Az 1956-os magyarországi forradalom erdélyi vonatkozású eseményeire emlékeztek írók, költők a marosvásárhelyi Bernády-házban, a Látó című irodalmi folyóirat októberi számának bemutatója alkalmával. Gálfalvi György, a Látó főszerkesztője emlékeztetett arra, hogy a jelenlegi folyóirat elődje, az Igaz Szó, az ’50-es években jelentős szerepet játszott a magyarság irodalmi-politikai életében. „Csalódott vagyok, mert nincs kinek átadni a megemlékezés hagyományait, az ünnep jelentősége elszürkült, átszövi a politika hálója” – jelentette ki Pomogáts Béla, akit hat hónapra internáltak a forradalom leverése után. Buda Ferenc Kossuth-díjas költő, aki egy évet töltött rácsok mögött, ’56-os vonatkozású verseiből olvasott fel. A hét év börtönbüntetést letöltött, Kolozsváron élő Dávid Gyula irodalomtörténész rámutatott: „Válaszút nem volt. Amikor mindannak, amiről meg voltam győződve, az ellenkezője ment végbe, csak olyan mértékig illeszkedtem be a kint talált világban, amennyire tisztességgel és a magam korábbi eszményeihez híven tehettem”. Viski András író, költő, dramaturg úgy érzi – bár 1957-ben született –, megfogantatása pillanatában a forradalom gyermeke lett. Édesapját, Viski Ferenc református lelkészt, feleségével és hét gyermekével együtt, mint „horthysta, felforgató elemet”, a román Gulágra száműzték. Kántor Lajos irodalomtörténész a korabeli lapok, folyóiratok tematikáját ismertette, kiemelve, hogy az „új Korunkért” emelt szót Gáll Ernő, Veres Péter, Szentimrei Jenő és Turnovszki Sándor. Kántornak az a véleménye, hogy egykori tanárának, Szabédi Lászlónak az öngyilkossága visszavezethető az 1956-os eseményekre is. – Ötvenhat hősei lassan mind elmennek közülünk, a legendás pesti srácok is közelítenek hetvenedik életévükhöz – idézett könyvéből a magyarországi Kozma Huba. Ő Pongrátz Ödönről, a Corvin köz főparancsnokának, Pongrátz Gergelynek a bátyjáról jelentetett meg nemrégiben könyvet. „Ödön vette föl az öccse kezéből kiesett lyukas zászlót, hazaköltözött Amerikából, és most már ő fogadja a Kiskunmajasi Ötvenhatos Múzeum látogatóit...”. Páll Lajost 1956-ban hat év börtönre ítélte az akkori hatalom. Versei híven tükrözik a rabság szenvedéseit, megaláztatásait. /Nánó Csaba (Marosvásárhely): Látó-bemutató és emlékezés ’56-ra. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 21./

Dankanits Ádám nagyenyedi évei (1955–1961)
Üdvös dolognak tartom, hogy a Kolozsvár Társaság nemrég Dankanits Ádám művelődés-, irodalom- és könyvtörténész emlékének fölelevenítésére szentelte egyik ülését, mely alkalommal a fölszólalók részleteiben vázolták a szakember életútjának legfontosabb szakaszait, szakmai, tudományos munkásságának sokoldalú vetületét, tanulmányíróként, egyetemi tanárként, és szerkesztőként egyaránt. Az alábbiakban életútjának enyedi állomását próbáljuk föleleveníteni s ezáltal minél teljesebbé tenni a tudós, a szakember, az igazgató, a könyvtáros alakját, személyiségét.
