom megszerzésében, illetve megtartásában).
A mítosz Mihai Viteazullal, „Dacia helyreállítójával” tetőzik – vele, „akit megöltek a román nép ellenségei”, s aki 1601-et követően „a függetlenségért és a nemzeti egységért való harc szimbólumává” válik. Így tehát maradéktalanul folytatják a romantikus történetírás hagyományát, amit a nemzeti-kommunista történetírás felfokozott, és ami jelenleg is divatban van.
Annak ellenére, hogy a XI. osztályos tankönyv jobban bemutatja a nemzetközi helyzetet, mint a VII. osztály számára írt, amely sok korrigálni valót hagy, mégis azt állítja, hogy „Mihai egymaga kezdeményezett politikai kontaktusokat Zsigmonddal és Aronnal, azután, hogy a bojárok gyűlése kinyilvánította: az ország törökellenes politikát folytat”. Ezáltal örökévalóvá kívánják tenni a (román személy által kezdeményezett) egység és a függetlenség mítoszát. Valójában a moldvai–havasalföldi–erdélyi erők egységét (most is, akárcsak a XIV. és a XV. században) nem egy román személy kezdeményezte, hanem egy magyar – Báthori Zsigmond erdélyi fejedelem, aki ezáltal nyilvánította ki felségjogát a két szomszédos ország fölött. A tanköny viszont azt írja, hogy „Báthori Zsigmond uralmi ambíciói súlyosan veszélyeztették a Román Országok egységét”. Jóllehet tényként említi, hogy „Báthori Zsigmond már 1595 januárjában II. Rudolf császártól azt kérte, hogy Havasalföldet és Moldvát vegyék be a szerződésbe, amelyet majd együtt írnak alá”. (Folytatjuk)
Új Magyar Szó (Bukarest)

Falvaink – Négyfalu, Brassó megye (I. rész)
Négyfalu négy barcasági csángó település, Bácsfalu, Csernátfalu, Hosszúfalu és Türkös egyesüléséből jött létre 1950-ben Săcele néven, ami falvacskákat jelent. Ebből a román elnevezésből származott a város későbbi Szecseleváros elnevezése. Mai neve románul Săcele, magyarul pedig Négyfalu.
Lakói feltehetően a 11. századi magyar és besenyő határőrök leszármazottjai. A közeli Székelyföld lakói csángóknak nevezik a hétfalusiakat. Négyfalu másik három közeli településsel: Tatranggal, Zajzonnal és Pürkereccel együtt képezi Hétfalut.
Négyfalut 1366-ban említették először I. Lajos király adománylevelében. Hétfalu 1498-ig a Törcsvári uradalomhoz tartozott. 1498-ban II. Ulászló király a brassói szászoknak elzálogosította a hét falut, akiknek lakói így a szászok jobbágyai lettek. Szász hatásra felveszik az evangélikus vallást.
1651-ben Brassó város hűbéri birtokává váltak Négyfalu, illetve Hétfalu települései. Lakósai az 1848-49-es forradalom és szabadságharcban is nagy számban részt vettek a 126-os honvéd zászlóaljba tömörülve. 1848 októberében az Agyagfalván megtartott Székely Nemzeti Gyűlésen Brassó-vidék magyar csángó falvai arra kérték a nagygyűlés vezetőségét, hogy ők is a székelység honvédelmi rendszeréhez tartozhassanak.
2000 június 6-án Négyfalut municípiumnak nyilvánították.
32 ezer hektárnyi területen fekszik. A Tatrang nevű folyó szeli át, amely Négyfalu fő ivóvíz-forrását képezi. A település a Barcasági-medence déli perempontján foglal helyet, a Nagykőhavas illetve a Csukás-hegység „bejárati kapuját” képezi.
Települései gazdag népművészeti hagyományokkal rendelkeznek. Híresek szőtteseik és hímes tojás mintakincsük is, melyből mintegy 150 mintát őriznek. Négyfalunak néprajzi múzeuma van, ahol az itteni szász hatásra létrejött csángó népviselet látható.
E népességből vált ki Zajzoni Rab István néprajzi író, költő, Tóthpál Dániel csángó költő és Istók János szobrászművész. Ebben a műsorban Daragus Endre evangélikus lelkész, Márk László Gyula református lelkész, Köpe Mihályné Domos Ilona nyugalmazott tanítónő és Barkó Etelka nyugalmazott tanárnő vallomásai alapján kapunk képet a hajdani és a jelenlegi faluról. Összeállításunk első részét hallhatják. Marosvásárhelyi Rádió
Erdély.ma

Falvaink – Négyfalu, Brassó megye (II. rész)
Négyfalu négy barcasági csángó település, Bácsfalu, Csernátfalu, Hosszúfalu és Türkös egyesüléséből jött létre 1950-ben Săcele néven, ami falvacskákat jelent. Ebből a román elnevezésből származott a város későbbi Szecseleváros elnevezése. Mai neve románul Săcele, magyarul pedig Négyfalu.
Lakói feltehetően a 11. századi magyar és besenyő határőrök leszármazottjai. A közeli Székelyföld lakói csángóknak nevezik a hétfalusiakat. Négyfalu másik három közeli településsel: Tatranggal, Zajzonnal és Pürkereccel együtt képezi Hétfalut.
Négyfalut 1366-ban említették először I. Lajos király adománylevelében. Hétfalu 1498-ig a Törcsvári uradalomhoz tartozott. 1498-ban II. Ulászló király a brassói szászoknak elzálogosította a hét falut, akiknek lakói így a szászok jobbágyai lettek. Szász hatásra felveszik az evangélikus vallást.
1651-ben Brassó város hűbéri birtokává váltak Négyfalu, illetve Hétfalu települései. Lakósai az 1848-49-es forradalom és szabadságharcban is nagy számban részt vettek a 126-os honvéd zászlóaljba tömörülve. 1848 októberében az Agyagfalván megtartott Székely Nemzeti Gyűlésen Brassó-vidék magyar csángó falvai arra kérték a nagygyűlés vezetőségét, hogy ők is a székelység honvédelmi rendszeréhez tartozhassanak.
2000 június 6-án Négyfalut municípiumnak nyilvánították.
32 ezer hektárnyi területen fekszik. A Tatrang nevű folyó szeli át, amely Négyfalu fő ivóvíz-forrását képezi. A település a Barcasági-medence déli perempontján foglal helyet, a Nagykőhavas illetve a Csukás-hegység „bejárati kapuját” képezi.
Települései gazdag népművészeti hagyományokkal rendelkeznek. Híresek szőtteseik és hímes tojás mintakincsük is, melyből mintegy 150 mintát őriznek. Négyfalunak néprajzi múzeuma van, ahol az itteni szász hatásra létrejött csángó népviselet látható.
E népességből vált ki Zajzoni Rab István néprajzi író, költő, Tóthpál Dániel csángó költő és Istók János szobrászművész.
Ebben a műsorban Hochbauer Gyula magyar szakos tanár, a Magyar Művelődési Társaság elnöke, Gyerkó András zenetanár, nyugalmazott iskolaigazgató, Papp Ilonka iskolaigazgató helyettes és Balázs Rita tanítónő vallomásai alapján kapunk képet a hajdani és a jelenlegi faluról. Összeállításunk második részét hallhatják.
Marosvásárhelyi Rádió
Erdély.ma

Székely himnusz
Nem vagyok focirajongó, így általában olyan helyzetekben, ha elhangzik egy himnusz, nem kezdek rögtön őrjöngeni. Szusszanásnyi szünet nem árt ilyenkor, s teszem ezt most, az ominózus magyar parlamenti, székelyhimnuszos Elnök-beiktatás kapcsán is.
Szusszantam egyet, mielőtt szisszennék.
Vártam, hátha az a szinte-költő, aki a parádét vezényelte, egyszer csak észbe kap, azt mondja, hogy "grácia szegény fejemnek, én egy másik szö-betűset akartam, a Szózatot, de mert éppen azzal voltam elfoglalva, hogy válaszrímet kerestem a Fidesz hívórímre, hogy majd ezzel köszöntsem a jogos székébe visszatérő Házelnököt, a szék miatt jött a nyelvemre a székely, abból aztán véletlenül a Székelyhimnusz..."
Persze, hogy nem ez történt.
Mielőtt belebonyolódnék a székely himnuszba, el szeretnék mesélni egy régi-régi történetet, amelynek hőse, (nekem mindenképpen hősöm tövösi és székelykáli Vass János nagyapám, de genere sóváradi, aki büszke volt arra, hogy egy ősi székely família leszármazottja.) Az a nagyapám, aki nem kérkedett székelységével, s azzal sem, hogy, bár a sóváradi Vassok ivadéka, de a család Apafi alatt kettős predikátumot is kapott, (az, tetszenek tudni, járulékos birtokadomány nélküli nemesség), s így lettek tövisi és székelykáli Vassok. Tőle kérdeztem az ötvenes évek közepe táján.
- Nagytata, mi az a székelyhimnusz?
- Az egy nóta, amit valami részeg katonatiszt írt a kuruc-kesergők mintájára.
- Nagytata el tudná énekelni nekem?
- Én aztán nem. Nekem egy himnuszom van. A Himnusz, azt pedig Kölcsey Ferenc írta. Nem egy fűzfapoéta. A zenéjét sem a Fényes-vendéglő brácsása szerezte, hanem Erkel Ferenc. Ezzel a téma részéről le volt zárva.
Egyik szomszédjától, aki az ős-székely Nyáguj névre hallgatott, addig kérdezgettem azt a himnuszt, hogy végül elhegedülte nekem, s kissé kornyikálva el is énekelte, amitől nagyapám nem volt egyáltalán boldog.
Az öreg Nyáguj, székelyebb volt minden székelynél. Kedvenc szavajárása az volt, mint a többi vankujoké, hogy "székely szarta a magyart", amit olyan gyakran használt, mint más ember a kötőszavakat. Onnan lehetett tudni, hogy rátört a székelykedés, hogy ilyenkor Rodin Gondolkodójának pózába helyezte magát, s hangjában olyan mélabúval, mintha gyászbeszédet mondana, szavalni kezdte Lévay József Mikes versét, mert ugyebár Mikes Kelemen a székely sors és hűség valóságos szimbóluma:
"Egyedül hallgatom tenger mormolását,
Tenger habja felett futó szél zúgását,
Egyedül, egyedül
A bujdosók közül,
Nagy Törökországban.
Ha csak itt nem lebeg sírjában nyugovó
Rákóczinak lelke, az eget csapkodó
Tenger haragjában."
Szerinte minden és mindenki székely volt ezen a világon, s ha megengedőbb hangulata volt, olyankor hozzá tette, hogy "rosszabb esetben magyar". Tudása leginkább az átlag magyarországi műveletlenségre hasonlított, azokéra, akik azt hiszik, hogy Nagyvárad és Kolozsvár, s természetesen Déva és Arad is a Székelyföldön van. Még a műveltebbek is elcsodálkoznak azon, hogy nincs székely nyelvjárás. Nyelvjárások vannak. A Marasmenti a-zótól, ahal piras kalapasan ment a malamba a lavával, egészen Kányádi Sándor vidékének enyhén ö-ző dialektusán át, a keleti (Csík, Háromszék) és nyugati (Udvarhely és részben Marosszék) nyelvjárások is léteznek.
