A székelymagyar szabadság bibliája (Egyed Ákos új könyve)
A Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében templomi istentiszteleti időpontra, szombaton 11 órára hirdettek könyvbemutatót Egyed Ákos professzor Erdély, 1848—1849 című kötetének második, bővített kiadása kapcsán. Aggódtunk is, amikor szállingózni kezdtünk a Kós Károly megálmodta-megépítette múzeum-katedrális felé, némi mentséget kereső restelkedést is rejtegetve a székelység és Erdély történetének legavatottabb kutatója, a páratlan termékenységű és igen népszerű Nesztóra előtt az elképzelt szerény érdeklődés miatt. És tessék: a Sepsiszentgyörgy, valamint környékének történelmi múltja iránt érzékenyen érdeklődő közönség templomi gyülekezetként sereglett a múzeumba ebben az író-olvasó találkozóra lehetetlennek vélt időpontban.
A könyv ránézésre is impozáns. Tartalmát tekintve a szerző a kétkötetes első kiadást (1998—1999) az ezt követő évtized kutatásainak eredményeivel egészítette ki. A kötet sepsiszentgyörgyi méltatói, Vargha Mihály múzeumigazgató, Tőzsér József, a Pallas-Akadémia Kiadó igazgatója, és Boér Hunor múzeumi könyvtáros is nyomatékosította Egyed Ákos professzornak azt a képességét, hogy a históriai tényeket a széles műveltségi skálán és tágas területi szórásban rétegződő olvasót képes maga is művei köré vonzani. Ez a tudósi, írói tartás Egyed Ákos professzor esetében közvetlen és a legelvontabb témák tálalása kapcsán is közérthetően egyszerű, a történeti korokon átsugárzó, a mai olvasó véleményét és magatartását formáló képessége bámulatos és követésre méltó. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nem húzta vissza a válság a csíkszeredai könyvkiadók forgalmát
Nem érezhető a válság hatása a könyvforgalomban – jelentette ki a Krónika kérdésére a csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadó igazgatója, Burus Endre. „Mi a kisebbségtörténetre »szakosodtunk« főleg, ezek a könyvek pedig ugyanolyan lassan fogynak, mint eddig” – szögezte le az igazgató, aki úgy vélekedett, bár kevés szépirodalmi mű lát napvilágot a Pro-Print kiadónál, a tavaly megjelent Ignácz Rózsa-életműsorozatot nagy érdeklődés övezi.
Az idei tervekkel kapcsolatban Burus Endre elárulta, még a népszámlálás előtt szeretnék újra kiadni azt a statisztikai évkönyvet, amit 2002-ig öt éven keresztül minden esztendőben megjelentettek. „Egyszerre szeretnénk mind az öt kötetet piacra dobni, kibővítve a 2002-es adatokkal. Kettő már készen van, és reméljük, márciusra mindegyik elkészül” – fejtette ki Burus. Emellett 2011-ben kiadnának egy Erdélyt bemutató művészalbumot és folytatnák eddigi sorozataikat is.
A Bookart Könyvkiadó 2010 decemberében jelentette meg Kovács András Ferenc Alekszej Pavlovics Asztrov hagyatékából című verseskötetét. Hajdú Áron Péter, a kiadó igazgatója szerint kiadási programjukat nem, azonban az eladásokat befolyásolta a válság. „Szerencsénk, hogy értékesítési piacunk nagy része Magyarországon található, ott annyira nem érződött a válság” – tette hozzá. Az áprilisban Budapesten tartandó könyvfesztiválra három fordítással készülnek, így megjelenik majd Ludwig Hohl A munkáról, a halálról című írása Hajdú Farkas-Zoltán, Mircea Cărtărescu Sárkánylexikon című írása Szőcs Géza, valamint Jack Holland Nőgyűlölet című műve Vallasek Júlia fordításában.
„Ha az élelmiszerüzletek forgalma csökkent, hogyne lenne kevesebb vásárló a könyváruházakban is” – fogalmazott a Krónika kérdésére Tőzsér József Gyula, a Pallas – Akadémia Könyvkiadó igazgatója. Tőzsér hozzátette, bár az országon belüli forgalmuk 15 százalékkal csökkent, a magyarországi exportnak köszönhetően az összforgalomra nem panaszkodhatnak. 2010-ben tízzel kevesebbet, 33 új könyvet adtak ki, különböző intézmények támogatásával. Legnépszerűbbek az útikönyvek voltak, így a Váli Éva–Váli Csongor által írt Dubaj, ahol a madár is izzad és Ferdinandy György Trópusi szerelem című könyve. Emellett keresett volt Kozma Mária Marcika-mesék című írása is. Idén 18 éves a Pallas – Akadémia Könyvkiadó és 40 éves a Beke Gyula által elnevezett Tőzsér-posta könyvpostaszolgálat, amelynek legfontosabb küldetése volt annak idején a magyar könyvek eljuttatása a szórványba és a Csángóföldre. A Pallas – Akadémia idei tervei közt szerepel egy címertani könyv kiadása Sas Péter művelődéstörténész szerkesztésében, a gyergyóalfalvi Ambrus Imre monográfiájának kiadása, valamint Pomogáts Béla a magyar irodalom történetét bemutató újabb két kötetének megjelentetése.
Forró Gyöngyvér. Krónika (Kolozsvár)

Kié itt a tér Erdélyben?
Közel kétszáz fős hallgatóság előtt mutatta be a Kié itt a tér, valamint Az Erdélyi macska című köteteit Markó Béla író-politikus hétvégén a székelyudvarhelyi polgármesteri hivatal dísztermében. Dr. Verestóy Attila, az író–olvasó találkozó házigazdája megnyitó beszédében fontosnak nevezte az eseményt, hiszen ezen a napon „az írott szó mögött itt van az élő ember, akiről nem kell elmesélni, mit tett azért a közösségért, melyben élünk.”
A Palló Imre Zene- és Képzőművészeti Szakközépiskola diákjainak tartalmas zenei műsorával folytatódott a rendezvény, majd Tőzsér József, a Pallas-Akadémia Könyvkiadó igazgatója beszélt az idén kiadott művekről. A köteteket bemutató Székedi Ferenc úgy látja, gyakran beszélnek ma a Markó-doktrínáról, ám ezt sokan sokféleképpen értelmezik.
Az ő olvasatában a Markó-doktrína lényege a szülőföldön való boldogulás parancsában, a Magyarországgal való mellé- és nem alárendelt viszonyban, a román többségi nemzettel való konstruktív együttműködésben, a harsogó kinyilatkoztatások helyett a hatékony és következetes munkában és az alulról jövő céltudatos intézményépítésben keresendő.
Markó Béla az író–olvasó találkozón elmondta: szerinte a napokban kibontakozott vita a megyerendszer átszervezéséről rég nem érzékelt hevességű magyarellenességet hozott a felszínre, amelynek hátterében kétségtelenül az a szándék is húzódik, hogy megtörjék a magyar többségű régiók erejét.
„A román politikum láthatóan felismerte azt, hogy egy ilyen átszervezéssel gyakorlatilag pillanatok alatt meg lehet változtatni, át lehet rajzolni a térképet. Ezt megakadályozni csak úgy lehet, ha nekünk, erdélyi magyaroknak, a rendelkezésünkre álló politikai eszközökkel van erőnk ennek gátat vetni” – figyelmeztetett a politikus.
Szerinte mindaddig, amíg mi azt a vitát folytatjuk, hogy kié itt a tér Erdélyben, románoké vagy magyaroké, addig nem fogunk semmilyen eredményt elérni: de ha rá tudunk állni egy másik szemléletre, hogy Erdély végülis egy vagyonközösség, egy olyan közös tulajdon, amelyet ha meg tudjuk úgy osztani, hogy kinek-kinek meglegyen benne a saját része, tulajdona, autonómiája, akkor talán kialakítható tartósan ez a közös tér – mutatott rá Markó Béla.
„Segíts magadon, és az Isten is megsegít. Segíts magadon, és megsegít Brüsszel, megsegít Magyarország, segíts magadon, és akkor Bukarestben is tudsz kicsikarni támogatást, eredményt. Ez a Markó-doktrína lényege” – mondta a szerző a találkozón.
Új Magyar Szó (Bukarest)

Ami gyémánt volt, gyémánt marad?
Visszatérhetnek azok az idők, amikor a székelyföldiek is újra elszegődnek a bányákba.
Könyvtárnyi irodalma van a szórványkérdésnek. A szerzők zöme ha járt is, ám sohasem élt szórványban. A zárványosulás megelőzésére felírt recept kötelezően tartalmazza a templomot és az iskolát, de eddig még soha nem találkoztam a törődéssel. Eddig, amíg nem jártam a Zsíl-völgyi magyarok közt.
Az urikányi református templomban a lelkész az evangélium szavait idézi: Nemde öt verebet meg lehet venni két filléren? És egy sincs azok közül Istennél elfelejtve. Abban az időben egy fillér volt két veréb, aki négyet vett, az ötödiket ingyen kapta. Ám Isten azt az egyet is számon tartotta.
Az újságírók felelősségére gondolok. No meg arra, amit egy petrozsényi irodalom szakos tanárnő – jogosan – felrótt nekünk, a Fehér holló szórványtársaság tagjainak: húsz éve senki nem érdeklődött a Zsíl-völgyi magyarok iránt, s amikor írtak róluk, akkor a bányászjárásokkal egyidőben keletkezett sztereotípiákat ismételgették: vadak, követelőzőek. Pedig ők csak az odafigyelést szomjazzák. Azt, hogy írjon róluk az újság, szóljon a rádió, mindennapi életüket mutassa be a televízió. Adjon hírt arról, amit ők a katolikus plébánia közelében felállított kopjafára rávésettek: „Létünk bizonysága: vagyunk! ” Az erdélyi magyar újságíró gyakran – egyre gyakrabban – kérdezi a környezetében élőktől, önmagától: érdemes-e róni a sorokat? Megnyugtató válasz nem érkezik. Nem, mert ott van elrejtve a hegyek között, a Páring és a Kisretyezát határolta völgyben, ahol a vájárok tudják, ha nem írnak róluk, az olyan, mintha nem is léteznének.
Azt meg ők nem tudták volna soha meg az eljuttatott írott szó nélkül, hogy néhány száz mérföldre tőlük valaki szenvedett miattuk. Érettük. (A történetet korábban megírtam magam is, ám ide csak kevés újság jár. Miért venné valaki azt a lapot, amely általában róla nem szól?) A nyomtatott betű erejében már kevésbé kételkedve, elmesélem, ha már szóba került a bányászok 1977-es lázadása, hogy a könyv valós hatalmát a kommunista állambiztonság emberei bezzeg ismerték.
Ők nem dilemmázgattak sokáig Vörösmarty sorain, hogy ment-e a könyvek által előbbre a világ. Azonnal a könyvet postán szolgálat vezetőjének, Tőzsér Józsefnek a nyakába próbálták varrni, hogy ő szervezte meg, Csíkszeredából, az 1977-es Zsil-völgyi bányászlázadást, mert előzetesen több tíz példányban elküldte Petrozsénybe a lázító manifesztumot: Jókai Mór Fekete gyémántok című regényét. És varrtak Tőzsér József nyakába fél év börtönt. Amit le is kellett volna töltenie, ha nem lett volna a könyveknek barátja a Központi Bizottságban. Fazakas Jánosnak hívták...
Megdöbbennek ennek a régi történetnek a hallatán a lupényiak. Meghatódnak. Akárcsak én nyomtatott szó iránti hűségük láttán.
Az idők változnak. Ma már szinte senki sem hiszi, hogy a nyomtatott szó megtartó erő. Csak itt, a Zsíl-völgyében. Ahol azt is hiszik, hogy nem a szórványnak juttatott morzsa, alamizsna, a segélyek függvénye a megmaradás. A szórványnak önmagát kell megóvnia a pusztulástól, mondja vendéglátónk, Benedekfi Dávid. Erős bástyájuk lehet a kisebbségben élőknek a nyomtatott szó, és erős váruk lehet egy szórványközpont – mondja Benedekfi.
Valójában nem az épület, nem a számítógép, hanem az a munka, amelyet innen koordinálva végezni lehet. Hazán kívül házra is szüksége van, nem csupán az embernek, hanem a közösségnek is. S ez a szórvány ház lehetne a központja a lupényiek, urikányiak, vulkányiak, lónyaiak, petrozsényiek összehangolt tevékenységének, hogy a több ezer magyart számláló közösség ne csupán túlélje a bányászat nehéz évtizedeit, hanem értékteremtő maradjon. Ők hisznek a Hunyad megyei prefektusnak, aki szerint kétszáz évre való szenet rejtenek mélyükben itt a hegyek. Visszatérhetnek azok az idők, amikor a székelyföldiek is újra elszegődnek a bányákba, s ismét kinyitnak az iskolák és megtelnek a templomok.
A szórványközpont gondolatát pedig érdemes lenne felkarolni máshol is, ám csak akkor, ha működtetői ugyanúgy gondolkodnak, mint a Zsíl-völgyeik: a kitartó, célirányos és alázatos munka a fontos, nem a falak, a számítógépek és a meleg székek.
Ambrus Attila
Új Magyar Szó (Bukarest)

Sas Péter-könyv a Pallas Akadémia 550. kiadványa
A kolozsvári Magyar Főkonzulátus új nagytermében mutatták be kedd délután Sas Péter budapesti művelődéstörténész könyvét, amelyben Köpeczi Sebestyén József (1878–1964) heraldikus életét és munkásságát mutatja be. A könyv egyúttal a Pallas Akadémia Könyvkiadó 550. kiadványa.
Szilágyi Mátyás kolozsvári magyar főkonzul bevezetőjében azt hangsúlyozta: egykor abban a teremben működött a Gy. Szabó Galéria is, és a konzulátus meg kívánja őrizni ezt a funkciót. Ezért havonta egy-egy kolozsvári magyar iskola tanulóinak képzőművészeti alkotásait állítják ki. Jelenleg a Hallássérültek Kolozsvári 2-es Számú Iskolája tanulóinak munkái tekinthetők meg a teremben.
– Erdély és Magyarország kultúrtörténete számára fontos Köpeczi Sebestyén József életműve, amely két kötetben látott most napvilágot. Sas Péter szerző hat évig tartó aprólékos kutatómunkájának eredményeképpen most elénk tárul ez a gazdag életmű. Köpeczi az Osztrák–Magyar Monarchia legjelentősebb heraldikusa volt. Regényes életútja tudatos művészi tevékenységgel társult. Márton Áron majdani katolikus püspökkel együtt szolgált az első világháborúban a Székely Hadosztályban, majd együtt raboskodtak a brassói fellegvár börtönében. Egyébként Márton Áron püspöki címerét is Köpeczi tervezte. I. Ferdinánd román király felkérte Nagy-Románia címerének megtervezésére, amely 1921–1947 között volt érvényben. A két világháború között Köpeczi részt vett Erdély emblematikus műemlékeinek restaurálásában is. Színes egyéniségét híven tükrözi ez a két kötet, amely egyúttal magyar identitásunkat, egységes kultúránkat megfogalmazó karácsonyi ajándék is – összegzett a konzul.
Tőzsér József, a Pallas-Akadémia Könyvkiadó igazgatója megemlítette a kiadó által idén bemutatott, illetve hamarosan piacra kerülő köteteket. Sarány István főszerkesztő-helyettes elmondta, Sas Péter eme könyvével múltunk feltárását és közkinccsé tételét valósította meg, mintegy Mikulás-napi ajándékként.
Sas Péter felelevenítette Jakó Zsigmond történész buzdítását.
– 1998-ban első – a Szent Mihály-templomról megjelent – kiadványom kapcsán Jakó Zsigmond az Erdélyi okmánytár című munkája első kötetével viszonozta a szakmai jellegű kapcsolatfelvételt. Szándékaim és elképzeléseim megvallása után a következő dedikációval adott lehetőséget a cselekvésre: „Sas Péternek, aki segíteni akar nekünk az erdélyi múlt feltárásában, sok sikert kívánva. Kolozsvárott, 1998. márc. 12-én, Jakó Zsigmond.” Talán ez mindenféle magyarázkodás helyett elég argumentum lehet munkám miértjére és hogyanjára – vélte Sas Péter.
A könyv szerzője ezt követően vázolta Köpeczi Sebestyén József életútját: eredetileg festőművész szeretett volna lenni, Franciaországban és Olaszországban képezte magát, majd a XX. század eleji Kolozsvárra visszatérve megismerkedik a belvárosi református egyházközségben szolgáló Herepei-lelkészcsalád tagjaival, Kelemen Lajossal.
– Nem tudjuk pontosan, mekkora Köpeczi munkássága, hiszen halála után több doboznyi kézirat maradt ránk. Ezek egy része szétszóródott, másik része, amely az Erdélyi Múzeum-Egyesület kézirattárában maradt, a szervezet betiltása után az Akadémiai Levéltárba került, onnan pedig az állami levéltárba. Kiss András nyugalmazott kolozsvári főlevéltáros segítségével olvashattam el ezt az anyagot, és ez képezi a most megjelent kötetek 70-80 százalékát – tette hozzá a szerző. Sas Péter arra is figyelmeztette hallgatóságát, hogy az első világháborúban szerzett sérülése következtében Köpeczi fél szemére megvakult, így a csodálatos szépségű címereket már ilyen állapotban készítette. Sas Péter nem tartja kizártnak, hogy ezután is jelentkezhetnek személyek, akik a birtokukban levő dokumentumok, tárgyi bizonyítékok közkinccsé tételével újabb, bővített könyv kiadását teszik lehetővé.
N.-H. D.
Sas Péter: A heraldikus - Köpeczi Sebestyén József élete és munkássága /Pallas Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2011./
Szabadság (Kolozsvár)