Feltárt adataim szerint 1955-ben érkezett Enyedre, ahol a Bethlen Kastélyban az alig pár évvel annak előtte, 1951-ben berendezett Történelmi Múzeumban kapott igazgatói állást. Itt jegyzem meg, hogy a beindult múzeumban a Bethlen Kollégiumból kiemelt és áttelepített történelmi állomány képezte az alapkiállítás lényegbevágó részét, s ezáltal kapott illusztrálást az ókor, a középkor, a modernkor, numizmatikai szempontból pedig a gr. Mikó Imre kollégiumi főgondnok éremgyűjteménye, néprajzi vonatkozásban a Fenichel Sámuel-féle Új-Guineai gyűjtemény s nem utolsósorban régészeti szempontból a XIX. sz. végén Fogarasi Albert és Bodrogi János kollégiumi professzorok által Marosgombáson feltárt erdélyi honfoglalás kori magyar sírok állománya. Az általam áttanulmányozott múzeumi irattári anyag alapján elmondhatom, hogy az akkori idők biztosította munkakörülmények, igények, elvárások, ideológiai dogmák stb. közepette Dankanits igen sokrétű teendők, feladatok megvalósítója volt. Fiatalos lendülettel vállalta s tett eleget mind a helyi, mind a tartományi és minisztériumi követelményeknek. Nem könnyű egy cikk keretében fölidézni sokirányú, igen gyakran nem is a szakmájába vágó teendőinek sokaságát. Leltározott, adminisztratív levelezést bonyolított le, kiállításokat szervezett, anyagi, pénzügyi forrásokat igényelt, népszerűsítő és szakmai előadásokat tartott, tudományos levelezést folytatott hasonló intézményekkel és személyiségekkel, régészeti ásatásokat bonyolított le kolozsvári szaktársakkal, melyek eredményeiről tudományos dolgozatokban számolt be, a múzeum alapállományát gyarapította beszerzésekkel és adományokkal, annak tevékenységéről az Igazság és Előre napilapokban számolt be népszerűsítő cikkei keretében. Mindezek mellett ún. házon kívüli megbízatást is vállalnia kellett. E tekintetben csupán egy epizódot említenék, amikor is az akkori rajoni néptanács részéről azon feladatot kapta, hogy intézkedjen és szállítsa haza Fugadra, Ispánlakára és Megykerékre a Kolozsváron megjavított falurádiókat. És Ádám ment Kolozsvárra, és hozta a készülékeket, és gyalogolt aztán tíz kilométereket, hóna alatt a falurádióval esőben, sárban, szélben egyaránt. És ment Torockóra (20 km), csak ő tudja, mivel, hol a helybeli kollektív gazdasággal kötött szerződést a múzeumépület kibővítése s kéttucatnyi, fenyőfából készítendő állvány előállítása végett. Jelenleg a lépcsőház szerepét betöltő melléképület siralmas állapotban vár jobb sorsára. Közben a látogatók ezreit kalauzolta a kiállítótermekben, kiknek száma a fellelhető statisztika szerint ekképp alakult: 1951– 8500 látogató; 1952 – adathiány; 1953 – 4408; 1954 – 10 006; 1955– 5600; 1956 – 7000. Sok, vagy kevés azokhoz az időkhöz viszonyítva: döntse el az olvasó. Itt jegyzem meg, hogy jómagam, mint VII.-es diák léptem át először osztályommal együtt e múzeum küszöbét 1961-ben becses emlékezetű Köble József történelemtanárom vezetése alatt. Jól emlékszem manapság is a kiállított anyag rendkívüli gazdagságára, változatosságára, amelyből napjainkra alig maradt némi látnivaló, a lényeg részben raktáron, de javarészt más hazai intézményekbe – Gyulafehérvár, Nagyszeben, Bukarest stb. – vándorolt, úgymond jobb megőrzés végett. Az intézmény pedig ún. régészeti múzeumként éli mindennapjait, a befogadó Bethlen Kastély viszont minden részecskéjében sürgős és általános felújítást igényel, ami már nagyon régóta esedékes.