Emlékszem, nagyapám egyik jeles bemondására. Egy alkalommal, amikor éppen a magyar történelem egyik, de nem utolsó ballépését elemezte nagyapámnak Nyáguj szomszéd, s éppen II. Ulászló királyunkat szapulta, a szokásos epitheton ornans kíséretében:
- Eh, székely szarta a magyart. Én mondom neked Vass úr, hogy akkoron éppeg Székely Dózsa György lett volna a megfelelő király - mondta és nagyot böfögött, amire nagyapám, némi malíciával megjegyezte: - Na, végre valami nemzeti okosság is kijött a torkodon.
Amikor nagyapám Tolnai lexikonjából kiokosítottam magam, mert ott sem találtam székelyhimnuszt, megkérdeztem, hogy mit énekeltek ünnepélyes alkalmakkor, amíg Kölcsey meg nem írta a Himnuszt.
- A katolikusoké a Boldogasszony Anyánk és az, Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga, a református magyarságé a Tebenned bíztunk, elejétől fogva, a 90. zsoltár volt - mondta.
Neki jobban hittem, mint a szomszédnak, aki azt mondta, hogy Csaba királyfi krónikása írta a székelyhimnuszt, s többek között elmagyarázta azt is, hogy Abesszínia valójában ősi székelyföld, s Habos-hon az igazi neve, a nagy vízesések miatt, s hogy a Nílus Nyelős lenne a mai nyelvben. Ugorgyunk, mondaná Nyilas Misinek Pósalaki úr. Hát ugorgyunk.
Soha nem fogom elfelejteni azt az öreg háromszéki, valamikori kántortanítót sem, (ott újságíróskodtam több mint negyvenöt esztendeje), akiről a költő, Csiki László barátom, a "Jó öreg oskolamesterek" sorozatának egyik darabját írta, s aki tájházat szeretett volna berendezni a zsebkendőnyi székely faluban. Bosszúsan mesélte, hogy jöttek valami magyarországi kupcihérek, akik a kocsmában telefröcskölték a falat is a székelyhimnusszal, aztán vittek ajándékként, vagy ha nem, akkor bagóért mindent, amire egyszer még büszke lehetett volna a falu.
- Az egy giccs, kedves uram - mondta a székelyhimnuszról, s legyintett. - Mi az, hogy "porlik mint a szikla"? A szikla, nemcsak a természetben, de még Jézus tanításában is a maradandóság szimbóluma - s levette a fali rádió tetejéről a Bibliát. Keresgélt benne, aztán a versek számát is kimondva, olvasni kezdte. - 18 Én is mondom neked: Péter vagy, erre a sziklára építem egyházamat, s az alvilág kapui sem vesznek rajta erőt.
19 Neked adom a mennyek országa kulcsait. Amit megkötsz a földön, a mennyben is meg lesz kötve, s amit feloldasz a földön, a mennyben is fel lesz oldva." Máté 16: 18-19.
Ezek jutnak eszembe, valahányszor ezt az ominózus nótát hallom. Péter, nevének értelme a kő, a szikla, s talán egyik vidéki magyar város közönségét meg is bántottam, amikor egyszer, egy könyvem bemutatóján el akarták énekelni tiszteletemre ezt a nótát, s megkértem őket, hogy ha lehetne, akkor inkább valami komolyabbat. Mondjuk azt, hogy "ha én rózsa volnék"... Ma talán nem merném megtenni. Változtak az idők.
Szívrepesve lesem, hogy egy kvietált katasztrófavédő megírja végre a várva-várt palóc-himnuszt, egy postatiszt özvegye ősi mandolinra hangolva a hajdú-himnuszt, s aztán jöhet az Őrség, Hetés, s talán előbb-utóbb egy pesti széplélek összve-szerzi (sic) a moldovai csángóhimnuszt is.
Azt a teremburáját, szinte megfeledkeztem arról, hogy a sámánnal táncoló, makói földgáz-mezőt a nemzet nevében lefoglaló MVSZ elnök egyik epigonja is, a minap a Parlamentben a Szent Korona előtt idétlenkedett. Hát, összenőtt a parlamentben, ami összetartozik. Sámán és székelyhimnusz, s egyre szaporodnak azok a jelek, amelyek azt sugallják, hogy céltévesztett emberek eszménykeresés közben egyre ingoványosabb talajra tévednek.
Csak úgy, de nem egészen mellékesen kérdem, vajon a Jobbik zászlólengetői tudják-e, hogy az a zászló, amelyet fennen lobogtatnak, nem jobbágyivadékok kezébe való?
Abból a bizonyos árpád-sávos zászlóból egyetlen egy volt valaha, s az csak a király zászlaja lehetett. A főnemesek, a zászlósurak, ez alá a királyi lobogó alá gyülekeztek.
A zászlósurak, a középkori, 14-16. századi Magyarországon, azok a kiterjedt földbirtokkal rendelkező nemesek, főméltóságok voltak, akik vagyonuk vagy hivataluk függvényében kisebb-nagyobb létszámú katonai csapatot, bandériumot voltak kötelesek az ország védelmére kiállítani, és háború esetén saját zászlajuk alatt azt, a király táborába vezetni.
Természetesen egy olyan országban, ahol immáron szállóige az "egy a tábor, egy a zászló", nem kell attól félni, hogy Őfelsége, azon való haragjában, hogy lumpen-értelmiségiek a zászlaját kisajátítják, négyeltet és karóba húzat, vagy jobb kéz levágására ítél zászlóbitorlókat, akár valami hamispénz-verőket. Engem nem is csak az aggaszt, hogy vészesen a nemzetvezető-testvér korát idézik, hanem az a folyamat, aminek a végállomása felé közeledünk. Az pedig a ráció ellenében a sötét irracionalizmus.
Emlékezzünk, mit hozott a rendszerváltás: mindenhol ufókat láttak az emberek, szobordöntögetők és kopjaállítók születtek a semmiből, aztán megérkeztek a bioenergiázó álorvosok, tévékben a pénz-jósok, a képernyőn keresztül dátumok alapján betegséget diagnosztizáló szemfényvesztők, táncikáló sámánok, szike nélkül daganatot eltávolító mágusok, rovásírásos helységtáblák, s már csak ez hiányzott. Székelyhimnusz a magyar parlamentben.
Téveszmék diadala az amúgy is tudathasadás fölött!
Végül, de nem végezetül egy jó tanács. Ha Lezsák úr, a majdnem-költő nem érzi, hogy ez a giccs nem való az ország házába, s úgy érzi, hogy nagyon-nagyon kikívánkozik belőle, ajánlanám, hogy keressen egy kies, bográcsozásra alkalmas helyet. Lehetőleg idehaza, mert ahajt, a Hargita lábánál még az is előfordulhatna vele, hogy egy túlbuzgó góbé azt találná mondani neki, az ének végeztével, hogy "Ne bölcsködjön, kied csak egy árnyékszékely, mink volnánk az igazik, s székely szarta a magyart".
Vári Attila író. Népszava

Egy erdélyi reneszánsz mecénásról...
...aki először említi Dózsa Györgyöt
Egy reneszánsz mecénás főúr a 15–16. századi Erdélyben – ez a címe annak a könyvnek, amelynek szerzője példaértékű családtörténeti munkát végzett, e kutatás eredménye pedig nem csak a szóban forgó kötet. Barabássy Sándor a könyv hősének – Barlabássy Lénárdnak – késői leszármazottjaként több évtizedes kutatás során szerzett ismereteit foglalta össze a vaskos és igen szép kiadvány lapjain, visszaperelte a család héderfáji kastélyát, felújítja azt, mellé szőlészetet telepített. Példája mutatja: az erdélyi magyar történelmi családok lassan magukra találnak, visszatérnek a gyakran önként vállalt száműzetésből. A kötetet kedd délután mutatták be a Bolyai téri unitárius egyházközség Dersi János termében, a teljes telt házas közönséget Nagy László főjegyző üdvözölte. Mint mondta, a szerző – a magyarországi unitárius egyház világi elöljárója – az egzakt tudományok felől érkezett, vegyész ember, egyetemi tanár, aki már igen rég történelmi- és családfakutatásra adta a fejét.
Fehér Árpád tizenkettedik osztályos művészetis diák hegedűjátéka után pedig Haller Bélának, a Castellum Alapítvány elnökének méltatóbeszédével kezdetét vette a könyvbemutató. – Jó előjel volt a hegedűjáték, az elkövetkezőkben is hasonló, megszülető harmóniákról lesz szó. A Castellum Alapítvány az utóbbi 10-12 évben kollektív történelmet ért meg, a restitúciót az örökölt kötelességtudat mellett a bürokratikus akadályok sora és a nehéz anyagi helyzet kíséri. Barabássy Sándor esetében minden együtt van: 700 éves család, visszaszerzett örökség és felelősségtudat. 20-30 éven át tartó anyaggyűjtés után írta meg kötetét, mellette visszaszerezte a család egyik ősi birtokát. A '89-es rendszerváltás után lehetségessé vált a jóvátétel. Jogász édesapja és nagyapja a régi magyar közigazgatás elitjéhez tartozott, így sikerült épületeket, erdőket, földeket visszakapniuk. 2008-ban, építése után pontosan 500 évvel fogott neki héderfáji kastélyuk felújításához, visszakapott erdeit áldozta fel erre a célra. Az udvarház igen kevés világi reneszánsz épületeink egyike, Barabássy Sándor könyvében pedig ugyanezt a reneszánsz fuvallatot érezzük. A kötetbeli események az 1452-ben született Barlabássy Lénárd köré szerveződnek. A szöveg több szálon fut, de ezen szálak egyike sem marad elvarratlan, jót tesz a munkának, ha valaki az egzakt tudományok felől érkezik és megfelelő módszert alkalmaz. A szép és kiegyensúlyozott szövegből kirajzolódik nem csak az ős, hanem az építő leszármazott alakja is, aki felújítja visszaszerzett kastélyát. "Irigységgel" és nagy elismeréssel olvastam ezt a kötetet – mondta Haller Béla, majd a szerző szólt a kötetről és főszereplőjéről.
– A reneszánsz a magyar történelem egyik legszebb korszaka volt. Párját ritkította Európában az a toszkánai életérzés, ami Magyarországon Mátyás király udvarán keresztül terjedt el. Barlabássy Lénárd, későbbi erdélyi alvajda, székely alispán Mátyás király udvarában volt apród, ott ismerkedett meg ezzel a világnézettel. A magyar történelem során a leghosszabb ideig, 25 évig tölti be az alvajdai méltóságot, négy király – Mátyás, II. Ulászló, II. Lajos és Szapolyai János (igaz, legutóbbi királlyá koronázását már nem érte meg) – jobbkezeként. Barlabássy Dózsa György első bemutatója a magyar történelemben, a székely lófőt említő levele 1507-ből származik. Ez egy ítélkezéssel összefüggő levél, amelyben ismerteti a szászokkal, hogy egy gyilkossággal kapcsolatos panaszuk miatt a székely igazságszolgáltatásnak adja át Dózsa Györgyöt. Nem tudjuk, mi volt az ítélet, de hét év múlva már a nándorfehérvári vár kapitányaként látjuk viszont Dózsát – valószínűleg büntetésből. Dózsa és Barlabássy pályája a továbbiakban is egymással párhuzamosan fut, utóbbi az egyik, Dózsa elleni csatát vezeti, de nem vesz részt annak kegyetlen, temesvári kivégzésében. Ez feltűnő, mert a főuraknak kötelező módon ott kellett lenniük. Valószínűleg reneszánsz ihletésű, humanista neveltetése akadályozta meg ebben. 1515 januárjában írja, hogy a Dózsa-féle keresztes hadjáratban részt vevő parasztokat ne bolygassák, de mindegyik térjen haza a maga urához, mert Erdélyben szükség van a munkás kézre. 364 (!) eredeti oklevél maradt meg Barlabássyról, illetve Barlabássytól, ezekből 261 darabot a budapesti levéltár őriz. További érdekesség, hogy a 25 év alatt mindössze kétszer élt pallosjogával, mindkétszer nemesember ellen. Közülük az egyik Wass Balázs volt, Wass Albert őse, akit végül nem végeztek ki, sőt Barlabássy megbékült vele. A másik egy Székely Mihály nevű vajda-szentiványi nemesember, aki hatalmaskodott. Őt egy jobbágy agyoncsapásáért ítélte fő- és vagyonvesztésre.