Sikeres volt a Böjte-könyv
Vegyes érzelmekkel jöttek haza az erdélyi könyvkiadók képviselői a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválról. A résztvevők elmondása szerint bár az utóbbi három évben egyre kevesebb a kiállító, s a forgalommal együtt az eladott könyvek száma is csökkent, a jelenlét, az ott szerzett tapasztalatok, ismeretségek, továbbra is fontosak.
„Az érdeklődés megcsappanása a gazdasági válsággal is összefüggésbe hozható, illetve azzal is, hogy sokan az internetet használják olvasásra” – mondta lapunknak Tőzsér József. A Pallas Akadémia igazgatója az ÚMSZ kérdésére úgy értékelte a vasárnap véget érő könyvfesztivált, hogy az erdélyi könyvkiadók számára, ha anyagilag nincs is nagy hozadéka, fontos a jelenlét. „Jó hangulat jellemezte a vásárt, jó volt ott lenni, hiszen könyvkiadók, szerzők és olvasók fontos találkozóhelye” – fogalmazott Tőzsér, akitől megtudtuk azt is, hogy a fesztivál részvételének költségeit egyik erdélyi kiadó sem tudja fedezni az eladott könyvek árából, viszont pályáznak, és remélik, hogy sikerrel, hiszen csak a könyvstand bérlése hatezer lejbe kerül, amihez hozzájön még az út, az ott-tartózkodás és egyéb kiadások költsége is.
A könyvfesztivál alkalmából valamennyi kiadó kedvezménnyel kínálta köteteit, így a Pallas Akadémia Sass Péter A heraldikus című könyvét 12 ezer forintért adta, melyet korábban a boltokban 19-20 ezer forintért kínáltak. Volt is rá vevő, szép számban fogyott, mondta a kiadó igazgatója.
Az erdélyi kiadványok közül a legnagyobb érdeklődést Böjte Csaba legújabb, a Helikon gondozásában megjelent könyve váltotta ki. A ferences testvér közel háromszáz személynek dedikálta könyvét. A Gutenberg kiadónál napvilágot látott Bicsok Zoltán–Orbán Zsolt történészek szerkesztette Isten segedelmével udvaromat megépítettem... Történelmi családok kastélyai Erdélyben című kötet is sikert aratott a vásáron.
Antal Erika. Új Magyar Szó (Bukarest)

Kezdődik a IX. Partiumi Írótábor
Kilencedik alkalommal szervezik meg Nagyváradon a Partiumi Írótábort, július 5–7. között. Barabás Zoltán szervező, a Partiumi Írótábor Egyesület elnöke elmondta: idén elsősorban a régió kortárs magyar alkotóira koncentrál a rendezvény, de teret kapnak a kiadók és a kritikusok is.
„Egyrészt szeretnénk felleltározni a rendszerváltás után alkotó partiumi magyar szerzőket, másrészt a 90-es évektől szinte lebénult műkritikának is helyet adunk a táborban” – mondta el Barabás Zoltán. Az elnök fontosnak tartja azt is, hogy az alkotók a kiadókkal tárgyalhassanak, mindkét fél felsorolhassa a problémáit, hiszen tudvalevő, hogy nemcsak a pénztelen írók számára nehéz könyvüket kiadatni, a kiadók többsége is anyagi nehézségekkel küzd.
Az írótábor megnyitóját csütörtökön délután ötkor tartják a nagyváradi Góbé csárdában. Barabás Zoltán köszöntője után zenei témájú ex librisekből nyílik kiállítás, majd a tábor rendszeres meghívottja, Pomogáts Béla irodalomtörténész veszi számba a partiumi magyar irodalomtörténetet. Este több könyvbemutatóra és előadásra is sor kerül, közben Tőzsér József, a Pallas–Akadémia Kiadó vezetője, illetve Kozma Mária főszerkesztő előadását is meghallgathatják a résztvevők.
Másnap reggel Horváth Béla irodalomtörténész, a Pécsi Tudományegyetem dékánja tart előadást, majd a nap folyamán bemutatják Benő Attila, Oláh József két-két kötetét, illetve Oláh János Száműzött történetek című könyvét. Költők, szerkesztők, műhelytitkok címmel tart előadást Dénes László költő, kiadóvezető. Szombat reggel Tőkés László európai parlamenti képviselő tart előadást Kultúrpolitikánk az Európai Unióban címmel, majd Oláh József költő előadása és Vasy Géza Versvilág című kötetének bemutatója után F. Márton Erzsébet színművész tart műsort Régi váradi dalok címmel.
Az írótábor a hagyományoknak megfelelően díjátadással zárul. Barabás Zoltán elmondta, arra törekszik, hogy a rendezvénysorozatnak összmagyar jellege legyen, tehát ne csak a Partiumból és Magyarországról, hanem más vidékekről is érkezzenek meghívottak.
Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)

A 8. Gyergyószárhegyi Írótalálkozó állásfoglalása
A marosvásárhelyi Látó és Vatra folyóiratok ügyében
Mi, a 8. Gyergyószárhegyi Írótalálkozó résztvevői megdöbbenéssel értesültünk a marosvásárhelyi Vatra és Látó szépirodalmi folyóiratok létét fenyegető önkényes határozattervezetről, amelyet a Maros Megyei Tanács elnöke jegyzett. A még érvényben lévő határozattervezet értelmében fölszámolódna a két nagy múltú kulturális folyóirat önálló, jogi státusa, autonómiája, ami tulajdonképpen a két lap ellehetetlenítését és végső soron megszüntetését jelentené. Jelen nyilatkozattal kiállunk a Vatra és a Látó folyóiratok autonómiájának és önálló, jelenlegi jogi státusának megtartása mellett, és tiltakozunk a Maros Megyei Tanács bármilyen hasonló, bármikor elrendelhető, jövőbeli intézkedése és a lapok bármilyen jellegű, gazdasági vagy adminisztratív érvekkel álcázott, ám hatalmilag diktált beolvasztása ellen.
Gyergyószárhegy, 2012. szeptember 7.
A 8. Gyergyószárhegyi Írótalálkozó résztvevői:
Ács Margit, B. Nagy Veronika, Balázs K. Attila, Balla Zsófia, Báthori Csaba, Bogdán László, Borsodi L. László, Dénes László, Dézsi Zoltán, Egyed Péter, Elek Tibor, Farkas Wellmann Éva, Fekete Vince, Füzi László, Füzi Péter, Gálfalvi György, Gálfalvi Zsolt, Karácsonyi Zsolt, Kántor Lajos, Kozma Mária, Láng Gusztáv, Lövétei Lázár László, Lőrincz György, Molnár Vilmos, Nagy Attila, Papp-Zakor Ilka, Pomogáts Béla, Pomogáts Béláné, Potozky László, Sántha Attila, Szakács István Péter, Tőzsér József, Vofkori Mária, Zsidó Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)

Hármas könyvbemutatót tartottak Kolozsváron
A jövő évben 20. születésnapját ünneplő, csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó három új kötetét mutatták be hétfő este a kolozsvári magyar főkonzulátuson. Banner Zoltán, Ferencz Imre és Borsodi L. László köteteinek ismertetőjén Tőzsér József, a Pallas–Akadémia igazgatója emlékeztette az egybegyűlteket, hogy ez a kiadónak már a tizenhetedik könyvbemutatója kincses városban.
 Az eseményen Magdó János, Magyarország kolozsvári főkonzulja köszöntötte a vendégeket, majd pár szóban méltatta a köteteket. Elmondta: Banner Zoltán Hátra ne nézz! című könyve a cím ellenére folyamatos visszanézés a múlt történéseire. A kötet versei a költő életútját követve Szatmárnémeti, Kolozsvár és Békéscsaba körül csoportosulnak.
A diplomata elmondta, Ferencz Imre Madárkirakat című, fényképekkel illusztrált verseskötete elsősorban a gyerekekhez szól, akik 34 madárról olvashatnak benne, míg Borsodi L. László Följegyzések a földről című prózaverskötete az élet sötét, árnyékosabb oldalát villantja fel az olvasó előtt. Banner Zoltán amellett, hogy felolvasott verseiből, elmesélte az életútját, az érdeklődő kolozsvári közönségnek. Többek közt elmondta: bár már zsenge ifjú korábban írt verseket, ezek akkor még nem láthattak napvilágot, első kötete ötvenéves korában jelent meg, 1982-ben.
A legnagyobb sikert ugyanakkor Ferencz Imre humoros, a társadalomnak is tükröt tartó versei aratták. A szerző elsőként Keselyű című versét olvasta fel a frissen megjelent kötetből, majd két korábbi költeményét osztotta meg a közönséggel, sőt egy friss, eddig még sehol sem közölt verssel is előrukkolt. Borsodi L. László kötete kapcsán elmondta: hosszú út vezetett odáig, amíg rátalált a prózavers műfajára. Mint részletezte, ahogy korábbi köteteiben is, a prózaversekben is a nyelv, illetve annak határai, játékossága volt számára fontos.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Marosvásárhelyi könyvvásár csíki kiadók szemszögéből
Elégedettek voltak a hétvégén tartott 18. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár látogatói a könyves felhozatallal és a gazdag kulturális programkínálattal, a könyvkiadók pedig a vásárlók nagyfokú érdeklődését dicsérték. Honlapunk a csíkszeredai kiadók vezetőit kereste fel, hogy a hétvégén szervezett háromnapos rendezvényt értékeljék.
Negyvenhárom önálló stand fogadta a látogatókat, főleg erdélyi magyar kiadók voltak jelen, továbbá a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülete tizenkét anyaországi kiadót hozott el a vásárra. Négyszáztizenhat könyv most került először a vásárlók elé. A kiadók a jól sikerült vásár örömének mámorában is keserű szájízzel mondták, nem egy nyereséges szakma ez, nehezen tudják eladni a könyveket, egyre szűkül a piac. Éppen ezért a hazai kiadók pénteken egy megbeszélésre hívták a sajtó munkatársait, hogy beszéljenek arról, milyen módon lehetne a felgyorsult világban visszaszoktatni az embereket az olvasásra. Amiben mindannyian megegyeztek, hogy az írott kultúra népszerűsítéséhez bizony szükség van az internetes jelenlétre. Sikeres Bookart brand
„A Bookart Kiadó számára nagyon is sikeres volt az idei könyvvásár, egy ötéves korszak végén elmondhatjuk – hiszen ennyi idő óta veszünk részt a vásáron –, hogy megvan már a kiadónknak a saját brandje, arculatilag és tartalmilag is sajátos szegmensét foglaltuk el a könyvpiacnak” – emelte ki Hajdú Áron, a kiadó igazgatója. Hozzátette, ezúttal műfordításokkal jelentkeztek, népszerűnek bizonyult a svájci szerzők könyveiből indított sorozatuk. „Ezek a kötetek elsőként nálunk jelentek meg magyarul” – hívta fel a figyelmet az újdonságra Hajdú. Egy kritikus megállapítást is megfogalmazott, szerinte jövőre nagyobb helyszínen kellene megszervezni a vásárt, hogy elkerüljék a tolongást.
Egyik legjobb könyvvásár volt az idei
Ez volt az egyik legjobb vásár – vélte Burus Endre, a Pro Print Kiadó vezetője is, aki az első könyvvásártól kezdve mindig részt vett a szemlén. Azt mondta, érződött, hogy többet reklámozták idén a rendezvényt, mint az előző években. „Akik idejöttek, azok céltudatosan könyvet vásárolni érkeztek. Sok-sok embert láttam nagy zacskó könyvvel elhaladni, persze nem mindegyik nálunk vásárolt” – fejtette ki Burus Endre. Hozzátette, legnépszerűbb kiadványuknak a Fodor Sándor Csipike című meseregénye bizonyult, de sokat adtak el Novák Csaba Zoltán történész fekete márciusról szóló könyvéből is.
Hét új címmel jelentkezett a Pallas-Akadémia Könyvkiadó
Tőzsér József, a Pallas-Akadémia Könyvkiadó igazgatója elmondta, sikeresnek bizonyultak az idén megjelent könyvújdonságaik, de a régi címekből is vittek, és ezek iránt is volt érdeklődés. „Hét új könyvet vittünk, ezek mind elkeltek. Kuti Dénes és Bálint Károly művészalbumát szintén eladtuk, és a volt kínai nagykövet könyve, a Pekingi követség című is érdeklődésnek örvendett, mint ahogy Kozma Mária Régiségek Csíkországból, illetve Ferencz Imre Madárkirakata is elfogyott. Vették a Balázs Lajos néprajzkutató Rituális szimbólumok című könyvét, illetve Ambrus Tündének a Székely falutízesek című kötetét is, de az előbb felsoroltak fogytak a leginkább” – összegzett Tőzsér József.
Könyvesboltot nyitottak a vásár végén
Tőzsér László, a Gutenberg Kiadó vezetője örömhírről számolt be, mint mondta, ők épp hétfőn nyitották meg a könyvesboltjukat Marosvásárhelyen. Nem volt véletlen az időzítés, hisz a könyvvásárt használták fel, hogy reklámozzák magukat. „Ezúttal nem kiadóként, hanem inkább könyvterjesztőként jelentünk meg a könyvvásáron. Azon kívül, hogy Lövétei Lázár László József Attila-díjas költő lapozóját jelentettük meg a rendezvényre, az is egy célunk volt, hogy a marosvásárhelyi lakosoknak bemutassuk, milyen változatos készlettel várjuk a könyves üzletünkben. A nyolcezer címből másfél ezret vittünk el, úgy érzem, hogy bemutatónk nagyon jól sikerült, sok emberrel találkoztunk, rengeteg érdeklődő volt, így reményeket fűzünk a vásárhelyi boltunkhoz, amelyet a csíkszeredai mintára készült arculattal és a gyerekek számára kialakított játszósarokkal üzemeltettünk be” – tájékoztatott Tőzsér László.
A Székely Könyvtár sorozatát népszerűsítette a Hargita Kiadó
A Hargita Kiadó a Székely Könyvtár sorozatának szervezett bemutatót a vásárhelyi könyvvásáron. „Általában azt mondják, ha egy ilyen rendezvény végén egy kiadó költségvetési mérlege nullában jön ki, akkor számára sikeresnek mondható a könyvvásár. Mi túl is teljesítettünk, de nekünk főleg a részvétel volt a fontos, mert a Székely Könyvtár sorozatunknak szerettünk volna hírt verni” – emelte ki Lövétei Lázár László, a kiadó vezetője. Ők is érdeklődést könyvelhettek le, vásároltak is a sorozat köteteiből, illetve meg is rendelték jó néhányan.
Szász Cs. Emese, Szőcs Lóránt
Székelyhon.ro

