Gyásznap
Ismerős arcok, huszonöt-harmincan, virággal, gyertyával, kegyelettel átitatott lélekkel, főhajtással a legyilkoltak, meghurcoltak, bebörtönzöttek emléke előtt.
Csendben emlékezők, akik fontosnak tartják az 1956-os magyarországi forradalom vérbefojtásának szörnyűségére emlékeztetni, a szovjet tankokra, a csonkán maradt családokra, a forradalom eszméjével szolidarizáló, súlyos megtorlásokat elszenvedő erdélyi fiatalokra – ezekről csupán halkan beszélgettünk gyertyagyújtás után az 1956-os emlékparkban Török Józseffel, a Volt Politikai Foglyok Szövetsége háromszéki szervezetének elnökével, aki úgy tartja, ezen a történelmi gyásznapon a csendes megemlékezésnek van helye, nem a szónoklatoknak, hisz az emlékparkban felállított pavilon oszlopaira vésett közel kilencszáz név, a romániai bajtársak névsora magától beszél. A gyertyák mindannyiukért égnek.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A volt politikai és hadifoglyok, kitelepítettek családjai figyelmébe
Mivel az alkotmánybíróság semmisnek nyilvánította a 2009/221-es törvényt, nagyon sokan a kommunista diktatúra áldozatai közül nem részesülhetnek a kárpótlási törvény biztosította jogokból. Ennek orvoslása céljából a Volt Politikai Foglyok Országos Szövetsége indítványozza az 1990/118-as törvény módosítását oly módon, hogy a politikai okokból elítéltek, a hadifoglyok és a kényszerlakhelyre kényszerítettek családtagjai (gyermekei) is részesülhessenek a kárpótlásból, minthogy ők is szenvedő alanyai voltak a korszaknak.
Ahhoz, hogy szövetségünk vezetősége tárgyalásokat kezdhessen a törvényhozókkal, tudnia kell, hozzávetőlegesen hány személyt érint a kárpótlási törvény módosítása. Ennek érdekében minden megyei szervezetnek össze kell állítania egy kimutatást az érintettek létszámáról. Kérjük az érdekelteket, keressék fel székhelyünket (Sepsiszentgyörgy, Martinovics utca 2. szám) az igazoló iratokkal. Bővebb felvilágosítás minden kedden 10–12 óra között, pénteken 10–12 és 17–19 óráig a székházunkban vagy a 0726.237.944-es telefonszámon.
Török József, a megyei szervezet elnöke
Közlemény
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

Kárpótlás a politikai elítéltek leszármazottainak?
Az RMDSZ támogatja, hogy a kommunista diktatúra idején politikai okokból üldözöttek, a hadifoglyok és a kényszerlakhelyre kötelezettek elsőfokú leszármazottai (házastárs és elsőfokú leszármazott) is kárpótlásban részesüljenek – nyilatkozta lapunk kérdésére Máté András Levente.
Az RMDSZ képviselőházi frakciójának vezetője szerint a meghurcoltak családtagjai is szenvedő alanyai voltak a korszaknak, ezért indokoltnak tartja, hogy a leszármazottak is kárpótlásban részesüljenek. Török József, a Volt Politikai Foglyok Országos Szövetségének Kovászna megyei elnöke a Krónikának elmondta: tekintettel arra, hogy az alkotmánybíróság semmisnek nyilvánította a 2009/221-es számú törvénynek az áldozatok leszármazottai kárpótlására vonatkozó előírásait, ezért ennek orvoslása érdekében az 1990/118-as törvény módosítását kezdeményezik.
Szabadság (Kolozsvár)

Igazságtétel 2.0
Feltárni a kommunizmus bűneit
A kommunizmus bűneinek feltárását és a felelősök büntetőjogi elszámoltatását sürgették a 27. Bálványosi Nyári Szabadegyetem Igazságtétel 2.0 című pódiumbeszélgetésének résztvevői. A rendezvénynek nem volt romániai magyar résztvevője.
Érdeklődésünkre Török József, a Volt Politikai Foglyok Szövetségének (VPFSZ) elnöke elmondta: szervezetükhöz nem érkezett semmiféle megkeresés, pedig „lett volna néhány izgalmas hozzászólásuk”.
Marius Oprea, a romániai kommunizmus bűneit vizsgáló intézet volt igazgatója szerint nagyon nehéz jogállami eszközökkel egy önkényuralmi rendszer működtetőit bíróság elé állítani, amikor mintegy tízezerre tehető azoknak az áldozatoknak a száma, akiket ítélet nélkül végeztek ki. Hozzátette: Romániában mintegy kétmillió ember vált kisebb-nagyobb mértékben a kommunizmus áldozatává, a börtönökben agyonvert politikai foglyoktól kezdve azokig, akiket „csak” kicsaptak az egyetemről vagy állásukból, mert „megbízhatatlannak” találták őket.
Tőkés László EP-képviselő a helyszínen felidézte: 2009-ben az Európai Parlament is elítélte a totalitárius rendszereket, és kimondta: „egyazon értékrendben kell ítéletet mondani” a nácik és kommunisták viszonylatában.
Erdély András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Az '56-os forradalomra emlékeztek és emlékeztettek Szentgyörgyön
Emlékezni és emlékeztetni akarnak – fogalmazták meg céljukat a Magyar sors, 60 évvel a magyar forradalom és szabadságharc után címmel szervezett kétnapos Sepsiszentgyörgyi szimpózium szervezői.
A Volt Politikai Foglyok Háromszéki Szervezetének köszönhetően pénteken és szombaton jeles történészek tartottak előadást az 1956-os forradalomról, annak erdélyi vagy nemzetközi vonatkozásairól. Török József, a szervező Háromszéki szervezet elnöke elmondta, a rendezvény bajtársi találkozó is, hiszen jelen voltak a különböző erdélyi szervezetek tagjai, az Erdélyi Magyar Ifjúsági Szövetség, a Székely Ifjak Társasága, a Gyergyószéki Fekete Kéz, a Nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak, a Szoboszlai-csoport, a meghurcolt ferences szerzetes, Ervin atya.
Tófalvi Zoltán történész, író a megnyitón leszögezte: egyetemes ötvenhatról kell beszélni, nincs külön magyarországi vagy erdélyi felkelés, hiszen 1956 októberében másodpercek alatt reagált az egész magyarság arra, hogy mi történt Magyarországon, Budapesten. A történész 1956 erdélyi mártírjairól beszélve elmondta: Budapesten nyolc erdélyi magyart végeztek ki, Erdélyben 12 kivégzés volt, a börtönökben 34 embert vertek agyon.
Sepsiszentgyörgyön az 1848–49-es forradalom hagyományai öröklődtek tovább, amikor 1956-ban szervezkedni kezdett a mikós diákokból alakult Székely Ifjak Társasága (SZIT), mondta Tófalvi Zoltán. A város nevében Sztakics Éva alpolgármester köszöntötte az emlékezőket, elmondva, történelmet írtak azok, akik szembe mertek állni a totalitárius rendszerrel. Rámutatott, hogy a Volt Politikai Foglyok Szervezetének is köszönhető, hogy Sepsiszentgyörgyön létrejöhetett az 1956-os emlékpark, emlékkiállítás, és október 23-ára megjelenik a Kollektivizálás 50 éve című könyv is.
Lukács Bence Ákos, Magyarország Csíkszeredai konzulja leszögezte: a fontos pillanatokban nem méricskélni kell, hanem tenni, és Magyarországon, Erdélyben, Sepsiszentgyörgyön sokan bátrak voltak tenni. A két nap alatt Horváth Miklós, Benkő Levente, Kozma Csaba, Markó György, Pál-Antal Sándor, Tófalvi Zoltán történész tartott előadást.
Bíró Blanka
Székelyhon.ro

1956 emlékezete
A pusztulásról sem feledkezhetünk meg
Magyar sors 60 évvel a magyar forradalom után címmel szervezett bajtársi találkozóval összekötött tudományos értekezletet a Volt Politikai Foglyok Háromszéki Szervezete (VPFHSZ) pénteken és szombaton Sepsiszentgyörgyön, a Bod Péter megyei Könyvtár Gábor Áron Termében.
A két nap alatt a téma jeles magyarországi és erdélyi kutatói tartottak nemcsak érdekfeszítő, hanem különböző töltetű érzelmeket is felkorbácsoló előadásokat 1956 történéseiről és azok következményeiről. Elsőként Török József VPFHSZ-elnök, a rendezvény ötletgazdája és levezénylője köszöntötte az előadókat és a magyarországi, valamint erdélyi sorstársakat, majd Tófalvi Zoltán osztotta meg gondolatait, hangsúlyozván, hogy az ’56-os magyar forradalom és szabadságharc Kárpát-medencei eseményeit nem szabad egymástól különválasztani. Lukács Bence Ákos konzul Magyarország Csíkszeredai főkonzulátusa képviseletében üdvözölte az egybegyűlteket, arra figyelmeztetett, hogy a rossz megismétlődését csak úgy tudjuk elkerülni, ha nem feledkezünk meg a nehéz időkről és a pusztulásról.
Az előadók sorát Horváth Miklós magyarországi hadtörténész, egyetemi tanár nyitotta meg, aki az 1956-os forradalom és szabadságharc nemzetközi vonatkozásairól beszélt. Nem rejtette véka alá, hogy a rádióban elhangzott biztatások és ígéretek ellenére Amerika és nyugati szövetségesei a magyar forradalmat és szabadságharcot szovjet belügynek tekintették, vagyis tulajdonképpen szabad kezet adtak Moszkvának, hogy a magyarokkal szemben cselekedjen a belátása szerint. Markó György magyarországi történész, a Kommunizmust Kutató Intézet igazgatója a szovjet tankokkal, kézifegyverekkel szembeszállók kilétére mutatott rá. A hallgatóság döbbenettel vette tudomásul, hogy ezek a hősök zömében tizen- és huszonéves, katonai ismeretek birtokában sem lévő, azonban elszánt és bátor fiatalok voltak.
