Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Újpétery Elemér
1 tétel
2010. augusztus 21.
A második bécsi döntés: amikor Hitler ceruzája vastagon fog
A román külügyminiszter elájult a térképre pillantva. Teleki Pál magyar miniszterelnök sem örült túlságosan.
1940. augusztus 30-án a bécsi Belvedere palota aranytermében Joachim von Ribbentrop német és Galeazzo Ciano olasz külügyminiszter ünnepélyesen kihirdette a második bécsi döntést. Ennek értelmében visszakerült Magyarországhoz a trianoni békeszerződés által 1920-ban Romániának ítélt 103 093 km²-nyi terület mintegy 2/5-e, 43 104 km², az ún. Észak-Erdély. A kb. 60 ezer km²-nyi Dél-Erdély továbbra is Románia része maradt. Az 1941. évi magyar népszámlálás valamivel több mint 2,5 millió lakost mutatott ki Észak-Erdélyben, ebből 52,1% magyar, 41,5% román, a többi német és jiddis anyanyelvű volt. Román statisztikai adatok szerint viszont a lakosság 50,2%-a volt román és csak 37,1%-a „székely és magyar.” Dél-Erdélyben, román fennhatóság alatt hozzávetőleg félmillió magyar maradt. A román és a magyar történetírás egymástól eltérő módon értékelte és értékeli ma is a második bécsi döntést. Míg a román szerzők túlnyomó többsége a „bécsi diktátum” („dictatul de la Viena”) megjelölést használja – a döntés Bukarestre erőszakolt, kényszerítő jellegét hangsúlyozva –, addig a magyar historiográfiába a „döntőbíráskodás”, a „második bécsi döntés” semlegesebb fogalma vonult be.
A legtöbb román történész azt emeli ki, hogy a diktátum elszakította az ország testétől az 1918-ban a népakarat által Romániával egyesített Erdély egy részét, s az ott többségben élő románokat újra magyar elnyomás alá vetette. Az 1980-as évek elejétől – Nicolae Ceauşescu pártfőtitkár utasításainak megfelelően – a román történetírás egyik kedvelt témája lett a „fasiszta bécsi diktátum” éles elítélése, a tárgyilagosság és a saját múlttal való szembenézés leghalványabb kísérlete nélkül. Bár 1989 decemberétől megszűnt a történetírás felülről való irányítása és eltörölték a cenzúrát, a témával kapcsolatos legtöbb román történeti feldolgozás – kevés kivételtől eltekintve – ezt követően is a nemzeti „mártirológia” szempontjait részesítette előnyben a tárgyilagos, tudományos vizsgálattal szemben. A magyar történetírás ezzel szemben már a hetvenes-nyolcvanas években is elfogulatlanabbul, kritikus és önkritikus hangon írt az eseményről, s a mai magyar történészek értékelései is többnyire kiegyensúlyozottak. A döntés előzményeit illetően ki kell emelnünk, hogy a két világháború között Magyarországnak, a Szovjetuniónak és Bulgáriának is voltak területi követelései Romániával szemben. Magyarország Erdélyt, a Szovjetunió Besszarábiát, Bulgária pedig Dél-Dobrudzsát, az ún. Cadrilatert kívánta megszerezni. 1940. június 26-án Moszkva ultimátumban követelte Romániától Besszarábia és Észak-Bukovina átadását, két nap múlva pedig a Vörös Hadsereg megkezdte a terület birtokbavételét. Ennek hatására a magyar diplomácia is mozgásba lendült Erdély teljes vagy részleges visszaszerzése érdekében. Az Európa nagy részét uraló náci Németország Magyarországot önmérsékletre intette, Romániát pedig a határrevíziót érintő tárgyalásokra szólította föl. 1940. augusztus 16-24. között Turnu Severinben (Szörényváron) magyar-román megbeszélésekre került sor. A Hory András által vezetett magyar küldöttség Erdély területi megosztására tett javaslatot, mire Valeriu Pop román küldöttségvezető leszögezte: a lakosságcsere elvéből kell kiindulni. A továbbiakban egyik fél sem engedett álláspontjából − Budapest a területi, Bukarest az etnikai elvből −, így a „tárgyalások” kudarccal zárultak. A magyar kormány már ezt megelőzően, augusztus 22-én úgy döntött: a Turnu Severin-i tárgyalások sikertelensége esetén a fegyveres megoldást választja. Werth Henrik vezérkari főnök másnap kiadta a Románia ellen augusztus 28-án indítandó hadműveletek irányelveit. A balkáni háború megelőzése érdekében a „tengelyhatalmak” gyors diplomáciai beavatkozásra szánták el magukat. Németország és Olaszország hazarendelte budapesti, illetve bukaresti követeit, a magyar és a román külügyminisztert pedig 29-ére Bécsbe kérették. A közbelépés eredményeként a tervezett magyar támadás elmaradt.
