Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Ugron János
2 tétel
2017. június 1.
A könyvkötő és a búcsúvásár
Szemerjay Károly székelyudvarhelyi könyvkötő 1896-ban imakönyvekkel és más búcsús tárgyakkal érkezett a csíksomlyói búcsúra, de az első napokon megakadályozták abban, hogy árusítsa portékáit. Panaszával az alispánhoz fordult… s mi most épp ennek köszönhetően nyerhetünk egy kis betekintést az egykori búcsúvásárok világába Daczó Katalin levéltári búvárkodásai révén.
Fejkendőt vettek az asszonyok, bicskát a férfiak, mézeskalácsszívet a szerelmesek. Senki nem indult haza búcsúfia nélkül. Pünkösdkor Csíksomlyón készült sokakról az első fényképfelvétel, de nem volt hiány mutatványosokból, lacikonyhásokból és vásári ricsajból sem. Szemerjay Károly könyvkötőnek nagy tapasztalata lehetett: 1869-től évről évre Csíksomlyó jelentette számára a biztos keresetet, és egyszer csak úgy tűnt, elesik ettől. Nem hagyhatta szó nélkül.
Alázatos kérése Szemerjay Károlynak
Alázatos kérése könyvkötő Szemerjay Károlynak – ezt a címet viseli az a beadvány (Románia Nemzeti Levéltárának Hargita Megyei Hivatala, Fond 7 Csíkszék levéltára, 4. Leltári szám, Alispáni iratok, 4892/1897. iratcsomó.), amivel a székelyudvarhelyi vállalkozó az udvarhelyi alispánhoz fordult 1897-ben, jóval a búcsú előtt, hogy meg ne ismétlődhessen az előző évi kellemetlen eset.
„Alol irt, egy alázatos kérésemmel vagyok bátor a Méltoságos Alispán Ur eleibe folyamodni – fogalmazott Szemerjay Károly1897. április 24-én kelt kérésében –, kérem alázatosan méltoz meg halgatni és igénybe venni: a mi az volna, hogy én 1869 ota járom a Pünkösdi nagybucsut ima könyvekkel és más bucsui tárgyakkal el árusitás végett. A Bucsu tart péntek-szombat s vasárnap délig, de a tavaji Bucsukor 1896-ban a pénteki napot egy ott helybeli az az várdotfalvi lakos Klencsár Gyula könyvkötő az odavaló Tekts. Szolgabiro ur által betiltatta…minden törvényes hir adás nélkül, a mikor már ki voltunk pakolva is, a midőn is nagy kárt okozott nekem s most azt mondta a feleségemnek, hogy az egész Bucsui árulástól el fog tiltatni.
Én mint 16 gyermekes családfő arra az egy évi bucsui ugyszolva országos vásárra nagyon rá vagyok szorulva s mivel két fiam utodom is lesz ezt a bucsui vásárt ők is élvezni akarják. Kérem igen szépen a Méltoságos Alispán Urat méltoztasson a cs.szeredai Mélts. Alispán Urnak át iratni, hogy ne lennék meg akadályozva a további bucsui árulás végett s járhassam ezután is ugy mint eddig.”
Ugron János alispán 1897. május 2-án továbbította a kérést Becze Antal csíkszéki kartársának, kérve, intézkedjék, „hogy folyamodó jövőben üzlete gyakorlásában jogtalanul meg ne akadályoztassék”. Becze Antal május 10-én „felvilágosító jelentéstétel végett” Fejér Sándor főszolgabíróhoz fordult, aki a maga során, május 13-án válaszolt az alispánnak. „Alázatos tisztelettel jelentem, hogy a mult évben az idegen könyvkötők eltiltattak a Pünkösd napja előtti Szombat és pénteki napokon való árulástól és pedig az odavaló könyvkötő panaszára. Ez eltiltás indokául azon körülmény vétetett fel, hogy a tulajdon képpeni vásár jelleggel felruházható bucsu nap csupán Pünkösd napja, mely napon meg is engedtetett az árulás. Ezen intézkedésnél irányadóul vétetett a Nagyméltóságu mkir Földmivelés és Kereskedelem ügyi miniszter urnak 47859/887. számu határozata, s hogy ez helyesen értelmeztetett-e, arra nézve becses utasitását kérem; azon körülmény felemlitése mellett, hogy ez előtti időkben a könyvkötők Péntek, Szombat és Pünkösd napján szabadon árusíthatták készítményeiket, s így nézetem szerint, már a régi gyakorlat alapján is e joguk jövőre is biztositandó lenne.”
A csíki alispán május 15-én válaszolt: „Idei 2525 szám alatt kelt jelentését tudomásul véve jövőbeni mihez alkalmazkodás végett értesitem főszolgabíró urat, hogy a több százados gyakorlat a csíksomlyói pünkösti bucsu három napjait u. m. péntek, szombat és vasárnapot vásári jelleggel ruházván fel, miután a jelzett három napon az idegen könyvkötők eddig is szabadon árusithatták áruikat, ennélfogva onnan a jövőben sem tilthatók el.”
Ugyanezen a napon Ugron alispánnak is választ küldött Becze Antal: „van szerencsém kartársi tisztelettel értesiteni, hogy a Csík Somlyói pünkösdi 3 napja, u. m. péntek-szombat és vasárnap vásári jelleggel birván, egyidejüleg intézkedtem, hogy jövőben az idegen könyvkötők üzletük gyakorlásában ne akadályoztassanak.”
