Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Țuțea, Petre
3 tétel
2015. augusztus 17.
A fasisztaellenes törvényt bírálja egy ortodox püspök
A Bukarestbe tervezett nagyméretű mecset megépítése ellen tiltakozott, és bírálta a fasiszta szervezetek és személyek kultuszát tiltó törvényt Ambrozie giurgiui püspök.
Az ortodox egyházi vezető a bukovinai Putna kolostorában tartott szombati liturgián kelt ki a mecsetépítés és a szélsőséges szervezetekben részt vett személyiségek népszerűsítését tiltó jogszabály ellen.
A több ezer ember előtt tartott liturgián Ambrozie úgy fogalmazott: „nagy terhet jelent egy ember számára a nemzetet a vállán hordozni, és egyeseknek nem is bírja a térde”. Van, aki meg is műttette – utalt a mecsetépítést jóváhagyó kormány feje, Victor Ponta miniszterelnök közelmúltbeli műtétére „Jó lenne, ha nem veszítenénk el az eszünket, ha nem hagyna el a román józan ész. A vajdák országában nem lehet mecsetet építeni” – szögezte le.
Rámutatott: a Károly-palotában, valamint Konstancán is áll egy mecset, valamint létezik az egyházügyi egyeztető tanács, amelynek elnöki tisztségét vetésforgóban töltik be az elismert egyházak képviselői.
A fasiszta szervezetekhez tartozó politikusok és egyéb közszereplők kultuszát tiltó törvény kapcsán úgy fogalmazott: a politikusok nem fogadhatnak el „egyetlen éjszaka alatt törvényeket a saját népük ellen.” „Nem lehet elítélni a sokat szenvedett román értelmiséget, amelyről Petre Ţuţea azt mondta: leírhatatlan atrocitásokat szenvedtek el az átnevelésüket célzó román tömlöcökben és börtönökben. (…) Nem ismételhetjük meg a történelmet néhány epigon miatt” – fogalmazott Ambrozie. A főpap feltette a kérdést: ki ítéli el ma a gulágot, a szibériai vagy bărăgani deportálásokat?
Mint arról beszámoltunk, a képviselőház által június végén megszavazott jogszabály betiltotta a legionárius és vasgárdista jelképek használatát, továbbá Romániában tilos lett háborús bűnösök emlékét ápolni. A törvény megállapítja, hogy a román legionárius mozgalom is fasiszta jellegű szervezetnek minősül, amely 1927 és 1941 között fejtette ki tevékenységét az országban egyebek mellett Vasgárda név alatt.
Legionárius jelképek rendszerint a hírhedten magyarellenes Noua Dreaptă (Új Jobboldal) nevű szélsőségesen nacionalista szervezet tüntetésein szoktak felbukkanni. A kezdeményezők az indoklásban megemlítették: egyebek mellett az Elie Wiesel-intézet hívta fel a figyelmet arra, hogy több feljelentésük esetében nem indított vizsgálatot az ügyészség azon cikkelyek értelmezése miatt, amelyek a holokausztra vonatkoznak.
E szerint a legionárius mozgalmat nem értelmezik fasiszta jellegűnek, és 1989 után több szervezet, egyesület vagy politikai párt is zászlajára tűzte a legionárius-vasgárdista ideológiát, illetve a mozgalom vezetőinek népszerűsítését. Ezért tartották szükségesnek a legionárius eszmék fasiszta jellegének pontosítását a rendelet szövegében, amelyben a fasiszta, rasszista és idegengyűlölő jelzők mellett most már a legionárius szó is szerepel. A jogszabály tiltja a népirtásért elítélt nacionálkommunista diktátor, Nicolae Ceauşescu kultuszát is.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)
A Bukarestbe tervezett nagyméretű mecset megépítése ellen tiltakozott, és bírálta a fasiszta szervezetek és személyek kultuszát tiltó törvényt Ambrozie giurgiui püspök.
Az ortodox egyházi vezető a bukovinai Putna kolostorában tartott szombati liturgián kelt ki a mecsetépítés és a szélsőséges szervezetekben részt vett személyiségek népszerűsítését tiltó jogszabály ellen.
