Trianonra emlékezve
A teljes értékű nemzetiségi lét egyetlen járható útja a területi autonómia
Hiába védtük a hazát, évezreden keresztül az ősi rögöt, hatalmi szóval fosztottak meg minket attól, amihez leginkább ragaszkodtunk, amiért a történelem során honfitársaink sokasága áldozta életét.
A fennkölt ígéretek dacára másodrangú lakói lettünk e földnek. Száz éve emlegetjük halkan vagy hangosabban a nekünk megígért jogok biztosítását, de a fennhéjazó hatalomról nyomtalanul leperegnek. Szülőföldünkön való megmaradásunk egyetlen záloga az önrendelkezés elismerése az uralkodó nemzet részéről, mert ellenkező esetben újabb száz év múlva településeink elnéptelenednek, valamikori jelenlétünket pedig csak korhadt fejfák jelzik majd. A teljes értékű nemzetiségi lét egyetlen járható útja a területi autonómia biztosítása, legalábbis azokon a részeken, ahol még többségben vagyunk. Ezért kell nemzetközi szintre terelni megmaradásunk egyetlen lehetséges változatát, ugyanakkor meríteni kell a velünk hasonló helyzetben levő népek példájából, amelyek sorsa a mienknél jobbra fordult. Következetesen, bátran, eltökélten kell követelni a minket megillető közösségi jogaink elismerését. Ezt kell tenni a hazai belpolitikai élet hadszínterein, és minden alkalmat megragadni nemzeti közösségünk ügyének világpolitikai szintre emelése érdekében. Ez az egyetlen járható út abban az igyekezetünkben, hogy szülőföldünk a gyermekeink, unokáink számára is élhető maradjon, ezért pedig minden áldozatot meg kell hoznunk.
A világháború utolsó évében, amikor már látni lehetett a végzet bekövetkezését, a lakosság, de a helyi hatóságok is képtelenek voltak elhinni az impériumváltozás bekövetkezésének eljövetelét. 1918 késő őszén nálunk is megalakultak a Nemzeti Tanácsok, melyek ezt az érzést igyekeznek fenntartani. A Székely Nemzeti Tanács programja azonban már a Székelyföld elszakadási lehetőségét is előrevetíti. Nagyfokú naivitásuk és a világban bekövetkezett változások következményeinek figyelmen kívül hagyása jellemzi programjukat, amelyben a politikai változások várható fejleményeit taglalják. A székelység történelmi jogaira, valamint a wilsoni elvekre hivatkozva követelik a Független Székely Állam megalkotását, melyhez a tőszomszédságban lévő csángó falvak is hozzátartoznának, de keresi a Székely Nemzeti Tanács a szászokkal való megértés eshetőségét is egy Székely–Szász Köztársaság kialakítása reményében.
„A székely megyékre a székelyeken kívül senki jogot nem formálhat. Több mint egy évezred óta székely lakja, székely műveli, székely védi ezt a földet. Ez a mienk volt, a mienk most, és a mienk marad, mert ezt diktálja a népek mindenütt érvényesülő önrendelkezési joga” – zárul az önbizalomtól duzzadó nyilatkozat. Dr. Török Andor alispán 1918. november 11-i közgyűlési beszámolójában hasonló szellemben gondolta a háború befejezésének körülményeit: „Mivel már nem vagyunk hadviselő felek, az idegen csapatok bevonulnának hozzánk, és mi az egész világ nemzetközi oltalmába ajánlanánk magunkat.”
Nem sokkal ezek után azonban rá kellett ébredniük az akkori idők politikusainak a kegyetlen valóságra, a másodrangúság ránk erőltetett új életformájára, amely hosszú ideig letargiába taszította az erdélyi és székelyföldi magyarságot.
Cserey Zoltán. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Hétköznapok a hátországban (Sepsiszentgyörgy az első világháború idején - 2.)
