Akkor most hová is álljanak a balgák?
Huszonnégy évvel ezelőtt ezen a napon, december 22-én még a forradalom édes mámorában éltünk, majd a szabadság, testvériség, egyenlőség csodálatos érzése 1990 márciusában hirtelen elillant.
Katona Ádám, tanár, magyar irodalom- és művelődéstörténész már december 22-én megfogalmazott egy igen fontos kiáltványt, s azt meg is jelentette a Szabadság című független székelyudvarhelyi lap első számában. A tanár úr akkor, nagyon okosan és előrelátóan a SZÉKELYUDVARHELYI NEMZETI TANÁCS nevében tette közzé a következő szöveget:
Székelyudvarhely lakosaihoz!
Ma este, 1989. december 22-én este 6 órakor megalakult Székleyudvarhely Nemzeti Tanácsa. Örömmel vettük tudomásul népünk harcának sikerét. Az ország egészéhez csatlakozva kinyilvánítjuk e város lakosságának önrendelkezési jogát. Magyarok vagyunk és testvérkezet nyújtunk hazánk román, német, szerb, ukrán és valamennyi más népének.
Önrendelkezési jogunk alapján valamennyi honfitársunkkal együtt kiharcoltuk szabadságunkat.
Alapvető emberi jogainkat, emberekhez méltó életlehetőségeinket, demokráciánkat úgy tudjuk megvédeni, ha a székelység múltjához méltó módon öntudatosak vagyunk.
Európa népeihez megint csatlakozunk, az ezeréves történelmünk szabadságszerető hagyományait megőrizve és folytatva ezen a dicsőséges napon, végre fölemelt fővel járhatunk őseink földjén.
Hogy holnap se kelljen szégyenkezve egymás szemébe néznünk, ne romboljunk, ne gyújtogassunk!
Fékezzük meg a magukról megfeledkezett embertársainkat!
Hárítsunk el minden erőszakot!
A bűnösöket törvényes úton vonjuk majd felelősségre.
Tartózkodjunk a személyes bosszú minden formájától.
Csatlakozzunk országunk új demokratikus kormányához.
Holnaptól dolgozzunk!
Mert ezt magunk, a gyermekeink jövőjéért tesszük.
Világkatasztrófákat megjárt hazánkfia, Lukács Csaba írja, hogy a tragédiák helyszíneiről hazatérvén két dolog szokott járni a fejében. Az egyik az, hogy milyen jól választottak őseink, amikor letelepedtek ide, a Kárpát-medencébe, hiszen itt elkerülnek minket az erős, veszélyes viharok, és az igazán nagy földrengések sem érintenek. A másik dolog, hogy akár példásan, ha kell, de tudunk viselkedni váratlan, nagy baj idején is.
Amikor 2005 augusztusában tizenhat halálos áldozattal járó árvíz pusztított a Székelyföldön, a katasztrófa után önzetlenül segített mindenki – még Băsescu elnök is elismerően szólt a magyarok összefogásáról –, télire már minden áldozat háza újjáépült. Büszkék lehetünk rá.
Székelyudvarhelyen 1989-ben – hasonlóan Temesvárhoz, és ellentétben több romániai nagyvárossal – valóban forradalom volt. A székely anyaváros munkássága december 20-án a nagy üzemekben nem volt hajlandó végighallgatni a Temesvárról szóló hivatalos hazugságokat, a Matrica-gyárban még a szakszervezeti vezető, a kis törékeny hölgy, Korodi Vass Irma is visszaadta, megtagadta a szekusok által számára előre megírt felszólalást, s így Udvarhelyről – ellentétben más városokkal – nem küldtek a halálraítélt rendszert üdvözlő és a temesvári felkelést elítélő táviratot Ceauşescunak. Legyünk büszkék erre is!