Az új magyar-román határt Adolf Hitler német birodalmi kancellár személyes döntése nyomán, augusztus 27-én húzták meg Berchtesgadenben, egy szűk körű, bizalmas tanácskozáson. Nyomvonala Nagyszalontától délre ágazott el a trianoni határtól, majd a Sebes-Körös mentén haladva Magyarországhoz csatolta Nagyváradot és Kolozsvárt. Kelet felé ezután egy nagy kanyarulatot írt le, Marosvásárhelytől pedig nagyjából a nyelvhatárt követte. A Székelyföld visszakerült Magyarországhoz, Brassó viszont Romániának jutott. A Keleti-Kárpátok gerincén a történelmi határvonal mentén haladt a Máramarosi-havasokig, ahol elérte az 1939-ben visszafoglalt Kárpátalja régi határát. A térképen kék ceruzával meghúzott vonal a valóságban hat kilométernyi széles sávot jelentett, ami a későbbiek során komoly gondokat okozott a határőrizeti szerveknek. Hitler döntésének hátterében német nagyhatalmi érdekek álltak: a stratégiai fontosságú ploieşti-i román olajmezők, illetve a Keleti-Kárpátok vonalának hatékonyabb védelme. A Führer olyan megoldást keresett, amely „pacifikálja” a térséget a további szovjet terjeszkedés megakadályozása és a tervbe vett szovjetellenes háború céljából. Bizonyos mértékig kielégítette a magyar igényeket, de Romániát sem gyengítette le túlságosan, hiszen szövetségesként számolt vele. Az időközben Bécsbe érkezett román és magyar küldöttség tagjai a döntésről csak augusztus 30-án, annak ünnepélyes kihirdetésekor szereztek tudomást. Mihail Manoilescu román külügyminisztert sokkolta a bejelentés. Rápillantva a térképre, elszörnyedve vette tudomásul az új határvonalat, majd elvesztette eszméletét és összeesett. Egy pohár vizet kértek számára, ezt követően tért magához.