Egy pillanatra viszont még időzzünk el Dankanitsnál. 1956. december 15-én kelt, s a Művelődési Minisztériumhoz intézett jelentésében többek között közli, hogy „Az utóbbi két évben Enyed rajon múltjának dokumentációs feltárásán munkálkodtunk. E tevékenység párhuzamosan zajlik: 1) felszíni régészeti ásatások, 2) építészeti kutatások (különösen a népi építészet terén), 3) a kulturális műemlékek kutatása, 4) a rajon társadalmi életére vonatkozó bibliográfia összeállítása. Mindezek mellett a múzeum épületét ábrázoló képeslap megvalósítása, az 1437-es parasztlázadásra vonatkozó kiállítás megszervezése, 3 helytörténeti előadás megtartása Enyeden, Felvincen és Marosújváron és ugyanitt egy állandó jellegű helytörténeti kiállítás megnyitása szerepel napirenden”. Ugyanezen keretben, 1956 májusában Enyed rajon amatőr festőinek alkotásaiból nyitott kiállítást a múzeumban, azon év nyarán a kolozsvári Művészeti Múzeum adott helyet az enyedi karikaturisták alkotásainak, majd decemberben ismételten Enyeden mutatják be festményeiket a helybeli alkotók. 1957 márciusában a helyi művelődési házban szervez képzőművészeti kiállítást, majd azon év decemberében Vass Albert enyedi festő és rajztanár mutatja be alkotásait a múzeum kiállítótermében. S ugyanazon évben a kolozsvári Művészeti Alaphoz fordul egy kétnyelvű: román–magyar feliratos alkotás kivitelezéséért: „Vizitaţi Muzeul raional de istorie Aiud, Látogassa meg a rajoni történelmi múzeumot”.
Dankanits a múzeumban kifejtett tevékenységét 1957. december 11-ével kezdődően a közelben levő Bethlen Dokumentációs Könyvtárban folytatja. Ugyanis akkoriban a rövid ideig a könyvtárban tevékenykedő Lazăr Valeriu – mit sem értvén a magyar könyvekhez, nem ismervén a magyar nyelvet – a helyhatóság döntése szerint, személycsere révén, átvette a múzeumot, Dankanitsot pedig áthelyezték a könyvtárba.
Mielőtt tovább lépnénk azonban, tisztázzuk pár mondatban a Bethlen Könyvtár akkori helyzetét. Mint ismeretes, az államosításig a könyvtár a Bethlen Kollégium szerves részét képezte. A múzeumok, könyvtárak, művelődési intézmények államosításáról szóló, 1951-ben megjelent rendelet értelmében a Bethlen Könyvtár is állami tulajdonba kerül, „Állami Bethlen Dokumentációs Könyvtár” elnevezés alatt, és központi szinten az Oktatási és Művelődési Minisztérium keretében működő Művelődési Intézmények (Aşezăminte Culturale) hatáskörébe, majd a későbbiek során ugyanazon szaktárcánál a Könyvtárak Igazgatóságának felügyelete alá kerül. Helyi szinten az akkori rajoni néptanács a felettes hatóság, mind anyagi, mind személyzeti, adminisztrációs vonatkozásban. Dankanits két új kollégája: Böjthe Jolán, aki 1957. április 15-én kezdi könyvtárosi munkáját, és Vita Zsigmond, aki másodjára 1956. március 15-én kap alkalmazást a Bethlen Könyvtárban. Dankanits tehát 26 évesen foglalja el Turnovszky Sándor igazgató nyugdíjba vonulása után a Bethlen Könyvtár igazgatói székét.