Verbőczy jó barátja, reneszánsz főúrként nagy affinitást mutat a művészetek iránt, nevéhez kapcsolható a gyulafehérvári Lazio-kápolna (magyar kultúrterületen az esztergomin kívül az egyetlen reneszánsz kápolna, ami megmaradt), illetve a székelydályai reneszánsz templom, amelynek festészete Európában párját ritkítja. Lánya emlékére vállalta el e templom patrónusságát és teljes kifestetését – világszerte ritkaság, hogy egyetlen szakrális kép sincsen benne, olyan, mintha egy világi főúr lovagtermében járnánk –, a II. Ulászló alatti Magyarország, a szászok, a székelyek, Nagyszeben, Brassó, Kolozsvár és az Árpád-ház címere mellett Barlabássy bölényfejes címerét is megtaláljuk a falakon. A legutóbbi címert ábrázoló tárgyi emlékek, kályhacsempék is fennmaradtak, egyikük a marosvásárhelyi várban végzett ásatások során került elő. A vár és a ferences kolostor egyik patrónusa volt, fő műve a héderfáji udvarház, magyar kultúrterületen az első datált, reneszánsz laikus épület – hallottuk Barabássy Sándortól, aki a könyvbemutató végén őse végrendeletéből idézett. Belőle közvetlen módon is megismerhettük a száraz történelmi dokumentumok mögül felsejlő reneszánsz embert, aki 39 személyt nevez meg, közöttük katonáit, íródeákjait és számtalan egyházi adományt is hátrahagy. Kisebbik fiát kétszer is inti: maradjon a tanulmányai helyén. Ez egy igen szép gondolat egy ötszáz évvel ezelőtt élt humanista mecénástól, mecénásról.
Kaáli Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely),

Európai konferencián a régi székely címer
A régi székely címerről is szó esett a II. Európai Címertani és Zászlótani Konferencián, melyet a Lengyel Heraldikai és Vexillológiai Intézet szervezett múlt hétvégén. A lengyelországi Cieszyn városában (az Olza folyó és a cseh határ által elválasztott egykori Teschen nagyobbik, lengyelországi részén), a Sziléziai Egyetem előadótermében tartott rendezvényen tizenhárom ország szakemberei vettek részt.
Erdélyt, a magyarságot is érintő előadást tartott Paweł Dudziński, a Lengyel Heraldikai Bizottság elnöke, aki a Hunyadiak címerét is bemutatta a holló mint címertani jelkép témát boncolgatva, valamint Alfred Znamierowski, a Heraldikai és Vexillológiai Intézet alapító elnöke, aki a Magyar Királyság kettős keresztes, középkori zászlaját ismertette a kereszteknek zászlókon való megjelenését taglaló előadásában.
Szekeres Attila István sepsiszentgyörgyi heraldikus, a konferencia egyetlen magyar résztvevője a helyszínhez, valamint a magyarsághoz, Erdélyhez és a Székelyföldhöz igazított előadással jelentkezett: II. Ulászló király címerei Erdélyben. II. Ulászló király címerét három heraldikai elem jelképezi: a Magyar, a Cseh- és a Lengyel Királyság jelképe, ugyanis II. Ulászló (1456–1516) a Lengyelországban uralkodó Jagelló-ház tagja, 1471-től cseh, 1490-től haláláig magyar király volt. A Magyar Királyságot az Árpád-ház sávozott címere jelképezi, a Cseh Királyságot vörös mezőben ágaskodó kétfarkú, koronát hordó ezüstoroszlán, a Jagelló-házat a vörös mezőben levő kiterjesztett szárnyú ezüstsas. A heraldikus öt II. Ulászló-címert azonosított Erdélyben. Közülük egy a vármegyék területén, Gyulafehérváron, egy a Szászföldön, Segesváron látható, három pedig a Székelyföldön készült. Utóbbiak festettek, Székelydályán falfestmény, másik kettő fára, egy-egy szárnyas oltár predellájára festett, jelenleg egyik Kolozsváron, másik Magyarországon, Budapesten található. A gyulafehérvári Szent Mihály római katolikus székesegyház 1512-ben bevégzett Lázói-kápolnájának homlokzati párkányán az egyik kőbe faragott címer II. Ulászló királyé. A legkorábbi II. Ulászló-címert a segesvári ún. hegyi templom északi bejáratának ajtajába faragták, mégpedig az első szárnyba. A másodikba Segesvár jelképét – hárombástyás, nyitott kapujú vár –, fölöttük bevésett felirat: „W R U B 1495”, azaz Wladislaus Rex (H) Ungariae et Bohemiae 1495. Csíkszentlélek Csíkszereda városától 4–5 kilométerre, Csobotfalvához közel található. A Szentlélek eljövetele titulusú római katolikus templom szárnyas oltára 1510-ben készült, 1914-ben a Magyar Nemzeti Múzeumba került, jelenleg a Magyar Nemzeti Galériában állandó kiállítás része. Predellájára két címert festettek. Az első a Czakó család címere: vörös mezőben zöld hegyen fekete madár. Fölötte a latin felirat: Insignia Filiorum Czako 1510. A másik oldalon II. Ulászló király címere. Fölötte a felirat: Insignia Regis Ungariae. Az 1941-től Csíksomlyóhoz, így 1959 óta közigazgatásilag Csíkszereda városhoz tartozó Csobotfalva Szent Péter és Pál tiszteletére épült templomának oltárait szétbontották, s azok alkatrészenként a 19. század utolsó évtizedeiben és a 20. század elején különböző művészeti gyűjteményekbe kerültek Budapestre és Kolozsvárra. A kolozsvári Szépművészeti Múzeum raktárában található, 1510 körül készült lábazaton látható II. Ulászló király címere, valamint az ún. régi székely címer. Székelyföld címerekben leggazdagabb középkori épülete a székelydályai református templom, mely egyben egész Erdély egyetlen festett címeregyüttessel rendelkező középkori műemléke. 1508–1516 között festett szentélyboltozatán nyolc címerből álló együttes látható: II. Ulászló király, Barlabásy Lénárd erdélyi alvajda, székely alispán, a székely, a szász közösség, Brassó, Nagyszeben, Segesvár valamint az Árpád-ház címere. A bemutatott öt királyi címer közül kettő a régi székely címer szomszédságában jelent meg, s Szekeres Attila István kihasználta az alkalmat európai szakemberek előtt népszerűsíteni a székelyek jelképét. A régi székely címer pajzsának vörös mezejében gomolygó ezüstfelhőből aláereszkedő, könyökben hajlított ezüstpáncélos kar, kezében függőlegesen álló kardot tart, hegyével fölfelé. A kard nyitott aranykoronán halad át, szívet és medvefejet döf át. Az állatfejet arany holdsarló és hatágú aranycsillag övezi. A fegyvert tartó páncélos kar a gyepűk védelmét jelképezi, felhőből való eredeztetése arra utal, hogy ez mennyei küldetés. A kard elsőként a koronán hatol át, ezzel azt jelképezi, hogy a Magyar Királyságot, annak határait kellett a székelyeknek védelmezniük. Az átszúrt szív az áldozatkészséget jelképezi, a medvefej a székelyek bátorságát hivatott mutatni. A csillag és a hold, mint az úgynevezett új székely címer elemei, a jelkép székely voltát erősítik.
Madarasi István, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egyed Ákos: a székelység a magyarság részét képezi
A rendi székely nemzettől a modern magyar nemzetig
A székely rendi nemzetet, mint önálló erdélyi politikai szerveződést, az 1437. szeptember l7-én Kápolnán, a magyar nemességgel és a szász nemzettel megkötött egyezségtől tartja számon a történelem. Az egyezséget, uniót – mint köztudott – a belső és külső ellenség ellen, azaz az akkor zajló parasztfelkelés, valamint a török veszedelem elleni védekezés lehetősége hívta létre. Az egyezséget többször megújították, tartalmában kiegészítették–bővítették, de a székelység mindvégig annak egyik tagja maradt, mint a vármegyei nemesség és a szász nemzet is. Középkori rendi nemzetekről van szó, amelyek fennmaradtak Erdélyben az 1848-as forradalomig. Emlékeztetőül lássuk röviden mit is értünk rendiségen, rendi nemzeten.
Nyugat-Európa 13–15. századi történetének meghatározó jellegzetessége a rendiség volt. A rendek azonos jogállású, örökletes kiváltságok birtokába jutott társadalmi csoportokból alakultak ki, és szabályozott képviseleti rendszer keretében, a rendi országgyűléseken érvényesítették jogaikat az államban. A rendiségben az egyének jogait és kötelezettségeit nem saját helyzetük határozta meg, hanem az, hogy milyen társadalmi rendnek voltak a tagjai. A közgondolkodás is a rendi hovatartozásuk alapján különböztette meg az embereket és az egyes csoportokat. Amint a jeles történész, Hajnal István, a kérdés kiváló ismerője írta, egyik rend kialakulása sem tudatos szerveződés, hanem spontán fejlődés eredménye volt, amelynek során a 12–13. században földesúri réteg alakult ki s az elkülönült a parasztságtól. Az előbbi kiváltságos renddé vált, a parasztság viszont kevés kivétellel (Svájc, a skandináv országok, néhány német és olasz tartomány) mindenhol kívül rekedt a rendiség szervezetén, emiatt a rendi képviseletből is kimaradt. Ez jellemezte az erdélyi helyzetet is.
A székely nemzetségi társadalomból a 14–15. században három rend alakult ki: előbb a lovas katonák, a lófők és a gyalogok rendje, s rövidesen a főemberek rendje. A székely rendiség katonai jellegét a társadalmi rendek elnevezése is jól mutatja. A székely katonai rendek az állandó katonai szolgálat vállalása által jutottak olyan szabadságjogokhoz, mint az adómentesség, az önszerveződés (tisztségviselők választása), saját birtokjog és egyebek. A székelyekről állapította meg a legkiválóbb magyar jogtudós, Werbőczy István az 1517-ben kinyomtatott Tripartitum (Hármaskönyv) című művében: „Teljesen külön törvények és szokások szerint élnek, a hadi dolgokban igen tártasak, és az örökségeket és tisztségeket, régi szokás alapján, törzsek, nemzetségek és nemzetségi ágak szerint osztják el maguk között”.Az előbb említett mindhárom székely katonai rend egyaránt a székely nemzethez tartozott, annak kollektív nemesi státusa révén, mert a székely rendiségben voltak egyetemes jellegű, minden székely és mindhárom rend számára érvényes szabadságjogok.