Az aláírási szertartás végeztével Ribbentrop személyi orvosa vette kezelésbe. Injekciókat adott neki, és igen alacsony vérnyomást állapított meg. Naplójában Ciano így írta le az esetet: „Aztán tompa zuhanást hallunk, Manoilescutól ered, ájultában az asztalra esett. Orvosok, masszázs, kámfor-olaj. Végre magához tér, de nagyon meglátszik rajta a megrázkódtatás.” A román küldöttség többi tagjával együtt, Manoilescu is a legrosszabb esetben csak a Magyarországgal határos keskeny országrész − Bihar, Szatmár, Szilágy megyék, esetleg még Máramaros − elvesztésével számolt. Hory András így emlékezett vissza a kihirdetés pillanataira: „Az órák izgalmas várakozásban teltek. Délután 15 óra 15 perckor Újpétery Elemér, Csáky [István magyar külügyminiszter] személyes titkára lépett be a részünkre kijelölt váróterembe, és boldogan újságolta: »Nagyvárad, Kolozsvár, Szatmárnémeti és az egész Székelyföld a miénk!« Ezzel már szaladt is, hogy a döntés eredményét Budapestre megtelefonálja. Ezt a pillanatot sohasem felejtem el.” Teleki Pál miniszterelnök azonban, aki már útban Bécs felé is aggódott a várható német követelések miatt, rögtön észrevette, hogy a Székelyfölddel nincs vasúti összeköttetés, és a visszatért terület délnyugat felől nehezen védhető. Ezenkívül jól tudta, hogy a németektől kapott „ajándékért” igen magas árat kell majd fizetnie az országnak. Mivel nem hitt a német győzelemben, azt is sejtette, hogy a Hitler által megvalósított revízió nem lehet hosszú életű. Szűkebb körben később többször kifejtette, hogy hiába volt az egész erőfeszítés, mert a háború után megint vissza kell adni Észak-Erdélyt, és mindez csak megrontotta a szomszédokkal való viszonyt. Hasonló aggodalmakat táplált a nagy köztiszteletnek és befolyásnak örvendő egykori miniszterelnök, Bethlen István is, aki Telekihez hasonlóan szintén erdélyi származású volt. Mindketten tudták azonban azt is: a felkínált területet visszautasítani annyit jelent, mint megtagadni az ország húsz éves revíziós múltját, s a közvélemény előtt szinte hazaárulásnak számított hangosan kimondani, hogy a revízió lesz Magyarország veszte. A korabeli magyar közvélemény a döntést az igazságtalan trianoni békeszerződés részbeni orvoslásaként fogta fel, és sikerként értékelte. Az észak-erdélyi magyarok eufórikusan, kitörő lelkesedéssel, míg a dél-erdélyi magyarok a trianoni katasztrófához hasonló sorscsapásként fogadták a döntést. Romániában mérhetetlen felháborodást keltett a döntés híre. A társadalom egyöntetűen nemzeti tragédiaként élte meg a Besszarábia és Észak-Bukovina elvesztése utáni újabb jelentős területcsökkenést, amely több mint egymillió nemzettársukat magyar fennhatóság alá juttatta.
Észak-Erdélyt a román hadseregnek és közigazgatásnak 14 nap alatt kellett kiürítenie. A bevonuló honvédséget a magyar lakosság mindenütt mámoros ünneplésben részesítette. A románok ezzel szemben úgy érezték, hogy a hazájukat vesztették el, és a félelem légköre uralkodott el köztük. A szeptember 5-étől 13-ig tartó bevonulás során igen súlyos románellenes atrocitásokra került sor. A Szilágy megyei Ördögkúton mintegy 80, Ipp helységben 154, Zilahon pedig öt románt öltek meg a bevonuló honvédek. Magyar részről hivatalosan mindezt azzal magyarázták, hogy a magyar katonaságot − főleg a Szilágyságban − sokszor érték szórványos lövések. Ez azonban semmiképpen sem indokolta az ilyen mértékű kegyetlen megtorlást. Az észak-erdélyi bevonulás, majd a négyéves magyar uralom során ténylegesen elkövetett atrocitások román részről történő felnagyítása, eltúlzása általános jelenségnek számított azokban a hetekben, hónapokban.