Pallas-Akadémia: húszéves jubileum gyerekkönyvekkel
Hármas könyvbemutatóval ünnepelte alakulásának huszadik évfordulóját a Pallas-Akadémia Könyvkiadó. A Kájoni János Megyei Könyvtár előadótermében Kozma Mária Régiségek Gyergyóból, Ferencz Imre Madárkirakat, illetve Kristó Tibor Kárász Karcsi, a csalihal című, főként gyerekeknek szóló köteteit mutatták be pénteken délután.
A rendezvényen a kiadót és a szerzőket Kopacz Katalin, a könyvtár igazgatónője köszöntötte, továbbá Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke kívánt sok sikert a szerinte székely termékeket előállító könyveseknek. Tőzsér József, a kiadó igazgatója jelentős könyvajándékot adott át a könyvtárnak, a kiadó több mint ötszáz megjelent címének háromnegyede most már a bibliotékából is kikölcsönözhető.
Kozma Mária úgy vélte, általában azt, hogy milyen is a gyermekirodalom, a felnőttek magyarázzák más felnőtteknek. A gyermekirodalom valódi élvezői, a gyerekek szintén a felnőttektől kapják ezeket könyveket, szóval általában nem ők válogatnak – jegyezte meg. Szerinte a jó gyermekirodalom titka abban rejlik, hogy minden íróban ott él tovább a gyermek, ezért sikerül olyan szöveget írni, amely a kicsiknek is tetszik.
Ferencz Imre szerint azok a jó gyermekirodalmi művek, amelyet gyermekként olvastunk, de felnőttként is visszaemlékszünk rájuk, és az illető köteteket le is vesszük a polcról újraolvasni. Kristó Tibor kifejtette, neki az egyik kedvence Rongy Elek, a példakép. Felhívta viszont a figyelmet annak a fontosságára, hogy ezekben a kötetekben olyan rajzok jelenjenek meg, amelyek kiegészítik, illusztrálják a szöveget. Kozma Mária könyvét Mezey Ildikó, a Kárász Karcsiról szóló történetet Csillag István, a madárhatározót pedig lelkes természetfotósok illusztrálták.
A bemutatott kötete kapcsán Kristó megjegyezte, hogy azóta kapott inkább kedvet a gyermekkönyvek írásához, mióta az unokái megszülettek. Az első ilyen gyermekkönyvének, A muzsikus manónak a sikerén is – mely 1996-ban jelent meg a művészeti iskola akkori középiskolás diákjainak illusztrációival, és hamar el is fogyott a könyvesboltok polcairól – felbuzdulva látott hozzá, hogy horgászélményeiből verses történetet faragjon, főleg, hogy pecázni általában a legnagyobb unokája is elkíséri. Ezért születhetett Kárász Karcsi, a csalihal című verse, mely amellett, hogy egyfajta halhatározó, egy kicsit a kisebbségi lét, sors, sőt a székelyek eredettörténete is benne rejlik
Ferencz Imre szerint, amikor a gyermekirodalom szerzője leül írni, fél szemét a gyereken tartja, a másikat pedig a felnőttön, hiszen általában a felnőtt a vásárló. Másfelől abban reménykedik az író, hogy ha ebben a korban megszeretteti az olvasást a gyerekkel, akkor felnőttként is könyvszerető lesz. Ferencz Imre elmondta, elsősorban a didaktikai szempontok vezérelték abban, hogy megírja a verses madárhatározót, itt „a verselést csak csomagolásnak szántam ahhoz, hogy a madár jellegzetességei, fő tulajdonságai megjelenhessenek, és persze könnyebben megjegyezhetők legyenek” – húzta alá.
Kozma Mária bevallotta, azért ír gyerekirodalmat, mert íróként ezt is szerette volna kipróbálni. Igaz, hogy általában a háttérben meghúzódik azoknak a mosolya is, akik számára ezek a művek születnek, de például az első, gyerekeknek szóló története, a Csillala mester írásánál még nem létezett ilyen valós személy, aki miatt tollat ragadott volna. Sőt, eredetileg nem is mesének, hanem abszurdnak szánta. Mivel a mese és az abszurd is a valóságot fejezi ki, létezik egy erős közös vonás bennük, de a mese egy elképzelt valóság, vagyis fikció. A Régiségek Gyergyóból kötetével kapcsolatban kifejtette, hogy ő mindig is imádta a történelmet, de nem a száraz adatok történelmét, amelyben csatákról, helyszínekről, hadvezérekről van szó, hanem amelynek főszereplője az egyszerű ember. Ez a könyv is azért született, hogy a gyermekek megismerjék a székely ember lelkivilágát és eredetmítoszait. A legendák alapján írt mesék talán még arra is ösztönözhetik a gyereket, hogy történész legyen – vélte a szerző.
Szőcs Lóránt
Székelyhon.ro,

Székely falutízesek, rituális szimbólumok
A magyar kultúra napjának egyik bevezető rendezvényeként két csíkszeredai szerző, Ambrus Tünde és Balázs Lajos mutatta be könyvét hétfőn délután a kellemes környezetű megújult Teleki Téka olvasótermében. A fennállásának huszadik évfordulóját ünneplő csíkszeredai Pallas-Akadémia Kiadó a bemutató megszervezésén kívül 39 könyvet adományozott a Tékának, s amint a jelen levő Tőzsér József igazgató elmondta, a kerek évforduló kapcsán 16 könyvtárat is megajándékoztak.
Lázok Klára, a Téka igazgatójának köszöntője nyomán a két, tartalmában értékes és külalakjában is vonzó könyv szerzőjét Nagy Miklós Kund ajánlotta a közönség figyelmébe. Bevezetőjében azt a szenvedélyes elkötelezettséget méltatta, ahogy a szerzők egy-egy székely településhez, Csíkszentmiklóshoz illetve Csíkszentdomokoshoz kötődve mondanak el fontos dolgokat a székelység múltjáról, jelenéről, s mindezek tükrében a jövő lehetőségeit is felvillantják.
Aki a múltját elfelejti, ne sírjon, ha őt magát is elfelejtik – Balázs Lajos szavait idézve így foglalhatnánk össze a két könyv mondanivalójának, s a könyvek kapcsán elhangzott előadások lényegét.
Ambrus Tünde geológus a Pécsi Tudományegyetem Földtudományok Doktori Iskolájában megvédett disszertációjának anyagát közölte a Székely falutízesek /Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda/ című, több díjat is elnyert kötetben.
Székelyföldön a tízes településtörténeti és tájföldrajzi fogalom, a székely társadalomszervezés legkisebb egysége. A fertálynak is nevezett falurészt jelenti, amely a honfoglalás diktálta védelemre való berendezkedés és a természeti adottságok keretein belül alakult ki. A Székelyföldön a 13. századi letelepülés legkisebb hadi egységét képezte. A későbbiekben évszázadokon át meghatározta a helységek lakóinak életvitelét, életminőségét. A faluközösség alapegységeként a tízesek számos feladatot láttak el, közmunkát szerveztek, határpásztort állítottak, részt vettek a tűzvédelemben, erdőt, mezőt birtokoltak, kovácsműhelyt, malmokat működtettek, igazságot szolgáltattak, temetkezési társulataik, rózsafüzér-társulásaik voltak. Egy-egy hagyományos település légi fényképein ma is jól követhetők ezek a hajdani önálló egységek, amelyek az idők folyamán összenőttek egymással, de elnevezésük őrzi a régi önállóságot.
A könyvben a szerző a székely falutízesekkel kapcsolatos ismeretek mellett bemutatja, hogy ez a szerveződési forma milyen természeti és társadalmi tényezők hatására változott, fejlődött, őrződött meg vagy sorvadt el. Felhívja a figyelmet a globalizációra, amely ezeknek a közösségeknek a fegyelmét, gondolkodását, erejét veszélyezteti, másrészt pedig arra, hogy az örökségvédelemre alapozódó fejlődés szempontjából milyen lehetőségeket rejtenek. Továbbá arra is, hogy milyen kihívásokat kell felismerni, hogy a tízes szerkezete, bölcsessége, világnézete követendő modellt, esetenként a vidéki turizmus alapját jelenthesse. A rendkívül gazdag tényanyagot térképek, fényképek, grafikonok színesítik.
Balázs Lajos Rituális szimbólumok /Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda/ című könyve annak a négy évtizednyi kutatómunkának az eredménye, amelyet a csíki nagyközségben, Csíkszentdomokoson folytatott, s amelyből könyvek egész sora született. A szerző célja ezúttal az volt, hogy a csíkszentdomokosi rendkívül gazdag népi kultúrából, amely a magyar és az egyetemes műveltség olyan őstényeit őrizte meg, amire mások máshol már nem vagy csak alig emlékeznek, néhány egyedi, rituális szimbólumot beemeljen a tágabb nemzeti műveltségbe. Ezáltal a rituális szimbólumok felfrissítését, újratanulását segítse elő, amelyek egyre jobban elhalványulnak a modern világ tudatában. A sorsfordító szokásokat kutatva Balázs Lajos rájött, hogy ebben a körben a nyelv nem elég az események, gondolatok, vágyak és érzelmek kifejezésére. Szükség van a mítoszokra, a szimbólumokra, amelyek kapcsolatot teremtenek az ész segítségével össze nem köthető dolgok és jelenségek között.
E szimbólumok közül mutatott be néhányat előadásában a szerző. Először is a gyertyát, amelynek más-más jelentése van a születés, a házasságkötés, a halál, temetés során. Lehet a felemelkedés szimbóluma, elővetítheti a házasság minőségét és jelezheti a nemi készenlét állapotát is. A Csíkszentdomokoson gyűjtött és a Kárpát- medencében ismeretlen beavató rítusok egyikében a haldokló ember gyertyával való megkerítése a lélekértelmezés magas fokára vall. Beszélt a fenyőről, amely a lakodalmas házon a növekedést, a felfele törekvést jelzi, a halott "lakodalmán" visszatört felső ágával és fekete szalagokkal díszítve a kettőbe tört élet szimbóluma. Lakodalmi betétként, az úgynevezett perec lakodalmán a kenyérbe szúrt fenyő a menyasszony és vőlegény szexuális összekapcsolódásának jele, amiről hajdanán szégyen volt nyíltan beszélni.
Nemcsak nyelvében él a nemzet – állítja Balázs Lajos. A nyelvnél sokkal erősebb sajátos szokás- és rítusrendszere. Ennek ábécéjét pedig úgy kell ismerni, mint a beszélt nyelv jeleit, s minden közösség, minden nép nemzeti értékének kell tekinteni.
A rituális szimbólumok, a szimbolikus jelek tiltott és békés időben is "képesek felismerhetővé tenni egy közösséget". Ezt a szerepet tölti be napjainkban a székely kapu, amely régi jelentése – a belső és külső világ elkülönítése – helyett ma egy nemzeti közösség jelképévé vált – hangzott el Balázs Lajos előadásában a sok érdekes szimbólum magyarázata mellett.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely),

Pallas Akadémia-könyvadomány a könyvtáraknak
A Pallas Akadémia könyvkiadó április 1-jén lesz húsz éves, amit rendezvénysorozattal ünnepel. Tőzsér József, a kiadó igazgatója elmondta: a kiadó vezetői úgy határoztak, hogy az író-olvasó találkozók mellett minden településen, ahová ünnepi rendezvényeikkel megfordulnak, a könyvtáraknak nagyobb könyvadományt adnak át azokból a kiadványokból, amelyek 2000 és 2010 között jelentek meg. A könyvtárak 165 címből választhatják ki azt, amit érdekesnek tartanak, de nem tudtak megvásárolni. Csíkszeredában 54 címet választottak, Marosvásárhelyen 49-et, mondta Tőzsér a maszol.ro-nak.
Az akciót Gyergyószentmiklóson, Gyergyóújfaluban, Gyergyóremetén, Ditróban folytatják, majd Kolozs megyébe mennek, illetve más Maros megyei településeket is felkeresnek.
Tőzsér József a maszol.ro-nak elmondta, minden könyvtár a saját profiljába illeszkedő köteteket választ, így a Teleki Téka például inkább művészeti, irodalom- és művészettörténeti, valamint történelmi tematikájú könyveket választott, a falusi könyvtárak többnyire szépirodalmat, a különböző városi könyvtárak mindent, hiszen a profiljukba több minden belefér.
A felajánlást úgy az öt, mint a tíz éves évfordulón is megtette a Pallas Akadémia könyvkiadó, kisebb könyvadományokkal, egy-két könyvtár számára. „Úgy láttuk, hogy a könyvtáraknak, főleg a községi könyvtáraknak nincs pénzük, nem kapnak támogatást a könyvvásárlásra. Jóval több címet választ egy falusi könyvtár, mint egy városi. Ez azért van így, mert nincs semmijük. Olyan könyvtárban is jártam, amely 1989 óta nem kapott új könyvet" – mondta Tőzsér.
A köteteket mindenhol egy-egy ünnepség keretében adják át, meghívják a polgármestereket is, akik remélhetőleg a továbbiakban a könyvtárakról is gondoskodnak majd.
Maszol.ro,

Három kötet felnőtteknek
Albert Ildikó Örökzöld tabuk, Ambrus Tünde Székely falutízesek és Balázs Lajos Rituális szimbólumok című legújabb köteteit mutatták be január 29-én, kedden este a gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton Múzeumban. A Pallas–Akadémia Könyvkiadó huszadik születésnapja és a Magyar Kultúra Napja alkalmából szervezett rendezvénysorozat utolsó állomásán Kozma Mária író, szerkesztő beszélgetett a szerzőkkel.
„Meggyőződésem, hogy a helyi közösségek bevonásával vissza kell nyúlnunk a múltba” – fogalmazott Ambrus Tünde, majd arról mesélt, hogy a tízesek jelenlegi válsága késztette tulajdonképpen a könyv megírására. Szólt arról is, hogyan vannak jelen a falutízesekben az igazi közösség hatalmas erejét is adó kút-, forrás- és hídközösségek. Szintén fontosak az esztenatársaságok, a kalákamunka, a rózsafüzér-társulatok, a tízesbirtokok, közbirtokosságok. „Célom, hogy az örökséget átsegítsem a XX. századból a XXI. századba” – mondta Ambrus Tünde néprajzkutató. „A székely falutízesek történelmi múltunkba ágyazódó hagyományával, kialakulásával és fejlődésével, gazdasági jelentőségével, jelenünk értékrendjébe való illeszkedésével foglalkozik e kötet. A szerző a falutízes jellegzetességeinek feltárása mellett megfogalmazza azokat az iránymutató szempontokat is, amelyek lehetővé teszik, hogy ez az ősi modellértékű szerveződés a modern élet, az intézményesített gazdaságtervezés élő és hatékony része lehessen napjainkban is” – olvasható a könyvről a kiadó honlapján.
Dr. Balázs Lajos egyetemi tanár négy évtizedes néprajzi kutatómunkája során megjelent tanulmányaiból válogatott a most megjelent Rituális szimbólumok a székely-magyar jelképkultúra világából című kötethez. „Aki a múltját elfelejti, az ne siránkozzon, hogy őt is elfelejtik” – indította a beszélgetést Balázs Lajos. „Valós részei vagyunk a magyar nemzetnek, és erre tanúként hívhatjuk a rituális szimbólumainkat” – mondta a szerző, majd kiemelte a gyertyaláng rejtett tartalmát, üzenetét. A székely kapu szerepéről és árucikké való válásáról is szólt, illetve a nemzet kenyere mint az együvé tartozás tudatának egyik formájáról is mesélt.
„A szabályok, hagyományok, törvények be nem tartása káoszhoz vezet” – mondta, és példának hozta fel azokat, akik ellenszegültek, nem tartották be törvényeket. Őket megrovással, megvetéssel is szankcionálták. Egy ilyen eset akár generációkra is kihatott, a leszármazottaknak is viselniük kellett a stigmát. „A Rituális szimbólumok az emberi sorsfordító szokások monográfiája, a paraszti társadalom szervező, irányító, szabályozó, rendtartó, akár »alkotmánynak« is nevezhető kultúrájának foglalatai” – olvasható a kötetről.
Albert Ildikó pszichológus Örökzöld tabuk című legújabb kötete a jelennel foglalkozik, szerinte: „tiltások egész sora szabályozza életvitelünket”. Mint írja, „kerüljük, átnevezzük, igyekszünk nem észrevenni vagy nemlétezővé tenni az elmegyógyászati, a lelki, a faji és a nemzetiségi kérdéseket, a fogyatékosságot, az alkoholizmust, a kereseti forrásokat, a jövedelmünket és számtalan egyéb jelenséget”. A bemutatón szólt az ideális énképről, majd az önbizalomról és túlzott önbizalomról, amikor nem ismerjük a fékeket, mint mondta, XXI. századi e jelenség, és sokan be is „futottak” a túlzott önbizalommal. A státusszimbólumra térve több példával is érzékeltette a „meg kell mutatnom, én vagyok a főnök” jelenséget. „Miközben közös Európáról, nagy összeölelkezésekről és felemelkedésekről papolunk, egyre kevesebb oldalunkat mutatjuk meg, és egyre kevesebb dolgunkról vagyunk képesek őszintén, nyíltan beszélni.” Nos, a könyv e problémára adható válaszok keresésében nyújt fogódzót.
A szerzők a megjelent köteteik kapcsán kapott több visszajelzést is megosztottak a jelenlévőkkel. A könyvbemutatót követően a Pallas–Akadémia Könyvkiadó igazgatója, Tőzsér József az ajándéknak szánt köteteket adta át a Tarisznyás Márton Múzeum igazgatójának, Csergő Tibornak.
Baricz Tamás Imola
Székelyhon.ro,