A székelység, amint már említettük, a hadi szolgálattal szerezte meg a szabadságjogait. Minden székely férfi köteles volt saját költségén fejenként katonáskodni a számára kijelölt alakulatban és helyen. A szászok viszont nagyobb összegű adó fejében meghatározott nagyságrendű katonai alakulatot állítottak ki, de fejenkénti hadi szolgálatra nem kötelezték őket. Megállapítható tehát, hogy a székely szabadság jogforrása a katonai szolgálat volt. A három székely rend sajátos jogai mindaddig voltak megtarthatók, amíg teljesíteni tudták hadi feladataikat, illetve amíg szükség volt a székely haderőre. Mátyás király 1473-ban, majd II. Ulászló 1499-ben kiadott rendelkezései szabályozták a hadviselés módját.
Az első nagy rést ezen a rendszeren az ütötte, hogy az önálló Erdélyi Fejedelemség szerveződése idején a nagy tömegű gyalogrend hadi szolgálataira már csak kisebb mértékben tartottak igényt, mert nem volt rá szükség. Annál inkább kellett az adózó nép, hiszen a fejedelemség (új állam) fenntartása költséges volt. Ezért megkezdődött a gyalogrend adóztatása. Ezt a közszékelység és az elszegényedett lófők nem tudták elfogadni, ezért 1562-ben hatalmas felkelést indítottak el. Azonban a fejedelmi hatalom elfojtotta, a közszékelységet fejedelmi jobbágyságra vetette, s nem kis részüket földesuraknak adományozta. S bár később a fejedelmek a székelyek egy részét felmentették a jobbágyság alól s visszavették katonai szolgálatra, de a volt gyalogrend a régi jogait többé nem tudta visszaszerezni – még ismételt tiltakozásai, felkelései révén sem. De a küzdelemben a székely identitás erősödött, amit a székely történetírók, krónikások igyekeztek ki is fejezni (de ez egy más téma, amire most nem térhetünk ki). Példaként mégis megemlítem a történetíróként és magas rangú tisztségviselőként is kiváló hídvégi Mikó Ferencet, aki az 1611. évben készült História a maga életében történt dolgokról című magyar nyelvű munkájában ezt írja „az én Uram Bethlen Gábor főkapitány… én annak egy főember szolgája, erdélyi és igaz régi Székely Nemzet vagyok”. Ez vallomással felérő öntudat kifejezése volt. A fejedelmi korszakban az alapvető rendi jogokat Székelyföldön elsősorban a két felső rend, a primorok és a lófők rendje gyakorolhatta, s részben a nemesi diplomát szerzett armalisták rendje.
A történetileg kialakult székely rendiség további változást szenvedett a Habsburg-korszakban a 17. század végétől az 1848-as forradalomig. Bár az 1691-es Diploma Leopoldinum kinyilvánította, hogy hadfelkelési kötelezettségük mellett a székelyek megőrzik adómentességüket, 1701-ben már bevezették a volt gyalogrend megadóztatását. Aztán a II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc leverése után, l711-ben megszüntették a régi székely hadi rendszert, s ezzel az egész szabad székelység nagy része szabadparaszti státusba jutott. Ugyanakkor adófizetésre kötelezték a legalább három adózó jobbággyal nem rendelkező lófőket, armalistákat és egytelkes nemeseket is. A lesüllyedt székely rendek szabadságjogaik elvesztése miatt a „sérelmi politika” elszánt képviselői lettek a Habsburg-hatalommal szemben. Az 1790-91-es erdélyi országgyűlésen a székely követek azt kérték, hogy az országgyűlés segítse „a székely nemzetnek törvényellenes adózás alá vonatott részét azon mostani adózás és egyéb nemteleneket illető terhek alól kiemelkedni és törzsökös nemesi állapotjába visszahelyeztetni”. Ezt a kérelmet a Habsburg-hatalom azonban nem fogadta el, mert egészen más székely politikát kezdeményezett.
Ennek során 1762-1764-ben megszervezték a székely határőri rendszert, ami újabb forrása volt a székely sérelmeknek. Mint ismeretes, a határőrséget a Székelyföldön Háromszék, Csík-, Gyergyó-és Kászonszék, Bardóc fiúszék területére terjesztették ki, kimaradt belőle Maros- és Udvarhelyszék. Ezáltal a Székelyföldet a hatalom kettéosztotta nem csak földrajzilag, de a társadalmi struktúra alakulása szempontjából is. Mesterségesen új katonai rendeket hozott létre a szabad székelyekből és a kisnemes székelyekből, de mentességet biztosított a birtokos nemeseknek és a jobbágyoknak, ami a közjogi egyenlőtlenség nagyméretű fokozódását eredményezte, csorbát ejtve a székely egyenlőség-tudaton is. A székely határőrök helyzete nem sokban különbözött a román határőrökétől, és a marosszéki, valamint udvarhelyszéki szabad székelyek helyzete is hasonló volt a szász és román szabad parasztokéval.
A Székelyföld népességének társadalmi összetétele idők folyamán sokat változott. Az 1848-as forradalom előtti években Imreh István kutatásai szerint a székelyföldi népesség társadalmi struktúrája a következő volt: egytelkes nemes 6,29%, határőr katona 35,13%, szabad székely 17,22%, jobbágy és zsellér 38,24%, taxalista polgár 0,13%, bányász 0,54%, egyéb 2,54%. Tehát a székelységnek mintegy 60 százaléka tartozott a szabad székely rendekhez, mert a jobbágynép nem volt jogokkal rendelkező társadalmi rend. A fenti kimutatást ki kell egészítenünk a 23 grófi és 24 bárói és mintegy 1100 birtokos nemes családdal. Tekintettel arra, hogy rendszerint nagycsaládokról van szó, egyes kutatók számításai szerint Székelyföldön 136 arisztokrata családdal és az 1100 birtokos nemesi családdal számolhatunk.
Témánk alapján felvetődik az a kérdés, hogy 1848-ban hogy nézett ki a rendi székely nemzet a Székelyföldön. Hogy a rendiségből általában az európai társadalmakban, így Erdélyben és a Székelyföldön is kimaradtak a politikai jogokkal nem rendelkező rétegek, jobbágyok, városi szegények, szolgák, nem szorul bővebb magyarázatra. A székely nemzet részei voltak a szabad rendek (határőr katonák, szabad földművelők), de a meghatározó vezető rendet a birtokos nemesi családok alkották; akik nagyrészt a korábbi primor és lófő rendűek leszármazottai voltak, részben pedig a vármegyékből kerültek be a székely nemesi rendbe.
Természetesen nyelvi-kulturális és etnikai szempontból a székelység, amióta történelmüket ismerjük, a magyarság részét képezte s ezt identitása is tükrözte, miről az 1848-as események során bizonyságot tett. De lássuk mi történet a rendi nemzettel 1848-ban.
A forradalom hírét nagy lelkesedéssel s reménykedéssel fogadta a székelység. Általánosan magáévá tette a Tizenkét Pontot, de ezekhez sietett hozzáfűzni a maga szempontjait. És ebből számos probléma adódott, ugyanis rövidesen kiderült, hogy a sajátos székely kérdések megoldásának milyen nehéz érvényt szerezni a magyar forradalom általános programja szerint – abban a konfliktusos helyzetben, amely a magyar forradalom és a Habsburg-hatalom között keletkezett. Ilyen kérdések voltak: a határőri rendszer azonnali megszűntetése, a székelyföldi jobbágyok azonnali felszabadítása és a székelység régi rendi jogai. További gondot okoztak a székely társadalom különböző kategóriái között feszülő ellentétek kiegyenlítésének nehézségei.
Induljunk ki abból a tényből, hogy a székelység saját jövőjét Erdély és Magyarország uniója alapján képzelte el. Ezt bizonyítják az 1848 tavaszán Háromszék-, Csík-, Gyergyó- és Kászonszék, Udvarhelyszék, Marosszék, valamint Aranyosszék közgyűlésein s a népgyűléseken elfogadott határozatok. És erről szól a kolozsvári utolsó rendi országgyűlés, valamint a pesti népképviseleti országgyűlés forrásanyaga. A régi öröklött állapotok felszámolása s a polgári társadalom elvei szerint való rendezéséről azonban sem a kolozsvári, sem a pesti országgyűlésnek nem sikerült mindenben megfelelő törvényt alkotni.
A határőrrendszert azért nem lehetett azonnal megszűntetni – holott ez volt a határőrrendiek legfőbb kívánsága –, mert ellenezte a fennálló erdélyi császári főhadparancsnokság, illetve mert a magyar forradalom vezetése is úgy vélte, hogy a székely fegyveres alakulatokra még szükség lehet a forradalom vívmányainak védelmében. Kiderült, hogy az erdélyi országgyűlés úrbéri törvényét, amely kimondta a jobbágyviszonyok megszüntetését, a Székelyföldön csak a jobbágycsaládoknak mintegy 10%-ra lehetett alkalmazni, mert a székelyföldi földtulajdon-jogot meghatározó „székely örökség” (siculitas haereditas) mint birtokjog kizárta az úrbériséget s nem volt elidegeníthető az eredeti tulajdonosától. Igaz, a jobbágyfelszabadítást már 1848 májusának végén kihirdették Háromszéken, amely kedvező hatással volt a jobbágymozgalmak lecsendesítésére, de mégsem helyettesíthette a törvényes rendezést.
Pedig az általános jogi keret adva volt: ugyanis az 1848. április 11-én kihirdetett pozsonyi törvények, valamint az 1848. május 30 – július 18. között Kolozsvárt elfogadott törvénycikkek értelmében megszűntek a rendiséget kodifikáló törvények, ez következett a törvény előtti egyenlőség és a közös teherviselés elvének kinyilatkoztatása és a megfelelő törvények alkotása nyomán. De a polgári egyenlőséget meghirdető törvények is nehezen találtak befogadásra a Székelyföldön. Ugyanis a székelyek minden olyan régi jog visszaadását kívánták a forradalomtól, amelyektől korábban a Habsburg-hatalom megfosztotta. A katonarendűek követelése sem bizonyult könnyen megoldható kérdésnek. Ők azt kérték, hogy azonnal szűnjön meg az 1764-ben létrejött határőri rendszer s megalakítandó nemzetőrségek keretében a nemes és jobbágy éppúgy teljesítsen szolgálatot, mint az eddigi katonarend. Ezek rendezésére a székely székek az erdélyi országgyűléstől várták, amelynek összehívását külön is követelte a Kolozsvárra érkező udvarhelyszéki küldöttség, (amiről a Szabadság ez évi március 15-i számában részletesebben írtam).