A könyvtár irattárának áttanulmányozása során (amelyet a legnagyobb rendben és szabályszerűen hagyott maga után az 1968. augusztus 31-én nyugdíjba vonuló Vita Zsigmond), Dankanits, mondhatni zökkenőmentesen, ugyanazon stílusban és ritmusban – s minden bizonnyal még nagyobb kedvteléssel – folytatja sokrétű, most már könyvtárosi teendőit. 1958 januárjában már a gyulafehérvári Batthyaneumban érdeklődik az 1788-ban kiadott: Deutsch-Ungarisches Wörterbüchlein zum Gebrauche der Schulknaben c. munka, és egyéb, 1788 előtt Gyulafehérváron nyomtatott szótárak, valamint a püspöki nyomda felállítása iránt. S ugyancsak januárban a kolozsvári antikváriumban keresi hivatalos levele által Báthori István erdélyi fejedelem levelezését, Komjátszeginek Békés Gáspárról írott munkáját s az Erdélyi Múzeum Almanachját. A könyvtári munka megkönnyítése végett a szakminisztériumhoz folyamodik egy írógép biztosítására, mely igényét alábbiak szerint indokolja:
„Könyvtárunk közel 65 000 kötettel rendelkezik. Ezen állomány feldolgozása, katalogizálása, újrakatalogizálása nem nélkülözheti egy írógép biztosítását, melynek napi használata 6-7 órás munkaidőt venne igénybe. S ha tekintetbe vesszük, hogy a városi könyvtár sem rendelkezik írógéppel, akkor az írógépes munka napi 8-9 órát igényelne. Ennek hiányában képtelenek vagyunk feladatkörünket megfelelő módon teljesíteni. Az esetleges juttatás esetén kérjük, szíveskedjenek román–magyar–német billentyűzettel ellátott készüléket biztosítani.” A szaktárcának nem lévén módjában kérését teljesíteni, a helyhatósághoz irányította a kérvényezőt a kérdés megoldása végett. Helyi szinten hosszadalmas várakozás következik, s így 1959. augusztus 28-án újabb beadvánnyal igényli a nélkülözhetetlen munkaeszközt, mely kérésében fenti indoklását alábbiakkal egészíti ki: „Tekintettel arra, hogy könyvtárunkat, az ország egyik legértékesebb intézményét igen gyakran külföldi kutatók is igénybe veszik, tűrhetetlennek tartjuk, hogy manapság is ezt az immár elavult, kéziratos módszert alkalmazzuk a katalóguscédulák elkészítésénél. Ugyanakkor igen gyakran a kutatók által igényelt és részükre eljuttatott dokumentumokat is másolással vagyunk kénytelenek elvégezni, amit kézzel végezve, kezdetleges dolognak minősül. Amennyiben írógéphez jutnánk, azt a másik három intézmény, városi könyvtár, történelmi múzeum és természettudományi múzeum használatára is átengedjük.” Így zarándokolt a továbbiak során az aprócska, kezdetleges munkaeszköz hosszú időn át, amíg fel nem mondta a szolgálatot, egyik intézményből a másikba. Egyébiránt a továbbiak során a könyvtár még 1977-ben, ideérkezésem idején sem rendelkezett írógéppel.
Dankanits könyvtári tevékenysége során olyan jeles kutatókat fogadott, s biztosított számukra értékes forrásanyagot, mint: Kiss József, Benda Kálmán, Gyenes Vilmos az MTA részéről, Skultéti Sándor tudományos kutató és Kulcsár Péter Szegedről, Szőkefalvi Nagy Zoltán vegyészkutató Egerből, továbbá Fazoli Sándor történész, Jakó Zsigmond történész, Benkő András zenetörténész, Hajos József szerkesztő, dr. Izsák Sámuel tudományos kutató, Szabó T. Attila egyetemi tanár, Engel Károly tudományos kutató, Jancsó Elemér egyetemi tanár, és Kántor Lajos Kolozsvárról; Ion Berciu muzeográfus Gyulafehérvárról, Iosif Antohi egyetemi tanár Bukarestből, Ján Misianik kutató Pozsonyból, valamint Jarosievitz Zoltán, Demény Zoltán, Király László, Deák Ferenc, Maxim Éva, Molnár Árpád, Bíró Gábor kollégiumi tanárok Nagyenyedről. Ugyanakkor bibliográfiai adatokkal szolgált a marosvásárhelyi Bolyai Könyvtárnak, az enyedi Történelmi Múzeumnak, Lakatos István és Benkő András zenetörténészeknek, Kós Károly néprajzkutatónak, Jordáky Lajos tudományos kutatónak stb.
GYŐRFI DÉNES
FOLYTATJUK. Szabadság (Kolozsvár)

Idős Szász Károly (1798-1853) időszerűsége
Amit Szász Károly államférfi, nagyenyedi jogász és matematikaprofesszor szeretett volna a román nemzetnek megadni 1848-ban, azzal ma minket egyetlenegy román politikus sem kínál meg. Szász Károly ugyanis azt javasolta a ’48-as diétán és több ’48-as forradalmi előkészületi gyűlésen, hogy az oláh nemzetet vegyék be a három erdélyi történelmi – magyar, székely, szász – nemzet mellé egyenlő jogú nemzetként. Sajnos még a reformkori magyar politikusokat is sokkolta ez a gondolat! A magyar arisztokráciának ez a csökönyössége aztán meg is bosszulta magát a ’48-as forradalom lefolyásában és kimenetelében.
Szász Károly tisztafejű jogász volt és kiváló matematikus. Matematikai egzaktsággal kezelte a jogi kérdéseket is, és tudta, hogy mi a különbség a hipotézis és a tétel között. Tisztán és világosan látta: jogi tétel, hogy a románság történelmi nemzet, és ezt a jog ki kell nyilvánítsa.
Szász Károly egyik fontos javaslata volt, hogy már a hadseregben is azoknál a szakaszoknál, csapatoknál, ahol román közlegények vannak többségben, a tisztek tudjanak románul is.
"A 48-as diéta egy másik ülésén, »A nemzeti fegyveres erőről« szóló törvény tárgyalásakor Szász Károly volt az, aki felvetette, hogy nemcsak hibás az az elgondolás (a törvényjavaslat 4. paragrafusa), hogy »tiszteknek ezentúl csak magyarul tudó hazafiak alkalmaztatnak« – s ezt szerinte a törvényjavaslatból törölni kell –, hanem ellenkezőleg, »a román ezredeknél ki kellene fejezni, hogy a tiszt ne csak magyarul, hanem inkább oláhul tudjon«".
Hol vagyunk ma ettől jó 166 évvel Szász Károly javaslata után!
"48-as polgári-nemzeti követelései tekintetében, s ekkor is jóval haladóbb felfogásról tett tanúságot, mint az erdélyi reformerek közül bármelyik. Leményi görög-katolikus püspök ugyanis memorandumot nyújtott be a diétán, amelyben az erdélyi román nemzet jogainak elismerését kérte, s az országgyűlés a határozati javaslat megszerkesztésével Szász Károlyt bízta meg. A kérdés tárgyalását 1848. június 22-re tűzték ki, de megelőzőleg néhány képviselő előzetes értekezletet tartott Teleki Domokos lakásán.
Constantin Papuciu, balázsfalvi görög katolikus kanonok írta meg egy visszaemlékezésében, hogy a megbeszélésen, melyen vagy tíz képviselő vett részt, Szász Károly azt javasolta, mondja ki az országgyűlés, hogy »az erdélyi oláh nemzet már román név alatt a többi bevett nemzettel egyenlő jogokkal bír«. Szász Károly azonban teljesen egyedül maradt a nézetével, s mit is érhetett volna el akkor, amikor javaslatára az összes többiek kirontottak a szobából, sőt az egyik, Z. I. egy pár perc múlva visszatérvén, ilyenformán nyilatkozott: »Mint hogy ebbe megegyezzünk, inkább az utolsó gyermekünk is kard élére jusson.« (Sajnos, Dél-Erdély néhány településén aztán ez is lett a magyarok sorsa. Ebből is látszik, hogy Szász Károly előre látta a románsággal való megegyezés történelmi szükségességét – O.G.R. megjegyzése). Az egy Szász Károly ellenében tehát az előzetes megbeszélés összes résztvevői mereven ragaszkodtak addigi nacionalista, türelmetlen, a nemzeti egyenlőtlenséget és elnyomást intézményesítő álláspontjukhoz. Szász magatartása viszont annál becsülésre méltóbb, mert éppen Alsófehér megyében, ahol ő egész életét eltöltötte, a fentiekhez hasonló meggyőződés uralkodó volt az egész nemesség körében. A Magyarországgal való unió tekintetében egyöntetűség uralkodott az erdélyi politikai élet liberális és konzervatív szárnyai közt. A liberálisok: szemében azt jelentette az unió, hogy Erdély közelebb kerül a magyar szabadságharchoz, hátteret, felvonulási területet és anyagi segítséget jelent a forradalomnak. A konzervatívokat pedig azért csábította, mert azt remélték, hogy Erdély bevonása a magyar forradalom menetébe a főképp magyar birtokos osztály képviselői számára kiutat hoz abból a válságos helyzetből, amelyet 1848 tavaszán a fenyegető erdélyi népmozgalmak jelentettek, közöttük elsősorban a »három nemzet«-nél együttvéve is nagyobb számú, javarészt jobbágy állapotú románság megmozdulása. Ugyanilyen egyöntetűség alakult ki a fent említett időpontban a liberálisok és konzervatívok közt a románság nemzeti-politikai követelései tekintetében is, s éppen ezért kell Szász Károly álláspontját különösképpen értékelni."