Pál-Antal Sándor Marosvásárhelyi történész, akadémikus a székely főváros ’56-os eseményeiről, Kozma Csaba Kolozsvári történész a Gyergyószárhegyi és Marosvásárhelyi szervezkedésekről tartott előadást. Tófalvi Zoltán kutató Moyses Márton, a diktatúra és nemzeti elnyomás ellen már 1956-ban tiltakozó, majd önmagát a Brassói pártbizottság épülete előtt 1970-ben felgyújtó baróti fiatalember tragikus sorsát ismertette. Végül Benkő Levente Kolozsvári történész az erdélyi magyar szellemi elit ’56-ban tanúsított magatartását ecsetelte, és a forradalmat – néhány kivételtől eltekintve – zömében elítélő állásfoglalását ismertette. A jelen lévő magyarországi forradalmárok, így D. Szűcs Lászlóné, a POFOSZ országos elnökének helyettese, Szalay Zoltán, a POFOSZ Budapesti elnöke és Dózsa László visszaemlékezései megdöbbentő és megható színfoltját képezték a kétnapos értekezletnek, melynek során a Sepsiszentgyörgyi ’56-os emlékparkot és emlékházat is meglátogatták.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Az emlékezés keskenyedő ösvényén (hatvan éve lázadt fel Magyarország)
Kétnapos, igényes tudományos előadásokkal tarkított eseménysorozattal idézte meg az 1956-os forradalmat a Volt Politikai Foglyok Szövetségének Háromszéki szervezete Sepsiszentgyörgyön. A rendezvény, amelynek célja az egykori bajtársak találkozóján túl az események, valamint a tragikus kimenetelű következmények felidézése, az emlékek ápolása volt, baráti találkozó formáját öltötte magára, annak ellenére, hogy a szervezők a fiatalabb nemzedéket is igyekeztek megszólítani. Török József, a Volt Politikai Foglyok Szövetsége Háromszéki szervezetének vezetője házigazdaként köszöntötte az előadókat, valamint a jórészt az idősebb korosztály (az egykori eseményeket kortársként meg- és túlélők, az egykori szerveződések képviselői) tagjaiból összetevődő hallgatóságot. „Emlékezni és emlékeztetni gyűltünk össze, jelezni, hogy idén hatvan évet jegyzünk az 1956-os forradalom kitörésétől, illetve a szovjet önkény általi leverésétől. Az események okozta sebek akkor gyógyulhatnak, ha felidézzük, emlékezünk a történtekre, nem felejtjük és nem engedjük elfelejteni. Kerek évfordulóhoz érkeztünk, hatvan éve emelkedett fel a magyarság a zsarnokság ellen, és a Magyarországon zajló események nyomán az egész Kárpát-medence megmozdult, győzelemben bízva, majd együtt siratva a vereséget és megtorlást” – fogalmazott Török József. Az elnök rámutatott: a kétnapos rendezvényen elhangzó előadások elsősorban a Budapesti eseményeket követő megtorlásokat, a résztvevők sorsát taglalják. Török József szerint az ünnepi esemény egyben bajtársi találkozó is, hiszen a közönség soraiban nem egy olyan személy ül, aki saját bőrén tapasztalta meg a megtorlásokat – mint Józsa Csaba, aki egyike azon három egykori baróti diáknak, akik Moyses Mártonnal együtt vágtak neki ötvenhat őszén, hogy csatlakozzanak a Budapesti forradalomhoz. Az elnök ezt követően felsorolta az előadókat: Benkő Levente Háromszéki származású, jelenleg Kolozsváron tevékenykedő történész az erdélyi értelmiségi elit ’56-os eseményekhez való viszonyulásába nyújtott betekintést, Horváth Miklós magyarországi történész, egyetemi tanár a forradalom nemzetközi vonatkozásairól értekezett, Kozma Csaba történész a Gyergyószéki Fekete Kéz szervezetről tartott előadást, Markó György, a Kommunizmust Kutató Intézet igazgatója a szovjet megszállókkal folytatott harc részleteit taglalta, Pál-Antal Sándor történész előadásában a Marosvásárhelyi forradalmi eseményeket mutatta be, és végül Tófalvi Zoltán erdővidéki történész, Moyses Márton esetének kutatója osztotta meg az általa feltártakat. Balogh Béla történész, levéltáros egészségi okok miatt lemondta részvételét, valamint Dávid Gyula irodalomtörténész, illetve Lengyel János, az anyaországi Magyar Politikai Foglyok Szövetsége (Pofosz) elnöke is objektív okok miatt mAradt távol. Utóbbi kettő előadását egyrészt Benkő Levente történész (Dávid Gyulának a forradalom leverését követően a belügyminisztérium által az egyetemi körökben véghezvittekről szóló értekezése), másrészt Szűcs Lászlóné, valamint Szalay Zoltán (a Pofosz képviseletében) ismertette. „Csak egységes Kárpát-medencei ötvenhat létezik, egységesen kell beszélni az eseményekről, függetlenül attól, hogy Magyarországon vagy az utódállamok valamelyikében történtek. A magyarság órák alatt reagált a Budapesten történtekre, ráadásul az események sodrában többen erdélyiek voltak, illetve a határokon túl is több helyszínen fegyveres megmozdulásokra készültek” – emlékeztetett Tófalvi Zoltán. A történész emellett egy súlyos tényre is felhívta a figyelmet – amely később az előadások, valamint a beszélgetések kapcsán több rendben is előkerült –, éspedig, hogy sok egykori áldozat hozzátartozói ma sem ismerik a részleteket, sőt, még azt sem tudni, hogy egyeseket hol temettek el – Erdélyben ez kifejezetten igaz.
Sztakics Éva Sepsiszentgyörgyi alpolgármester köszöntőjében a rendszerváltást követő alapos feltáró, emlékápoló munkát méltatta, majd a délelőtti előadások után a résztvevők megtekintették a kommunizmus áldozatainak emlékházát és az ’56-os emlékparkot.
Szombaton délelőtt újból a kutatóké volt a főszerep. Benkő Levente, Pál-Antal Sándor, valamint Tófalvi Zoltán közeli árulásról, feltétel nélküli áldozatvállalásról, a még gyermekfejjel megtapasztalt, majd évtizedig tartó szenvedésről, tűzhalálról, a kulturális elit meghasonlásáról is szólt. Mellbevágó tény, hogy a kommunizmus ellen fellépő erdélyi magyarok, mártírok máig nem kaphatják meg a megérdemelt tiszteletet még a hasonló sorsot megélt román bajtársaiktól sem. A rendezvényt a Székely Nemzeti Múzeumban tett látogatás, majd ünnepi vacsora zárta. Török József értékelésként lapunknak kifejtette: sajnálatos, hogy a fiatalság távol mAradt, pedig pedagógusokat is felkértek, lehetőleg vigyenek magukkal diákokat, viszont maguk az oktatók sem mutattak nagy hajlandóságot a részvételre. Fontos az emlékezés, az akkor történtek ismerete, hiszen egyre fogy azok köre, akik megélték a forradalmi eseményeket, akik valóban tudják, mit jelentett az önkényuralom, hiszen a mai ötven-hatvan évesek jelentős része is jórészt akkor született, így csak részleges ismeretekkel rendelkezik. A fiatalok számára pedig egyre távolibb mindez. Török József hozzátette: ők mindent megtettek, hogy az emlékezést élve tartsák, a kutatások folytatódjanak. Ezt a célt szolgálja az is, hogy a most elhangzott előadásokat várhatóan október 23-ig kötetbe szerkesztik.
Nagy D. István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Előrelépés történt
Tanácskoztak a volt politikai foglyok
Szeptember 15–17. között Mamaián tartotta 23. kongresszusát a Volt Politikai Foglyok Szövetsége, melyen a Háromszéki szervezet öt küldöttel képviseltette magát.
A kétnapos rendezvény fő témája az 1990/118-as kárpótlási törvény alkalmazása és módosítása volt. Török Józseftől, a Kovászna megyei szervezet elnökétől megtudtuk, a nagygyűlésen javaslatok születtek a 118-as törvényerejű rendelet olyszerű módosítására, mely lehetővé teszi az Alkotmánybíróság által alkotmányellenesnek talált és ezért visszavont, 2009/221-es törvény – amely egyrészt a kárpótlásra jogosultak körét bővítette a leszármazottakkal, illetve bevette a kulákokat is – előírásainak a beépítését is. A kongresszus ezeket elfogadta, és a kibővített törvénytervezetet jóváhagyás végett továbbította az illetékeseknek. Az adótörvényt is sikerült a 118-as törvény előírásai szerint módosítani. Ennek értelmében a volt politikai foglyok házastársai is mentesülnek az adófizetés alól, akik pedig ezt megtették, a befizetett összeget visszaigényelhetik.
Török József nem rejtette véka alá, hogy a szövetség országos elnöke megrótta a megyei szervezeteket, amiért nem fizetik be a központ fenntartása érdekében rájuk eső évi járulékot. Háromszéken a kárpótlásban részesülők alig 20%-ka fizette ki az idei tagsági díját.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Továbbvinni a lángot (Sepsiszentgyörgy)
1956 nemcsak történelmi emlékünnep, hanem szimbólum is számunkra, a szabadság, a hazaszeretet, a bátorság jelképe – ezekkel a szavakkal nyitotta meg a sepsiszentgyörgyi megemlékezést a házigazda-műsorvezető szerepét betöltő Fekete Kata. A sepsiszentgyörgyi ’56-os emlékparkban nem gyűlt össze hatalmas tömeg, de a késői óra és a borús idő dacára is sokan fontosnak érezték a közös gondolkodást a szabadságról, az érte való cselekvésről, a tisztelgést a hatvan esztendővel ezelőtti magyarországi, erdélyi és háromszéki hősök előtt, akik közül többen jelen voltak, és akiket külön köszöntött a felszólalók mindenike. 