Szervezik a hadisegélyeket
Bálint Dénes polgármester augusztus elsején városi tanácsülésen ismertette a mozgósítás eredményeit, beszélt az eltávozottak hozzátartozóinak megsegítéséről, de a sebesült katonák ellátásában a lakosság által tanúsított messzemenő segítőkészséget is kiemelte.
A városi tisztviselők közül Balázs Ernő főmérnök, Szabó Mózes végrehajtó, Hamar Imre, Farkas Lajos díjnok, Baconi Zsigmond, Deme Gábor, Nagy Mózes rendőr, Nagy János hivatali szolga vonult be katonának. A hadba vonultak hozzátartozói törvényes segélyben részesültek, ezenkívül társadalmi adakozással igyekeztek a kereső kiesésével fellépő nyomort enyhíteni. A város lakói csaknem 4000 korona értékben adakoztak a rászorulók kenyérrel és tejjel való ellátására. A hatóságok az otthon maradt munkaképes családtagoknak a szövőgyárban és a dohánygyárban való elhelyezkedését segítették.
Minden ilyen család megsegítése, a családfővé előlépett anyáknak munkalehetőség biztosítása a hatóságok elsőrendű feladata volt. Augusztus 2-án helyi bizottságot alakítottak a katonák családjainak segélyezésére és gyámolítására. Ez alkalommal a város lakói nagy számban gyűltek egybe, amikor is az apa nélkül maradt családok félelme és szorongása, a bajban lévők kétségbeesése arról győzte meg a városvezetést, hogy a segélyezés elnapolhatatlan. A jelen lévő személyek vagy intézmények képviselői nagylelkűségről tettek tanúbizonyságot. Külön említést érdemel Kardhordó László tanítóképzői tanár és dr. Kertész Jenő ügyvéd nagyvonalúsága: előbbi 100, utóbbi 50 koronával járult a gyűjtés sikeréhez. Báró Szentkereszti Béla főispán is 50 koronát adakozott a nélkülözők számára. Testületek is adományoztak: a Csizmadia Társulat 100 koronát, az Asztalos és Szabó Társulat ugyanennyit, a Cipész Ipartársulat 50 koronát, a Siculia Szabadkőműves Páholy 100 koronát, a Magyar Királyi Dohánygyár 37-et, a Klinger cég varrodája 10-et, a Háromszéki Takarékpénztár adománya 500 koronát tett ki. Összesen 2812 korona gyűlt össze. A pénzadományokon kívül többen természetbeni felajánlást tettek: gabona, élelem, ruha. Mások a nehéz helyzetben lévő családok gyermekeit fogadták állandó ellátásra, 86 család 269 kiskorú gyámolítását vállalta, népkonyhákat rendeztek be, napközi otthonokat szerveztek. Arra törekedtek, hogy munkalehetőséget biztosítsanak a foglalkozás nélküli családfenntartó asszonyoknak. A kézdivásárhelyi hasonló intézkedések gyorsaságban, de adakozó készségben is megelőzték a sepsiszentgyörgyieket. Ott már 1914. augusztus 17-én dr. Török Andor polgármester irányításával elkezdődött a jótékonykodás. Falragaszokon buzdították adakozásra a lakosságot. Ennek eredményeként 7833 korona gyűlt össze, de úgy gondolták, hogy nagyobb hangsúlyt kell helyezni a természetbeni segélynyújtásra: népkonyhák, napközi otthonok, munkalehetőségek létrehozásával. A segélyek elosztásakor ellenőrizték, hogy az érintett személy tényleg állás nélküli-e, mert előfordult, nem is ritkán, hogy az illető nem vallotta be munkaviszonyát, az ilyeneknek viszont az állami segély nem járt. 1914. szeptember 25-én D. Andrásné kérvényezi az alispántól az állami segély folyósítását. Férje augusztus 6-án hadba vonult, a feleség két kis gyerekkel alig volt képes az életvitel legminimálisabb feltételeit előteremteni a dohánygyártól kapott keresetéből. Nyomorúságos helyzetére hivatkozva kéri állami támogatásban részesítését. Bálint Dénes polgármester magyarázattal szolgált az ügy elbírálásával kapcsolatosan. A kérvényező, aki dohánygyári alkalmazottként állandó ellátásban részesült, saját házában lakott, ennélfogva pedig a pénzügyminisztériumi előírás feltételeinek nem felelt meg, segélyre tehát nem volt jogosult. A polgármesteri felirat szerint Pakucs Istvánnét az összeírási jegyzék segélyezésre jogosultnak tekintette, és részére a pézügyi igazgatóság november elsejétől 57 filléres napi segélyt állapított meg. D. Mihályné is kérte az alispáni hivataltól segélyezését. Férje augusztus elsején bevonult, az ő csekély bére alig fedezte életszükségleteit. Lakbér törlesztésére kért némi támogatást. Bálint Dénes a kérvényezőt azért utasította el, mert gyári munkásnő lévén állami segélyben nem részesíthető. B. Dánielné kérését is hasonló okokra hivatkozva utasították el. K. Anna esetében viszont megítélték a segélyben részesítés jogosultságát, mert nem rendelkezett állandó munkahellyel.
Szolidaritás a frontharcosokkal
A hazatérő sebesült katonákat a Vöröskereszt Egylet a vasútállomáson szeretetteljes fogadásban részesítette, ahonnan a Ferenc József Közkórházból alakult katonai tartalékkórházba, valamint az Olt utcában létesített üdülőházba kerültek. Itt nemcsak a berendezési tárgyak biztosításában jelentkezett a közösségi áldozatkészség, de a sebesültek ellátása tekintetében is a városi polgárság nagylelkűsége dicsérendő.
Különböző formákban nyilvánult meg a lakosságnak a fronton lévőkkel való szolidarítása. A tanítóképző negyedéves hallgatói például elhatározták, hogy a padlón fognak aludni és a kényelmes, sodronybetétes ágyaikat átadják a vöröskeresztes kórház számára. Amikor a vallásügyi és közoktatási miniszter elrendelte, hogy a sepsiszentgyörgyi tanítóképző intézet növendékei a hadba vonuló katonák számára hósapkát, csuklóvédőt, térdmelegítőt, haskötőt, flanell férfiinget, törülküzőt készítsenek a kézimunkaórák idején, a tantesület és a tanulók szívesen tettek eleget a felkérésnek. A tél közeledtével és a zord idő beálltával ugyanis megállapították, hogy 600 000 téli ruhaneműféleség hiányzik a katonák felszereléséből.
A sebesültek számának állandó növekedésével az Olt utcában létrehozott üdülőházat városi pótkórházzá alakították át. A közösség hozzájárulását kérték a gyógyintézet ellátásához tejjel, kávéval, kiflivel. 1914. október 13-án újabb kórházi egységet szerveztek a polgári fiúiskola internátusában, ahová az első húsz sebesült katona érkezését aznapra várták. A sepsiszentgyörgyi nőegylet Kelemen Lajosné elnök, a vöröskeresztes egylet pedig Csinádi Lajosné vezetésével a legtöbbet tett a sebesültek ellátása érdekében. 1915. január 30-án a nőegylet felhívást tett közzé, amiben a lakosság hozzájárulását kéri az elfogyott fehérneműkészlet kiegészítésére. Elsősorban ingre, alsónadrágra, zsebkendőre volt nagy szükségük. A vöröskereszt egylet a sepsiszentgyörgyi polgári fiúiskolában elhelyezett katonai kórház számára párnákat kért a lakosságtól. Az igények növekedésével száz ágyra bővítették a kórház befogadóképességét, mely májusra elérte a 132-t. Fenntartása és működtetése szempontjából elsősorban a báró Szentkereszty Béláné nevét kell említeni. A vöröskereszt egylet kezdeményezésére 1915. június közepén megalakult a Háromszék megyei rokkant katonákat gyámolító és elhelyező bizottság. A Székely Mikó Kollégium tanári kara a hadba vonuló tanítványok emlékének megörökítésére elhatározta, hogy az iskola értesítőjében közzéteszi a frontra vonuló tanulók névsorát.
Cserey Zoltán, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Különös békeszerződés – Sepsiszentgyörgy az első világháború idején (7.)
„A Monarchia és Németország 1917. december 9-én Focşani-ban fegyverszünetet, majd 1918. május 7-én Bukarestben békeszerződést kötött Romániával. Ez a szerződés, mondhatni, a világtörténelem legenyhébb békefeltételeire épült: a Monarchia egészen keskeny sávban kapott határkiigazítást a Kárpátokban, egyszerűen avégett, hogy a román tüzérség ne tudjon a hegygerinc nyugati, illetve északi oldaláról támadóállást elfoglalni. A megszerzett területen különben alig élt számottevő lakosság, így Erdély etnikai képe nem változott meg. A békeszerződés értelmében a román hadsereg megtarthatta teljes fegyverzetét. Ezekkel a fegyverekkel vonult be Erdélybe néhány hónappal később, a Monarchia hadseregének összeomlása után.” (Pomogáts Béla: Ember az embertelenségben)
Belső hadszíntér
A hirtelen rázúduló veszedelem következtében a vármegye lakossága fokozott mértékben károsodott. A helyzetet tovább rontotta, hogy mire az emberek visszatérhettek otthonaikba, a szövetséges katonákat találták ott, akik a maradék tartalékaikat is felélték vagy rekvirálták. Készült egy másik, a miniszterelnökhöz küldött felirat is, amelyben a kárpótlás elmaradását sérelmezték, a legfőbb vezetést figyelmeztették, hogy a vármegye lakossága kárpótlás nélkül már nem bírhat ki még egy telet. A kialakult siralmas állapotokról dr. Török Andor alispán 1918 májusában számolt be, hogy a megye már 20 hónapja belső hadműveleti területnek számít, emiatt a postai, távíró szolgálat szünetelt, de rendkívüli nehézségekbe ütközött a szállítás is. 1917-ben katasztrofálisan rossz termés volt. A hiányt csak az Alföldről lehetett volna pótolni, de a szállítási fennakadások következtében ez csak nagy nehézségek árán sikerülhetett. Gyakorlatilag élelmiszerhiány alakult ki. 1917. október 4-én a városi képviselő-testület megállapította, hogy a közélelmezés a háborús viszonyok között a hatóság legnehezebb feladata. Szükségessé vált a jegyrendszer általánosítása. A lakosság ellátásával kapcsolatos súlyos fennakadások kötelezővé tették a közélelmezési ügyosztály felállítását. Az élelmiszerhiány ugyanakkor lehetőséget kínált némelyek számára, hogy uzsoraáron értékesítsék eltitkolt készleteiket. 1917 márciusában a kenyérnek fogyasztási igazolvány nélküli forgalmazásáért Apor Jánost a rendőrség 150, Voloncs Mihálynét 75 koronával büntette. Tejdrágítás miatt Juga Józsefnét 60 koronával bírságolták. A cukornak jegy nélküli árusításáért Kozma Lajosnét 60 koronával, szalonnadrágítás vétségéért Pál Lajost 75 koronával büntették. A hatóságok számára az 1917-es év kiemelkedő fontosságú feladatát jelentette a román megszállás elől Kelet-Magyarországra menekültek hazatelepítésének megszervezése. A türelmetlenebbek a román visszavonulás után mindjárt hazaindultak ugyanolyan módon, ahogy azt fél évvel korábban tették, szekereik és lovaik segítségével. 1917 február elején a belügyminisztérium megállapodott a központi vasúti igazgatósággal, hogy a sok ezerre tehető menekült számára naponta két-két szerelvényt biztosítson. Jó hírként nyugtázták, hogy az Udvarhely, Brassó és Háromszék vármegyei hazatérőket már útnak is indították.
1917. október elején Sepsiszentgyörgy felszabadításának első évfordulóját a katolikus és református templomban is istentiszteleten ünnepelték meg.