Az utolsó erdélyi rendi országgyűlés 1848. május 29-é ült össze Kolozsvárt. Ezen természetesen megjelentek Székelyföld képviselői (követei, ahogy akkor nevezték), összesen 27 széki, illetve városi követ. Az országgyűlés elsőként Erdély és Magyarország egyesüléséről szóló törvényt fogadta el, amelyet előzőleg a magyar országgyűlés már megszavazott s a király kézjegyével ellátta, jóváhagyta. Az I. törvény kimondta: „Valamint a testvér Magyarországban minden lakosok jogegyenlősége kimondva és életbe léptetve van, ugyanazon módon, itt is, e hazában minden lakosaira nézve, nemzet-, nyelv- és valláskülönbség nélkül örök és változhatlan (!) elvül elismertetik, és az evvel ellenkező eddigi törvények ezennel eltöröltetetteknek nyilváníttatnak.” A törvényt június 10-én az uralkodó, V. Ferdinánd megerősítette. Ezzel és más elfogadott törvényekkel, például a jobbágyok felszabadítását, a törvény előtti egyenlőséget, közös teherviselést kimondó törvényekkel a feudális rendiség törvényeit eltörölték, és lerakták a polgári világ törvényes alapjainak legfontosabb elveit. Mivel a magyar országgyűlés ezt már megtette, nyilvánvaló, hogy rendszerváltás történt. Így értékelhetjük 1848 eseményeit, amelyek a modern magyar polgári nemzet megszületését eredményezték.
Mivel a rendiség idején a sajátos székely ügyeket székely nemzetgyűléseken is megvitatták, sőt azon a középkorban és kora újkorban törvényeket is hoztak, 1848 nyarán is sort kellett keríteni egy ilyen fórum megtartására, hogy a középkor óta különálló székely nemzet magáévá tegye a gyökeres változást jelentő említett törvényeket, s ezek által elfoglalhassa az őt megillető helyet a modern magyar polgári nemzetben. Agyagfalvára Berzenczey László marosszéki követ hívására 1848. október 16-18-án mintegy 60000 székely gyűlt össze, ahol gróf Mikó Imrét választották meg a gyűlés elnökének. A gyűlés kimondta elszakadását a Habsburg-hatalomtól, s azt is, hogy a székelység csak a magyar kormány rendelkezéseit hajlandó elfogadni. Az előterjesztett javaslatok között szerepelt a székely nemzet „jog és kötelezettségbeli egyenlősége”, amit a fórum jóváhagyott. Ezt a Három- és Miklósvárszékek minden népeihez című kiáltványban a következőkben hirdette ki a szék vezetősége: „Az agyagfalvi téren tartott székely nemzeti gyűlés határozta folytán – mely felmerült a törvényhozás alapján – kimondatott, hogy jogban ás kötelességben Székelyföldnek, tehát székünknek is minden polgára egyenlő, s ezek folytán elhatároztatott az is, hogy az eddig fennállott katonáskodási rendszer s ebből felmerült sérelmes viszonyok eltöröltettek”.
E határozat, amellett hogy teljesen összhangban állt az erdélyi és pesti országgyűlések törvényeivel, elfogadta a társadalmi rendszer polgári elveit, jogalapját. Ezzel a székelység végképp kijelölte s elfoglalta helyét az egységes modern magyar nemzetben. A székelység a magyar nemzet részeként lépett át a 19. század második felébe. Erről azóta számtalan alkalommal tett tanúbizonyságot. Ezután külön székely nemzetről – véleményem szerint - csak történelmi múltként lehet szó. De a székely identitás, öntudat tovább élt és napjainkban is él mintegy szimbiózisban a magyar tudattal. Szabadság (Kolozsvár)

A Szent Korona olyan, mint a foci, mindenki ért hozzá
Nem véletlen, hogy a leghajmeresztőbb elméleteket találják ki róla. A téma egyik legjobb szakértője tesz rendet a fejekben.
-es rendszerváltás után a Szent Korona kutatása elszabadult, egészen hajmeresztő elképzelések jelentek meg, főleg az eredetével kapcsolatban, és hatalma mértékben élénkült meg az érdeklődés a magyar államiság és szuverenitás legfőbb jelképe iránt. Így biztosra vettük, hogy a Magyar Tudományos Akadémia Lendület Szent Korona kutatócsoportjának legújabb kutatási eredményeit bemutató film, A Szent Korona és koronázási kincseink nyomában című doksi iránt is óriási lesz az érdeklődés a Kolozsvári Magyar Napokon. A filmvetítéssel egybekötött beszélgetés a kutatókkal végül három órásra nyúlt, esetenként pedig igen-igen felkorbácsolta az érzelmeket is. Most az esemény legfontosabb koronára vonatkozó állításait foglaljuk össze, kezdve mindjárt a legvitatottabb témával.
De mit lehet biztosan tudni a Szent Korona korai történetéről?
"Az Árpád-korban már ezt használták a magyar király koronázásokon, és a 13. század közepétől nevezik szentnek. Csak akkor lehetett legitim egy uralkodó, ha ez a fejére került. Változhatott a helyszín (Öt koronázó város volt a magyar történelemben, és mindenikben legitim volt a koronázás: Székesfehérvár, Esztergom, Budapest, Pozsony, Sopron - szerk.) és a koronázó személye is, de a korona nem volt helyettesíthető" - magyarázta Pálffy Géza, a kutatócsoport vezetője, a film szakértője a magyar államiság legfontosabb szimbólumáról, ami már az Árpád-kortól Szent Istvánhoz kapcsolt nemzeti ereklyének számított, bár ez a korona biztosan nem jött Rómából.
"A tudományos szakértők 95 százaléka szerint két részből állították össze. Az a biztos, hogy latin és görög feliratos része is van, ami szerint latin és görög részre osztható. Ez nagyon indokolja a két részből való összeállítást. Ha egyszer biztosan kiderül, hogy egy vagy két részből készült, akkor mi leszünk a legboldogabbak" - reagált a történész arra az elméletre, ami szerint az iskolában tanított dolgok, miszerint két részből állították össze, nem igazak. Pálffy elmondta, hogy neki is minden vágya ismerni az eredettörténetét. A kutatócsoport munkáján alapuló film a Szent Korona 1526-1916 közötti történetét dolgozta fel. Pálffy szerint azért koncentráltak a koronázási jelvény mohácsi csata utáni történetére, mert olyan dolgokat akartak mondani, ami biztosnak tűnik. Állítása szerint szinte minden hónapra jut egy friss felfedezés, például így került most elő a legrégebbi koronás országzászló (1618), az első budai koronázás (1792) magyar királyi udvarmesteri pálcája vagy az utolsó pozsonyi szertartáson (1830) használt koronázási cipellő.
Még Kolozsváron is találtak egy dokumentumot a Kemény-család levéltárában, ami a legkorábbi olyan szöveg, amit magyar nyelven írtak egy koronázásról. Az erdélyi fejedelem követének kísérője írta, aki protestánsként "unta a katolikus szertartást", ezért a királynő koronázását még megnézte, de a királyét már nem.
De akkor nincs is esély arra, hogy valaha is többet tudunk majd a korai történetéről?
"Nagyon kevés az esélye, hogy a korábbi történetéről többet tudjunk meg, mert nincsen képi ábrázolása, nincsenek írott dokumentumok. II. Ulászló koronázásról van a legkorábbi részletes leírás, Bonfini írta le. Tehát a késő középkorból egy részletes leírás van, amire ugye nem nagyon lehet egy egész történetet építeni. A 15. századból még várhatók újabb előbukkanó dokumentumok, de a 12., 13. és 14. századból már kevés az esély, legfeljebb olyanra számíthatunk, amelyben megemlítik, hogy mikor viszik ki Magyarországról, mondjuk a tatárjárás idején hogyan menekítik. Egyes dátumokat lehet pontosítani, de a tárgyról konkrétabbat nem nagyon lehet már megtudni. A tárgy történetéhez tudunk hozzátenni, de a fizikai állapotához a középkorból nagyon minimális az esély" - mondta a Transindexnek a kutató.
Pálffy szerint ki kell mondani, hogy vannak olyan dolgok, amire nem tudjuk a választ, ilyen a keletkezéstörténet, és ezért lehet rengeteg elmélet arról, és ezért lehet ez az egyik legvitatottabb téma a koronával kapcsolatában. A másik örök vitatéma a Dukász-lemez cseréje, ami szintén a keletkezéstörténetével függ össze, mert ha II. József cseréltette ki, akkor a korona nem 11. századi, legalábbis a görög része, lehet akár sumer vagy mezopotámiai is. Szerinte mindenféle elméletek vannak ezen a téren, egészen elszálltak is, amiket el lehet mondani, de nem kell foglalkozni velük. Pálffy szerint a korai történetét magából a tárgyból kell kitalálni, ennek viszont sok a buktatója. A harmadik terület, ami kapcsán sok vita van a Szent Korona eszmeisége, mert mindenki másként viszonyul a koronához. Pálffy szerint ezt is mindenképp kutatni, vizsgálni és értelmezni érdemes.
A tudomány nem akarja cáfolni ezeket a mítoszokat?
"A tudománynak nem a mítoszcáfolás, hanem a kérdésekre való válaszolás a feladata. Azzal foglalkozik, hogy próbáljon problémákat rekonstruálni, jelenségeket megoldani, ha ez mítoszcáfolással jár, ha tudunk árnyalni mítoszokat vagy más megvilágításba helyezni, és annak örülünk. Azt ki merem jelenteni, hogy a Kheopsz-piramisnak nincs köze a Szent Koronához, még ha könyvet is írtak róla. Annyira sok a vadhajtás, hogy arra muszáj volt a magyar tudományosságnak válaszolni, mert az sérti a koronát, mint nemzeti ereklyét. A koronához köthető badarságok közlése méltatlan a koronához, a legfőbb nemzeti jelképünk históriájához, eszmeiségéhez" - érvelt a kutató amellett, hogy a kutatócsoportjuk miért nem foglalkozik egyértelműen mítoszcáfolással. "Ha bizonyítékok kerülnének elő, hogy II. József cseréltette ki, akkor én lennék a legboldogabb. Nekem ez nem létkérdés" - mondta a közönségből mindegyre felmerülő vitatott kérdésre, kiegészítve azzal is, hogy a kutatók jelenlegi álláspontja szerint a Dukász Mihály-kép cserélt, de nem II. József cseréltette ki, hanem valamikor valaki a középkorban. Megjegyezte, hogy Révay Péter koronaőr 1613-ban kiadott, a koronát részletesen leíró munkájához - amit a kérdéssel foglalkozók a leggyakrabban szoktak idézni - is érdemes kritikusan viszonyulni, mert sok esetben az sem egyértelmű, például a függők tekintetében mást ír a szöveg és mást mutat az illusztráció, és Révay is megváltoztatta a koronatörténetét a politikai viszonyoknak megfelelően. A módosított művének, amit először posztumusz 1659-ben adtak ki, a magyar és latin nyelvű újra kiadása pedig jövőre várható. Az 1613-as kiadásnak már 1979-ben megjelent a magyarítása, ez utóbbi eddig csak latinul jelent meg.
A kutató szerint azért is nehéz a korona kutatása, mert a bakikat nem hozzák nyilvánosságra. Azt nem írják le, amikor a koronázáshoz kinyitották a jelvényeket őrző ládat, így azt sem, amikor kivették, hogy a leendő király fejéhez készíthessenek megfelelő bélést. A kutató szerint arról is kevesen tudnak, hogy 2000-es parlamentbe történő átszállításakor is történt baki, nem akart kinyílni az azt szállító láda. Az is könnyen megeshet, hogy a kereszt is másik alkalommal ferdült el, mint gondoljuk, mert lehet, hogy még öt alkalommal feltörték a ládát, csak épp még nem tudunk róla.
A korona még mai is politikai kérdés?
