"Pető Iván ápr. 14-én bejelentette, hogy lemond az SZDSZ elnöki tisztéről, egyben az SZDSZ parlamenti frakcióvezetői tisztségéről is. 1992. nov. 13-a óta elnöke a pártnak /elődje Tölgyessy Péter volt/, 1996. nov. 22-én az SZDSZ küldöttgyűlése bizalmat szavazott neki két évre. Lemondásának okát nem részletezte. /Új Magyarország, ápr. 15./"

Az alkotmányról
„Magyarország megújulásának, feltámadásának napja ez azok számára, akik szeretik Orbán Viktort. Az ország másik fele gyásznapra gondol, ők azt hiszik, most kezdődik valami olyasmi, ami miatt félárbocra kell ereszteni a zászlókat” – mondta az új alkotmányról tartott előadásában Tölgyessy Péter Budapesten.
Emlékeznek 2004. december 5-ére kedves olvasóim? Emlékeznek arra a „gyűlöletbeszédre” s gyűlöletkampányra, amelyet Gyurcsány Ferenc és Kovács elvtárs vezérelt le a 2004. december 5-ét megelőző kampányban, 23 millió „románnal” riogatva a magyar társadalmat, s amely intenzitásában vetekedett Ceauşescu legsötétebb magyarellenes kampányával is? 2011. április 18-án a magyar Országgyűlés elfogadta az új magyar alkotmányt, amely ha 2004. december 5-e miatt katarzist nem is hozott, de megpróbálta feledtetni azt, s valószínűleg szavazati jogot is ad majd a már korábban elfogadott kettős állampolgársági törvény mellé. Köszönjük, miniszterelnök úr!
És erről soha ne feledkezzünk meg, kedves olvasóim! Olyan pillanat ez, amikor jó magyarnak lenni, s bevallhatjuk azt is, nem sok van ilyen a mi életünkben. De most van!
És ne feledkezzenek meg azok se, akik majd élnek a lehetőséggel, és felveszik a kettős állampolgárságot, de ne feledkezzenek meg azok se, akik nem. Egyet viszont kimondhatunk. Ez az alkotmány lesz az, amely hosszú idő óta az állunk alá nyúlt, és felemeli a fejünk, jelezve azt, hogy valahol figyelnek ránk, számon tartanak! Ez az alkotmány lesz az, amely kiegyenesíti a hajlongásba meggörbült derekunkat, s rádöbbenünk, hogy jó magyarnak lenni, s hogy lehet egyenes derékkal is élni! Ez az alkotmány biztosítja azt tömegesen a külhoni magyarságnak, amelyet eddig csak néhány kiváltságos státusú embernek biztosított kiváltságos helyzete, hogy kettős állampolgár lehet. És ki kell mondanunk azt is, hogy a „magyar állampolgárság” jól megfér együtt a „román állampolgársággal” azok számára is, akik itt élnek, és azok számára is, akik nem. Sőt úgy hiszem, ez a kettősség segít hozzá, hogy kisebbségi emberként most már a kettős állampolgársággal a kezünkben – „teljes jogú román állampolgárok” és „teljes jogú magyar állampolgárok” lehetünk. Ami hiányt pótol egyik oldalon, plusz lesz az számunkra a másik oldalon.
A 2004-es szavazás után sokan, akik Csíkszeredába jártunk, láthattuk, hogy a Lovas Csárda előtti hídnál, az Udvarhely felőli oldalon, bal oldalt egy kis mezei-erdei út indult a Hargita felé. És akik arra jártak, láthatták, hogy rögtön a letérő előtt, a főút mellett egy nyílszerű deszkatábla állt egy karóra szögezve a Hargita felé mutatva, s ez állt rajta: 2004. december 5. utca. Ferenczes István barátom, a Székelyföld akkori főszerkesztője „gyönyörű” esszét írt arról, amit röviden úgy fogalmazhatnék meg: Tamási Ábelje, azaz mi mehetünk vissza újra a rengeteg fele. Biblikus a név, s jelképes az útirány! És az a tábla – mindig megnézem – azóta is ott áll, kissé megszürkülve, megkopva, pedig hét év telt el azóta. Hóviharok voltak, ki is dőlhetett volna, de nem dőlt ki, vagy ha mégis, valakik, gondos kezek, akiknek fájt az a szavazás, mindig visszaállították. Mementónak. Azt a táblát most, 2011. április 18. után az új magyar kormánynak köszönhetően el lehet távolítani! De még ne dobjuk el! Tegyük be akár a csíkszeredai Múzeumba, akár a Haáz Rezső múzeumba – emlékeztetőül is, de azért is, hogy bármikor elővehessük. A mai Magyarországon vannak még olyan erők, akik 2004. december 5-én ellenünk szavaztak, s most is ellenünk szavaznának!