Versek és térbirtoklás (Húszéves a Pallas-Akadémia Könyvkiadó)
Az április elsején huszadik születésnapját ünneplő csíkszeredai Pallas-Akadémai Könyvkiadó tartott tegnap író-olvasó találkozót a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár olvasótermében, illetve annak vezetője, Tőzsér József könyveket ajándékozott az intézménynek.
Három szerző ismertette a kiadó által megjelentetett kötetét, Bogdán László, Ferencz Imre és Markó Béla pályáját Sarány István, a kiadó szerkesztője vázolta, a költők verseikből olvastak fel. Bogdán László meseregényének harmadik változatát ismertette: a Münchhausen báró kalandjai a Mélabús Tornyok Városában című műve kalandregény, stilárisan pedig hódolat Krúdy Gyula előtt. Ferencz Imre fotókkal illusztrált „verses madárhatározójáról” beszélt, Madárkirakat kötetét természetközelben, Hargitafürdőn írta, s „a kiadó szerint sikerkönyv lett belőle”. Kié itt a tér című, politikai, közéleti írásait összegyűjtő könyve kapcsán Markó Béla megjegyezte, annak címe Erdély jövőjével kapcsolatos politikai krédójára utal. A térség két nemzetének történelmi szembefeszülését említve úgy fogalmazott: a könyv egyfajta válasz is: „nem a miénk, nem a tiétek, hanem közös, olyan értelemben, hogy Erdély egy vagyonközösség tárgya kell legyen (...), de nem vagyok biztos benne, mindannyian jól megértettük, hogy a tér birtoklására adott válasz nem vagy-vagy hanem is-is”.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Húszéves a Pallas-Akadémia könyvkiadó
Beszélgetés Tőzsér Józseffel és Kozma Máriával
Köszöntjük a húszéves Pallas Akadémia könyvkiadót. Tőzsér Józseffel és Kozma Máriával, az alapítókkal és vezetőkkel a kiadó művészeti kiadványairól beszélgetünk.
– Erdélyország az elvándorlás, a gazdasági nehézségek ellenére még mindig hatalmas alkotó potenciál. Ráadásul folyamatosan megújul. A világon mindenhol, minden évezredben, minden században éltek olyan emberek, akik minden körülmények között művészettel foglalkoztak, hát itt is élnek, méghozzá szép számmal.
A Kriterion Könyvkiadó kiadványai színvonalat jelentenek, az országban 1945 óta először Veres Péter Erdélyi Művészetével jelenik meg magyar nyelvű művészeti lap. Mik voltak az előzmények, mik voltak a pótolandó hiányok, mire vállalkozott a Pallas-Akadémia Könyvkiadó, amikor a Műterem-sorozatot kitalálta, elindította?
Kozma Mária: – 1990 elején Erdély egyik jelentős egyházi személyiségének panaszoltuk: Jaj, mi lesz velünk, Erdélyből kitelepedett, elment a magyar értelmiség színe-java. Mosolyogva (hittel) válaszolt: a színe lehet, hogy elment, de a java maradt. Persze, lehet ezzel vitázni, most is, de valahogy jobb érzés, derűlátóbb, ha ezt hisszük.
Kiadói szerkesztőként – és nem utolsósorban gyakorló háziasszonyként – egy régi, népi mondást is idézhetnék: szegény asszony vízzel főz. Sokat gondolkoztam e mondáson, mert nem vitattam a népi bölcsességet. Sejtésem szerint igen mély értelem – lehetséges értelmezés – húzódik meg mögötte: víz van – hát hogyne lenne! – s akkor a szegénység mögött is gazdagság rejtőzhet, csak észre kell venni. Elsőnek a vizet tesszük fel főni, s belevalót, ezt-azt, módunk szerint gyűjtögetünk, észrevesszük és megbecsüljük, amink van, a természet még ma is készséggel adakozik. De nem folytatom, mert nem akarom ellaposítani a gondolatot, hiszen éppen az a csodálatos az ilyen ősi szólásmondásokban, hogy önmagukban többet fejeznek ki, mint a róluk szóló magyarázatok tízei. És remélem, e hasonlattal nem sértettem meg sem a háziasszonyokat, sem szerzőinket, sőt támogatóinkat sem, mindazokat, akik „a vizet” s a belevalót hozzák, adják.
Hiszem tehát, hogy az ember bámulatos túlélő képessége, erkölcsi felelősségérzete, elhivatottsága (ez nem mindig esik egybe a tehetséggel, mert sokkal több annál) olyan többletet hoz létre, amely megküzd a nehézségekkel. És hogy „férfiasabb” bölcsességekkel támogassam ezt az elvet: egy vesztett csata még nem vesztett háború. Ezek a túlélési csaták azért is nehezek, mert nem ellenségekkel vívunk – igaz nem is mindig a barátainkkal, bár az is megesik –, és ma konkurenciának, pályázati lehetőségeknek nevezik.
Mindez természetesen nem vonatkozik az alkotómunkára. A karrierépítési tevékenység „technikáit”, a „hajlik, amerre a szél fúj”-féle festést, szobrászkodást, írást nem sorolom ide. Az egyéni alkotási „láz” legigazibb megfogalmazását Csíkszentmihályi Mihálynál találtam meg (a Flow-ra gondolok): „A festőművészt figyelve munkája során nagy hatást tett rám, mennyire elmerül abban, ami a vászonon formát ölt. Szinte a transz állapotába kerül, miközben azzal küzd, hogy látomását valóra váltsa...” És – teszem hozzá – közben biztosan nem érdekli az elvándorlás, a gazdasági nehézségek és hasonlók. Sőt: az alkotás folyamatának átélésében nem a „siker”-nek, hanem csakis a sikerüljön!-nek van jelentősége. A „sikerült, amit megálmodtam” lesz aztán előzménye a sikernek.
Tőzsér József: – Ha a kiadónk szempontjából a művészeket bemutató könyveink kapcsán sikerről és előzményről beszélünk, akkor kezdetben a ’80-as évekbeli Kriterion Könyvkiadó kortárs művészeket bemutató kismonográfia-sorozata volt a példakép. Megszületett tehát a Műterem-sorozat, amelyben 37 kötet jelent meg. Önmagában egy-egy kötet nem túl vastag, inkább csak katalógusként, mondhatni, jelzésszerűen beszél az adott képzőművészi életpályáról, de sorozatként annál fontosabb, mert egységében képet ad a kortárs erdélyi képzőművészet jellegzetes törekvéseiről, ezek anyagba formálásáról, irányairól, stílusváltásairól, alakjairól. Ide persze, nem illettek a klasszikusaink, mint Nagy Imre, Márton Ferenc, Nagy István, Köllő Miklós, Kós Károly, akiknek lezárult életművéről már nem tízoldalas műelemzést, hanem monográfiát illik írni. E két sorozat mellett aztán elindult a harmadik is, az Élet-Jelek című (eddig 5 kötete jelent meg), amelyben olyan képzőművészek szerepelnek, akiknek életműve még nem zárult le, de jól meghatározhatóan kiteljesedett. Gyorsan hozzáteszem, hogy ez nem jelent valamilyen minőségi megkülönböztetést a két sorozat között. A Műterem-sorozatban szereplők mindegyike lehetne az Élet-Jelek főhőse is.
– Amit „magyar művészetnek’” nevezünk, soha nem volt egységes, külön tárgyalandó, sokszor magukban is nehezen megközelíthető szigetekből épül fel. Hogyan, milyen – helyi és összmagyar – szempontok szerint alakulnak a kiadói tervek?
K.M.: – Gyakran megfeledkezünk arról, hogy a művelődési intézmények (könyvkiadó, kiállítási galériák, műtárgy- és könyvkereskedelem, könyvtár, színház stb.) legfőbb feladata nem az alkotás, hanem a közvetítés. Másrészt igaz, hogy a modern, igényes közvetítés egyáltalán nem zárja ki, sőt egyenesen feltétellé, kívánatossá teszi a közvetítést segítő alkotómunkát: a könyv nyomdai kivitelezése, reklámozása, egy kiállítás környezete stb. De, ismétlem, elsőrendű feladata a közvetítés alkotó és befogadó között. Ez a munka hasonló elhivatottságot követel, mint maga az alkotás, de bizonyosfajta szerénységet, sőt névtelenséget is jelent. Statisztikai felmérések igazolják, hogy az emberek többsége – kivéve persze a kevés vájt fülűt – ritkán jegyzi meg a kiadó nevét, még kedvenc könyvének kapcsán sem. Talán sok más – legfőképp anyagi – vonzat mellett ezért is szoktak áldozatos munkát emlegetni a könyvkiadással kapcsolatban.
– Mindemellett nagyon nagy célt tűzött maga elé a kiadó: szellemi térképet adni Európának erről a részéről, amelyet több tudomány szakirodalma „etnográfiai csoda”-ként emleget?
K. M.: – Cél és áldozatos munka szorosan összefonódik, fölerősíti egymást. Ilyenkor jó a könyv, sikeres a könyvbemutató, a kiállítás... illetve hát ott van útvonala a szerzőnek azon a bizonyos szellemi térképen. Van azonban úgy, hogy hiába a cél és hiába az áldozat, el kell fogadni a „csatavesztést”: ismert a szerző, jó a könyv, de valamiért nem sikerül elindítani az úton.
T.J.: – Gyergyóalfalviként persze a szülőfalum jut eszembe: valóban „etnográfiai csoda” a gyergyóalfalvi képzőművészek kirajzása. 17 profi képzőművészről tudunk (a jó amatőrökkel ez a szám 20-23-ra emelkedik) és erre a számra, földrajzi határra tulajdonképpen nincs is ésszerű magyarázat.
– A monográfia-írásnak megvannak a maga több évszázados szabályai, a filozófiák, az elemzésmodellek a sajátosság feltárásáról beszélnek – ha egymás mellé tesszük a sorozat köteteit, határozott arcél áll össze. Történt már valamilyen önértékelés?
T.J.: – A sorozatok, elemző, összefoglaló jellegű munkák mindig kiemelt helyet foglalnak el egy kiadó arcélének megrajzolásában. Hogy példát mondjak! Fontos sorozatunk a maga több mint félszáz könyvcímével – ezek közül sok két- vagy háromkötetes – az erdélyi tudományosság (történelem, művelődés-, irodalom-, neveléstörténet, nyelvészet, filozófia, esszé) múltjának és jelenének egy-egy szeletét tárja elénk. A sorozat címe is beszélő: Bibliotheca Transsylvanica. És egy érdekesség az Erdély hegyei-sorozatunkról, amire kiadás, szerkesztés közben döbbentünk rá, de az olvasók is felfigyeltek arra, hogy a turisztikai terep leírása telis-tele van ősi hegy-, völgy-, patak-, erdő-, dűlő- és határnevekkel, ami kiindulópontja lehet nyelvészeti tanulmányoknak, alapul szolgálhat további gyűjtéseknek.
K.M.: – A monográfia-szerzők tolla és képzelete írás közben nem kószálhat szabadon. Fegyelemre szoktatja, határok közé szorítja mind a „tárgya”, mind pedig a felhasznált adatok, tények elemzése. Nem írhat lexikoncímszót, szakmai beszámolót, de életregényt sem. Olykor még az is megesik, hogy nem is írhat meg mindent, amire kutatásai közben rábukkant. És mégis: mindezeknek mind benne kell lennie a műben, mert csak így lesz hiteles, olvasmányos és „életszagú”. Nagyon nehéz műfaj. Híres-neves, kiváló művész-személyiségekről írni már önmagában embert próbáló feladat, csak erős empátiával, mélyreható tudással és szakmai alázattal lehet nekifogni.
– Könyvkiadáshoz nincs pénz, ugyanakkor mindenre lehet szerezni, óriási összegek folynak el badarságokra, tévéhíradók közlik, hogy hatalmas összegek tűnnek el. Ez a három az első premissza, amelyből kiindulhatunk – és mindegyik első. Hogy aztán rögtön semlegesítik egymást, külön történet. Ilyen körülmények között, amikor szerkesztőségek, kiadók szűnnek meg, hogyan lehet fenntartani a reprodukciók miatt különösen költséges sorozatot?
T.J. – Nagyon nehezen. A kiadói munka jó részét a pénzszerzés teszi ki: pályázunk, pályázunk és pályázunk, apránként próbáljuk előteremteni egy-egy kötet nyomdaköltségét. Ami a művészkönyvek esetében nem kis összeg. De azt kell mondanom, hogy bizonyára nem a pénz kevesebb, csak az a hajlandóság csökkent, ami azt a kultúrára szánná. De ha jól megkeressük, találunk forrásokat, még ha azok száma mind kevesebb is, és hozzáférhetőségük is nehézkesebbé vált.
– Min dolgoznak most? Mik a kiadó idei tervei?
T.J.: – Készül a gyergyóalfalvi művészek hosszú sorát megnyitó Ambrus Imre életét és munkásságát bemutató monográfia az Élet-Jelek sorozatban. A kötet szerzője Wagner István, akinek hasonló sors jutott, mint Ambrus Imrének, mindketten elhagyták Erdélyt, Magyarországon keresve boldogulást, szakmai kiteljesedést. Ugyanakkor készül a Fekete József szobrászművészt bemutató monográfia Gazda József tollából, Nagy Miklós Kund tollából Puskás Sándor szobrászművészt bemutató monográfia. A Műterem-sorozatban Nagy Miklós Kund szerkesztésében Sajgó Ilona grafikus, Csutak Levente szerkesztésében Simó Enikő festőművész, Szücs György szerkesztésében pedig Biró Gábor festőművész és Józsa István szerkesztésében Suba László szobrászművész életét és munkásságát bemutató kötetek készülnek.
Idén áprilisban lesz 20 éves a kiadó. Az eseményt már a Magyar Kultúra Napja alkalmából szervezett rendezvénysorozaton megünnepeltük több helyen. S hogy más is részesüljön örömünkben, könyvadományokat nyújtottunk át több városi és községi könyvtárnak. Tehát születésnapunkon mi ajándékoztunk, s folytatjuk az ajándékozást.
JÓZSA ISTVÁN
Szabadság (Kolozsvár),