A kegyetlenkedésekről szóló − sok esetben kitalált − történetek megfeleltek a „vérszomjas” magyarok „ázsiai barbárságát” hirdető korabeli román toposzoknak, és minden bizonnyal tovább erősítették azokat. A rémhíreket a korabeli romániai sajtó is átvette, a bukaresti kormány pedig igyekezett politikai tőkét kovácsolni azokból a tengelyhatalmak fővárosaiban. A román közvélemény, a publicisztika és a történetírás egy jelentős része mind a mai napig − a tényeket elferdítve − a román nép elleni szisztematikus, előre eltervezett „népirtásként” tekint a bevonulásra és az ezt követő mintegy négyéves magyar uralomra. Hogyan értékeljük a második bécsi döntést? Az „anyaországhoz” visszakerült észak-erdélyi magyarság 1940−1944 között megerősödött nemzeti öntudatában, Dél-Erdélyben viszont a magyarok nagyarányú térvesztése következett be. Észak-Erdélyben a kisebbségbe került román lakosság helyzete számottevően romlott: demográfiai, gazdasági, kulturális téren egyaránt meggyengült. Földrajzilag és gazdaságilag az Erdélyt kettészelő új államhatár ugyanolyan rossz, mesterséges választóvonalat képezett, mint az 1920-as trianoni. Történelmileg kialakított tájegységeket osztott ketté, családokat szakított szét, utakat, vasútvonalakat vágott el, városokat fosztott meg hagyományos hátterüktől. Összességében tehát kedvezőtlen hatással volt Erdély gazdasági életére. A döntés mindkét ország számára súlyos bel-és külpolitikai következményekkel járt. Tehertételt jelentett a magyar-román államközi kapcsolatokban, és tovább növelte a két állam kiszolgáltatottságát Hitler Németországával szemben. Történelmi léptékkel mérve a második bécsi döntés viszonylag rövid életű volt. Romániában 1944. augusztus 23-án I. Mihály király a hadsereg és az ellenzék támogatásával letartóztatta Ion Antonescu marsallt, hadat üzent Németországnak és átpártolt a szövetségesek oldalára. Ez külpolitikailag kedvezőbb helyzetbe hozta Romániát Magyarországnál, és komoly szerepet játszott abban, hogy a győztes nagyhatalmak Erdély kérdésében alapvetően Románia javára döntöttek. Az új határ nyomvonala azonban még nem dőlt el végérvényesen. A Szovjetunió egész Erdély Romániához való csatolását szorgalmazta, de az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország egy etnikailag igazságosabb határ meghúzására törekedett. A második világháborút lezáró párizsi békekonferencián végül Moszkva álláspontja érvényesült, és az 1947. február 10-én aláírt békeszerződés a trianoni határok helyreállításáról rendelkezett..
L. Balogh Béni. Transindex.ro
A román külügyminiszter elájult a térképre pillantva. Teleki Pál magyar miniszterelnök sem örült túlságosan.
1940. augusztus 30-án a bécsi Belvedere palota aranytermében Joachim von Ribbentrop német és Galeazzo Ciano olasz külügyminiszter ünnepélyesen kihirdette a második bécsi döntést. Ennek értelmében visszakerült Magyarországhoz a trianoni békeszerződés által 1920-ban Romániának ítélt 103 093 km²-nyi terület mintegy 2/5-e, 43 104 km², az ún. Észak-Erdély. A kb. 60 ezer km²-nyi Dél-Erdély továbbra is Románia része maradt. Az 1941. évi magyar népszámlálás valamivel több mint 2,5 millió lakost mutatott ki Észak-Erdélyben, ebből 52,1% magyar, 41,5% román, a többi német és jiddis anyanyelvű volt. Román statisztikai adatok szerint viszont a lakosság 50,2%-a volt román és csak 37,1%-a „székely és magyar.” Dél-Erdélyben, román fennhatóság alatt hozzávetőleg félmillió magyar maradt. A román és a magyar történetírás egymástól eltérő módon értékelte és értékeli ma is a második bécsi döntést. Míg a román szerzők túlnyomó többsége a „bécsi diktátum” („dictatul de la Viena”) megjelölést használja – a döntés Bukarestre erőszakolt, kényszerítő jellegét hangsúlyozva –, addig a magyar historiográfiába a „döntőbíráskodás”, a „második bécsi döntés” semlegesebb fogalma vonult be.