Szemerjay, fiai és társai
„Nyomdáinkkal egyúttal könyvkötészet is volt és van egybekötve, s elmondhatjuk, hogy megyénkben régi idők óta könyvkötő-ipar is létezik és ennek helyzete ma elég kedvező” – foglalta össze a 19. század végén Vitos Mózes, a Csíkmegyei füzetek szerzője.
– „Könyvkötőinknek állandó munkája van és e téren a müizlés is hova-tovább fejlődik. Nálunk a könyvkötő-ipar eredete és története, múltja szintén a csiksomlyói Szent-Ferenczrend történetéhez fűződik. Az itt egy századdal ezelőtt bőrbe kötött ima és más latin könyvek még ma is küzdenek az idők viharjaival s kiállják a versenyt a moderngyarló s rövid tartamú kötésekkel. E zárda lakói voltak Csikmegyében szintén az imakönyvek első árusítói, vagyis első imakönyv-kereskedök.”
Hogy őket elsőként ki követte, nem tudom, de feltételezem, hogy 1864-ben alapított székelyudvarhelyi könyvkötészetével és 1869-es búcsúi árulásával Szemerjay Károly az úttörők egyike lehetett. Tevékenységéről, működéséről túl sokat nem írt a korabeli sajtó, szinte csak annyit, amennyit maga árult el magáról. „Könyvkötéseket, u. m. jegyzőkönyveket, pénztári könyveket, ezek lapszámozását, könyvtári és díszkönyvek finom-vászon, selyem vagy bársonybani kötését; diszmunkákat, u. m. irómappák, papirkosarak, képkeretek (asztali v. fali), kézelőtartók, nyakkendőtartók, dohánytartók stb. stb. kellő csinnal, igen tartósan és a lehető legjutányosabb árban pontosan eszközlünk” – ígéret az Udvarhelyi Híradó 1900. október 28-i számában.
Ifj. Szemerjay Károly nevével később Székelykeresztúron találkozunk, a másik Szemerjay-fiú, Ferencz viszont Csíkszeredában telepedett le – nem sokkal a nevezetes csíksomlyói búcsú után.
„Könyvkötészet Vár-utcza 264. szám alatt, az ev. ref. templom udvarán” – hirdette a Csíki Lapokban 1901. november 6-án. – „Van szerencsém a városi és vidéki közönség figyelmét felhívni három év óta fennálló s jól berendezett könyvkötészetemre.”
Szemerjay Ferenc könyvkötő-mester öt év múlva még mindig Csíkszeredában működött és a nagyközönség figyelmébe ajánlotta jutányos szolgáltatásait: „u. m.: hivatali százaléki engedménnyel, iskolai, nyomdai, könyvtárak és magánosok munkáit, különösen felhívom a tek. körjegyző urak figyelmét a hivatali kezelési könyvek bekötésére, a miért is árkedvezményben részesülnek. Elvem kevés haszon, nagy forgalom.” (Csíki Lapok, 1906. augusztus 15.)
Szemerjay Ferenc nem volt egyedül a csíki piacon: az alispáni beadványban említett konkurenst, az 1903-ban elhunyt várdotfalvi Klencsár Gyulát fia, Klencsár Viktor követte a könyvkötői mesterségben. Mellettük 1897–98-ban Létz János is próbálta kialakítani üzletkörét Csíkszeredában.
Becze Antal, Csík vármegye alispánja Fejér Sándor főszolgabírónak válaszolva úgy fogalmazott, hogy „a több százados gyakorlat a csíksomlyói pünkösti bucsu három napjait u. m. péntek, szombat és vasárnapot vásári jelleggel” ruházta fel, viszont Mohay Tamás szerint (A csíksomlyói pünkösdi búcsújárás, Budapest, 2009. 155.p.) a csíksomlyói ferencesek háztörténetének bejegyzései „nem kevés kritikus hangot is tartalmaznak a fegyelmezetlen tömegről, a vásári árusokról, a lelki tartalmak háttérbe szorulásáról.” Az újságokban megjelent beszámolók is csaknem minden évben említést tettek a búcsúhoz társuló vásárról.
„A rendes körülmények között csendes Csik-Somlyót szokatlan jövés-menés és zaj tette élénkké már az ünnepet megelőző napokban” – írta a Csíki Lapok 1893. május 24-én. – „A vásárosok, épen mint egy sokadalomra, igen nagy számban gyűltek össze s minden felhasználható teret beépítettek sátrakkal és árus bódékkal.”
Nyolc év múlva, 1901-ben így fogalmaztak: [Vasárnap] „délután félkettőre járt az idő, midőn az isteni tiszteletnek vége lett s oszladozni kezdett az a 20-25 ezer főre becsülhető nagy tömeg, melynek nagyrésze 2-3 napon át lélekből fakadó áhítattal törekedett a bucsuáldásaiban részesülni, mig a más része kiváncsiságtól sarkalva, inkább csak csodálkozni és a pálinkás bódékban dorbézolni jelent meg a bucsun az ájtatoskodók botránkoztatására.” (Csíki Lapok, 1901. május 29.)