Pallas-Akadémia – 20
Írtunk már a jeles csíkszeredai könyvkiadó 20. évfordulójáról, hiszen április elsejei születésnapjukat egész rendezvénysorozattal ünnepelték, és kiadványaikkal meg néhány szerzőjükkel találkozóik egyik leggyakoribb helyszínére, Marosvásárhelyre is eljutottak. Ajándékköteteik, amelyekkel jubileumi adományként számos könyvtárat, iskolát, kulturális intézményt megleptek, eljutottak a Teleki Tékába is. Az évfordulós események a múlt héten Hargita megye székhelyén csúcsosodtak, csütörtökön a nemrég felavatott Kájoni János Megyei Könyvtárban rendezett irodalmi est, péntek délelőtt a Márton Áron Gimnázium dísztermében, délután a Nagy István Művészeti Szakközépiskolában lezajlott könyvbemutató és kiállításnyitó vonzotta a közönséget.
Kevés település mondhat a magáénak olyan szép, korszerű, új könyvtárépületet, mint amilyet Csíkszereda köszönhet a megyei önkormányzatnak. Kopacz Katalin igazgató joggal büszke rá, és konferenciatermükben örömmel látja vendégül az ilyen könyves rendezvényeket. Erre az alkalomra külön tárlatot is berendeztek, gazdagon válogattak a Pallas-Akadémia eddigi 570 kötetéből. Egész nagy falat betöltöttek a kiadó kiadványai. Látványként is szívderítő a sok pompás könyv, a szellemi töltet pedig, amit az olvasóknak felkínálnak, eléggé nem is méltatható. A könyvtáros házigazda nem is fukarkodott a méltatással. Borboly Csaba megyei tanácselnök köszöntője is bővelkedett elismerésben. A könyvkiadó főszerkesztője, Kozma Mária rövid visszatekintője, kiadótörténeti összefoglalója után a jelen levő szerzők, Ambrus Tünde, Balázs Lajos, Bogdán László, Egyed Ákos, Markó Béla, Mészáros Sándor, Nagy Miklós Kund és Sarány István sem hagyta ki mondandójából a csíki könyves műhely eddigi két évtizedének dicséretét. A Tőzsér József vezette Pallas-Akadémia, amely az utóbbi időben a Gutenberg kiadót, nyomdát és könyvesboltokat is működtető Tőzsér László közreműködésével is öregbíthette hírnevét, húsz év alatt a hazai magyar könyvkiadás egyik legnagyobb és legmegbecsültebb intézményévé, vállalkozásává lett. Bőséges, változatos, sok olvasói igényt kielégítő kínálatát nemcsak a kiállítás tükrözte, két átfogó katalógusból is képet kaphatunk erről. Az ünnepi esten Kozma Mária felvezető szavait követően megszólaló írók és köteteik ugyancsak e széles kiadói spektrumot érzékeltették. Ambrus Tünde, Balázs Lajos, Egyed Ákos a tudományosság, Bogdán László, Markó Béla a szépirodalom, Mészáros Sándor a határokon túli kitekintés és tényirodalom, Nagy Miklós Kund és Sarány István a művészetek és a publicisztika képviseletében mondta el gondolatait a jelenlevőknek.
Egy-két mondatban érdemes külön figyelmet szentelnünk a legfrissebb kiadói újdonságoknak. Egyed Ákos akadémikus sikerkönyvének bővített kiadása az előző változatnál is keresettebbé válhat. A székelyek rövid története a megtelepedéstől 1989-ig immár azt a sorsdöntő időszakot is felöleli, amely az 1918-1920-as hatalomváltozástól az 1989-es eseményekig mélységesen meghatározta a székelység életét, sorsának alakulását. Sőt, kitekintést nyújt az 1990 óta eltelt több mint két évtizedre is. A történész minden eddigi kötete sikerkönyvvé vált, ezzel sem lesz másképpen. Mint ahogy biztos igen sokan olvassák majd a diplomata Mészáros Sándor újabb visszaemlékezéseit is. Előző kötete, A pekingi követség regényes formában ismertetett meg a kínai valósággal, a távol-keleti óriás egzotikus mindennapjaival és a diplomatalét különlegességeivel, a mostani Csecsenföldön, élve vagy halva nem fikcióba csomagolva hozza elénk a csecsenföldi drámai valóságot, ez a személyesen megélt ottani realitás jól dokumentált, hiteles tükrözése. A szerző az 1994-ben kezdődött első csecsen háború idején az orosz–csecsen konfliktus rendezésére létrehozott EBESZ-csoport soros elnökeként figyelhette meg, tapasztalhatta a történteket, és teljesített békéltető feladatokat. Folytonos életveszélyben élt, sőt egy autóbalesetnek álcázott merénylet túlélője is. Visszaemlékezéseit gazdag képanyag teszi még szemléletesebbé.
Folytatódik a Kemény János-életmű-sorozat is. Új darabja a helikoni találkozók házigazdájának Víziboszorkány című regénye. A Kákoc Kis Mihály és a Kutyakomédia után ez is közelebb hozza a mai irodalombarátokhoz a Mecénás írói hagyatékát. A könyvtári találkozón vers is elhangzott. Markó Béla ismét megcsillogtatta költői erényeit. Rendkívül találó, pontos és kíméletlen látleletben fogalmazta meg mai drámai helyzetünkből adódó életérzéseinket, hangulatunkat.
Másnap a fiatalokat szólították meg a pallasosok. A Márton Áron Gimnáziumban a történelem, néprajz, helytörténet és az irodalom került terítékre, a Nagy István Művészeti Szakközépiskolában a kiadó művészeti könyveiről beszélt Kozma Mária. Ezek több sorozatban és sorozaton kívüli kiadvá-nyokkal olyan gazdagon próbálják pótolni a könyvkiadói hiányokat, hogy ilyen tekintetben egyik honi műhely sem versenyezhet velük. Kiállítással is illusztrálták az elhangzottakat. Botár László, Csillag István, Gaál András, Márton Árpád, Mezey Ildikó, Siklódy Ferenc és Zsigmond Márton alkotásaiból nyitottak tárlatot. A műveket az a Botár László festőművész ajánlotta a közönség figyelmébe, akinek a napokban Kisinyovban nyílt Fazakas Csabával közös kiállítása.
N.M.K.
Népújság (Marosvásárhely)

A tollat sohasem lehet letenni
Interjú Pomogáts Béla irodalomtörténésszel
Oldalakat venne igénybe, hogy minden tisztségét, díját, elismerését felsoroljuk. Sokan tudják, hogy az Anyanyelvi Konferencia elnökeként, a Magyar Írószövetség és az Illyés Alapítvány egykori vezetőjeként milyen gazdag tevékenységet fejtett ki, közben folyamatosan végezte, végzi kritikusi, irodalomtörténészi, tanári, szerkesztői munkáját, megjelentetett köteteinek a száma meghaladta már a százat. A jövőre 80. esztendejét töltő Pomogáts Béla a jelentős rendezvényekről sem szeretne lemaradni, amikor csak teheti, személyes részvételével, aktívan járul hozzá ezek sikeréhez. Az idei augusztus végén is ott volt Marosvécsen a Helikon–Kemény János Alapítvány által szervezett találkozón, irodalmi megemlékezésen. A 100 éve született Jékely Zoltánról tartott költőien ihletett előadást. Az alkalmat kihasználva, újabb köteteiről kérdeztük.
– Tudjuk, hogy végéhez közeledik a Magyar irodalom Erdélyben címen ismert, több kötetet kitevő irodalomtörténészi vállalkozása. Komoly erőfeszítést igénylő, időt emésztő munkáról van szó. Úgy is mondhatnók, hogy nagy fába vágta a fejszéjét.
– Örülök, hogy belevágtam a fejszémet ebbe a nagy fába, noha nem egészen a magam akaratából tettem. Régóta kísértett a gondolat, hogy egyszer összefoglalóan kellene beszélnem az erdélyi magyar irodalomról, hiszen hosszú ideje foglalkozom vele. Az első könyvem is Erdéllyel kapcsolatos, Kuncz Aladárról szól, 1968-ban jelent meg, és azóta legalább 30-40 könyvet írtam Erdélyről, illetve az erdélyi irodalomról. Ez a törekvésem tehát megérett már arra, hogy összefoglaló munkában is közzétegyem. Tőzsér József, a Pallas- Akadémia Kiadó igazgatója is így gondolta, és rávett, hogy készítsem el a szintézist. Három nagy, négy-ötszáz oldalas kötet jelent meg eddig, most tartok a negyediknél. Néhány hónapon belül ezt is befejezem. Nagyon remélem, hogy jövő tavasszal, legkésőbb a júniusi budapesti könyvnapokra eljut az olvasókhoz. Szerettem volna versenytársakat, sokszor el is mondtam, hogy várom az erdélyi irodalomtörténészeket, akikkel megosszuk ezt a munkaterületet. Személyesen fel is kértem rá Láng Gusztávot, Kántor Lajost, Cs. Gyimesi Évát és legutóbb Balázs Imre Józsefet, de nem kapcsolódtak be ebbe a munkába. Azért is akartam, hogy ne csak én írjak ilyen könyvet, mert én nyilván budapesti nézőpontból láttatom a megírandó jelenséget. Igaz, hogy gyakran járok Erdélybe, és jól ismerem az itteni irodalmat és valóságot, de akarva-akaratlanul mégiscsak egy ottani szemléletet képviselek, érdekesebb volna megírni az összefoglalót Kolozsvárról, Marosvásárhelyről vagy akár Sepsiszentgyörgyről szemlélve.
– Vajon mind a két szemlélet érvényes volna?
– Igen. Ugyanis az irodalomban nincs definitív megoldás. Annak idején Szerb Antal, a legsikeresebb magyar irodalomtörténet szerzője fejtette ki, hogy az irodalomtörténet-írás nem olyan, mint a fizika vagy a kémia, nem lehet végleges megoldást találni, bár még a fizikában sincs ilyen, hanem minden szerző a maga tapasztalata, élményvilága szerint fogalmazza meg a véleményét, ezért aztán több irodalomtörténet is elképzelhető. Egyébként annak idején, még a II. világháború előtt Magyarországon kétévenként jelent meg egy-egy magyar irodalomtörténet. Igen jeles szerzők írtak ilyeneket, például Schöpflin Aladár, Kozocsa Sándor, Pintér Jenő, Várkonyi Nándor, elképzelhető tehát, hogy egy irodalom története több nézőpontból is leírható, és ezért biztattam az erdélyi kollégáimat, hogy ők is tegyenek eleget a kihívásnak. Sajnos egyedül maradtam, nekem kell befejeznem ezt a vállalkozást. Sőt most, hogy rövidesen túl leszek ezen, szeretnék csinálni egy olyan egykötetes erdélyi irodalomtörténetet is, ami nem írókról szólna, hanem irodalmi áramlatokról. Eszme- és stílustörténeti fejezetek, összefoglalások lennének benne.
– Milyen visszajelzések jutottak el hozzád az eddig megjelent kötetekről?
– Nagyon elégedett lehetek, negatív kritikával egyáltalán nem találkoztam. És valóban jeles szerzők írtak nagyon szépen az eddigiekről. Láng Gusztáv több alkalommal is méltatta a könyvet, és tavaly Gyergyószárhegyen a szokásos írótalálkozón az én erdélyi irodalomtörténetem volt a téma, ott is jó vélemények hangzottak el.
– Nem feltétlenül a te köteteid kapcsán, időnként olyan véleményekkel is találkozhat az ember, hogy egyáltalán miért kell külön tárgyalni az erdélyi magyar irodalmat, amikor az az egységes magyar irodalom szerves része.
– Nézd, nekem is az a véleményem, hogy egy magyar irodalom van. Azonban minden irodalomról, a magyarról is elmondható, hogy van egy irodalom a maga értékrendje szerint, és van egy irodalom a maga intézménytörténete szerint. Egész más feltételek között bontakozott ki és élt az erdélyi magyar irodalom, amelynek Romániában kellett tevékenykednie, mint a felvidéki magyar irodalom, vagy az emigráció magyar irodalma, amely szintén más körülmények között működött. A szellemiségében is vannak különbségek. Régi meggyőződésem, hogy minden nagy irodalomnak, így a magyarnak is két nagy szellemi tartománya van. A franciáknál ez Észak- és Dél- Franciaország, a németeknél a porosz és a bajor terület, az olaszoknál észak és dél. Ezek elég nagy különbségeket mutatnak. Egy milánói író egész másképp tekint a világra, mint egy nápolyi. Ez nálunk is megvan, de nálunk nem észak–déli, hanem kelet–nyugati a tagolódás. Van a magyar irodalomnak egy nagy nyugati tartománya, ez a Dunántúl, amihez hozzá lehet kapcsolni azokat az írókat is, akik a Dunától északra születtek és írtak, például Jókai Mór jellegezetesen ide tartozik, a másik pedig Erdély, amelyhez ugyancsak hozzákapcsolhatók az alföldiek, hiszen az Alföld valamikor a Partium része volt, és nagyon sok szellemi szál kötötte össze az erdélyi magyar kultúrával. Különben nemrég jelent meg könyvem a dunántúli irodalomról is. Fontosnak tartom, hogy a magyar irodalomnak ez a táji, történelmi tagozódása megjelenjen a kutatás világában is. Így leszünk a teljesség birtokosai. Ez nem mond ellent annak az eszmének, miszerint egy magyar irodalomról van szó. Irodalmi vonatkozásban soha nem baj, ha több szellemiség, több hagyomány, több lelkiség mutatkozik meg együttesen.
– Érintettük az értékrend kérdését is. Az irodalomtörténész késélen táncol olyankor, amikor időben egész közel kerül a saját korához. Ezzel a problémával nem szembesültél?
– Dehogynem. Eddig is voltak olyanok, akik elégedetlenkedtek amiatt, ahogyan felmenőiket tárgyaltam valamelyik írásomban vagy könyvemben, esetleg amiatt, hogy nem szenteltem nagyobb terjedelmet nekik. De most, amikor valóban szép számban a kortársak is sorra kerülnek, könnyen előfordulhat, hogy szembejön velem egy erdélyi író Kolozsváron vagy Csíkszeredában, és kérdőre von, miért csak két vagy három sorban foglalkoztam vele. Lelkileg ilyesmire is fel kell készülnie annak az irodalomtörténésznek, aki ilyen kortársi területre merészkedik.
– Miközben a Magyar irodalom Erdélyben zárókötetének készültét taglaltad, újabb lehetséges köteteket, terveket is körvonalaztál. A tollat sohasem lehet letenni?
– Nem bizony. Ha az ember dolgozik, az életben is tartja. Régi meggyőződésem, hogy az élet akkor fejeződik be, amikor a munka. Vannak még terveim. Mint mondtam, el szeretném készíteni az erdélyi magyar irodalomtörténet egykötetes változatát. És éppen a napokban jelent meg itt, Erdélyben két általam összeállított kötet. Az egyik Kuncz Aladár irodalmi tanulmányait tartalmazza, a másik Reményik Sándor erdélyi verseinek egy kisebb gyűjteménye, mindkettő a Pallas-Akadémia Könyvkiadó újdonsága. Nem tudok tétlenül ülni, évente hat-nyolc kötetem jelenik meg, ezek között vannak szöveggyűjtemények is. Ilyenekre is szeretnék sort keríteni a jövőben is. Hogy példát is adjak, az egyik budapesti kiadónál van egy Metamorphosis Transylvaniae című sorozatom, a XX. századi erdélyi magyar történelem nagy változásait dokumentálja. Nem én írom a könyvet, szépirodalmi művekből és történelmi dokumentumokból válogatok, és alapos, terjedelmes bevezetővel látom el. Eddig megjelent a trianoni eseményekkel, az Észak-Erdély visszacsatolásával foglalkozó könyv, és pár hónapja látott napvilágot az 1916-os román hadba lépés, az erdélyi katonai betörés sajátos monografikus krónikája. Nagyon érdekes és rendkívül fontos anyagokat sikerült ehhez találnom és közzétennünk. Az ilyen jelentős dokumentumgyűjtemények megérdemlik, hogy az ember időt, energiát áldozzon rájuk.
– Jusson belőlük minél több neked a következő években is!
N.M.K.
Népújság (Marosvásárhely)