A legtöbb román történész azt emeli ki, hogy a diktátum elszakította az ország testétől az 1918-ban a népakarat által Romániával egyesített Erdély egy részét, s az ott többségben élő románokat újra magyar elnyomás alá vetette. Az 1980-as évek elejétől – Nicolae Ceauşescu pártfőtitkár utasításainak megfelelően – a román történetírás egyik kedvelt témája lett a „fasiszta bécsi diktátum” éles elítélése, a tárgyilagosság és a saját múlttal való szembenézés leghalványabb kísérlete nélkül. Bár 1989 decemberétől megszűnt a történetírás felülről való irányítása és eltörölték a cenzúrát, a témával kapcsolatos legtöbb román történeti feldolgozás – kevés kivételtől eltekintve – ezt követően is a nemzeti „mártirológia” szempontjait részesítette előnyben a tárgyilagos, tudományos vizsgálattal szemben. A magyar történetírás ezzel szemben már a hetvenes-nyolcvanas években is elfogulatlanabbul, kritikus és önkritikus hangon írt az eseményről, s a mai magyar történészek értékelései is többnyire kiegyensúlyozottak. A döntés előzményeit illetően ki kell emelnünk, hogy a két világháború között Magyarországnak, a Szovjetuniónak és Bulgáriának is voltak területi követelései Romániával szemben. Magyarország Erdélyt, a Szovjetunió Besszarábiát, Bulgária pedig Dél-Dobrudzsát, az ún. Cadrilatert kívánta megszerezni. 1940. június 26-án Moszkva ultimátumban követelte Romániától Besszarábia és Észak-Bukovina átadását, két nap múlva pedig a Vörös Hadsereg megkezdte a terület birtokbavételét. Ennek hatására a magyar diplomácia is mozgásba lendült Erdély teljes vagy részleges visszaszerzése érdekében. Az Európa nagy részét uraló náci Németország Magyarországot önmérsékletre intette, Romániát pedig a határrevíziót érintő tárgyalásokra szólította föl. 1940. augusztus 16-24. között Turnu Severinben (Szörényváron) magyar-román megbeszélésekre került sor. A Hory András által vezetett magyar küldöttség Erdély területi megosztására tett javaslatot, mire Valeriu Pop román küldöttségvezető leszögezte: a lakosságcsere elvéből kell kiindulni. A továbbiakban egyik fél sem engedett álláspontjából − Budapest a területi, Bukarest az etnikai elvből −, így a „tárgyalások” kudarccal zárultak. A magyar kormány már ezt megelőzően, augusztus 22-én úgy döntött: a Turnu Severin-i tárgyalások sikertelensége esetén a fegyveres megoldást választja. Werth Henrik vezérkari főnök másnap kiadta a Románia ellen augusztus 28-án indítandó hadműveletek irányelveit. A balkáni háború megelőzése érdekében a „tengelyhatalmak” gyors diplomáciai beavatkozásra szánták el magukat. Németország és Olaszország hazarendelte budapesti, illetve bukaresti követeit, a magyar és a román külügyminisztert pedig 29-ére Bécsbe kérették. A közbelépés eredményeként a tervezett magyar támadás elmaradt.
Az új magyar-román határt Adolf Hitler német birodalmi kancellár személyes döntése nyomán, augusztus 27-én húzták meg Berchtesgadenben, egy szűk körű, bizalmas tanácskozáson. Nyomvonala Nagyszalontától délre ágazott el a trianoni határtól, majd a Sebes-Körös mentén haladva Magyarországhoz csatolta Nagyváradot és Kolozsvárt. Kelet felé ezután egy nagy kanyarulatot írt le, Marosvásárhelytől pedig nagyjából a nyelvhatárt követte. A Székelyföld visszakerült Magyarországhoz, Brassó viszont Romániának jutott. A Keleti-Kárpátok gerincén a történelmi határvonal mentén haladt a Máramarosi-havasokig, ahol elérte az 1939-ben visszafoglalt Kárpátalja régi határát. A térképen kék ceruzával meghúzott vonal a valóságban hat kilométernyi széles sávot jelentett, ami a későbbiek során komoly gondokat okozott a határőrizeti szerveknek. Hitler döntésének hátterében német nagyhatalmi érdekek álltak: a stratégiai fontosságú ploieşti-i román olajmezők, illetve a Keleti-Kárpátok vonalának hatékonyabb védelme. A Führer olyan megoldást keresett, amely „pacifikálja” a térséget a további szovjet terjeszkedés megakadályozása és a tervbe vett szovjetellenes háború céljából. Bizonyos mértékig kielégítette a magyar igényeket, de Romániát sem gyengítette le túlságosan, hiszen szövetségesként számolt vele. Az időközben Bécsbe érkezett román és magyar küldöttség tagjai a döntésről csak augusztus 30-án, annak ünnepélyes kihirdetésekor szereztek tudomást. Mihail Manoilescu román külügyminisztert sokkolta a bejelentés. Rápillantva a térképre, elszörnyedve vette tudomásul az új határvonalat, majd elvesztette eszméletét és összeesett. Egy pohár vizet kértek számára, ezt követően tért magához.