Antal Árpád polgármester ünnepi beszédében a fiatalok forradalmi szerepére hívta fel a figyelmet. „Az ő lelkükben van meg az a szikra, amely el tudja söpörni a legádázabb tirannust is, és a szabadság mindig a lángoló lelkek bátorságából fakad” – mondotta. Sok ifjú életét roppantotta ketté, törte meg a zsarnok hatalom, de hatvan év után elmondható, hogy az akkori forradalmárok nyertek, „soha nem az elnyomónak, mindig az elnyomottnak lesz igaza” – hangsúlyozta. „Az idő mindig a gonosszal szemben fellépőket igazolja, az áldozat óriási, de megéri, mert ez ad a következő nemzedékeknek tartást” – fogalmazott, hozzáfűzve, ebben hisznek ők is, ezért vállalják a meghurcoltatást, azt tanulták az ’56-os hősöktől, hogy csak előre szabad menni, nem szabad félni, nem szabad meghasonlani. „Hihetetlenül fontos, hogy a nehéz pillanatokban legyenek kapaszkodók számunkra” – emelte ki. Bár hatvan évvel a forradalom után sokkal jobb az erdélyi magyarság helyzete, mégis sokszor elhatalmasodik az elkeseredés, sokan vannak, akik a kivándorlást választják, ma ez a legnagyobb ellenségünk – vélekedett Sepsiszentgyörgy polgármestere. „Ha le tudjuk győzni kishitűségünket, félelmeinket, a széthúzást, ha újra felfedezzük értékeinket, ha rendezzük végre közös dolgainkat, akkor meggyőződésem, hogy eljön végre a mi időnk. A szabadság lángját életben kell tartani. Nekünk mindannyiunknak, de elsősorban az ifjaknak az a dolguk, hogy az ünnepek közötti szürke hétköznapokban is éltessék a szabadság szikráját” – zárta beszédét Antal Árpád.  Hasonló szellemű üzenetet közvetített Miklós Zoltán, az RMDSZ szenátorjelöltje: 1956 hősei jogosan várják, hogy hűek legyünk az akkor megfogalmazott elvekhez, az akkor képviselt értékekhez, hogy továbbvigyük azt a hitet és egységet, amellyel kockáztatták az életüket, „jogosan várják, hogy vigyük tovább a lángot”. Brendus Réka, a Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkárságának főosztályvezető-helyettese Magyarország, a magyarság üdvözletét tolmácsolta, felidézte a budapesti történéseket, de tisztelgett az erdélyi hősök előtt is, és megfogalmazta, a szabadság nem magától értetődő, ha egyszer elnyertük, nem jelenti, hogy mindig a miénk is marad. A magyarság évszázadokon át harcolt szabadságáért, és ezt teszi a 21. században is. „Mi, akik ma szabadnak nevezett világban élünk, ugyanazt akarjuk, mint ’56 hősei, hogy szuverén módon magunk dönthessünk a minket érintő kérdésekben, hogy alapvető jogainkat – amelyekbe beletartozik anyanyelvünk és szimbólumaink szabad használata – ne érje csorba, hogy felemelt fővel élhessünk magyarként Sepsiszentgyörgyön vagy Erdély bármely szegletében. Erre tanít bennünket ’56 szelleme, és erre kötelez a forradalom mártírjainak áldozata” – hangsúlyozta Brendus Réka. A Volt Politikai Foglyok Szövetségének nevében Török József fogalmazta meg a kérést: akik jelen vannak, akiket megérintett ’56 lángja, szelleme, vigyék és adják tovább azoknak is, akik nem lehettek jelen a megemlékezésen, „hogy együtt újra tudjuk megfogni egymás kezét, hisz csak így állhatunk talpra. Ez ’56 üzenete: összefogás nélkül nem lehet feltámadás” – hangsúlyozta.  A sepsiszentgyörgyi megemlékezést a Plugor Sándor Művészeti Líceum diákjainak verses-zenés betétei színesítették, rangját, színvonalát pedig a Vox Humana kamarakórus fellépése emelte. Incze Zsolt, a Sepsi Református Egyházmegye esperesének áldása, himnuszaink eléneklése és az 1956-os emlékmű megkoszorúzása után a jelenlevők fáklyás, gyertyás menetben vonultak, hogy az Erzsébet parki kopjafánál is leróják tiszteletüket.
Farkas Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Akik történelmet írtak
Szabadságszobor-emlékplakettel és emléklappal tüntette ki az RMDSZ az 1956-os forradalom és szabadságharc erdélyi résztvevőit – legtöbben, 22-en Háromszéken élnek még a magyar ’56 és általában a totalitárius rendszerek ellen szóval vagy tettekkel hatvan évvel ezelőtt lázadók közül.
„Hatvan évvel ezelőtt a pesti srácok reménységet mutattak, amely a környező országokra is átsugárzott. Erdélyben is sokan szavukat emelték a totalitárius rendszer ellen – önök, akiket a kommunista rendszer megtorlása sújtott, történelmet írtak” – mondta a Kommunista Diktatúra Áldozatainak Emlékházában tartott tegnapi ünnepség felvezetőjében Sztakics Éva, Sepsiszentgyörgy alpolgármestere. Ismertette, az RMDSZ ügyvezető elnöksége kezdeményezésére az erdélyi ’56-osokat Szabadságszobor-emlékplakettel és emléklappal tüntetik ki.
A hatvan évvel ezelőtt Háromszéken történteket egy, az RMDSZ által készíttetett filmen Bordás Attila, Jancsó Csaba és Józsa Árpád Csaba elevenítette fel. Történetük döbbenetet váltott ki Magyarország bukaresti nagykövetében: Zákonyi Botond felelevenítette, négy évtizeden át – hiszen a Kádár-rendszert az ’56-os megtorlás hozta létre – Magyarországon a 20. század kommunistaellenes forradalmáról beszélni sem szabadott, még 1989-ben, amikor ő érettségizett, akkor is a legszigorúbb tabu volt. Az elmúlt negyedszázadban az immár szabadon elmondható emlékek gazdaggá tették ’56 irodalmát, mostanra kezd letisztulni, miért is oly fontos ünnepe október 23-a a magyarságnak. Ezek a dolgok csak úgy kerülhetnek a helyükre, ha felismerjük: azoknak köszönhető, akik bátrak voltak – mondta. Kiemelte: ’56 nemcsak magyar történet, nemcsak nemzeti forradalom, hanem van egy univerzális üzenete is, ’56 pozitív hatását pedig meg kell ismertetni minél több nem magyar emberrel is. Antal Árpád polgármester szintén a háromszéki ’56-ot bemutató filmre reflektált beszédében: azt mondta, ezt a filmet minden középiskolás diáknak látnia kell, akárcsak – miként alapításakor megfogalmazták – a Kommunista Diktatúra Áldozatainak Emlékházát is. Szerencsésnek nevezte magát, amiért a lázadó ifjúkor őt már egy szabad világban érte, különben ő is ott ülne az elnyomás ellen lázadók között, mondta, akiket arra biztatott, legyenek büszkék magukra. „Önök nyertek, nem a szovjet tankok, és nem is a magyarellenes román hatalom, mert arra köteleznek bennünket, hogy az Önök eszmeiségét kövessük” – fogalmazta meg.
A Szabadságszobor-emlékplakettet és emléklapot csak néhányan tudták tegnap átvenni, sokan a kitüntetettek közül betegség miatt nem jelenhettek meg, az erdővidékieknek otthoni ünnepségükön kellett részt venniük, páran magyarországi meghívásnak kellett eleget tenniük. A kitüntettek névsora azonban mindenképp ide kívánkozik: Aczél Ferenc, Albert Mihály, Bede István, Bedő Gábor, Bordás Attila, Csobotár István, Fazakas Sándor, Fülöp János, Gyertyánosi Csaba, Jancsó Csaba, Józsa Árpád Csaba, Kósa Bálint, Máthé József, Oláh János, Pap Mihály, Puskás Attila, Sándor Csaba, Szőcs József, Török István, Török József, Váncsa Árpád, Zsók László. Nevükben Török József mondott köszönetet, kiemelve: kitüntetés számukra az emlékplakett és az emléklap.
Váry O. Péter Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kollektivizálás Háromszéken
A Volt Politikai Foglyok Szövetségének sepsiszentgyörgyi irodájában az évek során nagy mennyiségű, többek között a kollektivizálás és a deportálások idejéből származó igazoló anyag is összegyűlt – jó volna, ha ezeket avatott szakember feldolgozná, gondolta Török József, és kis keresés után meg is találta László Márton történészt, aki már foglalkozott a témával. Így született meg a Kollektivizálásellenes megmozdulások Háromszék megyében című tanulmánykötet, amelyet pénteken a Kommunista Diktatúra Áldozatainak Emlékházában mutattak be.
A kötetet bemutató Tóth-Bartos András történész fontosnak tartotta ismertetni a történelmi előzményeket, amelyek a könyvben feldolgozott szűk egy év történéseihez vezettek. Beszélt az első világháború utáni és az 1945-ös földreformról s következményeiről, az 1949-ben szovjet mintára elkezdett kollektivizálási folyamatról, mely első pillanattól ellenállásba ütközött. Ennek következtében a kommunista hatalom lassította a kollektivizálást, társas gazdaságokat alakítanak, majd 1959-ben újra meghirdetik a kollektivizálást, és 1962-re a földek 95 százaléka már állami tulajdonba kerül. A könyv az 1949–50-es időszakban Háromszéken zajlottakat mutatja be, falvanként követve a kollektív gazdaságok alakulását, a zendüléseket, a hatósági atrocitásokat és retorziókat. Tóth-Bartos András elsősorban forráskiadványnak tartja a kötetet, amely a kollektivizálás szervezésének folyamata mellett a kommunista elit viselkedési módjára is rávilágít. László Márton szerint a vizsgált időszakban Háromszék megye különleges helyzetben volt: a lemhényi Luka László pénzügyminiszter volt az a magyar ember, aki a legnagyobb állami funkciót töltötte be a kommunista rendszerben, féltestvére, Tóth Géza pedig Háromszék megye párttitkára volt – a központi vezetés tehát Háromszéket Luka „megyéjének” tekintette, és elvárásait is eszerint fogalmazta meg, ugyanakkor a megyei pártvezetőség is bizonyítani akart. Így történhetett, hogy a 14 kollektív munkatervét – elsőként Torján alakult, majd Angyaloson és Lemhényben – a helyiek túl akarták szárnyalni, 23 megszervezését erőltetve, csakhogy ezáltal túl sok feszültség gyűlt össze. Amúgy a megalakult kollektívekbe sem önszántukból adták be földjeiket a gazdák, a módszer a kényszerítés, verés, zsarolás volt. 