Elhunyt Tőzsér József
Életének 69. évében október 7-én, hétfőn elhunyt Tőzsér József könyvkiadó.
A Pallas-Akadémia alapítója Gyergyóalfaluban született 1945. január 19-én. Az elemi iskolát szülőfalujában, a középiskolát Gyergyószentmiklóson végezte. Több éven keresztül tanított Borzonton és Gyergyóalfaluban, majd a Szövetkezetek Hargita Megyei Szövetségénél könyvterjesztési szakértőként dolgozott. 1976 és 1993 között a Hargita Megyei Könyvterjesztő Vállalat kereskedelmi részlegvezetője, majd kereskedelmi igazgatója volt. Magyarországi partnerével 1993-ben alapította meg a Pallas-Akadémia Könyvkiadót. Később a Pallas-Akadémia különvált, de megmaradt a legnagyobb erdélyi magyar könyvkiadónak.
Tőzser József négy évvel ezelőtt vonult nyugdíjba, de a kiadó munkájában továbbra is aktív maradt. Munkásságát számos elismeréssel jutalmazták. 1997-ben Gyergyóalfalu díszpolgára lett, 1998-ban pedig Csíkszereda önkormányzata Pro Urbe-díjjal jutalmazta. 2003-ban a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjével tüntették ki. 2005-ben az Erdélyi Riport folyóirat Aranyalma-díját kapta meg. 2010-ben az EMKE Szolnay Sándor-díját adták át neki a művészeti könyvek kiadásáért.
székelyhon.ro

A könyvkiadó halála
– Emlékezés Tőzsér Józsefre –
Az irodalom, a magyar irodalom is, nem csak az írók és az olvasók ügye. Ott vannak azok a szorgos, nemegyszer személyes áldozatokat vállaló intézmények és személyiségek is, akik testet adnak annak a lelki összeköttetésnek, amely az író és az olvasó között létrejön. Nélkülük nincs irodalmi élet és nyilvánosság – nélkülük nem lehetséges az a párbeszéd, amely a nemzeti kultúra rendszerét szabályozza. A könyvkiadóról mint nagyon is gyakorlatias, mégis szinte legendába illő személyiségről beszélek, és a magyar művelődés történetében, hála Istennek, nem egy ilyen akad. Tőzsér Józsefről beszélek, aki a magyar végeken, történetesen Csíkszeredában szolgálta az erdélyi magyar irodalom, a magyar kultúra ügyét. Versesköteteket, regényeket, irodalmi és történelmi szakmunkákat, művészeti albumokat juttatott el nemcsak Erdély magyar olvasóihoz, hanem mindannyiunkhoz, akik számára a magyar nyelv és művelődés szakrális fogalmat jelent, nem ritkán életük értelmét jelenti.
Mint erdélyi (és magyarországi) könyvek terjesztője kezdte pályáját, nem ritkán a romániai zsarnokság rendelkezéseivel szembefordulva, ez kétségtelenül emberi bátorságot és nem ritkán székely találékonyságot kívánt. A nagy történelmi átalakulások után hozta létre kiadóját, a mára legendássá vált csíkszeredai Pallas-Akadémia könyvkiadót. Nemcsak erdélyi írók és tudósok műveit kínálta fel az olvasónak, hanem magyarországiakét is, nem jelszavakban, hanem a köznapi gyakorlatban képviselve a "nemzetegyesítés" szellemi stratégiáját. Igaz, különösen az utóbbi néhány esztendőben mind kedvetlenebbül segítette ebben a budapesti művelődéspolitika. Ő mindazonáltal töretlen bizalommal, fáradhatatlanul szolgálta az erdélyi magyar könyv ügyét és tett eleget annak az íratlan erkölcsi követelménynek, amelyet kultúránk, irodalmunk nemzeti egysége jelent.
Halála korai volt és váratlan: vasárnap este kellett volna Budapestre érkeznie, útközben érte a halál. Naplója, jegyzetfüzete tele volt tervekkel, súlyos betegséggel küzdve is mindig vállalta és végezte az önkéntes szolgálatot. Mintha manapság már nem a dísztribünöknek, a politikai ünnepélyeknek, hanem elsősorban a köznapoknak volnának hősei.
Pomogáts Béla
(Megjelent a Hargita Népe 2013. október 8-i számában)
Népújság (Marosvásárhely)

Ambrus Attila: Elszólíttatott az Igevárba
Életem Neki köszönhetően is fonódott össze a könyvekkel. (Erről – ma már sokan úgy vélik – inkább szégyenkezve hallgatni kellene, mert világnak rongya lett a könyvtár.) Együtt néztük 1977-ben egy fekete-fehér tévén a Bajnokok Európa Kupájának döntőjét: édesapám, nagybátyám, Tőzsér Jóska és én. Azaz három Bayern München drukker és én: a Liverpool szurkoló, aki Benedek Eleket olvasva lett aznap este azzá, mert az erősek oldalán harcolni nem virtus… A félidőben a Tőzsér-posta – akkor már országszerte ismert – működtetője jókedvében felajánlotta, ha a Pool nyer, elküldi nekem a sokak által áhított, de csak kevesekhez eljutó Új Magyar Lexikon hét kötetét. Édesapám pedig vállalta, hogy egyösszegben kifizeti annak az árát. Győztek a Vörösek, s nekem azóta, 1977 óta jár a Tőzsér-posta.
Hozza a jobbnál jobb könyveket, azokat, amelyek Erdélyről, rólunk szólnak, nem hamisan, mint az anyaországi tucatkiadványok, hanem felelősen, ahogyan az immár könyvkiadóvá lett Tőzsér Jóska által megválogatott szerzőktől elvárható.
Hirtelen rádöbbenek, hogy önkéntelenül, de nem véletlenül elvétettem az előző mondatban az igeidőt. Nem jár, már csak járt a könyvposta. Mert jött a hír: Tőzsér József… nincs többé közöttünk. Fojtogat a könny és erőt vesz rajtam a borúlátás. Az a borúlátás, amellyel Vörösmarty Mihály óta folyton kérdezzük magunktól és másoktól: ment-e a könyvek által a világ elébb? Firtatjuk, hogy vajon Stendhalnak igaza volt-e, valóban vannak-e azok a kevesek, akik boldogok, ha olvasnak? Hajlamosak vagyunk, a világnak a nyomorát nap nap után megtapasztalva, szomorúan summázni: a világot más elvek vezérlik, mint a szellem és az erkölcs emelkedettsége, amelyet könyvekbe zárnak a javíthatatlanul naiv értelmiségiek.
Van – ismét igeidőt vétettem! –, volt azonban valaki, aki azt állította, hogy a Székelyföldnek egyik szögletén megbizonyosodhattunk a könyvek hasznáról. Pomogáts Béla, az erdélyi magyar irodalom és szellemi élet avatott ismerője szerint éppen a kisebbségi sorsban és különösen Erdélyben lehet érzékelni azt, hogy a könyvek milyen meghatározó módon viszik előre a nemzeti közösség ügyét.
Az erdélyi magyarság történelmét szemlélve joggal feltételezhetjük, hogy a világ valójában nem a fegyverek, nem az uralkodók és pártvezérek, nem a köztéri szónokok és a politikai manipulátorok által, hanem a könyvek révén ment elébb.
A magyarországi irodalomtörténész szavaiban leginkább az erdélyiek kételkedhetnek. Erdélyben a könyvkiadás sohasem volt jövedelmező üzlet, mint például az Egyesült Államokban. Nemcsak a poéták bolondok, de az is őrült, aki könyvkiadásra adja a fejét Transsylvaniában – mondják sokan még ma is, akiknek csodálattal vegyes szánó vélekedését nem változtatja meg Misztótfalusi Kis Miklós utóéletének hatása, sem Kós Károly vagy Domokos Géza példája.
Az azonban bizonyosság – Tőzsér József élete, munkássága példázza immár –, hogy lehet Erdélyben könyvet kiadni, mert kell. A könyvkiadás itt nem jó biznisz, hanem szolgálat. Könyvekkel szolgálni, akkor is, amikor a szappanoperák tragikáiról nevezik el ma már a gyermekeket a székelyföldi falvakban.
Az értelmiségi sohasem térhet ki a szolgálat alól, mert Csoma Sándor óta tudjuk, nem ő választja az utat, az út választja őt. Tőzsér József, a Pallas-Akadémia Könyvkiadó igazgatója már huszonnégy évesen, 1969-ben a könyvek terjesztésében találta meg szolgálatát. (Nem csoda, hisz azt mesélte, családi házuknak abban a szobájában látta meg a napvilágot, hol édesapja tekintélyes könyvtárát tartotta.)
A Tőzsér-posta – ahogyan Beke György író elnevezte az egyszemélyes intézményt – több ezer erdélyi magyarnak küldött el több millió könyvet, az erdélyi magyar szellemi elit gondolatait terjesztette alkalmas és alkalmatlan időben is. Terjesztette szűkebb hazájában, a Székelyföldön, de a moldvai csángók körében, a Zsil-völgyi bányászok közt, Ady Endre szülőföldjén, a hepehupás Szilágyságban, ahová – ha a Tőzsér-posta nem lett volna – nem jutott volna el a magyar szó, a Kriterion önazonosság megtartására késztető, azt lehetővé tevő kiadványai.
Hogy mekkora a könyv hatalma, azt a kommunista állambiztonság emberei bizton tudták, ők nem dilemmázgattak Vörösmarty soraival! Azt is Tőzsér József nyakába varrták, hogy valójában ő szervezte meg a Zsil-völgyi bányászlázadást, mert elküldte Petrozsénybe a lázító manifesztumot: Jókai Mór Fekete gyémántok című regényét...
És varrtak Tőzsér József nyakába fél év börtönt is. Amit le is kellett volna töltenie, ha nem lett volna a könyveknek barátja a Központi Bizottságban. Fazakas Jánosnak hívták...
Az idők változnak. Ma már senki sem hiszi el, hogy a könyv felszabadítja a kordában tartott vagy gúzsba kötött szellemet. A változó idők alkalmat szülnek és feladatokat rónak ki, így amikor az erdélyi magyar könyvkiadás a legnagyobb válságban volt, amikor a magyarországi lektorok azzal küldték vissza a nyomtatásra szánt erdélyi magyar könyveket, hogy olyan szó, hogy székelyharisnya nincs, csak férfi rövid zokni van, Tőzsér József belefogott a szent őrültségbe, a könyvek kiadásába.
A Pallas-Akadémia Könyvkiadó ma Erdély és – meg merem kockáztatni – a magyar szálláshely legjelentősebb könyvműhelyei közé tartozik. A legkiválóbb magyar költők, írók, történészek, társadalomtudósok, néprajzosok kiadója.
Való igaz, hogy a könyvkiadásból meggazdagodni nem lehet, de a Pallas-Akadémia vezetője, Tőzsér József szolgálatával azt példázta, hogy a könyvek által gazdagítani lehet egy egész közösséget. Vagy legalábbis megtartani.
Tőzsér József már nincs közöttünk. Az Úrnak szüksége lehetett egy jó postásra, mert a könyvek könyvének terjesztésével bizony bajok vannak, így szólította hűséges munkását. De a Tőzsér-posta, a könyvkiadó évtizedek alatt egybegyűjtött szellemi tőkéjét mindannyian örököltük. Nem szétosztanunk, hanem kamatoztatnunk kell azt!
Maszol.ro

Kockázatok
Csíkszeredában, 2003-ban, emlékkönyvet jelentettek meg az akkor 75 éves Domokos Géza köszöntésére. Ebben azt írja Kántor Lajos, Domokos Géza Esély című kötetéről szólva, hogy „minél több részlet tolul fel az emlékezetemben, annál inkább erősödik a véleményem: az Esély cím mellé oda kellene tenni a Kockázatot is. Azokról a kockázatokról is lehetne, kellene beszélni, amelyek a nyilvánosság mögött zajlottak. (…) 1989-ben már olyan idők jártak, hogy az ember nem törődött a személyes szabadságával, a változtatás elősegítése mindenek elé helyeződött. Csodával határos módon megúsztuk, csak jóval a fordulat után vallottuk be egymásnak, hogy rezgett a gatyánk. A mai zsákvarrók ezekről persze nem tudnak. Kívánom nekik, hogy ne jöjjön többet olyan idő, amikor a kockázat ilyen méreteket ölt.”
A fenti mondatokat azért idézem, hogy egyértelmű legyen: Kántor Lajos Domokos Géza kockázatai című könyve, amelyet a múlt héten mutattak be Kolozsváron, nem egyik napról a másikra született meg, hanem a szerzőnek legalább tíz esztendeje – de az is lehet, hogy jóval több ideje – már ott motoszkált a fejében.
A könyvet nem olvastam, minden bizonnyal előbb-utóbb hozzám is eljut, az újsághírekből annyit tudok, hogy a kötet jelentős részét kettőjük kapcsolata, levelezése teszi ki, és egyértelmű számomra, hogy a kor átélői, az erdélyi magyar értelmiség közép- és idősebb nemzedékei számára minden bizonnyal nem kevés izgalmat rejt a betekintés az egykori Kriterion könyvkiadó, több szerkesztőség és az éppen születőfélben meg felnövőben levő RMDSZ színfalai mögé.
Amikor Domokos Géza 2007-ben bekövetkezett halála után a családja megkért, hogy segítsek a hagyaték megmentésében, amelyet különösebb rendszerezés nélkül, csupán a biztonságra ügyelve sikerült a kolozsvári Szabédi-Házba eljuttatni, az ott igen áldozatos és kitartó munkával nyilvántartásba vett több mint tizenegyezer cím közül, menetközben, jónéhányat magam is elolvastam, és meggyőződésem, hogy Kántor Lajos időt feltáró, időt megőrző munkáját az elkövetkező esztendőkben még sokan folytatják, mint ahogyan már eddig is akadtak példák a közreadásra.
Mert ebben a hagyatékban – és Domokos Géza más címeken is megőrzött levelezésében – úgy tárul elénk a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveinek korrajza, az erdélyi magyarság szellemi javainak, közösségi létének megőrzéséért folytatott nem mindennapi és nem akármilyen eszközökkel megvívott küzdelem, hogy azt nem csupán történész rátekintéssel, rendszerezéssel és korszakolással, hanem korabeli dokumentumaiban is bárki számára olvashatóvá kell tenni.
A nagyközönség Domokos Géza sok-sok arca közül a memoárkötetek ellenére sem ismeri mindegyiket, a leggyakrabban csupán a Kriterion-igazgató – RMDSZ-alapító elnök – író-szerkesztő háromszögben helyezi el őt, és úgy gondolja, hogy ezzel már mindent tud róla. Mint írtam, nem ismerem részleteiben a friss Kántor-könyvet, de olvastam jónéhány olyan dokumentumot, amelyek igazolják, hogy milyen kemény, olykor fondorlatos taktikázó harcot vívott Domokos Géza, hogy az erdélyi magyarság néhány kiváló személyiségét és munkáját megmentse az önkénytől. Minderről visszaemlékezéseiben ő maga nem sokat beszél, hiszen soha nem szerette a saját érdemeit fitogtatni, mint ahogyan kevés szó esik arról is, hogy milyen bizalommal fordultak hozzá ügyes-bajos dolgaikkal nem értelmiségi, hanem hétköznapi sorstársai. És a dokumentumok fényében talán arról is szó esik majd egyszer, hogy a magyarországi magyar és a romániai román irodalmi-értelmiségi kapcsolatokat latba vetve, hogyan próbálta meg Domokos tágítani a horizontot Európa és a világ felé, akkor is, amikor még a madarakat is szerették volna visszafordítani a határokról.
2013 őszén Tőzsér Józseffel, a Domokos Géza emlékiratait megjelentető Pallas-Akadémia könyvkiadó igazgatójával Zágonba utaztunk, hogy a készülő „Kántor-kockázatokhoz” fényképeket digitalizáljunk a Domokos-emlékszobából. Néhány napra rá Tőzsér József tragikus hirtelenséggel elhunyt. Úgy érzem, Kántor Lajos könyvében egy kicsit az ő emléke is felcsillan. Meg minden bizonnyal mindazoké, akik igazolják, hogy az erdélyi magyar szellemi lét önállósága olyan hagyaték, amelyet bármiféle megfontolásból csak gazdagítani érdemes, és soha, egy pillanatig sem, porlasztani.
Székedi Ferenc. maszol.ro