Az aláírási szertartás végeztével Ribbentrop személyi orvosa vette kezelésbe. Injekciókat adott neki, és igen alacsony vérnyomást állapított meg. Naplójában Ciano így írta le az esetet: „Aztán tompa zuhanást hallunk, Manoilescutól ered, ájultában az asztalra esett. Orvosok, masszázs, kámfor-olaj. Végre magához tér, de nagyon meglátszik rajta a megrázkódtatás.” A román küldöttség többi tagjával együtt, Manoilescu is a legrosszabb esetben csak a Magyarországgal határos keskeny országrész − Bihar, Szatmár, Szilágy megyék, esetleg még Máramaros − elvesztésével számolt. Hory András így emlékezett vissza a kihirdetés pillanataira: „Az órák izgalmas várakozásban teltek. Délután 15 óra 15 perckor Újpétery Elemér, Csáky [István magyar külügyminiszter] személyes titkára lépett be a részünkre kijelölt váróterembe, és boldogan újságolta: »Nagyvárad, Kolozsvár, Szatmárnémeti és az egész Székelyföld a miénk!« Ezzel már szaladt is, hogy a döntés eredményét Budapestre megtelefonálja. Ezt a pillanatot sohasem felejtem el.” Teleki Pál miniszterelnök azonban, aki már útban Bécs felé is aggódott a várható német követelések miatt, rögtön észrevette, hogy a Székelyfölddel nincs vasúti összeköttetés, és a visszatért terület délnyugat felől nehezen védhető. Ezenkívül jól tudta, hogy a németektől kapott „ajándékért” igen magas árat kell majd fizetnie az országnak. Mivel nem hitt a német győzelemben, azt is sejtette, hogy a Hitler által megvalósított revízió nem lehet hosszú életű. Szűkebb körben később többször kifejtette, hogy hiába volt az egész erőfeszítés, mert a háború után megint vissza kell adni Észak-Erdélyt, és mindez csak megrontotta a szomszédokkal való viszonyt. Hasonló aggodalmakat táplált a nagy köztiszteletnek és befolyásnak örvendő egykori miniszterelnök, Bethlen István is, aki Telekihez hasonlóan szintén erdélyi származású volt. Mindketten tudták azonban azt is: a felkínált területet visszautasítani annyit jelent, mint megtagadni az ország húsz éves revíziós múltját, s a közvélemény előtt szinte hazaárulásnak számított hangosan kimondani, hogy a revízió lesz Magyarország veszte. A korabeli magyar közvélemény a döntést az igazságtalan trianoni békeszerződés részbeni orvoslásaként fogta fel, és sikerként értékelte. Az észak-erdélyi magyarok eufórikusan, kitörő lelkesedéssel, míg a dél-erdélyi magyarok a trianoni katasztrófához hasonló sorscsapásként fogadták a döntést. Romániában mérhetetlen felháborodást keltett a döntés híre. A társadalom egyöntetűen nemzeti tragédiaként élte meg a Besszarábia és Észak-Bukovina elvesztése utáni újabb jelentős területcsökkenést, amely több mint egymillió nemzettársukat magyar fennhatóság alá juttatta.