Az új alaptörvényről pedig annyit: a Szent Koronának ott a helye szerintünk is az alaptörvényben, s kár, hogy nincs rajta a zászlón is. Jól mutatna. És reméljük még azt is, hogy az új alaptörvénnyel törvényes jogot nyer az álságos beszéd helyett az egyenes beszéd. A gyűlöletbeszéd helyett a szeretetbeszéd, ha úgy tetszik. És a Haza „haza” lesz, a család család. Mi pedig csak: magyarok.
Lőrincz György
A szerző székelyudvarhelyi író
Krónika (Kolozsvár)

Hisztériakeltés jobbról-balról
Amikor Orbán Viktor néhány évvel ezelőtt Tusnádfürdőn leszögezte azt a történelmi tényt, hogy a baloldal időnként ráront saját nemzetére, nagy hörgés támadt az érintettek sajtóholdudvarában. E nemzetellenes, internacionalista politikai réteg hamar eltűnne a történelem színpadáról az általa megteremtett tudatipar nélkül, hiszen a francia forradalomtól errefelé megtett kétszáz esztendős útját hullahegyek, tönkretett államok és társadalmak szegélyezték. De mivel – térségünkben különösen – sikerült eluralnia a legfontosabb véleménysokszorosító pozíciókat a médiában, az oktatásban, bizonyos mértékben pedig még az egyházon belül is (gondoljunk a szégyenteljes egyházi reakciókra a trianoni harangozással kapcsolatban), egyfajta véleménymonopóliumra tett szert, amely Magyarországon csak mostanában kezd töredezni.
A küzdelem sajnos két egymást kizáró stratégia mentén zajlik. A nemzeti erők zászlóshajója, a Fidesz a jelek szerint nem tudja eldönteni, miként reagáljon az időről időre kiújuló baloldali médiahisztériára: megkísérelve leleplezni annak fonák, farizeus mivoltát, vagy beállva a kórusba, mint legutóbb a Gyöngyösi-ügy kapcsán. A látszatrettegés, a nem létező náci veszély falra festése olyan fegyvere a baloldalnak, amelyet bármikor elő tud húzni, s ha éppen nincs ürügy a közhangulat feltüzelésére, kreálnak maguknak. Érdekes és megfontolandó, hogy épp egy balliberálisnak mondható párttal, az LMP-vel szimpatizáló blogger (Boldogok a sajtkészítők) mutatott rá a legélesebben, hogy „összefogni a képzeletbeli fasiszta rém ellen” nem jelent mást, mint „összefogni a globális világrend védelmében”.
Nem kell túl sok rosszindulat ahhoz, hogy az elmúlt 22 év történetét a baloldali médiahisztériákra fűzzük fel. Amolyan állatorvosi ló jellegű műbalhé volt a hordóügy, amikor Tölgyessy Péter SZDSZ-es frakcióvezető demagóg(Antall-)kormányellenes felszólalását valaki azzal a bekiabálással jutalmazta a kilencvenes évek elején, hogy „hordót a szónoknak”, amit egyesek úgy akartak hallani, hogy „hordót a zsidónak”. Lett is belőle országos médiahisztéria.
Az esethez tartozó legemlékezetesebb sztorit a nemzeti oldal egyik jeles újságírója mesélte szűk körben, aki egy budapesti sajtóképzés keretében megtapasztalhatta, miként működik a baloldali újságírás. Egyik oktatójuk elmondta: ha majdani munkájuk során a hallgatóknak az igazság megírása és a kenyérkeresés közül kell választaniuk, gondolkodás nélkül az utóbbit részesítsék előnyben. Példaként hozta fel, hogy ő többször is meghallgatta az imént említett parlamenti beszélgetésről készült felvételt, s noha nem sikerült beazonosítania, hogy bárki is azt kiabálta volna: „hordót a zsidónak”, mégis ezt írta, mert, úgymond, ezt kellett írnia.