1902-ben arról írtak, hogy a különböző árusok „már valóságos országos vásárrá tették a búcsút. Az étel és italnemü árusok sokasága mellett az ipari készítményeknek ma már minden faja feltalálható; az éktelen zajt és lármát csapó komédiások, jongleurök, pedig valósággal elözönlötték a falut és az áhitat zavarására síppal, dorombbal, verklivel, igyekeztek a nép figyelmét felhívni s maguknak jövedelmet biztosítani. Ez a hajdan lélekemelő búcsú tehát ma inkább egy nagy sokadalomnak tekinthető, melyen épületes dolgok helyett vásári zsibajt és erkölcsrontó trágárságokat hall és lát az ember s a nép nagyobb részét nem is annyira a bucsu, mint inkább a látványosság, a nyilvános korhelykedés, duhajkodás és bámészkodás iránti vágy hozza össze, a mi a bucsut valóságos jellegéből ma-holnap teljesen kivetkőzteti. A hatóságoknak kellene közbe lépni, hogy az ájtatosságot ezen dolgok ne zavarják, ezért a vásárosok beözönlését korlátozni kellene az által, hogy csak az alkalomnak megfelelő czikkek árusítása engedélyeztessék, a komédiásokat pedig, mint oda nem valókat, egészen ki kellene tiltani. (Csíki Lapok, 1902. május 21.)
1903-ban még kritikusabban fogalmazott a Csíki Lapok beszámolója: „Három nap és három éjjel szól mindig az ének, pereg a dob, csilingel a számtalan csengettyü; gyónok serege ostromolja a szerzetházat, szakadatlan lánczalakban mász föl a népsereg a kis-somlyó meredek hegyére, a „Szálvátor és szt. Antal kápolnákhoz és ez a kép igazán magasztos látványt nyujtana és lélekemelő érzelmeket ébresztene a szemlélőben, ha azt el nem homályositaná és megnem zavarná az a vásári zsibaj, mely hova tovább, mind fokozattabb mérvben mutatkozik ezen bucsu alkalmával. A ponyva irodalom termékeit kináló rikkancsok ordítozása, a panorámások és különféle mutatványosok fülsiketítő dobolása, zenéje, meljel a népet silány mutatványaik látogatására megnyerni igyekeznek, botrányosan zavarják az ájtatosságot”.
Áru(s)bőség
A szakirodalom szerint a csíksomlyói búcsú eseménysorába szent és profán elemek mindenkor beletartoztak, még ha a vásárosok búcsúi jelenléte nem is volt mindig folyamatos, ugyanis előfordult, hogy püspöki rendelkezés korlátozta, máskor az államhatalom magát a búcsújárást. Szabadabb időkben, mint 1990 után, a zarándokok tömegével arányosan a vásárosok száma is nőtt. Hargita Népe (Csíkszereda)
Szemerjay Károly székelyudvarhelyi könyvkötő 1896-ban imakönyvekkel és más búcsús tárgyakkal érkezett a csíksomlyói búcsúra, de az első napokon megakadályozták abban, hogy árusítsa portékáit. Panaszával az alispánhoz fordult… s mi most épp ennek köszönhetően nyerhetünk egy kis betekintést az egykori búcsúvásárok világába Daczó Katalin levéltári búvárkodásai révén.
Fejkendőt vettek az asszonyok, bicskát a férfiak, mézeskalácsszívet a szerelmesek. Senki nem indult haza búcsúfia nélkül. Pünkösdkor Csíksomlyón készült sokakról az első fényképfelvétel, de nem volt hiány mutatványosokból, lacikonyhásokból és vásári ricsajból sem. Szemerjay Károly könyvkötőnek nagy tapasztalata lehetett: 1869-től évről évre Csíksomlyó jelentette számára a biztos keresetet, és egyszer csak úgy tűnt, elesik ettől. Nem hagyhatta szó nélkül.
Alázatos kérése Szemerjay Károlynak
Alázatos kérése könyvkötő Szemerjay Károlynak – ezt a címet viseli az a beadvány (Románia Nemzeti Levéltárának Hargita Megyei Hivatala, Fond 7 Csíkszék levéltára, 4. Leltári szám, Alispáni iratok, 4892/1897. iratcsomó.), amivel a székelyudvarhelyi vállalkozó az udvarhelyi alispánhoz fordult 1897-ben, jóval a búcsú előtt, hogy meg ne ismétlődhessen az előző évi kellemetlen eset.
„Alol irt, egy alázatos kérésemmel vagyok bátor a Méltoságos Alispán Ur eleibe folyamodni – fogalmazott Szemerjay Károly1897. április 24-én kelt kérésében –, kérem alázatosan méltoz meg halgatni és igénybe venni: a mi az volna, hogy én 1869 ota járom a Pünkösdi nagybucsut ima könyvekkel és más bucsui tárgyakkal el árusitás végett. A Bucsu tart péntek-szombat s vasárnap délig, de a tavaji Bucsukor 1896-ban a pénteki napot egy ott helybeli az az várdotfalvi lakos Klencsár Gyula könyvkötő az odavaló Tekts. Szolgabiro ur által betiltatta…minden törvényes hir adás nélkül, a mikor már ki voltunk pakolva is, a midőn is nagy kárt okozott nekem s most azt mondta a feleségemnek, hogy az egész Bucsui árulástól el fog tiltatni.
Én mint 16 gyermekes családfő arra az egy évi bucsui ugyszolva országos vásárra nagyon rá vagyok szorulva s mivel két fiam utodom is lesz ezt a bucsui vásárt ők is élvezni akarják. Kérem igen szépen a Méltoságos Alispán Urat méltoztasson a cs.szeredai Mélts. Alispán Urnak át iratni, hogy ne lennék meg akadályozva a további bucsui árulás végett s járhassam ezután is ugy mint eddig.”
Ugron János alispán 1897. május 2-án továbbította a kérést Becze Antal csíkszéki kartársának, kérve, intézkedjék, „hogy folyamodó jövőben üzlete gyakorlásában jogtalanul meg ne akadályoztassék”. Becze Antal május 10-én „felvilágosító jelentéstétel végett” Fejér Sándor főszolgabíróhoz fordult, aki a maga során, május 13-án válaszolt az alispánnak. „Alázatos tisztelettel jelentem, hogy a mult évben az idegen könyvkötők eltiltattak a Pünkösd napja előtti Szombat és pénteki napokon való árulástól és pedig az odavaló könyvkötő panaszára. Ez eltiltás indokául azon körülmény vétetett fel, hogy a tulajdon képpeni vásár jelleggel felruházható bucsu nap csupán Pünkösd napja, mely napon meg is engedtetett az árulás. Ezen intézkedésnél irányadóul vétetett a Nagyméltóságu mkir Földmivelés és Kereskedelem ügyi miniszter urnak 47859/887. számu határozata, s hogy ez helyesen értelmeztetett-e, arra nézve becses utasitását kérem; azon körülmény felemlitése mellett, hogy ez előtti időkben a könyvkötők Péntek, Szombat és Pünkösd napján szabadon árusíthatták készítményeiket, s így nézetem szerint, már a régi gyakorlat alapján is e joguk jövőre is biztositandó lenne.”
A csíki alispán május 15-én válaszolt: „Idei 2525 szám alatt kelt jelentését tudomásul véve jövőbeni mihez alkalmazkodás végett értesitem főszolgabíró urat, hogy a több százados gyakorlat a csíksomlyói pünkösti bucsu három napjait u. m. péntek, szombat és vasárnapot vásári jelleggel ruházván fel, miután a jelzett három napon az idegen könyvkötők eddig is szabadon árusithatták áruikat, ennélfogva onnan a jövőben sem tilthatók el.”
Ugyanezen a napon Ugron alispánnak is választ küldött Becze Antal: „van szerencsém kartársi tisztelettel értesiteni, hogy a Csík Somlyói pünkösdi 3 napja, u. m. péntek-szombat és vasárnap vásári jelleggel birván, egyidejüleg intézkedtem, hogy jövőben az idegen könyvkötők üzletük gyakorlásában ne akadályoztassanak.”
Szemerjay, fiai és társai
„Nyomdáinkkal egyúttal könyvkötészet is volt és van egybekötve, s elmondhatjuk, hogy megyénkben régi idők óta könyvkötő-ipar is létezik és ennek helyzete ma elég kedvező” – foglalta össze a 19. század végén Vitos Mózes, a Csíkmegyei füzetek szerzője.
– „Könyvkötőinknek állandó munkája van és e téren a müizlés is hova-tovább fejlődik. Nálunk a könyvkötő-ipar eredete és története, múltja szintén a csiksomlyói Szent-Ferenczrend történetéhez fűződik. Az itt egy századdal ezelőtt bőrbe kötött ima és más latin könyvek még ma is küzdenek az idők viharjaival s kiállják a versenyt a moderngyarló s rövid tartamú kötésekkel. E zárda lakói voltak Csikmegyében szintén az imakönyvek első árusítói, vagyis első imakönyv-kereskedök.”
Hogy őket elsőként ki követte, nem tudom, de feltételezem, hogy 1864-ben alapított székelyudvarhelyi könyvkötészetével és 1869-es búcsúi árulásával Szemerjay Károly az úttörők egyike lehetett. Tevékenységéről, működéséről túl sokat nem írt a korabeli sajtó, szinte csak annyit, amennyit maga árult el magáról. „Könyvkötéseket, u. m. jegyzőkönyveket, pénztári könyveket, ezek lapszámozását, könyvtári és díszkönyvek finom-vászon, selyem vagy bársonybani kötését; diszmunkákat, u. m. irómappák, papirkosarak, képkeretek (asztali v. fali), kézelőtartók, nyakkendőtartók, dohánytartók stb. stb. kellő csinnal, igen tartósan és a lehető legjutányosabb árban pontosan eszközlünk” – ígéret az Udvarhelyi Híradó 1900. október 28-i számában.
Ifj. Szemerjay Károly nevével később Székelykeresztúron találkozunk, a másik Szemerjay-fiú, Ferencz viszont Csíkszeredában telepedett le – nem sokkal a nevezetes csíksomlyói búcsú után.
„Könyvkötészet Vár-utcza 264. szám alatt, az ev. ref. templom udvarán” – hirdette a Csíki Lapokban 1901. november 6-án. – „Van szerencsém a városi és vidéki közönség figyelmét felhívni három év óta fennálló s jól berendezett könyvkötészetemre.”
Szemerjay Ferenc könyvkötő-mester öt év múlva még mindig Csíkszeredában működött és a nagyközönség figyelmébe ajánlotta jutányos szolgáltatásait: „u. m.: hivatali százaléki engedménnyel, iskolai, nyomdai, könyvtárak és magánosok munkáit, különösen felhívom a tek. körjegyző urak figyelmét a hivatali kezelési könyvek bekötésére, a miért is árkedvezményben részesülnek. Elvem kevés haszon, nagy forgalom.” (Csíki Lapok, 1906. augusztus 15.)
Szemerjay Ferenc nem volt egyedül a csíki piacon: az alispáni beadványban említett konkurenst, az 1903-ban elhunyt várdotfalvi Klencsár Gyulát fia, Klencsár Viktor követte a könyvkötői mesterségben. Mellettük 1897–98-ban Létz János is próbálta kialakítani üzletkörét Csíkszeredában.
Becze Antal, Csík vármegye alispánja Fejér Sándor főszolgabírónak válaszolva úgy fogalmazott, hogy „a több százados gyakorlat a csíksomlyói pünkösti bucsu három napjait u. m. péntek, szombat és vasárnapot vásári jelleggel” ruházta fel, viszont Mohay Tamás szerint (A csíksomlyói pünkösdi búcsújárás, Budapest, 2009. 155.p.) a csíksomlyói ferencesek háztörténetének bejegyzései „nem kevés kritikus hangot is tartalmaznak a fegyelmezetlen tömegről, a vásári árusokról, a lelki tartalmak háttérbe szorulásáról.” Az újságokban megjelent beszámolók is csaknem minden évben említést tettek a búcsúhoz társuló vásárról.
„A rendes körülmények között csendes Csik-Somlyót szokatlan jövés-menés és zaj tette élénkké már az ünnepet megelőző napokban” – írta a Csíki Lapok 1893. május 24-én. – „A vásárosok, épen mint egy sokadalomra, igen nagy számban gyűltek össze s minden felhasználható teret beépítettek sátrakkal és árus bódékkal.”
Nyolc év múlva, 1901-ben így fogalmaztak: [Vasárnap] „délután félkettőre járt az idő, midőn az isteni tiszteletnek vége lett s oszladozni kezdett az a 20-25 ezer főre becsülhető nagy tömeg, melynek nagyrésze 2-3 napon át lélekből fakadó áhítattal törekedett a bucsuáldásaiban részesülni, mig a más része kiváncsiságtól sarkalva, inkább csak csodálkozni és a pálinkás bódékban dorbézolni jelent meg a bucsun az ájtatoskodók botránkoztatására.” (Csíki Lapok, 1901. május 29.)
1902-ben arról írtak, hogy a különböző árusok „már valóságos országos vásárrá tették a búcsút. Az étel és italnemü árusok sokasága mellett az ipari készítményeknek ma már minden faja feltalálható; az éktelen zajt és lármát csapó komédiások, jongleurök, pedig valósággal elözönlötték a falut és az áhitat zavarására síppal, dorombbal, verklivel, igyekeztek a nép figyelmét felhívni s maguknak jövedelmet biztosítani. Ez a hajdan lélekemelő búcsú tehát ma inkább egy nagy sokadalomnak tekinthető, melyen épületes dolgok helyett vásári zsibajt és erkölcsrontó trágárságokat hall és lát az ember s a nép nagyobb részét nem is annyira a bucsu, mint inkább a látványosság, a nyilvános korhelykedés, duhajkodás és bámészkodás iránti vágy hozza össze, a mi a bucsut valóságos jellegéből ma-holnap teljesen kivetkőzteti. A hatóságoknak kellene közbe lépni, hogy az ájtatosságot ezen dolgok ne zavarják, ezért a vásárosok beözönlését korlátozni kellene az által, hogy csak az alkalomnak megfelelő czikkek árusítása engedélyeztessék, a komédiásokat pedig, mint oda nem valókat, egészen ki kellene tiltani. (Csíki Lapok, 1902. május 21.)
1903-ban még kritikusabban fogalmazott a Csíki Lapok beszámolója: „Három nap és három éjjel szól mindig az ének, pereg a dob, csilingel a számtalan csengettyü; gyónok serege ostromolja a szerzetházat, szakadatlan lánczalakban mász föl a népsereg a kis-somlyó meredek hegyére, a „Szálvátor és szt. Antal kápolnákhoz és ez a kép igazán magasztos látványt nyujtana és lélekemelő érzelmeket ébresztene a szemlélőben, ha azt el nem homályositaná és megnem zavarná az a vásári zsibaj, mely hova tovább, mind fokozattabb mérvben mutatkozik ezen bucsu alkalmával. A ponyva irodalom termékeit kináló rikkancsok ordítozása, a panorámások és különféle mutatványosok fülsiketítő dobolása, zenéje, meljel a népet silány mutatványaik látogatására megnyerni igyekeznek, botrányosan zavarják az ájtatosságot”.
Áru(s)bőség
A szakirodalom szerint a csíksomlyói búcsú eseménysorába szent és profán elemek mindenkor beletartoztak, még ha a vásárosok búcsúi jelenléte nem is volt mindig folyamatos, ugyanis előfordult, hogy püspöki rendelkezés korlátozta, máskor az államhatalom magát a búcsújárást. Szabadabb időkben, mint 1990 után, a zarándokok tömegével arányosan a vásárosok száma is nőtt. Hargita Népe (Csíkszereda)
2017. szeptember 26.
Marhavagonokban a bizonytalanság felé: Udvarhely vármegye kiürítése
1916-ban a román betörés hírére a hatóságok elrendelték a székely vármegyék kiürítését. Apokaliptikus látvány lehetett a Segesvár felé szekéren elinduló menekültek tömege. Korabeli forrásokra alapozva elevenítjük fel a történteket.
1916. augusztus 29-én a délutáni órákban érkezett meg Székelyudvarhelyre a román hadüzenet híre. Ekkor már hosszú sorokban jöttek a háromszéki és csíki menekültek, kiket Udvarhely vármegyébe irányítottak a hatóságok.
Este 9 órakor aztán a helyi hatóságok megkapták az Udvarhely vármegyére szóló evakuálási felszólítást is. A katonaság riadót fújt, a lakosság egy része lázasan csomagolt, hogy lehetőleg a hajnalban induló első menekülő-vonattal el tudja hagyni szülőföldjét. Az udvarhelyiek igyekezetét látva a csíkiak és a háromszékiek áradata is tovább indult. A környező községekbe másnap reggelre vitték szét a hírnökök a kiürítést tartalmazó parancsot, mire az egész vármegye népe elindult a bizonytalanság útján. A menekülők szekereinek hosszú sora Segesvár felé indult el.
„Ameddig a szem ellátott, minden utat a szülőföldet otthagyók karavánja töltött be, a réteket és a hegyek oldalát a hajtott marhák fehérsége födte be. Estére kelve, csillagos éjben, őszi hidegben a menekülők tábortüzei gyúltak ki és fázós asszonyok, elalélt gyermekek, a virrasztó földönfutók ülték körül. S ahogy virradatkor tovább indult a hazáját vesztetett székelység, újabb és újabb községek munkásnépe csatlakozott hozzájuk és mind több-több község vált némává és elhagyottá.
Az ősi Székelyföld szabadságszerető népe ott zarándokolt végig a segesvári csatatéren, hol Petőfi alussza örök álmát” – írta a korabeli Udvarhelyi Híradó.
A menekülők Segesváron két részre oszlottak: azok nagy része, akiket szívességből hoztak el szekereken idáig, vonatra ültek, a szekérrel rendelkezők Maros-Torda vármegye felé haladtak tovább. Ekkor már ugyanis a Segesvár központú Nagy-Küküllő vármegye kiürítése is megkezdődött. Székelyudvarhelyről 29-én éjfél körül indult el a 82. gyalogezred káderét, azaz a frontra induló menetszázadok felállítását lebonyolító pótzászlóaljat szállító vonat. Reggel hétkor pedig az első menekülteket szállító szerelvény is elindult. Héjjasfalván és Segesváron a szekér nélküli menekültek a Földvárról indított vonatokra szálltak fel.
Negyven-ötven ember szorongott a marhavagonokban, melyekből sok esetben a trágya sem volt kitakarítva. A nyitott szeneskocsikban le nem rakott teheráruk rengetegében húzódtak meg a menekültek tömegei.
A vármegye kiürítésének emberfeletti munkáját Ugron János főispán vezette, de jelentős szerep jutott Sebesi János alispánnak, dr. Keith Ferenc t.b. főjegyzőnek, dr. Pálffy Jenő főszolgabírónak, dr. Gyárfás Pál árvaszéki elnöknek, Szentkirályi Andor főispáni titkárnak és Szentkirályi Kálmán árvaszéki ülnöknek is. A város részéről Soó Domokos tanácsos, Szakáts Zoltán főkapitány, dr. Majthényi Miklós polgármester, Szabady Tivadar és Szabó Nándor főszolgabírók vállaltak hatalmas szerepet az irányításban. Mindeközben dr. Paál Árpád vármegyei főjegyző, dr. Lengyel József főorvos és Lakatos Tivadar városi tanácsos a vármegye és a város értékeit Jász-Nagykun-Szolnok vármegye székhelyére, Szolnokra menekítették, ahol átmenetileg néhány hivatal működését is elindították.
A szakszerű irányítás eredményeképpen sikerült elszállítani sok értékes anyagot, a felhalmozott gabonakészletek egy része is megmentődött. Szeptember 8-án marharekviráló bizottság kezdte meg aktivitását Székelyudvarhelyen. A bizottság mintegy 2500 marhát vett át 2-3 korona egységárral, ezzel nagymértékben sikerült megakadályozni a marhaállomány elkótyavetélését. Székelyudvarhely városában szeptember 13-ig relatív élénk volt az élet. Mintegy 2000-2500 lélek volt ekkor itthon (a közel tízezerből), működött a piac is, ahol jelen voltak a falusi árusok. Több kereskedés nyitva volt, a húst pedig hatósági vágás után ingyen biztosították a lakosságnak. A Budapest szállodában tiszti étkező működött, igaz, csak este 9 óráig. A trafikot a főkapitány kiárultatta, vásárló volt bőven, mert a Hargitán levő frontra naponta vonultak föl és vissza a különböző katonai alakulatok, huszár őrjáratok, de a városban is időztek 82-es katonák.
Mivel a hírek a román előnyomulás megtorpanásáról szóltak, az elmenekültekből többen visszatértek. Aztán a hadi helyzet szeptember 11-én mégis szükségessé tette Székelyudvarhely teljes kiürítését. Ennek levezénylésére Betegh Miklós kormánybiztos Széll József fogarasi főispánt küldte ki. A kiürítést 15-én fejezték be, amikor Széll főispán autóval elutazott a városból Kállay Tamás képviselő társaságában. Kállay előzőleg a képviselők segélyező bizottságának megbízásából 35 000 koronát osztott szét a menekülők közt. Ugyanaznap hagyta el a várost Ugron János főispán is, aki betegsége dacára is oroszlánrészt vállalt a menekültek ügyes-bajos dolgainak intézésében. 16-án elutazott a polgármester és a főszolgabírók is, a városban Sebesi János alispán, dr. Keith Ferenc másodfőjegyző és Szakáts Zoltán főkapitány maradtak.
16-án hajnalban és reggel négy menekülő-vonat hagyta el a várost, az utolsó szerelvény reggel fél nyolckor indult ki az állomásról.
Ezzel jött el a főkapitány, a pályaudvari parancsnokság, a postahivatal személyzete, a rendőrök és a vasúti személyzet. És erre a vonatra tették fel a vármegyei kórházat is dr. Egyed Balázs orvos utasításai szerint. 24 beteget tudtak a rendelkezésre álló 40 perc alatt a vonathoz kiszállítani és elhelyezni. A kórházban 12 beteg, köztük dr. Ráczkeövy Samu és egy elmebeteg maradt, kiknek gondozását az alispán dr. Demeter Károlyra bízta. A kórházat Szolnokra szállították, míg a katonai tartalék-kórházat már korábban Szabó kapitány és dr. Imreh Domokos vezetésével Tordára menekítették. Gyárfás Pál árvaszéki elnök fáradozásainak köszönhetően az Országos Gyermekmentő Liga által felkarolt udvarhelyi gyermekeket is idejében sikerült vasúton kimenekíteni, akárcsak az itt rekedt Csík vármegyei katolikus árvaház növendékeit.
A negyedik vonat elindulása után a pályaudvaron teremtett lélek nem maradt, a városban maradt mintegy ezer lakos lélekszorongó érzéssel várta a román csapatok érkezését. Az alispán és a másodfőjegyző délelőtt 10 órakor utazott el Székelykeresztúrra, miután a vármegyeház őrizetét Ágotha Ferenc útmesterre bízta. A város vezetését egy korábbi közgyűlésen a valószínűleg román származású Stefáni Károly városi tisztviselő vállalta. Az első román járőr szeptember 17-én délelőtt jött be a városba, a Szent Imre utcán leérve a Kőkereszt-tér környékén „tájékozódott”, majd vissza is lovagolt. A román egységek aztán 18-án, hétfőn vonultak be a városba.
Főbb források: Udvarhelyi Híradó, 1916. október 15., november 5., Haladás, 1916. augusztus-szeptember.
Kápolnási Zsolt / liget.ro
1916-ban a román betörés hírére a hatóságok elrendelték a székely vármegyék kiürítését. Apokaliptikus látvány lehetett a Segesvár felé szekéren elinduló menekültek tömege. Korabeli forrásokra alapozva elevenítjük fel a történteket.
1916. augusztus 29-én a délutáni órákban érkezett meg Székelyudvarhelyre a román hadüzenet híre. Ekkor már hosszú sorokban jöttek a háromszéki és csíki menekültek, kiket Udvarhely vármegyébe irányítottak a hatóságok.
Este 9 órakor aztán a helyi hatóságok megkapták az Udvarhely vármegyére szóló evakuálási felszólítást is. A katonaság riadót fújt, a lakosság egy része lázasan csomagolt, hogy lehetőleg a hajnalban induló első menekülő-vonattal el tudja hagyni szülőföldjét. Az udvarhelyiek igyekezetét látva a csíkiak és a háromszékiek áradata is tovább indult. A környező községekbe másnap reggelre vitték szét a hírnökök a kiürítést tartalmazó parancsot, mire az egész vármegye népe elindult a bizonytalanság útján. A menekülők szekereinek hosszú sora Segesvár felé indult el.
„Ameddig a szem ellátott, minden utat a szülőföldet otthagyók karavánja töltött be, a réteket és a hegyek oldalát a hajtott marhák fehérsége födte be. Estére kelve, csillagos éjben, őszi hidegben a menekülők tábortüzei gyúltak ki és fázós asszonyok, elalélt gyermekek, a virrasztó földönfutók ülték körül. S ahogy virradatkor tovább indult a hazáját vesztetett székelység, újabb és újabb községek munkásnépe csatlakozott hozzájuk és mind több-több község vált némává és elhagyottá.
Az ősi Székelyföld szabadságszerető népe ott zarándokolt végig a segesvári csatatéren, hol Petőfi alussza örök álmát” – írta a korabeli Udvarhelyi Híradó.
A menekülők Segesváron két részre oszlottak: azok nagy része, akiket szívességből hoztak el szekereken idáig, vonatra ültek, a szekérrel rendelkezők Maros-Torda vármegye felé haladtak tovább. Ekkor már ugyanis a Segesvár központú Nagy-Küküllő vármegye kiürítése is megkezdődött. Székelyudvarhelyről 29-én éjfél körül indult el a 82. gyalogezred káderét, azaz a frontra induló menetszázadok felállítását lebonyolító pótzászlóaljat szállító vonat. Reggel hétkor pedig az első menekülteket szállító szerelvény is elindult. Héjjasfalván és Segesváron a szekér nélküli menekültek a Földvárról indított vonatokra szálltak fel.
Negyven-ötven ember szorongott a marhavagonokban, melyekből sok esetben a trágya sem volt kitakarítva. A nyitott szeneskocsikban le nem rakott teheráruk rengetegében húzódtak meg a menekültek tömegei.
A vármegye kiürítésének emberfeletti munkáját Ugron János főispán vezette, de jelentős szerep jutott Sebesi János alispánnak, dr. Keith Ferenc t.b. főjegyzőnek, dr. Pálffy Jenő főszolgabírónak, dr. Gyárfás Pál árvaszéki elnöknek, Szentkirályi Andor főispáni titkárnak és Szentkirályi Kálmán árvaszéki ülnöknek is. A város részéről Soó Domokos tanácsos, Szakáts Zoltán főkapitány, dr. Majthényi Miklós polgármester, Szabady Tivadar és Szabó Nándor főszolgabírók vállaltak hatalmas szerepet az irányításban. Mindeközben dr. Paál Árpád vármegyei főjegyző, dr. Lengyel József főorvos és Lakatos Tivadar városi tanácsos a vármegye és a város értékeit Jász-Nagykun-Szolnok vármegye székhelyére, Szolnokra menekítették, ahol átmenetileg néhány hivatal működését is elindították.
A szakszerű irányítás eredményeképpen sikerült elszállítani sok értékes anyagot, a felhalmozott gabonakészletek egy része is megmentődött. Szeptember 8-án marharekviráló bizottság kezdte meg aktivitását Székelyudvarhelyen. A bizottság mintegy 2500 marhát vett át 2-3 korona egységárral, ezzel nagymértékben sikerült megakadályozni a marhaállomány elkótyavetélését. Székelyudvarhely városában szeptember 13-ig relatív élénk volt az élet. Mintegy 2000-2500 lélek volt ekkor itthon (a közel tízezerből), működött a piac is, ahol jelen voltak a falusi árusok. Több kereskedés nyitva volt, a húst pedig hatósági vágás után ingyen biztosították a lakosságnak. A Budapest szállodában tiszti étkező működött, igaz, csak este 9 óráig. A trafikot a főkapitány kiárultatta, vásárló volt bőven, mert a Hargitán levő frontra naponta vonultak föl és vissza a különböző katonai alakulatok, huszár őrjáratok, de a városban is időztek 82-es katonák.
Mivel a hírek a román előnyomulás megtorpanásáról szóltak, az elmenekültekből többen visszatértek. Aztán a hadi helyzet szeptember 11-én mégis szükségessé tette Székelyudvarhely teljes kiürítését. Ennek levezénylésére Betegh Miklós kormánybiztos Széll József fogarasi főispánt küldte ki. A kiürítést 15-én fejezték be, amikor Széll főispán autóval elutazott a városból Kállay Tamás képviselő társaságában. Kállay előzőleg a képviselők segélyező bizottságának megbízásából 35 000 koronát osztott szét a menekülők közt. Ugyanaznap hagyta el a várost Ugron János főispán is, aki betegsége dacára is oroszlánrészt vállalt a menekültek ügyes-bajos dolgainak intézésében. 16-án elutazott a polgármester és a főszolgabírók is, a városban Sebesi János alispán, dr. Keith Ferenc másodfőjegyző és Szakáts Zoltán főkapitány maradtak.
16-án hajnalban és reggel négy menekülő-vonat hagyta el a várost, az utolsó szerelvény reggel fél nyolckor indult ki az állomásról.
Ezzel jött el a főkapitány, a pályaudvari parancsnokság, a postahivatal személyzete, a rendőrök és a vasúti személyzet. És erre a vonatra tették fel a vármegyei kórházat is dr. Egyed Balázs orvos utasításai szerint. 24 beteget tudtak a rendelkezésre álló 40 perc alatt a vonathoz kiszállítani és elhelyezni. A kórházban 12 beteg, köztük dr. Ráczkeövy Samu és egy elmebeteg maradt, kiknek gondozását az alispán dr. Demeter Károlyra bízta. A kórházat Szolnokra szállították, míg a katonai tartalék-kórházat már korábban Szabó kapitány és dr. Imreh Domokos vezetésével Tordára menekítették. Gyárfás Pál árvaszéki elnök fáradozásainak köszönhetően az Országos Gyermekmentő Liga által felkarolt udvarhelyi gyermekeket is idejében sikerült vasúton kimenekíteni, akárcsak az itt rekedt Csík vármegyei katolikus árvaház növendékeit.
A negyedik vonat elindulása után a pályaudvaron teremtett lélek nem maradt, a városban maradt mintegy ezer lakos lélekszorongó érzéssel várta a román csapatok érkezését. Az alispán és a másodfőjegyző délelőtt 10 órakor utazott el Székelykeresztúrra, miután a vármegyeház őrizetét Ágotha Ferenc útmesterre bízta. A város vezetését egy korábbi közgyűlésen a valószínűleg román származású Stefáni Károly városi tisztviselő vállalta. Az első román járőr szeptember 17-én délelőtt jött be a városba, a Szent Imre utcán leérve a Kőkereszt-tér környékén „tájékozódott”, majd vissza is lovagolt. A román egységek aztán 18-án, hétfőn vonultak be a városba.
Főbb források: Udvarhelyi Híradó, 1916. október 15., november 5., Haladás, 1916. augusztus-szeptember.
Kápolnási Zsolt / liget.ro