A meglévő súlyos gondok mellett más természetű, aggodalomra okot adó jelenség is izgatta a hatóságokat. Alispáni jelentés szerint kormányértesülésekből tudható volt, hogy orosz fogságban lévő magyarok körében a forradalmi ideológiát elsajátítók száma igen magas, és várni lehetett az ilyen személyek tömeges hazatérését. A főszolgabírák figyelmébe ajánlotta, hogy készüljenek fel erre, és jelentsék az estleges baloldali agitációt körzetükben. Sepsiszentgyörgyre ugyanakkor nagyobb számú hadifoglyot irányítottak. Két okból is elrendelték a hazatérő rokkant katonák ideiglenes elkülönítését: a járványfertőzések miatt, másrészt a „szellemi mételytől”, a különböző forradalmi, főleg bolsevik eszméktől való fertőzöttségük okán. Közben a szegénység egyre nagyobb méreteket öltött, ezt csak fokozták az általánossá váló rekvirálások. A szarvasmarhákat rendszeresen potom áron eltulajdonították a gazdáktól. A Székely Nép 1918. január 16-án írta: „Ha ezt a brutális eljárást be nem szüntetik, rövidesen összeomlik a székely gazdasági élet. Követeljük, hogy azonnal vessenek véget ennek a rekvirálásnak, amely az ellenséges betörés kárát megismétli.” 1918 februárjában az hír járta Sepsiszentgyörgyön, hogy a rekvirálás mindenre kiterjed, most már nemcsak élelmiszert, hanem még a fehérneműt is elviszik. A hírek arról is szóltak, hogy mindent visznek a hatóságok, még a létfenntartáshoz szükséges élelmet is. Más alkalommal azzal riogatták az embereket, hogy a lakosság teljes burgonyakészletét elkobozzák, még a vetőmagot is.
Új román invázió
1918. november 11-én dr. Török Andor alispán a bonyolult katonai, politikai és nemzetbiztonsági helyzetről tartott közgyűlési beszámolót. Újabb román invázió valószínűségét említette, miközben Magyarországon kitört a forradalom, ami a háború befejezését vonta maga után Magyarország számára. Az új hatalom az államiságot más alapokra helyezte. A kormányzást az Országos Nemzeti Tanács ragadta magához. Mindenütt megalakultak ennek a helyi szervei, így történt Háromszék vármegyében is. Az alispán hangsúlyozta, hogy nincs fontosabb teendő, mint a közrend, köznyugalom, a személyi és vagyonbiztonság helyreállítása. Az ellenséges betörés esetén senki sem kötelezett távozásra, aki csak teheti, maradjon helyben, mert ezzel javait jobban védheti. Véleménye szerint: „Mivel már nem vagyunk hadviselő felek, az idegen csapatok csak bevonulnának hozzánk, és mi az egész világ nemzetközi oltalmába ajánlanánk magunkat.” 1918. november 2-án a városi tanács polgárai számára hirdetést bocsátott ki arról, hogy a független, szabad és önálló Magyarország kormánya a nemzeti tanács elvei alapján Károlyi Mihály vezetésével megalakult. A városi tanács sürgönyileg köszöntötte az új miniszterelnököt. 1918. november 14-én belügyminisztériumi távirat értesítette a törvényhatóságot az idegen megszállás közeli bekövetkezéséről. Sepsiszentgyörgy képviselő-testülete kimondta, hogy a városi hatóságok idegen csapatok általi megszállás esetén helyükön maradnak, munkájukat tovább folytatják, mindent megtesznek annak érdekében, hogy a megszálló csapatok jóakaratát a lakosság részére megnyerjék. Időközben Ojtozban és Bereckben román katonák jelentek meg. 1918. december 14-én pedig már a megszállás tényéről tett jelentést a polgármester. Dumitru Tigoianu százados parancsnoksága alatt mintegy 120 főből álló katonaság érkezett a városba. Ez ugyanakkor azt is jelentette, hogy a megszállás már nem rövid lejáratú kalandnak minősült, mint korábban, hanem immár a győztes hatalmak diktálták a vesztesek számára kötelező békefeltételeket. Ez pedig Magyarország területe kétharmadának, ezzel együtt Erdély elvesztéséhez is vezetett.
Vége
Cserey Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A kicsi magyar világ kezdete
„Könny, sírás, zokogás és véget nem akaró éljen”
A második bécsi döntést követően 1940. szeptember 13-án vonult be a magyar hadsereg Kézdivásárhelyre. Egy évre rá Földi István tollából megjelenik egy visszaemlékezés a Budapesten kiadott, Székelyföld írásban és képekben című emlékkönyvben, amelyhez az előszót dr. Török Andor ügyvéd, Kézdivásárhely egykori polgármestere, ny. alispán, országgyűlési képviselő, a Székely Nemzeti Múzeum igazgató-elnöke írta. Alább ebből idézünk.
„…Az utolsó román csapat szeptember 12-én délben Szentkatolna irányában hagyta el a várost. Csendben, szinte félve húzódtak vissza abból a városból, ahol huszonkét év alatt sem tudtak gyökeret verni, s ahol soha nem szerette, nem becsülte őket senki.
1940. szeptember 13-a örökre emlékezetes napja lesz Kézdivásárhelynek. Hajnalban már mindenki az utcán van. Minden házon nemzeti zászló, minden ember ruháján jelvény. Egymás után jönnek a társadalmi egyesületek, dalárda, céhek, és kilenc órakor a Rákóczi-induló hangjai mellett, foszlányokban szakadt régi zászlójával, rezes zenekarával az élen kivonult a tűzoltóság is, mint Vásárhely egyetlen katonai alakulata, amelyet 22 év alatt sem tudtak megbontani.
A nagy téren gyönyörű emelvény, körös-körül fehér karszalagos polgárőrök, kitüntetésekkel, díszelgő hősök, asszonyok, leányok, gyermekek ezrei várják a honvédeket. Eső szemez, hideg szél fúj, de senki se mozdul egy tapodtat sem. Délfelé jár az idő, amikor beszalad a diákok első hírhozó kerékpárosa, majd a lovas bandérium száguld utána, és a díszkapu alatt, Szentlélek irányából, a Kanta-utcában feltűnik az első magyar autó.
Egy őrnagy és egy százados jön elől, utánuk a harckocsik, páncélkocsik végelláthatatlan sora. Az I. magyar gyorsdandár. – Könny, sírás, zokogás és véget nem akaró éljen. Ebben olvadt fel két hosszú évtized minden szenvedése. (…)
A katonai közigazgatás alatt Brunner Mihály alezredes vezette a város ügyeit, és neki Vargha Béla dr. és Bándy István segédkezett polgári részről. A polgári közigazgatást K. Kováts István dr. mint kinevezett polgármester kezdte meg, és ezzel új élet kezdődött Kézdivásárhelyen, a magyar hűség, kitartás és honfiúi tűz eme nagyszerű végvárában, ahol mindig büszkék lehetnek a vargák arra, hogy soha, soha meg nem tántorodtak a magyar hitvallástól.”
Az előzmények
A kézdivásárhelyi állomásra 1919. január 19-én este érkezik meg az első román alakulat, és a védtelen városban megkezdődik a hatalomátvétel. Mivel a tanárok és a városvezetés java nem esküszik fel az új alkotmányra, munka nélkül maradnak, helyüket a konjunktúrát kihasználó, képzetlen, Óromániából érkezők foglalják el. A következő években a város kulturális, oktatásügyi, gazdasági ereje megtörik, elindul a Románia felé való kivándorlás, ott a magyar mesterembereket tárt karokkal várják. Nem csoda tehát, hogy az augusztus 30-i bécsi döntés hírére megbolydul a város, és szeptember 1-jén elhangzik a templomban 22 év után újból a magyar himnusz, a nők székely ruhát öltenek, az ifjak forrongnak, holott a városban még 3 ezer katona állomásozik.
Jancsó Katalin, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)