A több ezer ember előtt tartott liturgián Ambrozie úgy fogalmazott: „nagy terhet jelent egy ember számára a nemzetet a vállán hordozni, és egyeseknek nem is bírja a térde”. Van, aki meg is műttette – utalt a mecsetépítést jóváhagyó kormány feje, Victor Ponta miniszterelnök közelmúltbeli műtétére „Jó lenne, ha nem veszítenénk el az eszünket, ha nem hagyna el a román józan ész. A vajdák országában nem lehet mecsetet építeni” – szögezte le.
Rámutatott: a Károly-palotában, valamint Konstancán is áll egy mecset, valamint létezik az egyházügyi egyeztető tanács, amelynek elnöki tisztségét vetésforgóban töltik be az elismert egyházak képviselői.
A fasiszta szervezetekhez tartozó politikusok és egyéb közszereplők kultuszát tiltó törvény kapcsán úgy fogalmazott: a politikusok nem fogadhatnak el „egyetlen éjszaka alatt törvényeket a saját népük ellen.” „Nem lehet elítélni a sokat szenvedett román értelmiséget, amelyről Petre Ţuţea azt mondta: leírhatatlan atrocitásokat szenvedtek el az átnevelésüket célzó román tömlöcökben és börtönökben. (…) Nem ismételhetjük meg a történelmet néhány epigon miatt” – fogalmazott Ambrozie. A főpap feltette a kérdést: ki ítéli el ma a gulágot, a szibériai vagy bărăgani deportálásokat?
Mint arról beszámoltunk, a képviselőház által június végén megszavazott jogszabály betiltotta a legionárius és vasgárdista jelképek használatát, továbbá Romániában tilos lett háborús bűnösök emlékét ápolni. A törvény megállapítja, hogy a román legionárius mozgalom is fasiszta jellegű szervezetnek minősül, amely 1927 és 1941 között fejtette ki tevékenységét az országban egyebek mellett Vasgárda név alatt.
Legionárius jelképek rendszerint a hírhedten magyarellenes Noua Dreaptă (Új Jobboldal) nevű szélsőségesen nacionalista szervezet tüntetésein szoktak felbukkanni. A kezdeményezők az indoklásban megemlítették: egyebek mellett az Elie Wiesel-intézet hívta fel a figyelmet arra, hogy több feljelentésük esetében nem indított vizsgálatot az ügyészség azon cikkelyek értelmezése miatt, amelyek a holokausztra vonatkoznak.
E szerint a legionárius mozgalmat nem értelmezik fasiszta jellegűnek, és 1989 után több szervezet, egyesület vagy politikai párt is zászlajára tűzte a legionárius-vasgárdista ideológiát, illetve a mozgalom vezetőinek népszerűsítését. Ezért tartották szükségesnek a legionárius eszmék fasiszta jellegének pontosítását a rendelet szövegében, amelyben a fasiszta, rasszista és idegengyűlölő jelzők mellett most már a legionárius szó is szerepel. A jogszabály tiltja a népirtásért elítélt nacionálkommunista diktátor, Nicolae Ceauşescu kultuszát is.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)
2016. október 5.
Az elfelejtett múlt
Nem érdekes, hanem szomorú, hogy a román értelmiségi elit időről időre (szerintem örökké, de a nemzetközi helyzet miatt olykor elhallgat) nagynemzeti szólamokat ereget. Már-már fasisztoid elméleteket hangoztat. Nem is csoda, mert a valahai légiós gárda – Emil Cioran, Mircea Eliade, Petre Ţuţea – emlőin növekedtek –, olyannyira, hogy az egyik tanítvány, Gabriel Liiceanu doktori dolgozata sokak szerint Ţuţea-plágium. Olykor hallhatjuk azt, hogy az említettek fiatalkori botlásait, sőt, egész életüket kritikai elemzésnek kell alávetni, de ez évről évre, évtizedről évtizedre elmarad. Vissza-visszaköszön azonban egy-egy nacionalista felhangú szólamuk, mint aranymondás.