Felidézhetjük, miképpen forgatták ki Fónay Jenő megfogalmazását, miszerint negyven év kommunista diktatúra után a fasizmust akarja elítélni a bolsevista bérenc. Talán nem volt igaza Fónaynak? A magyar társadalomnak 1991-1992-ben valóban a fasiszta veszély volt a problémája, és nem az, hogy a bukott rendszer kulcsfigurái továbbra is vezérigazgatói, főszerkesztői, képviselői és államtitkári (!) székekben ültek? De visszaemlékezhetünk Csoóri Sándor lényeglátó cikkére, a Nappali holdra is, amely a zsidóság magyar szellemi életben betöltött szerepét elemezte higgadtan, empátiával, a legcsekélyebb indulat nélkül, mégis tiltakozóhullámot indított el. Nemrég Gyöngyösi Márton jobbikos képviselő elnézést kért a pontatlan fogalmazásért, ugyanakkor olyan problémát vetett fel, amely létező elméleti és gyakorlati dilemma valamennyi államban, de leginkább a kulturálisan átszínezett, európai típusú nemzetállamokban – Izraelt is ideértve. Megengedi-e egy ország, hogy olyan személyek töltsenek be meghatározó tisztségeket az államigazgatásban, akiket más államhoz is állampolgársági kötelék fűz? Olyan kérdés ez, amelyre több nemzetközileg szalonképesnek tekintett válasz adható. Korábban Romániában sem lehetett valaki képviselő, de még jelölt sem, ha más állampolgársággal is rendelkezett. Erre való hivatkozással nem engedték indulni Kincses Elődöt a 2000-es választásokon, noha jelezte, hogy kész feladni magyar állampolgárságát, sőt, bemutatta Mádl Ferencnek írott levelét, melyben lemondott arról.
Szlovákia nemcsak, hogy nem engedi állami tisztségek betöltését többes állampolgároknak, de olyan szabályozást fogadott el, melynek értelmében automatikusan elveszíti bárki szlovák állampolgárságát, amint egy másik állam polgárává válik. Izrael kevésbé szigorú, de ott sem lehet valaki képviselő vagy kormánytag, míg le nem mond esetleges másik állampolgárságáról. Mégsem ez veri ki a biztosítékot New Yorkban és az EU-ban – ahol egyesek immár a Jobbik betiltását követelik –, hanem Gyöngyösi Márton kijelentése. Nem azért tüntet a Jobbikon kívül valamennyi parlamenti párt, mert egyre-másra fosztják meg felvidéki magyar testvéreinket szlovák állampolgárságuktól, hanem azért, mert valaki Magyarországon az izraeli hozzáállásnál megengedőbb megoldást tart követendőnek. Talán nem tartozik a választópolgárokra, hogy valakinek van-e a magyaron kívül más állampolgársága? Gyöngyösi szerint azért is számon kell tartani a többes állampolgárokat – ő az izraelieket említette, vélhetően nem függetlenül attól, hogy ezen állam elnöke helyezte kilátásba Magyarország felvásárlását –, mert nemzetbiztonsági veszélyt jelenthetnek. Kétségtelenül kemény kijelentés, mely sokak számára igazságtalannak tűnhet. A sors ugyanis Magyarországhoz teljesen lojális embereket is többes állampolgárokká tehetett. No de elegendő ok ez a médiahisztériára, egységfrontos tüntetésre? Nem világos, hogy ez is menetrendszerű „baloldali” műbalhé? A sok esetben lényeglátó Bayer Zsolt is arra céloz, hogy Gyöngyösi Márton kijelentése nem volt véletlen, szántszándékkal kívánt ártani magának, pártjának és Magyarország hírnevének, készakarva szolgáltatva muníciót az ellenfélnek. Épp Bayer Zsolt, aki – Gyöngyösihez hasonlóan – nem egyszer volt már céltáblája baloldali hisztériakeltésnek?
El kellene végre dönteni, miként viszonyulnak a baloldal hisztériahullámaihoz a nemzeti oldalon állók. Sokkal célszerűbb lenne, ha a meglevő, immár nem elhanyagolható médiaerőt arra fordítanák, hogy kipukkasszák a másik oldal által felfújt médialufikat, hogy e jelenségkör hátterét, logikáját leleplezzék. Ahelyett, hogy maguk is beállnak a hisztériakeltők közé.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

1956 hatása 1989-re
Az 1956-os forradalom és szabadságharc hatása a magyar rendszerváltoztatásra címmel rendezett konferenciát a Demokratikus Átalakulásért Intézet az 1956-os forradalom 60. évfordulója alkalmából a Magyar Tudományos Akadémián (MTA) hétfőn.
Az 1956-os forradalom verte az első szöget a kommunizmus koporsójába; akkor indult el az a folyamat, amely a kelet-európai országok felszabadulásához vezetett 1990-ben – mondta Martonyi János egyetemi tanár, a Demokrácia Központ Közalapítvány kuratóriumának elnöke, az első és a második Orbán-kormány külügyminisztere a megnyitón. Az 1956-os forradalom a szabadságért és az igazságért folytatott küzdelem egyik kegyelmi pillanata volt. Az egyéni és a közösségi szabadságért, nemzeti függetlenségért indított harcban a múlt század egyik legfontosabb világtörténeti eseményévé vált – mondta Martonyi János. A kelet-európai rendszerváltások 1956 nélkül nem úgy és nem akkor zajlottak volna le. A forradalom 33 éven át, egészen a rendszerváltásig meghatározta a magyar valóságot, teljesen nyilvánvalóvá tette a kommunista rendszer illegitimitását, és meghatározta a magyar identitást – hangsúlyozta Martonyi János.