Amikor a megtorlásra berendezkedett pártemberek és szekusok december 22-én elmenekültek, a város „magára maradt” – közben sajnálatos események, lincselések is történtek –, de néhány nap alatt Székelyudvarhely példásan, saját erejéből megszervezte, újraindította a maga életét. Vezetőket választott, sajtót, rendfenntartó erőt hozott létre, és békésen, fegyelmezetten kezdett el jövőt építeni.
Huszonnégy évvel ezelőtt ezen a napon még a forradalom édes mámorában éltünk, amíg a szabadság-testvériség-egyenlőség csodálatos érzése hirtelen el nem illant 1990 márciusában, amikor Marosvásárhelyen, a nacionalista gyűlölet felülkerekedett, és legyőzte a testvériséget. Az egyenlőség relatív fogalom, szinte értelmezhetetlen. A maradék szabadság főleg abban kapott hangsúlyt, hogy már el lehet menni az országból, ha nem tetszik, hogy a bukott rendszer emberei újra nyakunkra ültek, csak más jogcímen. Hogy a volt diktatórikus rezsim hatalmi struktúrái megmaradtak, hogy túléltek, de megint jól működnek, csak másként hívják őket.
Átélhettük a vadkapitalizmus időszakát, amikor régi elvtársakból dúsgazdag urak lettek. Neveztük ezt az időszakot privatizálásnak, piacgazdaságnak vagy eredeti tőkefelhalmozásnak.
Önjelölt tehetségtelenek szolgálták ki, szolgálják ma is elszánt klikkharcban a mindig háttérben megbúvó sötét erőket, a pénz hatalmasait.
„A bukott kommunista rendszer is az effélékre, a tehetségtelen törtetőkre építette terroruralmát. Vigyázzunk az egészséges értékrendre! Vigyázzunk tehát, hogy csak feddhetetlen erkölcsű, becsületes, dolgos, értelmes emberek kerülhessenek az új hatalom közelébe!”– írta Katona Ádám 1989-ben az általa alapított Szabadság című lapban.
Az Amerikai Egyesült Államok elnöke 1990-ben fogadta Tőkés Lászlót a Kongresszusban. Az erdélyi református lelkészt és román forradalmat ünnepelték. A Capitoliumban Tom Lantossal együtt még a Kossuth-nótát is énekeltek. Huszonnégy esztendő elteltével azonban méltatlannak minősítette Tőkés Lászlót a Románia Csillaga Érdemrend „becsületbírósága” az állami kitüntetésre, amelyet az 1989-es forradalom kirobbantásában játszott szerepéért 2009-ben kapott az államfőtől az időközben második mandátumát töltő EP-képviselő.
Mi van? Akkor most hova is álljanak a belgák? Vagy a balgák? Hová legyen Dániel Ernő atya, aki a forradalomkor életét kockáztatva, a fölgyújtott rendőrség előtt, keresztény emberhez méltóan, békíteni próbálta a felbolydult tömeget? Vagy Mika Dezső és karatés tanítványai, akik az elszabadult indulatok közepette is életeket mentettek? És Kolumbán Gábor, aki kutatóként, káoszelméleti tudását felhasználva, „társadalom-kaológusként” próbálta szolgálni közösségét? Hová álljanak, mi legyen a régi tisztességes vezetőkkel?
Porzsolt István, Ubornyi Mihály, Fábián István vagy Incze Béla is balga volt Udvarhelyen? Vajon balga volt-e Imecs László, aki Brassóban sorkatonaként életét áldozta ezért az elvetélt forradalomért? És Katona Ádám is balga, aki ma kisnyugdíjasként ugyanabban a tömbház-lakásban él, mint huszonnégy éve? Aki most is magányosan, de még mindig ugyanazt mondja, mondaná, ha lenne kinek, mert az RMDSZ felszámolta platformját, az Erdélyi Magyar Kezdeményezést? Katona Ádámot meghívják ugyan időnként egy-egy összejövetelre, de már csak felszólalási jog nélkül, mint „díszpinty” jelenhet meg…
Akkor most hova is álljanak a balgák?
Karácsony közeleg, az év legszebb ünnepe.