Aki a könyveknek szolgált
Egy szép kötetet emeltem le a polcról. Tíz éve jelent meg, hamar ritkasággá vált. 300 számozott példányban adták ki, nem került könyvárusi forgalomba. A csíkszeredai Alutus Könyvkiadó és a könyves szakma kiválóságai, írók, szerkesztők, jeles barátok, ismerősök köszöntötték vele az akkor 60 éves Tőzsér Józsefet. Innen az alcím is: A Tőzsér-postától a Pallas- Akadémiáig. A névadó, a könyv címzettje, főszereplője sajnos már nincs köztünk, 2013. október 7-én elhunyt. A születésnapjára, január 19-ére emlékeztető soraim címében múlt időt kellett illesztenem az igéhez. Bár azt hiszem, úgy is maradhatna, ahogy az életművét felmutató, különleges születésnapi kiadványon áll: jelen időben. Mert Tőzsér Jóska ma is a könyveknek szolgál. Azáltal, amit szűkre szabott életében példás elhivatottsággal, fáradhatatlanul a könyvek érdekében tett, a Gutenberg-galaxisban épített, azok révén, akik hagyatékát tovább viszik, nemes munkáját folytatják és mindazok által, akiket valamilyen módon ő győzött meg arról, hogy olvasni szép, olvasni jó, felemelő.
A kötetben sok nagyszerű gondolat, igevárat erősítő eszmefuttatás olvasható, számosan méltatják a Pallas-Akadémia és létrehozója, kiteljesítője érdemeit. Egyetlen köszöntőből idézek most, a könyvek szolgálatában ugyancsak úttörő, nagyra becsült barát és kolléga, Domokos Géza leveléből. Őt már nyolc éve elszólították az égi magasságok.
"…Találj továbbra is elégtételt, sok örömet a könyvek világában. S itt vallomást teszek: Knerr Imre, a nagynevű gyomai nyomdász és könyvkiadó család legendás alakja, a huszadik századi magyar könyvművészet megreformálója, a nemzeti jellegű könyvgrafika megteremtője – akit »nemzetidegenként« elpusztított a fajgyűlölet – tizenhárom éves korában papírra vetett nyomdaipari programjában, majd tovább, egy életen át, szakmai vezérelvét egyetlen szóban foglalta össze, amelyet sajnos, elsilányított, kiürített, közhellyé laposított a gyakori és oktalan használat: komolyság.
Örvendek, Barátom, jólesik most elmondanom, hogy idestova negyven éve, amióta előbb könyvterjesztői, majd könyvkiadó munkádat figyelemmel kísérhetem, ebben a valamikor súlyos és mély értelmű szóban, jellemvonásban látom sikereid zálogát… Nincs tudomásom céhbeliről, aki nagyobb komolysággal tekintene szerzőre, kiadói lektorra, grafikusra, nyomdászra, könyvárusra, nagy- és kispénzű mecénásra és végezetül, ám nem utolsósorban az olvasóközönségre."
Meggyőződésem, hogy még sok olyan tulajdonsággal, emberi kedvességgel rendelkezett, amiért érdemes megőriznünk emlékezetünkben.
(mk)
Tőzsér József /Gyergyóalfalu, 1945. jan. 19.- Csíkszereda, 2013. okt. 7./
Népújság (Marosvásárhely)

Tőzsér Józsefre emlékeztek
A 69. esztendős korában, két éve elhunyt Tőzsér József könyvkiadónak állítottak emléket szombaton a csíkszeredai Petőfi utcában található Kriterion Ház bejáratánál.
A szép számban megjelenteket elsőként Veress Albert elmegyógyász főorvos, az emlékplakett állításának kezdeményezője köszöntötte. Tőzsér József, mint vidám, derűlátó, életszerető és jó humorú barát maradt meg emlékezetében, akit mindig életöröm és tenni akarás jellemzett.
Antal Attila megbízott polgármester megítélése szerint sokakat összekötnek a Pro Urbe-díjas Tőzsér Józseffel folytatott közös munka élményei, az ünnepi könyvnapok, könyvbemutatók és megemlékezések alkalmával történt találkozások. „Hirdesse az emléktábla Csíkszereda polgárainak, mindazoknak akik erre sétálnak: járt itt előttünk valaki. Tőzsér József egyike volt azoknak, aki alakította a közösség életét a maga eszközeivel, tudásával és hitével. Emlékezzünk és emlékeztessünk!” – fogalmazott Antal Attila.
Hodicska Tibor nyugalmazott bukaresti nagykövetet négy évtizedes barátság kötötte a 2013. október 7-én elhunyt Tőzsér Józsefhez. A nyugalmazott nagykövet Pomogáts Béla köszöntő sorait tolmácsolta, ugyanakkor felidézte, hogy Tőzsér József 60. születésnapján vehette át a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjét kiemelkedő munkásságáért.
Szarka Gábor konzul úgy véli, Tőzsér József valódi mecénás volt, akinek a hiánya a mai napig érzékelhető, űrt hagyott maga után. Nagy lendülettel, elkötelezettséggel szolgálta a magyar nemzetet. „Ne csak emlékezzünk rá, hanem kövessük is jó példáját, az erdélyi irodalom és művészet támogatását!” – kérte a jelenlévőktől a konzul.
Székedi Ferenc publicista, a Kriterion Alapítvány kuratóriumi tagja emlékeztetett: 1991-ben Domokos Gézával együtt Tőzsér József hozta létre a Kriterion Alapítványt, jelentős szerepe volt abban, hogy az intézmény a későbbiekben Bukarestből Csíkszeredába helyezte át székhelyét, hogy művelődési központként itt jött létre a Kriterion Ház és a kapcsolat kölcsönös maradt, hisz az Alapítvány és nyomdája, az Alutus mindvégig támogatta kiadói elképzeléseit.
Sarány István publicista a Pallas-Akadémia Kiadónál végzett titáni munkát elevenítette fel: arra a „könyves emberre” emlékezett, aki a könyvkereskedés világából érkezett a kiadói világba, és olyan céget alapított és működtetett, amely az új világ lehetőségeit kihasználva a hazai könyvtermés mintegy ötödét adta. Két évtized alatt a Pallas-Akadémia Kiadó Tőzsér József vezetésével mintegy 650 művet jelentetett meg.
Tőzsér József arcképét Sárpátki Zoltán szobrászművész mintázta meg, Lázár István mérnök gondoskodott a bronzban való kiöntésről, a plakett alapjául szolgáló márványtáblát Dóczy András szobrászművész biztosította. A domborművet Kozma Mária író, Tőzsér József özvegye és a kezdeményező Veress Albert leplezte le, majd elhelyezték alája az emlékezés koszorúit.
Iochom Zsolt
Székelyhon.ro

Könyvlámpással Csíkszeredában
Ferencz Kornéliával úgy kerekedett ki az alábbi beszélgetés, hogy készülő könyvem megírásához, a hoz gyűjtögettem az adatokat. Ez okból körülnéztem Csíkszereda könyves emberei között, és hamar felismertem, hogy ama régiek közül ő az egyetlen, aki ma is a szakmában dolgozik – immár három és fél évtizede, és/mert ebben találta meg nemcsak a megélhetési lehetőségét, hanem hobbiját, sőt elhivatottságát is. Iskolai végzettsége szerint könyvesbolti eladó és könyvtáros. Előbbihez a 90-es évek elején kapott bizonyítványt Budapesten, utóbbit egyetemi szinten tanulta az ELTE könyvtártudományi szakán és diplomázott belőle. Úgynevezett librárképzés Romániában is létezett az átkosban, kétéves technikumként Bukarestben. A mai közvélekedéssel ellentétben: csak kell hogy legyen valami tudomány és haszon ezekben a könyvesiskolákban, ha évekbe, szakdolgozatokba, vizsgákba kerül a bizonyítvány! A három alapelv tulajdonképpen mindkettőben közös: könyvek beszerzése,besorolása az állományba és „értékesítése” – vagyis eljuttatása a vásárlóhoz, olvasóhoz.
– Mikor kerültél a könyves szakmába?
– 1980-ban raktári dolgozóként kezdtem a Hargita Megyei Könyvterjesztő Vállalatnál. Különben édesapám is ott dolgozott. A könyv tehát először – munkám szerint, mert nyilván addig csak olvasnivaló volt – cipelni, csomagolni, tenni-venni való tárgyként, áruként jelent meg az életemben. Elképesztett, de tetszett is a könyvnek ez a háttérélete. Meg aztán ez a raktár nem egyszerű könyvlerakat volt, sajátos, mondhatni titkos életet is élt. A főnökünk, Tőzsér József jóvoltából egyféle cinkosságot is megéltünk az olvasóval-vásárlóval, amiről természetesen nem beszéltünk, de magamról elmondhatom, hogy valami nehezen körülírható módon hangulatként, érzésként meghatározta viszonyomat a könyvhöz.
– Cinkosság… mondhattad volna könyvszeretetnek.
– Minderről nem beszéltünk. Volt sok raklapnyi nehéz könyv. Ezeket be kellett sorolni kimutatások, elosztási táblázatok szerint, hiszen a boltos majd ezek alapján kapta meg, rakta polcra. A besorolás az ETO [egyetemes tizedes osztályozás] szerint történt, hamar megértettem, hogy ez tulajdonképpen tematikus besorolás és mennyire fontos majd a boltban a pontos eligazodás végett boltosnak, vásárlónak egyaránt. A raktár „kincsesládái” voltak a vasszekrények, amelyekben Tőzsér őrizte a „ritka” könyveket: magyarországi importkönyvek és hazai, fogyásra álló sikerkönyvek voltak, egyféle dugi áru; a kivételezettek, akik ebből vásárolhattak, többnyire nem „elvtársak” voltak, hanem könyvimádók, vagy olyan szakemberek, akiknek égető szükségük volt egy-egy könyvre… Ezeket a könyveket a munkahelyi könyvstandok elosztójánál fizették ki – egy ajtóval arrébb. Persze ez mind plusz papírmunkát is jelentett, de látni az örömteli arcokat és a szerzeményeikkel boldogan elsietőket, örökre megragadó élmény maradt. Ennél is érdekesebbnek tűnt a munkám, amikor hamarosan a Tőzsér-posta – hivatalos nevén: Könyvet postán – részlegére kerültem. Naponta 30-50 megrendelő levél érkezett. Csomagoltunk, postáztunk az egyéni megrendelőknek, mindenikbe készletlistát is kellett tennünk, amit állandóan le kellett pötyögtetni írógépen, mert másológépet (az egyetlen létezőt a korban – a stencilt) tilos volt birtokolni a milícia engedélye nélkül, kiszámítani a csomag értékét, a tértivevényeket kitölteni, majd a posta számította ki súly után a postaköltséget stb. Külön örvendtünk a Szilágynagyfaluból, Mezőfényből és Torjáról érkező rendeléseknek, még voltak más hasonlók is, de most hirtelen nem jut eszembe; az első kettőnél a falu postása, Torján pedig egy önkéntes könyvterjesztő volt a megrendelő. A két postás úgy havonként összegyűjtötte a rendeléseket, majd összesítve küldte el nekünk, emlékezetem szerint semmilyen százalékot – anyagi juttatást – nem kaptak ezért, a torjai is ugyanígy járt el, csak ő könyvben kérte a fizetséget. Ezekre a helyekre 10-15 csomag helyett csak egyet-egyet kellett küldenünk. Csomagoltunk celofánba „ajándékcsomagokat” is kicsengetés, karácsony előtt, de máskor is. Az importkönyvek persze fogytak önmagukban, de ott volt pl. Radu Tudoran Dagadó vitorlákkal című könyve több tízezres példányszámban. Őt kellett összeházasítanunk egy importkönyvvel árukapcsolással…
– Honnan tájékozódtak a megrendelők, hiszen a hazai kiadói tervek nem nagyon voltak publikusak, inkább csak úgynevezett munkapéldányok?
– A mi listáinkon ezekből másoltuk ki, jeleztük az új megjelenéseket. Aztán ott voltak az újságokban a könyvismertetők, kritikák. Az importkönyvek esetében a magyarországi Könyvvilágból tájékozódtak, ami „ártatlan” folyóiratként szinte a 80-as évek végéig bejött az országba. Ezt onnan is tudni lehetett, hogy sokan erre hivatkoztak a levelekben kért címeknél. Tőzsérnek különböző utakon sikerült ezeket beszereznie, főleg szakkönyveket, mert azok nem estek az „országellenesség” vádja alá.
– Mi történt a tiltólistára került, utólag cenzúrázott könyvekkel a raktárban?
– Zúzdába kellett küldeni. De volt, hogy becsomagolva álcáztuk, félretettük ezeket és hasonló súlyban Ceaușescu beszédeit raktuk autóra. 1990-ben az ilyenek „tiltott könyvek szabadon” haskötővel kerültek boltba. Képzőművészeti albumok pl. zúzdára ítéltettek, mert a húszsoros előszó írója emigrált. Aztán az is megtörtént, hogy egy tankönyvben a Ceaușescut és minisztereit ábrázoló csoportképről egyik miniszter kegyvesztetté vált: jött egy elvtárs Bukarestből, zsilettel személyesen kivágta az inkriminált lapot a könyvből és helyette napokig tartó munkával mi ragasztottuk be az általa hozott új lapot: Ceaușescu a sólymok (kisgyerekek „szervezete”) között. Híres eset volt az Amaro atya bűne című regény is, aminek borítójába, a hírek szerint, Ceaușescu beszédeit kötötték. Ugyancsak bukaresti elvtársi ellenőrzés éber tekintete előtt forgattuk lapról lapra a könyveket, hogy megtaláljuk. 1983 csodálatos év volt Csíkszereda könyves életében. Egész évben gyűjtöttük, raktároztuk, főleg az importkönyveket, de persze kiszivárogtattuk a híreket, hogy könyváruház nyílik, és majd akkor… 1983. december 21-én Csíkszeredában megnyílt Iași és Craiova után az ország harmadik legnagyobb könyváruháza. A megnyitó iránti érdeklődés olyan óriási volt (sokan szabadnapjukat tartogatták e napra, jóval nyitás előtt már hatalmas, rohamra kész sorok álltak az utcán), hogy első nap mintegy kétezer ember fordult meg az üzletben… Az akkori berendezés szerint: kétemeletnyi eladótér, raktár, könyvposta részleg, ahol én is dolgoztam. Számomra ma is „szakrális” helye ez a könyvnek: itt van ma is 1992-től a munkahelyem és könyvbirtokom, a Corvina Könyvesház Kft.
– Tőzsér határidőnaplójának bejegyzései között bukkantam arra, hogy ő már 1990 elején gondolt a könyvesboltosok továbbképzésére Budapesten. Hargita megyéből 35 boltos szerepelt a névsorban, köztük te is.
– A könyvesiskola! A tanfolyam egy évig tartott, a következő évben már mások mentek ki, és Kovászna megyéből is… a végén bizonyítvánnyal, hogy szakképzett könyvesboltosok vagyunk. A szakismeret mellett anyagi hozadéka is volt: vettem egy villanyírógépet, amivel könnyebben, gyorsabban ment a listaírás, mert a Könyvet postán-csomagokba továbbra is hűséggel küldtük ezeket, na de akkor már volt saját sokszorosító stencilgépünk is… Nemsokára húsz alkalmazottal dolgoztam a csíkszeredai üzletünkben és öttel a székelyudvarhelyiben, akkor már világos volt számomra, hogy szakmai alapismeretek nélkül szinte mindegy, hogy ki dolgozik ott, mert nem elég csak a lelkesedés és még a könyvszeretet sem. Ezért aztán „elhoztam” ide a könyvesiskolát, meghívtam a tanárokat előadást tartani, évente több alkalommal is.
– Hogyan lett a boltjaid egyik „sarka” antikvárium?
– Az egykori bukaresti cenzor könyvtárából alapítottam… Tőzsér jelezte, hogy Pezderka Sándor halála (öngyilkossága?) után, özvegye, aki egy szót sem tudott magyarul, el akarja adni a magyar nyelvű könyveket. Fantasztikus állomány volt, teli az Európa Kiadó világirodalmi fordításaival, kortárs magyar írók műveivel stb. – gondolom, ajándékkönyvek és cenzúrázó olvasásra átadottak, hogy be lehet-e őket hozni árusításra az országba. Egy érdekesség! Egyik bibliofil könyvben a következő bejegyzésre találtam a kolofonoldalon: „Ebből a könyvből megjelent 1300 számozott példány. Ez a könyv [kézzel beírva a sorszám:] az 1301. számú példány.” A másik antikváriumi alapállomány Botár Emma Kriterion-szerkesztő könyvhagyatéka volt, amit román férje árult. Igazi könyvtörténeti értékét ennek a Kriterion-szerzők kézzel írt dedikálásai adják. Az immár klasszikusnak számító nagyjaink aláírásaival…
– Talán érdemes volna kitépni a címlapokat és az aláírásokat licitre tenni?
– Én soha nem bántom a könyveket, inkább mentem.
– Gondolom, az antikvárium hozta az olcsó könyveket is.
– Remélem, itt nem az olcsó szlogenre gondolsz, hogy így válik a kultúra tömegcikké! Nem a tömegeket kell megmozgatni, hanem gyöngyszemeket találni: könyv- és könyvolvasó igazgyöngyöket. Az olvasás nem látványos tevékenység, inkább magányos, csendes visszahúzódás, hiába keresed lámpással. De könyvlámpással segíthetsz, hogy ezek önmagukra találjanak. A könyv az igazi lámpás, még ha olykor csak pislákol is a fénye, akkor is! A könyvtár szakon tanultam meg, hogy ezt szolgálja, s milyen hatalmas jelentősége van a könnyen átlátható rendszerezésnek a boltban is. Sok vevőt nemcsak névről ismerek, hanem tudom, hogy mi érdekli, mit gyűjt. Van, aki az illusztrációk miatt vásárol – Szász Endre, Borsos Miklós által illusztrált könyveket. Ezeket mindig félreteszem a számára és szólok neki telefonon; van, akit régi könyvborítók, kötési technikák bűvölnek el; másokat a fotóalbumok; van, akinek a régi tankönyvek a kedvencei; mások pl. a Szépmíves Céh teljes sorozatát akarják a magukénak tudni; vagy akik bizonyos témákra buknak, mint te a könyvtörténetre és művelődéstörténeti érdekességekre. Ezek bizony nem mindig olcsó könyvek.
– Igaz, mindig szólsz, ha ilyen kerül a boltodba. Azt hittem, kiváltságos vagyok.
– Egyáltalán nem. Ebből a szempontból minden vásárló kiváltságos.
– A könyvesbolt elé mindennap kikerül a hirdetőtábla, hogy már egy lejért lehet könyvet kapni nálatok. Nem vádoltak meg a könyv leértékelésével, netán „lenézésével” ezért?
– Nem tudok ilyesmiről. De ez szerintem inkább a könyv felmagasztalása. Amikor a könyv már nem látvány és árunak is alig mondható, akkor elsősorban és kizárólag olvasnivaló – és ez a fontos. A kincskeresők sikerélménye, amiben elsősorban nem az olcsóság a lényeges, hanem maga a lelet pénzben nem kifejezhető értéke az illető részére. Számomra ez ajándékozás, és nekem is sikerélmény minden „találat”. Köztük az egy lejes használt gyermekkönyvek szereznek sok örömet. Kisnyugdíjasok veszik az unokának, sokgyermekes szülők a gyerekeknek. Nemcsak klasszikus mesék, ifjúsági regények, hanem kitöltetlen munkafüzetek, tankönyvek, olvasókönyvek is vannak közöttük.
– A boltodban gyakran eszembe jut a kolozsvári Stein János könyvkereskedő. Ő üzletember volt a 19. században, de mindemellett arra törekedett, hogy a könyvvel kereskedve, a könyv szellemi értékét társadalmi, közösségi szintre emelje. Gyulai Pál, aki abban az időben gimnáziumi tanár volt Kolozsváron, könyvesboltját „szellemi csárdának” nevezte. Ott gyülekezett kora délután Kolozsvár szellemi elitje, Stein bemutatta új könyvszerzeményeit, vagy átadta a megrendelt könyveket, aztán ezek kapcsán beszélgettek, tulajdonképpen egyféle spontán módon összeverődött olvasókör volt ez. Ritka, hogy boltodban ne találkoznék szeredai értelmiségivel, aki olvasgat vagy könyvről beszél olykor ismeretlenekkel is… És ez olyan megszokott és természetes.
– Ők már számunkra is megszokottak. Vannak, akik amikor először lépnek be ide – mondjuk kitölteni a várakozás idejét valamilyen ügyintézés közben – sokszor azt kérdezik: ez könyvtár? Merthogy az asztaloknál olvasgatnak vagy jegyzetelnek, sőt egy időben leckét írni is itt hagyták a gyereket pár órai „megőrzésre”. Rövidesen egy kávégépet fogok állítani az egyik sarokba. Egy jó kávé talán még fokozza a kincskeresés ébersége mellett az ismerkedés és beszélgetés kedvét is.
Kozma Mária
Hargita Népe (Csíkszereda)