"Az lenne furcsa, ha nem lenne az. Egy tárgy, ami a parlamentben van, minden magyar állampolgár személyigazolványán ott van, szerepel a magyar alkotmányban, hát hogyne lenne az. De ez a politikai elit feladata, a történész ezt csak megállapíthatja" - jelentette ki Pálffy a rendre felmerülő politikai vonatkozással kapcsolatban, a beszélgetésen pedig több példát is hozott. Ott van például I. Lipót 1655-ös koronázása, amikor négy korona - ez nem egyedi eset - is szerepelt a szertartáson, amelyről a Kolozsváron talált dokumentum is szólt. Erre kellett a Szent Korona, mert az kell az uralkodó fejére, de mivel Lipót akkor még csak trónörökös volt, az apjának, III. Ferdinánd fejére is kellett egy házi korona, emellett pedig megkoronázzák a királynőt a saját házi koronájával. De mivel a Magyar Királyság trónján a Német-római Birodalom császára ült, ezért a birodalmi felségjelek másolatait is kitették. Mint Pálffy mondta, ez olyan, mint manapság az Európai Unió zászlója, ami ott van a mi ceremóniáinkon is. Az ilyen szimbolikus politika is örök. De vannak személetesebb példák is például a koronázó személyével kapcsolatban. A hagyomány szerint akkor legitim a magyarok koronázása, ha az esztergomi érsek teszi a király fejére a Szent Koronát. De ez azért nem mindig volt így. 1527-ben esztergomi érsek hiányában a rangidős felszentelt püspök koronázta meg a királyt (mind Szapolyai Jánost, mind I. Ferdinándot), de Szapolyai esetében segített neki az ország nádora, Báthori István is, akinek az időtájt nagyon jelentős volt a befolyása. Még úgy is részt akart venni az eseményen, hogy hordszékből kellett koronázzon. Az, hogy ezt Báthori elérte, egyértelműen világi politikai elit ternyerését jelenti. Utána az esztergomi érsekek mindent megtettek, hogy ez ne fordulhasson még egyszer elő, de a világiak egyre több elemet követeltek a szertartáson. Az esztergomi érsek nem volt mellőzhető, de Esterházy Pál nádor 1687-ben elérte egy nála 30 évvel idősebb egyházi vezetőnél, hogy ő is koronázhasson. És ettől még törvényes volt a koronázás. De politikai kérdés az is, hogy hol őrzik a koronát, ahogyan II. Józsefnek is az volt, amikor betette egy vitrinbe, vagy Ferenc Józsefnek is, amikor a megtalálása után csak megnézte, majd visszavitte a magyar fővárosba, és nem koronáztatta meg magát egyből vele. Ahogyan manapság is politikai kérdés, hogy hol őrzik.
Pálffy kérdésre el is mondja, hogy szerinte nem az Országház a legjobb hely a kiállítására. "De azt is megmondom, hogy miért őrizhetjük ott. A Révay Pétertől származó gondolat szerint a korona a rendi nemzetet, a politikai elitet is jelképezi, így lehet a rendi nemzet utódjának, a parlamenti képviselők épületében. Annak ellenére, hogy a magyar parlament épületében soha nem őriztek. 1896-ban, a Millennium évében járt először az épületben, majd 2000-ben vitték ismét oda, utoljára. Ez egy politikai döntés" - mondta a kutató, majd azt is elmondta, hogy miért nem ért egyet a Szent Korona parlamenti őrzésével.
"A parlamentben szállítással a koronázási jelvényeket szétválasztották. Ugye a biztosan Szent Istvánhoz köthető jelvény, a palást nem került át, szerencsére, mert már nagyon rossz állapotban van, és nem élte volna túl. Csak egy filmben tudjuk virtuálisan egyben megmutatni. De a most talált koronázási cipellőnek is ott lenne a helye. És a parlamentbe nem olyan könnyű bejutni. Ha hozzáteszem, hogy az egyházi tárgyakat is látni szeretnénk, akkor el kell menni Esztergomba. Ha az egyéb koronázási kincseket, akkor például ide kell jönni Kolozsvárra, és megnézni az eddig ismert legkorábbi magyar királyné-koronázási érmét, amiből egy példány van. Ha egyszer lenne egy magyar koronázási jelvény kiállítóhely, akkor releváns lenne ott őrizni. Én ezt támogatnám. De a királyi vár azért is indokoltabb lenne, mert kisebb megszakításokkal 1790-től 1944-ig ott őrizték. De ez nem tudományos kérdés" - mondta a történész.
Erdélyi románok is érezhetik magukénak a koronát?
A beszélgetésen szó volt arról is, hogy a Szent Korona alapos művészettörténeti és modern természettudományos vizsgálata még várat magára, de jelenleg még komoly felvételek sincsenek róla. Csak a vetített film hatására készül nemsokára egy olyan részletes felvétel, amit mindenki megnézhet otthon, tanulmányozhatja akár a szegecseléseit is. A kutatással kapcsolatban elmondta azt a tapasztalatukat, hogy a szlovákok is magukénak érzik a koronát, Szlovákiában nagyon jelentős az érdeklődés mind a film (ezért szlovák felirat is készült hozzá), mind a koronakutatás iránt, ami azzal is összefügg, hogy Pozsony koronázóváros volt. Innen vetődött fel az előbbi kérdés, amire a Transindexnek így nyilatkozott az akadémikus.
"Az erdélyi románok felmenői a Magyar Királyság állampolgárai voltak, és így a Szent Korona tagjai is. Mint ahogyan Erdély is a szent Korona tagja volt. Szerintem egyértelmű, hogy aki a történeti Magyarországon élt, és magyar állampolgár volt, annak lehet a legfőbb történeti ereklyéje. Miért ne lehetne egy kolozsvári magyarnak vagy románnak, pláne, ha voltak magyar felmenői, akkor a dédapja vagy a nagyapja a magyar koronát viselő uralkodók alattvalója volt? De nyilván ez egy ambivalens érzés. Az Erdélyi Fejedelemség és a Magyar Királyság történetét egy mai romániai román állampolgár kevésbé fogja magénak érezni" - mondta el. A téma iránt érdeklődők például itt még egy videó, Pálffy Géza előadásával a koronáról, amiben többek között arra is keresi a választ, hogy mikor ferdülhetett el a kereszt a tetején, illetve biztosan nem azért ferde, hogy párhuzamos legyen a Föld tengelyével.
G. L. / Transindex.ro

A rendi székely nemzettől a modern magyar nemzetig (A székelység a magyarság részét képezi)
A Székely rendi nemzetet, mint önálló erdélyi politikai szerveződést, az 1437. szeptember l7-én Kápolnán a magyar nemességgel és a szász nemzettel megkötött egyezségtől tartja számon a történelem. Az egyezséget, uniót – mint köztudott – a belső és külső ellenség, azaz az akkor zajló parasztfelkelés, valamint a török veszedelem elleni védekezés lehetősége hívta létre.
Az egyezséget többször megújították, tartalmában kiegészítették-bővítették, de a székelység mindvégig annak egyik tagja maradt, mint a vármegyei nemesség és a szász nemzet is. Középkori rendi nemzetekről van szó, amelyek fennmaradtak Erdélyben az 1848-as forradalomig. Emlékeztetőül lássuk röviden, mit is értünk rendiségen, rendi nemzeten. Nyugat-Európa 13–15. századi történetének meghatározó jellegzetessége a rendiség volt. A rendek azonos jogállású, örökletes kiváltságok birtokába jutott társadalmi csoportokból alakultak ki, és szabályozott képviseleti rendszer keretében, a rendi országgyűléseken érvényesítették jogaikat az államban. A rendiségben az egyének jogait és kötelezettségeit nem saját helyzetük határozta meg, hanem az, hogy milyen társadalmi rendnek voltak a tagjai. A közgondolkodás is a rendi hovatartozásuk alapján különböztette meg az embereket és az egyes csoportokat. Amint a jeles történész, Hajnal István, a kérdés kiváló ismerője írta, egyik rend kialakulása sem tudatos szerveződés, hanem spontán fejlődés eredménye volt, amelynek során a 12–13. században földesúri réteg alakult ki s az elkülönült a parasztságtól. Az előbbi kiváltságos renddé vált, a parasztság viszont kevés kivétellel (Svájc, a skandináv országok, néhány német és olasz tartomány) mindenhol kívül rekedt a rendiség szervezetén, emiatt a rendi képviseletből is kimaradt. Ez jellemezte az erdélyi helyzetet is. A székely nemzetségi társadalomból a 14–15. században három rend alakult ki: előbb a lovas katonák, a lófők és a gyalogok rendje, s rövidesen a főemberek rendje. A székely rendiség katonai jellegét a társadalmi rendek elnevezése is jól mutatja. A székely katonai rendek az állandó katonai szolgálat vállalása által jutottak olyan szabadságjogokhoz, mint az adómentesség, az önszerveződés (tisztségviselők választása), saját birtokjog és egyebek. A székelyekről állapította meg a legkiválóbb magyar jogtudós, Werbőczy István az 1517-ben kinyomtatott Tripartitum (Hármaskönyv) című művében: „Teljesen külön törvények és szokások szerint élnek, a hadi dolgokban igen jártasak, és az örökségeket és tisztségeket, régi szokás alapján, törzsek, nemzetségek és nemzetségi ágak szerint osztják el maguk között”. Az előbb említett mindhárom székely katonai rend egyaránt a székely nemzethez tartozott, annak kollektív nemesi státusa révén, mert a székely rendiségben voltak egyetemes jellegű, minden székely és mindhárom rend számára érvényes szabadságjogok. A székelység, amint már említettük, a hadi szolgálattal szerezte meg a szabadságjogait. Minden székely férfi köteles volt saját költségén fejenként katonáskodni a számára kijelölt alakulatban és helyen. A szászok viszont nagyobb összegű adó fejében meghatározott nagyságrendű katonai alakulatot állítottak ki, de fejenkénti hadi szolgálatra nem kötelezték őket. Megállapítható tehát, hogy a székely szabadság jogforrása a katonai szolgálat volt. A három székely rend sajátos jogai mindaddig voltak megtarthatók, amíg teljesíteni tudták hadi feladataikat, illetve amíg szükség volt a székely haderőre. Mátyás király 1473-ban, majd II. Ulászló 1499-ben kiadott rendelkezései szabályozták a hadviselés módját. Az első nagy rést ezen a rendszeren az ütötte, hogy az önálló Erdélyi Fejedelemség szerveződése idején a nagy tömegű gyalogrend hadi szolgálataira már csak kisebb mértékben tartottak igényt, mert nem volt rá szükség. Annál inkább kellett az adózó nép, hiszen a fejedelemség (új állam) fenntartása költséges volt. Ezért megkezdődött a gyalogrend adóztatása. Ezt a közszékelység és az elszegényedett lófők nem tudták elfogadni, ezért 1562-ben hatalmas felkelést indítottak el. Azonban a fejedelmi hatalom elfojtotta, a közszékelységet fejedelmi jobbágyságra vetette, s nem kis részüket földesuraknak adományozta. S bár később a fejedelmek a székelyek egy részét felmentették a jobbágyság alól s visszavették katonai szolgálatra, de a volt gyalogrend a régi jogait többé nem tudta visszaszerezni – még ismételt tiltakozásai, felkelései révén sem. De a küzdelemben a székely identitás erősödött, amit a székely történetírók, krónikások igyekeztek ki is fejezni (de ez egy más téma, amire most nem térhetünk ki). Példaként mégis megemlítem a történetíróként és magas rangú tisztségviselőként is kiváló hidvégi Mikó Ferencet, aki az 1611. évben készült História a maga életében történt dolgokról című magyar nyelvű munkájában ezt írja „az én Uram Bethlen Gábor főkapitány… én annak egy főember szolgája, erdélyi és igaz régi Székely Nemzet vagyok”. Ez