Tölgyessy Péter, az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpontjának munkatársa, korábbi szabad demokrata, majd fideszes országgyűlési képviselő előadásában kifejtette: az 1956-os forradalom és az 1989–90-es rendszerváltás nagyon távol áll egymástól. Míg 1956-ban klasszikus forradalom zajlott, amelyben a nép elsöpörte az elnyomó rendszert, addig 1989-ben senki nem akart forradalmat: sem a nyugati politikusok, sem az elit – beleértve az állampárti és az ellenzéki politikusokat is –, sem pedig a társadalom. Nem az utcán bukott meg a rendszer, a kommunista hatalom hamarabb megértette, hogy vége, mint az átlag magyar – jegyezte meg a rendszerváltás egyik főszereplője és jelenlegi kutatója. Tölgyessy Péter arra is felhívta a figyelmet, hogy a kelet-európai átalakulások közül azok voltak igazán sikeresek, amelyekből a társadalom is kivette a részét. Míg Észtországban vagy Csehszlovákiában 90 százalék feletti részvétel volt az első szabad választásokon, addig Magyarországon csupán a 60 százalékot haladta meg. Mint mondta, az 1990-es választást nem elsősorban azért élte meg keserűen, mert nem győzött a pártja, hanem mert Magyarországon nem tapasztalta a nyugati-európai országokban választások idején az utcákon, a társadalomban megnyilvánuló ünnepi, örömteli hangulatot. Ugyanakkor hozzátette: 1989 beteljesítette elsődleges küldetését, és elvezette az országot az első szabad választásokig. Az igazi gondok utána kezdődtek. A rendszerváltást – ha már a társadalom nem igazán vett benne részt – az eredményessége is legitimálhatta volna, ám ez is elmaradt; az így kialakult helyzeten csak az igazságba vetett hit és egy sikeres polgárosodás változtathat – mondta. Tölgyessy Péter a Nagy Imre-temetés és a köztársaság 1989-es kikiáltása kapcsán arra utalt, hogy a pártállami vezetés azt az elvet követte: amit nem tudsz legyőzni, annak próbálj az élére állni.
A privatizáció visszásságaira vonatkozó kérdésre úgy válaszolt: lehettek tárgyak, munkaeszközök, amelyek tisztességtelenül cseréltek tulajdonost, ám a cégek, vállalatok formájában létező állami vagyon versenyképtelenné, értéktelenné vált és gyakorlatilag elolvadt a szocializmus utolsó időszakában. A pártállami vezetők felelősségre vonásáról szólva Tölgyessy Péter úgy vélekedett, hogy bár szóltak mellette morális érvek, a reformkommunista vezetés nem vesztette el teljesen a népszerűségét, az 1994-es választásokon aratott nagyarányú győzelme pedig politikailag eldöntötte az igazságtétel ügyét.
Kónya Imre, az Antall-kormány belügyminisztere, volt MDF-es politikus szerint az embereknek rossz a véleménye a rendszerváltásról, az illúziók nem váltak valóra, kicsit előbbre is tarthatnánk, de ezért nem 1989 a felelős, hanem ami utána következett. Talán a politikai osztály 1989-ben még meglévő együttműködési készsége hiányzik – jegyezte meg az egykori politikus. Ha 1989 megtisztul az aktuálpolitikai értelmezésektől, akkor kapaszkodó lehet egy eljövendő nemzedék számára, és egyszer még büszke lehet az ország a rendszerváltásra ugyanúgy, mint az 1956-os forradalomra – vélekedett Kónya Imre.
Rainer M. János egyetemi tanár a demokratikus ellenzék 1956-hoz fűződő viszonya kapcsán kiemelte: a forradalom a morális alapot jelentette a Kádár-rendszerrel való szembenállásban. 1956 emlékezetét őrizték többek között a demokratikus ellenzék szamizdat kiadványai, repülő egyeteme és a Bibó-emlékkönyv – mondta.
Földváryné Kiss Réka, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága elnöke előadásában felvetette: vajon az értelmiség mindig képviselte-e ’56 sokszínűségét, hiszen nemcsak a második nyilvánosságban élt a forradalom emléke, de például Nagy Gáspár versei, Kósa Ferenc, Sára Sándor vagy Jancsó Miklós filmjei is a forradalmat idézték fel. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)