Észak-Erdélyt a román hadseregnek és közigazgatásnak 14 nap alatt kellett kiürítenie. A bevonuló honvédséget a magyar lakosság mindenütt mámoros ünneplésben részesítette. A románok ezzel szemben úgy érezték, hogy a hazájukat vesztették el, és a félelem légköre uralkodott el köztük. A szeptember 5-étől 13-ig tartó bevonulás során igen súlyos románellenes atrocitásokra került sor. A Szilágy megyei Ördögkúton mintegy 80, Ipp helységben 154, Zilahon pedig öt románt öltek meg a bevonuló honvédek. Magyar részről hivatalosan mindezt azzal magyarázták, hogy a magyar katonaságot − főleg a Szilágyságban − sokszor érték szórványos lövések. Ez azonban semmiképpen sem indokolta az ilyen mértékű kegyetlen megtorlást. Az észak-erdélyi bevonulás, majd a négyéves magyar uralom során ténylegesen elkövetett atrocitások román részről történő felnagyítása, eltúlzása általános jelenségnek számított azokban a hetekben, hónapokban.
A kegyetlenkedésekről szóló − sok esetben kitalált − történetek megfeleltek a „vérszomjas” magyarok „ázsiai barbárságát” hirdető korabeli román toposzoknak, és minden bizonnyal tovább erősítették azokat. A rémhíreket a korabeli romániai sajtó is átvette, a bukaresti kormány pedig igyekezett politikai tőkét kovácsolni azokból a tengelyhatalmak fővárosaiban. A román közvélemény, a publicisztika és a történetírás egy jelentős része mind a mai napig − a tényeket elferdítve − a román nép elleni szisztematikus, előre eltervezett „népirtásként” tekint a bevonulásra és az ezt követő mintegy négyéves magyar uralomra. Hogyan értékeljük a második bécsi döntést? Az „anyaországhoz” visszakerült észak-erdélyi magyarság 1940−1944 között megerősödött nemzeti öntudatában, Dél-Erdélyben viszont a magyarok nagyarányú térvesztése következett be. Észak-Erdélyben a kisebbségbe került román lakosság helyzete számottevően romlott: demográfiai, gazdasági, kulturális téren egyaránt meggyengült. Földrajzilag és gazdaságilag az Erdélyt kettészelő új államhatár ugyanolyan rossz, mesterséges választóvonalat képezett, mint az 1920-as trianoni. Történelmileg kialakított tájegységeket osztott ketté, családokat szakított szét, utakat, vasútvonalakat vágott el, városokat fosztott meg hagyományos hátterüktől. Összességében tehát kedvezőtlen hatással volt Erdély gazdasági életére. A döntés mindkét ország számára súlyos bel-és külpolitikai következményekkel járt. Tehertételt jelentett a magyar-román államközi kapcsolatokban, és tovább növelte a két állam kiszolgáltatottságát Hitler Németországával szemben. Történelmi léptékkel mérve a második bécsi döntés viszonylag rövid életű volt. Romániában 1944. augusztus 23-án I. Mihály király a hadsereg és az ellenzék támogatásával letartóztatta Ion Antonescu marsallt, hadat üzent Németországnak és átpártolt a szövetségesek oldalára. Ez külpolitikailag kedvezőbb helyzetbe hozta Romániát Magyarországnál, és komoly szerepet játszott abban, hogy a győztes nagyhatalmak Erdély kérdésében alapvetően Románia javára döntöttek. Az új határ nyomvonala azonban még nem dőlt el végérvényesen. A Szovjetunió egész Erdély Romániához való csatolását szorgalmazta, de az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország egy etnikailag igazságosabb határ meghúzására törekedett. A második világháborút lezáró párizsi békekonferencián végül Moszkva álláspontja érvényesült, és az 1947. február 10-én aláírt békeszerződés a trianoni határok helyreállításáról rendelkezett..
L. Balogh Béni. Transindex.ro