Kedves belgák! Kedves balgák! Kedves balekok! Kedves reménykedők! Kedves társak a honfibúban! És a többiek! Barátok és felebarátok!
Áldott szent ünnepet mindenkinek!
Farkas Antal
Székelyhon.ro

Dr. Mátyus András: a kórház egy ékszerdoboz
Az idősebbek mondják, a városi kórházat tégláról téglára ő építette fel. Meglepte, hogy most róla akarják elnevezni.
Még az autója rendszámára is emlékszem, piros Daciája volt (HR 7444), de ez akkoriban nem jelentett semmit, más akkori igazgatók már rég nem Daciával, pláne nem régivel, furikáztak.
Gyerek- majd tinédzserkoromban igen sokszor voltam páciense, sűrűn jártam hozzá ellenőrzésre. Kitörölhetetlen emlék a sok várakozás a poliklinika folyosóján, a szorongás a kórház előtti parkban.
Ő volt a kórház igazgatója, az idős, falusi emberek a háta mögött arra figyelmeztettek felemelt ujjal, hogy „kicsi fiam, úgy nézz réja a doktor bácsidra, hogy az új kórházat biza ő építette fel!"
Dr. Mátyus András nyugalmazott fül-orr-gégész főorvos ma nyolcvanhárom éves – Iskola utcai otthonában fogad, háza közvetlenül a Varga-patak mellett áll. Szobájában papírok, kéziratok katonás rendben – több mint egy évtizede ugyanis az udvarhelyszéki egészségügy történetét kutatja, ami hamarosan nyomtatásban is megjelenik.
- Mennyire befolyásolta az orvosi hivatás választásában, hogy az egyik őse Kibédi Mátyus István volt?
- Már gyermekkoromban hallottam Kibédi Mátyus István munkásságáról és a faluhoz való kötődéséről. Az maradt meg bennem a szájhagyomány alapján, hogy a faluból kiszakadt, tehetséges ember volt és az ő korában kimagasló dolgokat hozott létre.
Létrehozta az első polgári alapítványt, aminek alapján négy kibédi gyermek tanulhatott volna a marosvásárhelyi református kollégiumban. Kibédre nem jutott el ez az alapítványi dolog, ez ösztökélt arra, hogy kiderítsem, ez hogyan és miként történhetett.
- Földművesek gyerekeként született Kibéden, Marosvásárhelyre járt középiskolába, ott is érettségizett. Az orvosi pályára konkrétan mi indította el?
- Valóban Marosvásárhelyhez kötődik a középiskolás időszakom, 1943-tól 1951-ig voltam a kollégium tanulója. Rendkívüli időszak volt, de megengedték, hogy magyar nyelven tanulhassunk, az iskola is tartotta magát hosszú ideig, amíg nem államosították.
Én akkor még nem készültem orvosi egyetemre. Hazamentem Kibédre, és megbeszéltük a szüleimmel. Ők azt tanácsolták, hogy olyan helyre menjek, ahonnan, ha megéhezem, gyalog is haza tudok jönni. Igazuk volt.
Egy jó barátommal összebeszéltünk, és mindketten sikerrel felvételiztünk az orvosi egyetemre.
Aztán igaza lett apámnak: kulákok lettünk, és én végig kellett reszkessem a hat esztendőt, hogy mikor dobnak ki, s a szüleimet mikor viszik el.
Mert az ötvenes években olyan volt a világ, hogy a fekete autók jártak. Idegességükben, félelmükben a szülők sem nem nagyon tudtak segíteni.
Aztán Sztálin halála 1953-ban annyit segített, hogy Vásárhelyen is kezdett lazulni az osztályharc az egyetemen. Annyival megúsztam, hogy kitettek az Ifjúmunkás Szövetségből, vártam, hogy kitesznek az egyetemről is, de az szerencsére nem következett be.
Az egyetemet sikerült elvégeznem évről évre, csak mindig hatalmas "lepedőt" kellet kitölteni arról, hogy milyen társadalmi eredeztetésem van.