Székedi Ferenc: Gál Sándor: a szülőföld tisztelgése
Mint bárkinek a földi sorsa az idő múlásában, Gál Sándor élete is mindenekelőtt két dátum közé szorítható. 1817-ben Csíkszentgyörgyön, látta meg a napvilágot, és 1866-ban az olaszországi Nuterinában hunyt el, sírhelye mindmáig ismeretlen. De nem csupán halálát fedi homály, hanem részben életét is. Mikor ezredesnek nevezik, mikor tábornoknak, mikor kiváló gyakorlati hadvezérnek, mikor a magyar forradalom és szabadságharc nemzetőrsége, majd honvédsége katonai szabályzata megalkotójának, azaz egy hadsereg felépítése és működtetése, valamint a hadi állapotok nélkülözhetetlen elméleti szakértőjének. Úgy emlékezünk rá, mint a senki előtt meg nem hunyászkodó forradalmárra, Kossuth feltétel nélküli hívére, de az utókor ugyanakkor azt is tudja, hogy az emigrációban végleg összekülönbözött egykori bálványával, és útjaik szétváltak. Róla és a Nyerges-tetői ütközetről Kányádi Sándor írt verset, amely mindkettőt a legendák magasságába emeli, a történelemkönyvek közül többen viszont kászonújfalusi csatának nevezik azt az ütközetet, amelyről minden március 15-én és augusztus elsején megemlékezünk.
Jómagam munkatársaimmal az utóbbi évtizedben minden évben dokumentumfilmet készítettünk a Csíkszeredai március 15-i ünnepségekről, amelyek egy része a Nagy Ödön alkotta Gál Sándor szobor körül zajlik és hogy ne tévedjünk, hogy ne ismételjük önmagunkat, igyekeztem rengeteg olyan forrást felkutatni, amelyek az eddigieknél sokkal szélesebb megvilágításba helyezik Gál Sándor életét és munkásságát.
Annyi bizonyos, hogy Kézdivásárhelyen és Olmütz-ben tanult, a ma Csehországban található város akkoriban nem csupán Európa egyik legfontosabb egyetemi városának, hanem történelem-alakítójának is számított. A tizenötödik században itt tették Mátyás király fejére a cseh koronát, és a tizenkilencedik században itt lett császár I. Ferencz József, a magyar szabadságharc leverése után pedig itt fogalmaztak meg olyan, a központosítást részben lebontó birodalmi alkotmányt, amelyet két év múlva, gyakorlati kivihethetlensége miatt, félretettek. Az olmützi kadétiskolát az osztrák birodalom egyik legkiválóbb katonai kiképzőjeként tartották számon, a mindössze huszonegy éves székely fiatalember 1838-ban lépett osztrák császári szolgálatba, majd alhadnagyként 1842-ben az első csíki székely határőr ezredhez vezérelték, ahol 1848-ig a hadnagyi rangra vitte.
A magyar forradalom kitörésének hírére Pestre utazott, és a rá következő szűk félévet – néhány májusi és júniusi napot kivéve – nagyrészt ott is töltötte. Az Országos Nemzetőrségi Haditanácshoz, majd a fővárosi nemzetőrség főparancsnokságára nevezték ki segédtisztnek. Hivatali munkája mellett a tanulmányaiból merített, az általa fordított és szerkesztett katonai szabályzatok kiadásával foglalkozott. Májusban viszont Hajnik Sándorral és Klapka Györggyel együtt Marosvásárhelyre küldte Gr. Batthyányi Lajos miniszterelnök. Tény és való, hogy ekkor, majd 1848 augusztusát követően és 1849-ben, Gál Sándor mintegy húszezer székely katonát szervezett be, miközben ő maga gyorsan emelkedett a tiszti ranglétrán, és 1849 januárjában ezredessé nevezték ki. A források eltérően vélekednek arról, hogy bejárta vagy sem a kötelező főhadnagy, százados, őrnagy, alezredes rangsort, annyi bizonyos azonban, hogy január 23-án ezredesként vette át Csíkszeredában az 1. székely határőr-gyalogezred irányítását. Már létező katonai kereteinek felhasználásával Gál Sándor három honvéd zászlóaljat szervezett, majd január utolsó napjaiban Csíkból Háromszékre és Erdővidékre indította őket, hogy az ottani erőkkel egyesülve csatlakozzanak a Bem vezette, Nagyszeben alatt álló erdélyi fősereghez. Az út oroszokkal és osztrákokkal vívott, vesztes és győztes csatákkal teletűzdelt, egy részükben maga Gál Sándor is részt vett. 1849 februárjában visszatért Csíkszeredába és Bem megbízásából újabb csapatokat toborzott, illetve az egész Székelyföld katonai irányítójaként, a tábornok utasítására, elkezdte a hadianyag gyártást.
Kézdivásárhelyen már januárban újraindították az ágyútermelést, emellett Csíkszentdomokoson is ágyú- és golyóöntő, valamint lőporgyárat akartak felállítani. Csíkmadarason március 18-án kezdték meg a lőporgyár építését és május 1-én indult meg a termelés. Gál Sándor a hadianyag-gyártás hátterét leginkább a parajdi só eladásából, majd a termények rekvirálásából szerette volna fedezni, de keménykezű katonaként több más tekintetben is beleszólt a Székelyföldi polgári közigazgatásba, odáig menően, hogy helyi székely tisztségviselőket tartóztattatott le, illetve székelyeket szeretett volna áttelepíteni Beszterce vidékére.
Olykor önkényességbe hajló ténykedését Budapestről nem nézték jó szemmel, már ekkor megindultak vitái a központi hatalommal, illetve az erdélyi magyar kormánymegbízottal. Katonai szempontjait továbbra sem adta fel, megszervezte a Székelyföldi Mátyás huszárezredet, amelyet a már létező hasonló magyar alakulatok parancsnokai nem fogadtak kitörő örömmel, és Marosvásárhely polgári vezetősége is tiltakozott a véleménye szerint túlzásba vitt újonc-sorozások miatt. Gál Sándor azonban az újoncok mellé helyben szeretett volna tiszteket és altiszteket kiképezni, Csíkban és Háromszéken egy-egy olyan katonai iskolát akart felállítani, amelyben a polgári iskolát már elvégzett tizenöt-tizenhét éves fiatalok részesülnek rövidebb vagy hosszabb idő alatt felhasználható gyalogsági, tüzérségi és utászati ismeretekben.
Ezekbe és a Székelyföldi hadikórházak felállítását szolgáló elképzeléseibe azonban beleszóltak az 1849 júniusában Erdélybe betörő orosz és osztrák csapatok. Források szerint július 29-én tábornokká nevezték ki, amiről ő még nem tudott, amikor augusztus elsején Tuzson János alezredes vezetése alatt kétszáz honvédre bízta azt a Nyerges-tetői csatát, amelynek hősies részletei leginkább fennmAradtak a közemlékezetben.
A sorozatos vereségek után Gál Sándor mAradék seregével Kolozsváron csatlakozott Kazinczy ezredes csapataihoz, majd az augusztus végi fegyverletétel után egy ideig a Szatmár környéki mocsarakban bujkált, majd 1850-ben sikerült külföldre szöknie. Azonnal felvette a kapcsolatot a magyar emigrációval, hamburgi és londoni ténykedések után Kossuth Konstantinápolyba küldte és 1851-ben kinevezte az erdélyi felszabadító hadsereg főparancsnokává. Így Gál Sándor részt vett a nemzetközi helyzetet meglehetősen tévesen értékelő Makk Károly vezette székely összeesküvés előkészítésében, amelyet székely árulás nyomán az osztrák hatóságok kemény kézzel felszámoltak és megtoroltak.
Gál Sándor nem adta fel, 1861-ben tagja lett az olaszországi magyar légiónak, de a korabeli rendkívül bonyolult olaszországi és nemzetközi politikai életben, Kossuth tanácsai nyomán vagy éppen ellenében sem tudott eligazodni, ezért Nápolyban, útmutatásai nyomán, le is tartoztatták. Valószínű, hogy ezekben az években írta vagy diktálta magyarról olaszra átfordított vagy olasz nyelvű életrajzát, emlékiratait, de az is lehet, hogy egykori magyar tiszttársak a szerzők. A kötet magyar fordításban, 2006-ban, a néhai Tőzsér József vezette Pallas-Akadémia kiadónál jelent meg, és csupán más forrásokkal összevetve értelmezhető.
Gál Sándor élete és munkássága még sokáig mArad témája a történelemtudománynak, töretlen forradalmisága, elszántsága viszont mindegyre visszatérő ihletője a művészeteknek. Sárpátki Zoltán – számos történelmi jellegű Székelyföldi, erdélyi és magyarországi emlékplakett és szabadtéri szobor, valamint a nemrég felszentelt kiváló Csíkszeredai Márton Áron szoborkompozíció megalkotója – a csíkszentgyörgyi helyi közösség felkérése nyomán készítette el a most leleplezendő mellszobrot. Az 1977-ben született és a Csíkszeredai Nagy István Művészeti Líceumban végzett, majd a Temesvári Nyugati Egyetemen és ösztöndíjasként a Budapesti Képzőművészeti Egyetemen tanulmányokat folytató művész nem a világhálón is megtalálható Gál Sándor-festményt ültette át a térbe, hanem visszatért a reformkor forradalmi lelkületéhez, az ifjúsághoz, a kezdődő felnőttkorhoz. Felfogásában itt, Csíkszentgyörgyön, egy olyan Gál Sándor mArad meg az elkövetkező nemzedékek számára is, amely a székelység jobb és szebb jövőjét fürkészi és konok kitartással tesz is érte. Ha párhuzamokat akarunk keresni a mai élettel, a jelkép megkerülhetetlen: szülőföldjéről messzire távozott, hogy tudást és tapasztalatot szerezzen, de visszatért hazájába, amikor úgy érezte, hogy közösségének szüksége van rá. A szobor talapzatát, környezetét műszaki szempontokból Albert Homonnai Márton tervezte, gyakorlatilag a Dóczy András szobrászművész, illetve a Gál Ernő vezette vállalkozást kivitelezve. Az idők összecsengésének sokatmondó bizonyítékaként Dóczy András azoknak a zsögödi kőfaragóknak az utóda, akik többek között az ugyanitt élt, a Nyerges-tetői emlékművet kifaragó olasz mestertől, Pulini Jánostól tanultak. A szobrot Sántha Csaba szobrászművész Szovátán öntötte bronzba, és a csíkszentgyörgyi közösség képes volt önerőből állni a költségeket.
A csíkszentgyörgyiek, Gál Sándorral együtt, nem szemlélői, hanem részesei, alkotói a magyar történelemnek. A 2016. július 21-én felavatott szobrot, a sok viszontagság árán megmentett emlékházzal és székely kapuval együtt, úgy kell megőrizniük a jövőnek, hogy az mindig emlékeztessen az önállóság és az összefogás, az alkotó, a szülőföldet gyarapító gondolkodás és az önzetlen közösségszolgálat szükségességére.
(A csíkszentgyörgyi Polgármesteri Hivatal munkatársunkat kérte meg, hogy a szoboravató ünnepségen legyen Gál Sándor életének és munkásságának, valamint a szobrászművésznek a bemutatója. Az ott elhangzott szöveget a szerző kisebb szerkesztési módosításaival közöljük.)
maszol.ro