A napokban Ana Blandiana költőnő a kolozsvári egyetemen mondott „hazafiságtól” igencsak túlfűtött beszédet. A Temesváron született, de Maroskarna nevét felvevő Otilia Doina Coman a román nemzet mindenekfelettiségét hangoztatta, hangsúlyozva az ortodoxiával való személyes kapcsolatát. Mircea Toma, a sajtómonitorizálási ügynökség elnöke szerint is kijelentéseit nyugodtan nevezhetjük legionárisnak. Maroskarna a Blandiana nevet csak 1920-tól viseli, azelőtt Cârna volt. Akkor kezdték sűrűbben emlegetni, hogy itt római légiók állomásoztak, jól jött írói álnévnek. De nem is itt a bibi, hanem abban, amit Ana Blandiana a nemzetről és a nacionalizmusról állít.
Nem akarok megint Lucian Boia történésszel előhozakodni, hogy az első világégés után milyen – a mai migránsokhoz hasonló – utat tett meg a románság. Mi, erdélyi magyarok tudjuk, mit jelent, ha egy nép lassan egy másikra telepszik, és nem veszi át se életmódját, se vallását, se nyelvét. Nem kell nagyon éles szemmel körbenézzünk Erdélyben, hogy észrevegyük: ami értéket a múltban építettek, létrehoztak, az nem a román néphez kötődik.
Samuel P. Huntington a Kárpátok mentén húzta meg a katolicizmus és az ortodoxia közötti határvonalat a civilizációk összecsapásáról szóló művében. Valahonnan távolabbról jönnek a muzulmánok. Ezért furcsa a múltra, az örökségre hivatkozni, amint Ana Blandiana tette. Ideje már a legendákat, hazugságokat félretenni, és az emberek mai érdekeiről beszélni, az életminőségét javítani. Ez a közös ügy, amiről tárgyalni nem csak lehet, hanem kell is.
Román Győző Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Nem érdekes, hanem szomorú, hogy a román értelmiségi elit időről időre (szerintem örökké, de a nemzetközi helyzet miatt olykor elhallgat) nagynemzeti szólamokat ereget. Már-már fasisztoid elméleteket hangoztat. Nem is csoda, mert a valahai légiós gárda – Emil Cioran, Mircea Eliade, Petre Ţuţea – emlőin növekedtek –, olyannyira, hogy az egyik tanítvány, Gabriel Liiceanu doktori dolgozata sokak szerint Ţuţea-plágium. Olykor hallhatjuk azt, hogy az említettek fiatalkori botlásait, sőt, egész életüket kritikai elemzésnek kell alávetni, de ez évről évre, évtizedről évtizedre elmarad. Vissza-visszaköszön azonban egy-egy nacionalista felhangú szólamuk, mint aranymondás.
A napokban Ana Blandiana költőnő a kolozsvári egyetemen mondott „hazafiságtól” igencsak túlfűtött beszédet. A Temesváron született, de Maroskarna nevét felvevő Otilia Doina Coman a román nemzet mindenekfelettiségét hangoztatta, hangsúlyozva az ortodoxiával való személyes kapcsolatát. Mircea Toma, a sajtómonitorizálási ügynökség elnöke szerint is kijelentéseit nyugodtan nevezhetjük legionárisnak. Maroskarna a Blandiana nevet csak 1920-tól viseli, azelőtt Cârna volt. Akkor kezdték sűrűbben emlegetni, hogy itt római légiók állomásoztak, jól jött írói álnévnek. De nem is itt a bibi, hanem abban, amit Ana Blandiana a nemzetről és a nacionalizmusról állít.
Nem akarok megint Lucian Boia történésszel előhozakodni, hogy az első világégés után milyen – a mai migránsokhoz hasonló – utat tett meg a románság. Mi, erdélyi magyarok tudjuk, mit jelent, ha egy nép lassan egy másikra telepszik, és nem veszi át se életmódját, se vallását, se nyelvét. Nem kell nagyon éles szemmel körbenézzünk Erdélyben, hogy észrevegyük: ami értéket a múltban építettek, létrehoztak, az nem a román néphez kötődik.