1950 szeptemberében aztán „felrobbant” ez az állapot, a kollektivizált falvak lakói népgyűléseket tartottak, elégették a belépési nyilatkozatokat, jegyzőkönyvet készítettek, amelybe belefoglalták, hogy mégsem akarnak kollektívet, és küldöttséget menesztettek Bukarestbe a kilépési kérvényükkel. A hatalom eleinte tétlenül tűrt, végül szeptember 22-én éjszaka lecsaptak tizenkét faluban: el akarták vinni a „kulákokat”, akiket a kollektivizálásellenesség felbujtóinak tartottak, ám a helyiek védelmükre keltek. A fegyveres összecsapásnak végül négy halálos áldozata lett. 175–200 személyt elvittek, közülük sokat deportáltak, akik majd az 1963-as szabadon bocsátási hullámmal kerülhettek csak haza. A tanulmány elkészítéséhez a rendelkezésére bocsátott iratok mellett László Márton a Securitate irattárában hozzáférhető anyagokat, de legfőképp a Román Kommunista Párt jelentéseit vizsgálta át, így bemutathatta a hatalom cinizmusát is. A szerző a könyvet egy leendő átfogó, az egész Székelyföldön lezajlott kollektivizálási folyamatot ismertető tanulmány elindítójának tartja.
Váry O. Péter Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Egyetlen egyetemes ’56 van” – A romániai hatásokról értekeztek Budapesten
Számos egykori politikai elítélt és történészek részvételével az 1956-os forradalom romániai hatásairól rendezett nemzetközi tudományos konferenciát a Magyar PEN Club hétfőn a Magyar Írószövetség budapesti székházában.
Szőcs Géza, a Magyar PEN Club elnöke köszöntőjében hangsúlyozta: a tanácskozás az utókor kíváncsiságát és egyben háláját fejezi ki azok iránt, akik „vásárra vitték a bőrüket a legkönyörtelenebb viszonyok közepette”. „Az, hogy 60 évvel ezelőtt egy erdélyi magyar ember a nemzet élethalálharcát hívásként, megszólításként, sőt imperativusként élte meg, bámulatos. De még bámulatosabb, hogy erkölcsi indíttatásból a román emberek képesek voltak a „Horthy-fasisztázó” és magyar veszéllyel riogató hatalmi propagandán átlátva azonosulni a magyar szabadságharc ügyével” – fogalmazott a Kossuth-díjas író, költő.
Tófalvi Zoltán történész szerint 1956 nem csupán a magyar nép történetében, de a magyar–román kapcsolatok történetében is kiemelkedő esemény volt. Mint elmondta, sajnos sem a politika, sem a diplomácia nem épít erre a kivételes történelmi pillanatra, amelyhez fogható nincsen másik a két nemzet történetében. „Nyolcvanegy román értelmiségit, írót, költőt és egyetemi hallgatót ítéltek el azért, mert együtt éreztek a magyar néppel. A román falvakban ma is úgy él, hogy a kötelező termény- és húsbeszolgáltatás a magyar forradalomnak köszönhetően szűnt meg” – mutatott rá előadásában Tófalvi Zoltán.
A történész hangsúlyozta: „nincsen külön magyarországi, erdélyi, délvidéki vagy kárpátaljai '56, csak egyetlen egyetemes 1956 van”. Nyolc erdélyi magyart végeztek ki Magyarországon a forradalomban való részvételért, köztük a Széna téri felkelők legendás parancsnokát, Szabó Jánost. Az egyetemes 1956-os forradalom első letartóztatottjai pedig erdélyiek voltak október 25-én, idézte fel.
A csíkszeredai születésű Orbán Etelkát 22 évesen öt év börtönbüntetésre ítélték a hazaárulással vádolt Szoboszlay Aladár és társai ügyében, ugyanebben a perben édesapja, Orbán István halálbüntetést kapott. A konferencián elmondta, hogy a börtönben szerzett súlyos sérülései és kényszerű gyógyszerezése következményeként soha nem lehetett saját gyermeke, szabadulása után sokáig hallucinációkkal küzdött.
A budapesti forradalom kitörésének hírére a szolidaritás szelleme hatotta át a kolozsvári magyar és a román diákságot, ugyanakkor az államhatalom elkezdte híresztelni, hogy a forradalmárok követelései között van Erdély visszacsatolása is, emelte ki Páskándiné Sebők Anna író, dokumentumfilm-rendező, Páskándi Géza (1933–1995) erdélyi író, költő özvegye. Felidézte: a Román Írószövetség temesvári és kolozsvári szervezete a szovjet intervenció után nyilatkozatban „ellenforradalomként” ítélte el a magyarországi eseményeket, de ezt Páskándi Géza nem írta alá, amiért – állam és közrend elleni izgatás vádjával – hat év börtönre ítélték. „Nem tartozom immár senkinek. Istenen kívül már csak 1956-nak vagyok hálás, amely újra megmutatta nemzetem régi méltóságát” – idézte a Kossuth-díjjal is jutalmazott írót özvegye.
A konferencia más egykori politikai elítéltek – köztük Józsa Csaba, Takács Ferencz László, Szilágyi Árpád, valamint a temesvári egyetemisták és a karhatalom október végi összecsapásairól beszélő Teodor Stanca – előadásaival folytatódott. A magyar forradalom román visszhangjáról Octavian Bjoza, a romániai politikai foglyok szövetségének vezetője adott elő, míg Liviu Pleşa, a Szekuritáté irattárát vizsgáló tanács bukaresti főkutatója a kolozsvári magyar történészek a román államvédelem 56 utáni beszervezési kísérleteivel szembeni helytállásáról beszélt. Ioana Boca, a bukaresti Demokrácia Akadémiája Alapítvány kutatója a forradalomnak a romániai egyetemi hallgatók körében gyakorolt hatásáról tartott előadást. Az erdélyi szász írók ellen indított 1959 évi brassói kirakatpert Csendes László, a Szekuritáté irattárát vizsgáló tanács alelnöke idézte fel. A Fekete Kéz elnevezésű szervezet rendszerellenes tevékenységéről Páll László, a galócási csoportról Török József beszélt. Krónika (Kolozsvár)

Kollektivizálás Háromszéken
Lázadások és következményeik 
Pénteken a Kommunista Diktatúra Áldozatainak Emlékházában mutatták be László Márton marosvásárhelyi történész, levéltáros Kollektivizálásellenes megmozdulások 1950 őszén Háromszék megyében címet viselő könyvét.
Ennél megfelelőbb helyszínt keresve sem lehetett volna találni, hiszen a kollektivizálásnak nevezett kisemmizés is tömeges tragédiához vezetett. Ennek során ugyanis megfosztották vagyonától még a legszegényebb falusi réteget is, és az ellenszegülőkkel kegyetlenül leszámoltak.
Az egybegyűlteket és vendégeket házigazdaként köszöntő Török Józseftől megtudhattuk, hogy a könyv megírásának ötlete az emlékház kiállítási anyagának rendezése során merült fel. Ennek érdekében elsőként Novák Csaba Zoltán marosvásárhelyi történésszel vette fel a kapcsolatot, aki viszont maga helyett a téma iránt érdeklődő László Mártont ajánlotta. A fiatal kutató a felkérést elfogadta, a nyomtatás költségeit Sepsiszentgyörgy önkormányzata vállalta magára.
A kötetet méltató Tóth-Bartos András történész szerint kiadásával forrásértékű munka született, mely a téma feldolgozóinak és a történtek iránt érdeklődőknek egyaránt segítséget nyújt. A kollektivizálás elutasítását a kommunistarendszer-ellenes megnyilvánulások egyik formájának nevező szakember a továbbiakban arra is rámutatott, hogy a hatalom ebben az általa nehezen elérhető vidéki lakosság megtörésének az eszközét látta. Ezzel a lépéssel ugyanis a gazdasági önállóságuk révén eddig kevésbé befolyásolható rétegeket is sikerült kiszolgáltatottá, és ezáltal irányíthatóvá tenni.
A könyv ennek az ördögi folyamatnak a háromszéki vonatkozásait dolgozta fel, és mentette így át az utókor számára tanulságképpen, egyúttal emléket állítva az áldozatoknak is. Adatok hiányában Erdővidékről sajnos nem esik benne szó, azonban amennyiben ezeket sikerül összegyűjteni, egy következő, bővített kiadásba majd belefoglalják. Ugyanakkor kiderül belőle:annak ellenére, hogy a kollektivizálás elleni tiltakozások alulról elinduló megmozdulások voltak, a magát népinek nevező hatalom mégis irgalmatlanul elbánt a vélt vagy valós kezdeményezőkkel.
A szerző a történtek jobb megértése érdekében dióhéjban a kommunizmus lényegét is elemezte. Rámutatott a bevezetésével járó tömeges tragédia elkerülhetetlen voltára, mely tulajdonképpen az ideológiájában gyökerezik. Ez ugyanis kimondja, hogy a társadalom egymással szemben álló osztályokból áll, a közöttük húzódó kibékíthetetlen ellentétek viszont csak harc árán oldhatók fel, melynek során a kizsákmányolónak bélyegzett tulajdonosi rétegnek el kell tűnnie, és javaiknak köztulajdonba kell kerülniük.