- Hogyan szakosodott fül-orr-gégésznek?
Az egyetem elvégzése után a sors úgy hozta, hogy idekerültem Udvarhelyre, itt dr. Szilasi András volt az igazgató. Piculafeldobással döntöttünk, kérdezte, hogy a sebészetre akarsz menni vagy a fertőzőre? Az írás és a korona úgy döntött, hogy a sebészetre kerültem dr. Bódi András főorvoshoz 1957. október elsejétől.
Jól mentek a dolgok. Dr. Ambrus Zoltán rajoni főorvos szólt, hogy el kellene menni szakorvosi vizsgára. Igen ám, de mint „kulákfióka", a legalacsonyabb társadalmi jegyet kaptam volna. Ahhoz, hogy elérhessem a kívánt jegyet, vállaltam, hogy kimegyek Varságra körorvosnak. Én voltam az első körorvos ott. Rendelővel, szülőotthonnal, fektetővel rendelkezett a kör, csak nem volt orvos.
Beindítottam a dolgokat, aztán jelentkeztem a fül-orr-gégészeti szakvizsgára, illetve alorvosi vizsgára. 1960-ban letettem az alorvosi vizsgát, utána a marosvásárhelyi fül- orr-gége klinikán készítettek fel egy évig. Az egészségügy akkor már rendeződött egy bizonyos szintig, azután kerültem haza.
- Akkoriban milyen állapotok voltak itt a régi kórházban? A maiak hogy képzeljék el, milyen épületekből állt?
- A kórház körzete elég nagy volt, akkoriban még rajoni rendszer működött. Barót és Parajd környéke már nem ide tartozott. Maradt tizennégy egészségügyi kör, ami a kórház ellátási területéhez tartozott, de kezdetben csak a Rajoni Főorvosi Hivatal foglalkozott velük.
Aztán amikor kórházigazgató lettem, a tizennégy egészségügyi kör irányítása is rám hárult, az újra megyésítés miatt akkorra már nem volt Rajoni Hivatal.
Ami a helyi kórházat illeti, akkor csak a régi főépület volt meg, mögötte a másik pavilon, ahol a fertőzőosztály van most (akkor az volt a belgyógyászat) és leghátul volt a Tábor utca melletti fertőző.
Abban az időben lett a szemészeti osztály, ez egy rendkívül mozgalmas időszak volt. A három osztályon kívül 1950-ben a rajoni egyesített kórház létrejöttével három osztályt sikerült elindítani: a sebészetet, a belgyógyászatot és a fertőzőt.
A többi azután alakult ki, ráadásul részben különböző helyeken. A fül-orr-gégészet a régi főépület földszintjén volt, tizenöt ággyal, a szemészet hasonlóképpen, a műtőnk közös volt.
Akkor indult a gyerekgyógyászat, az is az alsó soron volt, felül a sebészet, a szülészet-nőgyógyászat tizenöt ággyal a volt Imreh Domokos-féle szanatóriumban, a vár melletti utcában.
Akkoriban nem építettek, az államosított épületekbe tették a kórházi osztályokat, így lett az Imreh-kórházból szülészet, a Haberstumpf-villából tüdőgyógyászat.
1966-ban jött az abortusztilalomról szóló dekrétum, kellett a nagyobb szülészeti osztály, a tüdőszűrő munka miatt pedig egyre csökkent a tbc-sek száma – ezért került a szülészet a tüdőosztály helyére, az Imreh-féle kórházba pedig a fül-orr-gégészet és a szemészet, alul pedig a tbc-rendelő és röntgen.
- 1965-ben kinevezték az Egészségügyi Iskola igazgatójának, 1974-ben aztán a városi kórház igazgatója lett. Akkor már arról beszéltek, hogy Székelyudvarhelyen új kórház fog épülni.
- Kőműves elsőtitkár behívatott. Meg voltam ijedve, hogy kidobnak, nem hagynak dolgozni. „Mátyus elvtárs, be kell állni a pártba!" – mondta. Mellbevágott, mert akkoriban szűnt meg a kulákság.