vallomással felérő öntudat kifejezése volt. A fejedelmi korszakban az alapvető rendi jogokat Székelyföldön elsősorban a két felső rend, a primorok és a lófők rendje gyakorolhatta, s részben a nemesi diplomát szerzett armalisták rendje. A történetileg kialakult székely rendiség további változást szenvedett a Habsburg-korszakban, a 17. század végétől az 1848-as forradalomig. Bár az 1691-es Diploma Leopoldinum kinyilvánította, hogy hadfelkelési kötelezettségük mellett a székelyek megőrzik adómentességüket, 1701-ben már bevezették a volt gyalogrend megadóztatását. Aztán a II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc leverése után, 1711-ben megszüntették a régi székely hadi rendszert, s ezzel az egész szabad székelység nagy része szabadparaszti státusba jutott. Ugyanakkor adófizetésre kötelezték a legalább három adózó jobbággyal nem rendelkező lófőket, armalistákat és egytelkes nemeseket is. A lesüllyedt székely rendek szabadságjogaik elvesztése miatt a „sérelmi politika” elszánt képviselői lettek a Habsburg-hatalommal szemben. Az 1790–91-es erdélyi országgyűlésen a székely követek azt kérték, hogy az országgyűlés segítse „a székely nemzetnek törvényellenes adózás alá vonatott részét azon mostani adózás és egyéb nemteleneket illető terhek alól kiemelkedni és törzsökös nemesi állapotjába visszahelyeztetni”. Ezt a kérelmet a Habsburg-hatalom azonban nem fogadta el, mert egészen más székely politikát kezdeményezett. Ennek során 1762–1764-ben megszervezték a székely határőri rendszert, ami újabb forrása volt a székely sérelmeknek. Mint ismeretes, a határőrséget a Székelyföldön Háromszék, Csík-, Gyergyó- és Kászonszék, Bardóc fiúszék területére terjesztették ki, kimaradt belőle Maros- és Udvarhelyszék. Ezáltal a Székelyföldet a hatalom kettéosztotta nemcsak földrajzilag, de a társadalmi struktúra alakulása szempontjából is. Mesterségesen új katonai rendeket hozott létre a szabad székelyekből és a kisnemes székelyekből, de mentességet biztosított a birtokos nemeseknek és a jobbágyoknak, ami a közjogi egyenlőtlenség nagyméretű fokozódását eredményezte, csorbát ejtve a székely egyenlőségtudaton is. A székely határőrök helyzete nem sokban különbözött a román határőrökétől, és a marosszéki, valamint udvarhelyszéki szabad székelyek helyzete is hasonló volt a szász és román szabad parasztokéval. Székelyföld népességének társadalmi összetétele az idők folyamán sokat változott. Az 1848-as forradalom előtti években Imreh István kutatásai szerint a székelyföldi népesség társadalmi struktúrája a következő volt: egytelkes nemes 6,29 százalék, határőr katona 35,13, szabad székely 17,22, jobbágy és zsellér 38,24, taxalista polgár 0,13, bányász 0,54, egyéb 2,54 százalék. Tehát a székelységnek mintegy 60 százaléka tartozott a szabad székely rendekhez, mert a jobbágynép nem volt jogokkal rendelkező társadalmi rend. A fenti kimutatást ki kell egészítenünk a 23 grófi, 24 bárói és mintegy 1100 birtokos nemes családdal. Tekintettel arra, hogy rendszerint nagycsaládokról van szó, egyes kutatók számításai szerint Székelyföldön 136 arisztokrata családdal és 1100 birtokos nemesi családdal számolhatunk. Témánk alapján felvetődik az a kérdés, hogy 1848-ban hogy nézett ki a rendi székely nemzet Székelyföldön. Hogy a rendiségből általában az európai társadalmakban, így Erdélyben és Székelyföldön is kimaradtak a politikai jogokkal nem rendelkező rétegek, jobbágyok, városi szegények, szolgák, nem szorul bővebb magyarázatra. A székely nemzet részei voltak a szabad rendek (határőr katonák, szabad földművelők), de a meghatározó vezető rendet a birtokos nemesi családok alkották; akik nagyrészt a korábbi primor és lófő rendűek leszármazottjai voltak, részben pedig a vármegyékből kerültek be a székely nemesi rendbe. Természetesen nyelvi-kulturális és etnikai szempontból a székelység, amióta történelmüket ismerjük, a magyarság részét képezte, s ezt identitása is tükrözte, miről az 1848-as események során bizonyságot tett. De lássuk, mi történt a rendi nemzettel 1848-ban. A forradalom hírét nagy lelkesedéssel s reménykedéssel fogadta a székelység. Általánosan magáévá tette a Tizenkét Pontot, de ezekhez sietett hozzáfűzni a maga szempontjait. És ebből számos probléma adódott, ugyanis rövidesen kiderült, hogy a sajátos székely kérdések megoldásának milyen nehéz érvényt szerezni a magyar forradalom általános programja szerint – abban a konfliktusos helyzetben, amely a magyar forradalom és a Habsburg-hatalom között keletkezett. Ilyen kérdések voltak: a határőri rendszer azonnali megszüntetése, a székelyföldi jobbágyok azonnali felszabadítása és a székelység régi rendi jogai. További gondot okoztak a székely társadalom különböző kategóriái között feszülő ellentétek kiegyenlítésének nehézségei. Induljunk ki abból a tényből, hogy a székelység saját jövőjét Erdély és Magyarország uniója alapján képzelte el. Ezt bizonyítják az 1848 tavaszán Háromszék-, Csík-, Gyergyó- és Kászonszék, Udvarhelyszék, Marosszék, valamint Aranyosszék közgyűlésein s a népgyűléseken elfogadott határozatok. És erről szól a kolozsvári utolsó rendi országgyűlés, valamint a pesti nép¬képviseleti országgyűlés forrásanyaga. A régi öröklött állapotok felszámolása s a polgári társadalom elvei szerint való rendezéséről azonban sem a kolozsvári, sem a pesti országgyűlésnek nem sikerült mindenben megfelelő törvényt alkotni. A határőrrendszert azért nem lehetett azonnal megszüntetni – holott ez volt a határőrrendiek legfőbb kívánsága –, mert ellenezte a fennálló erdélyi császári főhadparancsnokság, illetve mert a magyar forradalom vezetése is úgy vélte, hogy a székely fegyveres alakulatokra még szükség lehet a forradalom vívmányainak védelmében. Kiderült, hogy az erdélyi országgyűlés úrbéri törvényét, amely kimondta a jobbágyviszonyok megszüntetését, Székelyföldön csak a jobbágycsaládoknak mintegy tíz százalékára lehetett alkalmazni, mert a székelyföldi földtulajdon-jogot meghatározó „székely örökség” (siculitas haereditas) mint birtokjog kizárta az úrbériséget s nem volt elidegeníthető az eredeti tulajdonosától. Igaz, a jobbágyfelszabadítást már 1848 májusának végén kihirdették Háromszéken, amely kedvező hatással volt a jobbágymozgalmak lecsendesítésére, de mégsem helyettesíthette a törvényes rendezést. Pedig az általános jogi keret adva volt: ugyanis az 1848. április 11-én kihirdetett pozsonyi törvények, valamint az 1848. május 30.–július 18. között Kolozsvárt elfogadott törvénycikkek értelmében megszűntek a rendiséget kodifikáló törvények, ez következett a törvény előtti egyenlőség és a közös teherviselés elvének kinyilatkoztatása és a megfelelő törvények alkotása nyomán. De a polgári egyenlőséget meghirdető törvények is nehezen találtak befogadásra Székelyföldön. Ugyanis a székelyek minden olyan régi jog visszaadását kívánták a forradalomtól, amelyektől korábban a Habsburg-hatalom megfosztotta. A katonarendűek követelése sem bizonyult könnyen megoldható kérdésnek. Ők azt kérték, hogy azonnal szűnjön meg az 1764-ben létrejött határőri rendszer s megalakítandó nemzetőrségek keretében a nemes és jobbágy éppúgy teljesítsen szolgálatot, mint az eddigi katonarend. Ezek rendezését a székely székek az erdélyi országgyűléstől várták, amelynek összehívását külön is követelte a Kolozsvárra érkező udvarhelyszéki küldöttség. Az utolsó erdélyi rendi országgyűlés 1848. május 29-én ült össze Kolozsvárt. Ezen természetesen megjelentek Székelyföld képviselői (követei, ahogy akkor nevezték), összesen 27 széki, illetve városi követ. Az országgyűlés elsőként az Erdély és Magyarország egyesüléséről szóló törvényt fogadta el, amelyet előzőleg a magyar országgyűlés már megszavazott s a király kézjegyével ellátta, jóváhagyta. Az I. törvény kimondta: „Valamint a testvér Magyarországban minden lakosok jogegyenlősége kimondva és életbe léptetve van, ugyanazon módon, itt is, e hazában minden lakosaira nézve, nemzet-, nyelv- és valláskülönbség nélkül örök és változhatatlan (!) elvül elismertetik, és az evvel ellenkező eddigi törvények ezennel eltöröltetetteknek nyilváníttatnak.” A törvényt június 10-én az uralkodó, V. Ferdinánd megerősítette. Ezzel és más elfogadott törvényekkel, például a jobbágyok felszabadítását, a törvény előtti egyenlőséget, közös teherviselést kimondó törvényekkel a feudális rendiség törvényeit eltörölték, és lerakták a polgári világ törvényes alapjainak legfontosabb elveit. Mivel a magyar országgyűlés ezt már megtette, nyilvánvaló, hogy rendszerváltás történt. Így értékelhetjük 1848 eseményeit, amelyek a modern magyar polgári nemzet megszületését eredményezték. Mivel a rendiség idején a sajátos székely ügyeket székely nemzetgyűléseken is megvitatták, sőt azon a középkorban és kora újkorban törvényeket is hoztak, 1848 nyarán is sort kellett keríteni egy ilyen fórum megtartására, hogy a középkor óta különálló székely nemzet magáévá tegye a gyökeres változást jelentő említett törvényeket, s ezek által elfoglalhassa az őt megillető helyet a modern magyar polgári nemzetben. Agyagfalvára Berzenczey László marosszéki követ hívására 1848. október 16–18-án mintegy 60 ezer székely gyűlt össze, ahol gróf Mikó Imrét választották meg a gyűlés elnökének. A gyűlés kimondta az elszakadást a Habsburg-hatalomtól, s azt is, hogy a székelység csak a magyar kormány rendelkezéseit hajlandó elfogadni. Az előterjesztett javaslatok között szerepelt a székely nemzet „jog és kötelezettségbeli egyenlősége”, amit a fórum jóváhagyott. Ezt a Három- és Miklósvárszékek minden népeihez című kiáltványban a következőkben hirdette ki a szék vezetősége: „Az agyagfalvi téren tartott székely nemzeti gyűlés határozata folytán – mely felmerült a törvényhozás alapján – kimondatott, hogy jogban és kötelességben Székelyföldnek, tehát székünknek is minden polgára egyenlő, s ezek folytán elhatároztatott az is, hogy az eddig fennállott katonáskodási rendszer s ebből felmerült sérelmes viszonyok eltöröltettek”. E határozat, amellett hogy teljesen összhangban állt az erdélyi és pesti országgyűlések törvényeivel, elfogadta a társadalmi rendszer polgári elveit, jogalapját. Ezzel a székelység végképp kijelölte s elfoglalta helyét az egységes modern magyar nemzetben. A székelység a magyar nemzet részeként lépett át a 19. század második felébe. Erről azóta számtalan alkalommal tett tanúbizonyságot. Ezután külön székely nemzetről – véleményem szerint – csak történelmi múltként lehet szó. De a székely identitás, öntudat tovább élt és napjainkban is él mintegy szimbiózisban a magyar tudattal. Szabadság; Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szent László kultusza (III.)