Sajnos Szász Károly államtitkári tevékenysége is alig ismert.
A Szász Károlyról szóló, idézett könyv ezt írja:
"Az 1848-as első felelős magyar kormány Szász Károlyt Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter mellé államtitkárnak nevezte ki. E minőségben főképp az alapítványi és igazgatási ügyekkel foglalkozott. Amikor Eötvös 1848-ban elhagyta a forradalom süllyedőnek látszó hajóját és külföldre távozott, Szász Károly vezette tovább a minisztériumot 1849. május 2-ig, amikor az új kormányban Horváth Mihály vette át a közoktatásügyi tárcát. A minisztérium általában nemigen fejtett ki érdemleges működést, alig egy pár tisztviselővel dolgozott és minden erőfeszítése a tanerők járandóságainak lehetőleg pontos folyósításában merült ki."
Szász Károly államtitkári, majd minisztériumot vezető tevékenysége nem ennyire banális. Először is azért vitte a minisztériumba Széchenyi és Eötvös – akikkel közeli ismeretségben állott –, mert nem csak alapos jogi, matematikai ismeretei és aktív tanári tapasztalata jogosították fel erre, de ő ismerte legjobban az akkori Magyarország legnagyobb kisebbségének – a románságnak – a problémáját. Tehát nagyon jól ismerte a nemzeti oktatás gondját- baját és problémakörét. Már Eötvös Józseffel közösen kidolgozták a szakoktatás bevezetésének törvénytervezetét. Ennek a lényege, hogy szaktantárgyat: matematikát, fizikát, biológiát, kémiát, történelmet stb. csak szakképzettséggel rendelkező tanár taníthat. Addig ugyanis az oktatás egyházi hatáskörbe tartozott, és így a papok bármit taníthattak. Ez Nyugat- Európában már működött, és természetes dolog volt. Így korkövetelmény volt, hogy ezt az elvet és tervet bevezessék a magyar oktatási rendszerbe is. Lett is érte felbuzdulás! Főleg a Katolikus Püspöki Kar vette támadásba a vallás- és közoktatási minisztériumot, de a lutheránus egyház is az évszázados Universitas elleni legnagyobb támadásnak tartotta. Tegyük hozzá, valamennyire érthető volt a felháborodásuk, hiszen ez a rendelet megnyirbálta az egyházak oktatási autonómiáját. De ilyen a haladás folyamata! Vannak elvek, melyeket nehéz a pillanatnyi helyezet alapján megítélni. Ekkorra már Eötvös József elhagyta a minisztériumot, és Szász Károly került a támadások célkeresztjébe. De ezt is valahogy lerendezte, és bár a forradalom elbukott, a szakoktatás maradt, mert az már nyilvánvaló alapelvvé szilárdult. De ezzel még nincs kimerítve Szász Károly miniszteri tevékenysége, annak további elemzése és felszínre hozatala az oktatáskutatók feladata. Tény viszont, hogy az első magyar felelős kormánynak Szász Károly volt az egyetlen erdélyi képviselője.
Oláh-Gál Róbert
IRODALOM: Kiss Géza, Turnowsky Sándor: Szász Károly, Állami Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bukarest, 1955.
Népújság (Marosvásárhely),