Samuel P. Huntington a Kárpátok mentén húzta meg a katolicizmus és az ortodoxia közötti határvonalat a civilizációk összecsapásáról szóló művében. Valahonnan távolabbról jönnek a muzulmánok. Ezért furcsa a múltra, az örökségre hivatkozni, amint Ana Blandiana tette. Ideje már a legendákat, hazugságokat félretenni, és az emberek mai érdekeiről beszélni, az életminőségét javítani. Ez a közös ügy, amiről tárgyalni nem csak lehet, hanem kell is.
Román Győző Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. augusztus 9.
Paradoxonok a román értelmiség körében
Közismert tény, hogy Mircea Eliade, a külföldön talán legismertebb és kulturális hérosszá nevelt román vallástörténész és író hírnevének apoteózisa előtt az 1970-es években súlyos, antiszemita botrányba keveredett, amikor a Nyugat számára világossá vált, hogy a harmincas években tagja volt a fasiszta Vasgárdának Romániában. A francia baloldali értelmiségi körök mintájára Párizsban, majd Chicagóban kitermelt kultúrhérosz mítosza azonnal összeomlott és külföldön a névtelenségtől csak vallástudósi nimbusza tudta megmenteni – amely azóta is mélyrepülésben van Nyugaton.
Eliade – Cioran, Brâncuşi vagy Ionesco személyéhez hasonlóan – ikonná vált az itthon maradt románság számára. Mindez annak ellenére, hogy az 1945 után emigrált román értelmiség krémje köztudottan szimpatizált a fasizmussal és a Vasgárdával. Ugyanez a jelenség érzékelhető a kommunista éra végén és különösen 1990 után heroizált Petre Ţuţea esetén, aki – bár az 1930-as évek elején még erőteljesen marxista gondolatokat írt le – az 1930-as évek végén már a Vasgárda oszlopos tagja volt. Munkái, könyvei és utolsó éveinek videófelvételei az 1990 utáni fiatal, útkereső román társadalom heroikus aforizmáivá lettek, amelyek – üres tartalmuk ellenére – sokak számára az új Románia lelkületét, a feléledő, feltámadni akaró („desteptáló”) ország szimbólumát testesíti meg mai napig.
Ugyanez a paradox helyzet jellemezte az 1990-es évek elején zajló ifjúsági mozgalmakat és a bukaresti bányászjárások idején az egyetemistákat vezető fiatalokat. Többségük – Mihai Gheorghiu vagy Marian Munteanu például – az Eliade és Ţuţea-féle szélsőjobboldali Románia-képet terjesztették, igaz, akkor még kevésbé nyílt módon. Az azóta eltelt negyed évszázad politikai sikertelenségei, a román forradalom befejezetlen jellege és blaszfemikus végkifejlete, az Iliescu-kormány és a háborús bűnökkel felérő bányászjárás az 1990-es évek vezető román értelmiségi ifjait egyre inkább eltávolították a baloldaltól, és egy átalakult, ma már ideológiailag nehezen megfogható keresztény-konzervatív, de leginkább szélsőjobboldali gondolkodás felé taszították. Így jutott el a román értelmiség döntő többsége – többek között neves kolozsvári egyetemi tanárok, rektorok, irodalmárok, esszéírók és történészek is – oda, hogy Ţuţea víziói és 1990-ben elképzelt Romániája – ami félelmetesen közel áll a dákománok őshazájának képéhez, csak épp latinul és ortodoxul beszélnek benne – követendő minta, etalon lett.
A kortárs román értelmiség egy része erősen kötődik és előképének tartja az 1930-as évek végi értelmiségi örökséget és – kapva az európai identitásválságon – kihasználja a tömegek tájékozatlanságát, új lendülettel igyekszik a korai 1990-es évekre jellemző ultranacionalista, vallási fanatizmussal kevert újfasizmust feléleszteni Romániában. Erre kiváló példa Mihai Gheorghiu Koalíció a Családért mozgalma vagy Marian Munteanu Románia Szövetségesünk új pártja. Míg utóbbinak a támogatottsága elenyésző, addig Gheorghiu mozgalma – a közös, mitikus ellenségkép (melegek, Soros-birodalom) aduászának kihasználásával – óriási sikert ért el a román társadalom körében. A radikálisan, bal és jobb, keresztény és szekuláris, Soros és nem-Soros narratívákra kettészakított Európa válságát ez a mozgalom motorként használja fel és a félig gyógyult történelmi traumákat ismét feltépi és fegyverként használja. A folyamatba – talán nem tudatos módon – a román értelmiségnek olyan vezető egyéniségei is csatlakoznak, mint a Román Akadémia bizonyos tagjai, neves történészek, akik a nacionalista történetírást igyekeznek most ismét legitimizálni intézményes eszközökkel és manifesztumokkal. Mire fellélegeznénk és azt hinnénk, hogy a hipszter-kulturhéroszok Lucian Boia, Andrei Pleşu vagy Gabriel Liiceanu még a józan és kritikailag érzékenyebb ellenpólust képviselik, enyhén csalódnunk kell: amikor etnikai kisebbségekről van szó, a nemzetállam ideájáról vagy a román „népszellem” mioritikus jellegéről, meglehetősen közel áll az ő véleményük is a Ţuţea-féle ortodox román nemzetvízióhoz.
Jogosan kérdezhetjük: mi a baj ezzel valójában? Az, hogy patrióta egy román értelmiségi? Nem. Az, hogy szereti saját nyelvét, kultúráját, múltját és foglalkoztatja népének jelene és jövője? Nem. A baj az, hogy a Ţuţea-féle 1990-es nemzetvízió csak és kizárólag egy román ortodox, vallásos emberekből álló országot képzelt el. Ott nincs helye magyaroknak, zsidóknak, melegeknek – magyarán, azoknak a kisebbségeknek, akik évszázadok óta itt élnek köztünk. A román értelmiség egy jelentős része sajnos nem tudott ettől a sarkított nemzetképtől eltávolodni és a jelenlegi bipoláris Európa-válság nem segíti őket abban, hogy Románia-víziójuk 2017-ben kissé árnyaltabb legyen, mint mondjuk 1918-ban volt.
Ez pedig elég szomorú jövőképet vetít elénk az elkövetkező évekre, évtizedekre. De talán, felemelkedőben van az új román értelmiségi réteg, akik 1990 fosszíliáit végérvényesen felváltják majd.
T. Szabó Csaba / Szabadság (Kolozsvár)
Közismert tény, hogy Mircea Eliade, a külföldön talán legismertebb és kulturális hérosszá nevelt román vallástörténész és író hírnevének apoteózisa előtt az 1970-es években súlyos, antiszemita botrányba keveredett, amikor a Nyugat számára világossá vált, hogy a harmincas években tagja volt a fasiszta Vasgárdának Romániában. A francia baloldali értelmiségi körök mintájára Párizsban, majd Chicagóban kitermelt kultúrhérosz mítosza azonnal összeomlott és külföldön a névtelenségtől csak vallástudósi nimbusza tudta megmenteni – amely azóta is mélyrepülésben van Nyugaton.
Eliade – Cioran, Brâncuşi vagy Ionesco személyéhez hasonlóan – ikonná vált az itthon maradt románság számára. Mindez annak ellenére, hogy az 1945 után emigrált román értelmiség krémje köztudottan szimpatizált a fasizmussal és a Vasgárdával. Ugyanez a jelenség érzékelhető a kommunista éra végén és különösen 1990 után heroizált Petre Ţuţea esetén, aki – bár az 1930-as évek elején még erőteljesen marxista gondolatokat írt le – az 1930-as évek végén már a Vasgárda oszlopos tagja volt. Munkái, könyvei és utolsó éveinek videófelvételei az 1990 utáni fiatal, útkereső román társadalom heroikus aforizmáivá lettek, amelyek – üres tartalmuk ellenére – sokak számára az új Románia lelkületét, a feléledő, feltámadni akaró („desteptáló”) ország szimbólumát testesíti meg mai napig.