Mondom, nem lehet, én kulákivadék vagyok. Nem számított az sem. Akkoriban Ubornyi Mihály volt a polgármester, aki 1974-ben szinte erőszakkal nevezett ki a kórházhoz igazgatónak. Annyira ösztökélt Ubornyi, hogy el kellett vállaljam. Megmagyarázta, hogy ennek a kórháznak meg kell születnie, szerinte ezt más nem tudja megcsinálni, csak én.
- Akkor már folyamatban volt a kórház tervezése, legalábbis szóban.
- Igen, az akkori nagygyűléseken, a pártbizottságnál. Ezeken a gyűléseken ott voltak a munkásemberek is, a mostani Szent István-terem mindig tele volt, és az embereknek volt szavuk, beleszólhattak.
Állandóan kérték a kórház megépítését, pláne azután, hogy Csíkszeredában megépült az új nagy kórház. „Bezzeg, ott van!" – hallottuk sokszor, s ilyenkor én is mindig „szavaltam". Így sikerült, hogy nyélbe ütődött a valósi kórház szervezése. De húzódott az idő.
Óriási szerencsénk volt egy jól sikerült itteni Ceaușescu-medvevadászattal is 1976-ban. De Fazakas Lajosnak, a Megyei Végrehajtó Bizottság titkárának is köszönhető, ez elvitathatatlan, hiszen ezt a kórház-ügyet ő dobta be az államelnöknek.
- A medvevadászatnak konkrétan milyen köze volt ehhez?
- Az, hogy jól sikerült, jó hangulatban volt aznap Ceaușescu, és ezt ki lehetett használni.
Látszólag, szóban egyetértett azzal, hogy Udvarhelyen épüljön kórház, ekkor indult meg a dolog, a konkrét szervezés. Megbízták az Egészségügyi Minisztériumépítő részlegét, az ottani szakemberek készítették el nagyon gyorsan a terveket.
- Úgy tudom, hogy eredetileg nagyobbra tervezték a kórházat, de akkor indultak a lakásépítések is, emiatt a költségekből vissza kellett venni.
- Így van, a folyosók ma nagyobbak lennének, s talán a kórtermek is tágasabbak. Az építkezés megkezdése után egy évvel jött egy nagy Ceaușescu-beszéd arról, hogy minden talpalatnyi földet be kell építeni lakásokkal, és konzerválni kell a megépített szociális-társadalmi létesítményeket, így ebbe a „játékba" az épülő kórház is beleesett.
Emiatt kellett kisebbíteni, a költségvetés 51 millió akkori lejről leredukálódott 31 millió lejre. Emellett 1977-ben volt a földrengés, az újjáépítésre is sok pénz kellett, akkor a tervezett ágyszámot is csökkenteni akarták. Olyan megoldást kellett találni, hogy a kecske is jóllakjon s a káposzta is megmaradjon.
- 1982-ben kezdett működni az új kórház. Mekkora volt a bővülés?
- A régi kórház ágylétszáma 350 körül volt, az új kórházban 430 ágy lett, így megközelítette a 900 ágyas kórházat, ami már az Egészségügyi Világszövetség követelményeinek is megfelelt.
Az építkezéskor már beindult a szakorvosképzés, toboroztuk az új kollégákat. Valahogy úgy, hogy te elmész röntgenesnek, te intenzívesnek, mire visszajössz, kész lesz a kórház. Volt akkor ötven orvosunk, de a létszám tizennyolccal még emelkedett.
Akkoriban az ország talán legmodernebb kórházának számított, szinte a klinikák színvonalával vetekedett.
Sikerült felépítenünk ilyen szinten, de rengeteg ellenőrzést kaptunk párt- és szakmai vonalon. Ezek nem azért jöttek, hogy bennünket megdicsérjenek, hanem azért, hogy piszkáljanak.