A kollektivizálás tehát végül is a kommunista alaptételek megvalósításának egyik formáját képezte, éppen ezért a bevezetése miatt lázadók sem számíthattak irgalomra. Közülük csak megyénkben négy személyt lőttek agyon, a többiek ellen folytatott bosszúhadjárat során pedig a könyv által tárgyalt 12 faluból 77 családot elhurcoltak. És amint már említettük, ezek sajnos nem végleges adatok…
Bedő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Háromszékről kétezren vesztek oda
Uzonban emlékeztek a barcaföldvári áldozatokra 
Élve az alkalommal, hogy a Magyar Országgyűlés és Magyarország Kormánya 2016-ot a Gulág évének nyilvánította, szombaton az uzoni református templomban ünnepi istentisztelettel, kulturális műsorral, előadásokkal és táblaavatással emlékeztek azokra a magyar és német férfiakra, akiket 1944 őszén a barcaföldvári elosztótáborba hurcoltak a román hatóságok.
Ez alkalomból a Sepsi Református Egyházmegye részéről Incze Zsolt György esperes köszöntötte a templomba Háromszékről és az anyaországból egybegyűlteket. Igét Szegedi László Tamás, a Brassói Református Egyházmegye esperese hirdetett, majd az istentisztelet végeztével a barcaföldvári tömegsírokat megjelölő emlékmű elkészítésének értelmi szerzője és kivitelezője, illetve az emlékünnepség megszervezője, Ungvári Barna András, jelenleg Uzonban szolgáló református lelkipásztor elevenítette fel az emlékhely kialakításának nehézségeit. Az elkövetkezőkben az uzoni református dalárda idézte fel szívbemarkoló énekszó és az egykori deportáltak naplójegyzeteinek felolvasásával a barcaföldvári gyűjtőtábor kényszerlakóinak tragédiáját, majd Kóka Zoltán alezredes a bukaresti magyar nagykövetség katonai és légügyi attaséjának, valamint Török József, a Volt Politikai Foglyok Kovászna Megyei Szövetsége elnökének áldozatokra emlékező szavai hangzottak el. 
A haláltábornak nevezett egykori gyűjtőhely létrehozásának előzményeit és az ott történteket a téma kutatója, Benkő Levente, jelenleg Kolozsváron élő újságíró, történész idézte fel. Ennek során többek között megtudhattuk, hogy a mai napig sincsenek pontos adatok az 1944 őszén elhurcoltak számára vonatkozóan, szerinte azonban Kolozsvárról például 5000, Csíkszékről 3000, Háromszékről pedig 2000 személy eshetett ennek áldozatul. A barcaföldvári gyűjtőtábor állandó létszáma valahol 2500–6000 között mozgott, és állandóan változott, ugyanis a munkaképeseket folyamatosan elszállították, a helyüket újakkal töltötték fel.
A döbbenetes történéseket felidéző, de mindvégig méltóságteljes ünnepség a templom oldalán az áldozatok emlékére elhelyezett márványtábla leleplezésével, valamint a foglyok és hozzátartozóik leveleiből, visszaemlékezéseiből létrehozott vándorkiállítás megtekintésével ért véget. 
Bedő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Török József és tizenegy társa golgotajárása (Ötvenhat Erdélyben)
„A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia – s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben.” (Albert Camus: A magyarok vére, 1957. október 23.) „1956. október 23-a az a nap, amely örökké élni fog a szabad emberek és a szabad nemzetek krónikáiban. A bátorság, a lelkiismeret és a diadal napja volt. Nincs még nap a történelem kezdete óta, amely világosabban bizonyította volna az ember szabadságvágyának örök olthatatlanságát, bármily csekély lenne az esély, és bármekkora áldozatot követelnek.” (John F. Kennedy: Nyilatkozat 1960. október 23-án.)
Nem véletlenül idézek két, ma is időszerű vallomást az 1956-os magyar forradalom és nemzeti szabadságharc világtörténelmi jelentőségéről. A román kommunista diktatúra és kinyújtott vasökle, a Securitate – a pártpropaganda és szolgalelkűvé tett sajtója minden eszközt felhasználva igyekezett meggátolni, hogy a magyar forradalmat egekbe emelő vallomások eljussanak Románia állampolgáraihoz, kezdettől fogva ellenforradalomnak minősítette a Magyarországon történteket! – a magyar forradalom eszméit a legveszélyesebbnek tartotta, görcsös igyekezettel próbálta megakadályozni, hogy átterjedjenek Romániába, és belső ellenállást váltsanak ki a lakosság, elsősorban a romániai magyarság soraiban. Ennek abszurd drámába illő bizonyítéka, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc eszméivel való teljes azonosulásáért a Török József nevével fémjelzett „galócási csoport” tizenkét tagját 1966. május 14-én ítélték el súlyos börtönévekre. 1966-ban a párt- és kormánypropaganda szerint Romániában nem voltak politikai foglyok, ezért a politikai elítéltek közbűntényes minősítéssel, de azoktól szigorúan elkülönítve töltötték büntetésüket a hírhedt nagyenyedi börtönben. A Bukaresti Katonai Törvényszék 1966. május 14-én kihirdetett ítélete szerint Török József csoportja ellen a vád: „rendszerellenes szervezkedés felforgató szervezet létrehozásával”, „kapcsolatba léptek olyan magyar állampolgárokkal, akik részt vettek az 1956-os ellenforradalomban”, és „a tőlük kapott feladatok végrehajtására hozták létre a szervezetüket”. A csoport letartóztatására 1965. november 11-e és december 28-a között került sor. Az elsőrendű vádlottat, Török József Bukarestben tanuló műegyetemi hallgatót és Török István Józsefet 12 év börtönbüntetésre, Csatlós Jenőt és Francz Károlyt 8–8 évre, Zakariás Dezsőt 7 évre, Bajkó Istvánt 6 évre, Gegő Bélát és Kulpinszky Istvánt 5–5 évre, Mózes Károlyt 4 évre, Halász Józsefet, Hompoth Ferencet és Mezey Árpádot 3–3 év börtönbüntetésre ítélték.
Török József 1990 elejétől a Volt Politikai Foglyok Szövetsége háromszéki szervezetének elnöke. Ebben a minőségében – mondjuk ki végre! – a romániai magyar politikai elítéltek közül a legtöbbet tette azért, hogy rab- és sorstársai bátor kiállása, meghurcolása, szenvedése, ragaszkodása a szülőföldhöz örökre bevésődjön a kollektív emlékezetbe. A 2010-ben felavatott, 774 politikai elítélt nevét feltüntető emlékpark, majd a kommunizmus áldozatainak méltó emléket állító emlékház – az erdélyi Terror Háza – Török József legfontosabb műve. Külön érdem: a hely, ahová a romániai magyarok ellen indított politikai perek dokumentumait fogjuk összegyűjteni, a szabadságszerető és azért bármilyen áldozatra képes háromszéki székelyek szeretett városában, Sepsiszentgyörgyön a Plugor Sándor nevét viselő művészeti líceum tőszomszédságában található.
A magyar forradalom leverését követő romániai retorzió egyik fontos célcsoportját alkották a magyar oktatási intézmények tanárai és diákjai, valamint a magyar nyelvű szak- és tanonciskolák tanulói. A sepsiszentgyörgyi Székely Ifjak Társasága és a Kossuth Kör, a brassói központú, de zömmel háromszéki tagsággal büszkélkedő Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége, a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezete, a gyergyószárhegyi „Fekete Kéz”, a Puskás Attila és a Kacsó Tibor nevével fémjelzett tanár-diák perekben az összesen 223 erdélyi magyart négy életfogytiglani kényszermunkával és 2600 év börtönbüntetéssel sújtották. 1965-ben és 1966-ban is sor került magyar diákok, illetve fiatal szakmunkások elleni kirakatperekre. Az Erdélyi Ifjúság nevet viselő csoportban és Török József csoportjában összesen 19 személyt ítéltek el 131 év börtönbüntetésre. Az önmagában is különleges per az 1956-os forradalom és szabadságharc egyetemességének egyik erdélyi bizonyítéka: 1964 augusztusában a Gyergyósalamáson 1927-ben háromgyermekes munkáscsaládban született, tanítóképzőt végzett, majd a második világháború után Magyarországon rekedt Török Sándort felkereste testvére, Török István József és másod-unokatestvére, Török József. Két hétig laktak Török Sándornál. „Beszélgetéseik során – olvasható a Bukaresti Katonai Törvényszék 1966. május 18./14-es számú ítéletében – megismerték Szőnyi Gyulát is. Török Sándor és Szőnyi Gyula – akiket az 1956-os ellenforradalomban való részvételükért Magyarországon elítéltek –, azt mondták a vádlottaknak (Török István Józsefnek és Török Józsefnek – T. Z.): ők már létrehoztak egy felforgató szervezetet, amelynek valódi célja egy újabb ellenforradalom kirobbantása, és azzal bízták meg őket, hogy amikor visszatérnek a Román Szocialista Köztársaságba, alakítsanak egy hasonló, magyar nemzetiségű, nacionalista-soviniszta érzelmektől vezérelt elemekből álló szervezetet, amelyik a megfelelő időpontban harcot indít a hazánkban meglévő társadalmi rendszer erőszakos megdöntéséért és Erdély Magyarországhoz való csatolásáért.” A gyergyósalamási születésű Török Sándor periratát, elítélésének és a börtönből való szabadulása utáni életének történetét Eörsi László A „Baross Köztársaság”. A VII. kerületi felkelő csoportok című, a budapesti L’Harmattan Könyvkiadónál 2011-ben megjelent kötetében ismertette. Budapest belvárosában a Baross téri csoport állt legtovább ellen a szovjet csapatoknak. Ők voltak Budapest harmadik legnépesebb ellenállócsoportja a legnagyobb kerületben, akik Nickelsburg László műszerész keménykezű vezetésével a forradalom első napjaiban tartották a függetlenségüket, majd betagozódtak az egységes Nemzetőrségbe. A legnagyobb számban a Baross téri csoport vette ostrom alá a Köztársaság téri pártszékházat, és részük volt az ostromot követő leszámolásokban is. November 4-én este, amikor a szovjet csapatok szétlőtték a bázisukat, szétszóródva még öt napon át, 1956. november 9-ig folytatták a harcot az iszonyatos túlerőben lévő szovjet csapatokkal. Sokan közülük a Péterffy Sándor Kórházban a még hetekig tartó politikai ellenállást választották. A kádári retorzió az erzsébetvárosi kerület ellenállóira csapott le a legkegyetlenebb módon: a vérbírák 37 halálos ítéletet hoztak, közülük senki sem kapott kegyelmet, kivégezték őket!
Török Sándor 1956. október 27-én részt vett a Petőfi-szobornál tartott tüntetésen, majd október 30-án csatlakozott az Illés István és Szőnyi Gyula által szervezett Magyar Forradalmi Ifjúsági Párthoz, amely lefoglalta az ÁVH Izabella utca 62. szám alatti épületét. Török Sándor az ifjúsági párt héttagú intézőbizottságának a titkára lett, ő intézte a kapcsolatfelvételt más forradalmi pártokkal és csoportokkal. 1956. november 4-én csatlakozott a Hársfa utcai rendőrkapitányságon lévő csoporthoz. Az Eötvös utcai csoportnál és a Royal Szállóban is tevékenykedett. 1956. november 8–9-én tette le a fegyvert. (Eörsi László: im., 409. oldal.)
Török Sándor Bónis Lászlóval megalakította a Függetlenségi Frontot, amely később Magyar Ifjúsági Függetlenségi Front néven vált ismertté. 1956. november 30-án körlevélben vették fel a kapcsolatot a forradalmi szervezetekkel. Török Sándor röpcédulákat gyártott és sokszorosított. A Kádár János vezette kormány 1956 decemberében rendelettel feloszlatta a forradalmi bizottságokat, Török Sándort 1956. december 17-én letartóztatták. „Azért fogtam fegyvert, mert úgy tudtam, hogy a szovjetek azért jöttek Magyarországra, hogy visszaállítsák a Rákosi-rendszert” – vallotta a kihallgatásakor. Halász Pál bíró tanácsa 1957. október 18-án hat és fél év börtönbüntetéssel sújtotta. 1958. január 27-én a Borbély-tanács jogerőre emelte az első fokon hozott ítéletet. 1962. március 6-án szabadult Török Sándor. 1966. január 11-én ismét letartóztatták összeesküvésre irányuló előkészület és folytatólagosan elkövetett izgatás vádjával. Bimbó István tanácsa ezúttal négyéves börtönbüntetést szabott ki Török Sándorra. 1968. szeptember 10-én Vágó Tibor tanácsa másfél évre enyhítette az ítéletet. Szabadulása után raktárvezető lett a Budapesti Fűtőerőműveknél. 2001-ben hunyt el.
Nem nehéz összefüggést találni Török Sándor második ítélete és a Török József csoportja elleni koncepciós per között. A román és magyar állambiztonsági szervek együttműködtek a belső ellenzék elhallgattatásában, akár fizikai likvidálásában is. A szocialista Románia igazságszolgáltatása szerint: „a legelvetemültebb magyarországi ellenforradalmárok voltak a felbujtóik”. Török István József és Török József 1964. augusztus 15-e és szeptember 1-je között tartózkodott Magyarországon. A román vádhatóság szerint Török Sándor kérkedve ismertette az „ellenforradalom” alatti tevékenységét, s közölte a két „román állampolgárral”, hogy „a politikai elítéltek a szabadulásuk után is összetartanak, fel vannak készülve a rendszerváltoztatásra, amely lehetővé teszi számukra, hogy a hatalom a kezükbe kerüljön. Felszólította az erdélyi rokonokat: hozzanak létre Erdélyben is ilyen illegális szervezetet, készüljenek fel a rendszerváltozásra.” 1964. szeptember 1-jén tértek vissza Romániába. A vádirat szerint az utasításoknak megfelelően „azonnal hozzáfogtak a felforgató szervezet létrehozásához, amelynek célja a Romániában létrejött társadalmi rendszer erőszakos megdöntése, Erdély Magyarországhoz való csatolása”. 1964. szeptember 1-je és 1965 augusztusa között tíz tagot szerveztek be (őket a perben el is ítélték! – T. Z.), sikertelen volt Antal Ferenc és Orosz Lajos beszervezése. Török József a beszervezés során arról is beszélt, hogy a magyarországi „ellenforradalmároktól”, Török Sándortól és Szőnyi Gyulától később fegyvert is kapnak. A vádhatóság meglódult fantáziája szerint: a fegyvereket Magyarországról ejtőernyősök hozzák, akik leereszkedve a Kelemen-havasokba, átadják a csoport tagjainak. Török József terve a vádirat szerint az volt, hogy az akcióba lépés kezdetén megtámadják a milíciaőrsöket, valamint a Securitate és az RMP székházát. Kérte a csoport tagjait, hogy minél több magyar fiatalt szervezzenek be. A hatóságokat azzal próbálta átverni, hogy elsősorban a párt- és IMSZ-tagokat szervezte be, maga is a Román Kommunista Párt tagja volt. Több titkos gyűlést tartottak Csatlós Jenő lakásán. Az egyiken elhatározták, hogy megkeresik a Török Sándor által 1944 őszén elrejtett fegyvert is. Török József tagsági díj bevezetését és a szervezet működéséhez szükséges pénzügyi alap létrehozását, hűségeskü és írásos kötelezvény megfogalmazását javasolta. Rendszerellenes magatartásuk kialakítása érdekében rongyossá olvasták A budapesti Kossuth rádió ostroma című, titokban behozott „ellenforradalmi kiadványt”. Hasonló támadásokat terveztek a párt- és állami szervek ellen. Olyan „nacionalista és soviniszta” műveket terjesztettek, mint A magyar nép ezeréves története, Magyarország története című kiadvány négy kötete vagy Az erdélyi ezredek a világháborúban és Nagy Imre és bűntársai összeesküvése című könyvek. Török József a katonai szolgálatát teljesítő Csatlós Jenőt is arra biztatta, magyar bajtársai köréből minél több új tagot toborozzon. Török József intenzív levelezést folytatott a Budapesten a Csengeri utca 72. szám alatt lakó nagybátyjával, Török Sándorral, akinek beszámolt a szervezet létrehozásáról, kifejtett tevékenységükről. Bár virágnyelven fogalmazta meg, a tárgyalások során a Securitate által kifogott levelek a legfontosabb bűnjelekké váltak. A büntető törvénykönyv 209. szakasza 1. pontja, valamint az 58. és a 157. szakasz alapján a Bukaresti Katonai Törvényszék Török Józsefet tizenkét év szigorított fegyházbüntetésre és hét év jogvesztésre ítélte. Ugyanakkor a teljes személyi vagyonát elkobozták, ami az 1965. november 13-i házkutatási és elkobzási jegyzőkönyv szerint mindössze két öltönyből, egy nagykabátból és egy pár bakancsból állott. A Securitatét foglalkoztatta a Török Sándor által 1944 őszén elrejtett fegyver és robbanóanyag kérdése. Ezért a Maros–Magyar Autonóm Tartomány belügyi különítménye újabb házkutatást tartott Török József szülői házának padlásán. Nem találták meg az elrejtett dinamitot. Erről a Maros–Magyar Autonóm Tartomány belügyi igazgatósága átiratban számolt be a Kolozs tartományi igazgatóságnak 1967. március 8-án. Török József ekkor a nagyenyedi börtönben raboskodott. A román és a magyar állambiztonsági szervek 1963 utáni szoros együttműködését – amit neves történészek is tagadnak! – bizonyítja: amikor Török Sándort és Szőnyi Gyulát az 1966/3260-as számú perirat alapján újra elítélték, a magyar legfelsőbb bíróság a Budapesti Fővárosi Bíróságot új eljárásra utasította, előírva, hogy Török István József és Török József román állampolgárokat tanúként a Fővárosi Bíróság vagy legalább egy román bíróság hallgassa ki. A Fővárosi Bíróság 1967. augusztus 4-én – a román katonai főügyészség útján – be is idézte őket az 1967. szeptember 25-re kiírt tárgyalásra. Erre a beidézésre érkezett egy román nyelvű válaszlevél a Maros–Magyar Autonóm Tartomány Maroshévíz rajoni igazgatóságától: a tanúként beidézettek a nagyenyedi börtönben vannak („fiind încarcerat de către Penitenciarul Aiud”). Török Sándor és Szőnyi Gyula említett ítéletéből idézek: „Török István és Török József román állampolgár tanúkat a bíróság szabályszerűen idézte, vétívük vissza is érkezett, a tanúk azonban a kitűzött tárgyalásra nem jelentek meg, így személyes meghallgatásukat a bíróság nem tudta foganatosítani. Ezek után a bíróságnak vizsgálnia kellett azt a körülményt, hogy a két román állampolgár tanúnyomozati írásos vallomását melyik vádlott vonatkozásában és milyen mértékben vonhatja értékelési körébe a tényállás megállapításánál.” A levéltári kutatásnak kell kiderítenie: a magyar vagy a román állambiztonsági szervek „súgtak” előbb a másiknak? Az eddigi kutatásokból az valószínűsíthető: a Securitate tájékoztatta előbb a magyarországi állambiztonsági szerveket, abban a reményben, hogy egy nagy, Magyarországra és Romániára kiterjedő magyar irredenta szervezetet lepleznek le, semmisítenek meg. A Török József dossziéjának vezérvonala: a gyárban, a sepsiszentgyörgyiek körében irredenta megnyilvánulásai vannak.
Török József 1944. január 10-én született Gyergyósalamás községben. Gépmunkás volt a galócási faipari kombinátban. 1965 őszén sikeresen felvételizett a bukaresti műegyetem elektrotechnika karára. Itt tartóztatták le 1965. november 11-én. 1974. november 14-én szabadult a nagyenyedi börtönből, rokona, Török István József november 12-én. Török József többé nem folytathatta tanulmányait a bukaresti műegyetemen. Mindketten Sepsiszentgyörgyön találtak menedéket és megélhetést: István a bútorgyárban, József az autóvillamossági vállalatnál dolgozott betanított munkásként, 1975-től szerszámlakatosként. A Securitate Török Józsefet a szabadulása után „Turcul” (Török) fedőnéven követte. A vaskos dossziékból kibomlik Sepsiszentgyörgy és Háromszék legújabb kori történetének ismeretlen fejezete. Az ügynökhálózat kiválóan működött, a célkeresztbe került személyek minden lépését követték, a mai ember számára hihetetlen logisztikát hoztak létre, mozgósítottak. Romániában 1956 nem 1956-tal kezdődött, és nem is végződött 1956-tal. A magyarellenes retorzió „utórezgéseit” máig érezzük, mindennapjaink részévé váltak.
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A terror éveiről
Hogy soha többé meg ne ismétlődhessen! 
A Volt Politikai Foglyok Szövetsége, valamint Magyarország csíkszeredai főkonzulátusa szervezésében Sepsiszentgyörgyön, a munkaszolgálatosok emlékművénél emlékeztek meg szombaton a második világháború után szovjet kényszermunkatáborokba hurcoltakról, illetve a román hatóságok által 1950–1961 között munkaszolgálatra kényszerítettekről.
Elsőként Török József, a Volt Politikai Foglyok Kovászna Megyei Szervezetének elnöke szólt mindazokhoz, akik a csípős szél ellenére is összegyűltek, hogy leróják kegyeletüket az ártatlan áldozatok emléke előtt. Az anyaország képviseletében fejet hajtó dr. Csige Sándor Zoltán,vezető főkonzul rövid beszédében az emlékezésnek a hasonló borzalmak elkerülésében játszott fontos szerepére hívta fel a figyelmet, majd felolvasta az anyaországi Gulág Emlékbizottság üzenetét. Ebből azt is megtudhattuk, hogy 700-800 ezer magyar állampolgárt hurcoltak az egykori Szovjetunió területére, akik közül csupán 450-500 ezer tért vissza a szülőföldjére, a többiek ugyanis elpusztultak a terror és fizikai megterhelés kettős súlya alatt. A továbbiakban a csíkszeredai Szekeres Adorján olvasott fel egy részletet Adorján Sándor egykori hadifogoly Milyen is az a Szibéria című művéből, majd a jelenlévők megkoszorúzták az emlékművet.
A főhajtás a Kommunista Diktatúra Áldozatainak Emlékházában folytatódott, ahol a városvezetés képviseletében Tóth-Birtan Csaba alpolgármester emlékezett az elhurcoltakra. Ezt követően Kósa István, a Sapientia Egyetem csíkszeredai karának dékánja a gonosszá válás folyamatát elemezte, végül pedig Benkő Levente történész vezette be hallgatóságát a lágerek és gyűjtőtáborok embertelen világába, adatokkal tűzdelt előadásában. 
Bedő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Virág és gyertya a meghurcoltakért
Mintegy huszonöten voltak tegnap kora este a kommunizmus áldozatainak emlékére a sepsiszentgyörgyi Erzsébet parkban emelt kopjafánál, hogy megemlékezzenek a kollektivizálás több ezer háromszéki áldozatáról, meghurcoltjáról. A kitelepítéseket gyerekfejjel megélők virággal, gyertyával és csendes imával idézték meg egyebek mellett 1950. szeptember 22-e borzalmas éjszakáját, amikor a hatalom korra, nemre, állapotra való tekintet nélkül marhavagonokban, teherkocsikban a Bărăgan és Dobrudzsa ismeretlen vidékeire hurcolt el embereket hosszú évekre, családokat szakítva szét, sorsokat törve kettőbe.
„Nem volt olyan háromszéki település, ahol a hírhedt 183-as törvény 1949-es megjelente és a hadifogságból hazaérkezettek beszámolói nyomán ne lett volna ellenállás a kollektivizálás miatt, sajnos, Gidófalván és Maksán halálos áldozatokkal is járt – Zsigmond András, Jancsó Vilmos, Soós Gizella és Zöld Ivette életükkel fizettek –, de az elhurcoltak között volt olyan, akinek még véletlenül sem volt köze az egészhez, egyszerűen rosszkor és rossz helyen volt” – idézte fel Török József, a Volt Politikai Foglyok Szövetsége háromszéki szervezetének elnöke. Több ezer család esett áldozatul a megtorlásnak, két év leforgása alatt mindenükből kiforgatták őket, ráadásul évek múltán ezek az emberek nem térhettek vissza egykori otthonaikba, sőt, máig is sokan vannak, akik az egykori jussuk visszaszerzéséért harcolnak, sikertelenül. Mert ismét azok kaparintották meg a hatalmat, akik egykoron a kitelepítéseket, a mocskos munkát elvégezték, majd vagy a párt, vagy a Securitate berkeiben folytatták – fogalmazott Török József. Az évről évre egyre szűkebb körű megemlékezésre ez alkalommal Barótról, Dálnokról, Gidófalváról és Sepsiszentgyörgyről érkeztek meghurcoltak és leszármazottjaik.
Nagy D. István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Együtt dobbantak a magyar szívek (Könyvbemutató: ’56-os estek Háromszéken)
Négy 1956-os témájú könyvet – kettőt a nagyajtai Moyses Mártonról – mutattak be kedden Baróton, szerdán Sepsiszentgyörgyön, csütörtökön Kézdivásárhelyen szerzőik, akik mindannyian kiemelték: az 1956-os magyar forradalom olyan pillanat volt, amikor együtt dobban a magyarok szíve határon innen és túl. Elhangzott az az igény is, hogy Moyses Mártonról utcát nevezzenek el Sepsiszentgyörgyön.
A bemutató körutat a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom szervezte, a háromszéki rendezvényeket követően Csíkszeredába és Székelyudvarhelyre látogatnak. Az estek házigazdája Bedő Zoltán közíró volt.
A négyből három könyvet a Pongrátz Gergely ’56-os Közhasznú Alapítvány adott ki, egyet a Magyar Szív Magyar Szó Alapítvány. Utóbbi címe: Nem hiába haltatok meg!, alcíme: Tercsi naplója 1956-ból. Tercsi, azaz Vajda Jenőné Németh Terézia elmondta, 1956-ban 14 éves volt, szeptember 1-jén kezdett naplót írni, eleinte semleges dolgokról, aztán amikor kitört a forradalom, és következtek a megtorlások, megírta az általa Veszprémben tapasztaltakat, és azt, amit a felnőttek beszélgetéséből kihallgatott. Következő év március 12-éig vezette a naplót, addig, amíg szülei rábukkantak s elvették, mondva, ennél kevesebbért is lógtak már emberek. Felnőtt korában visszaadták. Tercsi néni hangsúlyozta, a forradalom minden magyaré volt. Pataki Barbara, a könyv szerkesztője közölte, tavaly került kezébe a napló, érdekesnek, tanulságosnak találta, főleg olyan szempontból, hogy a fiatalok vigyék tovább az ’56-os lángot. A szövegben a kislányos báj ötvöződik a magyar virtussal – tette hozzá. Tófalvi Zoltán marosvásárhelyi történész Dobai István nemzetközi jogászt idézve mondotta: akkor minden magyar egyformán érzett. Több, a tavalyi 60. évforduló alkalmából megjelent könyvet, valamint saját, ’56-os témában írt öt könyvét is felmutatta. Részletesen a legfrissebbről, a Moyses Márton tűzhalála címűről értekezett. Moyses Márton élete az egyik legfelkavaróbb sors, erdélyi tragédia – mondotta a történész, aki hőse szenvedéstörténetének bemutatásán túl forrásokat is közölt Moyses Márton követési dossziéjából. Arról a Moyses Mártonról van szó, aki 16 évesen három baróti iskolatársával nekivágott a román–magyar határnak, hogy a pesti srácok segítségére siessen, ám neki s egy társának nem sikerült átszöknie. Két évig sínylődött börtönben, kivágta nyelvét, hogy ne tudjanak belőle vallomást kicsikarni, majd 29 évesen Brassóban a pártszékház előtt benzinnel leöntötte és felgyújtotta magát. Tófalvi Zoltán hangsúlyozta, a becsületesség mintaképe, ő az, akire tényleg emlékezni kell.
Benkő Levente Kolozsváron dolgozó, de mint kihangsúlyozta, Háromszéken „élő” baróti történész, lapunk volt szerkesztője szintén Moyses Mártonról szóló könyvét mutatta be. Jelezte, a 2002-ben kiadott Bűn volt a szó című könyvének azonos című, javított változata ez. Alcíme: Moyses Márton és 1956. Hangsúlyozta, míg Tófalvi Zoltán Moyses szenvedéstörténtét dolgozta fel, ő meghurcoltatásán kívül arra a környezetre is igyekezett rávilágítani, amelyben Moyses élt. Kötete háromféle forrásanyagra támaszkodik. Egyrészt a kolozsvári katonai törvényszéken talált nyomozati anyag, másrészt a korabeli sajtó, főként a Kossuth rádió, mert csak az jött át a határon, de a hazai sajtó is, amelyet rengeteg ferdítés jellemzett, harmadszor a Moyses Márton iskolatársaival, tanítóival, hozzátartozóival készített interjúi. Benkő Levente kiemelte, 1956 az a pillant volt, amikor a magyarság szíve együtt dobogott, Erdélyben egy akolba terelte a magyarokat és románokat, a Magyarország határain kívül élő nemzetrészek újra találkoztak saját kultúrájukkal, a szovjet agymosás után előkerült a Himnusz és a Nemzeti dal. Benkő Levente elhozta még Volt egyszer egy ’56 című, bővített, javított változatban a kolozsvári Exit Kiadónál tavaly újra megjelentetett könyvét is. Mindkét történész hangoztatta, Sepsiszentgyörgyön emléket kell álltani Moyses Mártonnak, aki itt született 1941. április 20-án, s egy évet itt is dolgozott: emléktáblát állítani, utcát vagy teret elnevezni róla.
Nahimi Péter történész, a Pongrátz Gergely ’56-os Közhasznú Alapítvány elnöke az általa összeállított Világ Csodája ’56 című, visszaemlékezésekből ollózott, korabeli fényképekkel gazdagon illusztrált kötetet mutatta be. Hangsúlyozta, 1956 forradalma egyetemesen minden magyaré, ám valami hiányzik mai megítélésében. Míg az 1848-as forradalomról mindenki tud, 1956 nincs benne kellőképpen az emlékezetben, pedig akkor az egész ország sajátos emelkedett állapotban volt, valami olyasmi történt, mint amikor egy nemzet nemzetté válik. Nahimi Péter jelezte, Kiskunmajsán áll Pongrátz Gergelynek, a Corvin közi felkelőcsoport második főparancsnokának emlékhelye, a Magyarországon egyetlen kimondottan ’56-os múzeum, vele szemben a Szomosújváron született Pongrátz Gergely (1932–2005) által emelt Kapisztrán Szent János ’56-os Emlékkápolna, ahol saját és testvére sírja is található, valamint ott működik az ’56-os Ifjúsági Tábor, ahova háromszéki középiskolás fiatalokat is várnak. Az est végén Nahimi Péter Pongrátz Gergely-emlékpakettet adott át Török Józsefnek, a Volt Politikai Foglyok Szövetsége háromszéki elnökének és a szintén jelen lévő Jancsó Árpád Csabának, akinek Moyses Mártontól eltérően sikerült kijutnia Magyarországra. Szekeres Attila / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A forradalom vérbe fojtására emlékeztek
Többnyire az érintettek és hozzátartozóik jelentek meg szombaton a Székely Nemzeti Múzeumban az 1956-os forradalom vérbe fojtása alkalmából tartott megemlékezésen, amelyet a Volt Politikai Foglyok Kovászna Megyei Szövetsége szervezett. A délután folyamán Mohi Sándor és Nagy Ernő 1956 Erdélyben című dokumentumfilmjét tekintették meg az érdeklődők, majd az ’56-os emlékparkban folytatódott a megemlékezés.
A múzeumban elsőként az esemény házigazdája, Vargha Mihály köszöntötte az egybegyűlteket. Mint mondta, az általa vezetett intézménynek mint a háromszéki kulturális élet egyik bástyájának kötelessége, hogy az 1956-os szabadságharc és forradalom ügyét támogassa. Ezt az estet is azért szervezték, hogy ne csak az egykori forradalmárok korosztálya, a 60–70 évesek érezzék át ezeknek az eseményeknek a súlyát, hanem a fiatalabb nemzedék is. Próbálnak minél több fiatalt és tanárt bevonzani az ilyen rendezvényekre, hogy a forradalom emléke ne halványuljon el. Örömmel tapasztalja, hogy fiatal kutatók egész sora foglalkozik az ’56-os eseményekkel. A szakember szerint téves az a nézet, miszerint ez a forradalom a magyarországi magyarság ügye, aki ezt gondolja, nem tudja, hogy az anyaország határain kívül is milyen eszméletlen kegyetlenséggel csapott le a kommunista hatalom mindazokra, akiknek szívében lángra kapott a szabadság szikrája. A románság elitje is hatása alá került a budapesti eseményeknek, ’56 a nemzetek közötti összefogást is jelképezi. Török József, a Volt Politikai Foglyok Kovászna Megyei Szövetségének vezetője örömét fejezte ki, hogy itthon köszöntheti a dokumentumfilm rendezőjét, a magyarországi, valamint a gyergyói, udvarhelyi és érmelléki sorstársakat. Szerinte azért fontos, hogy a fiatalok is megismerjék ezeket az eseményeket, mert ők másképp gondolkodnak, mint az ’56-os ifjak, de a film hatására átértékelődhet bennük sok minden. Szeretnék felajánlani a film egy-egy másolatát a sepsiszentgyörgyi iskoláknak, hogy minél több diáknak levetíthessék azt. Mohi Sándor rendező vallomással kezdte köszöntőjét – mindig nagyra becsülte a székelyeket, ez a tisztelet pedig csak fokozódott benne a forgatás alatt –, majd a film készítésének ötletéről és támogatóiról beszélt, végezetül pedig röviden bemutatta azt a közönségnek. A produkció négy alapegységből áll: az első a tavalyi csíkszentdomokosi ünnepi szentmiséről tudósít, amely során a helybeli plébános szólt az ’56-osokhoz, a másodikban a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szövetségének vezetője, Domokos Miklós megrázó vallomásai hallhatóak, a harmadik részben az egykori szövetség további tagjai mesélnek a forradalmi és azt követő drámai eseményekről, az utolsó rész pedig a székelyek kálváriájáról szól. A vetítés végén Török József lapunknak megjegyezte, sajnálatos, hogy egyetlen tanár sem vett részt a vetítésen, nem csoda, hogy a fiatalok nem sokat tudnak ’56-ról. Nagy B. Sándor / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A forradalom áldozataira emlékeztek
1956 Erdélyben
Az 1956-os forradalom vérbefojtására emlékezett szombaton a Volt Politikai Foglyok Szövetsége (VPFSZ). Ebből az alkalomból a Székely Nemzeti Múzeumban levetítették Mohi Sándor és Nagy Ernő 1956 Erdélyben című dokumentumfilmjét.
A Székely Nemzeti Múzeumnak, mint a „háromszéki kultúra bástyájának” kötelessége ápolni az 1956-os forradalom emlékét – hangoztatta Vargha Mihály igazgató, aki célként azt fogalmazta meg, hogy a fiatal generációba is beoltsák 61 évvel ezelőtt történtek fontosságát. Török József, a VPSZ elnöke szintén a fiatalokról beszélt, Mohi Sándor rendező pedig felajánlott egy-egy DVD-t minden tanárnak, aki jelen van, hogy vigye el iskolájába és mutassa be a filmet.
A dokumentumértékű alkotásra, amely Nagyváradtól Barcaságig veszi sorra az 1956-os eseményekbe bekapcsolódó erdélyi fiatalokat, akikre több ezer év börtönt rótt ki a román elnyomó gépezet pusztán csak azért, mert szimpatizálni merészeltek a forradalommal, egyetlen aktív tanárember sem volt kíváncsi. Így aligha ér el a fiatalokhoz a sepsiszentgyörgyi Zsók László volt politikai fogoly által megfogalmazott üzenet: „becsüljék meg azt a szabadságot, amit az 56-osok áldozata révén kaptak”. Erdély András / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Hatvan évvel a magyar forradalom után
A Kovászna Megyei Volt Politikai Foglyok Szövetsége által 2016. szeptember 1–2-án szervezett 1956-os ülésszak előadásai tanulmánykötetben jelentek meg. A Benkő Levente által szerkesztett, a kolozsvári Polis Könyvkiadónál a napokban megjelent, Hatvan évvel a magyar forradalom után című könyvet pénteken este mutatták be Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeumban.
A házigazda Boér Hunor, a múzeum főkönyvtárosának köszöntője után Benkő Levente baróti történész, újságíró felolvasta az árapataki születésű Dávid Gyula kolozsvári irodalomtörténész, volt politikai fogoly, társszerző, kiadó alkalomra küldött levelét, amelyben számba veszi a 60. évforduló hozadékát, majd a szerkesztő ismertette a kötet összeállítási elvét: magyarországi eseményekkel indul, majd áttérnek az erdélyi – gyergyószárhegyi, erdővidéki, marosvásárhelyi, kolozsvári – történésekre. A könyv értékét növeli, hogy a tanulmányok gondolatébresztő összegzések, így akik mélyebbre akarnak ásni, a forrásmegjelölések alapján megtehetik, és jó is, ha megteszik, ugyanis a történelmi kutatásnak soha nincs vége – mondotta Benkő Levente, hozzátéve, bármikor kerülhet újdonság, amely érthetőbbé, kerekebbé teszi a történetet.
Pál-Antal Sándor marosvásárhelyi történész, akadémikus elmondta, a forradalom 50. évfordulójára Dávid Gyula felkérésére kezdte kutatni a marosvásárhelyi ’56-os eseményeket. Annál is inkább, hogy pontosan ő volt az a levéltáros, aki az állami levéltár részére átvette a katonai ügyészség kiselejtezett iratcsomóit, így azok nem a zúzdába kerültek. Akkor, a letűnt rendszerben egy hétig átnézhette az iratokat: a mintegy 1000 dossziéból több mint 800 securitatés kivizsgálási iratcsomó volt. Azokat akkor titkosították, csak 1990 után tanulmányozhatta behatóan. Az 50. évfordulóra kihozott egy kötetet a forradalom utáni megtorlásokról a Magyar Autonóm Tartományban. A 60. évfordulóra újabb kutatásokat végzett, főleg a marosvásárhelyi értelmiségieknek az eseményekhez való viszonyulását vizsgálta.
Tófalvi Zoltán marosvásárhelyi történész elmondta, tízkötetes sorozatot tervezett az ’56-os eseményekről és következményeiről. Következik a Bolyai Tudományegyetem pere. Már attól a pillanattól, hogy Mihály király 1945-ben aláírta az egyetem létesítésének okiratát, a hatalom mindent elkövetett, hogy ellehetetlenítse, megszüntesse azt. Aki a legjobban ellenezte a Bolyai Tudományegyetemet, éppen háromszéki, a lemhényi Luka László, akinek a nevét a szülőfalu márványtáblán örökítette meg. Rendkívül fontos összességében látni a történteket, hogy tehessünk arról, ne ismétlődjenek meg. A teljes rekonstrukció nagyon fontos, hogy a magunk történelmét világosabban lássuk. Politikusaink sokszor nem tudnak érvelni, mert nem ismerik, miről van szó.
Török József, a Kovászna Megyei Volt Politikai Foglyok Szövetségének elnöke felajánlott egy-egy könyvet az iskolai könyvtáraknak, hogy azok kerülhessenek a tanulók kezébe. Az est végén Xantus Gábor ’56 Erdélyben című dokumentumfilmjéből levetítettek egy 40 perces részletet, amelyben Dávid Gyula vall az eseményekről. Szekeres Attila / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)