Ugyanez a paradox helyzet jellemezte az 1990-es évek elején zajló ifjúsági mozgalmakat és a bukaresti bányászjárások idején az egyetemistákat vezető fiatalokat. Többségük – Mihai Gheorghiu vagy Marian Munteanu például – az Eliade és Ţuţea-féle szélsőjobboldali Románia-képet terjesztették, igaz, akkor még kevésbé nyílt módon. Az azóta eltelt negyed évszázad politikai sikertelenségei, a román forradalom befejezetlen jellege és blaszfemikus végkifejlete, az Iliescu-kormány és a háborús bűnökkel felérő bányászjárás az 1990-es évek vezető román értelmiségi ifjait egyre inkább eltávolították a baloldaltól, és egy átalakult, ma már ideológiailag nehezen megfogható keresztény-konzervatív, de leginkább szélsőjobboldali gondolkodás felé taszították. Így jutott el a román értelmiség döntő többsége – többek között neves kolozsvári egyetemi tanárok, rektorok, irodalmárok, esszéírók és történészek is – oda, hogy Ţuţea víziói és 1990-ben elképzelt Romániája – ami félelmetesen közel áll a dákománok őshazájának képéhez, csak épp latinul és ortodoxul beszélnek benne – követendő minta, etalon lett.
A kortárs román értelmiség egy része erősen kötődik és előképének tartja az 1930-as évek végi értelmiségi örökséget és – kapva az európai identitásválságon – kihasználja a tömegek tájékozatlanságát, új lendülettel igyekszik a korai 1990-es évekre jellemző ultranacionalista, vallási fanatizmussal kevert újfasizmust feléleszteni Romániában. Erre kiváló példa Mihai Gheorghiu Koalíció a Családért mozgalma vagy Marian Munteanu Románia Szövetségesünk új pártja. Míg utóbbinak a támogatottsága elenyésző, addig Gheorghiu mozgalma – a közös, mitikus ellenségkép (melegek, Soros-birodalom) aduászának kihasználásával – óriási sikert ért el a román társadalom körében. A radikálisan, bal és jobb, keresztény és szekuláris, Soros és nem-Soros narratívákra kettészakított Európa válságát ez a mozgalom motorként használja fel és a félig gyógyult történelmi traumákat ismét feltépi és fegyverként használja. A folyamatba – talán nem tudatos módon – a román értelmiségnek olyan vezető egyéniségei is csatlakoznak, mint a Román Akadémia bizonyos tagjai, neves történészek, akik a nacionalista történetírást igyekeznek most ismét legitimizálni intézményes eszközökkel és manifesztumokkal. Mire fellélegeznénk és azt hinnénk, hogy a hipszter-kulturhéroszok Lucian Boia, Andrei Pleşu vagy Gabriel Liiceanu még a józan és kritikailag érzékenyebb ellenpólust képviselik, enyhén csalódnunk kell: amikor etnikai kisebbségekről van szó, a nemzetállam ideájáról vagy a román „népszellem” mioritikus jellegéről, meglehetősen közel áll az ő véleményük is a Ţuţea-féle ortodox román nemzetvízióhoz.
Jogosan kérdezhetjük: mi a baj ezzel valójában? Az, hogy patrióta egy román értelmiségi? Nem. Az, hogy szereti saját nyelvét, kultúráját, múltját és foglalkoztatja népének jelene és jövője? Nem. A baj az, hogy a Ţuţea-féle 1990-es nemzetvízió csak és kizárólag egy román ortodox, vallásos emberekből álló országot képzelt el. Ott nincs helye magyaroknak, zsidóknak, melegeknek – magyarán, azoknak a kisebbségeknek, akik évszázadok óta itt élnek köztünk. A román értelmiség egy jelentős része sajnos nem tudott ettől a sarkított nemzetképtől eltávolodni és a jelenlegi bipoláris Európa-válság nem segíti őket abban, hogy Románia-víziójuk 2017-ben kissé árnyaltabb legyen, mint mondjuk 1918-ban volt.
Ez pedig elég szomorú jövőképet vetít elénk az elkövetkező évekre, évtizedekre. De talán, felemelkedőben van az új román értelmiségi réteg, akik 1990 fosszíliáit végérvényesen felváltják majd.
T. Szabó Csaba / Szabadság (Kolozsvár)