De el kellett ismerjék, hogy ez a kórház egy ékszerdoboz, legalábbis ezt írták akkoriban a Muncitorul Sanitarban róla – mind a formája, mind pedig a szakmai ellátás szempontjából. Egyik akkori ellenőrző kollégának, aki kérdezte, hogyan tudtuk ezt elérni, válaszoltam, hogy „Féltünk tőletek, s dolgoztunk."
A kórházon és a poliklinikán kívül befejeztük a kányádi orvosi rendelő felépítését és hét udvarhelyszéki községben orvosi rendelőt építettünk orvosi lakással együtt.
Bölcsődéket, fogorvosi poliklinikát, a szejkei mofettát, üzemi rendelőket, iskolai fogászatokat és rendelőket is csináltunk párhuzamosan.
- Mindezek közben megmaradt szakorvosnak is, rendszeresen rendelt, műtött. Körülbelül hány műtétet végzett el a több mint negyven éves orvosi pályafutása alatt?
- Negyven-ötvenezret biztosan. Volt olyan nap, hogy harmincat is, de olyan időszak is volt, hogy Keresztúrra, Szentkeresztbányára és Szovátára is mentem műteni, csak akkor nem voltak olyan körülmények, mint most.
Egymást érték az esetek, meg kellett oldani őket. Ha nem volt muszáj, én nem küldtem beteget a vásárhelyi klinikára.
- A kilencvenes években már nem volt igazgató, de sokkal tapasztaltabb orvos lett.
- 1990. február elsejétől már nem én voltam az igazgató. Ez egy olyan időszak volt, ami számomra lelki traumát is okozott. Nem az, hogy nem vagyok már igazgató, hanem az, hogy a rendszerváltáskor ez a világ megfosztott engem attól az érzéstől, amit az egész ország népe érzett, amikor megdőlt a diktatúra.
- Most, hogy szóba került, az ön nevét viselhetné a városi kórház,ez egyfajta kompenzáció is lehet?
- Nem gondoltam rá, mert most sem hiszek a gondolat őszinte hátterében. Engem meglepett. Azért lepett meg, mert számunkra a Municípiumi Kórház elnevezés rangot, felsőbbrendűséget, elismerést jelentett. Nemcsak helyben, a megyében, hanem az országban is.
És ezt nem Ceaușescu találta ki.
Már 1900-ban Damokos Andor alispán kijelentette a vármegyei nagygyűlésen, hogy a municípiumok már Szent István korában léteztek. Habár akkor nem nagyon írták municípiumnak, Udvarhely is részt vett a társadalmi, jogi, katonai, kulturális életben.
Törvényt hozott a vármegye keretében is – szegény, de mindig harcias vármegye volt.
- Nyugdíjas éveiben az udvarhelyszéki egészségügy történetének kutatásával kezdett foglalkozni. Ez a kutatás most milyen fázisban van? Milyen formában jut hozzá a nagyközönség?
- Ezzel kész vagyok. Nem kerítettem még nyomdát, ami ki tudta volna adni. Még kell egy félévnyi idő a stilizálásra, rendezgetésre. De úgy néz ki, hogy két lehetőség is van a kiadásra.
Csak az a baj, hogy nagy, terjedelmes a szöveg, körülbelül ezerötszáz oldalnyi plusz a képek. Egész Udvarhelyszék kórháztörténete benne van, jó tízéves munka volt.
Közben egy másik vonalon, a Kibédi Mátyus Istvánról szóló kutatásaimon is sokat dolgoztam, azt díjazták is.
Most bajban vagyok, mert hirtelen kell döntenem, a válaszreakcióm megnyúlt, mert idős vagyok, ezt nem tagadhatom.
Nem mindig vagyok jól, decemberben például szinte semmit nem tudtam dolgozni. Most januárban jobban vagyok, többet haladtam. De nyilvános helyeken már nem tudok megjelenni. Volt egy jó gyógyszer a régi időkben, ami hatott, de közben kivonták forgalomból.
Katona Zoltán
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely),