Magyar színészet kisebbségi sorban
Színészlexikonról van szó, amely több szempontból is figyelemre méltó. Hiánypótló a „határon túli” magyar színjátszás történetét összegző lexikonszerű munkák sorában; az eddigi legteljesebb kísérlet egy korszak erdélyi színjátszó személyi adattárának létrehozására. Kötő József szerényen „egyszemélyes” gyűjtőként és szerkesztőként definiálja önmagát a kötet előszavában, és az eredmény valóban impozáns. Erdélyi születésű és itt élő, tevékeny közéleti és kultúraszervező személyiségként, valamint kutatóként a tárgy iránti elkötelezettség, a szó szoros értelmében is vett otthonosság, magabiztosság (némelykor már-már jószándékú elfogultság) vezérelte a szerkesztésben. Az erdélyi magyar színházi élet legfontosabb képviselői – Janovics Jenő, Poór Lili, Szentgyörgyi István, Forgách Sándor és még sokan mások (jórészt mindazok, akik az eddig készült határon túli színészek lexikonából valamilyen okból kimaradtak) – részletes pályaképekben, mikromonográfiákban jelennek itt meg. A szócikkek “fehér foltjai” (születési vagy elhalálozási adatok, szereposztások, pályaképek töredékessége) a munka nehézségi fokát és a folytatás fontosságát jelzik, valósággal felszólítják az olvasót az együttműködésre. A kötet másik fontos hozadéka, hogy a színészportrék mellett tartalmaz több, a korszakhoz kapcsolódó fogalommeghatározást, intézménytörténeti és összefoglaló címszót (pl. Kolozsvár játszóhelyei, Országos Színész Egyesület és Nyugdíjpénztár, hatalomváltás az erdélyi magyar színjátszásban stb.). Ez azzal magyarázható, hogy a kötet a szerző bevallása szerint a két világháború közti erdélyi színjátszás monográfiájaként indult – ily módon nyer értelmet a könyv főcíme is: Közhasznú esmeretek tára. A színészek életpályája legtöbbször a tárgyalt időhatárokon belül kerül bemutatásra, máskor előzményekre vagy későbbi életutakra is pillantást vethetünk úgy, hogy a kötet utat nyisson a jövőben megírandó színészportrék előtt is, a (megírandó) monográfiák reményén túl pedig azért, hogy az erdélyi színjátszást bekapcsolja a mai magyarországi vagy a nemzetközi színházi élet áramkörébe. Az 1919-1940 közötti időszak a romániai magyar kisebbségi sorba szorult nemzeti közösség védekező, ugyanakkor kultúrateremtő és -őrző korszaka, mint ilyen: fénykorszak. De talán soha nem öltött olyan méreteket a színésztársadalom emigrációja Magyarországra, sőt a tengeren túlra, mint ebben, és az ezt követő kommunista rendszerben. A hagyományaiból építkező társadalom azonban minden elnyomó rendszerben képes újratermelni önmagát, megőrizni nemzet- és önazonosságtudatát – ennek bizonyítéka a jelen kötet is. Előzményeiként elsősorban a határon túli színjátszást is feltáró színművészeti lexikonok, színháztörténetek szolgáltak, de nem elhanyagolandók a korszakra vonatkozó almanachok sem. Forrásértékűek a civil személyektől származó új adatok, továbbá a levéltári anyagok, az egyházi és temetkezési hivatalok nyilvántartásai. A legkorábbi színészlexikon, amely a határon túli színészetet is számba vette, Schöpflin Aladár szerkesztésében jelent meg 1921-31-ben négy kötetben Magyar színművészeti lexikon címmel. Léteztek ugyan előzmények – lásd az 1908-as Magyar színészeti lexikont –, de részben a háború miatt, részben a munka úttörő jellege okán torzóban maradtak. (Ez utóbbi munka jórészt egyetlen személy, Erődi Jenő erőfeszítéseit dícséri, aki elkészítette a Schöpflin Aladár Magyar színművészeti lexikona alapját képező adatbázist.) Kötő József azonban hiányosnak ítéli e lexikon információs anyagát, mert elsősorban az Országos Színészegyesület és Nyugdíjintézet tagjait öleli fel, amely tagtoborzását még Trianon előtt végezte. Az említett művel szinte egyidőben jelent meg Magyarországon egy lexikoncsalád, amelynek egyik darabját Németh Antal szerkesztette, 1930-ban jelent meg Színészeti lexikon címmel, két kötetben. Ez a munka azonban csupán egyetlen szócikkben ismerteti az erdélyi színjátszást, s így nem nyújthat átfogó, részletesen árnyalt képet a hazai viszonyokról. A következő lexikonra viszonylag hosszú ideig kellett várni a kedvezőtlen társadalmi-politikai körülmények miatt: 1969-ben jelent meg Hont Ferenc szerkesztésében a Színházi kislexikon, amely szűkre szabott keretek között, 536 lapon mutatta be a világszínjátszást és a magyart egyaránt, „a szocialista kultúrpolitika eszmekörében pedig tudomást sem vett arról, hogy kisebbségi sorsban is működhet önálló entitást képező kultúrkör.” – írja és minősíti a vállalkozást Kötő József könyvének előszavában (6. oldal). A valódi áttörés 1994-ben történt meg dr. Székely György főszerkesztésében, egy ötventagú alkotóközösség közreműködésével született meg az első átfogó jellegű színházi adattár Magyar színházművészeti lexikon címen. Ez a kötet már tekintettel van Erdély színházi életére is, de előtanulmányok hiányában csak kevés, szűkszavú és hiányos adatolású pályaképet tud felvonultatni. Az első, kifejezetten határon túli színjátszásra összpontosító lexikonokat Enyedi Sándor szerkesztette: Rivalda nélkül, a határon túli magyar színjátszás lexikona. Bp., 1999, valamint Színészek, színházak, városok. A határon túli magyar színházművészet kislexikona, 2005. Ezek a kötetek már felismerik a sajátos, a magyarországitól – többnyire Budapest-központútól – eltérő, regionális jelleget a kisebbségi helyzetben alkotó színművészek alkotómunkájában: a színház nemzeti identitást őrző és kultúrateremtő szerepét. A továbbiakban ennek a két lexikonnak a rövid ismertetésével is foglalkozunk, mint a jelen recenzió tárgyát képező könyv közvetlen előzményeivel. Az időben korábbi kötet az 1994-es lexikon alapelveit követi, kiegészítéseként indult útjára, a Rivalda nélkül – címéhez méltóan azokról a művészekről és intézményekről kívánt szót ejteni, akik és amelyek „rivalda nélkül” maradtak, érdemtelenül váltak a feledés tárgyává, holott heroikus harcot vívtak a megmaradásért, hűségesek maradtak hagyományaikhoz, és ezekből táplálkozva teremtettek új, sajátos színezetű színházi nyelvet. A kisebbségi sorban élő magyar művészeken kívül itt azokról is szó esik, akik nem voltak magyar anyanyelvűek, de támogatták az itt élőket, vagy vendégjátékaikkal termékenyen hatottak a helyi, regionális színművészet alakulására. A kötet a teljesség igénye nélkül született, nem ismétli a korábbi lexikonok szócikkeit, ténylegesen azokról szól, akiket érdemtelenül elfeledtek. Ugyanakkor szól azokról a helységekről is, ahol a magyar színtársulatok rendszeresen felléptek, de amelyek az idők folyamán szintén perifériára szorultak, vagy teljesen kiestek a köztudatból. Ezeknek közismert nevét közli, de zárójelben jegyzi a megye nevét, amelyhez 1867 és 1918 között tartoztak, illetve a hatalomváltás utáni idegen elnevezést és az ország nevét, amelyhez a jelenben tartoznak. Az intézménynevek címszavai szintén kiegészülnek helységnevekkel, ha a társulat működése egy városhoz volt köthető. Operák, operettek szerzői esetében a zeneszerző neve jelenik meg, táncjátékoknál a koreográfus és a zeneszerző. A korábbi kötettől lényegesen eltér ez utóbbi abban az aspektusában, hogy a színészeket a címszóban művésznevükön találjuk meg, ezt csak kiegészítik az egyéb névváltozatok. A korábbi „főbb szerepei” kategória helyett a szereposztások leltára bevallottan is csak szemelvényszerű az esetek egy részében, nyilván az adatok hiánya miatt. A későbbi Enyedi-kiadvány folytatja az 1999-ben megjelent kötetet, a magyar színházművészet kevéssé ismert részét tárja fel: a latin-amerikai színjátszást, vagy a Kolozsvári Állami Magyar Opera művészeit mutatja be, és olyanokról is szól, akik még ma is élnek, esetleg aktív társulati tagok és rendszeresen fellépnek. Mindezek mellett továbbra is a színjátszók állnak a kötet középpontjában, ez az anyag pedig kiegészül azokkal, akik a színészek pályájának feltárását végezték el. Az első Enyedi-kötet kimondatlanul, de nyilvánvalóan monografikus igénnyel íródott, az addig megírt színháztörténetek átdolgozása egy könnyebben lapozható és a gyors tájékozódást segítő műfajjá, lexikonná. Nem pusztán színészek, direktorok jegyzéke, a legrészletesebb szócikkek a különböző települések magyar színjátszását mutatják be. Az utóbbi kötet középpontjában inkább az életutak, színészpályák tömör, lexikonszerű adatai állnak.
Kötő József könyve Enyedi Sándor köteteivel – az eddigi pár száz szócikkel –ellentétben közel 1500 olyan szócikket tartalmaz, amelyek kizárólag az erdélyi régióhoz kapcsolódó művészek, intézmények, fogalmak leírását adják, és ragaszkodnak a címben kijelölt időintervallumhoz (1919–1940), nagyjából a két világháború közti erdélyi színházi élet feltárásához. Ez a korszak elsősorban Janovics Jenő kolozsvári színigazgató, intézményszervező elszánt munkájával fémjelezhető, mellyel a román hatóságok diszkriminatív adóztatási és kulturális intézkedéseit próbálta ellensúlyozni hosszú éveken át, a folyamatos anyagi csődszéli állapot, válságba jutott társulatok idején. Rendszeresen párbeszédet folytatott az éppen aktuális román kultuszminiszterekkel, filmgyártással próbált jövedelmet biztosítani színészei számára, amennyiben tehette, színházi vendégjátékok szervezésével tartotta a kapcsolatot az anyaországbeli színjátszással és a pesti hírneves művészekkel, jelentős anyagi támogatásban részesítette a kolozsvári színházat – és természetesen továbbra is rendezőként, megőrizte a nagy klasszikusokat (Shakespeare, Molière) színpadon, de utat nyitott a kortárs, fiatal drámaírók munkái előtt is Tamási Áron, Bárd Oszkár, Gulácsy Irén, Karácsony Benő, Nikodémusz Károly és Molter Károly de akár Molnár Ferenc műveivel is). Ebben az időszakban jöttek létre a színészegyesületek, amelyek arra törekedtek, hogy a színházak mintegy „magánvállalkozásokként” működjenek, s így a lehető legkevésbé függjenek a központi, állami ellenőrzéstől. Minden diszkriminatív intézkedés mellett az erdélyi színház így tudott fennmaradni s játékteret biztosítani azoknak a tehetséges színészeknek, akiknek nevét a jelen kötet hivatott megőrizni a feledés ellenében. A szócikkek feltüntetik a szereplő személyek korábbi (bece)nevét, a művésznők asszonynevét, adott esetben a színjátszó személy házastársának a nevét. Mindez kiegészül személyenként az anya nevével is – ami az egykorú kötelező személyi nyilvántartás része volt –, illetve a színész szerepkörének megjelölésével. Az itt közreadott adatok a jövőbeni színészportrék, monográfiák megírásában lehetnek segítségére a kutatónak, a jelen kutatómunkájában viszont az illető színész könnyebb plakát-, műsorfüzet-, kritikabeli beazonosítását teszik lehetővé. A kötet különlegessége, hogy nemcsak a városok, helységek monográfiáját, hanem egyes színészek részletes pályaképét is, mikromonográfiáját is megvalósítja (így például a szerző hangsúlyozza a Helikon 2009/24. számában közölt, vele készített interjúban, hogy ilyen hiánypótló és kidolgozott életmű a Forgách Sándoré). Egyes szövegek egykorú forrásokból származó fényképekkel egészülnek ki, amelyek – hála a jelen technikai képfeldolgozó vívmányainak – igen jó minőségűek. Mindezek mellett kortörténeti fogalmakat (pl. hatalomváltás, 85–88. o.) vagy színházi terminusokat (pl. díszlettervezés, 46–48. o.) is részletez a kötet.
A Dávid Gyula által szerkesztett kötet Unipan Helga tervezésében mind a színházrajongó, mind pedig a kutató számára hasznos stúdium, amelyből átfogó képet lehet nyerni a két világháború közötti erdélyi színjátszásról és amely múltba tekintő magyarázata is az erdélyi színház jelen állapotának. Kötő József: Közhasznú esmeretek tára. Színjátszó személyek Erdélyben (1919-1940) 2009., Kolozsvár, Polis Könyvkiadó.
Tőkés Orsolya, Helikon (Kolozsvár)

Dialógusban Európával
Egyed Emese irodalomtörténész szerint a színházban is a változatosság a jó, ezért műsorrendekre van szükség
Hosszú lenne felsorolni részletesen kolozsvári beszélgetőtársunk tevékenységi területeit, hiszen egyetemen tanít, emellett költő, mese- és drámaíró, konferenciák szervezője, résztvevője, nem mellékesen két gyermek édesanyja... Szakterülete a felvilágosodás, a magyar felvilágosodás irodalmából alapos antológiát is szerkesztett a Polis Kiadónak. Interjúnkban műhelymunkák, azokból kinövő könyvek, mindennek a színházzal való kapcsolódásai képezik a fő témát, de arra is választ keresünk: veszít-e élvezhetőségéből az irodalmi mű, ha tananyaggá válik?
Ha jól sejtem, önt a felvilágosodás tanulmányozása a színház felé vezette. Hogyan történt ez?
– A színház nálam valamivel korábban jelentkezett, mert gyermekkoromban is szerettem vele foglalkozni: játszótársaimat rendeztem, a nagymamáknak, testvéreinknek bemutattuk a produkciókat. De nem véletlen, hogy a felvilágosodás a színházhoz vezet. Valójában a felvilágosodás fedezi fel azt, hogy a játék, főleg ha nem zárja ki a természetes beszédet vagy a nyelvi részt, nagyon sok mindenkit bekapcsolhat.
S mint ismeretes, a felvilágosodás korában a nemzeti nyelveknek, az anyanyelveknek megnő a szerepe, és ebből kifolyólag robbanásszerűen megnő a színdarabok száma is. Jancsó Elemér professzor, akinek a munkássága megkerülhetetlen, jó érzékkel fedezte fel azt, hogy a felvilágosodás idején beindult nyelvújítás nem steril dolog volt, hanem sok kísérletezés, kommunikáció, játék, fordítás, tehát valóban eleven tevékenység hozta létre azt a nyelvet, amelyet aztán a 19. század a tudományok művelésére is alkalmasnak talált.
Ezt akár egy ön által szerkesztett 2005-ös könyv is dokumentálhatja, az Ismeretség: Interkulturális kapcsolatok a színház révén a 17–19. században.
– Azt mondhatnám még el erről, hogy az egyetemen nagyon sok tehetséges fiatal megfordul, és elég keserűség a tanárnak, hogy nem tudja valamennyiüket a közelben tartani. De vannak olyan periódusok, amelyek kedveznek annak, hogy megjelenítsük a munkánkat. A Sapientia egyetem induló éveiben például lehetővé vált, hogy a kutatásaink eredményét megjelentessük. A Sapientia Kutatási Programok Intézete pályázatot hirdetett kutatási témákra, és vállalta azt is, hogy a létrejött munkákat megszerkesztve közzétegye.
Három könyvünk jelent meg. Az első a Teatrumi könyvecske, amely egy magyarországi katalógus ellenőrzésével kezdődött, tehát hogy megvannak-e azok a színházi zsebkönyvnek nevezett érdekes színházi nyomtatványok, amelyeket a 18. század végén adtak ki a magyar társulatok. A fordítással foglalkozott a második kötetünk, a Szabadon fordította. Valójában a színházi célból készült fordításokat, adaptációkat elemzi.
És a harmadik: Néző, játék, olvasó. Dráma- és színháztörténeti tanulmányok. A negyediket már nem támogatta a Sapientia, mert közben kifejlődött saját kutatói hálózata, saját oktatóinak jelenteti meg a könyveit.
És a negyedik könyv miről szól?
– Nyelv és képzés, nyelv és színház összefüggéseiről a 18–19. században. Úgy tűnik, sokkal nehezebb az állami egyetemi hálózatban a könyveinket megjelentetnünk akkor, ha nem egyetemi jegyzetről van szó, hanem a tudományos kutatás eredményéről.
Pedig gazdát kellene találni ennek a könyvnek.
– Ennek is, meg annak a nemzetközi színházi konferenciának is, amelyet tavaly szerveztünk a csapattal, vagyis ezekkel a fiatal kutatókkal, doktorandusokkal. Metamorfózis volt a címe, és az irodalom színházi produkcióvá válását, a színdarabok egyik nyelvből másikba való áttételét vagy másféle adaptációkat vett tárgyául, és nagyon érdekes előadások hangzottak el angolul, németül, magyarul, franciául...
Olyasmikről esett szó ezen a konferencián, amiről kiderült, hogy jobb helyeken is előfordul. Strasbourgban, például... A politikai, hatalmi változások rendszerint begyűrűztek a színház életébe. Ahogy nálunk egy időben román és magyar társulatok váltották egymást az élen, illetve egyazon épületben, ugyanúgy történt Strasbourgban a franciával és a némettel, tehát, mondhatni dialógusban vagyunk Európával.
Maradjunk még a színháztörténetnél. Fájdalmas, hogy a Bánk bán eltűnt a színpadainkról. Legalábbis romániai magyar vonatkozásban nem létezik, és román vonatkozásban sem, pedig a Bánk bánnak 1953-ban megjelent egy nagyon jó fordítása, és egyetlen román színház, társulat sem tűzte műsorára. Mivel magyarázható a Bánk bánnak ez a mostoha sorsa szép hazánkban?
– Van, aki azt mondja, például Lövétei Lázár László, de nem ő az egyetlen, hogy az irodalmi élvezetek halála, ha tananyaggá változnak a szövegek.
Kétségtelenül így van.
– Ez magyarázat lehetne magyar vonatkozásban: hogy megrettennek a rendezők attól, amit az iskolában túlságosan sokat magyaráznak...
És attól, amit ott „ráakasztanak” a műre.
– ... a mű jelentésének bizonyos fokú vulgarizálódásától. A másik dolog az, hogy korunkban kérdésessé vált: a történelemszemlélet és a hagyományok, amelyek identitásképzőek, a nemzeti közösségekben jó identitást hoztak-e létre, vagy pedig valamiféle idegengyűlöletet? És jelen pillanatban ott tartunk, hogy merészség kell ahhoz, hogy a történelmi tárgyat esetleg empátiával, nem pedig ironiával vagy szatirikusan közelítse meg valaki.
Persze, ez nem mai találmány, Voltaire is halálra nevettette a közönségét például a Jeanne d’Arc történetével. Ugyanő viszont rendkívül rajongó szövegeket írt IV. Henrikről. Azt hiszem, hogy a művésszínház, amely most elterjedt, valamit kihagyott a terveiből, éspedig azt, hogy többféle műsor tud egymás mellett megférni, és hogy szükség van műsorrendekre.
Mintha szektaként működne ez a művésszínház néha.
– Inkább azt mondom, hogy sokfélék vagyunk, és az igényeink is különbözőek, ugyanígy a színházban is a változatosság a jó, és előfordul, hogy néha az ember szeretne megnézni egy olyan művet is, amelyről vannak ismeretei. Mert jó érzés a ráismerés alapján való véleményformálás. Tehát örömet jelenthet a találkozás a színházban a Csongor és Tündével vagy Balassi Bálint Szép magyar komédiájával, ami még nem ment pocsékba, és hosszan folytathatnánk...
Valóban figyelemre méltó, hogy a román színpadon sincs jelen a Bánk bán, pedig a románok nem csépelték agyon az iskolában... De ha már a bajoknál tartunk, hadd mondjam el: hiányzik az a fajta színházi krónika, az az állandó napirenden tartása a színpadi nyilvánosság és a közönség viszonyának, ami olyan boldogító állandóság volt például a 20. század elején, amikor a sajtónak is köszönhetően mindenki ismerte a színészeket, sokat tudott róluk, hozzászólt a játékukhoz.
A 19. században, a Nemzeti Színház indulásakor Pesten Vörösmarty egy évig minden áldott nap elment a színházba, és írt ugyanannak az előadásnak többféle, sikeres vagy kevésbé sikeres változatáról, a bemutatójáról és az azt követő előadásokról, estéről-estére. Nem restellte...
És ha Vörösmarty ezt vállalta, akkor kutyakötelességünk lenne nekünk is...
– Erről van szó. Kell a visszajelzés a színészeknek is, mert különben elbizonytalanodnak a játékukban. A közönségnek pedig a sokféle színház kell. Vannak, akik szeretnének olyasmit is látni, ami benne van a kulturális emlékezetükben, nemcsak a ma született darabokat... Visszatérve a Bánk bánra: szerzője, Katona József színészből lett drámaíró, és voltak elképzelései arról, hogy miért nehéz a színházi művészetet kifejleszteni, például Magyarországon. És valójában ma is, sok tekintetben, hasonló a helyzet...
A nagyvilágban bátran kísérleteznek, és a klasszikus művek előadását esetleg más módon teszik modernné, nem úgy, hogy teljesen feledésbe merítik azokat. A test művészete, a nonverbális érvényesülés kedvéért nem áldozzák fel a szöveget.
Egyed Emese (1957, Kolozsvár)
Irodalomtörténész, költő, tanár. Szülővárosában érettségizett (1976), majd a Babeş–Bolyai Tudományegyetem francia–magyar szakán diplomázott (1980). Ugyanott 1996-ban doktori címet szerzett. 1980– 1988 között a Brassai Sámuel Líceumban tanít, 1988–1990 között az Utunk/Helikon szerkesztője, 1990-től a Babeş–Bolyai bölcsészkara magyar irodalomtudományi tanszékének tagja, 2002 óta professzorként.
Számos szakmunka szerzője, szerkesztője, szépíróként több vers- és mesekötetét adták ki 1988 óta, dramaturgi tevékenysége is számottevő. Az utóbbi időben megjelent könyvei közül: Adieu, édes Barcsaym (életrajzi monográfia, 2001), Ötven csillag (gyermekversek, 2008), Szabadító versek (2009). Szakmai elismerései közül: a Látó folyóirat vers-díja (1994), Déry Tibor-díj (1995), a Romániai Írók Szövetségének díja (1998), a Székelyföld folyóirat költészeti díja (2003), Bartók Béla-díj (2006).
A Bánk bán esetében, szerintem, arra lenne szükség, hogy a művésszínház pontosan a saját eszközeivel közelítse meg ezt a művet, nem pedig botcsinálta politikusi képzelgésekkel. Ha valóban művésszínházként közelítené meg, meglátná benne azt, amit például Maia Morgenstern, aki azt mondta egy alkalommal: „A Bánk bán egy shakespeare-i formátumú mű!” És tudta, mit beszél, mert Zsámbékon eljátszotta magyarul Gertrudis szerepét. Ő a Bánk bánban az emberi történetet látta, nem pedig valami politikai képzelgést.
– És egy ilyen típusú mű megjelenítése színpadi eszközökkel lehetővé teszi, hogy a színész megmutassa saját magát, a tehetségét minden vonatkozásban. És az értelmező képességét is. Tehát nemcsak a nonverbális hajlamait. Shakespeare nagyon is értékmérő, de azért mi sem maradunk alább, vannak olyan magyar színházi szövegek, amelyek megállják a helyüket ebben az összehasonlításban. És érdekes, hogy a felvételin még mindig kérnek monológot is a jelölttől, aztán valahogy elsikkad ez az igény...
Nem biztos, hogy elsikkad. Inkább arról van szó, hogy amikor kikerül a színházi életbe, nem ezt várják a fiatal színésztől. De térjünk vissza az ön diákjaira. Kötő József egy alkalommal azt mondta, hogy ön egész színháztörténészi iskolát hozott létre Kolozsváron, és most már ideje lenne, hogy létrejöjjön Kolozsváron egy erdélyi vagy romániai magyar színháztörténeti intézet is. Mert az ön diákjaiból lett tanárok, szakemberek forráskutatásokat végeznek, értelmezik azt, amit feltárnak, és szükség lenne egy archívum létrehozására is, hogy biztonságba helyezzék a felkutatott anyagot. Hogyan látja ezt?
– Ott van egyrészt az Erdélyi Múzeum-Egyesület, amelyben ki lehet fejleszteni egy ilyen osztályt. Csakhogy az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek nincs saját vagyona. Valamikor volt, de nem sikerült visszaszereznie, s ez nagy hátrány, mert alapításakor olyan gazdag emberek hozták létre a kereteket, akikhez hasonlóak ma nemigen jelentkeznek. Valóban szükség van helyiségre, és szükség van valakire, aki az archívumot felügyelje, a kutatást összehangolja, mert szakemberek lennének.
Tudna említeni közülük néhányat?
– Említeném Tar Gabriella-Nórát, aki most a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem német tanszékének adjunktusa, és megjelent már a doktori disszertációja magyarul, a gyermekszínjátszás múltjáról, A gyermekszínjátszás a Habsburg Birodalomban, a 18. században címmel.
Érdekes téma!
– Bartha Katalin Ágnes, aki az EMKE kutatója, a Szabédi Házban dolgozik, és Köllő Károly színházi hagyatékát dolgozza fel, de Szabédival is foglalkozott. Neki Budapesten, az Irodalomtörténeti Füzetek sorozatban jelent meg a doktorija: A Shakespeare-olvasás és -interpretáció története Erdélyben, a 18. és a 19. században. János-Szatmári Szabolcs a váradi Partiumi Keresztény Egyetem rektora lett, egyébként némettanárként dolgozik, könyve, Az érzékenység színháza itt jelent meg, az EMKE kiadásában.
Ők voltak a csapat lelke, amikor ezeket a Sapientia Kutatási Könyveket kiadtuk, és még vannak néhányan. Tőkés Orsolya doktoranduszom a Csongor és Tünde erdélyi recepciójával foglalkozik, nyilván összehasonlítva azt a magyarországi előadásokkal, sikerrel vagy feledéssel. Én úgy látom, hogy sikerült a kutatásainkat megnyitni a nagyvilág felé. Voltak olyan konferenciák, ahol a csapat tagjai jól szerepeltek, idegen nyelveken beszélnek, hozzá tudnak szólni a külföldi témákhoz, tehát jó irányban halad a dolog. Aztán lássuk, mit hoz a jövő.
Zsehránszky István. Új Magyar Szó (Bukarest)

Ami látható, ami sejthető (Olvasólámpa)
„Ki erre, ki arra esküszik; tarka a világ, mint bohóc ruhája…”
(Diderot: Rameau unokaöccse)
Kedden a kánikulában feltűnően nagyszámú érdeklődő előtt került sor a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében A látható jelentés című, színház- és filmművészeti tanulmányokat tartalmazó könyv bemutatójára.
Egyed Emese mutatta be az antológiát, aki Diderot színházi elképzeléseiről közölt igen érdekes tanulmányt, s megpróbálta a többi írást is korunk távirati stílusában bemutatni, összevonta a könyv előszavát saját igen érdekes tanulmányával, s kiderült a Diderot-tanulmány szövegébe belesimuló részletekből, hogy mit is akar ez a könyv. „Van ugyan közönsége a színházi előadásnak és a filmnek, de sokan a két világot összemérhetetlennek tartják, híveiket pedig különböző szekértáborok tagjainak. Itt keressük kutatásunk tárgyát. Mert ha vállalkozunk – bár néhány, tanulmány terjedelmű kísérlet erejéig – annak vizsgálatára, miben áll a változás, fel kell fedeznünk a nagy újítókat, nemcsak a valamikori színésznagyságokat, hanem az álmodókat is, akik ötletet adtak… vagy fáradhatatlanul provokáltak.” A kötet egy sorozat nyitó darabja. Egyed Emese Diderot színházi elképzeléseit és világát mutatja be, jól összeválogatott vetített képek idézik fel korát. Diderot sokat és elmélyülten foglalkozott kora színházával, amelyet finoman fogalmazva nem szeretett, korabeli színházi rendezők, színészek elképzeléseiért nem rajongott, két színpadi játékot is írt (A törvénytelen fiú és A családapa), az egyik víg-, míg a másik szomorújáték, és gondolatait a színházról (és a világról) fiktív párbeszédekben, Rameau unokaöccse című művében fejtette ki. Itt jegyezzük meg, hogy Egyed Emese nagy terjedelmű, rengeteg adalékot, vibráló, ma is aktuális diderot-i kérdést feszeget, s arra keresi a választ, hogy a korabeli és az utána következő évszázadok színházai miért nem tudtak semmit kezdeni Diderot villódzóan izgalmas, teátrumról szóló felfogásával. Diderot kijelentette, hogy a közönségre a látvány erőteljesebben hat, mint bármelyik míves szöveg. És most fél fordulat hátrafelé: a hatvanas és a hetvenes évek meghatározó jelentőségű nagy román rendezője, David Esrig felfedezte a mai színház számára is Diderot művét, a Rameau unokaöccsét állította színpadra: a zeneszerzőt Marin Moraru, anarchista vagy hippi idolokat parodizáló unokaöccsét Gheorghe Dinică alakította máig emlékezetesen, s mindez egy olyan díszlet terében valósult meg (a látvány!, mégis a látvány!), amely méltó keretet teremtett az elvont(nak) tűnő dialógusokhoz. A továbbiakban Egyed Emese beszélt a kötet tanulmányairól, és alkalmat teremtett a két jelen levő szerzőnek dolgozata bemutatására. Bartha Katalin Ágnes Neoabszolutizmus és színházi kultúra című tanulmánya a Bach-korszak cenzúráját és színpadi dramaturgiáját széles körűen bemutatva, a korabeli A velencei kalmár-előadások kapcsán három nagy színész, sorrendben Fáncsy Lajos, az angol, néger színész, Ira Alridge (róla Ligeti Ernő írt Az idegen csillag címmel a hetvenes években a Romániai Magyar Írók sorozatban újra kiadott regényt), Tóth József Shylock-alakításairól beszélt. Tőkés Orsolya tanulmánya nagy nemzeti drámáink egyikéről, a Csongor és Tündéről szól, a Dráma – rendezés – kritika tükrében vizsgálja Vörösmarty nagy művének színpadi történetét. Figyelemre méltó tanulmány Konkoly Zsolt A magyar nyelvű színjátszás jogi kerete a 19. század első felében című írása is, de legizgalmasabbnak, legalábbis számomra, Láng Orsolya filmről szóló esszéje (Ami a beállítás mögül kivillan) tűnik. Villódzóan izgalmas, filmes példák során át közelíti tárgyát, helyenként vitára, ellenvetésekre ingerel, beszippantja tehát olvasóját, és összevetésekre készteti saját elképzeléseit vélt, valóságos, virtuális olvasója elképzeléseivel.
Bogdán László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Elismerésözön Kolozs megyei magyar pedagógusoknak
Háromféle díjat vehettek át az arra érdemes Kolozs megyei pedagógusok Tárkányi Erikától, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) Kolozs megyei szervezete elnökétől szombat délelőtt a Kolozsvári Református Kollégium dísztermében, miután meghallgatták a szemet gyönyörködtető népviseletbe öltözött Kis Evelin, a Református Kollégium X.A. osztályos tanulója által előadott népdalt. Köszöntőjében Székely Árpád, a házigazda intézmény igazgatója azt kívánta: az RMPSZ továbbra is töltse be szerepét, és tudjon még többet tenni a magyar pedagógustársadalomért, mert „megérdemeljük a mindennapi harcért, munkáért, amit teszünk”.
„A pedagógusszövetséghez idén tavasszal érkezett a megkeresés a magyar kormány Emberi Erőforrások Minisztériuma részéről, miszerint Pedagógus Szolgálati Emlékéremmel szeretnék kitüntetni az anyaország határán túli pedagógusokat. A felkérésben úgy fogalmaztak, hogy erre a díjra olyan pedagógust javasolhatunk, aki idén szeptemberben vonul nyugdíjba. Megyei szövetségünk részéről a javaslattételek megtörténtek, és mindkét pedagógusunkat elfogadták erre a magyar állami kitüntetésre” – közölte Tárkányi Erika, majd átadta Nagy Vilma tanítónőnek és az idén elhunyt Tőkés Erika magyartanár leányának, Tőkés Orsolyának az emlékérmet. Négy pedagógus részesült Apáczai-díjban, amelynek elnyerésére az RMPSZ Tudományos Tanácsa kétévente pályázati lehetőségét hirdet. Ennek célja a közoktatásban dolgozó magyar pedagógusok tudományos tevékenységének felmérése, segítése és ösztönzése. A Tudományos Tanács nyilvántartja mindazokat a pedagógusokat, akik valamely területen tudományos értékű munkát végeznek, számba veszi az eddig megjelent munkákat, és lehetőségei függvényében népszerűsíti azokat, hogy az azonos vagy határtudományok művelői kapcsolatokat építhessenek ki egymással, közös projekteket valósítsanak meg. A Tudományos Tanács méltó emléket kíván állítani Apáczai Csere János munkásságának azáltal, hogy létrehozta a róla elnevezett díjat, és kétévenként odaítéli a legjobbaknak érdemesült, önálló kötetben, elismert tudományos szakirányú lapban megjelentetett vagy a világhálón közzétett munkák szerzőinek. Az Apáczai-díj Dicsérő oklevelét vette át Katona Lajos a Látássérültek Kolozsvári Intézetének történetéről szóló munkája, valamint Málnási Ferenc több mint negyven év alatt közzétett publikációinak elismeréseként. Az Apáczai-díj Elismerő oklevelében részesítették Bucur Tünde Csillát tudományos tevékenységének és Plesek Zoltán Ákost Az életmentő orvosi segítség megtagadásának racionalitása című munkájának elismeréseként. Az Érdemes oktató-nevelő díjat idén 15 Kolozs megyei pedagógus vehette át (zárójelben a laudáló neve): Székely Árpád tanár (Rácz Melinda), Bota Ilona óvónő (Bódi Tünde), Darvasi Gyöngyvér tanár (Antal Orsolya), Demeter Zsuzsa tanár (Dózsa Izabella, Kötő Andrea), Gál-Máté Éva óvónő (Komáromi Tünde), Kassay Ildikó tanár (Czondi János), Kató Levente tanár (Márton Zsolt), Kulcsár Margit tanító (Márton Zoltán), Nagy Emese tanár (Vorzsák Milán), Nagy Vilma tanító (Kállay-Miklós Tünde), Ráduly Zörgő-Éva tanár-logopédus (Schuller Hajnal), Szabó Mária tanító (Timsa Ildikó), Tamás Éva tanár (Török Zita), Tárkány Margit tanár (Pávai Erika), Varga György tanár (Szabó Gábor). A tartalmas, nagy gonddal és igényesen összeállított laudációk felolvasása során képet alkothattunk emberi és pedagógusi képességeikről, több évtizedes tevékenységükről. A díjazottak a dicsérő szavak után köszönetet mondtak a kollégáknak és a családtagoknak a munkájukban nyújtott támogatásért. Végezetül Székely-Varga Gyopár XI.A. osztályos kollégista versmondását hallgathatták meg, majd a kórus fellépésével zárult a díjátadó ünnepség.
Nagy-Hintós Diana
Szabadság (Kolozsvár)