A Szent László-kultusz fénykora a 14–15. században teljesült ki.
Nagy Lajos, a 14. század lovagkirálya még apjánál is jobban felkarolta László kultuszát. Elődeihez hasonlóan megkoronázása után maga is elzarándokolt Váradra, aranyforintjain Keresztelő Szent János képét Lászlóéval váltotta fel.
1413-ban Zsigmond, II. Ulászló lengyel királlyal együtt Nagyváradra zarándokolt és ott töltötték a húsvéti ünnepeket. A király 1434-ben búcsúengedélyért folyamodott a pápához és a Sárkány-rendet László tiszteletére hívta életre.
Hunyadi János is gyakran kereste fel Váradot; V. László, majd Mátyás és Vitéz János is elzarándokolt a híres sírhoz.
Az 1500-as évek, a reformáció terjedésével a kultusz hanyatlását hozta magával. 1526. június 22-én a fanatizált református hívek feltörték Szent László márványkoporsóját és csontjait kiszórták. Amikor Várad török kézre került, amit a hitújítás megkímélt, azt elpusztította az iszlám: Szent László temploma, az évszázadok óta virágzó kultuszhely megsemmisült, a híres szobrokból ágyút öntöttek. A tridenti zsinatot követő katolikus restauráció idején azonban újból felerősödött a nemzeti szentek tisztelete, s ebben a keretben alakult tovább a Szent László-kultusz is.
A 17. században a nemzeti szentek felerősödő tiszteletét a törökellenes harc, és az ellenreformáció hozta meg. Megfigyelhető, hogy a magyar szentek, elsősorban Szent István és Szent László korabeli tiszteletében Habsburg-ellenes vonások is jelentkeztek.
Szent László királyunk a középkor legnépszerűbb szentje Magyarországon, akinek a Kárpát-medence templomaiban jelenleg mintegy ötven helyen látható középkori freskója. A falképeken olykor önmagában, máskor a magyar szent királyokkal, Szent Istvánnal és Szent Imrével jelenik meg, de leggyakrabban – különösen a Felvidéken és Erdélyben – a kerlési csatát ábrázoló több képből álló freskócikluson.
Kristó Gyula találóan írja a lovagkirály eszményét megtestesítő I. Lászlóról:„[...] a mondákban a szent király megtette a kötelességét: megvédte, győzelemre segítette népét, amely szentté avatta és szentként tisztelte őt.”
Szerkesztette: Murvai Miklós
o0o
Az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete 2017. szeptember 25-én, hétfőn 18 órakor a Jelen Ház nagytermében a Szent királyok nemzetsége rendezvénysorozat III. részeként a Szent László emlékév keretében Csillagok közt támadt új csillag címmel a magyar keresztény állam megszilárdítójáról videóvetítéssel egybekötött ismertető előadással emlékezik meg.
Meghívott előadó: Olasz Angéla Kölcsey-díjas nyugalmazott tanár, házigazda: Murvai Miklós.
Társszervező: az EMNT Arad Megyei Szervezete. Nyugati Jelen (Arad)

Székely haza
Mezővárosok a Székelyföldön
Alighanem már a városokat pártoló Luxemburgi Zsigmond király (15. sz. eleje) előtt megkezdődött egyes települések kiemelkedése a többi falu közül, a székek alakulásával párhuzamosan, a vásártartás, az ipari és igazgatási stb. szükségletek hatására, az sem kizárt, hogy idegen, később elenyészett – például szász – telepesek erősítették fel a külön útra térést. Ahogy a városok erősödtek, a folyamat heves konfliktusokat is generált, a kiváltságokat kapó városok ugyanis már nem a széknek adóztak, hanem saját adót, cenzust szedtek.
1525-ben Sepsiszentgyörgyön az ott lakó székely primorok valósággal felkeltek a városi vezetés ellen, mikor megtagadták a cenzus fizetését, holott telkük révén használták a város határát, és jövedelmük is városi eredetű lehetett. Mi több, semmibe véve a városi önkormányzatot, még ők követeltek pénzt a városba érkezőktől, és leverték a polgárok kocsmáinak cégérét. A kocsmatartás ugyanis szintén városi előjog volt.
A szék és a város vetélkedése végighúzódik az egész középkoron. De nyilvánvaló az is, hogy a székek vezetői érdekeltek voltak abban, hogy állandó vásáros településük legyen, és hogy székhellyel rendelkezzenek, mi több, ahol a lustrákat meg lehessen tartani. Amikor azonban a városok, királyi kiváltságokra támaszkodva, ki akartak bújni a széki gyámkodás alól, akkor támadtak az ellentétek. A továbbiakban bővebben idézünk a Kézdivásárhelyről szóló részekből:
„Nevével nem találkozunk az 1332–1337. évi pápai tizedjegyzékben… Középkori neve (Torjavására) alapján a környező székely falvak közé ékelődött, Torja-patak menti, Fehér megyéhez tartozó Apor-birtok területén alakult ki. Amikor 1407-ben a település először szemünk elé kerül, már vásáros hely, ahol a széki ispán jelenlétében széki közgyűlést tartottak, ekkora tehát már mindenképpen kiszakadt a későbbi Fehér megyei enklávéként szereplő Torja magánbirtok területéből. 1427 előtt vita támadt Kézdivásárhely (Thoryawasara) oppidum és Kézdiszék között, miután a kézdi székelyek saját öt nemzetségüknek megfelelően felosztották a települést, amelynek népeit, valamint vendégeit különféle adókkal és díjakkal sanyargatták szabadságaik és a szokásjog ellenében. A mezőváros lakói elérték, hogy 1427-ben Zsigmond király védelmébe vegye őket Kézdiszék túlkapásaival szemben. (…)
A település kiváltságait 1462-ben Mátyás, 1507-ben II. Ulászló is megerősítettre. 1530-ban bukkan fel először a Kyzdywasarhel megnevezés. Nevével összhangban fontos szerepet töltött be Kézdiszék életében mint a széki közgyűlés és széki bíráskodás székhelye, továbbá mint az Ojtozi-szorost őrző katonákat élelmiszerrel ellátó mezőváros.”
A történész úgy véli, hogy mivel nemzetközi jelentőségű kereskedelmi út szelte át az Ojtozi-szoros fele, a régészeti feltárások jelentős középkori leletanyagot fognak eredményezni. Az első céhek alakulására 1572-ből van adat. Heti vásárjogát Szapolyai János bővítette ki három évi sokadalommal 1530 körül.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Szent László krónikákban, falképeken, címereken (Konferencia Sepsiszentgyörgyön)
Melyik magyar király nevéhez fűződik Moldva megalapítása? Miként írnak erről a magyar, a román, a bolgár krónikák? Miben hasonlítanak és miben különböznek a Kárpát-medencei templomokban fellelhető, Szent László-legendát ábrázoló falképek? Milyen Szent László-ábrázolásokkal találkozunk címereken, pecséteken? – többek között ezeket a kérdéseket boncolgatták a kedd esti sepsiszentgyörgyi konferencia előadói: Sántha Attila, Jánó Mihály és Szekeres Attila István.
A Székely Nemzeti Múzeum Bartók Béla Termében szépszámú érdeklődő jelenlétében tartott összejövetel nyitányában Szekeres Attila István heraldikus, lapunk munkatársa köszöntötte az érdeklődőket, ismertette a konferencia létrejöttének előzményeit. Szent László-emlékév lévén, „a csapból is Szent László folyik”, mindenütt konferenciákat, előadásokat, kiállításokat, mindenféle eseményeket szerveznek, ezek közül többnek is résztvevője volt a három háromszéki előadó, így született az ötlet, hogy Sepsiszentgyörgyön is hozzanak össze egy rendezvényt. A szervezést az Erdélyi Címer- és Zászlótudományi Egyesület vállalta fel, és nulla lejes költségvetéssel valósította meg – ismertette Szekeres Attila. Sántha Attila előadásában irodalomtörténeti forrásokra támaszkodva kereste a választ arra, hogy ki lehetett a Simion Dascălu krónikájában Moldva alapítójaként említett László király – Szent László vagy IV. (Kun) László. Sántha Attila számba vette az epizódhoz tartozó történeteket és motívumokat Küküllei János krónikájában, a Bolgár Krónikában, valamint Roman és Vlahata Gesztájában is, végkövetkeztetése pedig, hogy Szent László lehetett az, aki uralkodása idején megalapította Moldvát.
Jánó Mihály a Szent László-legenda ábrázolásait vette számba Kárpát-medencei templomok falképein. A Szent László magyar lányt elraboló kun vitézzel vívott csatáját ábrázoló ciklus részletessége és gazdagsága okán egyedülálló Európában. Minden ábrázolás más és más, a történet különböző mozzanatait ragadják meg, számos freskón szembetűnő, ahogyan a megrendelő egyház igyekezett a maga tanításaihoz alakítani, krisztianizálta a történetet, hangsúlyozva a keresztény király győzelmét a pogány felett. Sok helyen a legenda nemcsak önmagában jelenik meg, hanem más hitvallók történeteivel együtt, több helyszínen – például Gelencén – szembetűnő, ahogy Szent László alakját és történetét párhuzamba állítják Jézussal, a király arca is a Krisztuséra emlékeztet vagy azzal azonos. Jánó Mihály felhívta a figyelmet a kis falusi templomokban máig megmaradt falképek értékére, Székelyföldön különösen sok ilyen található, és azt is bejelentette: hamarosan elkezdődik a bibarcfalvi templom falképeinek restaurálása. Szekeres Attila István Kerléstől Oroszországig című vetített-képes előadásában a címereken, pénzérméken fellelhető Szent László-ábrázolásokat vette számba. Doboka vármegye (a híres kerlési csata helyszíne) 1748-as címerét említette elsőként, amelyen feltűnik a király alakja, ugyancsak 18. századi Torda vármegye jelképe, amelyen a tordai hasadék, illetve Szent László-pénze is feltűnik – Szent Lászlóhoz köthető elemeket pedig átmentenek a későbbi, 19. századi Torda-Aranyos, illetve Maros-Torda vármegye címerébe is. Ami a pénzérméket illeti, először a Nagy Lajos korabeli dukáton tűnt fel a király alakja a 14. században, majd Mária királynő, a két Ulászló, Mátyás király korabeli pénzérméken is feltűnik, de legitimizációs céllal később a Habsburgok is igénybe vették Szent László alakját. Mi több, a Rettegett Iván orosz cár által veretett pénzen is ott találjuk, ez utóbbira gyakorlatilag rámá­solták Mátyás király pénzérméjét – hívta fel a figyelmet a középkorban történt plágiumesetre a heraldikus, magyarázatot nyújtva előadása címére is. Farcádi Botond / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)